Mai “reformátorok?”

Balavány Gy. cikkének szerkesztett változata

Egy magát reformátusnak valló szerzőtől, éles és határozott hangú kritikának is tudnám olvasni alábbi írását, ha az utolsó bekezdésnél nem csúszott volna el, egy értelmezési hibát is megkockáztatva. Elragadtatott hangon méltatta  tavaly a  Svédországi  Lund – ban létrejött ökumenikus találkozást Ferenc pápa és az ottani evangélikus egyházfő között. Részletesebben ott – az utolsó szakasznál – kérném a Lundi történet  elemzését olvasni, mert a lényeg addig kevéssé érthető. (Dénes Ottó)

Balavány György: Hol vannak a mai reformátorok?

A XVI. századi elődök dühösen ráznák az öklüket a megemlékezések, szoborállítások és koszorúzások láttán. És akkor a politikai prostitúcióról, az új békepapságról, a szószékekről dörgő gyűlölködésről és kirekesztésről nem is szóltunk.
Ha ezek a megváltottak megváltottabban élnének, talán hinnék a Megváltójukban.
(Nietzsche)

Nagyon nézett volna Wittenbergában a várkapunál Márton doktor, ha mellé lép egy angyal, és megjövendöli, hogy a kalapácsütései évszázadokra elhallatszanak. Nem gondolta, mikor kiszögezte a hirdetőtáblaként is üzemelő kapura a téziseit, hogy akkora mozgalmat indít, ami átrendezi a teljes nyugati civilizációt. Luther egyszerűen egy teológiai traktátust fogalmazott, amelyben a Biblia alapján elítéli az akkori gyakorlatot. A legradikálisabb talán a 36. tétel, így hangzik: „Minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében búcsúcédula nélkül is.” Hát, ez mai szemmel már nem tűnik túl forradalminak.

De akkor, 1517. október 31-én Európában még senki nem ismerte azt a szót, hogy szekularizáció. Az „egy, örök és igaz” római katolikus anyaszentegyház uralta a politikát, a gazdaságot és a kultúrát. Övé volt a kor embere, a pór, a nemes és császár egyaránt, testestől-lelkestől. Luther, az ágostonrendi szerzetes sem akart egyházszakadást, csak belső változást. Egyszerűen elege lett abból, hogy az egyháza korrupt, nepotista, vagyoni kiváltságokra törekszik, és pénzért árulja az üdvösséget, akár éppen búcsúcédulák formájában.

Az egyenlőség forradalma

Szerzői vallomás: hitelvek tekintetében református vagyok, ami azt jelenti, hogy ha létezne a keresztyén teológiai hagyományok közt „legjobb”, az számomra a kálvini kegyelemtan volna. De hát Kálvin is Luther nyomában járt, ahogy Zwingli, és persze a dallamos nevű magyar reformátorok mind, Szenczi Molnár Albert, Dévai Bíró Mátyás, Méliusz Juhász Péter és mások. A szent és igaz Isten – mondták – olyannyira szereti a bűnös és gyarló embert, hogy emberré lett érte, és a bűnért járó ítéletet mintegy önmaga szenvedte el; Krisztus áldozatáért teljes és ingyenes kegyelemben, örök életben részesülünk.

Az egyetemes bűnösségből pedig nem az következik, amit Róma akkoriban képviselt, hogy mindenkinek sírni, alázkodni és harag napjától rettegni kell, hanem az, hogy valahol mélyen egyformák és egyenlők vagyunk, tehát nincs okunk és jogunk semmiféle ítélkezéshez. „Mert nincs különbség: mindenki vétkezett és híján van az Isten dicsőségének”, sóhajt Pál apostol. (Róm. 3, 23.) A kegyelemből pedig az következik, hogy az Isten mégis-szeretetét, vagyis a feltétel nélküli, elfogadó szeretetet adjuk tovább másoknak.

Mármint úgy értem, ez következne elvileg.

Mert ha nagyon őszinték akarunk lenni (és akarjunk), a reformáció korai és későbbi hullámainak is voltak igen sötét fejezetei, amikor egyes reformátorok, az ige lánglelkű hirdetői bizonyultak vérszomjas fenevadaknak.

Ha megállsz, meghalsz

A legjobb teológia is emberi és gyarló. Nem szabad túlságosan hinni benne, mert az doktrinerré, hideggé és radikálissá tesz, a radikális embernél pedig nincs félelmetesebb. Senki sem veszélyesebb, mint az „elvek embere”, aki nem látja a merev téziseitől az élet dinamikáját, nem érzi az Isten lélegzését. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” (1Kor. 8, 1.) És: a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. (2 Kor.3,6.) Az egyik legfontosabb tanulsága a reformációnak az, hogy a teológia lényegileg progresszív valami, hiszen soha nincs teljesen készen. Ha megállsz, meghalsz.

Ezért mindig, de mindig csak úgy szabadna a hívőknek saját istenismeretükre tekinteni, mint ami nagyon töredékes, kiegészítésre szorul, de amiben előre jutni csak az igazság iránti szomjúsággal és alázattal lehet. Ezért mondja Barth, hogy a teológia a térdeinken kezdődik. Ebben az értelemben mondja Kálvin, hogy „be kell érnünk a tükörrel és annak homályosságával, amíg színről színre meg nem látjuk az Urat.”

