A HETEDNAPI ADVENTIZMUS EREDETE ÉS FEJLŐDÉSE

AZ ADVENTISTA TEOLÓGIATÖRTÉNET KISKÖNYVTÁRA 2.

Szilvási József

A HETEDNAPI ADVENTIZMUS EREDETE ÉS FEJLŐDÉSE

Kiadja: Adventista Teológiai Főiskola Budapest, 1997

.Az adventista teológiatörténet kiskönyvtára Szerkeszti: Szilvási József teológiai tanár, a H. N. Adventista Egyház elnöke Kiadja: Az Adventista Teológiai Főiskola 1062 Budapest, Székely Bertalan u. 13. Felelős kiadó: Szilvási András igazgató

ELŐSZÓ

Hazánkban először az adventista hitre tért lengyel katolikus pap, Michael B. Czechowski (1818-1876) hirdette Krisztus közeli (második) eljövetelét, de munkájának konkrét eredményeiről nincsenek adataink. Őt a német Louis Richárd Conradi (1856-1939) követte Hamburgból. Tevékenysége nyomán 1892-ben Kolozsvárott keresztelkedtek meg az első adventisták. Hazánk mai területén 1898-ban kezdődött a misszió, és 1903-ban alakultak az első hetednapi adventista gyülekezetek (Bé­késcsabán és Budapesten).

Meglepő, hogy az egyház százéves hazai múltja ellenére sem készül­tek olyan tanulmányok, amelyek átfogó, hiteles képet nyújtanának az adventisták életéről és tanításairól. A Révai Új Lexikon főszerkesz­tőjének levele találóan jellemzi a helyzetet: „…az Ön vezetése alatt mű­ködő egyházra vonatkozó megbízható adatok nem állnak rendel­kezésünkre, s a régebbi publikációkból sem tudjuk rekonstruálni azo­kat”. Ezt a hiányt szeretnénk pótolni „Az adventista teológiatörténeti kiskönyvtár” köteteivel.

A sorozat előző füzetében a nagy adventmozgalom történetét mutat­tuk be William Miller első bibliamagyarázataitól az 1845-ben Albany-ban tartott konferenciáig. Ez a füzet két részből áll: az első részben szeretnénk bemutatni a hetedik napot ünneplő adventista tanítások kialakulását az 1844-es „nagy csalódás”-tól William W. Prescott (1855-1944) munkásságáig.

Azért választottuk ezt az intervallumot, mert a hetednapi adventiz­mus első építőkövét Hiram Edson (1806-1882) tette le akkor, amikor kiigazította William Millernek a szenthelyre és a szenthely megtisztí­tására vonatkozó álláspontját. Őt Joseph Bates (1792-1872) követte a szombatról szóló tanítással, majd Ellen G. White következett kiigazította William Millernek a szenthelyre és a szenthely megtisztí­tására vonatkozó álláspontját. Őt Joseph Bates (1792-1872) követte a szombatról szóló tanítással, majd Ellen G. White következett (1827-1915) prófétikus látásával. James White (1821-1881) kidolgoz­ta a mozgalom önértelmezésének prófétai keretét. Ezzel együtt voltak azok az elemek, melyeket az adventista dogmatörténész, Le Roy Edwin Froom (1890-1974) „megkülönböztető igazságoknak” (testing truths) nevez. Az egyház mai arculata azonban csak akkor alakult ki, amikor a mozgalomnak sikerült beépítenie ezeket az igazságokat az „ örök igaz­ságokba” (eternal verities), más szóval „ az örökkévaló evangélium”-ba (Jel 14:6). Ez a folyamat Ellen G. White felhívásai nyomán James White halála után (1883-ban) kezdődött. Az áttörés az egyház 1888-ban Minneapolis-ban tartott generál konferenciai ülésén megtörtént ugyan, de még számos kérdést kellett tisztázni addig, amíg a hetednapi advent­izmus eljutott oda, hogy Jézus Krisztus személyét állítsa tanításai köz­pontjába. Ez akkor zárult le, amikor az adventista rendszeres teológia megteremtője, William W. Prescott megírta „ The Doctrine of Christ” (Krisztus tanításai) című dogmatikai tankönyvét. Ennek a folyamatnak a fő vonulatait igyekeztünk itt felvázolni.

A füzet második részében háttérmagyarázatok kíséretében közöltük a hetednapi adventisták legfontosabb hitvallási iratait. Bízunk abban, hogy olvasóink hiteles képet kaphatnak e füzetből a hetedik napot ün­neplő adventisták tanításainak jellegzetes vonásairól.

A HETEDNAPI ADVENTIZMUS EREDETE ÉS FEJLŐDÉSE

A Hetednapi Adventista Egyházról írt művek egyik közös hiányossága, hogy nem szólnak kellő körültekintéssel a XIX. századi „ nagy advent- mozgalom” és a hetednapi adventizmus viszonyáról. A nagy advent­mozgalom nem volt egységes felekezet. Képviselői nem törekedtek arra, hogy új egyházat alapítsanak. A mozgalom legbefolyásosabb ige­hirdetői között volt 11 methodista, 9 baptista, 3 kongregacionalista, 2 presbiteriánus lelkész. Öten az úgynevezett .. keresztény kapcsolat” (Christian Connection) felekezetéhez, hárman pedig a szabad akarat bap­tistáihoz tartoztak, de voltak anglikán, holland református és lutheránus lelkészek is közöttük. Ezért nem szabad azt feltételezni, hogy minden adventista prédikátor egyetértett a tanítások minden pontjában. A moz­galmat csupán az a közös hit tartotta össze, hogy „ a mi Urunk eljövetele — hogy megítélje a világot – most különösen közel van „.

William Miller (1782-1849) abban reménykedett, hogy Jézus Krisz­tus 1843-ban vagy 1844-ben tér vissza a földre. Sámuel S. Snow (1806-1870) és George Storrs (1796-1879) a Miller által kijelölt úton haladva arra a következtetésre jutott, hogy Krisztus eljövetele 1844 őszén, egészen pontosan a zsidó vallási év hetedik hónapjának tizedik napján (nagy engesztelés napja) várható. Ez az időpont 1844. október 22. volt. De Jézus Krisztus nem jött el október 22-én, így „az édes várakozás ideje a keserű csalódás napjává lett” (L. R. E. Froom). A csalódás az addig is csupán lazán szerveződő mozgalom felbomlásához vezetett.

1844 októbere után a különböző adventista csoportok egymástól eltérő magyarázatot adtak a csalódás okára. Mint a sorozat előző füze­tében láttuk, a nagy adventmozgalom legalább három irányzatra esett szét: egyesek a számítást tartották hibásnak és újabb számításokba kezdtek, mások azt mondták, hogy helyes volt a számítás, és be is következett a várt esemény, de Krisztus nem láthatóan jött el, hanem csupán lelkileg jelent meg népe között. A harmadik csoport azt mondta, hogy a prófétai számítás helyes volt, de a nagy adventmozgalom vezetői tévedtek az esemény megítélésében. A hetedik napot ünneplő advent­isták a harmadik csoportból kerültek ki, ezért csak erről a csoportról szólunk.

A szentélyről szóló tanítás

A hetednapi adventizmus egyik úttörője, Ellen G. White (1827-1915) azt írta, hogy „a szentély tana volt az a kulcs, amely megadta az 1844- es csalódás nyitját. Egy kerek, összefüggő és harmonikus igazságrend­szerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy Isten irá­nyította a nagy adventmozgalmat” (A nagy küzdelem, 378. o.). Mindez azt jelenti, hogy ha meg akarjuk érteni a hetednapi adventizmust, akkor meg kell értenünk a szentélyről szóló tanítást.

William Miller teológiája erre a bibliai kijelentésre épült: „kétezer­háromszáz este és reggel, és azután megtisztíttatik a szenthely” (Dán 8:14). Miller két kérdésre keresett választ: (1) mi „a kétezerháromszáz este és reggel”, illetve (2) „mi a szenthely”, és „mit jelent a szenthely megtisztítása”? Az első kérdésre azt felelte, hogy a kétezerháromszáz este és reggel olyan ,, szimbolikus időmeghatározás „, melyben „ egy na­pot egy esztendőnek” (4Móz 14:34; Ezék 4:4-6) kell venni. Miller a Szentírás további kutatásából arra jutott, hogy „ a kétezerháromszáz nap (Dán 8:14) akkor kezdődik, amikor a hetven hét (Dán 9:24-27), amit a legjobb kronológusok Kr. e. 457-re tettek”. Ebből az időpontból kiin­dulva William Miller arra a felismerésre jutott, hogy 1843-ban vagy 1844-ben be fog teljesedni a kétezerháromszáz estéről és reggelről szóló jövendölés

.De mi lesz a jövendölés beteljesedésének tartalma? A válasz, amit Miller erre a kérdésre adott, attól függött, hogy mit ért a szenthely és a szenthely megtisztítása fogalmán. Erre a kérdésre egy hosszú levélben válaszolt, amit a nagy adventmozgalom egyik kiemelkedő szerve­zőjének, Joshua V. Himesnak (1805-1895) írt 1842-ben. Miller kijelen­tette, hogy „ a szentély általában azt a helyet jelöli a Szentírásban, ahol Istent imádják és magasztalják, s ahol az ő dicsősége megjelenik”. Hét ilyen hely van: (1) Jézus Krisztus személye, (2) a menny, (3) Júda népe, (4) a jeruzsálemi templom, (5) a szentek szentje, (6) a föld és (7) a szen­tek közössége.

Majd feltette a kérdést: „ e szentélyek közül melyikre gondolt Dániel, illetve a Szent, aki Dánielhez szólt, amikor kijelentette: ‘megtisztíttatik a szenthely” William Miller így válaszolt saját kérdésére: „Nem lehet az első, mert Krisztus nem tisztátalan. Nem lehet a második sem, mert a menny sem tisztátalan. Nem lehet a harmadik sem, mert Júda, mint nép, kivágatott. Végül nem lehet a negyedik és az ötödik sem, mert a jeruzsále­mi templomot, s benne a szentek szentjét lerombolták, s ami többé nem létezik, azt nem lehet számításba venni… Ezért csak két dolog maradt, amit szentélynek lehet nevezni, s aminek szüksége van megtisztításra: e két dolog pedig a FÖLD és az EGYHÁZ. Csak akkor, és csak akkor lesz megtisztítva Isten egész szentélye, amikor e két dolog megtisztul. ”

William Miller még két kérdést tett fel: hogyan és mikor tisztul meg a föld? Az elsőre azt felelte, hogy a föld tűz által tisztul meg; a má­sodikra azt, hogy mindez akkor következik be, amikor Krisztus vissza­tér a földre. így jutott arra a következtetésre, hogy Dán 8:14 Krisztus második eljöveteléről szól.

Az első adventista, aki ,, a nagy csalódást” követő nap megértette William Miller érvelésének hibás voltát, Hiram Edson (1806-1822) volt.

Hiram Edson azt mondta, hogy Dániel könyvében a szentély arra a mennyei sátorra vonatkozik, „ amelyet az Úr épített, nem pedig em­ber” (Zsid 8:2)

.Hiram Edson e felismerés fényében így értelmezte az 1844. október 22-én történteket: „Ahelyett, hogy Főpapunk kilépett volna a mennyei szentek szentjéből, hogy a hetedik hónap tizedik napján, azaz a 2300 nap lejárta után eljöjjön a földre, akkor lépett be először a mennyei temp­lom második részébe, ahol mindaddig szolgál, amíg vissza nem tér a földre. Láttam, hogy ekkor ment be a menyegzőre, más szóval, ekkor vitetett az Öregkorúhoz, hogy átvegye az országot, az uralmat és a dicső­séget; ezért várnunk kell, amíg vissza nem tér a menyegzőről. Tekin­tetemet Jelenések könyve 10. fejezetére irányították, és láttam a láto­mást, mely nem hazudik, miszerint a hetedik angyal trombitálni kezdett, és mi megettük a kis könyvet. Édes volt a szánkban, de most megke­seredik gyomrunkban, és megkeseríti egész lényünket. Ismét prófétál­nunk kell, és amikor a hetedik angyal trombitálni kezdett, Isten templo­ma megnyílt a mennyben és megláttatott az ő szövetségének ládája” (The Disappointed, 216. o).
Edson Hiram, valamint két társa: Franklin B. Hahm (mh. 1853) és Owen R. L. Crosier tovább tanulmányozták a szentélyről szóló tanítást a Bibliában és megállapították, hogy ez az a tanítás, amire „ a szétszórt maradéknak szüksége van, mert ez megmagyarázza a csalódás okát, és sziklára állítja a testvéreket”. Ezért Hiram Edson és F. B. Hahn meg­kérte Owen R. L. Crosiert, hogy írjon egy tanulmányt a szentélyről, amit kiadnak a helyi adventista lapban.

