Összeesküvés, amely megváltoztatta a világot

Miért robban le a printerünk, látszólag indokolatlanul? Miért törik el a cipőnk talpa egy héttel a szavatossági idő lejárta után? Miért fut fel a női harisnya akkor is, ha vigyáznak rá? Miért csak egész blokkot lehet cserélni az autónkban egy filléres alkatrész meghibásodása esetén, és miért hajlik meg olyan könnyen a drága pénzen vásárolt iPhone 6, ha azt elővigyázatlanul vágjuk zsebre?

A villanykörte-összeesküvés című, interneten is megtekinthető film rendezője szerint az okok a fogyasztói társadalom gondolkodásmódjára vezethetők vissza. A „tervezett elavulás” gondolata pedig – miszerint a termékek élettar­ta­mának csökkentése a gazdasági növekedést szolgálja – éppen kilencven évvel ezelőtt, a Phoebus kartell létrehozásakor fogalmazódott meg Genfben, 1924 decemberében.

Villanykörte, amely 1901 óta ég. A 6. számú tûzoltóállomás, Livermore, Kalifornia.
Amíg mi, magyarok nem sokkal az 1867-es kiegyezés után egy élhető ország kiépítésével voltunk elfoglalva, a világ másik felében a polgároknak számunkra ismeretlen problémával kellett szembenézniük. „Amerika a túltermeléstől szenved” – írta egy csalódott kiskereskedő 1876-ban. A probléma megoldása sokrétű intézkedést kívánt.

A gyárak nem akarták csökkenteni a teljesítményüket, ráadásul a folyamatos termelés munkahelyeket biztosított a polgároknak, ehhez pedig állandó fogyasztásra, vásárlókra volt szükség. Fejleszteni kellett az elosztást, a kereskedelmet, az áruk elszállításának módjait, s egyre fontosabbá váltak a hirdetések, reklámok, a különböző marketingeszközök is. Az ízléses csomagolás (amely maga is reklám), valamint a vásárlók megnyerése különböző módokon – például adott minőséget garantáló márkanevek létrehozásával – mind azt a célt szolgálta, hogy az embereket állandó költekezésre ösztönözze. Erről ír Giles Slade kanadai újságíró 2006-ban megjelent Made to Break (Úgy készült, hogy elromoljon) című könyvében.

A folyamatos vásárlás elérésének egy másik módja, ha olyan – lehetőleg olcsó – termékeket gyártunk, amelyeket rögtön eldobhatunk. Ilyennek bizonyult a papírból készített ingnyak és kézelő a múlt századi Amerikában; Gillette találmánya, az eldobható borotvapenge pedig egyenesen forradalminak számított a 20. század elején. (Korábban mindenki házilagosan fente élesre a borotválkozó eszközét.) Kialakult egy újfajta szemléletmód: ne bajlódjunk a dolgok megjavításával, vegyünk inkább újat.

A „100 éves” villanykörte
Arra, hogy a múlt század fordulóján az ipar mire volt képes, jó példa az az 1895 táján gyártott és 1901-ben üzembe helyezett izzólámpa, amely ma is működik a kaliforniai Livermore 6. számú tűzoltóállomásán. Az izzó webkamerán keresztül interneten is megszemlélhető, története nyomon követhető (www.centennialbulb.org).

Működése közben már több webkamera is tönkrement ugyan, a tűzoltóság azonban érdemesnek tartotta a kiszuperált kamerákat újabbra cserélni, hiszen az állomás ennek a kis, Shelby Electric Company által gyártott izzólámpának köszönheti a világhírnevet.  A „túl jóra” sikeredett, 113 éve világító eszköz nemcsak történelmet ír, hanem a gyártók aggodalmára is felhívja a figyelmet. Mi lenne, ha ma is az ük­apánk által becsavart villanykörtével világítanánk? „Egy termék, amely nem hajlandó felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia” – fogalmazta meg a korszellem egyik jellegzetességét egy népszerű reklámmagazin 1928-ban.
Márpedig a múlt század elején gyártott átlagos villanykörték 2000-2500 üzemórát is képesek voltak teljesíteni, s ez a viszonylag hosszú élettartam a profit csökkenését jelentette a tömeggyártásra ráállt ipar számára.

