A kinyilatkoztatást nem ismerők üdvösségének kérdése
Szubjektív meditáció egy nehezen, vagy egyáltalán meg nem válaszolható kérdésről.
Sokat gondolkodtam azon, hogy azok az ismerőseim, más vallásfelekezetek őszinte hívei, vagy olyan emberek, akik nem ismerik, nem érdekli őket a Biblia, miként fognak megjelenni az Isten ítélőszéke előtt? Láttam igazán kellemes modorú és vonzó egyéniségeket. Hallottam tőlük sok szépet, jót. Hosszabb ismeretségeink után sem volt tapasztalható náluk hamisság, erkölcstelenség. Velük mi lesz a feltámadás után?
Ha a kinyilatkoztatást (a Bibliát értem ez alatt) valakinek nem volt lehetősége megszerezni, elolvasni, illetve nem volt, aki segíthetett volna a megértésében, vele hogyan fog Jézus „elszámolni?” Vagy akiknek van Bibliájuk, de nem értik átfogóan és mellébeszéléseket, saját elméleteket is belemagyaráznak?
Volt egy katolikus lelkipásztorral sok évig tartó, igazán meghitt – szinte baráti – kapcsolatom. Könyvespolcán ott sorakoztak a „Mi” kiadványainkból például a Krisztus példázatai és másik könyvek is. Tudta rólam, hogy élesen szemben álltam az ő hitvilágával és egyházának szigorú kritikusa voltam. Mégis soha nem láttam árnyékát sem annak, hogy eretnekként bánt volna velem, a „hittagadó” pogánnyal. Tragikusan korán halt meg. Emlékeimben ő a példa a barátságra és toleranciára. A „más hitű” lényt is EMBERNEK tekintette. 
Ha arra gondolok, hogy az Isten végtelen irgalmából az örökkévalóságban találkozhatunk, nem fogok csodálkozni az ő – a katolikus pap – jelenlétén. Marad a kérdés(em). „kicsoda üdvözülhet tehát?” (Máté 19,25) (Dénes Ottó)
https://www.velunkazisten.hu/content/book/Mi_a_helyzet_azokkal_akik_m%C3%A9g_sohasem_hallott%C3%A1k_az_evang%C3%A9liumot_0
A Római levél 2. fejezetében Pál apostol arról beszél, hogy az írott törvény ismerete nélküli állapotban is van az embernek valamelyes törvényismerete, azaz valamilyen tudomása Isten életrendjéről – a lelkiismeret révén. Azt mondja továbbá, hogy ennek a „szívbe írt törvénynek” (15. vers) a létéről tanúskodik az a tény, hogy a pogányok is cselekszik egyben-másban „természettől a törvény dolgait” (14, vers).
Ez a „törvény nélküli” állapot tehát éppen úgy nem teljesen törvényismeret nélküli állapot, mint a gyerekkor „törvénynélkülisége”, noha a törvényismeret töredékessége, homályossága, nem teljesen tudatos volta jellemzi. A töredékesség és homályosság foka a lelkiismeret eltorzulásának és elhalkulásának mértékétől függően különböző lehet, de kétségtelenül fennáll minden kinyilatkoztatott és írott törvényt nem ismerő embernél. Pál apostol arról is tud, hogy „Ha a körülmetéletlen pogány megtartja a törvények parancsolatait, az ő körülmetéletlensége…körülmetélkedésül tulajdoníttatik neki”’ (26.vers).
