Az adventizmus prófétikus alapjai

Akiknek még nincs teljes ismeretük a Nagy Adventmozgalom „sikeréről”. Valamint a mai modern  adventizmus (zárójelben az un. „keresztény európa”) meddő és eredménytelen „missziójáról”, azoknak okvetlenül át-meg át kellene tanulmányozni az 1997-ben még tananyagként működött írást az adventizmus prófétai alapjairól. Ajánlatos lenne a jelen írást megelőző két tanulmányt is elolvasni ITT meg ITT. (Dénes Ottó)

ELŐSZÓ

Hazánkban először az adventista hitre tért lengyel katolikus pap, Michael B. Czechowski (1818-1876) hirdette Krisztus közeli (második) eljövetelét, de munkájának konkrét eredményeiről nincsenek adataink. Őt a német Louis Richard Conradi (1856-1939) követte Hamburgból. Tevékenysége nyomán 1892-ben Kolozsvárott keresztelkedtek meg az első adventisták. Hazánk mai területén 1898-ban kezdődött a misszió, és 1903-ban alakultak az első hetednapi adventista gyülekezetek (Bé­késcsabán és Budapesten).

Meglepő, hogy az egyház százéves hazai múltja ellenére sem készül­tek olyan tanulmányok, amelyek átfogó, hiteles képet nyújtanának az adventisták életéről és tanításairól. A Révai Új Lexikona főszerkesz­tőjének levele találóan jellemzi a helyzetet: „…az Ön vezetése alatt mű­ködő egyházra vonatkozó megbízható adatok nem állnak rendelkezé­sünkre, s a régebbi publikációkból sem tudjuk rekonstruálni azokat. ” Ezt a hiányt szeretnénk pótolni „Az adventista teológiatörténeti kiskönyvtár” köteteivel.

Az adventista teológiatörténet kiskönyvtára Szerkeszti: Szilvási József. teológiai tanár, a H. N. Adventista Egyház elnöke. Kiadja: Az Adventista Teológiai Főiskola 1062 Budapest, Székely Bertalan u. 13. Felelős kiadó:  Szilvási András igazgató

A sorozat előző füzeteiben a nagy adventmozgalom történetét mutat­tuk be William Miller első bibliamagyarázataitól az 1845-ben Albany-ban tartott konferenciáig, valamint a hetedik napot ünneplő adventista tanítások kialakulását az 1844-es „nagy csalódás”-tól William W. Prescott (1855-1944) munkásságáig. Mindkét füzetben közöltük a nagy adventmozgalom, illetve a hetedik napot ünneplő adventisták által elfo­gadott hitvallási iratokat.

Ebben a füzetben Hans LaRondelle professzornak, az Adventist Review 1989. június 1-től július 20-ig kiadott számaiban megjelent cikksorozatát tettük közzé Hegyes Csilla fordításában.

Hans LaRondelle az Andrews Egyetem professzora volt, amikor ezt a cikksorozatot megírta. Szolgálatát hazájában, Hollandiában kezdte, ahol az amsterdami Szabadegyetemen szerzett teológiai doktorátust „Perfection and Perfectionism” című értekezésével. Számos könyve közül hazánkban is megje­lent a „Krisztus a mi üdvösségünk” című kötet, melyben közérthető for­mában írt az üdvösség rendjéről szóló tanról. A bibliai próféciák, va­lamint a végidőről szóló tanítások értelmezésének szánta három kiemelkedő jelentőségű könyvét: „The Israel of God in the Prophecy, Principles ofProphetic Interpretation ” (Andrews University Press, Berrien Springs, 1983), „Deliverance in the Psálms, Messages of Hope far Today” (First Impressions, Berrien Springs, 1983) és „Chariots of Salvation, The Biblical Drama of Armageddon” (Review and Herald Washington, 1987).

A CSALÓDÁS UTÁN

A H. N. Adventista Egyház történelmi és teológiai gyökerei az 1830-as és ‘40-es évek milleri mozgalmához nyúlnak vissza. Miller Vilmos baptista far­mer volt, a New York állambeli Low Hamptonban élt. A Dániel és Jele­nések könyvének alapos tanulmányozása során – 1818-ban – arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy Krisztusnak „ 1843 körül” vissza kell térnie a földre. Következésképpen Miller komoly felelősséget érzett azzal kap­csolatban, hogy figyelmeztesse az embereket arra, hogy legyenek ké­szen az Úrral való találkozásra.

Miller kulcsszövege a Dániel 8:14 volt: „Kétezer és háromszáz est­véig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága. ” Miller – kora ál­talános próféciamagyarázati szabályait és a „nap-évet” elfogadva – arra a következtetésre jutott, hogy Dániel könyve 8. fejezetének látomásá­ban a 2300 nap 2300 évnek felel meg. A Dániel 9:24-27-ben említett 490 év kezdetét, nevezetesen Kr. e. 457-et kiindulópontként használva ki­számította, hogy a 2300 éves időszak 1843-ban végződik.

Miller hitte, hogy a Dániel 8:14-ben említett szentély a világszéles „lelki szentély”, vagyis a keresztény kor egyháza. Ebből azt a követ­keztetést vonta le, hogy 1843-ban Krisztus azért fog visszatérni, hogy az isteni ítélet tüzével megtisztítsa a földet a pápai utálatosságtól.

Miller alapvető prófécia-magyarázati elvét az Ótestamentumból merítette. Visszautasította az Angliában és Amerikában oly népszerű nézetet, hogy a zsidó nép vissza fog térni Palesztinába, hogy betöltse a bibliai próféciát. E futurista várakozásoknak az volt az alapja, hogy az Izrael kifejezést (az ótestamentumi próféciában) szó szerint és csakis a zsidó nemzetre vonatkoztatták. A próféciamagyarázatban mind az euró­pai, mind az amerikai protestantizmusban az abszolút szó szerintiség és a futurizmus vált jellemzővé. Miller inkább az Izrael kifejezés ősi protestáns, Krisztus-központú magyarázatát érvényesítette, mely a keresz­tény hívőket (és nem a zsidókat) tekintette a végidei próféciák fontos szereplőinek.

Mindezeken túl azonban Miller hangsúlyozta Krisztus közeli, mil­lennium előtti eljövetelét, mely később komoly összeütközést jelentett közte és azok között a protestánsok között (mint Charles Finney), akik a posztmillenarizmust támogatták. Nevezetesen azt az elképzelést, mi­szerint Krisztus a világbéke millenniuma után fog visszatérni.

A szervezett egyházakkal való szakítás azonban Miller azon állítása miatt következett be, hogy Krisztus eljövetele 1843-ban vagy 1844-ben fog megtörténni, és ami még sokkolóbb volt: az advent dátumaként még további hangsúlyt helyezett egy bizonyos napra (1844. október 22-re). A következmények messzehatóak voltak. W. L. Emmerson ezt állítja.

Mintegy 100.000-re tehető azok száma, akiket elűztek vagy akik kilép­tek egyházaikból azért, hogy adventista gyülekezetekké szerveződjenek, mivel elkötelezték magukat Krisztus közeli, személyes visszajövetelének hirdetése mellett. ”

A biztos alapok kialakulása

Az 1848-ban New Englandben és New York államban megtartott hat szombat-konferencia egységes hitelveket állapított meg a formálódó moz­galom számára. E konferenciák két vezetője Joseph Bates (1792—1872) és James White (1821-1881) volt. Bates a törvényre és a szombatra tetté a hangsúlyt, míg White a Jel 14:9—12-ben szerepló harmadik angyal üzenetének fontosságát hangsúlyozta, melyet „elpecsételő üzenetnek nevezett”. Hiram Edson (1806—1882) egy másik alapelvvel kapcsolatos nézeteit mutatta be: az izraeli szentély ősi megtisztításának tipológiáját. Számára ez megmagyarázta, hogy Krisztus miért nem jött vissza 1844. október 22-én, de azt is, hogy valójában mi is történt abban az időpont­ban. Edson számára ez azt jelentette, hogy Jézus belépett mennyei közbenjáró szolgálatának utolsó fázisába.

Az 1848-as szombat-konferenciákon letették a hetednapi adventiz­mus öt fontos hitelvi alapkövét, mely nem a próféciák aprólékos rész­letezését tartalmazta, hanem a hit alapjaival volt kapcsolatos.

Krisztus második eljövetele.
A hetedik napi szombat érvényességének megerősítése.
A harmadik angyal üzenetének értelmezése annak teljessé­gében, és az első és második angyal üzenetével való helyes összefüg­gésben.
Krisztus szolgálata a mennyei szentélyben, különösen annak 1844-től kezdődő fázisa, melyet a Szentek Szentjében az ősi engeszte­lési nap előképezett.
A lélek nem halhatatlan.

1848 óta ez az öt alapvető hitelv képezi azt a szilárd és megingatha­tatlan alapot , melyben minden adventista egységes, és így képezi a maradék egyházat.

A milleri kapcsolat megerősítése

A hetednapi advent mozgalom egyenesen a William Miller vezette ad­vent mozgalomból származott. James White, Joseph Bates és Hiram Ed­son mindannyian a milleri mozgalom vezetői vagy támogatói voltak. Közéjük tartozott Ellen Harmon (1827-1915) is, aki 1846-ban lett Ja­mes White felesége. Ők William Miller igazi utódainak tartották ma­gukat és 1844—1851-ig csak azért dolgoztak, hogy a korábbi milleri mozgalomból származó barátaikat elvezessék a próféciái igazságok mé­lyebb megértésére. Azt remélték, hogy így újra feléleszthetik a közeli adventre való várakozást, mely Miller üzenetének központi mondani­valója volt. A Review and Herald első számában (1850-ben) a H. N. Adventista Egyház úttörői csak a milleri mozgalom írásaira hagyatkoz­tak, hogy bizonyítsák ezt a hitpontot.

Uriah Smith, a kiemelkedő adventista úttörő és tudós azt állította, hogy a hetedik napot ünneplő adventisták voltak az egyedüli advent hívők 1844 óta, „ akik ragaszkodtak az igemagyarázat eredeti alapelvei­hez, melyen az egész advent mozgalom alapszik …ők voltak az egyedüliek, akik követték a mozgalom logikus eredményeit és következteté­seit.

Tehát ahelyett, hogy megpróbálták volna elkülöníteni magukat a mil­leri mozgalomtól, úttörőink arra törekedtek, hogy megerősítsék azt, beleértve az 1844-es „éjféli kiáltást”, mint a bibliai prófécia valódi betel­jesülését. Közelebbről azt állították, hogy a Jelenések 10. fejezete tel­jesedett be a milleri mozgalomban. A fejezet János látomását írja le arról, hogy megízlelte egy kicsi, nyitott könyv édes ízét a hatalmas an­gyal kezében, de azonnal kiábrándítóan keserűnek érezte azt. Úttörőink ezt az édes reménységre alkalmazták, melyet a milleriták keserű csaló­dása követett.

Folytatva az alkalmazást, az úttörők megértették a Jelenések 10:11- ben megjelenő angyal kérését: „Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok felől , és szent, sürgető megbízásként hatott rájuk, hogy helyesen hirdessék Dániel végidőre szóló próféciáit, különösen a Dániel 8:14-et.

De miért tudták még mindig komolyan venni a Dániel 8:14-et? Azért, mert felismerték, hogy nem abban a következtetésben állt a tévedés, hogy a 2300 év 1844-ben végződik, hanem annak magyarázatában, hogy mit jelképez az Újszövetségben a szentély megtisztítása. Ellen White — összekapcsolva Dániel 8:14-et az angyal kijelentésével, hogy a hetedik trombitaszó alatt „idő többé nem lészen” (Jel 10:6) – azt írta, hogy a prófétai idő 1844-ben visszavonhatatlanul lejárt: „Az embe­reknek többé nem lehet üzenetük meghatározott időről. ”

Alkalmazás saját korukra

Az úttörők általánosságban egyetértettek abban, hogy mind a Jelenések 10 „hatalmas angyala”, mind a Jelenések 14 első angyala isteni meg­bízást és missziót képvisel, a prófécia utolsó figyelmeztetésének hirde­tését: „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek (Jel 14:6 vö. Jel 10:11). Úttörőink meg voltak győződve arról, hogy az első angyal üzenetéről szóló prófécia a mennyei ítélet órájának hirdetése (Jel 14:7) „leghatározottabban … teljesedett” William Miller és társai Lé­lekkel áthatott üzenetében, akiknek írásai távoli vidékekre is eljutottak.’ A Jelenések 14 első angyali üzenetének e kezdeti történelmi teljesedése Amerikában kibogozhatatlan szálakkal köti össze a H. N. Adventista Egyházat a milleri mozgalommal.

Isten Lelke számtalan advent hívő szívét és életét formálta át olyan őszinte ébredésre késztetve őket, mely hasonló a pünkösdnapihoz. A he­tedik napot ünneplő adventista úttörők „nem merték tagadni, hogy a Szentlélek hatalma kísérte a második advent prédikálását, és a prófétikus időszakokról végzett számításban sem találtak semmi hibát. ”

A második angyal üzenetének beteljesedése

Az első angyal üzenete elválaszthatatlanul kapcsolódik egy második üzenethez, mely egy világszéles Babilon leomlását hirdeti (8. vers). Ez a prófétikus üzenet is kezdeti, történelmi beteljesedést nyert a milleri mozgalomban. Egy meghatározott napnak, 1844. október 22-nek a hir­detése – mely Dániel leghosszabb idői próféciájának vége – alakította ki azt a helyzetet, mely ezreket késztetett arra, hogy teljes komolysággal készüljenek Krisztus eljövetelére.

Ennek fő példája a fiatal Ellen G. Harmon tapasztalata. Amikor me­todista gyülekezetének összejövetelén bizonyságot tett arról, hogy „ a Jézus személyes megjelenésére vonatkozó felkavaró igazságok” új ál­dást hoztak szívébe és heves vággyal tekint előre Krisztus közeli meg­jelenésére, megdorgálták „téves elképzeléséért”. Nem sokkal ezután szüleivel együtt kizárták a metodista egyházból.

1844 nyarán sok más adventhívőt ugyanígy kiközösítettek protestáns egyházaikból. Ez késztette arra a millerita prédikátorokat Amerikában, hogy minden szervezett egyházat Babilonnak minősítsenek és kihívják a várakozó választottakat minden egyházi szervezetből.

