APOKALIPTIKA (egy terméketlenné vált adventizmus… II. rész)

George R. Knight APOKALIPTIKA  c. könyvének negyedik fejezete II. rész

Rendkívül érdekes módon a világ végéről szóló legjobb könyveket még csak nem is keresztény kiadók jelentetik meg. Az 1960-as években Paul Erlich Population Bomb (Demográfiai robbanás) című könyve egészen új dimenziókat tárt fel előttem. Mostanában pedig Jared Diamond 2005-ös sikerkönyve, a Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (Összeomlás: Miként döntenek társadalmak a bukás, illetve az előrehaladás mellett?) vált kötelező olvasmányává azoknak, akik szeretnék figyelemmel kísérni a jelen állapotokat. Diamond természetesen abban reménykedik, hogy mindannyian megtanulhatjuk az önzetlenséget, és az összetartást, mielőtt még túl késő lenne.

Könyve margójára ehhez a vágyálomhoz a következőket firkantottam: „Ne feledkezz el a bűnről, arról az egyetemes tényről, amelyet olyan tökéletesen szemléltettél az önzés kapcsán, ami viszont világszerte és végig a történelem folyamán az eltűnt kultúrák bukását előidézte.”

Azok számára, akik kíváncsiak egy nem adventista keresztény író állásfoglalására, Richard Swenson Hurtling Toward Oblivion: A Logical Argument for the End of the Age (Száguldás a feledés homályába: Egy logikus érv az idő véges volta mellett) című mű­vét ajánlom, amely a „visszafordíthatatlan folyamatról” szól, vagy­is annak következményéről, hogy egyre nagyobb ütemben és mér­tékben élünk fel mindent magunk körül, valamint „halálra ítélt Világrendszerünkről és a mindezek láttán tanúsított „kollektív közömbösségünkből”.

Azok számára pedig, akik egy jellemzően adventista álláspont­ra kíváncsiak, Marvin Moore Could It Really Happen? Revelation 13 in the Light of History and Current Events (Mindez valóban megtörténhetett? Jelenések könyvének tizenharmadik fejezete a történelem és a jelen események fényében) című könyve egy sor meghökkentő információval szolgál.1 2

A lineáris gondolkodás révén elkényelmesedhetünk, miközben igyekszünk minél több pénzt felhalmozni a kedvezményes adózási feltételekkel kecsegtető magánnyugdíj számláinkon. Az üzenetet azonban nem csupán a Szentírás hirdeti, hanem az kiáltó tényként tárulkozik elénk a teljes pusztulást előidéző fegyverek tömeggyártásának lehetőségében, hiszen a rohamosan fejlődő technológia korát éljük.

Jared Diamond Collapse című könyve éppen az elbukott ókori vagy a szintén összeomlott vagy az elbukás szélén álló modern társadalmakat veszi górcső alá, és azt a különös tényt állapítja meg, hogy a társadal­mak önmagukat semmisítik meg, mégpedig a legfőbb jólét idején, amikor úgy tűnik, minden rendben van, s amikor lehetőségeik hatá­raival dacolva, hiányosságaikról tudomást sem véve túlságosan csak a magas életszínvonal minél hamarabb történő elérésére helyezik a hangsúlyt. Következtetései rendkívüli módon visszhangozzák a Jelenések könyve „egy órában” (Jel 18:10, 16, 19) kijelentéseit.

Az effajta olvasmányok divatjamúltnak számítanak adven­tista körökben, mivel immár inkább a komótos földi életre rendezkedtünk be. Mégis érdemes utánanéznünk ezeknek a dolgoknak, hogy megérthessük, miért is vagyunk egyáltalán adventisták.

Igaz, nem vagyok próféta, s nem tudom, miként alakul a jövő, de azt egyértelműen tudom, hogy Jézus megjövendölte, mi lesz a vége a lineáris gondolkodásmódnak. Lukács 21:26. versében arra hívja fel a figyelmünket, hogy a férfiak és nők majd „ elhalnak a félelem miatt ”, és annak sejtésétől, „amik e föld kerekségére következnek”.

Ismerem Michael Sarkimnak, a New Yorki Egyetem szociológu­sának ténymegállapítását is: „Egy-egy katasztrófa olyan állapotokat teremt, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy előidézzék a hit­rendszereken belül végbemenő rendkívül gyors változásokat”.3

Egy kellőképpen nagy válság esetén tehát az emberek kiszámíthatatlan módon fognak viselkedni.