A probléma megoldása végett éppen kilencven évvel ezelőtt, 1924 decem­be­rében Genfben találkoztak egymással a világ nagy gyárai­nak a vezetői, mint például a német Osram, a holland Philips, a magyar Tungsram, a brit Associated Electrical Industries, a francia La Compagnie des Lampes, az amerikai International General Electric. Arra a döntésre jutottak, hogy létrehozzák a Phoebus kartellt, amely az izzók életét világszerte 1000 munkaórában limitálja a tagjai számára, és aki ettől eltér, azt svájci frankban kiszabott bírsággal büntetik.

A szellem kiszabadult
A Phoebus igyekezett titokban tartani létezését a fogyasztók előtt, s nevét is gyakran változtatta, a gondolat azonban megfogant: ahhoz, hogy az emberek minél többet vásároljanak, a termékeknek mihamarabb tönkre kell menniük. Ha pedig ez magától nem megy, akkor mesterségesen kell beavatkozni a folyamatokba. S noha az 1929-es gazdasági válság alaposan keresztülhúzta a számításokat, Bernard London ingatlankereskedő mégis azzal a megdöbbentő javaslattal állt elő, hogy a válság kezelése érdekében iktassák törvénybe a tervezett elavulást. Elképzelése szerint minden termékhez tartozik majd egy központilag meghatározott „életidő”, amelynek lejárta után a terméket le kell adni megsemmisítésre egy, a kormányszervek által létrehozott hivatalnak. Az iparnak így mindig lesz mit termelnie, munkahelyeket és fizetést biztosít, hogy azután legyen újra miből és mit vásárolni.

London ötletét elvetették ugyan, s a „kötelező elavulást” később sem iktatták törvénybe, azonban az 1950-es években már nem is volt rá szükség. Ahelyett ugyanis, hogy a törvény szigorával kötelezték volna a polgárokat a vásárlásra, a fogyasztói társadalom irányítói marketingeszközökkel és kifinomult üzleti kommunikáció révén érték el, hogy a polgárok saját maguk döntése alapján, „önként és dalolva” költekezzenek, vegyék az újabb és újabb termékeket. A vásárlás egy szórakoztató eseménnyé vagy családi programmá vált. Megjelentek a tervezett elavulás kifinomultabb formái, például úgy, hogy a terméken mindig változtatnak valamit – ez a régebbi terméket kissé maradinak tünteti fel. „Egy kicsit jobbat, egy kicsit szebbet, egy kicsit újabbat. Lehetőleg egy kicsit előbb, mint ahogy arra igazán szükség volna” – fogalmazta meg Brooks Stevens iparmágnás és dizájner a gondolatot az ötvenes évek Amerikájában. S ahhoz, hogy a rendszer jól működjön, a bankok is örömmel besegítettek a fogyasztói hitelekkel.

Rendszerváltás, paradigmaváltás?
A vasfüggönytől keletre, a szovjet típusú diktatúra országaiban nem a túltermelés, hanem a hiánygazdaság volt a jellemző. Ahhoz, hogy sikerüljön behozni a lemaradást, éppen arra volt szükség, hogy a termékek hosszabb életűek legyenek, mint a „romlott Nyugat” gazdaságában előállított produktumok. Kelet-Németországban például előírták, hogy a hűtőgépeknek minimum huszonöt évig mű­ködniük kell, és más termékek, így például a kelet-német izzólámpák is tartósabbak voltak a nyugati gyártók termékeinél. A gazdaság a KGST és a kom­munista pártok irányítása alatt előre megszabott módon működött, a berlini fal lebontása, az 1989-es rendszerváltás során kialakított piaci viszonyok pedig felkészületlenül érték a polgárok többségét. Míg korábban a mérnökök azért dolgoztak, hogy a gyártók minél jobb, minél hosszabb élettartamú, minőségi termékeket állítsanak elő, a nyugati típusú tömegtermelés kialakulásával már inkább azon igyekeztek, hogy a kereskedők és a gazdaság állítólagos érdekeit szem előtt tartva beszabályozzák egyes termékek „életciklusát”.

Nagyszüleink még abból vásároltak, amit összegyűjtöttek, az új paradigma szerint gondolkodók pedig ahhoz mérik a megvásárolni kívánt termék értékét, hogy mekkora havi törlesztőrészletet engedhetnek meg maguknak.

