Pilátus el akarta bocsátani az ártatlan Jézust, s evvel lezárulhatott volna az ügy. A per folytatásának jellegét minden ókori olvasó jól ismerte, történeti tényszerűségében nem kételkedett, és erre a legtöbb modern kutató sem vállalkozott, s leírást egészében nem vetették el. Hiszen újra meg újra megtörtént, hogy egy per során az egyik peres fél megnyerte magának a közönséget, s azt a bírák vagy a másik fél ellen fordította; ezt tették a főpapok is a néppel, amely épp a hagyományos húsvéti amnesztiát követelni gyűlt a praetórium elé.
A császárok többször kényszerültek helytartóikat szigorúan figyelmeztetni, hogy efféle, a későbbi keresztényperekből is ismert nyomásnak ne engedjenek. Pontosan ismerünk olyan rendeleteket, amelyek értelmében helytartó nem fogadhatott el vádnak puszta odakiáltott vádat, és senki olyat nem bocsáthatott szabadon a favor populi-t, a nép kegyét keresve, akit az arénában elszenvedendő halálra ítéltek (Eusebius: História ecclesiastica 9 és Digesta 48). A zsidó Alexandriai Philo számára a Putifár feleségének ellenálló és a tömlöcöt vállaló bibliai József példaképe annak a politikusnak, aki elhárítja a tömeg rokonszenvét (de Iosepho).
Rómában valósággal tipikus volt az, hogy ha egy pernek zsidó részesei voltak, a közönségben zsidó sokaság jelent meg, és nyomást gyakorolt a bírákra. Cicero (pro Flacco 66, 69) és Horatius (Sermones I.) csípős gúnnyal ír a közismert zsidó concordia, egyetértés e megnyilvánulásáról. Mindketten szólnak a zsidó turbá-ról amely a szinoptikusok szerint okhlosz (tömeg), és ez döntötte el Jézus perét. De épp ez a történeti és irodalmi tipikusság int annak óvatos megítélésére, vajon a Jézus elleni eljárás esetében valóban a tömeg tüntető fellépése döntött- e.
Ez központi kérdés, az egész per megítélése ezen áll vagy bukik.
Az első ellenérv Jézus három jövendölése kínszenvedéséről. Ezek egy korai, Márk előtti hagyomány-anyagból származó jövendölésen alapszanak. Az első szerint a vének, főpapok és írástudók fogják Jézust megkínozni és megölni (Márk 8, 31; Máté 16, 21; Luk. 9, 22).
A második jövendölés általában, szójátékszerűen szól: az Ember Fiát emberek kezére fogják adni, s azok megölik (Márk 9, 31; Máté 17, 22-23; Luk. 9, 44).
A harmadik jövendölés közvetlenül a passió előtt hangzik el: Jézust a főpapok és írástudók kezére fogják adni, azok halálra ítélik, majd átadják a pogányoknak, hogy ők kínozzák meg és végezzék ki (Márk 10, 33-34; Máté 20, 18-19; Luk. 18, 31-33). Itt a pogányok csak eszközei a főpapoknak és írástudóknak, Jézus halálában egyedül az utóbbiak a bűnösök, mint az első jövendölés szerint is. Aki elsőül s a végkifejletből kiindulva foglalt írásba egy ilyen egyértelmű kijelentést, az semmit sem tudott a nép valamilyen részvételéről az ügyben, különben könnyűszerrel mondhatta volna azt is bűnösnek
Második ellenérv is társul ehhez: régóta világos, hogy amikor az evangélisták a népet is elmarasztalják, azt aktuális indíttatásból teszik. Még mielőtt Márk megírta volna evangéliumát, a jeruzsálemi ős- hitközség és valamikori hívei közt támadt, az Apostolok Cselekedeteiben megírt bonyodalmak hatására kialakult az a hagyományos hit, hogy Jeruzsálem városának népe a vádlókkal együttesen felelős Jézus haláláért. Hiszen Jézus maga is vádolta a várost:
„Jeruzsálem! Jeruzsálem!, mely megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, kik hozzád küldettek.”
Minél jobban terjeszkedtek a keresztény gyülekezetek, annál általánosabb lett ez a vád, a pogányok közötti misszió elhatárolódása a konok zsidó környezettől. Az elítélés már nem szorítkozik a jeruzsálemi zsidókra. Márk még a „tömeg” egyes számával (okhlosz) él, s ez, úgy tetszik, a város népét jelenti. Máté a praetórium elé sereglő tömeget már többes számmal jelöli (okhloi): a főpapok és írástudók fölzúdították a tömegeket. Egy helyütt Lukács is többes számot használ, és ezt Mátéhoz hasonlóan a „nép”-pel (laosz) váltogatja. Jánosnál a kínszenvedés leírásában „tömeg” egyáltalán nem fordul elő, és ő „nép” helyett kezdettől fogva feltűnő gyakorisággal él az etnikum nevével (iudaíoi). Ehhez képest mondja nála Pilátus a vádlottnak: „A te néped és a főpapok adtak téged kezembe” (ethnosz) János szándékosan említi a főpapok előtt a népet.
Az ábrázolások tendenciózussága nem teszi azokat eleve hiteltelenné. De további érvek is ellene szólnak egy bármilyen összetételű tömeg részvételének. A szinoptikus hagyomány egy részlete zavaros, efölött János már megpróbált elsiklani, bár nem mellőzte teljesen. Vajon nyilvánosan folyt-e egyáltalán a tárgyalás, azaz szembesült-e Pilátus a néppel? Márk nyilvános tárgyalás képzetét kelti, de a nyilvánosságról nem beszél egyértelműen, megfelel viszont a ténynek, hogy a helytartók általában nyilvánosan bíráskodtak. Máté valamivel többet mond, nála ítélőszékén ül Pilátus, amikor megkapja felesége üzenetét, hogy ne foglalkozzék tovább Jézussal, és Máténál nyilvánosan mossa ártatlan kezét Pilátus (27, 24; vö. Zsolt. 73, 13).