Éppen idevág azoknak a japán származású amerikai gyerekek­nek a sorsa, akikkel együtt jártam iskolába közvetlenül a második világháború után. Kisgyermekkorukban egy amerikai „áthelyezési központban” éltek, ami pusztán a koncentrációs táborokra alkalmazott kellemetes kifejezés a demokratikus Amerikában.

“…a legtöbb embert csupán azért hurcolták fogságba, mert „más”.

A Pearl Harbor-i pánikból felocsúdva „több, mint 110.000 embert – a legtöbbjük amerikai születésű állampolgár volt -, akiket soha, semmiféle bűntény elkövetése miatt nem állítottak bíróság elé, s még csak meg sem adták nekik az esélyt arra, hogy tisztázzák magukat”, bebörtönöztek Amerika háborús időkben felépített koncentrációs táboraiba. Ennek érdekében a kaliforniai sivatagtól az Arkansas-i mocsarakig bárhová elhurcolhatták őket.4 Néhány évvel ezelőtt abban a kiváltságban volt részem, hogy mind a California állambeli Manzanar táborát, mind pedig a dachaui hírhedt náci lágert meglátogathattam. Rendkívül érdekesnek találtam, hogy a két terület alaprajza megegyezett, de nem pusztán ebben hasonlítottak egymásra. Mindkét helyszínen a legtöbb embert csupán azért hurcolták fogságba, mert „más”.

A szövetségi kormány mindhárom hatalmi ága támogatta a japán származásúak bebörtönzését, és nem egyszer előfordult, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága jóváhagyta a „kirekesztési rendeletet”. A Bíróság javára legyen mondva, Hugó Black bíró egyszer elismerte, hogy háborús időszakon kívül egy bizonyos embercsoport állampolgári jogainak ilyetén módon történő korláto­zása alkotmányellenesnek minősülne. Azt azonban hozzátette, hogy „az ínségek a háború velejárói”, és úgy érvelt, hogy „a Japán származású amerikaiaktól igazán elvárható ennek elviselése, mert mindezt a nemzetbiztonság kívánja így.”5 Ezt az elméletet tulajdonképpen bele is fogalmazták az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának elősza­vába, amely kimondja, hogy az állam rendőri erői bármikor akcióba léphetnek, amikor a felsőbb körökben úgy ítélik meg, hogy a nemzet „általános jólétét” veszély fenyegeti.

Hát ennyit a szabadságról, bárha a „szabadság földjéről” is le­gyen szó! Egy meglehetősen súlyos válság „egyetlen óra alatt” meg­változtathatja a dolgokat.

Egy kellőképpen nagy válság esetén az emberek kiszámít­hatatlan módon fognak viselkedni.

Az Amerikában élő japánok helyzete az alkotmánnyal foglal­kozó Alfréd Kelly és Winfred Harbison történészeket a következők kijelentésére sarkallta:

„a még előttünk álló háborúk során senki, faji, vallási, kulturális vagy politikai kisebbséghez tartozó személy nem lehet biztos afelől, hogy a közösség előítélete, illetve vakbuzgósága nem fog ellene szervezett elnyomás formájában megnyilvánulni, amelyet „katonai szükséghelyzetként” legalizálnak majd, s amelynek következményeként hiába tagja egy szabad társadalomnak az illető, alapvető polgári jogaitól foszthatják meg.”10ALDOUS HUXLEY Visszatérés a Szép új világhoz

A lineáris gondolkodásmódnak és az aszerint vezetett életvitelnek azonnal vége szakad, amint egy „megfelelő” válsághelyzet kialakul, és pánikot vált ki az emberekben. Ezzel párhuzamosan azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az az osztrák tizedes, akit mi

Adolf Hitler néven ismerünk, forradalom vagy puccs révén sohasem juthatott volna hatalomhoz a világ legműveltebb államában. Éppen ellenkezőleg: megválasztották! –, mégpedig olyan emberek, akik éheztek, s akiknek lelki szemei előtt egy „Volkswagen” vagyis egy nemzeti autó lebegett.

Ebben az értelemben az 1930-as évek Németországa a huszadik század történelmi példájaként szolgál arra nézve, hogy mi történhet „egyetlen óra alatt”: egy jelentősebb válság különös dolgokat idézhet elő. A Szentírás, a történelem és a jelen irányzatok fényében arra buzdítanék mindenkit, hogy ne arról beszéljünk, mi történhet vagy nem történhet meg az Egyesült Államokban, vagy bárhol máshol ezen a világon. A lineáris gondolkodás ugyanis egy kényelmes képzelő­dés, és korántsem egyeztethető össze törékeny világunk valóságával.

