Gazdájukat váró kutyák legendái

Jókai Mór írta egyik kutyájáról: “Megérdemli, hogy nem lett belőle ember!”

Van egy keverék kutyánk, ”aki” nálunk született egy Leonbergi anya és egy hozzá beszökött ismeretlen apakutya nászából. Kacsa a neve, mert kicsi korában a kerti kis medencében szeretett pancsolni. Ha egy lény megérdemli a ragaszkodó jelzőt, hát ez a kutya igen.

A napokban Kacsának – egyik elszökése után néhány nappal – megdagadt a bal hátsó  lábfeje. A röntgen kimutatta a négy lábközépcsontból háromnak a  törését. Az orvos szerint megütötték valamivel. Nem csoda, hiszen annyira emberszerető, hogy könnyen elcsábul kedves szóra. Akkor már adva van a lehetőség egy lapáttal, vagy más módon csapva rá, hogy elriasszák.

Az előző kutyáink közül a Maci , később az Argosz (alaszkai malamut) lettek mérgezés miatt elhalt halottaink. Az emberi gonoszság emlékei. Mindkettőben kimutatták a Gramoxont. Rettenetes – lassú, kb egy hétig tartó, fuldoklással kísért – haláluk volt. A vérük nem tudta megkötni az oxigént a gyomirtó miatt. Ezért fuldokoltak. Borzasztó volt. A telkünk alsó részén lettek eltemetve. Emléküket a szívében őrzi családom.(Dénes Ottó)

Öt éve vár valakit egy farkaskutyára emlékeztető, szürke eb Perm közelében, egy országút mellett. Hasonló kutyasorsok más orosz, magyar és japán városokból.

Az MTI által idézett Komszomolszkaja Pravda szerint a kutyát kamionosok etetik, családok járnak hozzá, sőt, egy elegáns üzletasszony még egy ólat is csináltatott neki. A közeli vendéglőben a forgalom jelentős részét teszi ki az, amit a magányos ebnek vásárolnak az arra járók.
A környéken több legenda is ismert arról, vajon kit vár az eb. Az egyik szerint autóbalesetben elhunyt gazdáját lesi, a másik tudni véli, hogy a gazdi gombászni ment az erdőbe, és nem került többet elő. A lap mindkét történetnek utánajárt, de a kutya megjelenése körüli években nem volt ott ilyen baleset, eltűnt gombászra meg nem emlékeznek.

Hasonló esetek Oroszországból
Jurij Roszt, a Komszomolszkaja Pravda később országosan ismertté vált tudósítója 1976-ban a moszkvai Vnukovo repülőterén találkozott egy kutyával, amely a kifutópálya mellett élt, és kivétel nélkül minden Il-18-as repülőgépet fogadott, de csakis ezeket a gépeket. A repülőtéri dolgozók szerint a gazdáját nem engedték felszállni vele egy ilyen gépre, és az ember otthagyta kutyáját. A lapban írás jelent meg a hűséges ebről, sokan pénzt küldtek eltartására, de még többen jelentkeztek az örökbefogadására.

Togliattiban emlékművet is állítottak egy négylábúnak, amelyet az emberek Hűségesnek neveztek el. 1995-ben rendezkedett be az autóút mentén, ahol gazdái, egy fiatal pár, halálos balesetet szenvedtek. Sokan próbálták magukhoz venni, de Hűséges mindig visszaszökött az úthoz egészen 2002-ig, amikor elpusztult.

Baja város kutyája
Magyarországon az 1985 és 1999 között Baja utcáin kóborló Béláról kering rengeteg mendemonda. A leggyakrabban emlegetett verzió szerint a kutyát egy német turista hagyta el a Petőfi-szigeti kempingben 1985 nyarán. Mások úgy vélik, gazdája eltűnt, és Béla egész életében őt kereste.
A kutya története ennél prózaibb: Bélát és testvérét nyolc-kilenc hónapos korukban tették ki az utcára, mert a két jószág nem ápolt baráti viszonyt a szomszéd macskákkal. Béla testvére hamarosan gazdára talált, a másik ebnek azonban egy gazdi mellett sem volt maradása. Így lett Béla mindenkié, Baja város lakóié.