Owen R. L. Crosier tanulmánya a Day-Star Extra 1846. február 7-i számában jelent meg „Mózes törvénye” címmel. A szerző rámutatott: „A szentély egy jelképrendszer központja, az Úr odahelyezte nevét, ott mutatta meg dicsőségét, és ott tanácskozott a főpappal Izrael jólétéről. Ha meg akarjuk tudni, hogy mit tanít a Szentírás a szentélyről, akkor félre kell tennünk minden neveltetésünkből eredő előítéletet. A Biblia világosan megmondja, hogy mi a szentély, és feleletet ad minden józan kérdésünkre” (38. o). Dániel tudta, hogy mit jelent a szentély, amelynek meg kell tisztíttatnia a 2300 nap végén, ezért nem érdeklődött a szent­ély mibenléte felől. De a mi számunkra vitatottá lett a szó értelme, ezért „ egyetlen biztonságunk van, ha az Újszövetséget kutatva megértjük az Istentől származó magyarázatot” (38. o).

Owen R. L. Crosier ezután a Zsidókhoz írt levélnek az igazi sátor­ról szóló szakaszait magyarázva elmondja, hogy „ az a szentély, melynek a 2300 nap lejárta után meg kell tisztulnia, az új szövetség szentélye, mivel a látomás úgy mutatja be a megtisztítást, mint ami időben megha­ladja Krisztus keresztrefeszítését. Láthatjuk, hogy az újszövetség szenté­lye nem a földön, hanem a mennyben van… Az új szövetség szentélye az Új Jeruzsálemmel áll kapcsolatban ugyanúgy, mint ahogy az első szövetség szentélye az Ó-Jeruzsálemmel… De minket sokáig arra taní­tottak, hogy a földet tartsuk szentélynek. Ezért fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen bibliai tekintélye van ennek a tanításnak. Én nem látok ilyen tekintélyt” (38. o).

A Day-Starban megjelent cikk első állítása tehát az volt, hogy a nagy adventmozgalomban tévesen hitték a földet a szentélynek, és ezért téve­sen azonosították a szentély megtisztítását Krisztus második el­jövetelével. A szerző érveinek második csoportja a szentély szolgála­tának tartalmi kérdéseit érinti. „A földi szentélyben a papi szolgálat Lévi fiainak a jogköre volt, de a mennyei szentélyben, mely jobb szövetséget szolgál, Isten Fia tölti be ugyanezt a hivatást. Krisztus beteljesíti mind az ároni, mind a melchisédeki papságot” (39. o).

Bár Krisztus szolgálata magasabbrendű, mint az Áron családjából származó papok szolgálata volt, amint a valóság mindig fontosabb, mint az árnyék, de „ minden ponton hasonlóság van ” a két szolgálat között. Ebből az előfeltevésből kiindulva ismerteti Crosier a földi szentélyben végzett szolgálat két típusát, a naponkénti és az évenkénti szolgálatot (Zsid 7:27; 10:11; 9:6-7).

A naponkénti szolgálat közbenjárásból és engesztelésből állt. A közbenjárást a reggeli és esti áldozatok, az engesztelést a bűnért és a vétekért való áldozatok jelképezték. Ha meg akarjuk érteni az engesz­telés szolgálatát, meg kell vizsgálnunk azokat a szavakat, melyek össze­függnek a papi hivatás gyakorlásával. Crosier számos bibliai szöveget felsorakoztatva végül arra a következtetésre jut, hogy „ az engesztelni, megtisztítani, megbékéltetni, megbocsátani, megszentelni, megigazítani, megváltani, eltörölni stb. szavak mind ugyanazt jelentik, nevezetesen kedvessé tenni az embert Isten előtt. Ehhez pedig mindenütt vérre — egyes esetekben vérre és vízre van szükség. Az engesztelés mind a tör­vény, mind az evangélium fontos üzenete, és mivel a törvénynek az a célja, hogy megtanítsa velünk az evangéliumot, nagyon fontos, hogy megértsük ezt” (40. o).

„Az az engesztelés, amit a pap szerzett a népért a naponkénti szol­gálatok során, különbözött attól, amit a hetedik hónap tizedik napján végeztek. Az előzőnél nem mentek a szentélynél beljebb, de az utóbbinál be kellett menni a szentek szentjébe. Az előbbit egyénekért, az utóbbit az egész népért végezték, végül az előbbit bármikor el lehetett végezni, míg az utóbbit csak a hetedik hónap tizedik napján ” (40. o). Az engesztelést megelőzte a bűnbánat és a bűnök megvallása, és megelőzte az áldozat bemutatása: „ Figyelembe kell vennünk, hogy a pap nem kezdte el szol­gálatát addig, míg kezében nem volt az áldozati vér, és mindez a szenté­lyen kívül, az udvaron történt; valamint azt, hogy ez az engesztelés csupán a bűnök bocsánatát szolgálta ” (40. o).

A zsidó vallási év legfontosabb ünnepe a nagy engesztelés napja volt, a hetedik hónap tizedik napján, amikor a főpap belépett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a népet, hogy megtisztuljanak minden bű­nüktől az Úr előtt (3Móz 16). Crosier a nagy engesztelési nappal kap­csolatban felteszi azt a kérdést, hogy miért kellett megtisztítani a szent­helyet, ha a szenthely nem volt tisztátalan. „A szentély tisztátalansága nem a hely saját tisztátalansága, hanem Izrael fiainak, Isten népének a tisztátalansága volt. A szenthely tőlük kapta tisztátalanságát, és ez… a szimbolikus szertartás jellegéből adódott… Milyen eszköz által jutott a tisztátalanság a szentélybe? …amikor vette a pap az áldozat vérét, és a kárpit előtt az oltárra hintette azt. így a bűn átszállt a szentélyre, ezért az volt az első feladat a hetedik hónap tizedik napján, hogy szintén vér által megtisztítsák a szentélyt” (40. o.). Az engesztelési év során fel­gyülemlett bűnöket ezután Azázel bakjának a fejére helyezte a főpap, és ez a bak elvitte a bűnt a pusztába egy lakatlan helyre.

A jelképes szolgálat Jézus Krisztusban teljesedett. A Zsidókhoz írt levél szerint Krisztus saját vérével ment be az igazi sátorba, a mennybe, hogy engesztelést szerezzen a népért. Crosier először azt mutatja ki, hogy a levél két szenthelyről és két kárpitról beszél a mennyben, jelezve azt, hogy a földi szent sátorhoz hasonlóan, a mennyei templomnak is két része van. Azok, akik ezt nem fogadják el, úgy gondolják, hogy Krisztus mennybe­menetele óta csupán azt a szolgálatot végzi, amit a főpap a nagy engesztelés napján végzett, és akkor Jézus Krisztusnak földi szolgálata alatt kellett elvégezni a naponkénti szolgálat által jelképezett engesztelést. Ezt a szem­léletet Crosier nem tudta elfogadni, ezért hét érvet hozott fel ellene:

Az újszövetségi szentély a 2300 nap végén tisztul meg, és ha a napokat éveknek kell vennünk – amint azzal mindenki egyetért -, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a szentély megtisztítása 1810 évvel meg­haladja a hetven hét lejártát.
Ha a Kálvárián volt az engesztelés, ki végezte el azt? Az engesz­telés papi szolgálat, a keresztrefeszítés azonban a római katonák műve volt.
Az áldozat megölése nem volt engesztelés, ezt maga a bűnös vé­gezte el. Az engesztelés akkor kezdődött, amikor a pap felfogta a vért, és bement vele a szentélybe.
Krisztus csak feltámadása után kezdhette meg főpapi szolgálatát, és nem találunk olyasmit, ami a feltámadt Krisztus földi tevékenységé­ből azonosítható lenne az engeszteléssel.
Az engesztelést a szentélyben végezték, a Kálvária pedig nem volt szentély.
A Zsid 8:4 szerint Krisztus nem kezdhette engesztelő szolgálatát a földön, mert ha a földön lett volna, nem lehetett volna pap. Itt a földön ez a szolgálat Áron családjának a jogköre volt.
Ezért nem kezdődhetett el Krisztus engesztelő szolgálata addig, amíg nem ment fel saját vérével a mennyei szentélybe (41. o.).
Mi volt akkor Jézus Krisztus földi szolgálatának és kereszthalálának a jelentősége? O volt Isten Báránya, aki mint bűneinkért bemutatott ál­dozat szenvedett a kereszten. Majd „egyetlen áldozatával” belépett a mennybe, közbenjár értünk, és elfogad bennünket saját testvéreinek. Miután engesztelő szolgálata megszerezte nekünk bűneink bocsánatát, tartsuk meg a jó cselekedeteket, nem a törvény cselekedeteit, hanem mint akik meghaltunk a bűnnek és élünk az igazságnak (42. o.).

Hiram Edson emlékirataiban megemlíti, hogy Ovven R. L. Crosier cikkét elküldték Joseph Bates és James White részére, akik elfogadták a tanulmány érveit. Ellen G. White, aki 1845 és 1851 között legalább tizenegy látomást kapott a szentély szolgálatával kapcsolatban, 1847- ben ezt írta egyik ismerősének: „Az Úr több mint egy évvel ezelőtt meg­mutatta nekem, hogy Crosier testvér az igazi világossággal rendelkezik a szentély megtisztításáról, ezért az ő akarata volt, hogy Crosier testvér leírja meglátásait… ezért felhatalmazva érzem magam az Úrtól, hogy min­denkinek ajánljam a Day-Star Extra 1846. február 7-i számát” (A Word to the Little Flock, 1847. 12. o.).

Owen R. L. Crosier később feladta itt bemutatott álláspontját a szen­télyről szóló tanítással kapcsolatban. Cikke mégis maradandó befolyást gyakorolt a hetedik napot ünneplő adventista tanítások további fejlődé­sére. A mozgalom első teológusai – John N. Andrews (1829-1883), Joseph H. Waggoner (1820-1889) és Uriah Smith (1832-1903) 1852 és 1877 között részletesen kidolgozták a szentély témáját. írásaikkal alátá­masztották Ellen G. White fent idézett kijelentését, miszerint a szent­élyről szóló tanítás fényében harmonikus egységgé rendeződtek az adventista hittételek. Uriah Smith a Review and Herald című adventista folyóirat 1881. november 22-i számában tíz olyan hittételt sorolt fel, melyek új megvilágításba kerültek a szentélyről szóló tanítás fényében.

1. A szentélyszolgálat lehetőséget teremt az advent előtti ítéletnek, hiszen mindenki számára világos, hogy amikor Krisztus eljön az ég fel­hőiben, akkor már nem vizsgálja az emberek jellemét, csupán elhozza és átadja a megítélt jutalmat.