A lineáris gondolkodásmódnak és az aszerint vezetett élet­vitelnek azonnal vége szakad amint egy „megfelelő” válsághelyzet kialakul, és pánikot vált ki az emberekben.

Korunk adventizmusa jó öreg barátunk Sherlock Holmes és társa Watson esetét juttatja eszembe, amikor is azok egy sátoros expedíción vesznek részt. Egyik éjjel Sherlock felrázza Watsont, és azt kérdi tőle: „Mit lát?” Watson fennkölten áradozni kezd a csillagok szépségéről, a Göncölszekér alakjáról és a Tejút hatalmas voltáról. Sherlock azonban rákiált: „Maga bolond! Hát nem látja, hogy valaki ellopta a sátrunkat?!”

És ez a történet a huszonegyedik századi adventizmus helyzetét is egyértelműen elém tárja. Elvesztettünk valamit, ami pedig élet­bevágóan fontos, és mégsem teszünk egyebet, mint ülünk, és bá­muljuk a csillagokat. Pedig a nélkül a valami nélkül üzenetünk igazi mondanivalója is elveszett.

Ellen White leginkább figyelemre méltó látomása

Ez az állapot eszembe juttatja Ellen White általam legjelentősebb­nek tartott próféciáját. Hosszú szolgálata alatt csak néhány – a szó szoros értelmében vett – jövendöléssel találkozunk nála a jövőt illetően, ám az egyikről éppen az 1844. decemberében kapott első látomásában értesülünk, amelyre ő maga így emlékezik vissza:

„Mialatt a családi oltárnál imádkoztunk, Isten Szentlelke kiáradt reám […]. Arrafelé tekintettem, és […] egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, amely magasan a világ felett emelkedett. Ezen zarándokoltak a Jézust várók a szent város felé, amely az ösvény túlsó végén volt. Mögöttük, az út kezdetén fényes világosság volt látható, amely az angyal kijelentése szerint »az éjféli kiáltás« volt [vagyis itt arra a prófétikus megértésre utal, amely 1844. októberében a prófécia beteljesedéséhez vezetett]. Ez a világosság beragyogta az egész ös­vényt, és lámpásként szolgált, hogy útközben meg ne botoljanak. Jézus maga haladt népe élén, és vezette őket, s mindaddig, míg szemüket Rá irányították, biztonságban voltak. Egyesek csakhamar elcsüggedtek. Ezek azt mondták, hogy a város nagyon messze van [.Voltak azon­ban olyanok is, akik könnyelműen megvetették ezt a világosságot, és azt mondták, hogy nem Isten vezette ki őket ilyen messzire.

Ezek mögött kialudt a világosság, s lábaik sötétségben botorkáltak; megtántorodtak, elveszítették Jézust szemük elől, s alázuhantak az ösvényről az alattuk elterülő sötét, gonosz világba.”6

Próbáljuk meg elképzelni azt az 1844. decemberi jelenetet. Azoknak az adventistáknak a száma, akik nem sokkal ezután az Amerikai Protestáns Adventizmus, illetve az Advent Keresztények közösségét teszik ki, 1845 nyarára már legalább 50.000-re emelkedik. 1845 első hónapjaira a „spiritualizáló” adventisták mozgalma szintén nagyszámú hívőt vonzott. És bár egymástól eltérő módon, de mindkét csoport megtagadja prófétikus örökségét, és szinte teljességgel eltűnik a következő 160 év során.12

Velük ellentétben a szombatot ünneplő adventista irányzat még egyetlen taggal sem rendelkezett 1845-ben. Egyáltalán nem is létezett, és 1847/1848 előtt még csírájában sem jelent meg a vallási élet palettáján. Ám később a szombatünneplők közössége prófétikus örökségére épít; Jelenések könyve 10:11. és 14:6. versei, valamint a föld legvégső határaira is elviendő végidei látomás üzenete vezetik; s így 2008-ra taglétszámuk már megközelíti a 16 milliót.

Mára már a millerita felekezetek közül kettő teljességgel eltűnt, három pedig, egyenként néhány ezres taglétszámmal éppen a túlélésért küzd, és az, amelyik hűen megőrizte apokaliptikus örökségét, folyamatosan fejlődik tovább.