A körülmetélkedés az ószövetség jele volt, tehát nem kevesebbet mond Pál apostol ezzel a kijelentéssel, mint azt, hogy Isten befogadott egyeseket a pogányok közül körülmetélkedés nélkül is az ószövetségi egyházba. Éspedig – amint megfogalmazásából kitűnik – azon az alapon, hogy életükben megnyilvánultak annak a szövetségnek a következményei, amelynek a körülmetélkedés a külső, szimbolikus jegye volt. A tételnek bizonyára érvényesnek kell lennie újszövetségi vonatkozásban is, ami azt jelenti, hogy az igazi, láthatatlan újszövetségi egyháznak is tagjává válhat valaki keresztség nélkül, amennyiben életében valóságosan láthatóak az újszövetség cselekedetekben megnyilatkozó gyümölcsei. Ebben az esetben keresztségül tulajdoníttatik neki az, hogy a gyakorlatban megcselekedte, amit a keresztség szimbolikusan kifejez.
I. Pál apostolnak ez a kijelentése teljes összhangban van Jézus tanításával és az egész Szentírással. A Szentírás következetesen hirdeti, hogy mind az ó-, mind az újszövetségben egyedül Isten szabja meg az igazi, láthatatlan egyház határait, és hogy ennek következtében az ítélet napján lesznek meglepetések.
Az Ige alapján bizonyosnak látszik, hogy az Isten országába jutók között lesznek olyanok is, akik az ószövetségi időkben nem viselték a körülmetélkedés jegyét, illetve az újszövetségi korszakban nem részesültek a keresztségben. Emlékeznünk kell Jézus kijelentéseire, amelyek határozottan ebbe az irányba mutatnak: „Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek Jónás prédikálására; és ímé, nagyobb van itt Jónásnál. Délnek királyné asszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja ezt: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa Salamon bölcsességéi és ímé, nagyobb van itt Salamonnál” (Mt.12:41-42). „…sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában, ez ország fiai pedig kivettetnek…” (Mt. 8:11-12) „…igazán mondom néktek, hogy Illés idejében sok özvegyasszony volt Izráelben…,mégis azok közül senkihez sem küldetett Illés, hanem csak Sidonnak Sareptájába az özvegyasszonyhoz.
És Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izráelben, de azok közül egy sem tisztult meg, csak a Szíriából való Naámán” (Lk. 4:25-27).
Gondolnunk kell azokra az igékre is, amelyek Istennek minden teremtménye iránt megnyilvánuló, személyválogatás nélküli szeretetéről és igazságosságáról szólnak, és kizárják azt a gondolatot, hogy Isten a kinyilatkoztatás képviseletével megbízottakat bármiféle értelemben elnézőbben kezelné a többi teremtményénél. ”Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez” – olvassuk a 145, zsoltár 9. versében. „Nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves őelőtte, aki őt féli és igazságot cselekszik” – vallotta Péter apostol (Ap.csel.10:34-35).
Amikor Isten elhívta Ábrahámot azzal a szándékkal, hogy utódait nagy néppé, a maga választott népévé teszi, világosan kijelentette, hogy mindezt az összes nép, valamennyi teremtménye érdekében teszi: „megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei” (I.Móz.12:3). Mindezeket a kijelentéseket a teljes Szentírás világosságában kell megértenünk. A Szentírás egyértelműen tanúskodik róla, hogy Isten nem önkényesen fogad be vagy zár ki az ő országából. Lukács evangéliuma 13. fejezetének 24. versében azt olvassuk, hogy sokan az Isten országába kívánkozók közül nem képesek bemenni, nem alkalmasak erre. János evangéliuma 3. fejezetének 3. verse szerint „aki újonnan nem születik, nem láthatja meg Isten országát”.
Az itt található eredeti görög kifejezés (ou dynatai idein) egyszerre jelenti azt, hogy nem képes meglátni Isten országát, és azt, hogy nem kap lehetőséget erre. Az ige kijelentése szerint az „új ég és új föld” öröklésére csak az az ember alkalmas és jogosult, aki bűneit a Megváltóban való hit által rendezte, és akiben megtörtént az újjászületés döntő fordulata, elfordult a bűn, az önzés életrendjétől, visszatért Isten szeretet-törvényéhez, és ennek a változásnak a valóságosságáról cselekedetei tanúskodnak.
