A történelem nagy perei: V. rész. Pilátus a római prefektus portréja

Pilátus, a római prefektus

Egyezik-e az evangéliumok Pilátus-ábrázolás a av­val a Pilátus-képpel, amely a Biblián kívüli hagyo­mányban maradt róla, és kiegészíthető a hozzá ha­sonló Tiberius korabeli helytartók jól ismert pálya­futás mintáival? Júdea, ez a viszonylag kicsi, nem­rég elfoglalt terület a császári provinciák harmadik csoportjához tartozott, s nem a szenátorok rendjébe tartozó volt konzulok vagy prétorok igazgatták, ha­nem a lovagi rendből való prefektusok.

Egy 1961-ben Cezareában, a helytartó székvárosában meglelt felirat igazolja azt a régi föltevést, hogy Poncius Pilátus „kormányzó” hivatala szerint nem procurator képviselő volt, mint Tacitus anakronisz­tikusan nevezi, hanem praefectus, elöljáró. Júdeát csak Claudius császár idejétől fogva igazgatták lo­vagi rendből való prokurátorok. Mint a szenátori méltóságú helytartók, a prefektusok is főbírói tisz­tet gyakoroltak, joguk magában foglalta a pallosjo­got, főbenjáró büntetések kiszabását is. Római pol­gárokból álló légiók fölött nem rendelkeztek, csak a területi segédcsapatoknak parancsoltak. Ezek Jú­deában főleg görögökből és szamaritánusokból áll­tak, mivel a zsidókat vallásukra tekintettel még Caesar mentesítette a tartományi lakosok egyéb­ként kötelező katonai szolgálata alól. Augustus és Tiberius idején prefektúrák voltak még: az Alpes maritimae, Szardínia és Korzika, a Baleárok, Asturia és Gallaecia. Csupa olyan terület, amely területi elhelyezkedése és nyughatatlan, lázadozó lakossá­ga miatt nehezen volt irányítható, s ahol egy légió fenntartásának hiányoztak a feltételei.

A tartományi igazgatás hétköznapjait az összes törvényi szabályozáson túl mindig meghatározta a helytartó személye is. A keleti provinciák számára előnyös lehetett egy szenátori rangú helytartó, mert az ilyenek görögbarát szelleműek voltak, beszéltek görögül, és családjaik régi kapcsolatokat ápoltak a helyi arisztokráciával. A helytartóval fenntartott személyes jó viszony a római igazgatás nem egy ridegségét enyhíthette, és hasznos volt helyi viták­ban. De még Cicero is a maga bármely rómaiét fe­lülmúló görög műveltségével azt ajánlotta fivéré­nek, hogy mint Asia tartomány helytartója, legna­gyobb óvatossággal kezelje a helybeli görög veze­tő társadalmi réteggel fenntartott kapcsolatát (Epistulae ad Quintum 1).

Júdeában minden politika előbb-utóbb valláspoliti­kává színeződött, ezért a helytartó és a zsidó lakos­ság, akár a nemesség, akár a nép kapcsolata még bonyolultabb volt. Mind Pilátus, mind négy vagy öt elődje a hadseregben haladt fölfelé a lovagok számára kijelölt, Augustus idején kialakult pályán. A pályafutás csúcspontja a prefektusi méltóság volt. Az ide feltörekvők nagy gyűjtőmedencéi az itáliai városok, bennük a vagyonos felső rétegek voltak; a pályázóknak legalább 400 000 sestertius vagyonnal kellett rendelkezniük. Gyakran már a nevek is elárulták, hogy viselőik nem tartoznak Róma városának szenátori nemesei közé. Az oszk nevű Pontius család ősi fészke Samnium volt. A szokatlan Pilátus személynév mindössze két szicí­liai feliraton fordul még elő (Corpus Inscriptionum Latinarum; Szirakuza és Amerina).

A zsidó vallás iránt széles körben hiányzott a megértés, bár igaz, hogy Marcus Agrippa lovag, Augustus legfőbb segítőtársa nagyon tisztelte. Ám ő kivételes alakja a római felső’ társadalmi réteg­nek, amely leginkább csak elzárkózott a zsidóktól, gúnyolta vagy lenézte őket. Augustus megdicsérte unokáját, Gaiust, amiért az csak elvitorlázott Júdea mellett, s nem tisztelgett a jeruzsálemi templom­ban, nem úgy, mint Agrippa, aki ezt megtette (Suetonius: Augustus 93). Tiberius idején még tovább romlott a viszony, mert a rómaiak attól tartottak, hogy a zsidó vallás erősen terjeszkedhet a római ro­vására, s ez társadalmi változásokat is gerjeszthet.

A konzervatív császár, a régi római szakrális jog alapos ismerője és védelmezője 19-ben olyan hatá­rozatra bírta a szenátust, amelynek értelmében minden Izisz-hívő és zsidó száműzendő Itáliából, ha­csak el nem hagyja hitét. Ez több tízezer zsidót súj­tott, hiszen csak Szárdíniában négyezer szabadon bocsátott, fegyveres szolgálatra alkalmas zsidó szolgált, azért oda vezényelve, hogy martalóccsapa­tok garázdálkodásának véget vessen. Róma nyíltan bevallotta, hogy ezek a zsidók halálkülönítménye­sek (Tacitus: Annales 2).