Az azonban korántsem törvényszerű, hogy fejlődése töretlen ma­rad. Mégis remélem, sohasem kell majd megírnom a Hetednapi Adventizmus történetét oly módon, hogy az visszhangozza az Isten Egyházával (Hetedik Nap) és az Advent Keresztényekkel kapcsolatos legutóbbi eseményeket. Az Isten Egyháza (Hetedik Nap) 1973- as évi történetének végső szakaszáról írott tanulmány a következő címet viselte: „Egy haldokló egyház”, s utolsó szavaival Krisztusnak a szárdiszi gyülekezethez szóló üzenetét idézi:

„Élő volt, mégis halott!”13

Mára már a millerita felekezetek közül kettő teljességgel eltűnt, három pedig, egyenként néhány ezres taglétszámmal éppen a túlélésért küzd, és az, amelyik hűen megőrizte apokaliptikus örökségét, folyamatosan fejlődik tovább.

ha látjuk, hogy immár egy­értelműen haldoklik?”

Hasonlóképpen gondolkodik Clyde Hewitt is, aki az Advent Keresztények közösségéről írt impozáns, három kötetes tör­ténelemkönyve végén a következő kérdést teszi fel:

„Meg kellene-e mondanunk vajon egy gyülekezetnek, ha látjuk, hogy immár egy­értelműen haldoklik?”

Könyvének utolsó mondata pedig így hang­zik: „ Őszintén remélem, hogy néhányon azért meghallják az intő szót. Ámen!”14 Minden bizonnyal csak hasznunkra lehet, ha a hetednapi adventisták közül is odafigyelünk néhányan. „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (Jel 3:22).

Látva más adventista felekezetek sorsát, amelyek szintén a millerita mozgalomból nőttek ki, talán épp itt az ideje, hogy kissé komolyabban vegyük Ellen White kijelentését az eddigi történelmünket felidéző emlékek kapcsán:

„Visszatekintve történelmünkre a kezdetektől egé­szen napjainkig, lépésről lépésre, csak azt mondhatom: Áldott legyen az Úr nevel Ha látom, mi mindent vitt véghez Isten, teljességgel elámulok, és csodálatosan megerősödik a Krisztusba, mint vezetőbe vetett bizalmam. Nincs mit félnünk a jövőtől, legfeljebb attól, hogy elfeledkezünk az útról, amelyen az Úr vezetett bennünket, és az eddigi történelmünk során kapott tanításairól.”15

A Jelenések könyve tulajdonképpen egy felhívás a már ter­méketlenné vált – és az éppen ezen a folyamaton áteső adventisták számára, hogy felébresszen, mielőtt túl késő lenne.
Ez a könyv arra buzdít, hogy hirdessük azt az üzenetet, amelynek révén az adventizmus világszéles mozgalommá vált.
A Jelenések könyve egyúttal arra is felszólít, hogy egyesítsük erőinket azzal, aki Bárány és Oroszlán egy személyben, – s aki már arra vágyik, hogy felszállhasson fehér lovára, és véget vethessen annak a zűrzavarnak, amit mi világtörténelemnek nevezünk.
A Biblia utolsó könyve hozzád és hozzám is szól személyesen, hogy hirdessük azt a neo-apokaliptikus üzenetet, amely magában foglalja a tizenkilencedik századi felismeréseket is, mégis egyértelműen a huszonegyedik századra vonatkozik.
A Jelenések könyve egyúttal Jézus szava azok számára, akiknek van fülük, hogy meghallják, mit mond a Lélek az egyháznak. Segítse meg az Úr egyházát és annak szolgálatát. Ámen!

A Jelenések könyve tulajdonképpen egy felhívás a már ter­méketlenné vált – és az éppen ezen a folyamaton áteső ad­ventisták számára, hogy felébresszen, mielőtt túl késő lenne.

1 Richard A. S wenson, Hurtling Toward Oblivion: A Logical Argumentfor the End ofthe Age (Colorado Springs, Col.: NavPress, 1999).
2 Marvin Moore, Could It Really Happen? Revelation 13 in the Light of History and Current Events (Boise, Idaho: Pacific Press, 2007).
3 Michael Barkun, Disasters and the Millennium (New Haven, Conn.: Yale University Press, 1974), 113. old. Moore-nál az idézet a 239. oldalon található.
4 Peter Irons, A People’s History ofthe Supreme Court (New York: Viking, 1999), 349. old. Lásd még: Roger Daniels, Prisoners Without Trial: Japanese Americans in World War II (New York: Hill and Wang, 1993).
5 Kermit L. Hall, ed., The Oxford Companion to the Supreme Court ofthe United States (New York: Oxford University Press, 1992), 944-945. old.
6 Ellen G. White: Tapasztalatok; Látomások; Lelki ajándékok. 1991, Igazság hírnöke könyvterjesztő. 1. old. (A dőlt betűs rész betoldás.)

A Millerita felekezetek fejlődéséről és hanyatlásáról lásd: G. R. Knight, Millennial Fever, 327-339. old.

Mondja el a véleményét!