Lehetőséget teremt arra, hogy Jézus Krisztus megvallja köve­tőinek nevét az Atya és a szent angyalok előtt (Mt 10:32-33).
Lehetőséget teremt arra, hogy még Krisztus eljövetele előtt eldőljön, hogy kinek a bűnei töröltetnek el (ApCsel 3:19-20), illetve kinek a neve töröltetik ki az élet könyvéből (Jel 3:5).
Megvéd bennünket attól, hogy újabb időpontokat határozzunk meg Krisztus eljövetelére nézve, hiszen világossá teszi, hogy az utolsó meghatározott prófétai idő (2300 nap) nem Krisztus eljöveteléig, hanem a szentély megtisztításának kezdetéig tart, ami megelőzi az Úr eljövetelét.
Lehetővé teszi, hogy Krisztus szolgálatának két körét megkülön­böztessük: a bűnért való áldozatot, illetve a közbenjáró szolgálatot (utóbb ez a megkülönböztetés eretnekségnek bizonyult).
Megalapozza Isten erkölcsi törvényének, valamint a negyedik pa­rancsolatban szereplő szombatnak örök érvényűségét, amennyiben meg­mutatja Isten szövetségládáját a mennyei szentélyben (Jel 11:19).
Megalapozza Krisztus közeli eljövetelének reménységét, mert Krisztus akkor jön el, amikor befejezi közbenjáró szolgálatát.
Megalapozza a holtak öntudatlan állapotáról szóló tanítást, hiszen senki nem kaphatja meg jutalmát addig, míg Krisztus be nem fejezte közbenjáró szolgálatát. Ezért az egykor elhunyt szentek sem juthattak a mennybe, hanem sírjukban várnak a feltámadás napjára.
Tisztább és világosabb képet ad Krisztus helyzetéről és szolgála­táról, mint bármilyen más tanrendszer.
Végül megpecsételi azt az Istentől kapott igazságot és üzenetet, amit hirdetnünk kell. Nyitott ajtót tár elénk, amit senki be nem zárhat (Jel 3:5), és amelyen keresztül megláthatjuk Isten szövetségének ládáját.

A szombatünneplés kezdete

Uriah Smith cikkéhez hasonlóan Ellen G. White is megemlíti, hogy a hetednapi adventisták szemében a szentélyről szóló tanítás összefüggött a szombatünnepléssel is. „A földi templomban a frigyláda magában foglalta a két kőtáblát, amelyre Isten felírta törvényét. A frigyláda csu­pán a törvénytáblák tartója volt, de értékessé és szentté tette a mennyei elvek jelenléte. Amikor Isten temploma megnyílt a mennyben, láthatóvá lett a testamentumát tartalmazó frigyláda is (Jel 11:19)… Akik ezt a fontos dolgot megértették, azok felismerték, hogy Isten törvénye szent és változhatatlan… A Tízparancsolat szívében van a negyedik parancso­lat… Vizsgálni kezdték, hogy miért is tartják a hét első napját az Isten által megszentelt nap helyett” (A nagy küzdelem, 386-387. o.).

A szombatünneplés az adventisták között megelőzte Ellen G. White-ot, megelőzte a nagy csalódást is, és kapcsolatban állt a hetednapi baptisták kis közösségével. Ez a közösség 1696-ban alakult meg az Újvilágban. Kezdetben igen lassan növekedett, majd 1828-tól áz Amerikai Hetednapi Baptista Missziótársaság megalakulásától fogva gyors növekedésnek indult. 1843-ban a hetednapi baptisták elhatározták, hogy november 1- én ima és böjtnapot tartanak, és felhívással fordulnak minden amerikai egyházhoz a szombatünneplés védelmében. Ennek a felhívásnak a hát­terében egy olyan keresztény politikai reformtörekvéstől való félelem állt, ami a vasárnapünneplés törvénybe iktatásával veszélyeztethette volna a szombatünneplő baptisták lelkiismereti szabadságát.

A hetednapi baptista misszió nem volt hatástalan az adventisták között sem, amit a „The Midnight Cry” (Éjféli kiáltás) című milleri folyóirat is igazol. A lap 1844. szept. 5-én közölt egy írást, melyben az áll, hogy „ sokan vannak az adventmozgalom tagjai között, akik komo­lyan foglalkoznak a hetedik nap megtartásának kötelező jellegével. ” A lap hosszas vizsgálódás után arra a következtetésre jut, hogy „ nincs olyan meghatározott nap, amit a keresztények kötelesek lennének a tör­vény szerint szentnek tartani”, de ha ez az érvelés nem győzné meg az olvasókat, akkor csak egy következtetés marad számukra, miszerint „ az az idő, amit Isten kívánalmainak megfelelően meg kell szentelnünk, a szombat, a hét hetedik napja „. A lap következő száma – lezárva a vitát – közli a szerkesztők állásfoglalását: „Bár szeretjük hetednapot ünneplő testvéreinket, mégis úgy érezzük, hogy meg akarják javítani és nyakuk­ba akarják venni az elavult zsidó jármot, ahelyett, hogy erősen állnának abban a szabadságban, amit Krisztustól kaptak. ”

Az első olyan adventista gyülekezet, ahol szombatot ünnepeltek, a New Hampshire-i Washington volt. Itt a hetednapi baptista Rachel Pres- ton (1809-1868) bizonyságot tett a szombatról Frederik Wheeler (1811-1910) methodista-adventista prédikátornak, aki 1844 márciusától    szombatot kezdett ünnepelni. Wheeler gyülekezetét is megnyerte a szom­batünneplésnek, így ő lett az első szombatünneplő adventista lelkész.
Az első adventhívő lelkipásztor, aki tizenkét oldal terjedelmű traktá- tusában irodalmilag is a szombatünneplés védelmére kelt, Thomas M. Preble volt. A szabad akarat baptistáihoz tartozó lelkipásztor William Miller egyik előadásából indult ki, ahol a nagy adventmozgalom alapí­tója kijelentette: „Az a tény, hogy a szombat a tízparancsolatban van, amit Isten saját ujjával írt a bizonyságtétel két kőtáblájára, kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ez a nap örökkévaló és változhatatlan jel, mely ugyanolyan módon és ugyanazon oknál fogva kötelező mind a zsi­dóságnak, mind a kereszténységnek” (Tract, 1845. 3. o).

Ez a nap jel Isten és Izrael fiai között. De ki tartozik Izraelhez? Erre a kérdésre Pál szavait idézve válaszol Preble. és azt mondja, hogy az új szövetség idején azok tartoznak Izrealhez, akik hisznek Jézus Krisztus­ban. Ezért a szombat ma a keresztények Istenhez való tartozásának a jele. Természetesen különbséget kell tenni„ a zsidók szombatja ” és „Is­ten szombatja” között. Előbbi a zsidó szertartási törvények által előírt nyugalomnapol, utóbbi a hét hetedik napját jelenti.

Preble ezután megvizsgálja azokat az érveket, melyek azt lennének hivatva igazolni, hogy „ a szombat, amit örök jelként meg kell tartaniuk a keresztényeknek, a hét első napja” (i. m. 5. o.). A feltámadt Jézus Krisztus megjelenéseit nem tartja perdöntő bizonyítékoknak, mivel Jé­zus megjelenései egyáltalán nem kötődtek istentiszteleti cselekmények­hez. Volt, amikor utazás közben, volt, amikor étkezés közben, és volt, amikor halászás közben jelent meg az Úr a tanítványoknak. Ezzel szem­ben számos olyan bibliai hely van. ahol az őskeresztények szombati istentiszteleteiről olvasunk. Jézus emlékeztette tanítványait, hogy imád­kozzanak a szombati nyugalom zavartalanságáért (Mt 24:20), és a Zsidókhoz írt levél szerzője is Isten szombati nyugalmáról tett bizonyságot (Zsid 4:4).

Ha a bibliai adatok a szombatünneplés időszerűsége mellett szólnak, akkor miért kezdtek a keresztények mégis vasárnapot ünnepelni? Erre a kérdésre Thomas M. Preble, az adventista próféciamagyarázat érveivel felel: ,, Láthatjuk, hogy Dán 7:25 kijelentése beteljesedett, a kis szarv megváltoztatta az időket és a törvényt. Ezért úgy látom, hogy mindenki, aki a hét első napját ünnepli meg mint nyugalomnapot, az a pápa vasár­napját tartva megrontja az Úr napját” (i. m. 10. o.).

Thomas M. Preble írása felkeltette Joseph Bates (1792-1872) advent­ista igehirdető érdeklődését, aki nemcsak szombatot kezdett ünnepelni, hanem 1846-ban maga is írt egy könyvet „A szombat örök jel” címmel. Neki köszönhető, hogy később Hiram Edson, valamint James és Ellen White is szombatot kezdett ünnepelni. Joseph Bates tizenegy olyan felismerést sorolt fel, ami meggyőzte őt a szombatünneplés helyessé­géről.

Kezdetben Isten megszentelte a hetedik napot, és nem mást, mivel ezen a napon nyugodott meg.
Mivel megszentelte, meg is parancsolta az embernek, hogy emlékezzen meg róla és szentelje meg azt.
Nincs egyetlen olyan feljegyzés, ami azt igazolná, hogy Isten eltá­volította a szentséget erről a napról, vagy áthelyezte a szombat áldásait a hét első napjára.
Nincs olyan bibliai tanács, ami felmentené az embert annak a nap­nak a megtartása alól, melyen Isten megnyugodott.
Urunk tanításaival és példájával elismerte a szombat érvényét, és azt mondta, hogy ez a nap az emberért van.
Krisztus tanítványai és apostolai megünnepelték ezt a napot, isten­tiszteleteket és prédikációs szolgálatokat tartva ezen a napon. „A szom­bat”-nak nevezték és a kereszténység nyugalomnapjának tekintették ezt a napot.
Az Újszövetség következetesen „a szombat”-nak, „a nyugalom napjá”-nak nevezte ezt a napot, és soha nem tisztelte meg a hét első napját ezzel a címmel.
A „ hét első napja ” kifejezést nyolc helyen találjuk meg az Újszö­vetségben, de nincs egyetlen nyilvánvaló kijelentés sem, mely alátá­masztaná, hogy ez a nap szent nyugalomnap a keresztények számára.
A Szentírás korából kilépve azt tapasztaljuk, hogy az ókeresztény egyház a hitehagyás bekövetkeztéig megünnepelte a szombatot. A vasár­nap megünneplése a pogány világi szokások hatására kezdődött az egy­házban.
Az első olyan törvény, ami kötelezte a polgárokat a vasárnap megünneplésére, a szívében pogány, külső szokásaiban a keresztényeket követő császár, Konstantin rendelkezése volt 321-ből.
A római katolikus egyház a maga tekintélyével csaknem általá­nossá tette a vasárnapünneplést, amit a protestánsok is átvettek, mivel nem tudtak teljesen szakítani a katolicizmus minden biblikus alapot nélkülöző szokásaival (Bates: Autobiography, 303—304. o.).
Joseph Bates kijelentette, hogy a szombatünneplés része annak a reformnak, amit Ésaiás próféta megjövendölt (Esa 58:12). „Sátán tevé­kenysége érvénytelenítette a hetedik napi szombat megtartását, ezért mi­előtt Jézus eljönne, helyre kell azt állítani… ‘Fölépítik fiaid az ősi romo­kat, falakat emelsz a régiek által lerakott alapokra, a rések befalazójá-nak neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá” (Ésa 58:12). A követ­kező két vers (58:13-14) arról tanúskodik, hogy a szombat helyreállí­tása és megtartása a próféta által emlegetett helyreállítás része. Jézus mondta: „ ha valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz a mennyek or­szágában ” (Mt 5:19). Nagy küzdelem lesz a szombat helyreállítása és megtartása körül, hiszen az ördög ‘elment, hogy hadat indítson’ azok el­len, ‘akik megtartják Isten parancsolatait’ (Jel 12:17)” (Bates, J.: The Seventh-day Sabbath A. Perpetual Sign, 2. kiad. 1847. 60. o.).

