Egy nagyívű gondolatmenetet könyvben megfogalmazni manapság merész vállalkozás. Az az olvasási hajlandóság, ami valaha még csak-csak jellemzője volt a kisegyházi közösségeknek, ma már múzeumi vitrinekben – belépődíj mellett – mutogatható tárggyá változott. A mindent egyetlen mondattal elintéző reklámvilág mélyen behatolt a vallások zártabb életébe.
Ezt felismerve ebből a könyvből a leginkább megrázó – felrázó? – fejezetet kimásoltam. Részletekbe elapróztam és reménykedek, hogy lesznek olvasói is. (Dénes Ottó)
A LINEÁRIS GONDOLKODÁSMÓD CSAPDÁJA – ÉS EGY IGEN JELENTŐSÉGTELJES PRÓFÉCIA
Egyesek természetesen úgy gondolkodhatnak, rendben van, a Biblia világos tanítást ad a nagy küzdelemről, és az is egyértelmű, hogy történetesen ez a bizonyos világvége tan nem Ellen White-tól származik, mint ahogy azt nagy valószínűség szerint sokan hiszik. Mi viszont egy civilizált korban élünk, és manapság igen keveseket foglalkoztat akár a legcsekélyebb mértékben is a vasárnap szentségének kérdése, nem is beszélve a vasárnap-törvényekről és mindezekről a tizenkilencedik századi dolgokról. Hirdessük csak tovább az evangéliumot, és közben végezzük azokat a szolgálatokat, amelyek valóban lényegesek, példának okáért gondoskodjunk az éhezőkről.
A magam részéről egyet is értek ezzel az állásponttal. Egészen addig egyetértek vele, amíg közelebbről meg nem vizsgálom a végidőre vonatkozó bibliai próféciák üzenetét, és meg nem figyelem, hogy maga a történelem is merre halad a természet világának, valamint a politikai, technológiai és a demográfiai változásoknak a szempontjából.
A lineáris gondolkodásmód bizonytalan kimenetele
A legtöbben a lineáris* gondolkodásmód betegségében szenvedünk.
.. A lineáris gondolkodásmódú ember rövid távlatokban szemléli a dolgokat; és egyetlen szemponthoz ragaszkodva, a kategorikus szillogizmus (következtetés) elvét követve vizsgálja az ok-okozati összefüggéseket. Új ismereteket tapasztalatok nélkül – logikai úton szerez, egy kijelentés számára vagy igaz, vagy hamis, árnyaltabb megoldás nem létezik. (A fordító megjegyzése)
Fiatalabb korunkban sokan találkoztunk hasonló állásfoglalással nem adventista ismerőseink részéről, s ilyenkor 2Péter 3:3-4. .verseit idézgettük fel egymás számára: „Tudván […] azt, hogy az utolsó időben csúfolódók támadnak, […] és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva. ”
Mára azonban egyre több csúfolódó támad az adventizmus berkein belül is. Egész egyszerűen belefáradtunk már Jézus „közeli visszatérésének” várásába. Úgy vélem, a mi korunkra vonatkozó lényeges üzenetet a Jelenések könyve 18. fejezete tárja elénk. Ez az igeszakasz Babilon elestéről és a világ civilizációjának összeomlásáról beszél:
„Egy órában jött el ítéleted” (10. vers)!
„Elpusztult egy órában annyi gazdagság” (16. vers)!
„Elpusztult egy órában! […] Ilyen módon […] vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé meg nem találtatík” (19. és 21. vers).
A Biblia itt nem egy könnyű, nehézségektől mentes időszakról beszél a jövőt illetően, hanem szűk időkereten belül lezajló krízisekről és radikális változásokat magában foglaló intervallumról, amely majd a végső, világméretű válságba fog torkollani. Nem is olyan régen tanúi lehettünk egy-egy olyan eseménynek, amely ezt a zord jövőt vetíti előre.
1989. októberében például a kelet-német kormány vendégeként engedélyt kaptam arra, hogy kommunista országukban oda mehettem, ahová csak akartam. Amikor meghívtak, senki sem tudta, hogy még mielőtt hazafelé átléphettem volna fegyveres őrökkel védett határait, a kelet-német kormány összeomlik, s példáját nemsokára követi az egész szovjet blokk is. Évtizedeken keresztül a szovjetek irányítottak az életüket, és most „egy órában” mindennek vége szakadt. Még ha egyesek – látván a rendszer rákfenéit — meg is jósolták a szovjet kommunizmus bukását, azt azonban senki sem mondhatta meg előre, hogy ilyen gyorsasággal tűnik majd el a történelem színpadáról. Próbáljunk meg úgy gondolni a szovjet tömb bukására, mint ami egy történelmi példával szolgálhat arra nézve, hogy mi történhet majd a végidőben „egyetlen óra” leforgása alatt!
