Kimentünk a temetőbe, hogy emlékezzünk a két mamáról.A nejem és a magam édesanyjáról. Meg rendbe rakni a sírokat. 
Közben agyalok a témáról. Mit érnek az ilyen – kampányra épülő – mesterségesen gerjesztett érzelmek, memoárok, elérzékenyülés és egyéb hasonlóan lelki indulatok?
Eszembe jut egy régi-régi majdnem barátom, (köztünk jelentős korkülönbség volt, de nagyon jó és eleven kapcsolat volt ránk jellemző) egy katolikus plébános, aki hasonló alkalommal tartott eszmefuttatást a kis templomában, néhány öregasszony és öregember előtt.
Szavai mélyen belém vésődtek. Kifejtette, hogy amikor elmennek a hívek temetőlátogatásra, viszik a koszorúkat, sírcsokrokat, egyéb rekvizitumokat, hogy feldíszítsék a szeretett lények sírdombjait, sírköveit. Mi haszna ennek? És mit ér a halott szempontjából? Tette föl plébános úr a kérdést.
Meg is válaszolta: hát semmi, éppen hogy semmi! Amit az emberek ilyenkor tesz
nek, az a saját lelkük, emlékeik megnyugtatását szolgálja, amivel a múltat szeretnék végképp eltörölni. Ami ugyebár lehetetlen. A múlt előjön, amikor nem szeretnénk, amikor a legrosszabbkor eszmélünk csínyeinkre, gonoszságainkra, amiket az elhunytakkal szemben elkövettünk.
A halottaknak viszont az egészben semmi részünk nincsen, nem számít nekik, hiszen a halálban nincsen eszmélés, tudat, gondolatok, tervek.
Mindez egy olyan ember szájából, akinek hivatalosan azt kellene tudatni a jelenlevőkkel, hogy az elhunytak már a végtelen és örök boldogság honában “élnek”, ahol csak az Isteni személyek és környezetük (meg a “szentek” közössége) a társaság. Mivel nem akart hazudni, így egyszerűen és közérthetően, de senkit sem sértve mondta el szentbeszédét. Meg vagyok róla győződve, hogy az akkori hívek semmit sem változtak gondolataiknak eredetileg beléjük táplált “adathalmazában”. Azaz továbbra is azt hitték, hogy halottaik boldogok és élik az örök életet a mennyben.
Mi hát az igazi tény a halál rettenetének és valódi arculatának témájában?
Ki adhatna hiteles választ?
Hol van ez a válasz leírva? Hol a hozzáférhetősége? Az elérhetősége?
Megannyi kérdés, amit megválaszolni emberségünknek alapvető kritériuma, intelligenciánk – egyik – fokmérője.
Egyszer régen egy másik plébánossal beszélgettem erről a témáról. Érdekes és széles látókőrű ember volt az “atya”. Többször is meghívott kiselőadásra, amit a mise szentbeszédi részében – kb max. 10 percben – lehetett elmondani. Izgalmas élmény volt adventistaként egy katolikus szószéken állni és a bibliából egy részt elemezni. Volt diaporáma filmvetítés is, amit eredetileg ebbe a templomba készítettem.
A halál témája: egyszerűen intéztem el a kérdést. Mivel ismerte az adventista könyvek egy részét, sőt beszédeiben idézett is többször belőlük, így nem volt nehéz a tekintélyt már megalapozott kiadványokra építve, újabb könyvet ajánlani.
Kicsi kis könyvecske volt, amit egy Svájci teológus (Gustav Tobler) írt és egy ott élő adventista fordított le. Címe: NINCS TÖBBÉ HALÁL.
Amikor elolvasta és visszaadta kérdeztem volna,de udvariasan csak ennyit mondott: “Nekem tetszett ez a könyv, alapos munka, de én maradok az én szép hitemnél ebben a kérdésben.” Így a barátság maradt ugyan, de a téma már nem volt megbeszélhető.
Más: egy előadáson, ahol a biblia egyik izgalmas és nehezen érthető könyvéről (Dániel kve) volt szó, az előadás után a mellettem ülő orvosprofesszor, aki masszív és kitartó hallgatója volt már évek óta a Bibliai Szabadegyetemnek, kérdéssel fordul hozzám: “És mi van a szentekkel?”
Tudniillik az előadó kifejtette, hogy a földi halandók és az Isten között csak egyetlen közbenjáró van: Jézus Krisztus. Hát a szentek közbenjárásával mi van?
A válaszom. Ebben a kérdésben én a bibliához tartom magamat. Ott semmi szó nincsen arról, hogy emberek egyik, vagy másik testülete, bármiféle grémium, egy másik embert szentnek minősíthetne. A szentek közbenjárása tehát nem lehetséges, mert ők MEGHALTAK és nincsen élő kapcsolatuk a földi – vagy éppen hogy a mennyei – világgal. Itt fontos lenne letárgyalni a halál utáni állapot kérdését, tehát, hogy az emberi lénnyel mi történik amikor meghal?
Az un. “keresztény” vallások sokasága nagyjából hasonlóan vélekedik a halálról. Van egy riasztó emlékem egy protestáns temetésről. Egyik munkatársam apja felakasztotta magát és meghalt. A temetésre engem delegáltak a többiek. Amikor a tiszteletes úr a koporsónál állva az elhunytat azonnali gyorspostával a mennybe küldte, mondván: “Ő már az örök boldogság honában élve lenéz ránk és ……”
Nem hitem a fülemnek! Aki öngyilkos lett, és ezt a tiszteletes tudta is, miként juthat AZONNAL a halál pillanatában a mennybe? Hát az Isteni elbírálás (ítélet?) hol van, hol lesz? Vagy a halál mindent elmos, megszépít, eltöröl vétket és bűnöket?
Szóval nagy az összevisszaság ebben a témában. Érdemes volna rendet rakni.
Első javaslatom, hogy a lélek mibenlétének kérdését járjuk körül. Mi az? Hol van? Ki rendelkezik felette? Mikortól és meddig élő ez a szubsztanciánk? Mi a feladata ennek a részünknek? Vagy egyáltalán a MIÉNK ez a valami, amit még pontosan definiálni sem tudunk, csak vázlatosan körülírni? Van-e különbség (hasonlóság?) az állati és az emberi lélek között?
Az egyik fejezet a már idézett könyvből,(Az ember, a maga egyedüliségében és egységében) amit kérném, hogy gondosan olvassunk el és elmélkedjünk róla.
Utána a többi gondolat következik a halál szélesen hömpölygő témaköréből.
(Dénes Ottó)