Ez a nézet határozta meg Pilátus és a zsidóság vi­szonyát is. Tiberius nem antiszemitát küldött Júdeá­ba, csak épp egy olyan katonaembert, aki minden­kor a római érdeket mérlegelte legelőször, és kész volt azt a zsidó érzékenységgel szemben is érvény­re juttatni. 36-ban bekövetkezett felmentése is bizo­nyítja, hogy nem tartozott azok közé a helytartók közé, akikben a császár nagyon bízott, és akik előbb-utóbb ellustultak a maguk tartományában (Tacitus: Annales 3). Ha másképp lett volna, Tiberi­us nem hagyta volna meg tíz évig hivatalában, még ha az ő idejében általában hosszabbak is voltak a szolgálati idők. Hamis az a nézet, hogy Pilátus az állítólag különösen zsidóellenes Seianus pretoriánus prefektus embere lett volna más helyen. De úgy tetszik, hogy Pilátus elődei diplomatikusabbak voltak nála, s ezáltal számos bonyodalmat elkerül­tek. Philo és Flavius legalábbis nem tud olyan összecsapásokról, mint amilyenek Pilátus idején elő­fordultak. És Pilátus merevsége más provinciában kevesebb panaszt váltott volna ki, mint az oly érzé­keny Júdeában.

Már első jeruzsálemi látogatásakor felháborodás tört ki, mert kohorszait hadi jelvényeik alatt vonul­tatta be a városba. Azt tette, ami a birodalom egyéb részeiben magától értetődő szokás volt: az egyes csapattestek signái, köztük Augustus óta a császá­rokat és családjuk tagjait ábrázoló imagines, a ró­mai egyeduralmat demonstrálták, és a katonák kul­tikus tiszteletének voltak tárgyai. Pilátus azt hitte, hogy elegendő tekintettel lesz a zsidó képtilalomra, ha a csapatokat éjidón vonultatja be, és a hadi jelvé­nyeket beburkoltatja. Több udvarias engedmény nem lett volna helyénvaló, ama régi tapasztalat sze­rint, hogy a helytartó akkor cselekszik helyesen, ha helytartói működése kezdetén keménységet tanúsít (Tacitus: Agricola 18, Annales 12).

Görög és sza­maritánus katonái alighanem örülhettek, hogy most aztán megmutatták a gyűlölt zsidóknak, kicso­dák. Amikor a vallásgyalázás miatt támadt fölháborodás Jeruzsálemből átterjedt az egész országra, Pi­látus eleinte nem törődött vele. Csak akkor enge­dett, amikor arról kellett döntenie, hogy tömegmé­szárlásba fojtsa-e cezareai palotája elé gyűlt, halál­ra kész zsidók ellenállását (Flavius). Ez az ár túl nagynak és vészterhesnek tűnt, mert a római biro­dalmi igazgatás legfőbb célját, a tartományi békét, egyben Pilátus személyes helyzetét veszélyeztette volna.

Philo világosan kimondja ezt egy második inci­dens kapcsán, amely nemcsak változata az első­nek, mint többen hitték: Pilátus Tiberiust istenítő feliratú aranytáblákat állíttatott fel Heródes jeruzsá­lemi palotájában, amit újfent tiltakozás követke­zett, ő pedig ismét nem akart engedni. Zsidó főem­berek azonban figyelmeztették, hogy ezzel fölke­lést provokál. Az pedig egykönnyen átterjedhetett volna a szomszédos tetrarchiákra, ezért Antipas és Philippus tetrarchák is sürgették Pilátust, hogy csil­lapítsa a feszültséget. Philo szerint csak akkor enge­dett, miután a zsidók írásban Tiberiushoz fordul­tak, és a császár ráparancsolt, hogy vonuljon vissza (Legatio ad Gaiurrí). Emlékezzünk a zsidók fenye­getőzésére Jánosnál (19, 12):

“Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja.”

De Philo is, az evangé­lista is ékesít, az igazsághoz Flavius jár közel: sze­rinte egyetlen császár se volt olyan nemtörődöm, mint Tiberius, aki követségek küldését halogatta, helytartókat nem váltott föl időben, és pöröket kés­leltetett. Ez a kritika Tiberius uralkodásának máso­dik felére igaz, amikor a császár Capriba tette át a székhelyét, és a birodalmi közigazgatás nehézke­sebbé vált, noha nem hanyaggá, mint Suetonius ál­lítja (Tiberius 41). A császár Kr. u. 26-ban vonult vissza Capri szigetére, abban az évben, amikor Pilá­tus átvette Júdea igazgatását,

