„Midőn munka és vagyon,
Egymástól messze esnek,
A tökélyre vitt csalást,
Mondhatni rendszeresnek!”
Arany János
Idézem Jézus ajánlását is, amit a mai teljesítmény és pénzközpontú világban teljesen figyelmen kívül hagynak: Máté 7,2 „Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. 7, 12: A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” (historia@denesotto.hu kommentje)
A pénzvilágot egészen a modern korig szigorú erkölcsi és vallási normák irányították. Az amerikai publicista szerint a gazdasági válság hatására ismét nagy igény van a bankokkal és a hitelezéssel kapcsolatos morális kérdések tisztázására.
„Bár a pénzvilág etikájáról ma is beszélnek az emberek, a közgazdaság nyelve mégis amorális: arra épül, hogy az egyén saját érdekeit követi. Az igazságosságra vonatkozó elvárások nagyjából olyanok, mintha a háborúk kimenetelén a méltányosságot kérnénk számon. A skolasztika még tudta, nekünk viszont már idegen a gondolat, hogy a pénzügyek minden részletükben erkölcsi jelentőséggel bírnak” – írja Alex Mayyasi az Aeon magazinban.
Az elmúlt tíz évben sok bírálat érte a pénzvilágot: mindenekelőtt a milliárdokat kereső bankárokat, akik felelőtlen hitelpolitikájukkal a szakadék szélére sodorták a világgazdaságot, s közben a szabadsággal lényegileg ellentétesnek mondták az állami szabályozást, ám a pénzügyi válságban állami mentőövért esedeztek. A pénzügyi szféra ezen kritikák ellenére sem változott meg jelentősen, legalábbis abban az értelemben nem, hogy komolyabban venné a pénzügyi tranzakciók morális vonatkozásait. Olyannyira nem, hogy képviselői idealistának avagy érzelgősnek bélyegzik és megmosolyogják azokat, akik normatív erkölcsi szempontból bírálják a pénzvilágot.
Ma természetesnek vesszük, hogy a pénz világát a kereslet és a kínálat illetve a racionális érdekkalkuláció erkölcsileg semleges elvei határozzák meg. De nem volt ez mindig így – írja Mayyasi. A kamatos hitelezés egészen az újkorig kifejezetten tilalom alá esett. Arisztotelész elítélte a hitelezéssel történő pénzgyarapítást. Az Ószövetség elítéli a zsidóknak folyósított kamatos hiteleket, a középkorban a Biblia tanításával ellentétesnek, erkölcstelennek, bűnnek, munka nélküli haszonszerzésnek számított kamatra kölcsönözni: Dante Isteni színjátékában az uzsorások a pokol hetedik körében sínylődnek. (Az iszlámban még ma is érvényben van az ősi kamattilalom, más kérdés, hogy ügyesen kijátszható.)
Európában a 15. században kezdett elfogadottá válni a kamat, ám ekkor is csak az alacsony, legfeljebb öt százalékos kamat volt megengedett. A hitelezés továbbra is inkább szociális segély volt: a kölcsön elsősorban a szegényeknek és a balszerencséseknek adott emberbaráti segítség volt, és nem befektetés – véli Mayyasi. A kölcsön lehetőséget teremtett a nincsteleneknek, hogy jobbá tegyék életüket. Mint a Metazinból is ismert David Graeber antropológus és baloldali mozgalmár A kölcsön első ötezer éve című 2011-es tudományos bestsellerében kifejtette, a kölcsön a hagyományos közösségekben a szolidaritás és a kölcsönösség intézménye volt: annak kifejezése, hogy a sorsközösségben élők elkötelezettek egymás jóléte iránt. Vagyis a kamatmentes hitel az elszegényedés elleni biztosítás és egyben az egyenlőtlenség csökkentésének eszköze volt – utal Mayyasi két közgazdász, José Scheinkman és Edward Glaeser kutatásaira. A kamatmentes kölcsön esélyt teremtett a szegényebbek számára, és egyúttal kizárta annak lehetőségét, hogy a gazdagok pusztán tőkéjük kihelyezésével tovább gyarapodjanak.
Mayyasi egyrészt a keresztes háborúkkal magyarázza az uzsorával szembeni megengedőbb felfogás megjelenését: az egyháznak pénzre volt szüksége a háborúkhoz, és a szükséges kölcsönhöz csak kamat ellenében tudott hozzájutni.
A kamatok megjelenésének másik oka a reformáció. A hívekért vetélkedő felekezetek egyaránt igyekeztek megengedőbb álláspontot elfoglalni a pénzzel kapcsolatban is (igaz, az uzsoraellenességet az antiszemitizmussal összekötő álláspont is ekkor erősödött meg). Az újkor hajnalán a nagy felfedezések hatására megjelent az infláció, és ez is segített a kamatos hitelek elfogadásában. Mindezen folyamatok hatására a kölcsönzés egyre inkább személytelenné és célracionális indíttatásúvá vált. A hitelezés mindazonáltal továbbra is erkölcsi kérdés maradt: más skolasztikus filozófusokhoz hasonlóan Aquinói Tamás is értekezett a kamatok erkölcsi dilemmáiról.