De mind a két epizód utólagos ékítmény.
János kezdetben hangsúlyozza, hogy egyetlen vádló sem lép be a praetóriumba, mert akkor tisztátalanná válik, és nem ehet a húsvéti bárányból (18, 28). Pilátusnak kell kijönnie, s ő tárgyalás közben többször kilép a tárgyalóteremből a nyilvánosság elé, s tér vissza megint. A tárgyalás után ő maga vezeti ki Jézust, majd ítélőszékébe ül (19, 13). Itt János ismét azonos a szinoptikusokkal, sőt görög és zsidó nevén följegyzi a teret, ahol a bírói emelvény állt, ami ugyan nem több egy régészeti adatnál.
A legrégibb hagyomány szerint a per elejétől végig kétségtelenül a praetórium épületében folyt le. Kiderül ez Márknak abból a közléséből is, hogy Jézust bevezették az épületbe, s ott ostorozták meg. A kínzás a kivégzéshez tartozó büntetés is lehetett, mint Márk véli, lehetett kínvallatás is, amire János céloz, de bármelyik esetben nyilvánosan történt volna, ha a tárgyalás nyilvános (1. Tacitus; Annales 4). Épp azért, mert már a Márk előtti hagyománynak, majd az evangélistáknak is oly fontos a nyilvánosság részvétele, ki van zárva, hogy a törekvésük ellenében kitalálták volna Jézus nem nyilvános megkínzatását.
Az éppenséggel része az általuk megőrzött történelmi tényanyagnak. Lukács elődeinél alaposabban ismerte a római világot, ezért mindenestül kihagyta a megkínzatást, evvel elkerülte a kétfelé osztott eljárás ellentmondásos jellegét, ami Márknál és Máténál előbb egy coram publico (nyilvános) kihallgatás, majd egy in cubiculo kínzás (zárt szobában), Jánosnál ugyanez fordított sorrendben. A római perrend ilyen keverék eljárást nem ismert. Pilátus eljárása nem nyilvános cognitio pro tribunali volt, hanem helyszíni cognitio de piano, azaz ő határozhatta meg a helyszínét.
A főpapság már Jézus éjszakai letartóztatása során kerülte a feltűnést, reggeli elővezetésekor szintén alkalmasnak látta tehát, hogy a tárgyalás benn a praetóriumban folyjék le. Abban a főpapok biztosak voltak, hogy politikai vádjukkal elérik céljukat. A vád tartalma és a húsvéti Jeruzsálemben uralkodó gyúlékony hangulat Pilátusnak szintén azt tanácsolta, hogy tartsa távol a nyilvánosságot. A crimina laesae maiestatis-t Rómában is császári bírói testület vagy a szenátus előtt tárgyalták, a nyilvánosságot kizárva.
Ott is, a tartományokban is fontosabb volt a politikai célszerűség szempontja. Hasonlóan hallgattatott és végeztetett ki Nagy Heródes is összeesküvőket királyi várában (Flavius). A jerikói amfiteátrumban folyt le viszont azoknak a férfiaknak a pöre, akik az arany királyi sast leverték a jeruzsálemi templom kapujáról, s ott is égették meg őket (Flavius). Ebben az esetben Heródes példát akart statuálni, de Jeruzsálem túl veszélyes helyszin lett volna erre a célra.
Kevésbé helytállók a tömegjelenet némely mozzanatát illető kritikai érvek; ezek mindig ellenérveket váltottak ki. Hogy létezett-e a Márk, Máté és János szerint egyenesen hagyományosnak leírt, húsvéti amnesztia, annak kérdésében a szakirodalom római és zsidó párhuzamokra utal. Egy ízben például egy helytartó a néptömeg kedvéért lemondott egy megostoroztatásról (Papyrus Florentinus 61). Figyelmen kívül maradt azonban az a körülmény, hogy amnesztiában csakis jogerősen elítéltek részesültek.
Nem ismeretes, hogy egy helytartó bármikor elengedte volna egy olyan vádlott még csak hipotetikus büntetését, akinek ártatlanságáról meg volt győződve, akit szuverén főbírói tiszte szerint szabadon kellett volna bocsátania, s akinek szabadságáért szót emelt. Pilátus pedig állítólag ezt tette, amikor Jézust ajánlotta amnesztiára, miközben a nép Barabbást követelte.
Ismét Lukács az, aki ezt furcsállja.
Ezért egyáltalán nem említ amnesztiát, ez csak utólag szükségesnek vélt igazításként került a szövegbe (23, 17). Ellenben Pilátus kétszer is kihirdeti, hogy Jézust csak megfenyíteni akarja, aztán szabadon bocsátja (23, 16, 22). Igaz, Lukács nem említi, hogy a testi fenyítésre sor került-e, ugyanakkor a többi evangélista leírja a megostoroz- tatást. A megfenyíttetés bejelentése Lukácsnál váratlannak hat, hiszen nála Pilátus többször hangoztatja, hogy Jézust az ellene emelt vád bűnében vétlennek ítéli, s e tekintetben Jézus tartományának urára, Heródes Antipasra is hivatkozik. Az a gyanú támad itt, hogy Lukács többet is mondhatott volna a megfenyíttetési ajánlat indítékáról, de nem akart túlságosan eltávolodni elődei leírásától. Ő is csatlakozik ahhoz a nézethez, hogy a helytartó gyönge jellem volt, és engedett az ordítozó tömeg követelésének.