A helyi legendárium szerint jó eséllyel tudni lehetett, hol tartózkodik éppen Béla. Menetrendszerű útvonalából nem maradhatott ki a posta helyi épülete, ebédidőben az éttermek és áruházak előtt várakozott, és néha kilátogatott a húsgyárhoz is.

Hacsikóból film is lett
A legismertebb hasonló történet Japánban esett meg. Hacsiko – miután professzor gazdája meghalt – tíz éven át várta minden délután egy vasútállomáson a férfit. Miután 1935-ben kimúlt, a pályaudvaron szentélyt építettek neki.

A kis Hachiko 1923 novemberében született Japánban, Odate városában. Gazdája Hidesaburo Ueno lett, a Tokiói Egyetem professzora, aki két hónaposan vette magához az akita kiskutyát.
A professzor egy napon meglátogatta kutyatenyésztő ismerősét, de nem kutyavásárlási céllal – már csak felesége ellenkezése miatt sem –, hanem egészen más okból kifolyólag. Itt találkozott egymással először kutya és ember. Igazából a kis akita választotta magának a professzort. Hachiko – így nevezték a kiskutyát, ami japánul Nyolcast jelent, ugyanis nyolcadiknak született az alomban –, már az első pillanatban kikecmergett az alomból, és levakarhatatlanul a férfi körül sündörgött. Képtelenség volt megszabadulni tőle. Viselkedése elgondolkodtatta a professzort, és úgy vélte, bizonyára nem véletlen a kutya ragaszkodása, ezért elhatározta, hogy magához veszi Hachikót, vállalva ezzel felesége rosszallását.

A gondolatokat tett követte, és aznap este Hachiko már új gazdája otthonában töltötte az éjszakát. Az első pillanattól kezdve szoros kapcsolat alakult ki a kutya és gazdája között. Ám Ueno úr felesége egyáltalán nem nézte jó szemmel ezt a kutya-dolgot, és bizony többször robbant ki családi veszekedés Hachiko miatt. A kölyökkutya, mintha csak érezte volna, szinte tudatosan próbálta megszerettetni magát az asszonnyal. Kedvessége, játékossága, és tündéri, aranyos pofácskája végül meglágyította a nő szívét. Néhány napon belül rendeződött a helyzete, és ezek után Hachi – ez lett a beceneve – teljes jogú családtag lett.

Az akitáknak érdekes természetük van, és ahogyan Hachiko növekedett, egyre inkább eltávolodott a család többi tagjától, kizárólag a professzorhoz ragaszkodott, csak felé mutatott szeretetet. Ez merőben szokatlan volt, hiszen az akitát a család kutyájának tekintették, de úgy tűnt, Hachiko ezt másképp gondolja. A kutya meglepően komplex személyiséggel rendelkezett, és amolyan „egyszemélyes” kutyává vált. Sőt, senki másnak nem fogadott szót, csakis a professzornak.
Ha gazdája dolgozni ment, szomorúan bámult kifelé a kertkapun, vagy kutyaóljából szemlélte közömbösen a világot, és egyetlen családtagnak sem fogadta el a közeledését, vigasztalását. Soha, semmiféle pozitív hatást nem tudtak elérni ebbéli próbálkozásaik során.

Egy napon, miután Ueno professzor munkába induláskor elbúcsúzott a feleségétől, leányától, és természetesen Hachikotól, nyitva felejtette a kertkaput, amit a kutya ki is használt. Kiszökött a házból, és gazdája után eredt. Ki tudja, hogyan találta meg férfit, aki akkor már messze járt, mindesetre nyílegyenesen ahhoz a pályaudvarhoz szaladt, ahol Ueno úr minden reggel felszállt a vonatra, hogy eljusson az egyetemre. Senki nem jött rá soha, Hachi honnan tudta az útvonalat a pályaudvarig, ahol előtte még soha nem járt. Miután kiért az állomásra, gazdája már a vonaton volt, mit sem sejtve kutyája tettéről. Ám amikor hazaérkezve leszállt a szerelvényről, meglátta Hachikót, amint ott ült a kijárat előtt és várta őt. El lehet képzelni a professzor meglepetését. Kérdezősködni kezdett a helyi árusoktól, és hazaérve családtagjait is faggatta, hogy miként került Hachi a pályaudvarra, de senki nem tudta megmagyarázni.