Akinek életében mindezek nem történnek meg, az „nem alkalmas” és nem is jogosult Isten országára. Magával vinné az új földre is a bűnt, és vele a pusztulást; de neki magának sem jelentene áldást, ha énjének átalakulása nélkül bejutna az újjáteremtett föld lakói közé. Az alábbi idézet megragadóan fejti ki ezt az igazságot: „A bűnös nem tudna örülni Isten jelenlétének: visszariadna a szent lényekkel való közösségtől. Még ha szabadon beléphetne is a mennybe, nem volna öröm számára. Az önzetlen szeretet, amely ott uralkodik, és amely a legszorosabb összeköttetésben áll Isten végtelen szeretetével, nem találna visszhangra szívében… Számára a menny a kínszenvedés helye lenne. Vágyakozna elrejtőzni az alól, aki maga a világosság, és minden öröm és boldogság forrása. Nem Isten önkényes határozata zárja ki a bűnöst a mennyből; alkalmatlansága folytán önmagát zárja ki a boldog közösségből. Isten dicsősége reá nézve emésztő tűz lenne. Inkább választaná a pusztulást és a halált, csakhogy elrejtőzhessen annak tekintete elől, aki érte a keresztfán meghalt.”
II. Az előzőekben elmondottakat úgy foglalhatjuk össze, hogy a hit általi megigazulás az, amelyre a körülmetélkedés illetve keresztség nélkül üdvözülők eljuthatnak. A Római levél 4. fejezetének 11. versében azt olvassuk, hogy Ábrahám „körülmetéletlenségében tanúsított hite pecsétjéül nyerte a körülmetélkedés jegyét”. Ha tehát a megerősítő pecsét nincs is meg, a lényegnek, a hitnek – amit a pecsét kifejez és megerősít -, feltétlenül meg kell lennie. Hiten pedig a teljes – értelemmel, akarattal, érzelemmel bíró – ember döntően elhatározó belső állásfoglalását értjük, elfordulást a bűntől és a bűnös éntől, valamint a megváltó kegyelem igénylését és elfogadását.
A Szentírás tanítása szerint Istennek ez az eljárása, hogy a megigazításnál, az üdvözítésnél nem a cselekedeteket, „nem azt nézi, ami a szeme előtt van” (1.Sám. 16:7), hanem csakis azt, „ami a szívben van”, azaz a hitet – teljes egyenlőséget teremt az emberek között, és abszolút méltányosságot az ítéletben. Eszerint az Úr nem számítja fel az öröklött természet, a neveltetés, a környezeti hatások negatív következményeit, csupán azt, ami mindenki esetében egyformán nehéz, egyformán kritikus – a hit döntését.
A végső számonkérésnél, amikor a cselekedeteken méri le a hit valóságosságát (lásd pl. I.Kor. 5:10; Jn. 5:28-29), megint csak nem egyszerűen azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem irgalmas módon figyelembe vesz minden enyhítő körülményt annak megítélésében, hogy kinek mennyit lehetett és kellett valósággá, cselekedetté tennie a hitéből. Ezért mondja Pál apostol, hogy a „törvény nélkülieket”, azokat, akik a Szentírást, az írott kinyilatkoztatást nem ismerték, Isten „törvény nélkül” fogja megítélni (Rm. 2:12).
Nem kéri tehát tőlük számon azt, amit nem ismerhettek. Így, ha maradtak is tévedések pl. egy Naámán vagy egy Sába királynője gondolkodásában vagy életmódjában, üdvözülhetnek, mert az Úr a hitet nézi, a belső állásfoglalást, és azt, hogy gyakorlattá tették-e ebből azt; amit az ő tévedhetetlen megítélése szerint módjukban állt a Szentlélek segítségével cselekedetté tenni.
Összegezve azt mondhatjuk tehát, hogy a „törvény nélküliek” is üdvözülhetnek, de csak annak fenntartásával, hogy az Isten országára való alkalmasság mércéje nem száll – mert nem szállhat – alább.