A reformáció valójában nem újítást jelent. Nem hagyományok felforgatását és lerombolását, épp ellenkezőleg. A reformáció eredeti jelentése és szándéka szerint a deformáció ellentéte: visszaformálás, visszatérés az eredetihez, az evangéliumhoz. Megtérés a bűnből, ha úgy tetszik. Az elhajlások, torzulások fel- és beismerése, megbánása és elhagyása.

A hideg kiráz a megemlékezésektől, de komolyan. A megemlékezések azt üzenik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy reformáció, és az milyen szép dolog volt. A reformátorok dühösen ráznák az öklöket a megemlékezések, szoborállítások (Úristen, egy reformátornak szobrot állítani!) és koszorúzások láttán, amivel igyekszünk az egészet valami rég letudott dolognak láttatni. Pedig az egyik legfontosabb jelmondata a reformációnak, hogy az egyházat szüntelenül reformálni kell (Ecclesia semper reformari debet).

Új békepapság

Most, 2017. október 31-én az egyház, beleértve mindegyik keresztény felekezetet, világszerte rettenetes állapotban van. (Adjunk a tisztességnek: akadnak kivételek, de itt most a nagy képről beszélek.) A szekuláris világ hétköznapi tapasztalata az egyházzal kapcsolatban a következőképp foglalható össze:

 széthúzás, gyűlölködés, korrupció, harc a hatalomért, a képmutatást már mondtam, más vallások gyalázása, kárhozattal való fenyegetőzés, kirekesztés, megbélyegzés, … műveletlenség, maradiság, ítélkezés, szexuális és gazdasági visszaélések, gyermekek megrontása, és persze képmutatás.

Egy hitében megújult, vagyis megreformált egyház ellenben a következő tulajdonságokat hordozná a Biblia szerint: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22.)

Ma, paradox módon, a legnagyobb reformátor a pápa. (Ettől aztán tényleg dobna egy hátast Márton doktor.) Ferenc igazi evangéliumi ember, aki bevállalja, sőt magára veszi az egyháza bűneit, és küzd azért, hogy ezek korrigálhatók legyenek. A pápa saját elmondása szerint is nagyra tartja Luther és a reformátorok tanítását; ha a katolikusok ilyenek lettek volna a XVI században, nincs egyházszakadás.

Kommentem: Először is azok az un. “reformációs” kísérletek, amiket ma egyes vallási körök, akiknek drága a hitük és  egyházuk, óriásinak, erősnek, szükségesnek…vélnek, valójában egyáltalán nem érintették – volna – a Római Egyház egyetlen múltbéli kijelentését a fő dogmatikai tételekről. (Lélek halhatatlansága, tisztítótűz, Mária dogmák, az un. “szenthagyomány”, amiben egy sor alapvető bibliai hitigazság van átértelmezve….) Szóval a Katolicizmusról nagy általánosságban elmondható, hogy ami kb a IV. századtól kezdve kialakult, mint az őskereszténységtől, a bibliától idegen tételsor, a pápai “reformokkal egyáltalán nem lett (volna) kicsit sem megváltoztatva.

Hát akkor miféle “reformokról” szólnak néha a hírek? Kizárólag azt célozzák, hogy ami az egyházi életüket átszőtte-fonta (nepotizmus, korrupciók, a vatikáni bank maffiakapcsolatai, pedofília, belső hatalmi játszmák…) kifelé eltüntetve, kialakuljon egy “tiszta” egyház, amit lehet csodálni, tisztelni és – ez a lényeg – követni!

Ezek nem REFORMOK. Csupán kozmetikai kísérletek az állam és az egyház közös egységének a minél erőteljesebben való – szinte középkori erősségű – megvalósulására. Ebben már egy olyan vezető, akit lehet csodálni, követni, kétség nélkül azt fogja tenni, amit a végre megvalósult EGYSÉG VEZETŐJEKÉNT csak akar. Akár a “tisztogatás” érdekében üldözni az ellenszegülőket. Az EGYSÉG megbontóit, akik eretnekként ne  zavarják a szépséges képet.

http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-lundi-szekesegyhazban-egyutt-tudjuk-megmutatni-isten-irgalmat#

Ez a tavalyi svédországi találkozó akár még nagyon is pozitív aktus lett volna, ha nem volna látható napnál világosabban egy egységesítő törekvés. Aminek célja egy MINDEN VALLÁST (az un. “pogány vallásokat is) magában foglaló abszolút alárendeltség. Kinek? Ne találgassunk, hanem üssük föl bibliánkat és könnyebben, mint gondolnánk, megleljük a választ. (Dénes Ottó)

Balavány Gy. cikkének folytatása: 

De hol vannak a protestáns reformátorok? …. Isten tudja, feleli erre a bennem élő optimista. Valaki mindenesetre megdöngethetné már újra azt a várkaput.

Balavány György 2017. október. 31.

Mondja el a véleményét!