A rövid és elnagyolt történeti áttekintéssel Mayyasi arra kíván rávilágítani, hogy egyáltalán nem újszerű gondolat a pénzpiacok erkölcsi indíttatású elemzése. Minderre ma különösen nagy szükség lenne. Csakhogy ma sem a világi, sem pedig az egyházi tekintélyek nem tudnak megfelelő útmutatást adni. A közgazdaságtan erkölcsi dilemmáit kevés kivételtől eltekintve egyáltalán nem veszik komolyan sem a filozófusok, sem a teológusok – véli Mayyasi. Vagyis nincs elfogadott erkölcsi mérce. Így viszont a bankároktól nehéz elvárni, hogy az erkölcs mérlegére tegyék üzleti döntéseiket.
Hozzászólás
Közgazdaságtan és jogtörténet
Érdekes, hogy sok közgazdász mennyire nem hajlandó mérlegelni a jogtörténészek megjegyzéseit.
Számos jogtörténeti cikk foglalkozik azzal, hogy a kölcsön a középkorban általában véve megengedett volt, és megengedett volt az is, hogy a valamit kölcsönbe adó vesztesége pótoltassék. Hitel is létezett, kereskedők egymás között nap, mint nap gyakorolták a hitelezést, amikor halasztott fizetéssel kötöttek üzletet.
Ami tiltott volt, az a káron való nyerés – ez egyébként ma is jogi alapelv. A nyelv ma is megkülönbözteti a térítés jellegű fizetséget a nyerészkedéstől, az uzsorától. (Érdekes, hogy a magyarban a „kamat” nem érzékelteti ezt a különbséget. Az uzsorások áldozatai ma is „kamatos pénzről” beszélnek.)
A készpénz régen nem volt oly mértékben a hétköznapok része, mint ma. Pénzt kölcsön venni szorult helyzetben kellett csak (gondoljunk a Velencei kalmár alaphelyzetére). A középkori egyház a nyerészkedést minősítette erkölcstelennek. Az
Ótestamentum e kérdésben egyrészt tilt (ezt a cikk említi is), másrészt József pátriárka történetében az isteni kiválasztottsága tudatában lévő hős úgy teszi a fáraó rabszolgáivá az egyiptomi parasztokat, hogy éhínség idején csak vagyonuk és szabadságuk fejében adja vissza nekik azt a gabonát, amit tőlük a fáraó engedélyével begyűjtött.
Kérdés ezek után, lehet-e különbséget tenni a térítés és a nyerészkedés között. Több módon is. A briteknél például kamatszabadság volt, de csak a 10 font fölötti kölcsönök esetében. A gazdagok, a tartalékkal rendelkezők tehát megkísérelhették kihasználni egymást, de ez a szegényekkel szemben nem volt megengedett (ez a morálökonómia világa). Másrészt egyes helyeken létezett hatósági kamatmaximum. Erről sokan azt gondolják, hogy önkényes ilyet megállapítani. A hazai jogi gyakorlatban forgott 5-6% azonban elég gyakorlatias szám volt. A 6% az a kamatláb, amelyik mellett egységnyi tőke kamatos kamatokkal egy tucat év alatt visszafizethető (1%-os kamatláb mellett ez 70 év, ami a korabeli élettartamok mellett nagyon hosszú idő). Az 5-6% fölötti kamatlábak korabeli gazdálkodási viszonyok mellett nehezen voltak kigazdálkodhatók (10% mellett az egységnyi tőke 12 év alatt már nem megduplázódott, hanem háromszorosra nőtt).
Ami a közgazdasági nyelv amoralitását illeti, ez csak a szándéketika alapján állja meg a helyét. A. Smith „láthatatlan kézˮ érvelésének szerves része, hogy az emberek munkamegosztásról állapodnak meg, aminek előfeltétele, hogy az előnyöket kölcsönösen kedvezőnek tartsák. Ez viszont csak akkor teljesülhet, ha azért bocsátkoznak tárgyalásba, mert egyébként már nem tudnának nyerni, tehát mert hatékonyan dolgoznak. Elvileg van tehát erkölcs a közgazdasági gondolkodásban, csak a hatékonysági elv mögé rejtve. Ugyanis, ha valaki nem hatékonyan tevékenykedik, akkor az illető valamit pazarol, tehát valamit úgy használ, hogy azt más jobban tudná, tehát végső soron a köz is rövidül. Mondhatnók, a láthatatlan kéz csak hatékonyan működő közösség számára jelenthet erkölcsi mankót.
A középkori gazdálkodásról úgy tartják, hogy Pareto-optimális volt, tehát senki nem javíthatott a helyzetén a másik helyzetének rontása nélkül. Ennek azonban volt előfeltétele: a termelési tényezők csökkenő mérethozadéka (a termelési tényezők egységnyi növelése összességében az egységnél kevésbé növelte a kibocsátást). Ma, a növekvő mérethozadékok világában az efféle egyensúly hiányzik. Ez jó. Viszont, mintegy ennek áraként, a fejlesztések világában az útfüggés uralkodik. Amit sikerül megvalósítani, az sokszor lezárja az alternatív fejlődési utat, leértékeli a „párhuzamos” beruházásokat. A beruházók erkölcse ezért a politikusokéhoz lesz hasonló (ti. csak az eredmény számít). (Szerintem nem véletlen, hogy D. Trump elnökké választása előtt ingatlanfejlesztő volt, ahol az imént említett útfüggés nagyon erősen jelentkezik.)
Forrás: http://www.metazin.hu/index.php/item/3443-a-penzvilag-erkolcse
Halmos Károly
2017. augusztus 01.