John N. Andrews (1829-1883) és Ellen G. White Babilon bukását „ erkölcsi romlás ‘-ként magyarázta, mivel a szervezett egyházak visszautasították az adventi üzenet világosságának elfogadását.

Ezt az erkölcsi romlást, mint folyamatot azonban úgy látták, ami még nem fejeződött be. Csak akkor fog teljesen elbukni az egyetemes Babi­lon, amikor a keresztény egyházak a föld minden országában vissza­utasítják az örökkévaló evangélium üzenetét és így egyesülnek a világ­gal. Ellen White írta 1888-ban: „A változás fokról fokra történik, és a Jel 14:8 teljes megvalósulása még a jövőben van. ”1S Ezt az utolsó hitehagyást részletesebben tárgyalja a Jelenések 18. fejezete.

A harmadik angyal kerül középpontba

A Babilon feletti utolsó ítéletet a harmadik angyal üzenete hirdeti ki (Jel 14:9-12). Ez a legszörnyűbb figyelmeztetést tartalmazza, melyet valaha a menny az emberi lényeknek küldött: Isten haragjáról szól, mely az utolsó hét csapásban nyilvánul meg (Jel 15 és 16).

Az 1844 utáni időszakban az a meggyőződés élt számos adventhí­vőben, hogy Isten népe között minden bibliai igazságnak helyre kell állíttatnia, mielőtt a második advent bekövetkezne. Így vették át a hete­dik napi szombatot a hetedik napot ünneplő baptistáktól. A szombat reformációjának nagy fontosságot tulajdonítottak és sürgősnek tartották, hiszen a Jelenések 14 alapján úgy tekintették a szombatot, mint az evan­gélium és törvény végidőbeli helyreállításának próbakövét.

A Jelenések 14-ben található harmadik angyal üzenete kifejezetten tartalmazza a szombat helyreállításának vitathatatlan tényét és létfon­tosságát.

Ez a kijelentés hangsúlyozza az Isten parancsolatainak való engedelmességet a hitehagyó tradíciók és rendeletek követése helyett. A középpontban ez az állítás áll: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt a kik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét” (12. vers).

Ellen White a következőképpen hangsúlyozza a szombat és a har­madik angyali üzenet összetartozását: „Ha elkülönítjük a szombatot a hármas angyali üzenettől, elveszíti erejét; de ha összekapcsoljuk vele, akkor olyan erőt kap, mely meggyőzi a hitetleneket és a pogányokat, kihozza őket a világból, erővel ruházza fel őket, hogy megálljanak, él­jenek, növekedjenek és gyümölcsözzenek az Úrban.

Így tehát, ha elfogadjuk a hetedik napi szombatot a hetednapi advent­ista teológia szerint, akkor ez együtt jár azzal, hogy a Jelenések 14 eszkatologikus hármas angyali üzenetét is elfogadjuk; és ugyanez igaz for­dítva is. A szombat és az örökkévaló evangélium kapcsolata idővel alapvető jelentőséggel bírhat.

A kinyilatkoztatás folytatódik

A hármas angyali üzenet elég új. Az évek múltával viszont egyre idősze­rűbbé és egyre sürgetőbbé válik. A három angyal egyre csak repül megmásíthatatlan sorrendben és hirdetik Isten kegyelmének örökkévaló evangéliumát, majd bemutatják, hogy Isten törvényének kívánalmai változatlanul érvényesek az egész emberiségre. Így együtt készítik fel az embereket, hogy megálljanak Jákob szorongattatásának napján.

Ellen White hitte, hogy „ezen üzenetek megértése létfontosságú. A lelkek sorsa attól függ, hogy miként fogadják ezeket az üzeneteket,”

Adventista értelmezés szerint Isten törvénye és az evangélium összekapcsolódik a Jelenések 14 hármas angyali üzenetében. Úttörőink számára ez olyan igazság volt, mint amennyire igaz az, hogy Isten él. Az ehhez való ragaszkodás jelentette azt, hogy a maradék egyház „erős, megingathatatlan alapon” áll.

EZÉRT AZ ÓRÁÉRT

Az adventi ébredés 1844 előtt és után egyaránt a Dániel és Jelenések végidőre vonatkozó próféciáira koncentrált. Úttörőink e próféciák fényében kezdték kialakítani saját teológiájukat. Mivel hitték, hogy különlegesen kiválasztott emberek, olyan meghatározásokat alkalmaz­tak önmagukra, mint „a maradék egyház”, „Isten maradék népe ” vagy egyszerűen „a maradék”.

Ezekkel a meghatározásokkal is bizonyosságát adták annak a hitüknek, hogy Ők valóban az egyház maradék része, amint a Jelenések 12. előre megjövendölte. János jelképekkel ábrázolja a kereszténység korának hűséges maradékát, a Krisztus eljövetele előtti nemzedékben: „ Megharaguvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakoz­zék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és a kiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele” (17. vers). A hetedik napot ünneplő adventisták kezdettől fogva azt állítot­ták, hogy ők e prófécia történelmi beteljesítői.

A történelmi megközelítés

Azonnal felvetődik a kérdés, hogy miként bizonyítható ez az állítás? : Hogyan lehet bizonyítani, hogy a Jelenések 12 kimondottan a ke­reszténység korára és annak utolsó válságára vonatkozik? Milyen Biblia­magyarázati elv szerint határozzák meg az adventisták Dániel apoka­liptikus próféciáinak (Dán 8:12) „végidejét” És főként, milyen következményei vannak ennek a maradékra vonatkozó teológiának? A hagyományos protestáns próféciamagyarázók Dániel és a Jelenések próféciáit Izrael és a keresztény egyház történelmére vonatkoztatják, és William Miller is átvette ezt a megközelítést. E protestáns „történelmi módszer” alapján (ahogy ezt általánosságban nevezik) a milleriták Dániel „végidejét” a francia forradalommal társították és a pápa ezt követő fogságával. Sőt mi több – és ez döntő fontosságú volt számukra -, a Dániel 8. fejezetében található kis szarvat Róma pogány, pápai szakaszával azonosították.

A szombatünneplő adventisták is átvették ezt a megközelítést Dániel és a Jelenések könyvének apokaliptikus próféciáival kapcsolatban; Ugyanazt a módszert, melyet az egyházatyák – a XVI. századtól kezdve =, a protestáns reformátorok és írásmagyarázók is követtek. Ezek a régi egyházi vezetők mindannyian Isten választott népére vonatkoztatták az apokaliptikus próféciákat Dániel idejétől Krisztus második eljöveteléig. Ez a megközelítés úgy vált ismertté, mint „ hagyományos protestáns magyarázat”

E magyarázati módszert követve a zsidó és keresztény írásmagyará­zók egyaránt egyértelműen felismerték, hogy Dánielnek a négy biro­dalomról szóló jövendölése az alábbi hatalmakat jelképezi: Babilon, Médó-Perzsia, Görögország és Róma.

A világhatalmak töretlen sorrendjének szemlélete Rómát a negyedik hatalommal azonosítja azok közül, amelyek Dániel kora óta fennható­ságuk alatt tartják Isten szövetséges népét. Róma uralma Kr. e. 168-tól Kr. u. 476-ig tartott, és ezalatt nemcsak a zsidókat üldözték, hanem a ke­resztényeket is, míg Konstantin császár hivatalos államvallássá nem tette a kereszténységet. Amikor a Római Birodalom végül összeomlott és széttöredezett kis, független államokká (Kr. u. 476-ban), Európa fokozatosan a pápai kormányzat vallási és politikai uralma alá került, így a római császárok uralmát a pápák uralma követte.

Az elfogadott magyarázat

A protestáns írásmagyarázók már több mint 300 éve kidolgozták Dániel és a Jelenések könyve kulcsfontosságú elemeinek egységes magyarázatát. Például a Dániel 7. és 8. fejezetében található hitehagyó kis szar­vat és a Dániel 11. fejezetében szereplő „erős királyt” a pápasággal azo­nosították, tekintettel a hatalom vallási-politikai igényeire és a hosszú középkor folyamán elkövetett üldözéseire. E próféciamagyarázati irány­zat szerves része volt az „ideig, időkig és fél időkig” jelképes időprófé­cia (Dán 7:25; 12:7). A protestáns írásmagyarázók úgy tekintették ezt az időszakot (melyet a Jelenések 12:6, 14-ben található 1260 „nappal”, vagy a Jelenések 11:2-ben szereplő 42 „hónappal” is azonosítottak), mint az evangélium és az azt védelmezők elnyomatásának az időszakát. A legelfogadottabb vélemény az, hogy ez a prófétikus időszak a Kr. u. 533—538-tól 1793—1798-ig tartó pápai fennhatóság kora.

L. R. Froom megjegyzi, hogy a prófétikus időszámítás nap-év alapelve is „ eléggé általánosan elfogadott lett a keresztény írásmagyarázók között. ” Sőt mi több, az európai és amerikai írásmagyarázók általános véleménye az volt, hogy Pálnak a Thesszalonikabeliekhez írt második levél 2. fejezetében leírt prófétikus vázlata fokozatosan teljesedett a pogány és pápai Róma intézményében. A protestáns bibliamagyarázók több mint három évszázadon át egyetértettek abban, hogy a középkor beletartozik Dániel apokaliptikus próféciáiba.

A XIX. századi adventébredésnek az a feladat maradt mind Európában, mind Amerikában, hogy elfordítsa a keresztény írásmagyarázók általános érdeklődését a Dániel 7. fejezetéről, melynek lényege a jelképes „ ideig, időkig és fél időkig”, vagyis a középkor 1260 éve, és ráirányítsa a Dániel 8. fejezetére, melyben a 2300 napon és az abban meghatározott „vég idején ” van a hangsúly (Dán 8:14, 17, 19).29 A döntő érv arra, hogy Dániel 8. fejezetének 2300 éves időszaka valóban 1844-ben végződött, az a követ­keztetés volt, hogy a kezdő időpontja azonos Dániel 9. fejezet 70 hetével. Ez az összefüggés széles körben elfogadottá vált a XIX. században.

E történelmi módszer tehát egyaránt megkívánta a Szentírás és a tör­ténelem ismeretét. Ahogy fokozatosan haladtak előre a megismerés út­ján, figyelmük – a fejlődéssel párhuzamosan – elterelődött a Jelenések 13-ban található üldöző fenevadról a Jelenések 14-ben szereplő repülő angyalokra, akik az ítélet óráját és a világ végét hirdetik.

Az idők vége

Az „ idők vége ” kifejezést csak Dániel könyve apokaliptikus részében találjuk meg (Dániel 8-12. fejezeteiben ötször). Dániel egyedülálló kifejezése nem teljesen azonos a hasonló kifejezésekkel, mint például az „utolsó napok”-kal, vagy a „végső idők”-kel, melyeket 14-szer hasz­nálnak az ószövetségi próféták. Míg a klasszikus próféták általában egyenesen a Messiás jövőbeni korával kötik össze saját korukat és lakó­helyüket, Dániel saját korától kezdve végigkalauzolja az olvasót a megváltás történetének korszakain. A Messiás erőszakos halálától (Dán 9:25-27) az antimessiás, az antikrisztus feltámadásáig jut el és megjö­vendöli Isten ítéletét is e gonosz hatalom felett.

Dániel látomása tartalmazza Isten népének mind az ó-, mind az újszö­vetségi történelmét. Fő jellemzője az antikrisztusi hatalomnak adott időszakra vonatkozó meghatározás. Ebben az összefüggésben Dániel  „az idők vége ” kifejezést nem az idő végére, hanem inkább egy megha­tározott időközre vonatkoztatja, mely megelőzi a Messiás ítéletét (Dán 12:1) és a halottak feltámadását (2. vers).

Az utolsó, apokaliptikus „ idők végé ”-nek kezdete valamikor a meg­adott időpont körül érkezik el (Dán 11:35). Ez az időpont úgy tűnik, egybeesik a pápai uralom 1260 évének végével, 1798-al (Dán 7:25) és a szentély eltiport igazságának visszaállításával, mely 1844-ben kezdő­dött azzal, hogy felismerték Krisztus főpapi szolgálatát.

A pecsét felnyitása a vég idején

Dániel jelképes látomásait Ő maga sem értette meg teljesen (Dán 12:8), és megértésük nem is volt lehetséges a végidő előtt. A magyarázó an­gyal így szólt: „ Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be a könyvet a végső időkig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tu­dás ” (4. vers).

Jó tudni, hogy a héberben a tudás szó előtt határozott névelő áll, és ez azt jelenti, hogy Dániel könyvének igazi értelmét, mely most le van pecsé­telve, később majd megértik. Az angyal később kihangsúlyozza, hogy „az istentelenek közül senki sem érti; de az értelmesek értik” (10. vers). Korábban Isten – az angyal által – összefüggést mutatott meg a 8. és 9. feje­zőt között, a 70 hét és a Dániel 9. fejezetének évei között (lásd Dán 9: 22-24 vö. 8:14).

Nehéz lenne elkerülni azt a következtetést, hogy Isten a Dániel 9-12. fejezetekben egy lepecsételt vagy kódolt üzenetet rejtett el kizárólag a vég idején élők számára.

Ennek az üzenetnek az lenne a célja, hogy fel­készítsen egy népet arra, hogy megálljon Isten előtt – megtisztulva a ha­mis imádattól és gonoszságtól, készen arra, hogy találkozzon Istenével.

Ha a Dániel 8-12 prófétikus látomásai egyértelműen a második ad­ventet közvetlenül megelőző időszakra vonatkoznak, akkor Dániel apo­kaliptikus próféciái pecsétjének isteni felnyitása nagyon gyakorlati kö­vetkezménnyel fog járni. Dániel könyvét egyre jobban megismerik, és ennek az lesz az eredménye, hogy igazi újjáéledés következik be az apokaliptikus könyvek tanulmányozása terén, és a reménység feléled a szabadulás napjának közelsége iránt.

Froom ezt mondja Dániel 12:4-ről: „Ez egyértelműen annak megjövendölése, …hogy a XIX. században az állandó ébredések folyamán újjáéled a próféciamagyarázat mind az Ó-, mind az Újvilágban.”