A másik meggyőző példát a szeptember 11 -i katasztrófa állítja elénk. Csak a legelvakultabbak nem látták a történtek végidei-apokaliptikus vonatkozásait. Az emberek mindenütt a vallás felé fordultak. De mi lett volna akkor, ha szeptember 11-e egy eseménysorozat kezdetét jelentette volna? Ha szeptember 12-én Moszkva, 13-án Peking, 14- én London, 15-én Sao Paolo került volna sorra, és így tovább? Nagy valószínűséggel harminc napon belül intézkedések születtek volna egy nemzetközi rendőrállam létrehozása érdekében, természetesen az „emberek védelme” címszó alatt. Mindez pedig a földi történelem „egyetlen órájában” zajlott volna le.
S vajon hogyan vélekedjünk az ökológiai veszélyekről, amelyek minden szempontból fenyegetik bolygónkat, minthogy a fejlett államok egyre nagyobb mértékben és egyre gyorsabban zsákmányolnak el, s használnak fel mindent a saját érdekeik szerint, ráadásul a fejlődő országok szintén az ő példájukat kívánják követni? Vessünk csak egy pillantást különösen Kína és India növekvő gazdaságára, melyek összességében 2,5 milliárd vásárló igényeit szolgálják ki. Épp csak most kezdünk tudatára ébredni annak, micsoda nyomás nehezedik, illetve fog nehezedni a Földre annak nyersanyag-, illetve energiahordozó tartalékait tekintve. Jared Diamond így érvel Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (Összeomlás: Miként döntenek társadalmak a bukás, illetve az előrehaladás mellett?) című könyvében: „Vannak »optimisták«, akik azt mondják, hogy világunk képes lenne akár az emberiség kétszeresét is ellátni, ők azonban csupán az emberek számának emelkedését veszik alapul, ám figyelmen kívül hagyják az egyes ember igényeinek egyre növekvő tendenciáját. Olyannal azonban még nem találkoztam, aki komolyan azt állította volna, hogy Földünk képes lenne kielégíteni a jelenleginél tizenkétszer nagyobb „igényeket, jóllehet ilyetén növekedést eredményezne az, ha minden fejlődő állambéli lakos elérné a fejlett országok polgárainak életszínvonalát.”2
Mi történne, ha egy-két évig tartó szárazság sújtaná a világ fél tucat jelentős élelmiszer-exportőrét, vagy éppenséggel a „kenyér-kosárként” is emlegetett rendkívül termékeny területet, amely az Észak-Amerikai Nagy Táblákon található, s Texastól kiindulva az északi határ felé Kanada egy részét is magában foglalja? Ilyen esetben vajon ki tudná pótolni az élelmiszerhiányt?
Az 1970-es évektől kezdődően az úgynevezett „mentőcsónak etika” révén éppen erre a kérdésre keresik a választ. Az alapgondolat, amely alátámasztja ezt a társadalmi szemléletet, a következőképpen hangzik: „Minden gazdag ország tulajdonképpen egy mentőcsónak, amely csak akkor fogja túlélni a csapásokat, ha nem hajlandó amúgy is korlátozott erőforrásait a vízben körülötte úszó éhes embertömegre pazarolni. Ha ma együtt étkezünk, holnap mindannyian együtt éhezünk.”3 Akik ezt a meggyőződést vallják, a probléma kezelésére vonatkozó választ gyakran az együttműködés és a kényszer jegyében fogalmazzák meg, s érvelésük alapján egy-egy jelentősebb válsághelyzet idején azok fognak élelemhez jutni, akik készek együttműködni a hatalommal és ennél fogva az élelemmel is rendelkező felekkel. Itt most nem az egyén emberi jogai számítanak, hanem a társadalom egészének jóléte. Aki bármilyen okból nem működik együtt, az egyszerűen feláldozható. Ahogyan azt egy kanadai egyetemi szociológus is megfogalmazta: „Ha túl sok embert engedünk be a mentőcsónakba, mindannyian elsüllyedünk. Valószínűleg ugyanez az elv vonatkoztatható Föld nevű űrhajónkra is.”4
A Club of Romé (hazánkban is jól ismert Római Club – szerk.) elnevezésű nemzetközi szakembergárda igen találóan foglalja össze az ökológiai / demográfiai válság lehetséges végidei kimenetelét: „A tanács három, az emberi jogokkal kapcsolatos téves felfogást kíván »korrigálni«. Az első szerint az emberi jogok kizárólag az egyén szabadságjogaira korlátozódnak, vagyis nem vonatkoztathatóak embercsoportokra, illetve közösségekre. Ez az álláspont a tizenkilencedik századi liberalizmusból gyökerezik, és olyan egyházak képviselték, amelyek az „egyéni üdvösségre” helyezték a hangsúlyt. A valóságban azonban az emberi jogok megsértésére a társadalomnak egy-egy egységében, egész közösségekben kerül sor, és ezért a megoldást is társadalmi szinten kell keresnünk. A második téves elképzelés szerint az emberi jogok és a politika két egymástól különálló terület. A tanács meggyőződése, hogy az emberi jogok ügye politikai kérdésnek számít. […] A harmadik változtatásra szoruló elmélet szerint az emberi jogok alapelvei mindig „másokra” vonatkoznak, a „mi” helyzetünk természetesen más megközelítést igényel.
