Ha nem ismerjük ADVENT történelmünk kevéssé ismert – vagy netán elhallgatott – részleteit. Homályos, vagy nehezen érthető elméleti alapjait, és inkább megtagadjuk, áthangoljuk…nagy bűnt követhetünk el. A prófétai figyelmeztetés most sokkal aktuálisabb, mint elhangzásakor:
„Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papom ne légy. És mivelhogy elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról.” (HÓSEÁS 4:6)
Miféle „tudományról” lehet szó? Ha azt a történelmi időt vesszük szemügyre, amiben élünk, már nem kétséges, hogy ez a „tudomány” a prófétai ige alapos ismerete. Ebben voltak erősek elődeink. Erre az ismeretre (1888 kritikai elemzése) most még szert tehetünk, ha időt, energiát szánunk erre a fontos dokumentumra. Áldás-békesség az olvasónak! (Dénes Ottó kommentje)
E mű szerzői kitartanak szilárd meggyőződésük mellett, hogy Isten a h.n. adventistákra bízta az emberiség iránti határtalan kegyelmét hírül adó utolsó üzenetét. Ennek az üzenetnek tartalmaznia kell a bűn problémájának végső megoldását és be kell mutassa hívő emberekben az igaz életet, továbbá igazolást kell szerezzen Krisztus áldozatára. Senki nem kerülhet be a mennyek országába „aki tisztátalan, aki utálatosságot cselekszik vagy hazugságot/hamisságot művel.”
A szerzők azt is hiszik, hogy az Üdvözítő mérhetetlenül vágyódik arra, hogy népe elkészítse visszatérésének útját. Az üzenet, amit az Úr népének küldött 1888-ban, azt a célt szolgálta, hogy emberi szívekben teljességre vigye kegyelmének művét, hogy a nagy küzdelem véget érhessen. De egy évszázaddal ezelőtt valami hiba történt. Az Úr terve akadályba ütközött és késedelmet szenvedett. Mi történt? Miért ez a hosszú késedelem?
Az egy évszázaddal ezelőtt gyújtott jelzőtüzek jobbára elhalványultak és kialudtak. Az adventizmus világítótornyai elveszítették fényüket. Népünk betű szerint ugyan nem adta fel Krisztus második adventjébe vetett hitét, de közeli visszatérésére irányuló várakozása, reménysége elhalványult. A jelen világ a divat, a szórakozások, a másokat túlszárnyalni akaró fényűzés irányába vonzza őket.
Még a történelmi örökséggel rendelkező, felvilágosult h.n. adventista közösségekben is szinte járványszerűvé lett a válás. Főiskoláinkon, egyetemeinken, sőt sok otthonban is a társasági ivás a probléma.
Itt nálunk, Észak-Amerikában a legtöbb h.n. adventistának nincs világos fogalma sem a mennyei engesztelési napról, sem pedig az azzal összefüggő mértékletesség és önkontroll egyedülálló kötelezettségéről. Meglepő, hogy a robbanásszerűen megnövekedett emberi ismeret korában, mi – mint nép – általában igen halvány és homályos ismerettel rendelkezünk arról, mit is cselekszik most Krisztus, mint Főpap a végső engesztelési napon, és céljai iránt is csak gyenge szimpátiával bírunk. Amit pedig nem értünk, azt a világgal sem tudjuk megismertetni.
Jól ismert, hogy ifjúságunk nagy részének nincs világos meggyőződése a h.n. adventista identitástudatról sem. Az Adventist Review 1986. júniusi számában megjelent sorozat elismeri ezt az új jelenséget: adventista fiatalok vasárnapot ünneplő gyülekezetekhez csatlakoznak (Lásd a könyv 13. fejezetet!).
Egyre növekszik a kizárt és független prédikátorok száma. Pénzügyi botrányok és hitehagyások a kritikusok malmára hajtják a vizet. Komoly kérdések merülnek fel: Vajon a H.N. Adventista Egyháznak az a végzete, hogy Babilon részévé váljon?
A „legértékesebb üzenet”, amit az Úr majd egy évszázaddal ezelőtt küldött e népnek, a megoldás „kezdete” volt valamennyi problémájára. Növekvő tanácstalanságunk, zavarodottságunk, az 1888-as üzenet iránt tanúsított múlt- és jelenbeli hitetlenség következménye, biztos aratása. Amikor az igazságot elvetik, a tévelygés mindig odasiet, hogy a keletkezett űrt betöltse. De nincs olyan nagy probléma, amit bűnbocsánat útján ne lehetne helyrehozni.
A világegyház minden további késedelem nélkül meg kell ismerje Krisztussal való szembenállásunk egy évszázados, teljes történetét. 1888-as mulasztásunkat.
Ellen White gyakran összefüggésbe hozza azzal, ahogy a zsidók két évezreddel ezelőtt elvetették Őt. Ez a könyv az ő leveleit, kéziratait és megjelentetett kijelentéseit vizsgálja újra. Meg kell engedni, hogy őszintén beszéljen, tilalom, gátlás nélkül. Amikor pedig megértik a teljes igazságot – akár e szerzők tudják elég világosan elmondani, akár más írók jönnek majd – boldogulniuk kell, be kell következzék a bűnbánat és reformáció, és egy nép fog elkészülni az Úr eljövetelére. A laodíceai üzenet nem vall kudarcot, gyógyulást, helyreállítást eredményez.
Ellen White bizakodását alkalmas módon foglalja össze egy rövid üzenet, amit fia írt röviddel anyja halála előtt: „Elmondtam Mrs. Lida Scott-nak, hogyan tekint anya a maradék egyház tapasztalatára és pozitív tanítását is elmondtam, hogy Isten nem fogja megengedni, hogy ez a felekezet olyan teljességgel a hitehagyás útjára lépjen, hogy sor kerüljön egy másik közösség létrejöttére” (Levél, 1915. május 23). Ez a kijelentés arra utal, hogy valóban bekövetkezik egy igen komoly hitehagyás, de az Úr nem engedi, hogy kiteljesedjen. Haláláig dédelgette azt a meggyőződését, hogy végül bekövetkezik az a felekezeti bűnbánat.
Mit mondott az 1888-as üzenet?
Erről szól a könyv további része…
A teljes művet itt olvashatja: Robert J. Wieland – Donald K. Short: Az újravizsgált 1888. További könyvekért és írásokért látogassa meg keresztény könyvtárunkat!