Babilon bora? Russell Burrill véleménye és javaslatai

Részlet Russell Burrill: A XXI. század megreformált egyháza c. könyvéből. 

Megjegyzésem: Ha a mai bezárulni készülő világban szeretné bármelyik hívő közösség ténylegesen megfogadni a Megváltó Jézus Krisztus küldetési parancsát, nem fogja elutasítani az alábbiakat, csak, mert adventista szerzőtől származik. Az Idők Jelei nem adnak sok időt spekulálásra, nyugalmas hátradőlésre. Ezért hiszem, hogy más vallási közösségek vezetői is hasznosnak fogják találni az alábbi gondolatokat, ha építeni szeretnék gyülekezetüket. A szerző “magas labdát” dobott fel, amit figyelmen kívül hagyni nem lehetséges, mert a valóság talaján áll. Megfigyelései és ebből származó javaslatai életet és haladást adhatnak a (néha) halódó, bezárkózó és önmagával nagyon megelégedett struktúrákba.

Nem lehetséges félrenézve és bezárkózva elmélkedni, imádkozni, énekelni…miközben a “világ” rakétasebességgel körözi le a múltbarévedő, hagyományokon éldegélő felekezeteket. (Dénes Ottó)

Hogyan mentünk el ilyen messzire ekkléziológiánkban?

Meg­bízható munkát végez a szerző, amikor sok gyakorlatunkat visszavezeti azokra a vallásos paradigmákra, amelyeket a IV. század­ban hoztak be a gyakorlatba, amikor Constantinus császár a ke­resztény hithez csatlakozott, és magával hozta a római egyházi rendszereket.

Az egyik az intézményesített egyház, amely szétrom­bolta a kiscsoportos, kapcsolatokra épülő közösségeket, melyek már 300 éven keresztül virágoztak az apostoli időktől kezdve.

A másik a klerikus osztály uralma, ami tagadta a hívek egyetemes papságát.
Azt az elgondolást, hogy minden gyülekezeti tag egyben szolgá­lattevő is.

Ez egy szemlélő osztályt hozott létre, amely nem volt fel­hatalmazva a szolgálatra, még arra sem, hogy a Bibliát olvassa. Mert ez a klerikusoknak volt fenntartva. Ennek a mai mellékterméke az a siránkozás a tagok között, hogy „a lelkész nem táplál engem”. Ez nyilvánul meg a 80/20-as szindrómában is, amit a gyülekezetnöve­kedés megfigyelői a kereszténység legkomolyabb betegségének tar­tanak – egy lelkészfüggő tagság, ahol a hívők 80%-a várja a 20%-nyi hivatásos és fizetett klerikusokat, hogy szolgálják őket.

Burrill nem késlekedik a hallgatókat emlékeztetni arra, hogy Babilon titkának hitehagyása éppúgy vonatkozik a struktúrára és a gyakorlatra, mint a hitelvekre….

A modern adventista gyülekezetek annyira lelkészfüggőek let­tek, hogy vezető nélkül nem lehetséges valódi szolgálat a legtöbb helyen. Ennek az eredménye a kiégett, frusztrált lelkészkar, amely­nek sorait sok kiváló munkás hagyja el évről évre. A prédikátor kihívásait a XIX. század elején nem lehet megoldani azzal, ha el­várjuk tőlük, hogy képzettebbek legyenek több területen. Nincs szükség arra, hogy még ezzel is rátegyünk frusztráltságukra. In­kább meg kell szabadítanunk őket a rájuk nehezedő nyomástól, hogy képesek legyenek arra a szolgálatra, amire Isten elhívta őket…

Ez a közösség nem jön létre egyszerűen az által, hogy szomba­ton délelőtt egy nagy gyülekezetben jelen vagy, hallgatod, amint a prédikátor az Igét fejtegeti, miközben a hívők egymás tarkóját nézik. Ez ellentéte az igazi közösségnek. Ha megértjük Isten és az ember szombati közösségét, ez arra indíthat, hogy felfedez­zük az egyház működésének egy másik módját, amely távol áll a középkor megfigyelő modelljétől, amely még ma is használat­ban van. Mivel a szombat délelőtti istentisztelet a legtöbb mai adventista elsődleges tevékenysége, jó lenne egy teljesen új is­tentiszteleti modellt kialakítani szombat délelőttre. Később meg fogunk vizsgálni egy ilyen példát ebben a könyvben.