Ovven R. L. Crosier cikkéhez hasonlóan Joseph Bates könyve is elju­tott James és Ellen G. White-hoz, akik 1846-ban felismerték a benne fog­laltak igazságát. Már hét hónapja ünnepelték a szombatot, amikor Ellen G. White látomást kapott: a szentek szentjében találta magát, és meg­pillantotta a szövetség ládáját. A ládában volt a két kőtábla, s azon volt az Isten ujjával írt Tízparancsolat : „ az egyik táblán négy, a másikon hat parancsolat volt. Az első kőtáblán a négy első parancsolat fényesebben ragyogott a többinél, de a negyedik, a szombat-parancsolat, a legfénye­sebb volt mind között, mert Isten a szombatot szent nevének dicsőségére választotta el… Láttam, hogy Isten sohasem törölte el vagy változtatta meg a szombat parancsát, mert Isten nem változik. Ellenben az egyház helyezte át a szombatot a hetedik napról a hét elő napjára, mert az írá­sok szerint az egyház megváltoztatja az időket és a törvényt” (Early Writings, 32-33. o.).

A hetedik napot ünneplő adventisták első bibliai tanítói – a szent­élyről szóló tanításhoz hasonlóan – a szombatról szóló tanítást is rend­szeresen kifejtették. John N. Andrews: „Prédikációk a szombatról és a törvényről”, „A hét hetedik napja az Úr szombatja”, valamint „A szombat története” című könyveiben; Uriah Smith: „Ki változtatta meg a szomba­tot?”, „Egy szó a szombat védelmében” című füzeteiben; Joseph H. Waggoner: „A megtalált igazság, A negyedik parancsolat szombatjának természete és kötelező ereje ” című könyvében dolgozta ki a tanítást.

A prófétaság kegyelmi ajándéka

A hetednapi adventista tanítások rendszerének kialakulásában igen fon­tos szerepe volt Ellen Harmonnak, akit férje után Ellen G. White néven ismert meg a keresztény világ. Ellen előbb 1840-ben, majd 1842-ben részt vett azon az előadássorozaton, amit William Miller tartott Portland- ban. Elfogadva a nagy adventmozgalom által képviselt tanításokat, előbb 1843-ra, majd 1844-re várta Krisztus eljövetelét. Ifjú kora ellené­re mélyen érintette az a tény, hogv Krisztus nem jött el a várt időben, ezért kereste a csalódás okát.

1844 decemberében egv Portlandban tartott imaórán látomást kapott, amit később „Első látomásom ” címmel ki is adott: „Isten megmutatta nekem az adventhívők zarándokútját a szent városba; megmutatta azt a gazdag jutalmat is, melyet azok nyernek, akik várják Urukat, amint visz- szatér a menyegzőről. Kötelességemnek tartom, hogy közöljem veletek mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott nekem… Mialatt a családi oltárnál imádkoztunk. Isten Szentlelke kiáradt rám és elragadtattam messze a sö­tét világ fölé… egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, amely magasan a világ fölött emelkedett. Ezen zarándokoltak a Krisztus-várók a szent város felé, ami az ösvény túlsó végén volt. Mögöttük, az út kezde­tén nagy fényesség látszott, amiről az angyal kijelentette nekem, hogy az az éjféli kiáltás volt… Jézus maga haladt népe élén, és vezette őket… ” (Early Writings 14. o).

Ez a látomás nem adott magyarázatot az október 22-i csalódásra, de megerősítette az adventhívőket abban a hitben, hogy Jézus vezeti őket, s ezért jó úton haladnak. Ellen Harmon hamarosan újabb látomást kapott: Isten felszólította, hogy látogassa meg az adventista csoportokat és bátorítsa őket. Ellen Hármon engedelmeskedett a felhívásnak, és későbbi férjével, James White-tal együtt tett utazásaival és látomásainak elbeszélésével hozzájárult ahhoz, hogy az adventhívők felfogása közeledjen egymáshoz. Ellen G. White szerepe nem zárult le azzal, hogy lerakták a hetedik napot ünneplő adventista tanítások alapjait. Bár semmilyen tisztséget nem viselt az egyházban, írásaival, levelezésével és prédikációival hozzájárult a hetednapi adventizmus arculatának kialakulásához. Halála előtt 25 könyvet, 4500 cikket, 45.000 oldalnyi kéziratot, valamint 1000 levelet adott át azoknak, akiket megbízott írá­sainak gondozásával.

Gazdag életművéből kiemelkedik két könyvsorozata: A „ Korszakok küzdelme ” című öt kötetből álló sorozat, valamint a „Bizonyságtételek” kilenc kötetből álló gyűjteménye.

A „Korszakok küzdelme” egy 1858. március 14-én kapott látomásán alapszik. Ellen G. White az Ohio államban lévő Lovett’s Grove-ban, egy temetési szertartáson látomást kapott, s e két óráig tartó élmény so­rán lejátszódtak előtte „a nagy küzdelem” eseményei. Az Úrtól azt a parancsot kapta, hogy írja le a látomást (Spiritual Gifts, 2. köt. 270. o.). Még ebben az évben kiadta „A nagy küzdelem Krisztus és az ő angyalai, valamint Sátán és az ő angyalai között” című könyvét. Ellen G. White e műben 41 fejezetben írta meg a megváltás történetét, s egyben lerak­ta a hetedik napot ünneplő adventista világnézet alapjait.

A „ nagy küzdelem „-szemlélet lényege – ahogy Ellen G. White kidol­gozta – az, hogy Isten tökéletes, bűntelen és szabad lényekkel népesí­tette be a teremtett világot, de volt valaki, aki visszaélt ezzel a szabad­sággal. Lucifer, akinek Isten különleges kiváltságokat adott a menny­ben, felfuvalkodott és fellázadt Isten ellen. Lázadásába előbb belerán­totta az angyalok egyharmadát, majd az embert is (Ésa 14:13-14; Ezék 28:12-15; Jel 12:7-12). Isten megsemmisíthette volna Sátánt, de „Sá­tán terveinek teljesen ki kellett bontakoznia ahhoz, hogy valódi jel­legüket és céljukat mindenki felismerhesse” (A nagy küzdelem, 442. o.).

Isten a Sátán elleni küzdelemben kinyilatkoztatta jellemét, és meg­védte trónja becsületét: „…bizonyságot tett szeretetéről azzal, hogy egy­szülött Fiát halálra adta az elbukott emberért” (i. m. 445. o). így Krisz­tus áldozata túlmutat az ember megváltásán, s magában foglalja Isten sokféle bölcsességének az egész világegyetem előtti igazolását. Az a küzdelem, ami a mennyei angyalok között kezdődött, s ami eldőlt akkor, amikor elhangzott Krisztus „Elvégeztetett!” kiáltása a kereszten, az egyház életében Krisztus második eljöveteléig folytatódik, és a megvál­tottak hazatérésével ér véget. Ekkor ismét „tökéletes harmónia és boldogság tölti be” a mindenséget, és minden teremtmény azt hirdeti, hogy „Isten a szeretet” (i. m. 602. o.).

Ellen G. White ezt a szemléletet dolgozta ki a „ Korszakok küzdelmé”-ben. A sorozat első kiadása 1870 és 1884 között jelent meg négy kötetben „Prófétaság lelke” címmel. Az első kötet Sátán bukásától Sa­lamon király uralkodásáig, a második Krisztus születésétől virágvasár­napi bevonulásáig, a harmadik Jézus szenvedésétől Pál apostol szol­gálatáig, míg a negyedik Jeruzsálem pusztulásától a nagy küzdelem vé­géig dolgozza fel a témát. A második kiadás 1888-tól Ellen G. White 1915-ben bekövetkezett haláláig készült el 2500 oldal terjedelemben, öt kötetben. Az ötödik kötet előszavában maga a szerző így vallott élet­művének céljáról:

„Feltárni az igazság és a tévelygés közötti nagy küzdelem jeleneteit; leleplezni Sátán ármánykodásait és megmutatni, hogyan lehet neki eredményesen ellenállni; bemutatni a bűn problémájának megnyugtató megoldását, megvilágítva a bűn eredetét és végső elrendezését, hogy egyértelműen kitűnjék: Isten mindig igazságosan és jóakarattal bánik teremtményeivel; bemutatni törvényének szent és változhatatlan voltát — ez a könyv célja. Hogy befolyására lelkek szabaduljanak meg a sötét­ség hatalmából, és részesüljenek a szentek örökségében… a világosság­ban, annak dicsőségére, aki szeretett minket, és önmagát adta értünk — ez a szerző buzgó imája” (A nagy küzdelem, 15. o.).

Ellen G. White életművének másik jelentős alkotása az a gyűjte­mény, amit leveleiből, cikkeiből, prédikációiból és előadásaiból gyűjtött össze kilenc kötetben „Bizonyságtételek” címmel. Ezek az iratok nem alkotnak összefüggő eszmei rendszert, inkább olyan lelkipásztori taná­csoknak kell tekintenünk őket, melyek mindig meghatározott helyzetre nézve fogalmazták meg Isten üzenetét. A szerző „kísérő angyalának” szavait idézve, ezt írja a Bizonyságtételek jellegéről: „Eredményes­séged egyszerűségedben rejlik. Mihelyt eltérsz ettől, és bizonyságtéte­ledet bárkihez szabod, erőd eltávozik. Korunkban szinte minden csaló­ka és- valószerűtlen. A világ tele van olyan vallomásokkal, amelyekkel az emberek a pillanatot akarják megszépíteni és önmagukat megdicsőíteni. A te bizonyságtevésednek más a jellege: érintse az az élet részletkérdé­seit, őrizze a gyenge hitet a kihűléstől, és értesse meg a hívőkkel, hogy világítaniuk kell a világban” (Testimonies, 2. köt. 608. o.).

A hármas angyali üzenet

Sem a szentély tana, sem a szombat, sem a prófétaság kegyelmi aján­dékába vetett hit nem vezetett volna el a hetednapi adventizmus egyház­zá szerveződéséhez, ha nem lett volna egy dinamikus, nagy szervező­készséggel rendelkező igehirdető, aki fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy a „kicsiny nyáj” önálló felekezetté szerveződjön. Ez az igehirdető James White volt. James White nemcsak utazásaival, hanem írásaival is elősegítette a hetednapi adventizmus megszilárdulását. Először 1847- ben kiadott ,JEgv szó a kicsiny nyájhoz” című füzetében igyekezett fel­hívni az adventhívők figyelmét „azokra a dolgokra, melyek hamarosan bekövetkeznek a földön” (1. o.). Ebben a huszonnégy oldalas füzetben először olvasunk arról, hogy a hetedik napot ünneplő adventisták a Jelenések könyvében található három angyal üzenetének hirdetésében látják küldetésüket: „A második advent híveinek minden osztálya egyetért abban, hogy a Jel 14:6-7 versében található angyal az egy­háznak és a világnak küldött adventi üzenetet jelképezi… A második angyalnak az volt a feladata, hogy megmutassa az adventi népnek, hogy Babilon leomlott. És mivel nagy részük nem látta ezt mindaddig, míg az ‘Éjféli kiáltás’ fel nem ébresztette őket…, ebből következik, hogy ez az angyal a hetedik hónap tizedik napjához visz bennünket 1844-ben. A harmadik angyal üzenete arra figyelmeztette és figyelmezteti még ma is a szenteket, hogy legyenek állhatatosak, és ne térjenek vissza, és ne ve­gyék fel a bélyeget, amit a szüzek elvetettek a második angyal kiáltása idején. És nem éppen ez a figyelmeztető üzenet hangzik Isten népéhez 1844-től kezdve? De igen, ezért nyilvánvaló, hogy a harmadik angyal üzenetének korában élünk” (A Word to the Little Flock, 1847. 10-11. o.).

James White ezt a gondolatot később részletesebben is kifejtette: előbb 1850-ben írt „A harmadik angyal üzenete ” című füzetében, majd 1851-ben írt „A Jelenések tizennégyben található három angyalról szó­ló rövid magyarázat” című harminckét oldalas tanulmányában. írásai a bibliai próféciákon nyugvó küldetéstudattal ajándékozták meg a fiatal mozgalmat.