Az alkalmasság mércéje pedig a hit, valamint annak a világosságnak cselekedetekben való realizálása, gyakorlati életben való érvényesülése, amivel rendelkeztek.
Minden „törvény nélküliek” közül üdvözülő esetében feltételeznünk kell tehát, hogy a Megváltóról bizonyos fogalmat nyertek, hogy őszintén hittek, hogy ezáltal bűnbocsánatot nyertek, és a Szentlélek elvégezte bennük az újjászületés fordulatát, aminek valóságossága kifejezésre jutott abban, hogy a kapott világosságot maradéktalanul érvényesítették gyakorlati életükben.
III. Mindebből nem következik, hogy csökkenteni kívánjuk az evangéliumhirdetés jelentőségét, vagy hogy a rahneri koncepciót valljuk, amit Schlette úgy fogalmazott meg, hogy az Egyház üdvútja „rendkívüli üdvút”, a nem keresztény vallások, a „nem tematikus hívők” üdvútja pedig a „rendes üdvút”. A Szentírás a halál állapotának tekinti a kinyilatkoztatás nélküli állapotot. Ésaiás könyve 9. fejezetének 1. és 2. versében ezt olvassuk: „…megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát. A nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot: akik lakoznak a halál árnyékának földjében, fény ragyog fel fölöttük.” Pál apostol úgy jellemzi az efézusi pogányokból lett keresztények régi életét, hogy „holtak voltak vétkeik és bűneik miatt”, hogy „Krisztus nélkül…, az ígéret szövetségeitől távol valók voltak, reménységük nem volt” (Ef. 2:1 és 12).
Hogy a „törvény nélkülieknek” milyen nagy szükségük van a megváltó üzenetére, azt igen szemléletesen fejezte ki az a látomás, amely Pál apostolt arra indította, hogy második misszióútja során átlépjen Európa földjére: „És azon az éjszakán látás jelent meg Pálnak. Egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt: Gyere át Macedóniába, és légy segítségül nékünk” (Ap.csel 16:9-10). Figyeljük meg, hogy azokat a „törvény nélküliek” közül üdvözülőket, akiket a Szentírás megemlít, Isten valamilyen módon és mértékben kapcsolatba hozza – igazságéhüket és-szomjúkat kielégítve – egyházával, illetve a kinyilatkoztatott ismeretekkel. (Lásd Sába királynője, napkeleti bölcsek stb.) Emellett fenn kell tartanunk, hogy Isten Szentlelkének módja van kapcsolatot teremteni az ember énjével emberi eszközök nélkül is.
Lehettek és lehetnek olyan esetek is, amikor a kinyilatkoztatás emberi közvetítéssel talán soha nem jut el valakihez, a Szentlélek azonban különleges módon mégis közli vele, ami üdvösségéhez nélkülözhetetlen, és miután azt hittel fogadja, elvégzi benne a megváltás munkáját.
Nem zárhatjuk ki tehát ezt az eshetőséget, de hangsúlyoznunk kell, hogy ez a rendkívüli eset. Isten általános eljárási módja az, hogy megtért, hitre jutott emberek közvetítésével, személyes tanúskodásával hirdetteti a kinyilatkoztatott ismeretet. A kinyilatkoztatott ismeret mind szélesebb körű és éppen emberi közvetítéssel történő megismertetésének döntő jelentősége van az üdvtörténetben folyó nagy küzdelem szempontjából.
Erősen alá kell húznunk azt az igazságot is, hogy a teljes kinyilatkoztatás ismerete mérhetetlenül nagy kiváltság és ajándék, noha természetesen mérhetetlenül nagy felelősség is. A szeretet Istene minden embert részesíteni akar ebben az ajándékban.