Bármit te­szünk szombaton, az Úrral és a társainkkal való közösség építé­sét kell, hogy szolgálja. Minden tevékenységet ennek a fényében kell megvizsgálni. Tehát nézzük meg, hogy mit teszünk szomba­ton délelőtt, és tegyük fel magunknak a kérdést: Építi-e ez a kö­zösséget?..

Amikor a Mindenható arra készült, hogy elhívjon egy választott népet, Izraelt, először arra volt szüksége, hogy vezetőt találjon, aki modellezni tudja az igazi közösséget. Ez a vezető Mózes volt, aki viszont természete szerint nem volt Isten szerinti közösségépítő. Ő megtanulta Egyiptom mindenféle bölcsességét. Tanulmányai arra képezték, hogy egy rendellenesen működő közösség vezetője legyen. Az egyiptomi vezetési stílust legjobban Egyiptom fő jel­legzetessége, a piramis szimbolizálja.

A piramis szervezeti rendszerében az uralja a rendszert, aki a csúcson van, a piramis többi része őt támogatja. így az élet fo­lyamatos küzdelemből áll: feljutni a csúcsra, és amikor ott vagy, meg kell küzdened az ott maradásért, mert mindenki, aki alattad van, megpróbál lerántani onnan, hogy ő jusson fel a helyedre. Ez volt az az Egyiptom, ahol Mózes felnevekedett, de ez a rendszer nem segítette elő a közösséget. Ez a közösségnek éppen az ellen­kezőjét szüli. Azonban ma nagyon sok gyülekezet az egyiptomi hatalmi rendszer szerint működik, ahol a vezetés egy személy­ben összpontosul, a többség pedig őt szolgálja.

Ez különösképpen a kis gyülekezetekben látható, ahol egy pátriarka vagy mátriárka uralja a gyülekezetet, és hoz meg minden döntést…

„Arra hívattunk, hogy keresztény életünket közösségben éljük meg.”1

Ez Isten hívó szava a XXI. század elején. Túl sokáig követtük az intézményes egyházi formát, amit Constantinus vezetett be a IV. században. Ez nem működik. Itt az ideje annak, hogy olyan egyházat hozzunk létre, ami bibliai alapokon nyugszik. Az adven­tista egyház felépítette azt, amit mi tiszta biblikus igazságnak hi­szünk, de most meg kell teremtenünk a tiszta biblikus gyakorla­tot is. Nem elegendő egyszerűen elhinni a Szentírás igazságát. Ezt meg is kell élni, azoknak, akik hisznek. Az adventisták a bibliai modellel kezdték- itt az ideje annak, hogy visszatérjünk gyöke­reinkhez.

Ezeket az igazságokat nemcsak személyes életünkben kell meg­élnünk, hanem Isten arra is elhívott, hogy másokkal közösséget alkossunk. Szomorú, hogy egyházunkat az amerikai individua­lizmusra építettük, és nem a biblikus közösségre. Itt az ideje fel­hagynunk individualizmusunkkal, hogy létrejöhessen a bibliai közösség. Kezdjük el most!

Bátorítsd az építő változást az istentiszteletben

Bár a nyilvános evangelizáció eredményeként gyakran növekszik a keresztségek száma, mégsem eredményez fenntartható gyülekezet­növekedést. Az egyik oka ennek, hogy az emberek nem csatlakoznak a szombat délelőtti gyülekezethez. Egy olyan gyülekezethez csatlakoznak, amelyik heti öt este jön össze, számos vizuális segédeszközt használ, és megragadó zenét szolgáltat hivatásosok előadásában. A keresztség után az emberektől azt várjuk, hogy heti egy alkalomnál megállapodjanak, kevés vizuális eszközt használnak, ha egyáltalán használnak, és a zon­gora vagy az orgona nagyon kis lelkesedéssel szólal meg. Egy kis gon­dolkodás után rájövünk, hogy a szombati istentisztelet minősége döntő jelentőségű a fenntartható gyülekezetnövekedéshez — és nem csak a szekuláris emberek között.

