Miként lehetséges, hogy egy élelmiszer összetevőinek a leglényegesebb részét – a hatóanyagot – titokban tartják? Mi lehet(ne) a hatalmasra nőtt fogyasztás sorsa, ha mindenki tudomására jutna, hogy az ital lényegében kábítószerek alkotóelemeiből áll, tehát a “feldobó” hatás titka az, amitől óvják a társadalmat? Vagy a kereskedelem lobbiereje mindent felülír(hat)? Próbálna meg itthon hasonló titkos receptet bevinni a közéletbe bárki. Érdekes lenne!! Miért a világraszóló kivételezés egy (lebutított) kábítószerrel? Elemzésre méltó téma.
125 éve isszuk
Sajátos csomagolását és ízét mindenki felismeri. Bár néhány évtizede még kuriózumnak számított a keleti blokkban, mára már minden élelmiszerüzletben ott sorakozik a polcokon. Jóllehet a mindennapok megszokott kellékévé vált, eredete és alkotója kevéssé ismert. Idén 125 éve, hogy a Coca-Cola hódító útjára indult egy bizonyos John Stith Pemberton jóvoltából.
Pemberton 1831-ben született, és a Georgia állambeli Columbusban nőtt fel. A polgárháború kitörésekor ő is uniformist öltött, és harcba szállt a konföderációért. Mark Pendergrast történész szerint „Pembertont a háború egyik végső csatájában, a columbusi híd védésekor meglőtték, és karddal is megsebesítették. Mellkasán és hasán jókora seb maradt, életét minden bizonnyal az öve mentette meg”. A sebesülés kezelése nyomán – sok katonatársához hasonlóan – Pemberton morfiumfüggő lett.
A háború után Atlantában gyógyszerészként tevékenykedett, ez időben – hogy saját és veterán sorstársai függőségén enyhítsen – kísérletezni kezdett a kokacserjével (amelyből a kokaint is nyerik).
Létrehozott egy sajátos italt, amely bordeaux-i borból és kokalevelekből készült. A borban lévő etanol kioldotta a növényből a kokaint, s talán nem meglepő, hogy a Pemberton’s French Wine Coca, azaz a „Pemberton-féle francia kokásbor” meglehetősen népszerű lett a kuncsaftok körében. Pendergrast szerint az üdítőről azt állították, hogy hasznos „a klérusnak, az ügyvédeknek, az írástudóknak, a bankároknak, a hölgyeknek és mindenkinek, akinél az ülő foglalkozás idegkimerültséget, gyomor-, bél- és vesepanaszokat okoz, és akinek frissítő és tiszta élénkítőszerre van szüksége”.
Amikor a szesztilalom szele Atlantát is elérte, Pemberton kénytelen volt elkészíteni a főzet alkoholmentes verzióját. Kollégájával, Willis Venable-lal többféle kombinációt kipróbáltak, mire eljutottak ahhoz a formulához, amelyben egy alapszirupot vegyítettek szódavízzel. Az italt olyan „értékes agyserkentőként” reklámozták, amely gyógyírt jelent a „morfiumfüggőségre, az emésztési zavarokra, a neuraszténiára, a fejfájásra és az impotenciára is”. Először kimérve értékesítették a gyógyszertárban, az első adagokért 5 centet kértek, és naponta körülbelül kilenc pohárnyit adtak el belőle. Érdekesség, hogy ma már másodpercenként több mint 18 ezer palack talál gazdára.
Az ital ekkor kapta a Coca-Cola nevet – részben a dallamos-rímes hangzás kedvéért, részben pedig a két fő összetevő, a kokacserje és a szintén élénkítő hatású kóladió miatt. A márkanév, amely ma már 67 milliárd dollárt ér, állítólag Pemberton könyvelőjétől, Frank Mason Robinsontól származik, aki a fáma szerint kézzel írta az azóta mindenki által ismertté vált, sajátos írású terméknevet.
Akkoriban azonban még nem látszott az üdítőben rejlő lehetőség: Pemberton fokozatosan eladogatta üzleti részesedéseit, míg végül 1887-ben a vállalkozás teljes egészében Asa Griggs Candler atlantai patikus kezébe került, 3200 dollárért. Pemberton egy évvel később hunyt el.
A védjegyet 1893-ban jegyezték be, üvegben pedig először 1894-ben kezdték árusítani a különleges italt. A 20. század elején már az Egyesült Államok teljes területén lehetett kapni, Európában 1919-ben, Magyarországon pedig 1968-ban kezdték el palackozni.
A Coca-Cola receptjét hétpecsétes titokként őrzik, bár idén a This American Life című rádióműsorban azt állították, hogy az Atlanta Journal-Constitution című újság egyik 1979-es példánya leközölt egy fotót egy kézzel írt receptről, amely állítólag a kóla eredeti összetevőit tartalmazza. Ezt még Pemberton egyik patikus barátja írhatta be egykor a gyógyszerkönyvébe, és ő adta tovább utódainak. A rádió állítólag össze is állította az italt a recept alapján, és le is tesztelte azt mind szakértőkön, mind laikusokon. Többen nem ismerték fel a különbséget a recept alapján készült és a boltokban is kapható kóla között.
Annak idején állítólag maga Candler is annyira tartott attól, hogy a „csodarecept” a konkurencia kezébe kerül, hogy megtiltotta, hogy bárki is leírja azt a továbbiakban. A készítőknek le kellett venniük a címkéket az összetevők üvegeiről, és az alapanyagokat csak külsejük és illatuk alapján különböztethették meg. Candler még a céges levelezést is rendszeresen átnézte, nehogy bármilyen iratba rejtve mások kezébe kerüljön a formula. A recept egyébként Pendergrast szerint a mai napig is olyannyira titkos, hogy a cégnél egyszerre csak két személy ismerheti az összetevők pontos arányát. Ők soha nem utazhatnak egy repülőgéppel, a titkos recept írásos formáját pedig valahol egy széfben őrzik.