James White megfigyelte, hogy a Jel 14:6-tal új prófétai jövendölés­sorozat veszi kezdetét. E sorozatnak három angyali szereplője van, me­lyek közül három Isten üzenetét tolmácsolja azoknak, akik a földön lak­nak. „Mivel Isten nem küld igazi angyalokat, hogy az evangéliumot hir­dessék a föld népeinek, csak arra következtethetünk, hogy ezek az angyalok üzenetükkel együtt olyan jelképek, akik a bibliai igazságoknak azt a három megkülönböztethető üzenetét szimbolizálják, amit Isten választott szolgáin keresztül akar hirdetni” (A Brief Exposition… , 1851. 4. o.). Ez a három angyal egymást követi, tehát üzenetük nem egyszerre szólal meg.

Az első angyal „nem csak ítéletet hirdet, hanem bejelenti az ítélet idejét és óráját is”, ezért „jól illik az ítélet eljövetelének hirdetésére, amit ez a nemzedék kapott, s ami az egyháztörténet egyetlen korábbi korszakára sem vonatkozhat…” „ adventhívő testvéreink jól tudják, hogy az ítélet órájáról szóló üzenetet meglepő erővel és eredménnyel hirdet­ték 1840-től 1844-ig és megmozgatták a közvéleményt általa” (7-10. o.).

A második angyal nem az elsővel együtt teljesítette küldetését, hanem az elsőt követve hirdette Babilon leomlását (Jel 14:8). „Az első angyal üzenete hirdettetett az egyházaknak, de lapjaik hamar megta­gadták közlését, imaházaik ajtaja pedig bezárult a hírvivők előtt. Elvetették az Isten országa eljöveteléről szóló jó hírt, ezért Jézus és az Igazság Lelke elhagyta őket, ahogy azt jelen állapotuk is igazolja” (11. o.).

Mit jelent Babilon és mit jelent annak bukása? James White kijelen­ti, hogy Babilon nem a katolikus egyházat, hanem a protestáns egy­házakat jelenti. Ezekből az egyházakból jöttek ki ugyanis azok, akik elfogadták az első angyal üzenetét. ., Babilon keveredést és zűrzavart je­lent, s ez jól illik arra a sok felekezetre, melyek különböző nézeteket képviselnek. Krisztus azt akarta, hogy egyháza egy legyen. Állításunk­nak nem az a lényege, hogy ezek a felekezetek azért lettek Babilonná, mert megosztottságuknál és a világgal való szövetkezésüknél fogva mindig Babilon voltak. Isten megengedte, hogy népe ott legyen, amíg az első angyal üzenetét el nem vetették, de azután kihívta őket. A névleges egy­házak elbuktak… és úgy gondoljuk, hogy mielőtt kitöltetnének a csapá­sok, a mennyei szózat – ‘Fussatok ki belőle én népem!’ — addig soha nem hallott hangon fog megszólalni” (11-12. o.).

James White a mű nagyobbik felét a harmadik angyal üzenetének szentelte, és kilenc szimbólumot emel ki ezzel az üzenettel kapcsolatban: (1) Mi a fenevad? (2) Mi a fenevad képe? (3) Mi a feneved bélyege? (4) Mit jelent a fenevadat és annak képét imádni? (5) Mi Isten haragja? (6) Mit jelent az, hogy kínoztatnak a Bárány előtt és annak angyalai előtt? (7) Mi a szentek békességes tűrése? (8) Mi Isten parancsolata? (9) és Mi a Jézus hite?

A mozgalom önértelmezése szempontjából különös jelentősége van annak, amit James White az utolsó három kérdésről ír: „Itt van a szen­tek békességes tűrése. Hol? – kérdezi a szerző – Miután a második an­gyal üzenete elhangzott, és bevégződött az a nagy mű, amit ez az angyal végzett. Mindenki jól tudja, aki részt vett az advent mozgalomban, hogy ez 1844 őszén történt, a mi nagy csalódásunk idején. Azt az időt, ami ettől a csalódástól fogva eltelt, a szentek türelme idejének nevezhetjük. Csalódásunkkal és a bizakodó várakozástól fogva eltelt idővel kapcso­latban ezt mondja az apostol: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az örök életet. Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő és nem késik. Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid 10:35-39).

Az apostol bizonyságtétele először azt igazolja, hogy az embereknek nagy bizalomra van szükségük ahhoz, hogy kedvesek legyenek Istennek. Másodszor azt igazolja, hogy Isten akaratának cselekvése közben csa­lódni fognak, de nagy türelemre van szükségük ahhoz, hogy kiállják a próbát; s végül azt, hogy hitből kell élniük… Az apostolnak ez a bi­zonyságtétele csak azokra vonatkozhat, akik hasonló tapasztalatot sze­reztek. És mi teljes szívből hisszük, hogy ezek azok az emberek, akik a meghatározott időben nagy bizalommal tekintettek Krisztus eljöve­telére, s akik csalódtak és nagy próbákon mentek és mennek keresztül várakozó állapotukból adódóan. Az a kijelentés, hogy „ még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő és nem késik”, azt igazolja, hogy ez a kijelen­tés nem vonatkozhat az egyház történelmének egyetlen periódusára sem, csupán a második advent előtti időre ” (24-25. o.).

James White ezután megkísérli megfogalmazni, hogy mit jelent „ az Isten parancsolatai és a Jézus hite” (Jel 14:12). „Az Atya parancsolatai és a Fiú, Jézus Krisztus hite közötti különbségtétel túl világos ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk… Az asszony magvának maradéka (Jel 12:17), aki a harmadik angyal üzenetét kapta, nemcsak az Atya paran­csolatait tartja meg, hanem a Fiú hitét, illetve a Fiú bizonyságtételét is… Mivel Jézus hite, illetve bizonyságtétele magába foglal mindent, amit Jézus és apostolai tanítottak az új szövetség idején, az ‘Isten parancso­latai’ kifejezés csak olyasmire vonatkozhat, ami mind az Ószövetség, mind az Újszövetség idején kötelező. Ezért azt mondjuk, hogy az Isten parancsolatai a Tízparancsolatot jelölik, amit az Atya hallható han­gon kihirdetett, és saját ujjával a kőtáblába vésett… Itt van tehát egy nép, aki az egész Bibliát szereti, akik mind az Atyát, mind a Fiút tisztelik azzal, hogy megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét. Mert Jézus bizonyságtétele nem áll szemben Isten parancsolataival és nem foglalja el azok helyét” (26-28. o.).

„A próbatétel idején, amikor a harmadik angyal ezt a fontos üzenetet hirdeti, csak két osztály lesz: az egyik imádja a fenevadat és annak ké­pét, és felveszi a fenevad bélyegét. A másik ragaszkodik a harmadik angyal üzenetéhez, és megtartja Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ezek elpecsételtetnek az élő Isten pecsétjével, s ott fognak állni a Bá­ránnyal a Sión hegyén… (Jel 14:1-5). De mi lesz a fenevad bélyege akkor, amikor az embereknek el kell dönteniük, hogy Istent imádják-e vagy a fenevadat és annak képét? Úgy gondoljuk, hogy ez a hét első napjának megtartása lesz a negyedik parancsolat szombatja helyett” (28-29. o.).

Ezután James White röviden szól arról, hogy „akis szarv” (Dán 7:25), és a „bűn embere” (2Thesz 2:4) hogyan változtatta meg az „időket és a törvényt” azért, hogy Isten fölé helyezze magát, és rámutat arra, hogy a szombatünneplő adventisták feladata képviselni ezt az üzenetet: „Az első angyal üzenetéről azt olvassuk, hogy ‘nagy szóval’ hirdették, azaz nagy tömegeket mozgatott meg. A másodikról nem mondja ezt, de a harmadikat ismét ‘nagy szóval’ hirdetik, tehát ez az üzenet egyre növekszik és terjed, mindaddig míg el nem éri Isten alázatos népének szívét, és amíg ki nem vált­ja azok ellenállását, akik többre tartják ezt a világot és az emberek paran­csolatait, mint Isten parancsolatait, és az élet fájához való jogot” (32. o.).

A hármas angyali üzenetet később John N. Andrews és Uriah Smith részletesen kidolgozta, s így ez a bibliai szakasz a hetednapi adventiz­mus egyetemes missziós küldetésének bibliai mandátumává lett: „En­nek az üzenetnek az a célja, hogy figyelmeztesse az embereket a közelgő ítéletre, megvilágítsa a szentek útját, éberségre nevelje Isten népét; összegyűjtse a szenteket egy testté, és helyreállítsa Isten törvényét az ő népe életében, s így felkészítse őket Isten eljövendő országára” (Andrews, J. N.: Tree Messages of Revelation 14, 5. kiad., 1892. IV. o.).

Krisztus a mi igazságunk

Mindaz, amit eddig mondtunk a hetednapi adventizmus kialakulásáról, azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy az adventistákat annyira le­köti a törvény és a bibliai jövendölések magyarázata, hogy egyáltalán nem figyelnek az evangéliumra. Ez azért is súlyos kérdés, mert a hármas angyali üzenet első és utolsó szavai is az evangéliumot állítják elénk: „Es láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és min­den nemzetségnek és ágazatnak és népnek” (Jel 14:6). Az „örökkévaló evangélium ” hirdetésének eredménye pedig egy olyan nép. akik „ szen­tek”, „béketűrők”, s Isten parancsolatai mellett megtartják „a Jézus hitét” (Jel 14:12).

Ellen G. White ezeknek az értékeknek a fontosságára hívta fel a hetednapi adventista mozgalom úttörőinek figyelmét, amikor kijelen­tette: „Nem szabad kihagyni Jézus Krisztust, a nagy vonzerőt, a har­madik angyal üzenetéből Sokan, akik részt vettek a mai munkában, megengedték, hogy Krisztus a második helyre szoruljon vissza, és az érvek és elméletek foglalják el az első helyet” (Selected Messages, 1. köt. 383. o.).

Ellen G. White fenti kijelentésének megértéséhez két dologra kell fel­hívni a figyelmet: (1) a mozgalom úttörői más evangéliumi felekezetek­ből csatlakoztak új egyházukhoz, és magukkal hozták azt a keresztény tapasztalatot, amit ott szereztek. Küldetésük lényegét abban látták, hogy kiigazítsák azokat a hibákat és tévedéseket, amit az evangéliumi protes­tantizmus épületén láttak (Ésa 58:12). Azt vallották, hogy nem azokkal a kérdésekkel kell foglalkozniuk, amit más egyházakban amúgy is he­lyesen tanítanak. (2) Mint fentebb láttuk, a nagy adventmozgalomhoz csatlakozott öt lelkipásztor, akik korábban a „ Christian Connection ” felekezetéhez tartoztak. Ezek közül néhányan hetednapi adventisták let­tek. E kis közösségben ariánus nézeteket vallottak: tagadták Krisztus istenségét, és az Atyával való egylényegíiségét, a Szentlelket pedig csu­pán isteni befolyásnak tekintették.

A hetednapi adventizmusban addig nem ütköztek ki ezek a kérdések, amíg az úgynevezett „ megkülönböztető igazságok” tisztázása volt napi­renden. Azonban abban a pillanatban, amint Jézus Krisztus személye került az egyház hitének központjába, válaszolni kellett az evangélium „örök igazságai”-val kapcsolatos kérdésekre. A hetednapi adventista teo­lógia története azt mutatja, hogv ez a válaszadás sokkal bonyolultabb­nak bizonyult a „ megkülönböztető igazságok” tisztázásánál.