Manapság, ha valakinek van 1 millió forintja, akkor egy 10 milliós ingatlant szeretne vásárolni magának, ha pedig 10 millió készpénzzel rendelkezik, akkor egy 30-40 milliós házra feni a fogát” – fogalmazott a Heteknek egy pénzügyi tanácsadással foglalkozó szakember. Annak ellenére, hogy a 2008-as válság keserű pirulái a mai napig éreztetik hatásukat, a fogyasztói gondolkodásmódhoz továbbra is ragaszkodunk. Serge Latouche, az említett filmben is megszólaltatott professzor úgy látja, hogy a fogyasztói társadalom polgárai a fogyasztás rabjai. „A fizetésüket árucikké alakítják, amit megemésztve újra fizetést termelnek, miközben tehetetlenül ingáznak az üzemek és a szupermarketek között” – írja A Nemnövekedés diszkrét bája című, magyarul is megjelent könyvében.

Tetten ért elavulás
A tervezett elavulás ma már szinte mindenütt jelen van a gazdaságban, s ha minden trükköt számba vennénk, ahogy a gyártók igyekeznek kihúzni a pénzt a fogyasztók zsebéből, akkor se vége se hossza nem lenne a listának. „Többen kerestek meg azért, mert autójuk elektromos kézifékrendszere tönkrement. Meg lehet találni a hiba okát, alkatrészt azonban lehetetlen beszerezni hozzá. A javításhoz az egész fékrendszert meg kell venni borsos áron, 270 ezer forintért” – mondta lapunknak Z. Roland autószerelő. Elmondása szerint gyakran előfordul az is, hogy a fémet műanyaggal cserélik fel. „Ezek a műanyagok ráadásul érzetre olyanok, hogy még a fogkefék is különb műanyagból készülnek.  Biztosak lehetünk abban, hogy valamikor el fognak törni” – tette hozzá. A fémek műanyagokkal történő helyettesítését a fényképezőgépek és tartozékaik esetében is előszeretettel alkalmazzák a gyártók. Ez nemcsak az olcsó kategóriájú, hanem a drága, profi gépvázakra és objektívekre is vonatkozik – tudtuk meg Cs. László fotószervizestől. „Létezik egy iszonyúan drága, profi gép, amelynél az objektív beállítására szolgáló acél vezetősínen műanyag fogaskerekek gördülnek.

Hasonlóképpen egyes objektívek autofókusz­rendszerében a motorra kis méretű műanyag fogaskereket szerelnek, ráadásul ez kapja a legnagyobb terhelést. Az is gyakran előfordul, hogy a fém blendéket műanyag szegecsekkel fogják össze. Amikor a fém műanyaggal találkozik, csak idő kérdése, hogy mikor megy tönkre” – mondta. Szatmári László mosógépszerelő szintén a manapság forgalomba kerülő műanyagok minőségét kifogásolta. „Öntéskor nem adják hozzá azt az adalékot, amitől a műanyag tartóssá válna. Így könnyen törik, reped, kopik, mállik és öt év múlva már nem tölti be a funkcióját. Csak akkor nem megy tönkre, ha nem használjuk” – mondta. A fényképezőgépeket viszont mindenképpen használni kell, mert az áramköröknek nem tesz jót, ha sokáig állnak. „Ez a 22-es csapdája: ha használjuk akkor kopik, ha nem használjuk, akkor meg az áramkörök károsodnak” – mondta Cs. László. A fogyasztói társadalom mókuskerekéből nem is olyan könnyű kiszállni.
Könnyen hajlik az iPhone 6
Újra hírbe hozta az Apple-t az iPhone 6, amely több száz panaszos szerint olyan könnyen meghajlik, hogy rögtön tönkremegy, ha elő­vigyázat­lanul tesszük a táskába, vagy éppen zsebre vágjuk. A „bendgate iPhone 6”” nem az első botrány a cég történetében. Tíz évvel korábban, az első iPodok megjelenése után Elizabeth Pritzker kaliforniai ügyvéd indított csoportos keresetet a cég ellen a panaszosok nagy száma miatt. A károsultak azt kifogásolták, hogy a készülékek lítium-ion akkumulátorai rövid élettartamúak, s nem is lehet cserélni őket. Az Apple végül úgy orvosolta a problémát, hogy meghosszabbította a garanciát és kompenzálta a felpereseket – a „trükközéssel” azonban nem állt le: az iPhone 4 esetében például olyan ötpontos speciális biztonsági csavarokat alkalmazott,
amelyeket a felhasználók nem tudtak kicsavarni, és nem tudták kicserélni a tönkrement akkumulátorokat.

Somorjai László2014. 11. 21. (XVIII/47)
http://www.hetek.hu/hatter/201411/osszeeskuves_amely_megvaltoztatta_a_vilagot

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.