Az evangélium teljes ismeretének kiváltságáról Jézus így tett bizonyságot: „…bizony mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amiket ti láttok, és nem látták; hallani, amiket ti hallotok, és nem hallották” (Mt.13:17).
A szőlőmunkások példázatára (Mt. 20:1-I6) utalva azt mondhatjuk, hogy az Úr igen irgalmas és igazságos: egyazon fizetséggel – az örök élettel – jutalmazza azokat, akik egész életüket Isten szolgálatában töltötték, a kinyilatkoztatás ismeretében mindvégig megcselekedték akaratát, és azokat, akik kis világosságuk vagy késői megtérésük miatt alig tettek valamit.
Azért tesz így, mert ő csak azt nézi, ami a szívben van. Azoknak pedig, akik egész nap a szőlőben dolgoztak, az a jutalmuk, hogy Isten törvényében és munkájában, nem pedig a bűn sötétjében és hiábavalóságában tölthették el életüket. Nagy kiváltság tehát, ha valaki ismeri a teljes kinyilatkoztatást, és – újra hangsúlyozzuk- Isten mindenkinek adni akarja ezt a kiváltságot.
IV. Mindezek után vetődik fel a kérdés, hogy a kinyilatkoztatást ismerők hűtlensége miatt nem veszhetnek-e el egyesek a „törvény nélküliek” közül. A Római levél 2. fejezetének 12. versében azt olvassuk, hogy vannak törvény nélküliek, akik törvénynélküliségük miatt, noha méltányos ítélet alapján (csak a lelkiismeretükön keresztül nyert törvényismeretet kéri tőlük számon Isten) vesznek el.
Lukács evangéliuma 12. fejezetének 47. és 48. verse szerint ugyanis azok is megbüntettetnek, akik „nem tudták uruk akaratát, és büntetésre méltó dolgot cselekedtek”, bár kevesebbel, mint azok, „akik tudták uruk akaratát, de nem végezték el”. Lehetséges, hogy ha ezekkel az elveszőkkel szemben a kinyilatkoztatást ismerők híven teljesítették volna kötelességüket, meggyőzte volna őket az igazság, és megtértek volna? Azt kell válaszolnunk, hogy semmiképpen sem. Ezékiel könyve 33. fejezetének 7-9. verse azt mondja, hogy ha az „őrálló” elmulasztja kötelességét, Isten számon kéri kezéből az elvesző ember vérét, ti. azon az alapon, hogy tőle elveszhetett volna; azonban mégsem az őrálló kötelességmulasztása, hanem a maga bűne miatt hal meg, aki elveszik.
Ez az igehely kizárja azt a lehetőséget, hogy valaki a más bűne miatt elveszhessen. És nem is tudunk más elgondolást elfogadni az Isten jelleméről szóló igei kinyilatkoztatás ismeretében. A Szentírás Isten igazságosságáról és személyválogatás nélküli, minden ember iránt megnyilvánuló, végtelen szeretetéről beszél.
Jézus Krisztus valósága kizárja, hogy Istennél is úgy legyen, mint ahogy ez földi hadviselésekben sokszor megesik, hogy csak bizonyos célok számítanak, a pusztuló tömegek nem, azaz, hogy Istennek csak egy kiszemelt maradék lenne fontos az üdvtörténetben, az elkárhozó milliókat pedig az üdvtörténeti küzdelem kikerülhetetlen veszteségeként könyvelné el.
V. Végül még egy igére kell utalnunk: „…akiket /Isten/ előre ismert, előre el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette (Rm. 8:29-30).
Ez a kijelentés a legdöntőbb a kérdés vizsgálatánál. A Timótheushoz írt II. levél 1. fejezetének 9. verse szerint ezt a végzést „örök idők előtt” hozta meg Isten. A predesztináció azt jelenti, hogy az Úr a maga részéről megakadályozhatatlanná tette az üdvösséget mindazok számára, akiket „előre ismert” éspedig – a szövegösszefüggés alapján – abból a szempontból, hogy „őt szeretni fogják” (28. vers); azaz hinni fognak.