Évtizedekkel ezelőtt James White megjegyezte, hogy a tudás meg­növekedése, melyet Dániel 12:4 ígért, „nem a tudományos felfedezések­ben mutatkozó fejlődésre vonatkozik, hanem a vég témájára”. Kimu­tatta, hogy „az igazi bölcs, Isten gyermeke megérti a témát, melynek te­rületén a tudás növekszik a vég idején, míg a gonoszok, legyenek bár­mily műveltek is, nem értik meg. A tények ez esetben az ellen szólnak, hogy a vég idején megnövekedő tudásra vonatkozó prófétikus állítás a tudósok felfedezéseire utalna. ”

Világszéles ébredés

Dániel 12:4 ígérete a Szentírás prófétikus, végidei üzenetének világ­széles ébredésére utal, mely megrázó erejű volt. E szöveg jelentősége hamar kezdett derengeni a keresztények tudatában, miután keserű ta­pasztalatával együtt elmúlt az 1844-es esztendő. Csak akkor értették meg valóban a Jelenések 14. fejezetének három részből álló, átformáló üzenetét.

A hetedik napot ünneplő adventisták kezdettől fogva azt állították, hogy ők olyan reformátorok, akiknek egyedülálló alapjuk a bibliai pró­fécia. Mint Isten maradék népe, felelősnek érezték magukat Isten előtt azért, hogy – mint az ősi Izrael – ők is a teljes evangélium fényével borítsák be az egész világot. Az a küldetésük, hogy az utolsó evangéli­umi mozgalommá váljanak, mely helyreállítja az apostolok hitét és tel­jessé teszi a reformációt „Isten parancsolatai és Jézus hite” végidei zászlaja alatt (Jel 14:12 vö. 12:17).

Istennek tehát gondja volt arra, hogy a történelem és a prófécia egyez­zen egymással. Az adventizmus számára a prófécia – Froom szavai szerint – a múltban és a jelenben is „az ígéret szivárványa, melyet Isten saját ujjaival festett”.

ILLÉS LELKÉVEL

A korai adventisták számára két fő bibliai esemény biztosította az utat, melyen haladva megértették üzenetüket és küldetésüket. Egyik a kivo­nulás, másik Illés próféta szolgálata.

A kivonulással kapcsolatos párhuzamok

Izrael Egyiptomból való kivonulásában – mely az ígéret földjéhez kötő­dik – úttörőink meglátták a Jelenések 14 három angyalának prófétikus hívását, hogy hagyják el a megkövesedett hittel rendelkező névleges egyházakat ,és mint végidei Izrael, fogadják el Isten parancsolatait.

A kivonulás nyelvezetét használva Hiram Edson 1850-ben úgy utalt 1844-re, mint olyan „világító oszlopra, mely mögöttünk van” (lásd 2Móz 13:21; 14:19). Ő párhuzamot látott aközött, ahogy Isten helyre­állította a szombatot nem sokkal azután, hogy Izrael kivonult Egyip­tomból (lásd 2Móz 16:23-30), és aközött, ahogyan elfogadták a szom­batot azok, akik várták Krisztus közeli visszajövetelét az 1840-es és ’50-es években. Ezt írta: ,Az első fontos igazság, mely eszünkbe jutott, amikor kiléptünk a népek pusztaságába 1844-ben, a szombat igazsága volt. ”

Néhány évvel később Augustin C. Bourdeau párhuzamot vont akö­zött, ahogy Isten biztosította Izrael egészséges életmódját (2Móz 15 :26) és az adventisták egészségügyi reformról szóló üzenete között.

1867-ben Ellen G. White is csatlakozott ehhez a tipológiai megkö­zelítéshez, amikor az lKor 10:11-et a szárnyait bontogató hetednapi ad­ventista mozgalomra alkalmazta: ,A modern Izrael sokkal nagyobb veszélyben van, hogy elfelejtse Istent és bálványimádásba kezdjen, mint Isten ősi népe volt. Sok bálványt imádnak az emberek, még sok hitvalló szombatünneplő is. ”

Ezek voltak a fő párhuzamok, melyeket az adventista úttörők vontak Izrael Egyiptomból való kivonulása és az ő névleges egyházakból való kivonulása között. Egyértelmű azonban, hogy Ellen White számára az advent mozgalomnak az ősi Izraellel történt összehasonlítása nem jelen­tett alapot bármilyen győzedelmes magatartás vagy felsőbbségi tudat számára, inkább önkritikára ösztönzött. Ez a tipológiai összefüggés va­lóban arra szolgált, hogy megsokszorozza felelősségtudatukat és éber­ségüket.

Párhuzamok Illéssel kapcsolatban

lKir 16:31-ben olvashatunk Akháb király és „Jézabel, Ethbaálnak, a Sidonbeli királynak leánya ” házasságáról. A pogányokkal való házasság tilos volt Izrael királyai számára azon az alapon, hogy az ilyen házassággal együtt jár, hogy a partner is a pogány vallás követőjévé válik. így is történt. A Baál tiszteletet bemutatták, majd egybeolvasztották Jahve imádatával.

Hígítatlan állapotában ez a napimádat egyik formája volt. Az embe­rek „az egész mennyei sereg”-et imádták, és „a Baálnak, a Napnak, Hold­nak, égi jeleknek és az egész mennyei seregnek tömjéneztek” (lKir 23:5). Izraelben azonban a Baál imádat a héber vallás elemeivel keveredett. Ennek eredménye az lett, hogy a 10 északi törzs tagjai „elhagyták az Úrnak, az ő Istenüknek minden parancsolatját, és öntött képeket csinál­tak maguknak, két borjút és készítettek Aserát, és meghajlottak az ég minden seregei előtt, és a Baált is tisztelték” (2Kir 17:16).

Illés küldetése az volt, hogy kihívja Izraelt hitehagyásából és vissza­vezesse őket Istenhez és parancsolataihoz. Isten nem különíthető el paran­csolataitól, mert azon keresztül nyilvánítja ki akaratát. Ezért Isten tör­vényének visszautasítása magának Istennek a visszautasítását jelenti.

Izrael hitehagyásának büntetéseként Isten aszályt bocsátott Izrael föld­jére (lásd 5Móz 11:13-17) és három és fél évig egyáltalán nem esett eső. Izrael mégis megátalkodott maradt a megrögzött királyi pár, Akháb és Jézabel vezetése alatt.

Ezen időszak végén Isten egy utolsó kéréssel küldte vissza Illést Iz­rael hitehagyó vezetőihez és népéhez: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt” (IKir 18:21). De a nép „ nem felelt néki… egy szót sem ” (21. vers).

Micsoda drámai pillanat! És milyen szomorú az eredmény! De Illés, az egyetlen, aki „ mindent helyreállít ” (Mt 17:11), csak haladt előre. Iz­rael igaz vallását helyre kell állítani az eredeti minta szerint. A Szentírás leírása szerint Illés „ megépíté az Úr oltárát, a mely leromboltatott volt” (lKir 18:30). Igen, vette a 12 követ és helyreállította Izrael Istenének oltárát. Ez által újra megmutatta a kegyelem általi üdvösség útját (lásd 3Móz 17:11), hangsúlyozva a folyamattal a 12 törzs egységét, nem adva beleegyezését ahhoz, hogy tíz északi és két déli törzsre szakadjanak. Itt biztosan az egység: a törvény és evangélium helyreállításának üzenetét láthatjuk.

A párhuzamok tisztázzák küldetésünket

Illésnek a Baál-papokkal történt találkozásáról szóló leckéje ma világos: ez a hamis vallás eltorzította Jahve tiszteletét és gyakorlatilag elfoglalta annak helyét. Lerombolta Isten üdvösségre vezető útját. Ez a pont lét- fontosságú ahhoz, hogy megértsük Illés mára szóló üzenetét.

Nem sokkal az 1844. október 22-i csalódás után néhány adventista író kifejezte abbéli meggyőződését, hogy a bibliai szombat helyreállítása alapvető hasonlóságot mutat ahhoz, ahogyan Illés helyreállította Izrael kultuszát az általános hitehagyás időszakában. Megjegyezték, hogy Malakiás próféta megjövendölte, hogy Isten újra elküldi Illést az utolsó ítélet előfutáraként (Mal 4:4-5). Felidézték, hogy Jézus hangsúlyozta: Illés eljön Izraelhez, hogy mindent helyreállítson (Mt 17:11). Emlékez­tettek arra is, hogyan írta le Gábriel Illés prófétikus küldetésének sür­gősségét: „hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet” (Lk 1:17). A jö­vendölés beteljesítője Keresztelő János volt a Messiás első eljövetelére vonatkozóan (Mt 17:10-13). Ő volt Krisztus előfutára. Isten időzítése tökéletes volt.

Joseph Bates is összekapcsolta a helyreállítás és a felkészítés fogalmait: „Megértettem, hogy a hetedik napi szombat nem a legkisebb MINDAZON dolgok közül, melyeket helyre kell állítani Jézus Krisztus második eljö­vetele előtt. ” Bates főként Isten Ésaiás által közvetített ígéretére utalt, melyet azoknak küldött, akik visszatérnek a babiloni fogságból: „az em­beröltők talapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak” (Ésa 58:12).

Bates az egyházak szombat tagadását és a névleges adventisták akadé­koskodását úgy jellemezte, mint a maradék egyház „nagy küzdelmét” a Szövetség törvényének és Isten igaz imádatának helyreállításáért. Úttö­rőink számára a szombat igazsága a maradék egyház utolsó, Sátán elleni küzdelmének a próbaköve, ahogy ezt a Jelenések 12:17 leírja.

Érdekes, hogy a fiatal Ellen G. Harmon eleinte úgy érezte, hogy Bates túl nagy jelentőséget tulajdonít a negyedik parancsolatnak a má­sik kilenc rovására. De komolyan kiállt Joseph Bates mellett, amikor rá­jött, hogy a Tízparancsolatban csak a negyedik nevezi Teremtőnek Is­tent. Úgy kezdte látni a negyedik parancsolatot, mint a szent törvény középpontját, melyet Isten mennyei templomában őriznek (Jel 11:19). Ezt írta: „Isten nagy napját megelőzően az Úr egy üzenetet küld, hogy figyelmeztesse az embereket arra, hogy térjenek vissza Isten törvényé­nek való engedelmességükhöz, melyet az antikrisztus tönkretett. Az em­berek figyelmét életünkkel és példánkkal fel kell hívni arra, hogy meg­szegik Isten törvényét. Isten megmutatta nekem, hogy Ésaiás 58:12-14 drága ígéretei azokra érvényesek, akik az igazi szombat helyreállításán munkálkodnak. ”

Gyakorlati következtetések

Ellen G. White, Joseph Bates és mások szoros összefüggést láttak a Szolgálat és az Úr közeli visszatérésére való felkészülés között. White látta, hogy a Jelenések 14:6-12 a megígért Illés szolgálatának előké­szítése és beteljesedése. Mivel ez a hármas figyelmeztetés közvetlenül megelőzi a világ aratását (14-20. versek), így lehetséges az, hogy „ készítsen az Úrnak tökéletes népet ” (Lk 1:17).

A harmadik angyal főként a közelgő harag napjára (Jel 14:9-11), Vagy a hét csapás által végrehajtandó ítéletre figyelmezteti az egész Világot. Ez az üzenet elvezeti az embereket Isten kinyilvánított akarata melletti vagy elleni döntésre. Ennek az üzenetnek a végső eredménye az lesz, hogy az összes nemzet közül támad egy nép, akik „ megtartják Is­ten parancsolatait és a Jézus hitét” (12. vers). Szombatünneplő úttörő­ink szerint ez a vers volt Illés üzenetének lényege és összefoglalása. Ez motiválta őket küldetésük buzgó teljesítésére, és arra, hogy sürgősen készüljenek az Úr közeli visszajövetelére és az Ő ítéletének órájára.

Ellen G, White arra törekedett, hogy az adventisták szívében ébren tartsa ezt az azonosulást a végidőbeli Illéssel. így írt: „Ebben a korszak­ban, amikor majdnem teljes a hitehagyás, Isten elküldi hírnökeit, hogy törvényét hirdessék Illés lelkével és erejével… Olyan buzgalommal kell törekednünk Krisztus második eljövetelének előkészítésére, mint amely Illés prófétát és Keresztelő Jánost jellemezte. ”

Ellen White a felkészítő üzenetbe belefoglalta egy új életmód gyakor­lati reformációját is: „Az üzenetet össze kell kapcsolni a mindenben gya­korolt mértékletességgel is; Isten gyermekeinek el kell fordulniuk bál­ványimádásuktól, falánkságuktól, szélsőséges ruházkodásuktól és egyéb dolgoktól. ” Felhívta hívő testvéreit arra, hogy emeljék fel hangjukat „az iszákosság átka ellen” és „igyekezzenek figyelmeztetni a világot arra, hogy óvakodjanak annak csábító befolyásától. Ecseteljük fiatalok és idősek előtt egyaránt” – írta – „az étvágy kielégítésének szörnyű kö­vetkezményeit. ” Ellen White a mértékletességet az evangélium kívá­nalmai közé sorolva buzgón bizonygatta, hogy „az alkoholtól való teljes tartózkodás az egyetlen alap, melyen Isten népe lelkiismeretesen megáll­hat. ”

Ellen White értékelése tehát az volt, hogy a modem világ az általános hitehagyás állapotában van mind vallási, mind erkölcsi értelemben. A következőképpen jellemezte a mai Baálokat: ,Az emberinek az isteni fölé értékelésével, a népszerű vezetők dicsőítésével, a mammon imádásával és a tudománynak a kinyilatkoztatás fölé helyezésével tömegek követik ma a Baált. ”

Az adventista vezetők ebben az átfogó értelemben látták azt, hogy a kivonulás története és Illés találkozása a nemzeti hitehagyással hogyan ismétlődik meg az ő korukban. Úttörőink a szombat helyreállítása és az istentisztelet apostoli formáihoz való – az egyszerű kegyesség szem­pontjait figyelembe vevő – visszatérés által arra emlékeztettek minden más vallású keresztényt, hogy felelősek Istennek, mint Teremtőjüknek és Üdvözítőjüknek. Mint Illés régen, a harmadik angyali üzenet prédikálói is a „Kármel hegye ” köré gyűjtötték a világok és mindenkit arra biz­tatnak, hogy válasszanak, kit fognak szolgálni. „Ma is, mint Illés korá­ban, tisztán meglátszik a határvonal az Isten parancsolatát megtartó nép és a hamis istenek imádói között.”

Az utolsó maradék

Illés történetében azt találjuk, hogy miután hősiesen kiállt Istenért a Kármel-hegyen, Jézabel haragjától félve elmenekült. Elrejtőzött a Hóreb hegy egyik barlangjában és így panaszkodott: „csak én egyedül marad­tam, és engem is halálra keresnek” (lKir 19:10). Az Úr azonban adott neki egy látomást, melyből ma bátorságot meríthetünk: „De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Boái­nak, és minden ajkat, mely nem csókolta meg azt” (18. vers).

