Tízparancsolat és reálbérek..anno 1979-ből

Beke Kata cikke alapján. Megjelent az ÉS-ben (1980)
A marxizmus legkevésbé kidolgozott területe éppen az etika, mert bár vannak etikai tartalmai, nincsen etikai rendszere. Talán azért nincs, mert csak a közelmúltban nőtt ki a maga hitbuzgalmi korszakából? Mert hosszú évtizedek tapasztalata volt szükséges ahhoz a felismeréshez, hogy az ember nemcsak társadalmi viszonylataiból, hanem természetéből fakadóan is gyönge, esendő, jóra és rosszra egyaránt hajlamos?

A XIX. században forradalmi volt az a felismerés, hogy az erkölcs változik, s máig közkeletű az a vélekedés, hogy a szocialista erkölcsnek éppen ezért nem is lehetnek normái. De több mint egy évszázad tapasztalatainak birtokában talán éppen a mi korunkra vár annak felismerése, hogy a történelem mértékével mérve változik, s nem egy emberi élet, egy tetszőleges időköz tartamára. És van, ami keletkezett és szétporladt az időben, s van, ami megszüntetve-megőrizve megmaradt.

A „Ne ölj!” ősi tilalom, de sohasem vonatkozott az ellenségre — az önvédelem ugyanolyan ősi jogán —; és nem vonatkozott a rabszolgákra sem, mert nem számítottak embernek.

A „Ne lopj!” parancsa egyidős a magántulajdonnal, de olykor másképpen értelmezte egy-egy közösség. Illyés Gyulától tudjuk, hogy a puszták népe nem tartotta érvényesnek az uradalom, hanem csak egymás javaira. Ám hol van a rabszolgaság, és hol az uradalmak immár? De elevenen él a parancs lelkiismeretünkben és törvénykönyveinkben.

Atyánkat és anyánkat szeretni szoktuk általában, de aki történetesen nem szeretetre méltó, az is tisztelendő, mert atyánk és anyánk, mondja az ősi törvény — és a szülőtartási perek és a családi drámák társadalmi visszhangja.

A paráznaság fogalmának tar­talma újból és újból megváltozott, de nem maradandó-e az emberi személy tiszteletének igénye a sze­relemben? S ha irgalmas hazug­ságot is ismerünk, nem erősíti-e ez a kivétel az igazmondás köve­telményét? Erény-e elvben a há­zasságtörés? Az irigység dicsére­tes-e, magánítéleteinkben és tör­vénykönyveinkben?

És ama másik, egyetlen parancs, „amelyen függ a törvény és a pró­féták: „…és szeresd felebaráto­dat, mint önmagadat”? És tedd, és ne tedd azt neki, amit magad­nak kívánnál, és nem kívánnál, és amilyen mértékkel mérsz, olyannal mérnek neked is, amennyire képes vagy másoknak meg­bocsátani, úgy bocsátanak meg majd neked is — nem ezt nevez­zük empátiának, toleranciának, kölcsönösségnek? Akár G. B. Shaw modern és ironikus kiegé­szítésével, hogy azt is fontold meg; felebarátodnak hátha más az ízlése? Nem azt tapasztaljuk-e, hogy olyan viszonyban vagyunk másokkal, amilyenben önmagunk­kal, s ezért kellemetlen az önjelölt mártír, s üdítő az önmagával har­móniában élő ember társasága?

Az európai kultúra egyik nagy forrásvidékének, a zsidó—keresz­tény vallásnak törvényeire utal­tam. De máris megszólal Pittakosz, a hét legendás görög bölcs egyike, a másik nagy forrásvidék tájairól: „Amit nem kívánsz más­tól, azt magad sem tedd senki­nek.” És ha messzebbre tekin­tünk? „Mert a kölcsönös szeretet hiányzik” — summázza a Mennyei Birodalom romlásának okait Me-ce, a filozófus, vagy kétezer­-négyszáz évvel a mi korunk előtt. „Ha az ember más házát sajátjá­nak tekintené, vajon meglopná? Ha a másik embert valaki magá­val egyenlőnek érezné, vajon bán­talmazná?” ….