Eszerint tehát Isten, aki minden embert előre ismer, már örök idők előtt gondoskodott arról, hogy az elhívástól a Krisztushoz való hasonlóságig maradéktalanul megtörténjék a megváltás mindazok esetében, akikben a hit készségét előre látta.
A körülmények, Isten emberi eszközeinek hűtlensége, bukásai semmiképpen nem, egyedül csak saját maguk akadályozhatják meg üdvösségüket. Jézus mint jó pásztor ismeri az ő juhait, nem hagy egyet sem elveszni közülük (Jn. 6:37 és 39), senki el nem ragadhatja őket az ő kezéből és a mindenható Atya kezéből (Jn. 10). Kétségtelen, hogy nem tudjuk igazolni ezt az igazságot esetről esetre, mert itt a gondviselés legmélyebb titkairól van szó, igazságának bizonyosságát azonban feltétlenül fenn kell tartanunk.
Ahhoz az állításhoz ragaszkodunk tehát, hogy akikben az Úr előre látta a hit készségét, általában emberi eszközök útján, rendkívüli esetekben pedig a Szentlélek csodálatos, közvetlen munkáján keresztül, de minden esetben gondoskodott a kegyelem hívásának meghallásáról. Mindezek után a keresztény etika legfőbb mondanivalója a kinyilatkoztatást nem ismerő „törvény nélküliekkel” kapcsolatban számunkra az, hogy mérhetetlen a felelősségünk irántuk. Isten titka egyedül, hogy kit ismert előre, a mi dolgunk az, hogy személyválogatás nélkül mindenkinek tanúskodjunk az evangélium ígéreteiről.
Gondoljunk arra, hogy ma nem egyszerűen a kereszténységet nem ismerő távoli népek a „törvény nélküliek”, hanem a modern világ hatalmas szekularizált tömege is, melynek igen nagy százaléka nem tudatosan fordult el Istentől, hanem egyszerűen semmit sem tud az evangéliumról, vagy rosszul tudja, amit tud.
Bizonyára sokkal jobban fel kellene ismernünk lelki ínségüket, és sokkal komolyabban kellene vennünk velük kapcsolatban az őrálló felelősségéről szóló igét. Mindig emlékeznünk kell Pál apostol intelmére, hogy az a kiváltság, amivel a törvényismerők, kinyilatkoztatást ismerők rendelkeznek, kettős áldás vagy kettős átok lehet. Ha nemcsak hallgatjuk, hanem meg is tartjuk, akkor egyszerre üdvözülünk mi magunk, és szolgáljuk mások üdvösségét. Ha pedig csak hallgatjuk, ismerjük, sőt prédikáljuk is, de nem tartjuk meg, elveszítjük az örök életet a magunk számára, sőt súlyosabb ítélet alá esünk (Lk.12:47-48); a Gonosz eszközei leszünk mások kárhozatának a munkálására, mert betelik rajtunk az ige: „Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között” (Rm. 2:24; Ésa. 52:5). (1971)
A tanulmány elkészítésére a modern katolikus és protestáns teológia egy újabban kibontakozó, igen figyelemre méltó irányzata adott indítást. Lásd még. E. Falhbusch: A nem keresztények üdvössége, Teológiai Szemle,1967/11-12; Karl Rahner: A szekularizációból eredő ateizmus néhány kérdése, Teológiai Szemle, 1968/11-12; James A. Scherer: Humanitás a nem keresztény vallásokban, Lelkipásztor,1970/március,132-143.1. (Megjelent a „Jó Hír” bibliai folyóirat 1990/4. számában.)
http://bibliakutatas.blogger.hu/2012/03/04/vanko-zsuzsa-a-kinyilatkoztatast-nem-ismerok-udvossegenek-kerdese
Posztolta bibliakutatás