Nemzetközi összefogásra van szükség, hogy biztosíthassuk az emberi jogok alapelvéinek valóban egyetemes, mindenkire vonatkozó érvényességét és alkalmazhatóságát. ”5
Röviden szólva nem-vallási, világi csoportok és társadalom-tudósok az általuk felvázolt vészforgatókönyvek révén már régóta készen állnak egy ilyen hatalmas méretű válság, illetve válságok fogadására, hogy letérítsék a világot arról az útról, amely úgy tűnik, egyenesen a vesztébe vezeti. Egy olyan világközösség, amelyet egyre inkább a számos tengely mentén egymástól kölcsönösen függő érdekek vezetnek, csak egy meglehetősen súlyos válságra vár, hogy ránk erőltethessen egyfajta rendszert, ami szerinte a túlélést biztosítja.
De vajon milyen csapások idézhetnék elő ezeket az intézkedéseket? – Térjünk talán majd erre vissza a millenium idején, s ha akkor kérdeznek, már jártasabb leszek a témában. Azt azonban már most is tudom, hogy miközben a legtöbb adventista ott gubbaszt a bunkerjában, s már csak nagyon keveset beszél erről, a Newsweek, és a hozzá hasonló hírforrások egyre csak fújják a trombitát, amely mindinkább apokaliptikus hangokat hallat. íme néhány az aktuális témák közül:
„A tagadással kapcsolatos igazság”: ezzel a főcímmel látták el a globális felmelegedésről szóló cikket, amelyben a már valóban érzékelhető pár Celsius fokos hőmérséklet növekedésről olvashatunk. Ez talán nem is hangzik olyan soknak, amíg figyelembe nem vesszük, hogy a legutóbbi jégkorszak során a jelenleginél átlagosan csupán 5 °C-kal volt hidegebb.
Az „Egy újfajta háború” című cikk a következő kérdéseket veti fel: „Miként állítsuk meg azokat, akik egy pizza árából összetákolható szerkentyűkkel gyilkolják egymást? Vagy inkább az a kérdés, hogy egyáltalán meg lehet-e őket állítani?”
Az aggodalmak állama címet viselő cikk pedig a világ egyik nukleáris nagyhatalma, Pakisztán politikai szétesésének következményeivel foglalkozott. Bin Laden utódai természetesen könnyebben megvalósíthatják küldetésüket, ha az országban a nukleáris fegyverek területén további fejlődés következik be.
Végül említsük meg a History Channel egész oldalas hirdetését „két órás televíziós műsorával” kapcsolatban, amely a korántsem árnyalt „Élet az emberiség után” címet viselte, és a következő alcímet kapta: „Üdvözöljük a nulla fős lakosú Földön”.
Nem vagyok próféta, tehát nem tudok sokat a jövőről, de annyi bölcsességre azért szert tettem, hogy ráébredjek: a jelen viszonyok összhatása kizökkentheti bolygónkat megszokott pályájáról, és ezzel egy világméretű társadalmi-politikai válsághoz vezethet.
Egy olyan világközösség, amelyet egyre inkább a számos tengely mentén egymástól kölcsönösen függő érdekek vezetnek, csak egy meglehetősen súlyos válságra vár, hogy ránk erőltethessen egyfajta rendszert, ami szerinte a túlélést biztosítja.
2 Jared Diamond, Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (New York: Viking, 2005), 495. old.
32Rónáid J. Sider, Rich Christians in anAge ofHunger, negyedik kiadás (Dallas: Word, 1997) 33. old.
4 Lásd: Pénelopé ReVelle és Charles ReVelle, The Environment: Issues and ChoicesforSociety, második kiadás (Boston: Willard Grant Press, 1984), 146-147. old.
Folytatása kövtkezik