Megvalósíthatatlan alapelvek – mondhatni erre. De hát nem az a dolguk, hogy könnyeden, automatikusan megvalósíthatók legyenek, hanem hogy legyenek. Elvontan, érthetően és egyszerűen, mert csak így szólhatnak minden idők embereihez; majd ők is alkalmazni fogják konkrét életük konkrét helyzeteire, s ha nem is sikerül tökéletesen, legalább törekszenek rá. Jámbor közhelyek — mondhatni talán, de máris megfelel Lie-ce, a kínai bölcs, két és fél ezer esztendő távolán át: „Amit az okos ember tud, az közhely. A közhelyek azért közhelyek, mert ésszerű és nyilvánvaló igazságok, az okos ember pedig, mert okos, nem akar feltétlenül és mindenáron eredeti lenni. És azt is megkérdezhetné valaki: — Nos, és, mire ment az emberiség ezekkel a magasztos elvekkel? — És elsorolhatná a gyalázat, az igazságtalanság, a kegyetlenség példáit, az embernek ember által okozott tengernyi gyötrelmét békében és háborúban, történelmi méretekben és a hétköznapokban… és igaza lenne.

Ámde mi lett volna belőlünk nélkülük? Léteznénk-e még egyáltalában? Mi lett volna belőlünk a jóra törekvés, a méltányosság, az irgalom, a kölcsönösség rejtett, teljes egészében soha föl nem mérhető — Hamvas Béla fogalmazását kölcsönkérve — áldott története nélkül, ami ugyanúgy realitás?

Úgy tetszik: semmi nem olyan állandó változó világunkban, mint az erkölcsi jó fogalma. Ugyan, hová lettek a politikai doktrínák, divatos filozófiák, hol van Egyiptom, Babilon, a Pax Romana és „a fehér ember terhe”, Nietzsche és Schopenhauer? De a kölcsönösség, a kölcsönös jóindulat igénye maradandó, neveztessék bár az istenek, az Isten akaratának, örök világtörvénynek, bölcsességnek, felebaráti t szeretetnek, lovagi erénynek, felvilágosult humanizmusnak, szolidaritásnak — csak megfogalmazásának történelmi közege, eszmei háttere, stílusa változékony —, s minden bizonnyal egyidős emberi fajtánkkal. Vagy talán annál is ősibb.—

Korunk izgalmas tudománya, az etológia tárta föl a közösségben élő állatok szociális gátlásainak rendszerét. A vezérségért, a területért, a nőstényekért vívott harcok sohasem végződnek halállal, a menekülő vagy „behódolási pózban” legsebezhetőbb pontját feltáró legyőzött gátolja a győztest; hiába kívánja, nem képes átharapni a felkínált ütőeret. — Ne ölj! — mondja beidegzett ösztönné vált gátlás, máskülönben elpusztítjátok önmagatokat.

Bennünk, ártatlan őseink kései, agykérget növesztett utódaiban elhomályosultan, eltompultan, de élnek még az ösztönök — ezért kockáztatjuk az életünket gondolkodás nélkül egy bajba jutott gyerekért; ezért provokálja a másikat, aki verekedni akar, mert a nem védekezőt kényelmetlen szemtől szembe megtámadni; ezért gonosz Macbeth, mert az alvó Duncant öli meg; és ezért nem képes megölni Dávid az alvó Sault – ám értelem és éthosz, személyes döntés és személyes felelősség lépett az öröklött gátlások helyébe, és még csak reménykedünk abban, hogy nem pusztítjuk el önmagunkat végül is.