Ezt a folyamatot szeretnénk röviden vázolni az alábbiakban. Ellen G. White nagyon komolyan vette azt, hogy Jézus Krisztus személyét és szolgálatát kell a hármas angyali üzenet központjába állítani. Úgy látta,

hogy ha ezt elmulasztják, akkor a Hetednapi Adventista Egyház nem tudja teljesíteni világszéles küldetését, s olyan befelé forduló közösség marad, amely soha nem jut túl más egyházak hibáinak és tévedéseinek ostorozásán. Ellen G. White azért is szorgalmazta az adventizmus evan­géliumi vonásainak erősítését, mert utazásai során azt tapasztalta, hogy a vitatkozó lelkületű misszionáriusok kritizáló lelkületű tagokat hoznak be az egyházba: „Meglátogattuk a svájci gyülekezeteket — írta 1886-ban és egyszer-kétszer beszéltünk mindenütt. De úgy érezzük, hogy sokkal többet kell munkálkodnunk értük… Nagyobb egységre és több testvéri szeretetre van szükségük. Nemcsak a svájci gyülekezetekben tapasztal­tuk ezt, hanem egész Európában: bíráló és kritizáló lelkület uralkodik mindenütt, ami ha sokáig így marad, bizonyosan kiöli a lelkiséget és a kegyelemben való növekedést” (Review and Herald, 1886 július 20. 450. o.).

Ellen G. White egy szemléletes példával is alátámasztotta felhívását: Már a nagy adventmozgalomban úgy értették Habakuk próféta felhívá­sát: „írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható le­gyen ” (Hab 2:2), miszerint táblázatokat kell készíteni, hogy az üzenetet közérthetővé tegyék. (Különösen fontos szerepet kapott Charles Fitch táblázata.) A hetednapi adventisták közül James White készíttetett egy metszetet, és ezt a címet adta neki: „Az élet útja az elveszett Paradi­csomtól a megtalált Paradicsomig”. Ez a kép bemutatja az ember kiűzetését Édenből, az ószövetségi áldozati szertartásokat, az erkölcsi törvényt, Krisztus keresztjét, a keresztséget és az úrvacsorát, valamint az Új Jeruzsálemet. A metszeten, ami 1876-ban készült, középen egy hatalmas fa áll, melynek két alsó ágáról a törvénytáblák lógnak le. Az egész ábrát a fa képe uralja annyira, hogy teljesen elnyomja Krisztus keresztjét.

Ellen G. White üzenetét a lelkészek fiatalabb nemzedéke értette meg. Ellet J. Waggoner (1855-1916) és Alonzo T. Jones (1850-1923) advent­ista lelkészeknek a Generál Konferencia 1888-ban Minneapolisban tar­tott ülésén elmondott igehirdetései, valamint a konferenciát követő bei- missziós sorozatai Krisztusra, mint a megigazulás forrására irányították az adventisták figyelmét. Ellen G. White nem értett mindenben egyet e két igehirdetővel (akik később elhagyták az egyházat), de maga is részt vett az adventisták közötti megújulás programjában. Igehirdetéseivel, valamint a századforduló idején írt könyveivel (Jézushoz vezető út, 1892-ben, Gondolatok a hegyibeszédről, 1892-ben, Jézus élete, 1900- ban, Krisztus példázatai, 1905-ben, Az apostolok cselekedetei, 1911- ben) nemcsak az adventista tanítások evangéliumi keresztény értékeinek elmélyítéséhez járult hozzá, hanem a lelki élet megújulásá­hoz is. így a hetedik napot ünneplő adventisták a huszadik század ele­jére már nemcsak az evangéliumi keresztények által képviselt általános keresztény tanítások kiigazítását tartották feladatuknak, hanem a teljes evangélium képviselését.

Az ariánus nézetek egy James M. Stephenson nevű lelkész „The Atonement” (Az engesztelés) című, 1854-ben kiadott könyvének közve­títésével kerültek a hetednapi adventista irodalomba. James M. Step­henson elsőnapi adventista lelkész volt, akit Joseph H. Waggonernek (1820-1889) sikerült egy rövid időre áttérítenie, de aki később vissza­tért a vasárnapot ünneplő adventisták közé. J. M. Stephenson azt taní­totta, hogy „egyedül az Atya önmagában létező…, és ő Fiának adta, hogy élete legyen önmagában, hogy a Fiú továbbadhassa ezt azoknak, akik eljövetelekor övéi lesznek” (Stephenson, J. H.: The Atonement, 50. o.). Joseph H. Waggoner, aki 1868-ban maga is írt egy azonos című köny­vet, nem ment el eddig, de maga is szubordinációs nézeteket vallott Jézus Krisztussal kapcsolatban (szubordináció azt jelenti, hogy Krisztus isteni természetében az Atyának alá van vetve). J. H. Waggoner azt mondta, hogy ha Krisztus isteni természete mindenben azonos lenne az Atya istenségével, akkor Krisztus nem halhatott volna meg: „ ezért (az Isten) címet őreá (Krisztusra) csak alárendelt és korlátozott értelemben lehet alkalmazni. Korlátlan és egyetemes értelemben csak a Legfőbb Lényre, Istenre és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjára’ vonatkoztatható ” (Waggoner, J. H.: The Atonement, 102. o.).

A probléma feledésbe merült volna akkor, ha nem lett volna ezen az állásponton Uriah Smith is, aki a Review and Herald szerkesztője, a Generál Konferencia titkára, s abban az időben az egyház egyik legbe­folyásosabb tanítója volt. Uriah Smith Dániel és Jelenések könyvéhez írt klasszikussá vált kommentárjában, valamint a szentélyről és Jézus Krisztusról írt könyveiben is ariánus, később szemiariánus (félig ariá­nus), illetve szubordinációs tanításokat hirdetett: a Jelenések könyvé­hez írt kommentárjának 1865-ös kiadásában például arról értekezett, hogy Krisztus, mint „ az Isten teremtésének kezdete ” (Jel 3:14), „ az első teremtett lény, akinek léte megelőzi a többi teremtmény létét, és közvetlenül az önmagában létező és örökkévaló Isten után következik”. Uriah Smith ezt az ariánus nézetet árnyaltabban fogalmazta meg 1875- ben, a könyv második kiadásában, amikor Krisztust, mint elsőszülöttet megkülönböztette ugyan a teremtményektől, de kijelentette, hogy a Fiúnak mégis csak van kezdete, ezért „ az Atyának mégis előbb kellett léteznie „.

Lényegében ezt az álláspontot képviselte „Looking Unto Jesus” (Jézusra nézve) című könyvében is, amit utoljára 1898-ban adtak ki. Ugyanebben az évben jelent meg Ellen G. White „ The Desire ofAges ” (A világ reménye) című könyve is, aki ugyan nem szállt szembe Uriah Smith-szel, de nyíltan képviselte a Krisztus örökkévaló istenségéről szóló evangéliumi tanításokat: „Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával… Jézus Atyja mellett maradhatott volna. Mégis elhatározta, hogy leteszi jogarát Atyja kezébe, elhagyja a mindenség trónját, hogy világosságot hozzon a sötétségben ülőknek és életet adjon az elveszendőknek… ő volt a testet öltött Isten, a menny és a föld vilá­gossága” (19-24. o.).

A Generál Konferencia a huszadik század közepén egy bizottságot hozott létre, hogy átdolgozzák Uriah Smith Dániel és Jelenések köny­véhez írt magyarázatait. Ez a bizottság 1944-ben törölte a könyvből az ariánus nézeteket tartalmazó mondatokat.

A hetednapi adventista tanítások első szintézisei

A hetednapi adventizmus úttörői abban a meggyőződésben éltek, hogy „ a jelenvaló igazság harmonikus minden részletében, részei úgy hatnak egymásra, mint az óra kerekei” (Uriah Smith).

Az első olyan kísérlet, melynek célja volt a szentély tanáról, a szom­batról, a prófétaság kegyelmi ajándékáról és a hármas angyali üzenetről szóló felismerések egyeztetése, 1848-ban történt. Ebben az évben az alábbi helyeken öt úgynevezett „szombatkonferenciát” tartottak, ahol a különböző adventista csoportok képviselői egyeztették álláspontjukat:

Rocky Hill, Connecticut, 1848. április 20-24. Ezen a konferencián Albert Beiden házában mintegy ötvenen vettek részt. A konferencia fő előadója, Joseph Bates a parancsolatok megtartásáról beszélt, és azt mondta, hogy a „parancsolatok megtartása által bemegyünk az életre, míg a parancsolatok megrontása biztos halált eredményez”.
Volney, New York, 1848. augusztus 18. Egy bizonyos Arnold test­vér csűrében harmincötén jöttek össze, hogy meghallgassák Joseph Bates előadását a szombatról és James White beszédét a tíz szűz példázatáról.
Port Gibson, New York, 1848. augusztus 27-28. Hiram Edson csű­rében gyűltek össze. A résztvevők számáról és az előadókról nem tudunk.
Rocky Hill, Connecticut, 1848. szeptember 8-9.
Topsham. Maine, 1848. október 20-22. Howland házába várták az alábbi előadókat: Bates, Gurney, Nichols, James és Ellen White. Továb­bi részleteket nem tudunk erről az összejövetelről sem.
A szombatkonferenciákon nem készítettek hitvallási iratokat, mégis kirajzolódtak azok a hitpontok, melyek a hamarosan megszülető új felekezet tanításainak alappillérei lettek. Le Roy Edwín Froom adventista dogmatörténész nyolc ilyen hitpontot nevezett meg:

Hitték, hogy Krisztus személyesen, láthatóan, és hamar jön el; s hogy eljövetele megelőzi a millenniumot.
Hitték, hogy Krisztus két szakaszból álló szolgálatot végez a mennyei szentélyben, és hogy a második szakasz, amit vizsgálati ítéletnek nevezünk, 1844-ben kezdődött.
Hittek a hetedik napi szombat megünneplésének időszerűségében és kötelező érvényében.
Hittek abban, hogy Isten Ellen G. White-ot felruházta a prófétaság kegyelmi ajándékával (Jel 12:17; 19:10).
Hittek abban, hogy az adventmozgalom küldetését a jel 14:6-12 verseiben szereplő három angyal szimbolizálja.
Hitték, hogy az ember természeténél fogva nem halhatatlan, ezért a halhatatlanságot csak Krisztus által nyerik el azok, akik Isten országá­nak polgárai lesznek.
Hitték, hogy a hét utolsó csapás a kegyelmi idő lejárta után lesz, és közvetlenül megelőzi Krisztus megjelenését.
Hitték, hogy a kárhozottak a millenium letelte után teljesen és véglegesen megsemmisülnek (Froom, L. R. E.: ITie Prophetic Faith of Our Fathers, 4. köt. 1023, 1030-1048. o.).
Az első adventista dogmatikai kézikönyv James White és Uriah Smith 1877-ben tartott előadásaiból készült. Ezeket az előadásokat „Bible Institute ” (Bibliatanfolyam) címmel tartották lelkészek és gyülekezeti munkások részére. A mű első kiadása 1878-ban, második átdolgozott kiadása pedig 1884-ben jelent meg: „Synopsis ofthe Preseni Truth” (A jelenvaló igazság vázlata) címmel.

A szerző ezekkel a szavakkal összegzi könyve célját: ,Az az általános igény, hogy azok is tanulmányozhassák a kérdést, akik személyesen nem vehettek részt a tanfolyamokon – tette indokolttá hogy könyv formájában is közzétegyük az előadások tartalmát… Az volt a cél, hogy bemutassuk azokat az alapvető tényeket és adatokat, melyek összefüggnek az előadott témák­kal, valamint azokat a kérdéseket, melyek segítségével tovább lehet tanul­mányozni ezeket a nagy fontosságú bibliai témákat. A könyv különös értéke éppen ezekben a kérdésekben van, amit felhasználnak mindazok, akik részt vesznek a tanfolyamon, de amit ajánlunk a többi olvasónak is. ”

Az első kiadásban 29, a másodikban 32 fejezetben mutatta be Uriah Smith az adventista próféciamagyarázat, valamint a törvény és a szom­bat legfontosabb kérdéseit. Mivel ez a könyv még azelőtt jelent meg, hogy Ellen G. White ösztönzésére előtérbe állították volna Jézus Krisz­tus személyét és szolgálatát, természetesen csupán néhány oldalnyi sza­kasz foglalkozik az „örök igazságok” kérdésével.