Ettől kezdve Hachiko mindennap kikísérte gazdáját az állomásra. Mielőtt a férfi vonatra szállt, hazaparancsolta a kutyát, aki látszólag el is ment, de az árusok később elmondták Ueno professzornak, hogy miután a vonat kifutott a pályaudvarról, Hachiko visszatért, lekuporodott, és egész nap várta, hogy gazdája szerelvénye megérkezzen. A férfi ledöbbent.
Ezek után a család különböző trükköket vetett be, hogy Hachikót a házon belül tartsa, de minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Hachi kétéves korára olyan nagyra nőtt, hogy könnyűszerrel átugrotta az alacsony kerítést, s ha megkötötték, vagy éktelen őrjöngésbe kezdett, vagy depresszióba esett. Végül megsajnálták, és már nem próbálták megakadályozni abban, hogy a pályaudvarra menjen. Egész napokat töltött ott azzal, hogy a gazdájára várt. Ám egy este, a professzor nem szállt le a vonatról.

Azon a napon ugyanis, Ueno professzor szívrohamot kapott a munkahelyén és meghalt. Felesége és leánya kimentek az állomásra Hachikóért, aki most is ott ült, és feszülten nézte a kaput arra várva, mikor pillantja meg gazdáját. Bármi módon próbálkoztak, képtelenek voltak a kutyát hazacsalni, ezért Ueno asszony kénytelen volt segítséget hívni, és kisebb erőszak alkalmazásával hazavinni az akitát.

Innentől kezdve Hachiko senkivel nem volt hajlandó kommunikálni, és az elé tett ételből is csak minimális mennyiséget fogyasztott el. Semmi mást nem tett egész nap, mint reggel kiment az állomásra, és ott várt estig, hogy megérkezzen a gazdája. Ez így ment évről évre, mindegy, hogy fújt a szél, szakadt az eső, mindegy, hogy havazott vagy kánikula volt, Hachiko hűségesen várta gazdáját mindennap, kilenc éven keresztül. Persze a professzor soha nem érkezett meg.

Végül 1935. március 8-án nagyon öregen, kitartó reményéből cseppet sem veszítve, ám fizikailag teljesen meggyengülve, most már végképp elhagyatva hajtotta fejét a betonra, fáradtan lehunyta szemeit és – elment…

Hachiko története olyannyira meghatotta a városi vezetést, hogy tiszteletére egy őt ábrázoló szobrot emeltek a vasútállomással szemben, amely a mai napig megtekinthető.
A halott gazdáját váró kutya szívszorító története, a hűség legendájává vált, Hachiko pedig a hűség szimbólumává lett Japánban. Később nem egy film készült a mindennapinak nem mondható, megható történetből.

Mozart kutyája

Wolfgang Amadeus Mozart 1791. december 5-én hajnalban halt meg. A legenda azt tartja, hogy senki nem volt hajlandó kifizetni az eladósodott zeneszerző temetési költségeit, ezért jeltelen tömegsírba temették, és utolsó útjára csak a kutyája kísérte el, akit Nérónak hívtak.

A legenda szerint így történt: egyszer csak megjelent a szürke kabátos, aki Requiemet kért a zenésztől. Mozart bele is egyezett, hisz hatalmas pénzeket ígértek neki, és előleget is kapott. Aztán szép lassan előjött – valószínűleg örökletes – betegsége, végtagjai feldagadtak, magas láz gyötörte, és elgyengült. Mikor aztán Mozart meghalt, felesége és támogatói egy harmadrangú temetést rendeztek neki, de a hideg téli időjárásban nem kísérték el utolsó útjára, csak a templomig. Onnantól már a lovasszekér egyedül vitte a kicsi koporsót, csak Néró szaladt a ló mellett, hiszen ő őrizte a gazdáját.
Kapcsolódó cikkek

    • Magyar kutya lett a világ legszebb pásztorkutyája
    • Csontos kérdések – Jó-e a csont kutyánknak?
    • Kiszagolják a kutyák a tüdőrákot
    • Hogyan vigyázzunk házi kedvenceinkre a nagy hidegben?

 

Mondja el a véleményét!