Ez a hétezer izraelita képezte Illés idejében a maradékot, akik hűsége­sek maradtak és ragaszkodtak Isten szövetségéhez, szent törvényéhez és az üdvösség útjához. Ők tekinthetők minden jövőbeni maradék előké­pének vagy próféciájának, akik úgy döntenek, hogy a hitehagyás idején hűségesek maradnak Izrael Istenéhez. Pál apostol – miután utalt az Illés idejében élő hétezer hűségesre – így szólt: „Ekképpen azért most is van ma­radék a kegyelemből való választás szerint” (Róm 11:5).

A Jelenések könyve azt tanítja, hogy a vég idején újra lesz egy hűsé­ges maradék. A sötét középkor 1260 éve után ez a maradék láthatóvá válik, mint amely megtartja Isten szent parancsolatait és megőrzi a Jé­zus hitét (Jel 12:17). A Jelenések 14 három részből álló reformációs üzenete alapján kijönnek majd a lelki Egyiptomból vagy Babilonból. A végső válság idején, melyet az antikrisztus totalitáriánus rendszere fog okozni a világban (Jel 13:15-17), Isten újra kihívja minden népből azo­kat, akik hűségesek hozzá. János hallotta a hűségesek számát is: 144.000 izraelita, akikben nincsen álnokság (lásd Jel 7:1-4 vö. Jn 1:47). ők a Sion hegyén fognak állni a Sionon, a megváltás hegyén. A hom­lokukon lesz az Atya és a Fiú neve (Jel 14:1), mely azt jelképezi, hogy kihez tartoznak.

Ez a végidőben élő maradék nép képezi az első Illés tökéletes antitípusát. Amikor Illés később reformátorként és Isten szövetségének hely­reállítójaként befejezte küldetését, az Úr elküldte követét és felemelte őt a mennybe (lásd 2Kir 2:11).

Így lesz ez a végidőben élő maradék esetében is. Amikor befejezték Isten igaz imádatának helyreállítását, Isten követei leszállnak az égből és a szentek leírhatatlan dicsőségbe változnak át (vö. Zsolt 68:17-18; Jel 19:14; IThesz 4:16-17). Ez a reménység ég a mi szívünkben. Bár minden olvasóm elmondhatná Pállal a következőt: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Róm 8:18).

AZ UTOLSÓ REFORMÁCIÓ

Egy téma sem olyan jelentőségteljes a Szentírásban, mint az a kinyilat­koztatás, hogy a menny és a föld teremtő Istene igazságosan meg fogja ítélni az igazakat, a gonoszokat, az élőket és a holtakat (lásd 4Móz 24:17-19; Zsolt 11; 96:10-13; Préd 3:17; Jer 25:30-38; Mai 4; Mt 16:27). Pál apostol úgy mutatta be ezt az igazságot görög hallgatóságának, mint a keresztények evangéliumának létfontosságú részét: „E tudatlanság­nak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek: Mivelhogy rendelt egy na­pot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek az által, hogy feltá­masztó őt a halálból” (Ap Csel 17:30-31).46

Pál az evangéliumi igehirdetésében úgy idézi fel az utolsó ítéletet, mint fontos ösztönző erőt a megtérésre és az Istennel való megbé­kélésre a Krisztusban való hit által (lásd 2Kor 5:18-21).

A keresztények kivételek?

Sok protestáns keresztény kezdett abban hinni, hogyha megvallják Krisz­tusba, mint Isten Bárányába vetett hitüket, aki engesztelő áldozatként megöletett a világ bűneiért, ez mentesíti őket az utolsó ítélet alól. E hiede­lemnek, melyet általában az egyszer megváltva – mindörökre megváltva tantételének hívnak – a gyökerei Augusztinusz egyházatya, és a protestáns reformátor, Kálvin tanításaiban keresendők.

Kálvin azt tanította, hogy Isten egy titkos dekrétumban egyeseket „örök életre, másokat örök kárhozatra rendelt.”

Pál apostol azonban minden keresztény hívőt belefoglal az utolsó ítélet napjába: „Mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (2Kor 5:10). A római gyülekezet önigazult és kritizáló tagjainak pedig ezt írta Pál: „A ki meg­fizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint… Mert nincsen Isten előtt sze­mélyválogatás … Mert nem azok igazak Isten előtt, akik a törvényt hall­gatják, hanem azok fognak megigazulni, a kik a törvényt betöltik (Róm 2:6-13 vő. Zsolt 62:12). Nem tagadhatjuk, hogy Pál apostol azt taní­totta, hogy az eljövendő ítélet biztos, és a keresztényekre is vonatkozik.

Isten minden emberre kiterjedő – és a keresztény hívőkre is vonatkozó – ítéletének ezt az eszkatológiai szempontját sok protestáns teológus és prédi­kátor alábecsülte vagy tagadta. Ez mégis az evangélium fontos részét ké­pezi. Pálnak a Jézus Krisztus megváltásáról szóló üzenetében dinamikus feszültség van a jelenlegi üdvösség áldott bizonyossága (Róm 8:1) és a jö­vőbeni, ítélet utáni üdvösség reménysége (23. vers), valamint a jelenlegi megigazulás (Róm 3:28; 4:4-8) és a jövőbeni megigazulás reménysége (lásd Gál 5:5) között. Pál elgondolása a jövőbeni megigazulásról – mint ami Isten végső ítélete – megegyezik Krisztus szavaival: „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21; Jn 5:28-29; Mt 25.34-40).

A jutalom alapja

A megigazulás Pál számára nem jelenti az „egyszer megigazulva – mindörökre megigazulva” gondolatát. A jelenlegi megigazulást meg kell erősíteni az utolsó ítéletkor. Ez kétségtelenül vizsgálatot igényel. Az ítélet napján megállapítják a keresztény megszentelődését, nem mint emberi érdemet, hanem mint az üdvözítő hit szükséges bizonyítékát (lásd Róm 2:5-11). Jézus megerősíti, hogy dicsőséges visszajövetelekor „megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint” (Mt 16:27 vö. Jel 22.12). Következésképp, a jelenlegi megigazulás nem menti fel a keresztényt a jövőbeni ítélettől, amikor Krisztus meghozza utolsó döntését. A jövő­beni ítélet üzenete a hívők és nem hívők számára egyaránt az apostoli evangélium alapvető tétele.

Sajnos ezzel néhány protestáns tudós vitatkozik, és azt mondja, hogy a jövőbeni ítélet egyáltalán nem a hívők örök sorsával fog foglalkozni. Az ítélet csak egy „díjkiosztó emelvény” lesz, melyen a hívők legrosszabb esetben is csak „ valamilyen fenyítést fognak kapni Istentől nemtörődöm gondatlan életükért. ”

A metodista bibliatudós, Stephen H. Travis sokkal kielégítőbb követ­keztetésre jut: „Az utolsó ítélet során a hívő tettei lesznek a bizonyítékai annak, hogy,., hite és megigazulása valóságos, tehát megerősítést nyer, hogy sorsa az üdvösség… Az ítélet fő funkciója az lesz, hogy felfedje va­lóban Krisztushoz tartozik-e valaki, vagy sem, és hogy ennek alapján el­döntse az ember sorsát!’

Pál szerint a keresztény hívők – beleértve őt magát is – kieshetnek\ kegyelemből, ahogy történt ez az ősi Izraellel is (lKor 10:1-13; 9:27) Pál ezen kijelentése néhány keresztény számára igen jelentőségteljes: „Elszakadtatok Krisztustól, a kik a törvény által akartatok megigazulni a kegyelemből kiestetek’\(Gal 5:4).

Az ítélet pozitív oldala

Egy modem bibliatudós úgy próbálja közömbösíteni az utolsó ítélettől való félelmet, hogy annak pozitív, bibliai jelentését hangsúlyozza: „Ami­kor Isten ítélete bekövetkezik időben és az idő lejártakor” – írja – ’az ke­gyelem a megkárosítottaknak, de ítélet a megkárosítóknak, akik mások kárából tartották fenn magukat vagy abból hasznot húztak Az ítélet te­hát kétoldalú valóság: a kegyelem és a védelem, az ítélet és a kárhoztatás egyaránt benne foglaltatik.”

Ez a kétpólusú tétel – az a bibliai tanítás, hogy Isten utolsó ítélete egyaránt hoz majd megigazítást és kárhoztatást – kezdettől fogva az ad­ventista hit és üzenet sarkalatos pontja volt. Ez a tétel az adventista szentély-teológiába beágyazva jelenik meg az engesztelés napjának elő­képével együtt, melyet előre jelzett Izrael szertartásában az engesztelési nap (3Móz 16). Az utolsó ítélet valóságának központi szerepe van az utolsó evangéliumi üzenetben, mely a végidőben minden nemzet szá­mára szól. A hívás így hangzik: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicső­ségét; mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7). Ami Jánost illeti, ő az első angyali üzenetbe — a Jel 14:6-ba – belefoglalta az „örökkévaló evangéliumot”. Ez az egyedülálló kifejezés felhívja a fi­gyelmet az evangélium változatlan és változhatatlan természetére, me­lyet a kereszt előtti árnyékszolgálatok előképeztek (1 Móz 3:15; Gál 3:8), és arra, ahogyan azok Jézus Krisztusban teljes tisztaságban teljesedtek (Zsid 1:1-2; lPt 1:10-12).

Részleges helyreállítás

Az „ örökkévaló evangélium ” kifejezés hallgatólagosan arra a veszélyre is utal, hogy az apostolok kora és a végidő között eltorzítják és megha­misítják a tiszta apostoli tanítást. És valóban, Dániel próféta (Dán 7, 8) és Pál (2Thesz 2:3-10) is kifejezetten megjósolja a komoly hitehagyást.

A protestáns reformáció a középkorban a nagy latin hitehagyás elleni tiltakozásként bontakozott ki, amikor minden emberre olyan hamis evangéliumot kényszerítettek rá, amelyet bibliaellenes tanokkal itattak át: az átlényegüléssel, a mise celebrálásával, Mária tiszteletével, azzal, hogy jó cselekedeteinkkel érdemeket szerezhetünk Isten előtt és a purgatórium tanával. Míg a reformátorok helyreállították az evangélium központi igazságát, azt, hogy kizárólag hit által igazulunk meg, az utol­só ítélet szempontjai és a hívők felkészülése Krisztus második eljövetelére nem kerültek kellőképpen a figyelem középpontjába.

Sőt, mi több, a legtöbb protestáns hitvallás megtartott bizonyos alap­vető pápai tévedéseket, mint például a lélek természetes halhatatlan­ságát, a gonoszok örökké tartó szenvedését, a kettős predesztinációt és a csecsemők „keresztségét”. A protestantizmus elmulasztotta a bibliai szom­bat szentségének helyreállítását is, melyet Isten szövetséges népének rendelt.

A tizenhatodik századi reformáció megtorpant mind vallási, mind föld­rajzi szempontból, és gyorsan prédájául esett a száraz skolasztikának, mely túlságosan a hitelvek megfogalmazására specializálódott. Követ­kezésképp, a reformáció nem végezte be az első angyal üzenetének (Jel 14:6-7) apokaliptikus teljesítését, mely minden nemzethez szól. To­vábbá, ahogy William Cunningham kimutatta, a tizenkilencedik századi advent ébredés idején, a protestáns reformátorok korlátozott befolyá­suk miatt nem töltötték be a Jelenések 14 végidei jövendölését.53

Teljes helyreállítás

Sem Luther, sem Kálvin, sem Knox, sem Wesley nem állította, hogy be­töltötte volna a Jelenések 14:6-12 prófétikus, angyali üzenetét. Sosem hirdették, hogy eljött Isten ítéletének órája, ahogy Dániel 7. és 8. fejeze­tének idői próféciái jelezték. Azt, hogy a Jelenések 14 hármas angyali üzenete teljes mértékig beteljesedett, csak akkor lehet állítani, ha a tel­jes evangélium minden nép között egyetemesen hirdettetik.

A Jelenések 14:6—7 angyala kijelenti, hogy a vég idején az apostolok által hirdetett evangélium helyreállíttatik. Az angyal különleges célja az, hogy felkészítsen egy népet arra, hogy Isten hűséges maradékaként megálljon az ítélet órájában és üdvözölje Krisztust dicsőséges vissza­térésékor. A hetedik napot ünneplő adventisták meg vannak győződve arról, hogy Isten hívta el őket azzal a küldetéssel és megbízással, hogy befejezzék a leállított protestáns reformációt és teljesen, végleg állítsák helyre Isten igazi imádatát az örökkévaló evangélium összefüggésében.

Az evangéliumnak ez a végidei alkalmazása adja a H. N. Adventista Egyház megkülönböztető felhatalmazását arra, hogy különálló vallási mozgalomként működjön. A következő állítás, kifejezi hitüket: A Jele­nések 14:6 „örökkévaló evangéliumát” tartjuk az apostoli evangélium­nak, amelyet Isten utolsó nagy ítéletének órája hátterén kell érteni, és hangsúlyozni, s amelyet Isten azért tervezett, hogy felkészítsen egy né­pet, mely teljesen felöltözte Krisztus igazságát, és teljes mértékig követi Isten kinyilatkoztatott akaratát, miközben felkészül arra, hogy megáll­jon Ura színe előtt közeli, dicsőséges visszatérésekor.

A megbízáshoz,, hogy hirdessük az örökkévaló evangéliumot a vég idején minden nemzetnek, szükség van a Krisztusról szóló megújult, biblikus üzenet hirdetésére is; Azt az Isten-embert kell hirdetni, akiben egyaránt megtestesül Isten törvénye és kegyelme. A megbízás arra szó­lít fel, hogy a maga teljességében keltsük életre a hamisítatlan apostoli evangéliumot.

Az örökkévaló evangélium végidei gyors előrenyomulásához szükség van arra is, hogy ezzel összefüggő kérést intézzünk a nem-keresztény vallásokhoz éppúgy, mint az álkereszténységhez, ahogy az apostolok is összeütköztek az első századbeli judaizmussal és keresztény gnoszticizmussal (lásd 2Kor 11:4-15; I.Jn 2:18-23; 4:1-3). Amikor az evangéliu­mi igazság újjáéled, a hamis vallásról és az emberi filozófiáról kiderül, hogy a sötétség munkája (2Kor 4:2-5).