Igy egy fejezeteben a keresztség, a törvény és a megtérés viszonyáról, egy fejezetben pedig Krisztusnak az ószövetség idején végzett szolgálatá­ról olvasunk. Ezek a fejezetek meggyőznek bennünket arról, hogy a hetedna­pi adventisták ebben az időszakban nem tagadták az evangélium alapvető igazságait, de nem is adtak neki olyan hangsúlyt, mint azt később tették.

A „Bible Institute” huszonhatodik fejezete, mely a keresztségről, Isten törvényéről és a megtérésről szól, a következő kijelentést teszi az üdvösség útjáról: „Krisztus első eljövetelének három eseménye képviseli azt a három lépést, amely a bűn életrendjéből az engedelmesség élet­rendjébe vezet: ezek a megfeszítés, az eltemettetés és a feltámadás. (1) A bűnös először megfeszíttetik Krisztussal (Róm 6:6). Ez a megfeszü­tetés a bűnről való valódi meggyőződést jelenti” (291. o.). Uriah Smith rámutat, hogy Pál a Római levélben (7:7—9) elmondja, hogy az erkölcsi törvény megismerése és megelevenedése által jut el az ember erre az ismeretre. (2) „A megtérés második lépcsőfoka a Krisztussal való elte­mettetés” (292. o.). Ez magában foglalja a keresztség bibliai formájára való utalást, valamint a múlt bűneivel való teljes szakítást. (3) „A megtérés harmadik lépése, feltámadni Krisztussal a hullámsírból” (292. o.), ami azt jelenti, hogy a keresztény élete összhangba kerül Isten törvé­nyének alapelveivel. „ Láthatjuk tehát, hogy a keresztség szoros kapcso­latban van a megtéréssel, sőt a megtérés része: olyan külső cselekmény, amivel a hívő megmutatja Krisztusba vetett hitét” (298. o.).

A könyv következő fejezete ezt a címet viseli: „Krisztus az Ószövet­ségben „. A szerző ebben a szakaszban azt akarja megvilágítani, hogy „ amikor Ádámban mindnyájan elvesztünk, Jézus Krisztusban már ott volt a megváltás terve… (Jel 13:8), ezért a Szentírásban csak egyféle út van az üdvösségre. Bár az üdvösség terve fokozatosan bontakozott ki, nem volt háromféle út: egy a pátriárkáknak, egy a zsidóknak és egy a keresztényeknek. Jézus Krisztus a bűnösök Megmentője az emberiség­nek adott kegyelem minden szakaszában (ApCsel 4:12). Mind a józan ész, mind a kinyilatkoztatás nevében elítéljük azt a tévtant, amely szem­beállítja az Atya törvényét és a Fiú evangéliumát, mintha az Ószövetség idején az emberek a törvény által üdvözültek volna az evangélium nélkül, most pedig az evangélium által üdvözülnének az erkölcsi törvény figyelmen kívül hagyása mellett… Az erkölcsi törvény a helyes cse­lekedetek szabályait tartalmazza, megítéli és kárhoztatás alatt tartja mindazokat, akik áthágják. Isten törvénye nem tehet ennél többet a bűnösért, egyedül az evangélium tudja neki felkínálni a bűnbocsánatot és az üdvösséget. Ezért az Isten Fiának evangéliuma nélkül sem a pát­riárkák, sem a zsidók nem üdvözülhettek” (306-307. o.).

Az első dogmatika, amely már érett és kifejlett formájában mutatta be a hetednapi adventizmust, William W. Prescott „The Doctrine of Christ” (Krisztus tanítása) című könyve volt 1920-ból. E könyv megje­lenése idején a Generál Konferencia elnöke az az Arthur G. Daniels (1858-1935) volt, aki 1926-ban maga is könyvet írt az evangélium alap­vető kérdéseiről (Christ is our Righteousness), s aki szolgálatának utolsó éveit az egyház lelki megújulásának előmozdítására szentelte. William W. Prescott szülei a nagy adventmozgalomhoz tartoztak. Ő maga első­sorban az adventista rendszeres teológia megteremtésében, valamint az adventista felsőoktatás bibliai központú kiépítésében szerzett érdeme­ket, de 1901-ben, Arthur G. Daniels elnökké választása idején, megvá­lasztották a Generál Konferencia alelnökének is.

W. W. Prescott elsődleges érdeme az volt, hogy megpróbált követ­kezetes maradni az adventista tanítások rendszerezésében, másodsorban ennek a rendszernek a központjába Jézus Krisztust állította. Több feje­zetnek már a címében is kifejezte művének Krisztus-központúságát: „A kereszténység központi igazsága”, „Krisztus személye”, „Krisztus a mi egyedüli Megváltónk”, „Krisztus életét élni”, „Megadni Krisztusnak az őt megillető helyet”, A bevezetésben ezt írta: „az a tantétel, amelyik csupán teológiai eszmefuttatás marad, képtelen megszabadítani az embert a bűn fogságából, és nem képes megadni azt a békét és nyugal­mat, amit csak Krisztusban nyerhetünk el. Ha azt akarjuk, hogy meg­szabadítson bűneinktől, akkor el kell fogadnunk őt, mint aki ‘az út, az igazság és az élet’, és nem engedhetjük meg, hogy a róla szóló tantételek elhomályosítsák őt magát, az ő áldott teljességében” (3. o.).

Krisztus személyével kapcsolatban kijelentette, hogy isteni és emberi természetének kettőssége az a híd, amely átvezet bennünket a dicsőségbe (22. o.), ezért a kereszténység lényege Krisztus személyében van. Ebből pedig öt dolog következik: (1) a megmentő hit Krisztusra összpontosít, (2) az igazság Krisztusban nyer életet, (3) Krisztus kölcsönöz a tantételeknek valóságos tartalmat, (4) az evangélium minden áldása Krisztusban van, (5) ezért az evangélium hirdetése Krisztus prédikálásával egyenlő.

W. W. Prescott ezt a Krisztus-központúságot következetesen végig­viszi minden tantételen: Krisztus Isten legfőbb kinyilatkoztatása, Ő az egyetlen Közbenjáró, Ő a megigazulás forrása, de Ő a megszentelt élet forrása is, és így természetesen Ő üdvösségünk alapja is.

Ez a következetes Krisztus-központúság nem csak a Generál Konfe­rencia vezetőire, A. G. Daniels elnökre és Olivér Montgomery (1870- 1944) alelnökre) hatott, hanem az egyház tisztviselőinek következő nemzedékére, így Francis McLellan Wilcox-ra (1865-1951) is, aki 1931- ben W. W. Prescott könyvének figyelembevételével állította össze egy­házunk alapvető hitelveit. E hitelvek arról tanúskodnak, hogy a heted­napi adventizmusnak sikerült a „megkülönböztető igazságok”-at integ­rálnia az „örök igazságok”-ba, s amikor ez megtörtént, a mozgalom rohamosan növekedni kezdett.A HETEDIK NAPOT ÜNNEPLŐ ADVENTISTÁK HITVALLÁSI IRATAI

A hetedik napot ünneplő adventisták hitelvei 1848-tól 1980-ig foko­zatosan alakultak ki, és ezt a folyamatot egyáltalán nem kell lezártnak tekintenünk. A Hetednapi Adventista Egyház 1980-ban elfogadott alap­vető hitelveiben ezt olvassuk: „Az adventisták a Bibliát tartják hitük egyedüli alapjának, és bizonyos alapvető hittételeket a Szentírás tanítá­sának tartanak. Az itt felvázolt hit elvek azt mutatják be, hogyan érti és magyarázza az egyház a Szentírás tanításait. E megállapodások felül­vizsgálata a generál konferenciai ülésszaktól várható el, ha a Szentlélek a bibliai igazság teljesebb megértésére vezeti az egyházat, vagy ha Isten Szent Szavának tanításaira kifejezőbb szavakat találunk”. Ezeket a gon­dolatokat előrebocsátva tesszük közzé a hetedik napot ünneplő adven­tisták alapvető hitvallási iratait. A szerkesztő köszönetet mond Bert Holoviaknak, a H. N. Adventista Egyház központi irattára vezetőjének, valamint Róbert W. Olsonnak, az Ellen G. White hagyatékát gondozó intézet volt igazgatójának azért, mert 1978. március 15-én készített össze­állításukat közlésre rendelkezésére bocsátották.

Ellen G. White az 1848-ban elfogadott pillérekről

(A hetedik napot ünneplő adventisták úttörői 1848-ban öt úgynevezett „szombatkonferenciát” tartottak, ahol egyeztették álláspontjukat. E kon­ferenciák hangulatáról és az elfogadott alapvető hittételekről szólnak Ellen G. White itt közölt visszaemlékezései.) 34

„ Sokan nem tudják, milyen szilárd alapokra helyeztük hitünket. Fér­jem, Joseph Bates, Stephen Oierce, Hiram Edson testvérrel és más buz­gó, tisztes és igaz férfiakkal együtt azok között volt, akik az idő elmúlta után 1844-ben az igazságot, mint elrejtett kincset kutatták.

Összejöttünk megterhelt szívvel, s imádkoztunk, hogy egyek lehes­sünk hitben és a tanításokban, mert tudtuk, hogy Krisztus nem szakadt ré­szekre. Egyszerre egy hitpontot vizsgáltunk meg. Tisztelettel és félelem­mel nyitottuk meg az írást, gyakran böjtöltünk, hogy alkalmasabbak lehessünk az igazság megértésére. Ha valamelyik pontot komoly ima után sem értettük meg, akkor megbeszéltük; mindenki szabadon fejthet­te ki véleményét, majd újra térdet hajtottunk és könyörögtünk, hogy Isten segítsen nekünk világosan látni, hogy egyek lehessünk, ahogy Krisztus is egy az Atyával. Sok-sok könnyet hullattunk.

Több órát töltöttünk el így. Időnként az egész éjszakát az írás komoly és ünnepélyes tanulmányozásával töltöttük, hogy megérthessük a mi időnkre vonatkozó igazságot. Egyes esetekben az Úr Lelke szállt rám, és Isten az álta­la választott módon megvilágított egy-egy nehéz helyet, s akkor tökéletes összhang keletkezett. Mindnyájan egyek voltunk lélekben és értelemben.

A legkomolyabban ügyeltünk arra, hogy az írást el ne ferdítsük, bármely ember véleményéhez igazítva. Arra törekedtünk, hogy a köz­tünk lévő különbségeket a lehető legkisebbre csökkentsük azáltal, hogy nem álltunk meg az olyan kisebb jelentőségű pontoknál, amelyekben többféle vélemény uralkodott. Mindnyájunk lelkét áthatotta a felelős­ség, hogy olyan lelkület uralkodjon a testvérek között, ami megfelel Krisztus imájának, hogy az O tanítványai egyek legyenek, mint ahogy O is egy az Atyával.

Megtörtént, hogy egy-két testvér csökönyösen szembehelyezkedett az előadott állásponttal és szabad folyást engedett indulatainak, de amikor ez a lelkület megnyilatkozott, akkor bezártuk a megbeszélést és elna­poltuk az ülést, hogy mindenkinek legyen lehetősége Istenhez fordulni imában, tanulmányozni a kérdést, és kérni a menny világosságát anél­kül, hogy másokkal is beszélt volna a dologról. Barátságosan váltunk el, s elhatároztuk, hogy amint lehet, ismét összejövünk további kutatásra. Időnként látványos módon áradt ránk Isten ereje, és amikor megvilá­gosodott előttünk az igazság valamelyik pontja, sírtunk és örvendeztünk együtt. Szerettük Jézust, és szerettük egymást” (Christian Experience and Teachings of Ellen G. White, 192-195. o.J.