Számos adventista gyülekezet rájön, hogy egy korszerű és élettel teli istentiszteletnek erőteljes vonzása van a gyülekezetbe nem járókra.

Afrikai gyülekezet összejövetele.

Azok, akik azért adták fel a gyülekezetbe járást, mert az istentisztelet unalmasnak, manipulatívnak és az életüket kevésbé érintőnek tűnt a számukra, gyakran adnak egy második esélyt a gyülekezetnek, amikor az istentisztelet érdekes és erőteljesen szól a valóságos kérdésekről a valóságos világnak.

A „vallás” elutasítása

A posztmodern emberek intenzíven érdeklődnek a hit és a lelkiség iránt, de legtöbben tudatosan nem érdeklődnek a „vallás” iránt. A vallás alatt a formákat, a struktúrát, az intézményeket és a rítusokat értem, ami az Istenben hívőket egy olyan szervezetbe tömöríti, amit ők Isten földi művének értelmeznek. Az ilyenfajta „szervezett vallás” egyre inkább a partvonalra kerül a posztmodern környezetben. A posztmodern emberek előszeretettel keresik a vallás értelmét egyházhoz kötött tevékenységek és intézmények nélkül. A lelkiség iránti erős érdeklődésük ellentétesen illeszkedik a szervezett vallás szabályaival, papságával és hitvallásával szembeni erős tartózkodásukhoz.

Ugyanakkor őszintének is kell lennünk. Kevés olyan keresztény egy­ház van, amely szorosabban van megszervezve és ellenőrizve, mint a Hetednapi Adventista Egyház. Azt tapasztaltam, hogy olyan struktúrák és szabályzatok, amelyeket mi természetesnek tartunk, meglehetősen zavaróak a volt szekuláris embereknek, amikor új keresztény életük­ben szembesülnek velük. Például arra bátorítjuk az embereket, hogy legyenek képzettek, de azt várjuk tőlük, hogy kapcsolják ki a kritikai gondolkodásukat, amikor az egyházról van szó. Friss, kreatív ötletek gyakran találkoznak a „soha nem tettünk így korábban” vagy az „Ellen White azt mondja…” mondatokkal, függetlenül attól, hogy va­laha mondta-e vagy sem…

A Heted­napi Adventista Egyháznak sokat kell még tanulnia arról, hogyan bánjon a posztmodern emberekkel a gyülekezetben, anyagilag és szervezetileg. Az adventista egyháznak részletes elvárásai vannak a hitelvek és az élet­stílus területén is. Az írott és íratlan szabályok áthágása általában azt eredményezi, hogy az egyik gyülekezeti tag próbálja kiigazítani azt, amit veszélyes helyzetnek észlel. Nem számít, hogy mennyire nyitott és hite­les a lelkipásztor, a posztmodern emberek, akik úgy érzik, hogy megíté­lik és manipulálják őket a hittestvéreik, inkább továbbállnak, mintsem hogy harcoljanak a hitükért.

Tudják, hogy mindig lesz egy másik közös­ség, amelyik talán befogadóbb lesz. Ha az adott közösségekben nincs erős hitelvi kötöttség, akkor a posztmodern emberek szabadnak érzik magukat, hogy úgy válasszanak közösséget, hogy mennyire nyitottak és befogadóak, nem pedig az alapján, hogy mit tanítanak. A legtöbb esetben nem számít, hogy egy fiatal felnőtt egy hetednapi adventista ott­honban született, vagy fiatal korában tért meg, a közösség atmoszférája sokkal fontosabb számára, mint a tanításai és a szokásai.

A könyvet az ADVENT KIADÓ jelentette meg 2011-ben:  ITT OLVASHATÓ pdf-ben.

Mondja el a véleményét!