A hangsúly az engedelmességen van

Ahhoz, hogy Isten szentségét és az ember bűnösségét hirdethessük, arra van szükség, hogy komolyan ellenálljunk a tévedéseknek és a hamis­ságnak. Sokan nem értékelik már, hogy a Biblia különbséget tesz az igazság és a tévedés, a törvény és a szeretet, az isteni etika és az elvilágiasodott emberi etika között. De az ember azt az elhívást kapta, hogy jelleme olyan legyen, mint Izrael Istenéé: „legyetek azért szentek, mert én szent vagyok” (3Móz 11:45 vö. 3Móz 19:1; IPt 1:15). Isten szentsé­ge azonban szentséges szeretet, melyben a megbocsátó kegyelem és az igazságosság egyaránt benne van. Ellen G. White igen mélyértelműen és éleslátással magyarázza el ezt: „Isten szeretete nem kevésbé feje­ződött ki igazságosságában, mint irgalmasságában. Isten trónjának az igazságosság az alapja és szeretet a gyümölcse. ”

A szent erkölcsi törvény azonban önmagában nem alkalmas arra, hogy ezt a csodálatra méltó, engesztelő szeretetet visszatükrözze. Ezért Isten egy isteni személyt küldött a mennyből, hogy alapvető jellemét bemutassa az embernek. Krisztusban megláthatjuk az igazságosság és az irgalom, a harag és a kegyelem, az evangélium és a törvény tökéletes egységét. Isten szimmetrikus jelleme fog egyre fokozódó mértékben előragyogni a várakozó, maradék népből. Ahogy Pál írja: „ugyanazon ábrázatra elváltozunk” (2Kor 3:18).

János szenteknek jellemzi Isten gyermekeinek utolsó generációját, „a kik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét” (Jel 14:12 vö. Jel 12:17). Az újjáéledt örökkévaló evangélium teremti meg ezt a hűséges maradék népet.

A trombita mennyből jövő ünnepélyes hívása „ Féljétek Isteni, és néki adjatok dicsőséget”, a szekularizmus és humanizmus korában olyan élő, hűséges hitet támaszt, mely megment és megszentel. A hitehagyás ós langymelegség korában, amikor a népszerű kereszténység a meg­mentő hitet egy Krisztusról szóló, maradi hitelvre redukálta. Ellen G. White ezt a fontos helyesbítést hangoztatta: „ Sokan állandóan ezt haj­togatják: ‘Az egyetlen, amit tennünk kell, hogy higgyünk Krisztusban. ’ A legteljesebb értelmében ez igaz, csakhogy ők nem a legteljesebb értel­mét hiszik. Jézusban hinni azt jelenti, hogy elfogadjuk Őt Üdvözítőnknek és Példaképünknek. Ha benne lakunk, és Ő bennünk lakik, akkor része­seivé válunk isteni természetének, és Igéje szerint cselekszünk. ”

Ez az evangéliumi üzenet egyesíti magában Krisztus tökéletes en­gesztelő áldozatát és jelenlegi közbenjárását a hívők megszentelődéséért. Krisztust nem lehet kettéosztani. Ő egyszerre Megváltó és Úr, Megigazító és Megszentelő, és végül Ő lesz mindenki bírája.

Ez az örökkévaló evangéliumnak olyan fontos és elidegeníthetetlen része, amit a tradicionális egyházak túl sok ideig tagadtak és hanya­goltak. De most eljött az ideje, hogy Illés üzenete által teljesen és vég­leg helyreállítsuk, és semmi sem lehet hatalmasabb, mint e jelenvaló igazság.

BABILON LEOMLÁSÁNAK BEJELENTÉSE

A Jelenések második angyala ünnepélyes kijelentést harsog: „Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! mert az ő paráznaságának haragborá­ból adott inni minden pogány népnek” (Jel 14:8). A figyelmeztetés Isten utolsó kegyelmi üzenetének része, mely a lázadó világnak szól. De mit jelent ez? Ahhoz, hogy erre választ adjunk, először meg kell megvizs­gálnunk a Jelenések könyve ótestamentumi hátterét, és azt, hogy milyen hatással van mindez az apokalipszis bizonyos kulcskifejezéseinek és tételeinek jelentésére.

Ótestamentumi háttér

A Jelenések könyvének hátterét az Ótestamentum adja. Az Ótestamen­tum kifejezései és jelképrendszere alkotják a Pátmosz szigetére szám­űzött próféta üzenetének alapját. Ezért nem tudjuk megérteni a Jelenések könyvét az Ószövetség nélkül.

Krisztust bemutató bevezető látomásában János megadja a kulcsot ah­hoz, hogy miként fejthetjük meg a Jelenések könyve ihletett jelentését. Já­nos a feltámadott Krisztust hét arany gyertyatartó között látja állni, „ bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve” (Jel 1:12—13). Ez az ótestamentumi kép a szentélyről Isten igaz Bárányaként és mennyei főpapunkként ábrázolja Krisztust. A Jelenések könyve tehát azzal a meny- nyei kijelentéssel indul, hogy Izrael áldozati felajánlásai és a lévitai papság a megfeszített és feltámadott Krisztusban nyerte el messiási teljesedését.

Krisztus, mint az újszövetségi főpap, új Izraelt teremt, és tesz „min­ket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának” (6. vers). Ő vé­gezte el mint Messiás-király ezt a kritikus átmenetet a nemzeti Izraelből az újszövetségi Izraelbe halála és feltámadása által.

A mennyei szentélyben álló hét arany gyertyatartó úgy szimbolizálja , Krisztus egyetemes egyházát – nem a nemzeti Izraelt – mint a világ vilá­gosságát. Amikor Krisztus megmagyarázza Jánosnak, hogy „amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet” (20. vers), felajánlja a kulcsot, mely­nek segítségével az egész Jelenések könyvét megérthetjük: a könyv jel­képei Krisztusra és újszövetségi népére vonatkoznak.

Az ősi Izrael és Isten végidei népe közötti tematikus összefüggésnek alapvető jelentősége van a Jelenések könyve magyarázatával kapcsolat­ban. Ez többet jelent, mint egy független utalást Izrael szövetségének történetére, többet, mint véletlen összefüggést múlt és jövő között. In­kább Izrael történelmének végidőbeli csúcspontját, beteljesülését jelen­ti. E. G. White komolyan jelezte a kiteljesedés és betetőzés ezen tételét: „A Jelenésekben a Biblia minden könyve találkozik és véget ér. ” A fenti megállapítások lehetetlenné tesznek minden arra irányuló törek­vést, hogy az ótestamentumi neveket és helyszíneket földrajzi vagy ószö­vetségi jelentésükre korlátozva magyarázzuk. A Jelenések könyve Krisztus üzenetét közvetíti a lelki Izrael számára. A próféciamagyarázat ezen fontos alapelve alkotja a Jelenések hármas angyali üzenetének alapját.

Babilon jelentése

Az igaz egyházat fenyegető veszélyeket, és annak csatáit mutatja be az összehasonlító jelképrendszer, melyet Izrael Egyiptommal, Babilonnal, Edommal és Titusszal való konfliktusaiból merít a Jelenések könyve. Ezeket az ellenséges hatalmakat csak azért említi, mert ők nyílt ellen­ségei Istennek és népének. Louis F. Were nyomatékosan állítja: „Babi­lont csak azért említik az apokaliptikus próféciák, mert szemben állt Je­ruzsálemmel ” Babilont tehát teológiai értelemben úgy kell definiálni, mint Sion – Isten igaz népe – ősellenségét, Az ősi nemzeti kifejezéseket a Jelenések könyvében egyetemes méretekben kell alkalmazni Krisztus világszéles egyházára vonatkoztatva.

Mivel a Jelenések könyve oly sokszor használja Izrael és ellenségei hasonlatát, a futuristák kitartanak amellett, hogy ez a mai Palesztinában élő valódi zsidókra vonatkozik. Ez az abszolút betű szerinti értelmezés így az Ószövetséget az Újszövetség fölé helyezi.

Megtagadja Krisztus keresztjének döntő jelentőségét, és szöges ellentétben áll az ihletett kulccsal, melyet maga Krisztus adott a megfejtéshez a Jelenések első fejezetében.

Ha azonban Izrael törzseit vagy Siont Krisztus egyetemes egyházára kell érteni, akkor Babilonnak Krisztus egyháza egyetemes ellenségére kell utalnia. Ahogy az ősi Babilon elfoglalta Izrael földjét, lerombolta templomát és elvitte a népet fogságba, úgy támadja meg fogságba – a modem Babilon Krisztus egyetemes egyházát. Káromolja a mennyben levő újszövetségi templomot és semmibe veszi Krisztus közbenjárását azáltal, hogy az üdvösség és az ístentisztelet hamis módozatait gyakorolja (lásd Jel 14:6-7; 17:4; 14.8).

Babilon hitehagyása

Istennek komoly vádja van a hitehagyó kereszténység ellen: „az ö paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek” (Jel 14:8). Mi az a részegítő „bor”,.amit a parázna Babilon rákényszerít minden népre?

„A hamis tanítás,”  válaszolták régi íróink.

Ahogy a szeszes italok fogyasztása elmossa a valóság és fikció, a jó és rossz közötti határvonalat (lásd Péld 23:29-33), úgy zavarják össze a hitelvi tévedések, a hamis dogmák, vagy egyházi tradíciók a bibliai igazságok helyes értelmezését és elhomályosítják a szentet és a közönségest elválasztó határvonalat.

Úttörőink látták az igazság biblikus színvonalától való eltávolodás kezdetét, mely a kereszténység történelmének kezdeti szakaszában történt annak eredményeképp, hogy a kereszténység kompromisszumot kötött a pogánysággal. Ez a történelmi kompromisszum – mely akkor kezdődött, miután minden apostol meghalt – vezetett el a „bűn emberének , vagy az antikrisztusnak kifejlődéséhez, melyet megjövendölt Dániel, Pál és János is. .

A korai egyház arra irányuló erőfeszítéseit, hogy világi hasznot és kegyet nyerjen a római birodalom politikai vezetőitől, Ellen White úgy értelmezte, mint a római pápaság világi hatalmának és az ellenszegülők kegyetlen üldözésének forrását. „Sátán mesterműve a hamis vallás” — írja -, „az a gigászi egyházszervezet, mely ékesen tanúskodik arról, hogy Sátán akarja tetszése szerint uralni a földet. ”

J. N. Andrews úgy látta az egyház és a világ különbségének összezavarodását, mint amely talán a szent evangélium legalapvetőbb eltorzí­tása:

„Az egyház és a világ közötti különbség összezavarodása egyike azon alapvető tévedéseknek, melyek Babilonná tették a katolikus egy­házat. ”

János határozottan rámutatott arra, hogy az egyház és az állam tiltott egyesülése az oka annak, hogy Krisztus eredeti menyasszonyából utála­tos parázna lett a nemzetek között, aki megérdemli Isten ítéletét: „Jövel, és megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, a ki a sok vizen ül; A kivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borá­val megrészegedtek a föld lakosai” (Jel 17:1, 2).

Ebben a vonatkozásban a főbb protestáns egyházszervezetek is könnyűnek találtattak. Az egyik legszomorúbb megjegyzés, amit Philip Schaff a keresztény egyház története” c. monumentális művében tett a nagy protestáns reformátorokkal kapcsolatosan, így hangzik: „Miután kiszabadultak a pápaság igájából, ugyanazokat az üldöző elveket foly­tatták, melyekben felnőttek. ”

Következésképp, az adventista írók azt a következtetést vonták le, hogy

a modern Babilonba az anyaegyház és a különböző leányegyhá­zak tartoznak.

A következő kijelentésben látták meg ezt: „ nagy Babi­lon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja” (5. vers).

Babilon kettős bukása

Úttörőinknek kettős elképzelésük volt Babilon bukásáról: van egy folya­matban lévő erkölcsi bukás (ez arra utal, hogy a hitehagyó keresz­ténység elutasítja a Jelenések 14:6-7 üzenetét), és a jövőben lesz egy végső bukás a hét csapás idején (Jel 16:17-20). Az apokaliptikus paráz­na Babilont (Jel 14:8; 17:1-6) a jelenlegi kereszténységgel azonosítot­ták a bibliai hasonlatra hivatkozva.

A bibliai hasonlat Izraelt az Úr menyasszonyaként ábrázolja, aki paráznává válik, mert törvénytelen kapcsolatokat keres a föld királyaival (Jer 2; 3; 31:32 és különösen Ez 16).64

J. N. Andrews tehát kitartott amellett, hogy „ Babilon ” a Jelenések köny­vében nem világi hatalmat vagy nemzetet jelent, hanem inkább egy val­lási szervezetet, mely „ elkülöníthető ugyan a világ királyaitól, de mégis törvénytelenül egyesült velük”, ahogy látjuk ezt a Jelenések 17:1-2- ben.65 Andrews „erkölcsi bukásnak” nevezte a Jelenések 14-ben található Babilon bukásáról szóló végidei kijelentést, amely megelőzi annak végső megsemmisülését. Úgy érvelt, hogy ,Isten Babilon bukása után, de még annak megsemmisülése előtt hívja ki onnan népét” (Jel 18).66

Íme az ok, amiért a mennyei hang apokaliptikus sürgetéssel hív Babilon megsemmisülését megelőzően: „ Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásai­ból: Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól” (Jel 18:4-5). A Babilon bukásáról szóló üzenet jelen­való igazság volt a milleriták és a szombatünneplő adventisták számára egyaránt, mert a hitvalló egyházak visszautasították az ítélet órájának üzenetét, melyet a Jelenések 14-ben szereplő első angyal hirdet.