„ Egyesek sokat beszéltek a régi határkövekről, de nem ismerték a ré­gi határköveket és hamis fogalmaik voltak róluk… Az 1844-es idők nagy események időszakai voltak: feltárult csodálkozó szemünk előtt a mennyei szentély megtisztítása, mint ami közvetlen kapcsolatban van Isten földi népével; továbbá az első, a második és a harmadik angyal üzenete. Ez utóbbi kibontotta előttünk a zászlót, melyen ez a felirat látható: ‘Isten parancsolatai és Jézus hite’. Ennek az üzenetnek egyik határköve: Isten temploma, ami megnyílt az igazságot szerető nép előtt, és a szövetség ládája, mely tartalmazza Isten törvényét. A negyedik parancsolat szom­batjának erős fénye megvilágította az Isten törvénye áthágóinak ösvé­nyét. Régi határkő az is, hogy a gonoszok nem halhatatlanok. Tehát ezek azok a pontok, melyek a ‘régi határkövek’ közé tartoznak” (Counsels to Writers and Editors, 30-31. o.).

A Review and Herald által képviselt fő hittételek (1854)

(A fő hittételek itt felsorolt pontjait 1854. augusztus 15-től december 19- ig sorozatosan közölték az egyház hivatalos lapjában.)

A Biblia, és csakis a Biblia a hit és kötelesség egyedüli mértéke.
Isten törvénye, ahogy azt az Ó- és az Újszövetség tanítja, változ­hatatlan.
Krisztus személyes eljövetele és a holtak feltámadása a millennium előtt lesz.
A szentek végső öröksége az édeni tökéletességre és dicsőségre visszaállított föld.
A halhatatlanságot csupán Krisztus által, és csak a feltámadáskor nyerik el a szentek.
A kötelező hitvallás kérdése az első egyházterület megszervezése alkalmával

(A közös hitvallás igénye is napirendre került 1861-ben, amikor a Michigan-i adventista gyülekezetekből megszervezték az első egyházte­rületet. Az eseményről a Review and Herald, 1861. október 8-i száma számolt be.)

White testvér a következő határozati javaslatot terjesztette a küldöt­tek elé: „Elhatározzuk, hogy ez a konferencia az alábbi szövetségi szer­ződést ajánlja a gyülekezeteknek: mi, akik aláírtuk ezt a szövetségi nyi­latkozatot, mint gyülekezet, felvesszük a hetedik napot ünneplő advent­ista nevet és egyesülünk Isten parancsolatainak megtartásában és a Jé­zus hitében.”

Hull testvér támogatta, s a konferencia megszavazta a javaslatot. White testvér, a szavazatok megoszlását látva, kijelentette: „Remé­lem, hogy egy ilyen nagy jelentőségű kérdés mellett nem megyünk el úgy, hogy meg ne beszélnénk, ha bárkinek ellenvetése van vele szemben. Semmi sem kelt bennem annyi rossz érzést, mint az, ha egyesek tartózkodó ál­láspontra helyezkednek. Ezért remélem, hogy a téma csak nyer azáltal, ha mindannyian őszintén megnyilatkozunk vele kapcsolatban, hogy az­tán a szavazás egyhangú eredménnyel végződjön. Ezért javaslom, hogy szavazzunk újra a kérdésről. ”

Louborough testvér azt javasolja, hogy vizsgálják meg újra a kér­dést. A javaslatot a konferencia elfogadja.

Hull testvér ezt mondta: „ Csak néhány szót szeretnék hozzászólni. Ez a szövetség nagyon hasonlít azokra, amit többször írtam már szerve­ződő gyülekezeteknek. Láthatóan és érzékelhetően szükség van egy ilyen szövetségre. Úgy gondolom, hogy apostoli eredete van annak, hogy ne­vünket aláírjuk valaminek, amit írásban rögzítenek. Csak egy dologra köte­lezzük el magunkat: Lsten parancsolatainak és Jézus hitének megtar­tására. Nincs annál nagyobb dolog a keresztény életben, mintha elkötelez­zük magunkat, hogy segítjük egymást a keresztény életben. Nincs ebben semmi Krédó vagy hitvallás… ”

White testvér ezt mondta: „ Mivel senki nem mond ellenvéleményt, kísértést érzek arra, hogy ezt a megbeszélés előmozdítása érdekében ma­gam tegyem meg. A körülmények úgy hozták, hogy meg kellett vizsgál­nom ezt a kérdést, s így nagyon világos lett számomra. De az emberek­ben az a gondolat támadhat, hogy más egyházakat kezdünk követni, s akkor mi lesz ennek az eredménye. Szeretném, ha hozzászólnátok ehhez a ponthoz. Hiszen valóban úgy tűnik, hogy a körülöttünk élő egyházak mintájára cselekszünk, és egyesek azt fogják erre mondani, hogy Ba­bilont követjük, s ez ellenállást kelt bennük. ”

Lougborough testvér ezt mondta: „ Ilyen jogon azt is mondhatnák, hogy más egyházakat követünk, amikor istentiszteleti helyeket építünk magunknak. Nem azért hívjuk az egyházakat Babilonnak, mert tagjai szövetkeznek, hogy engedelmeskedni fognak Istennek. En ma is azon az állásponton vagyok, amit a Review and Herald-ban korábban írtam: ‘a hitehagyás első lépése az, ha Krédót írunk, s ezáltal előírjuk, hogy mit kell hinni. A második lépés az, ha ezt a Krédót a gyülekezeti tagság fel­tételévé tesszük. A harmadik az, ha a tagokat a Krédó dolgában pró­bára tesszük. A negyedik az, ha eretnekeknek nevezzük azokat, akik nem hisznek a Krédóban, s az ötödik, ha ezért üldözni is kezdjük őket.’ Én azt kérem, hogy ezen az úton ne kövessük az egyházakat.”

Cornell testver szavai: „Az a lényeg, hogy mi Isten parancsolatainak és Jézus hitének megtartására szövetkezünk. És én még soha nem hal­lottam olyan népről, akik erre szövetkeztek volna, úgyhogy egyáltalán nem lehet azt mondani, miszerint ezzel a szövetséggel mi más egyháza­kat követünk. Vannak szombatiskoláink is, melyek hasonlítanak más egyházakéhoz, de senkinek nem jutott még eszébe, hogy ezért azzal vá­doljon bennünket, hogy más egyházakat követünk. ”

White így zárta le a megbeszélést: „Meg vagyok győzve, de nem at­tól, amit a testvérek mondtak, mert már eddig is meg voltam. Ezért sze­retnék néhány szót szólni a javaslat mellett. Szeretném, ha a testvérek egyek lennének ebben, mert ezzel erősítenék az egységet a gyülekezet­ben. Adjunk jó példát itt, és menjünk el ezzel a példával a gyülekeze­tekbe. Ez az egyik oka annak, hogy a javaslatra szavazok. Ami a Krédót illeti, abban egyetértek Lougborough testvérrel. Soha nem értékeltem álláspontját annyira, mint azóta, mióta magam is tanulmányozni kezdtem a kérdést. Az Efézusi levélben azt olvassuk, hogy „ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul”, és így tovább (Eféz 4:11-13). Látjuk itt azokat az ajándékokat, melyek a gyülekezetnek adattak. En azon az állásponton vagyok, hogy a Krédó szemben áll az ajándékokkal. Mert tételezzük fel azt, hogy felállunk és Krédóba fog­laljuk, amit hitünk egyik vagy másik pontjáról vallani kell… és akkor az Úr az ajándékok által olyan új világosságot ad nekünk, ami nincs összhangban a Krédóval. Ha hűek akarunk maradni az ajándékokhoz, azok elsöprik a Krédónkat az útból. Krédót készíteni azt jelenti, hogy valahol lecövekelünk, és elzárjuk a további fejlődés útját. Isten jó és helyes célok érdekében adta az ajándékokat egyházának, de egyesek felálltak egyházukban és elnémították vagy kirekesztették egyházukból a Mindenható hangját. Lényegében azt mondják, hogy az Úr nem tehet mást, mint azt, ami benne van a Krédóban. így a Krédó és az ajándékok nyíltan szemben állnak egymással.

Nos mi a mi álláspontunk? A Biblia a mi Krédónk, ezért elvetünk mindenféle emberi Krédót. Elfogadjuk viszont a Bibliát és a kegyelmi ajándékokat, melyek által az Úr időről időre tanít bennünket. És ezáltal állást foglalunk bármilyen lezárt és kötelező hitvallással szemben. így az­zal, amit most teszünk, egyetlen egyet sem lépünk Babilon felé. ”

A kötelező hitvallás igényéről szóló viták 1870-1888-ig

(William C. White – James és Ellen G. White fia – 1930. május 12-én, Le Roy Ectwin Froomhoz írt levele is azt igazolja, hogy a hetednapi advent­isták között vita volt arról, hogy szükség van-e egy kötött, kötelező erejű hitvallásra.)

„Miután tanulmányoztad a felekezet korábbi kiadványait, láthatod, hogy az első általános üléseket, melyeket ‘generál konferenciáknak’ ne­veztek, jórészt különböző bibliai tanítások megvitatására szentelték. Sokféle vélemény, tanítás és magyarázat került e konferenciák elé, s Is­ten áldása folytán a közös tanulmánynak a különböző álláspontok közötti nagyfokú egység lett a gyümölcse.

Amikor 1863-ban megszervezték a Generál Konferenciát, a küldöttek idejének jelentős részét a különböző tervek és módszerek megvitatása foglalta le, a hitelvi kérdések megvitatását pedig egy olyan kisebb cso­portra bízták, akik hatékonyan tudtak ezzel foglalkozni.

Személy szerint 1870-től vettem részt látogatóként a generál konfe­renciai üléseken, s 1877-től kezdve voltam magam is küldött. Ezeken a konferenciákon, ahogy már fentebb mondtam, elsősorban a szolgálat út­jait és módjait beszéltük meg, de szinte minden konferencián akadt egy- egy küldött, aki hitelvi kérdéseket vetett fel, és aki kérte a küldötteket, hogy vizsgálják meg ezeket a kérdéseket. Azokat, akik olyan drága igaz­ságokat ismertek fel, melyek örömmel és buzgósággal töltötték el a lel­küket, arra bátorították, hogy tartsanak előadásokat ezekről.

Voltak azonban olyanok is, akik szinte észrevétlenül vetettek fel egy- egy kérdést, amivel a gyülekezetekben szembesültek, és ami bizonyta­lansággal töltötte el őket. Mivel senki nem készült arra, hogy bölcsen megválaszolja ezeket a kérdéseket, általában parttalan viták keletkeztek, majd elejtették a témát. A felelős vezetőket éveken át zavarta ez a hely­zet…, ezért alakítottak egy bizottságot, s azt mondták, hogy e bizottság­hoz forduljon mindenki, akinek vitatott hitelvi kérdései vagy új meglá­tásai vannak. Bízom benne, hogy a Review and Herald-ban megtalálod, hogy mikor alapították ezt a bizottságot és hány évig funkcionált. Végül ez a bizottság is értelmetlen viták színhelye lett, s ezért a konferencia megszüntette…

Úgy emlékszem, hogy az 1880-as években két-három alkalommal is felvetette néhány befolyásos lelkipásztor, hogy szükségünk volna hitval­lásra, de ezekre a javaslatokra nagyon kevesen figyeltek oda, mert né­pünk azt vallotta, hogy a Biblia a mi hitvallásunk. A Minneapolisban tartott konferencián (1888-ban), ahol nagy eltérések alakultak ki a test­vérek felfogásában, egy tucatnyi befolyásos lelkész szorgalmazta, hogy el kellene fogadni egy hitvallást, mert ez a mű áldására válna. De a ja­vaslat éles ellenállásba ütközött, és Ellen G. White is ellene volt ennek az álláspontnak.”