A viszonyt a zsidó nép összes rétegében vallási konfliktusok terhelték. Már amikor a zsidók a hadi jelvények ellen tiltakoztak, egységes volt a papi ne­messég és a nép – erről Flavius szándékosan hall­gat, – mint ahogy arról az összecsapásról is, amely a jeruzsálemi papi rendet érintette közvetlenül. A templom pénztárát a papság kezelte, s amikor Pilá­tus egy vízvezeték építésére pénzt követelt a temp­loméból, a papok tiltakoztak. Ebben az esetben alighanem azért sikerült a helytartónak a maga ér­telmes szándékát érvényre juttatnia, mert az ellenfe­lek frontja kevésbé volt zárt, mint a vallási tárgyú viták során. Philo azt is szemére veti Pilátusnak, hogy személyes haszonra törekedett; az egyik pénz­forrásról még szót fogunk ejteni. Holott Pilátus sem tett egyebet, mint jóformán valamennyi hely­tartó: jócskán gyarapította évi jövedelmét, amely föltehetőleg 200 000 sestertius lehetett. Tiberius nem kárhoztatta a helytartók ilyen irányú törekvé­sét. Csak akkor rendelt el utólagos pert, ha valami­lyen túlkapás a tartomány anyagi romlásával fenye­getett.

A jó pásztor, ajánlotta helytartóinak, meg­nyírja a birkáit, de nem nyúzza le az irhájukat (Suetonius: Tiberius 32). A Pilátus építtette cezareai Tiberieum és az 1961-ben meglelt kőbe vésett felirat bizonyítja, hogy Pilátus mindenben hű volt császá­rához.

Pilátus végzetét nem a szent zsidó hagyományok megsértése, a főpapok jogaiba történt beavatkozá­sai, a korrupt adópraktikák okozták, de még egy, a Galileában megesett véres incidens sem, amelyre Lukács utal (13, 1). Csak amikor 36-ban Szamáriá­ban levert egy messianita népmozgalmat, és – alig­hanem először, amióta hivatalába lépett – nagyobb számú foglyot kivégeztetett, – kényszerítette lemon­dásra Vitellius szíriai helytartó, s arra, hogy álljon Rómában Tiberius elé (Flavius). Philo általánosság­ban hangoztatott vádja, hogy Pilátus sok foglyot bí­rói ítélet nélkül megölt (Legatio ad Gaium302), szamáriai magatartásán alapulhat. Ott és akkor Pilátus szintén maga ellen ingerelte a nemességet és a köz­népet, Vitellius pedig a szamaritánus főembereknek engedett. Rómából nézve az ilyen események csak helyi csetepaték voltak, ezért a fővárosi összegzés úgy szólt, hogy Júdeában béke honolt Tiberius ide­jén (Tacitus: Históriáé 5).

A Jézus perében bekövetkezett fordulat első pil­lantásra emlékeztet Pilátus vereségeire a hadi jel­vény-, majd az arany tábla-vitában és majdani leváltatása okára is, amidőn ismét meg kellett hajolnia a papi nemesség és a nép koalíciója előtt. Vagy nem kell-e az említett okok ismeretében inkább azt hin­nünk, hogy egy már Márk idején létezett, efféle ese­teken alapuló hagyomány az ok, s ez magyarázza a per megkívánt, egyben hihető kimenetelét? Mert Jé­zus ügyét Pilátus szemszögéből össze sem lehetett hasonlítani a római és császári maiestas szimbólu­mai miatt támadt vitával, a tömeges kivégzések és a fenyegető népfölkelés ügyével.

Miért is cseleke­dett volna másként Pilátus, holott meggyőződött Jé­zus politikai ártalmatlanságáról, és a keresztre fe­szítés után ezt csak tovább erősítette a galileai em­ber híveinek egy kicsi és megrettent csapata? Csak a tanítványok és az első keresztény gyülekezetek tulajdonítottak súlyos jelentőséget a pernek. Pilá­tust legkevésbé sem lehetett a „Jézus helyett Barabbást” követeléssel zsarolni. A per történeti végkifej­letében végképp nem lehetett szerepe a zsidó nép­nek. Pilátus és a nép itt elsőül idézett szembesülése ugyanolyan történelmietlen, mint az ezt követő pár­beszéde a vádlottal, ugyanakkor ez semmiképp sem csökkenti a jelenet már említett sok évszáza­dos hatását.

Azt gyaníthatnánk, hogy Pilátus eleve engedett a főpapoknak, mert nem volt érdemes összetűznie ve­lük egy galileai peregrinus miatt. De ezt a gyanút nyomatékosan cáfolja az evangélisták előadása, és amit Pilátusról tudunk, az nekik ad igazat, ha nem a zsidók felől nézzük. A helytartó olyan férfiúként jelenik meg, aki inkább gyakorolta véres végletig is a római iusititiá-t mintsem olcsó kompromisszumra hajlott volna. A legkisebb alattvaló jogát is biztosítani: ez volt a tartományi kormányzás eszmé­nye, ezt dicsőítette Cicero (Epistulae ad Quintum 1), ezt iparkodott megvalósítani Augustus, mint az 5. Kürené-ediktumából kiviláglik. Az evangéliu­mok sem kételkednek Pilátus bírói gondosságában. Mindez visszafordítja a figyelmet a per első részé­re, Pilátus és Jézus párbeszédére.

Mondja el a véleményét!