1858-ban Ellen G. White megadta annak alapvető magyarázatát, hogy miért nevezték az igazságnak ezt a visszautasítását „ erkölcsi bu­kásnak”: „Az egyházak nem fogadták el az első angyal üzenetének vilá­gosságát, és mivel visszautasították a mennyei világosságot, kiestek Is­ten kegyeiből. Saját erejükben bíztak, és szembehelyezkedtek az első angyal üzenetével, ahonnan nem láthatták a második angyal világossá­gát. De Isten szerettei, akiket elnyomtak, válaszoltak az üzenetre, mely így szólt: „ Leomlott Babilon! ” – és elhagyták a bukott egyházakat. ”

E. G. White úgy határozta meg Babilon bukását, mint egy fokozatos lefelé süllyedést a még nagyobb tévedésbe és hamisságba. Ez nem fe­jeződik be, amíg a kegyelemidő tart. Ez időt hagy egy utolsó hívásra, melynek tartalma, hogy fossunk ki a bukott egyházakból. Ez a „hangos kiáltás”, mely a Jelenések 18:4-5-ben található. Következésképp, az adventista úttörők elismerték, hogy Isten népének nagy része még min­dig a bukott egyházakban maradt. Ellen White írta 1858-ban:

„Láttam, hogy Istennek őszinte gyermekei voltak a névleges advent­isták között és a bukott egyházakban, melyekből Isten lelkészeket és tagokat fog kihívni, mielőtt a csapások kitöltetnek, és ők boldogan fogad­ják majd el az igazságot. ”

Egyetemes figyelmeztetés

Az adventistáknak két különleges hívásról van látomásuk, melyek a hitehagyó egyházak elhagyására szólítanak fel. Az érvelés azt sugallja, hogy mivel az evangéliumok szerint Jézus azzal kezdte és fejezte be nyilvános szolgálatát a földön, hogy megtisztította a jeruzsálemi temp­lomot a vallási meggyalázástól, „ ezért a világ utolsó figyelmeztetésének munkájában is két egymástól különváló hívás szól majd az egyházak­hoz. ”

De míg a Babilon bukásáról szóló üzenet 1844-ben nagyrészt Ame­rikára koncentrálódott, Isten népének utolsó kihívása Babilonból világ­széles lesz. „Rendkívüli erővel” fog terjedni a Szentlélek utolsó kitölte­tése által, a „késői eső” idején. A föld lakói arra kényszerülnek majd, hogy olyan hatalmas csodák és jelek között álljanak meg, mint amelyek a „korai esőt”, vagyis az evangélium hirdetésének kezdetét jellemezték.

AZ UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

A Jelenések 14:6-12 hármas angyali üzenete szétválaszthatatlanul össze­tartozik. Nemcsak az a fontos, hogy szerves egységet alkotnak, hanem nagyon fontos a sorrendjük is.

Az Isten által meghatározott sorrendet az „örökkévaló evangélium’’ (Jel 14:6) hirdetése nyitja meg, hangsúlyozva Isten ingyenes és meg­igazító kegyelmét. Ezt követi az egyetemes felszólítás, hogy „féljétek Istent és néki adjatok dicsőséget, mint Teremtőnek és Bírónak (7. vers) Csak e fontos előkészítő üzenetek után következik a menny ünnepélyes ítélete arról, hogy Babilon hitehagyására már nincs orvosság, és az a büntetése, hogy innia kell Isten haragjának borából (8-11. versek). Ez Isten ultimátumának megváltoztathatatlan sorrendje a vég idején. Tartalmazza azonban azt az isteni biztosítékot is, hogy az egyház történelmének végső válságából kiemelkedik majd egy hűséges maradék nép (12. vers).

A teljesedés kezdete

Az adventisták hiszik, hogy a Jelenések 14 hármas angyali üzenete a millerita mozgalomban és az azt követő szombatünneplő adventista mozgalomban kezdett teljesedni. Úttörőink úgy vélték, hogy ez a történelmi teljesedés döntő fontosságú abból a szempontból, hogy a világban végzendő missziónkat egyre jobban tudatosítsuk magunkban. Ezért aggódott annyira Ellen White „ a hármas angyali üzenet kezdeté­vel és folyamatával kapcsolatos tudás nagyon hiányos” volta miatt az egyháztagok között.71 Számára az határozta meg hitünk valódiságát, hogy a hármas angyali üzenet teljesedett az adventi nép életében. Habozás nélkül kijelentette:

„A lelkészeknek úgy kell bemutatniuk a biztos pró­fétai beszédet, mint a hetedik napot ünneplő adventisták hitének alapjait. ”

A Jelenések 14 harmadik angyalának ünnepélyes figyelmeztetése egy különleges megbízást is ad a végidei egyház számára. Megengedi, hogy az egyház szembenézzen Babilon totalitárius kívánalmaival, és azzal, hogy a föld minden lakosának előírja a fenevad bélyegét. A figyelmez­tető üzenet különösen óv a Babilon borából való ivás elkerülhetetlen következményeitől. Aki mégis megteszi ezt, az „ iszik az Isten haragjának borából, a mely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába (14:10).

Isten haragja

Isten haragja nem csak egy metafora, amit az ok-okozat törvényének természetes következményével ki lehet magyarázni. Nem csak egy isteni érzelmet jelez, mely elmondja, mit erez Isten. Inkább azt jelképezi, hogy mit tett, és mit fog tenni Isten a bűnnel és a megátalkodott bűnös­sel. Isten haragja félelmetes történelmi valóság.

Ha Isten haragja nem a bűn valóságos büntetését jelenti, akkor Krisz­tus kereszten hozott áldozata nem volt szükséges az engeszteléshez es Istennel való megbékélésünkhöz. Az engesztelés szükségessége azon alapszik, hogy Isten valósággal haragszik a bűnre. Isten szeretete és ha ragja egyaránt isteni valóság. George E. Ladd határozottan fejtette ki ezek kölcsönös viszonyát: „Az engesztelés azért szükséges, mert az ember Isten haragja és ítélete alatt áll. ” Következésképp, mindenki, aki szándékosan és véglegesen visszautasítja Krisztus engesztelő vérét, szenvedni fog „a Bárány haragjától!”,(Jel 6:16):

Izraelben, akik visszautasították Mózes törvényét, „irgalom nélkül halálra ítélték (Zsid 10:28). „Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb bün­tetésre méltónak ítéltetik az, a ki az Isten Fiát megtapodja, és a szövetségi vérét, mellyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a kegyelemnek lelkét bántalmazza? ’’ (29. vers, lásd még János 3:36). Ellen White szerint. „Krisztus halála Isten haragját és ítéletét vonja a kegyelem visszautasítójára. Ez a Bárány haragja. ”

Kegyelem nélkül

A legkomolyabb figyelmeztetés Isten „elegyítetlen haragja” ellen (Jel 14:10) azt sugallja, hogy ez az eljövendő ítélet nem fogja tartalmazni Isten enyhítő kegyelmét, mint a múltban (Hab 3:2; Dán 9:11-12, 16-18). Inkább Izrael szent háborúinak ősi szokására emlékeztet ez bennünket, amikor a veszélyes ellenséget átok alá kellett helyezni. Ez azt jelentette, hogy telje­sen kegyelem nélkül meg kellett semmisíteni (5Móz 7:2, 5, 6; 20:16-18). Ugyanígy a hamis prófétákat is, akik Jahvén kívül más istenek imádatára buzdították Izraelt, szánalom nélkül kellett kivégezni (5Móz 13:8).

Ezékiel saját korában azzal a jövendöléssel sokkolta Izraelt, hogy a hitehagyó Jeruzsálem hamarosan tapasztalni fogja Isten haragjának ször­nyű ítéletét. Az egyetlen vigaszt adó fénysugár a sötét próféciában egy papkülsejű angyalról szóló látomás volt, aki gyolcsba volt öltözve, és a harag angyalai előtt haladt (Ez 9). A kivégzőknek nem volt szabad hozzáérniük senkihez, akik az isteni védjegyet viselték homlokukon – annak jelét, hogy őszintén megtértek a lelki hitehagyásból és a társadal­mi igazságtalanságból (6. vers). De azokra, akik nem bizonyultak hűsé­gesnek ebben az előzetes vizsgálati ítéletben, a végső ítélet vonatkozik: „Azért én is (nem kedvez szemem, sem meg nem szánom őket) útjukat fejőkhöz verem! ” (Ez 9:10).

Jeruzsálem Kr. e. 586-ban megtapasztalta ennek az isteni ítéletnek a szörnyű valóságát, amikor Nabukodonozor, Babilon királya teljesen lerombolta a várost, és csak egy kis maradékot hagyott meg (lásd 2Krón 36:15-20). A krónikás a következőképpen állapította meg Jeruzsálem lelki állapotát a büntető ítélet előtt: „ De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek; míglen felgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség” (16. vers).

Babilon szörnyűséges módon pusztította el Jeruzsálemet, és ez alkot­ja a prófétikus előképét Isten sokkal súlyosabb ítéletének a szent város felett, amiért elutasították a Messiás-királyt, amikor eljött (lásd Dán 9:26-27). Az Újtestamentum határozottan megerősíti, hogy Jeruzsálem második megsemmisítése Kr. u. 70-ben – melyet a római seregek végez­tek el – a Messiás végleges elutasítása miatt következett be (Mt 23:32-39). Jézus figyelmeztetett erre: „nem hagynak te benned követ kövön; mivel nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét” (Lk 19:44).

És ami a zsidókkal történt, az egész emberiség számára figyelmez­tetésül szolgál. Pál azokról beszél, „ a kik versengők és a kik nem enged­nek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak”. „Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő lelkének, zsidónak először meg gö­rögnek… Mert nincsen Isten előtt személyválogatás” (Róm 2:8, 9—11).

A döntő pont Pál számára nem az volt, hogy valaki zsidó vagy po­gány, hanem az, hogy elfogadja vagy elutasítja Jézus Krisztust és az ő örökkévaló evangéliumát.

Sőt mi több, az apostol Isten haragjáról alkotott elképzelése elsősor­ban eszkatologikus, hiszen végleg akkor teljesedik be, amikor Krisztus másodszor eljön. Ebben az értelemben írta polgártársainak: „De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítéleté kijelentésének napjára” (5. vers).

Annak érdekében, hogy minden embert figyelmeztetni tudjunk a kö­zeledő veszélyre és felhívjuk figyelmüket, arra van szükségünk, hogy világos üzenetünk legyen e létfontosságú kérdéssé! kapcsolatban. A Jelenések 15. fejezetében János egy nagy és csodálatos jelet lát: „hét angyalt, a kinél vala a hét utolsó csapás; mert az által teljesedett be az Istennek haragja” (1. vers).

Más szóval, a harmadik angyal jelenti be a hét utolsó csapás bizo­nyosságát, mint Isten haragjának kitöltetését Babilonra. Addigra az em­berek számára véget ér a kegyelemidő, mert „senki a templomba be nem mehet vala, mígnem a hét angyal hét csapása bevégeztetik (8. vers). A Jelenések 16 tovább részletezi, hogy a csapások csak azokra hullnak, akik követik a fenevadat és a hamis prófétát a vég idején, s akik elfo­gadják sajátos bélyegüket, mely a hozzájuk való hűségüket és engedel­mességüket jelzi.

Utolsó figyelmeztetés

A Jelenések 14-16 tematikus elbeszélésének megértése vezette arra az adventizmus alapító atyjait, hogy a hét utolsó csapást „a hármas an­gyali üzenet szerves részé”-nek tekintsek. Az angyal utalása az örök szenvedés látomására — „ kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok és a bárány előtt”- vezette arra a következtetésre James White-ot, hogy az ítélet a halálnál is többet jelent. Ő az ítéletben „ a Jelenések 20. feje­zetében található 1000 év utáni második halál” gyötrelmeit látta. Vagyis, csak a millennium végén fog tűz szállni a mennyből, hogy meg­semmisítse a gonoszokat, amikor „Góg és Mágóg” seregei összegyűl­nek Isten népének tábora köré (Jel 20:7-9).

Nem csoda, hogy ezt a komoly, ünnepélyes figyelmeztetést, melyet a harmadik angyal közvetít Isten közeledő haragjára vonatkozóan, Ellen White így nevezte: „a kegyelem utolsó hívása a világnak”. Számára létfontosságú volt e hármas üzenet valódi megértése: „A lelkek sorsa at­tól függ, hogy miként fogadják azt. ”

Ez az üzenet fogja beérlelni az egész föld aratását a halhatatlanságra és a hét csapásra egyaránt. Ez az isteni mérce, mely alapján Isten szol­gái kipróbáltatnak és elpecsételtetnek. De hozzátartozik még egy biz­tosíték is, hogy az igaz izraeliták utolsó maradéka kiállja a próbát Isten előtt, mivel „megtartják Isten parancsolatait, és a Jézus hitét” (Jel 14:12 vö. Jel 7:1-4; 14:1-5).

A harmadik angyal tehát sürgős hívást is közvetít minden Istent ke­reső számára, hogy válasszák Jézust személyes Uruknak és Megváltó­juknak, és maradjanak hűségesek hozzá az utolsó nagy válság idején. Egyedül Jézus az, „aki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól” (IThesz 1:10).

A Jelenések 16-ban található hét büntető ítélet nem a megsértett Is­ten bosszúálló és szeszélyes kitörése, hanem inkább Isten igazságos ítélete az állandóan hűtlen szövetséges népére.

A 3Móz 26. fejezete bemutatja ezeknek az ítéleteknek az előképét. Ott az Úr figyelmeztette Izraelt arra, hogy milyen következményekkel jár, ha ismételt felhívásai ellenére is bálványokat imád, és szándékosan elutasítja törvényét (1, 14-16. versek). A szakasz hétszeres büntetésre utal, és a szövetséges nép elleni háború valódi, Isten általi kihirdetésére (18, 21, 24, 28-33. versek).

Figyelemre méltó, hogy az Ószövetség Szeptuaginta fordításában a 3Móz 26:21 így hangzik: „És ha ezek után is ferde utakon jártok, és nem vagytok hajlandók engedelmeskedni nekem, akkor hét csapást (plegas hepta) hozok rátok bűneitek szerint. ” Ezt nevezik Isten „ haragja ” (28. vers) kifejezésnek.

Az ítélet célja

De ha az utolsó hét csapással Istennek nem az a célja, hogy megtérést idéz­zen elő, ahogy a hét trombita esetében volt (Jel 11:13), akkor mi Isten szándéka azzal, hogy utoljára kiönti „elegyítetlen” haragját? Legalább három célt sorolunk fel itt.