„Élj friss ételekkel és régi törvényekkel” – tanácsolja szellemesen egy másik legendás görög bölcs, Periandrosz. Úgy látszik, minden törvény és tanítás csak akkor lehet maradandó, ha a múlt mélységes mély kútjába vesző, ösztöneinkben gyökerező ősi törvényre épül. A régi-régi történet nemcsak szép, de pontosan is fogalmaz: az ember szakított a jó és a gonosz tudásának fájáról, kitaszíttatott az ösztönös ártatlanság Paradicsomából, s szakadatlanul döntenie, választania kell. Mert értelmessé vált. Talán nem is voltak olyan naivak a régiek, amikor évszázadokon át összekapcsolták az értelem és az erény fogalmát?

Talán nincs is fontosabb dolgunk, mint hogy nagyra növesztett értelmünkkel, megzavarodott erkölcsi érzékünkkel helyreállítsuk ezt az arányt?
Az erkölcsi rosszról nem beszéltem, mivelhogy én sem vagyok manicheus, s úgy gondolom: nem más, mint a kölcsönösség hiánya, annak a megtagadása: s hogy az maga a gonoszság, azt éppen eléggé megtapasztalhattuk gyötrelmes századunkban.

Bizonyára a hitbuzgalmi korszak hatásával magyarázható, hogy mind a mai napig nem született meg a szocialista erkölcs normáinak egyszerű, világos, megtanulható, sőt: az iskolákban megtanulandó rendszere. Bizonyára azért nem született meg, mert zavarba ejtően hasonlított volna a tízparancsolathoz, és azt azért, ugye, mégse… Noha például a Btk. és a Ptk. is arra építkezik: mutatis mutandis. Ha egyszer olyan felnőttek leszünk, hogy megszülethet, bizonyára nem röstelli majd, hanem büszkén vallja, hogy emberi fajtánk évezredes történetére, a klasszikusnak bizonyult értékekre építkezik, hogy örököse mindannak, ami érték.
—
A szellemi restségnek kétségkívül sokkal könnyebb dogmaként felfognia azt, ami természete szerint minden dogmát tagad. Aggály nélkül hivatkozik hát arra, ami nincsen, s néhány semmitmondó frázist kinevez erkölcsi nevelésnek.

Holott addig, ameddig nem lesz mindannyiunk számára közismert és magától értetődő,…hogy mit ad azoknak, akik hűek ezekhez a követelményekhez, és mit azoknak, akik nem, még innen a büntetőjog szféráján – addig teljesen fölösleges erkölcsi nevelésről avagy éppen értékrend zavarról beszélnünk. Addig a köznapi tudat készséggel fogadja magába minden végig nem gondolt gondolatot. Elsősorban azt, hogy erkölcs voltaképpen nincsen, hiszen folyton változik, s ha valakinek éppen úgy kényelmes, hogy hát akkor éppen most változott meg, csütörtökön délután, fél négy és hat között.

„A helyes kormányzás alapja az erény” — mondja a Shu-king, az ősi kínai törvénykönyv. „Mert minden ország támasza s talpköve a tiszta erkölcs” — felel neki Berzsenyi Dániel, téren és időn át. De ha nem tudható, hogy mi az az erény? Ha homályban marad, hogy mi a tiszta erkölcs? Ha végképp kidőlnek a sorból, akik tudnak még a tízparancsolatról, munkásszolidaritásról, kritikáról és önkritikáról? Ha majd azok népesítik be az országot, aki nem tehetnek arról, hogy a szocialista erkölcsről csak frázisokat hallottak, mert a régi tömlőkből kiöntetett az óbor, és nem töltetett a helyébe semmi?

A  Heti Világgazdaság  1980 január 10-i számában jelent meg, s a Kriminológiai Társaság novemberi ülésén ismertetett bűnügyi prognózist mutatja be. Az ismertté vált közvádas bűncselekmények görbéje a hetvenes évek derekáig meredeken emelkedik, néhány esztendeig ingadozik, majd 1979-től kezdődően az égbe szökik. A prognózis egyik készítője megjegyezte, hogy a meredek növekedési pálya a reálbérek csökkenésének kezdetével esik egybe. A prognózis persze még nem bizonyosság, reménykedhetünk.
De csak reménykedni már elég.