Babilon ébredjen tudatára annak, hogy azáltal, hogy kényszerítette a fenevad bélyegének felvételét és üldözte az ellenszegülőket, gonosz módon magának a Hatalmas Teremtőnek a pozíciójába helyezte magát. Mivel ez a felismerés csak még makacsabb istenkáromlást eredményez, és még megátalkodottabban utasítják vissza azt, hogy megtérjenek és dicsőítsék Őt (Jel 16:9, 11, 21), ez elvezet Isten félelmetes ítéletének második céljához.
Nyilvánvalóvá teszi Babilon rejtett ellenségeskedését Istennel és hű szövetséges népével szemben. A szöveg háromszor hangsúlyozza, hogy Babilon rejtélyes módon keményíti meg szívét. Úgy tűnik, hogy még az ősi egyiptomi fáraónál is keményebb. Ahogy Heinrich Kraft mondja: „A bűn makacs folytatása úgy bünteti meg önmagát, hogy el­zárja saját megtérésének útját. ”
Napfényre hozza annak a szívnek a gyümölcsét, mely a fenevadat imádja (Jel 13:4, 8,12) és elutasítja a választ az isteni kérlelésre (Jel 14:6-7; 18:1), vagy Isten ítéletének komolyságát (Jel 16:11, 21). A gonoszok vádolják Sátánt, hogy miatta jutottak Isten, az ítélőbíró elé és átkozzák az Urat, hogy milyen zsarnok (9, 11. versek). Pedig arról tesznek bi­zonyságot, hogy soha nem értették Isten szeretetét és engesztelő áldoza­tát. így tehát Babilon önmagát kárhoztatja és ítéli pusztulásra.
A csapások tehát nyilvánvalóvá teszik, mi van az emberek szívében és tetteik hátterében, és azt, hogy milyen a valódi viszonyuk Krisztussal. Az isteni szándék sokkal nyilvánvalóbb akkor, amikor Isten engedi, hogy az emberek tettei megteremjék saját gyümölcsüket. Babilon így elszenvedi tet­teinek következményeit, és az ítélet is tettei alapján történik meg.

„Fizessetek úgy néki, a mint ő fizetett nektek, és kétszerrel kettőztessétek meg néki az ő cselekedetei szerint; a mely pohárból itatott, ugyanabból két annyit töltsétek neki… Örülj ő rajta menny, és ti szent apostolok és próféták; mert az Isten büntette meg őt érettetek való büntetéssel” (Jel 18:6-20).

Végül az igazság győzedelmeskedik és meghallgattatásra talál az Ítéletért és jogérvényesítésért való kiáltás, mely az oltár alól hangzik.

AZ EUFRÁTESZ KISZÁRADÁSA

A Jelenések 14:6-12 hármas angyali üzenete figyelmeztet a hét utolsó csapás közeledő ítéletére (Jel 15:1). A csapások csúcspontja az Armageddon kozmikus háborúja és a lelki Babilon megsemmisítése lesz (Jel 16:13-21). Következésképp,

ezek szerves részét képezik a hármas an­gyali üzenetnek és nem lehet őket kihagyni a kényelem kedvéért.

Ha tagadnánk vagy bizonytalanná tennénk ezek helyes értelmezését, akkor hűtlenek lennénk küldetésünkhöz, hogy felkészítsünk egy népet az utol­só konfliktusra. Az „örökkévaló evangélium” (Jel 14:6) hirdetése kife­jezetten magába foglalja az Armageddonra vonatkozó figyelmeztetést, mely olyan kozmikus háború lesz, amelyben „Isten haragja” kegyelem nélkül kiárad. Annak érdekében, hogy megértsük Armageddon bibliai jelentését, tanulmányoznunk kell az ősi Babilon eleste és annak végidei párja, a modern (vagy lelki) Babilon közötti tipológiai összefüggést.

Az ősi Babilon eleste

A két görög történetíró: Hérodotosz (körülbelül Kr. e. 484-ben született) és Xenophon (Kr. e. 431 körül született) beszámolói biztosítják szá­munkra annak hiteles ábrázolását, hogyan vették be Babilont az Eufrátesz folyásának előre eltervelt és hirtelen elterelése segítségével. Fontos megjegyezni Babilon történelmi elesésének módját, és azt, hogy milyen pontosan megjövendölte azt a prófécia. Círusz, a perzsa had­sereg vezére valóban keletről jött, ahogyan Ésaiás megjövendölte (Ésa 41:2, 25). A círuszi felirat szerint „mindenféle összeütközés nélkül” vette be Babilont. A meglepő módszer, ahogy beléptek a városba, miután elterelték a lefelé hömpölygő Eufráteszt, pontosan teljesítette a próféciát (Ésa 44:27-28; Jer 51:13, 36; 50:38). így szól az Úr: „ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak” (Ésa 45:1).

Ésaiás kihangsúlyozta, hogy ennek az egész történetnek megmentő szándéka van: „Az én szolgámért, Jákobért, és elválasztott Izráelemért”. Más helyen pedig: „ ő (Círusz) építi meg városomat, és foglyaimat elbo­csátja”, és állítja helyre a templomot (Ésa 44:28). Ebből következően Isten Círuszra ruházta a „felkent” és a „Pásztorom” megtisztelő címet (Ésa 45:1; 44:28). E címek Babilon meghódítását és Izrael bekövetkező megszabadítását (Ezsd 1:1-4) a Messiásnak a végidei Babilon ellen vívott utolsó csatájának jelképévé magasztosították.

Eredetileg előképként az Úr volt az, aki szólt az Eufráteszhez: „Szá­radj ki! és kiapasztom folyóvizeidet! ” Círusz csak a Babilon feletti íté­letben volt Isten küldötte. Ahogy Babilon elestekor az Úr és szövetséges népe voltak a középpontban, ugyanúgy az Armageddon alatt is, amikor a modem Babilon elesik, Krisztus és szövetséges népe – hűséges egyhá­za – lesznek a középpontban.

Fontos párhuzamok

Az ősi Babilon elestével kapcsolatos részletek nagyon fontosak, ha meg akarjuk érteni a lelki Babilon bukásának jelentőségét.

1./ Babilon az Úr ellensége és Izrael elnyomója volt.
2./ Az Eufrátesz Babilon szerves része volt, ellátta vízzel és fal­ként védte a várost. És mint ilyen, maga is Izrael ellensége volt.
3./ Az Eufrátesz kiszáradása a Babilon feletti isteni ítélet előjáté­ka volt, mely a város hirtelen eleséséhez vezetett. A kiszáradás tehát Izrael szabadulásának előkészítését jelezte.
4./ Círusz és a vele szövetséges méd és perzsa királyok (Jer 50:41; 51:11, 28) Isten szándékainak beteljesítőiként jöttek, mint megjövendölt keleti királyok. Ők Babilon ellenségei voltak és Izrael szabaditól. Círusz az Úr „felkentje ” volt, hogy legyőzze Babilont és megszabadítsa Izraelt.
5./ Dániel és Isten hűséges népének maradéka – akik foglyok­ként éltek Babilonban – alkották az Úr megtért, hű szövetséges népét (lásd Dán 9).

A modern Babilon

Ezek a történelmi részletek nagyon fontosak a Babilon elestére vonat­kozó utalások megértéséhez, melyeket az apokalipszisben találunk.

A Jelenések könyvében Babilon Krisztusnak és egyházának ellen­ségét ábrázolja. A végidőben Babilon és Izrael is egyetemes jelentő­ségű. Területük az egész világra kiterjed. Az evangélium nyíltan hirdettetik „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6). A négyszeres hangsúly az egyetemességet sugallja. Az ezt követő kijelentés arról, hogy a nagy Babilon leomlott, azon a tényen alapszik, hogy „ az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek” (8, vers). Végül az egész világ a bűvkörébe kerül (Jel 13:3-4, 7).

A végidei Babilon egyetemes voltával összhangban az ihletett írás Babilon folyójának, az Eufrátesznek is egyetemes jelentést ad: „A vizek, a melyeket láttál, a hol a parázna ül, népek azok és sokaságok és nemze­tek és nyelvek” (Jel 17:15). Azok, akik kitartanak amellett, hogy az „Eufrátesz” csak azokat a népeket jelenti, amelyek a jelenlegi Eufrátesz folyó jelenlegi földrajzi helyén élnek, azoknak ilyen korlátozott magya­rázatot kell követniük,,Babilonnal”, „Izraellel”, „Sion hegyével” és más kifejezésekkel kapcsolatban is a Jelenések könyvében. Ez azt jelentené, hogy soha nem értenék meg a bibliai tipológia Krisztus-központú jelleg­zetességét. Az evangélium túllépi a szó szerinti etnikai és földrajzi hatá­rokat, már amennyi a messiási témát illeti.

Babilont teológiailag meghatározhatjuk

(1) Izrael Istenéhez és a szentélyben folyó megváltáshoz,

(2) valamint Isten szövetséges népéhez való viszonyával.

Az Ótestamentum feljegyzi Babilon fontos szerepét Isten szövetséges népének életében. Babilon rombolta le Isten templomát Jeruzsálemben, lábbal tiporta vallásos igazságait, káromolta az Úr nevét és fogságba vitte szövetséges népét (2Krón 36:5-20; Dán 5:1-5). Ez a történelmi kép Babilonról segít tisztán látni azt a képet, amit a Jelenések könyvé­ben találunk. Babilonnak Isten tekintélye elleni lázadása két síkon mu­tatkozott meg: vertikálisan Isten legfőbb, megmentő akarata ellen, és horizontálisan Isten szövetséges népe, és annak szentélyszolgálata el­len. Babilon kétfrontos háborút folytatott: Izrael Istene és Isten Izraelé ellen (lásd Jel 14:18; 17:1-6; 18:1-8).

Az a gyűlölet, mely az ősi Babilont hajtotta, az fogja motiválni a vég­idei Babilont is, sokkal intenzívebb mértékben. Isten most elválasztha­tatlan egységben van a feltámadó Jézus Krisztussal. Ezért a modern Babilont úgy kell meghatároznunk, mint Krisztus és népe ellenségét.

Az Új Jeruzsálemet egyértelműen úgy nevezi a Jelenések könyve, mint menyasszonyt, vagy „ a Bárány feleségét”, míg „ az Úr, a minden­ható Isten annak temploma, és a Bárány” (22. vers). Csak azok léphet­nek be oda, „ a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé ” (27. vers). Az apokalipszisben az uralkodó központja hangsúlyozottan „az Isten­nek és a Báránynak királyiszéke” (Jel 22:1, 3), Krisztust pedig minden felségjog megilleti (13. vers).

Az apokaliptikus Babilon káromlását és haragját Isten az Ő Krisztu­sa és hűséges népe ellen irányítja (Jel 12:5—12). Megtámadja és rab­szolgájává teszi az egyetemes egyházat, eltorzítja tanításait az üdvösség útjára és az igazi istentiszteletre vonatkozóan (Jel 14:6-7; 17:4; 14:8).

Babilon elpusztítása

János üzenetének lényege az apokalipszisben az, hogy Krisztus egyszer s mindenkorra elítéli a végidei Babilont, és dicsőséges szabadítással vé­di meg a végidei Izraelt. Babilon közelgő bukása hasonló lesz az ősi Ba­bilonéhoz. A teológiai összetevők ugyanazok maradnak. Az etnikai és földrajzi korlátozások azonban nem alkalmazhatók tovább. A modern találkozás kozmikus és egyetemes arányú.

Ahogy Isten ítélete hirtelen történt az ősi Babilonon (Ésa 47:9,11; Jer 51:8), ugyanolyan hirtelen jön majd a modern Babilon antikrisztusi birodalmára is (Jel 18:8, 10, 19). Sőt mi több, Babilon végidei elesése sok­kal megsemmisítőbb és végeredményben sokkal látványosabb lesz, mint volt történelmi párjáé.

Hasznos, ha látjuk, hogy míg János az összes politikai erő gyüleke­zőjét az Armageddonra, a hatodik csapás idejére teszi, mely bejelenti a nagy folyó, az Eufrátesz hirtelen kiszáradását (Jel 16:12-16), addig a hetedik csapás idejére semmit sem tesz, csak Babilon végső lerombolá­sát (17-21. versek). Ez világossá teszi, hogy Armageddon és a végidei Babilon megsemmisülése ugyanaz.

Az Eufrátesz kiszáradása

Amikor az Ószövetségben Isten kiszárította a szó szerinti folyót – vagy az ellenség „ áradatát” – mint a Vörös-tengert, a Jordán folyót, vagy az ellenséges behatolók áradatát (Ésa 8:7-8), akkor ez mindig a gondvise­lésszerű ítéletet jelentette Isten népének ellenségein. Babilon nagy folyó­jának kiszáradása a hatodik csapás idején (Jel 16:12) sem lesz kivétel.

Ez az ítélet akkor kezdődik, amikor – az isteni kárhoztatást követően – a nemzetek és a politikai vezetők hirtelen és egységesen visszavonják hűségüket és támogatásukat Babilontól. Még gyűlölik és meg is vetik majd. Ez Babilon hirtelen felbomlása, mely – Isten gondviselése folytán megsemmisíti azt.

A Jelenések 17, amely a hatodik és hetedik csapást írja le, elmondja, hogy politikai követői – Isten ítélete eredményeképpen – miként váltanak át Babilon hűséges támogatásáról a vallási vezetés iránti gyűlöletre (17. vers). Az Eufrátesz vize (az üldöző tömeg, 15. vers) hirtelen kiszárad. Ez a hűség, az engedelmesség és a támogatás visszavonására utal. A pa­rázna korábbi szeretői – a tízszarvú vadállat – hirtelen ellenséggé válnak és teljesen megsemmisítik őt (16. vers). A szentségtelen szövetségnek ez a váratlan irányváltása csak abban az órában következik be, amikor a vég idején Babilon megtámadja a messiási maradékot (Jel 17:14; 12:17; 13:15).

Amikor Círusz kiszárította az Eufrátesz vizét, elkészült az út a keleti királyok számára, hogy belépjenek Babilon fővárosába és átvegyék a világ kormányzását. így teljesedett a kézírás Belsazár lakomáján: „elosz­tatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak” (Dán 5:28).

A Babilon bukásáról szóló próféciák azonban még nem teljesedtek be teljesen és aprólékosan azzal, hogy Círusz megdöntötte az ősi babiloni birodalmat vagy az izraeliták (ennek következtében) visszatértek Jeru­zsálembe (Ezsd 1:1-5). A látványos kozmikus jelek és Babilon örök meg­semmisülése csak akkor fognak beteljesedni, amikor a Messiás sze­mélyesen lép a színre, mint mennyei hős, hogy megdöntse Babilont, mi­vel Isten Izraele ellen elkövetett bűnei „az égig hatottak” (Jel 18:5).

A tény, hogy Krisztus isteni ítéletet hoz le a mennyei templomból a lelki Babilonra (Jel 15-19), több annál a meglepő analógiánál, ahogy Círusz győztesen bevette az ősi Babilont. Krisztus küldetése az, hogy be­töltse az előképeket és próféciákat, melyek „Izrael” „Babilontól való megszabadítására vonatkoznak egyetemes vagy kozmikus szinten. Krisztus eljövetele nem valamilyen földi helyről fog történni, hanem egyenesen Isten mennyei trónjától, a kozmikus keletről fog érkezni. Ez lesz a legdicsőségesebb teofánia, melyet a világ valaha látott, a legjelentősebb szabadítás, melyet Isten szövetséges népe valaha megtapasztalt.

„És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló és az azon ülő való, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik…És Mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve.

Amikor Krisztus, a mi királyunk megjelenik a keleti égen, egy nagy fehér felhő lesz a harci szekere, kísérni fogja „angyalok serege, fejükön ragyogó, sziporkázó koronával”, mindannyian fehér lovon közelednek. Babilon eleste elkészítette az útját, hogy leszálljon és átvegye a bolygó kormányzását, mint jogos király. Az apokaliptikus kijelentés így szól; „E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik” (Jel 11:15).

Sok korona illeti meg, A Bárányt, ki a trónon ül;

Figyeld, hogyan árad a mennyei himnusz Micsoda sajátos zene! Ébredj lelkem, s énekelj,

Róla, ki érted halt; Köszöntsd őt, a páratlan királyt Egy örökkévalóságon át!

A MEGIGAZULÁS FELÉ VEZETŐ ÚT

Nem sokkal a szombatünneplő adventisták megjelenése után a lelki Ba­bilon néhány zavaró jellemvonása kezdett kialakulni közöttük. Egyre inkább kezdték tükrözni a Jelenések 3 laodiceai gyülekezetének lelkületét. Az Úr szeretete és az érte való buzgalom önfelmagasztaláshoz és önigazultsághoz vezetett.

Még nem vagyunk készen

A dolgok állása bizonyossá tette, hogy az egész maradék nép még nincs kész az isteni elismerés végső pecsétjére, mely ahhoz szükséges, hogy az utolsó csapások büntető ítéletétől megvédje őket.

1851-ben Ellen G. White őszintén megállapította, hogy a legtöbb szombatünneplő adventista még nincs készen a végső eseményekre. Túl mélyen belemerültek a „ kicsinyes küzdelmekbe ”, a „szőrszálhasogatásba” – mondta és túlságosan az önigazultság motiválja őket. A követ­kező mennyei dorgálást hallotta Isten népével kapcsolatban: „A szom­batünneplőknek meg kell halniuk önmaguknak a büszkeségnek és az el­ismerés szeretetének… Akik az ő nevét vallják, még nincsenek készen. ”

James White is megerősítette saját hangjával a felesége által elmon­dottakat és arra figyelmeztetett, hogy sokan, akik megvallották Krisztust, nem voltak valódi biblikus keresztények. Bizonyítva azt, hogy fordulat állt be az alakuló mozgalom önértelmezésében, White a Jelenések 3. fe­jezetének laodiceai gyülekezetével azonosította a szombatünneplő ad­ventistákat. Arra sürgette a maradék egyházat, hogy „ váljon meg az önigazult nézetektől és érzésektől” és ismerje fel, hogy alapos megté­résre van szüksége. Mint az idős Dániel, James White is megvallotta: „Mi, mint nép, egyértelműen leragadtunk az igazság teóriájánál, és el­mulasztottuk gyakorolni a bibliai alázatosságot, türelmet, önmegtaga­dást, elővigyázatosságot és az áldozatvállalást, a bibliai szentséget és keresni a Szentlélek erejét és ajándékait… Ezért rólunk szól az ige: ‘nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen’ (Jel 3:17). Micsoda állapot!

Ellen White még azt a megdöbbentő tényt is kijelentette, ami új az ad­ventista eszkatológiában, hogy a modern, szombatünneplő nép alap­vetően megismétli Izrael pusztai történeket: „A modern Izraelt sokkal jobban fenyegeti az a veszély, hogy bálványimádásba viszik, mint az ősi népet. Még a hitvalló szombatünneplők is sok bálványt imádnak. ”

A megtisztított maradék csak az utolsó „rostálás” során válik látha­tóvá, ami úgy történik, hogy nyíltan prédikálják Krisztus laodiceai gyü­lekezetéhez szóló üzenetét, mely a Jelenések 3. fejezetében található.

Minden attól függ, hogy „nyíltan bizonyságot tesznek-e” a feltámadott Krisztusról a végidei egyháznak: „Láttam, hogy az Igaz Tanúbizonyság bizonyságtételét nem lehet csak félig elfogadni. A komoly bizonyságtételt, melytől az egyház sorsa függ, vagy nyíltan megbecsülik, vagy tel­jesen visszautasítják. E bizonyságtételnek mély megtérést kell munkál­nia; aki igazán elfogadja azt, az engedelmeskedik neki, és megtisztul. ” Az alázatos maradék meg fogja kapni a Szentlélek késői esőjét azért, hogy példátlan pünkösdi erővel hirdesse az igazságot. Ennek eredmé­nyeképpen sok lelket fognak aratni.

A laodiceai üzenetnek egyre időszerűbbé kellett válnia a H. N. Adventista Egyházban. Jones és Waggoner bibliai üzenete jelentős mér­földkő és fordulópont volt, amikor az 1888-as Generál Konferencián bemutatták a Krisztusban való hit általi megigazulást.92 A hagyományos hitelvi prédikációkat átalakították Krisztus-központú, Lélekkel telt evangéliumi prédikációkká.

Ez a határozott üzenet elnyerte Ellen White erkölcsi támogatását, mert — ahogyan ő mondta — „sokan szem elől tévesztették Jézust.  Az ellen az irányzat ellen tiltakozva, mely a megszentelődésben kereste a biztonságot, merészen állította a következőt: „Nem amiatt kell aggód­junk, hogy mit gondol rólunk Krisztus vagy Isten, hanem amiatt, hogy mit gondol Isten Krisztusról, a mi helyettesünkről. Isten elfogad minket szeretett Fiában. ”

Sok vezető azonban attól félt, hogy a hit általi megigazulás ilyen erő­teljes hangsúlyozása eltakarja majd a harmadik angyal üzenete „jó öreg hitelveinek” tanítását. De Ellen G. White visszautasította ezt a feltétele­zett versengést a törvény és az evangélium között. Egy – a laodiceai üzenetről szóló — megkapó cikkében, melynek címe „A megtérés Isten ajándéka ”, ezt írta: „ Sokan írtak nekem az iránt érdeklődve, hogy a har­madik angyal üzenete-e a hit általi megigazulás üzenete, és én azt vála­szoltam, hogy Igen, ez valóban a harmadik angyal üzenete. ”

Ebben a gondolatébresztő kijelentésben egyesíti a Jelenések 14 har­madik angyalának üzenetét Krisztusnak a laodiceai gyülekezethez inté­zett üzenetével. Ez egy mélyreható álláspont, melynek messzire ágazó hatása van a hármas angyali üzenet központi gondolatára.

Arthur G. Daniells a következőképpen fogalmazta meg ezt: „Min­denkinek, aki elfogadja a harmadik angyal üzenetét, meg kell tapasztal­nia a hit általi megigazulást… Személyes tapasztalatból kell ismerniük az újjászületés folyamatát… Tudniuk kell, hogy vétkük eltöröltetett, megszabadultak a törvény kárhoztatásától, és így készen vannak arra, hogy megjelenjenek Krisztus ítélőszéke előtt. Dicső tapasztalatból kell tudniuk azt, hogy Jézus megszerezte őket, és a Jézus hite által megtar­tatnak; s e hit által erőt kapnak ahhoz, hogy megtartsák Isten parancso­latait. ”

Tűnhet-e valaha elavultnak ez az alapvető evangélium? Az ilyen, Krisztusban győztes hit nyilvánvalóvá fog válni az Isten Lelkének kitöl­tetésekor, a késői eső idején. A teljes evangélium ilyen Krisztus-köz­pontú és Lélekkel telt hirdetésének igazi ébredés lesz az eredménye: „A harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus, a bűnbo­csátó Üdvözítő igazságáról szóló kinyilatkoztatásban. Ez az első fénysu­gara annak az angyalnak a világosságának, akinek dicsősége be fogja tölteni az egész földet. ”

Tehát akár a szombatról, akár Armageddonról, akár a megtérésről és az alázatosságról prédikálunk, Krisztust kell kiemelnünk, mint Urunkat és Megváltónkat. Ellen White kijelentette: „Minden hitvalló keresz­ténynek, minden hetedik napot ünneplő adventistának elöl kell járnia abban, hogy magasra emelje Krisztust a világ előtt.

Az áttörés folytatása

Az igazság elmélete nem elég. Minden prédikátornak személyesen kell ismernie Krisztus megmentő és megszentelő hatalmát. William W. Prescott (1855-1944) úgy próbálta megvédeni a minneapolisi ébredést, hogy egész hitelvi rendszerünket átrendezte egy Krisztus központú evangéliumi üzenetté. Rájött arra, hogy ha az adventizmusnak Krisztus-központú üzenetre van szüksége, akkor sokkal inkább Biblia-központúnak kell lennie, mint hitelv-központúnak. Ez volt a célja a „ The Doctrine of Christ”  című könyvének, amit azért írt, hogy a Battle Creek College tananyagaként használjanak.

Prescott számára a hit általi megigazulás volt az alapvető igazsága mind a Szentírásnak, mint a protestantizmusnak: „Ez volt Pál apostol üzenete, és ez volt a nem páli levelek jellegzetes üzeneteinek is a lényege …és ez volt az igazsága a nyugati egyházak nagy reformációjának is. ” Arthur G. Daniells-t (1858-1935) is megragadta az ébredésnek és reformációnak ez az üzenete, s megírta korszakalkotó könyvét „ Christ our Righteousness” (Krisztus a mi igazságunk) címmel. Fő mondani­valója az, hogy a kereszténység alapvetően egy személyes kapcsolat egy Lénnyel, Jézus Krisztussal. Jézusnak kell a vonzóerőnek és az advent­ista üzenet lényegének lennie. Daniells gondolata vezette Le Roy Froom-ot (1890-1974) a következő megható vallomáshoz: „Rájöttem, hogy túl gyakran hittem és bíztam inkább egy üzenetben, mint egy Sze­mélyben… Ragaszkodásomat és hűségemet inkább az Istentől rendelt mozgalomnak szenteltem, mint a mozgalom élő Krisztusának. ”

Ez a nehéz gondolat ismét felvetődött a Lelkészi Osztály ülése előtti tanácskozáson San Franciscóban, 1950-ben. Arthur S. Maxwell így hangsúlyozta ezt a kérdést: „Mi az, amit hallok? Krisztus prédikálása fontosabb, mint a hitelvek prédikálása? Lényegesebb, hogy Krisztust felemeljük, mint az, hogy megmagyarázzuk a próféciákat? Lehetséges, hogy rábukkantunk végre arra, mi Isten elsődleges célja Egyházával, és megtaláltuk a sikeres evangélizáció alapvető titkát?” Maxwell végül így összegzett: „Köszönjük, Istenünk, hogy új fényben láttuk meg Jézust!” Krisztus azt tanácsolja népének, hogy – az önfeláldozás árán – vegye­nek tőle „tűzben megpróbált aranyat”, „fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen”, és „szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet” (Jel 3:18).

Krisztus teljes igazságát – tulajdonított és részesített – ajánlja fel nekünk. Naponta ráesni az önmegtagadás Sziklájára; küzdeni Istennel, mint Jákob a Jabboknál; elrejtőzni a Kálvária Férfia mögé; egyedül hit által engedelmeskedni az ő parancsolatainak és mindenki felé szeretetet közvetíteni — ez lesz a mi igazságunk.

„Azok, akik megértették a lényeget, kiállnak minden próbát, és győz­nek, bármi legyen is az ára, és elfogadták meg a Hű Tanúbizonyság tanácsát, megkapják a késői esőt, így készek lesznek az átváltozásra. ” Krisztus minden benne bízó tanítványának olyan életet ígér, mely „meg nem szűnő győzelmek sorozata -amelyek, bár nem látszanak győzel­meknek a földön, de győzelemnek ismernek majd el a mennyben, az örökkévalóságban. ” A 144.000 kinyilatkoztatja Krisztus igazságát az által, hogy győzött „a fenevadon és annak képén” (Jel 15:2).

Bár ez az isteni védelem megnyilvánult már az igaz Izraelben pünkösd napja óta, a Jelenések könyve a teljesedés egy különleges csúcs­pontjára mutat rá, amikor a 144.000-ről beszél.

A létfontosságú felkészülés

A mi kötelességünk ma az, hogy megtegyük a szükséges felkészülést a késői esőre. Ez a „ megújulás ” felkészít arra, hogy Isten színe előtt éljünk a megpróbáltatás ideje alatt, és megálljunk az Úr haragjának napján. Szükségünk van az Úr erejére ahhoz, hogy győzzünk örökölt tulajdon­ságaink és gonosz, szerzett hajlamaink felett, hogy „ az Ő egyházába be­vésődjék Krisztus jelleme. ”

A késői eső egyetlen magot sem tud tökéletessé tenni „anélkül, hogy a korai záporok nem végezték el munkájukat. ” Azt várni, hogy a késői eső ereje fogja pótolni a jellem hiányzó, folyamatos növekedését, „vég­zetes hiba”. Nekünk ma az előjogunk és kötelességünk, hogy megkeresztelkedjünk a Szentlélekkel, mely folyamatosan, „ végtelen bőséggel áll rendelkezésünkre.”

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ

A CSALÓDÁS UTÁN

A biztos alapok kialakulása
A milleri kapcsolat megerősítése
Alkalmazás saját korukra
A második angyal üzenetének beteljesedése
A harmadik angyal kerül középpontba
A kinyilatkoztatás folytatódik
EZÉRT AZ ÓRÁÉRT

A történelmi megközelítés
Az elfogadott magyarázat
-Az idők vége

A pecsét felnyitása a vég idején

AZ UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

A teljesedés kezdete
Isten haragja
Kegyelem nélkül
Utolsó figyelmeztetés
Az ítélet célja
AZ EUFRÁTESZ KISZÁRADÁSA

Az ősi Babilon eleste
Fontos párhuzamok
A modem Babilon
Babilon elpusztítása
Az Eufrátesz kiszáradása
A MEGIGAZULÁS FELÉ VEZETŐ ÚT

Még nem vagyunk készen
Az áttörés folytatása
A létfontosságú felkészülés