A NAGY ADVENTMOZGALOM

Bevezető gondolatok egy hiánypótló műhöz.

Ez a történelmi dolgozat nem egy egyház születésének körülményeit ismerteti csupán, hanem a Biblia legtöbbet támadott alapelvének – Jézus MÁSODIK  eljövetelének – eseményét megértő, hívő lelkek mozgalmának ( a XIX. századi Nagy Adventmozgalomnak) a legfontosabb történéseit adja közre, tömören és hitelesen. Méltatlanul mellőzött irodalom.  Dr Szilvási József teológiai tanár kiváló alapossággal  megírt munkájának első része . (Dénes Ottó)

ELŐSZÓ

Magyarországon az első adventista missziói kezdeményezés a lengyel katolikus papból adventistává lett missziómunkás, Michael B. Czechowski (1818-1876) nevéhez kötődik, aki 1869-ben tevékenykedett Magyarországon. Őt L. R. Conradi (1856-1939) követte 1890-ben. így már 1893-ban számos keresztségről és harminc magyar nyelvű advent­ista traktátról számol be a nemzetközi adventista sajtó. Az egyház folya­matosan növekedett, ezért 1898-ban az adventista világszervezet köz­pontjából Magyarországra küldték Huenergardt János (1875-1955) lelkészt, aki a Kárpát-medence egész területén megszervezte az egy­házat.

A Hetednapi Adventista Egyház 1994-ben ünnepelte születésének százötvenedik évfordulóját. Meglepő, hogy eddig – ennek ellenére – nem jelent meg magyar nyelven olyan összefoglaló mű, amelyben bemu­tattuk volna az adventizmus történeti, szociológiai és teológiai vonásait.

E rövid összefoglalásban nem pótolhatjuk ezt a hiányt, és nem dol­gozhatjuk fel azt a több tucat tudományos értekezést sem, amelyek Észak-Amerikában és Európa számos országában napvilágot láttak a témáról. Egyetlen dologra szorítkoztunk: megkíséreljük – az eredeti for­rások felhasználásával, bő idézeteivel — leírni azt a folyamatot, ami lejátszódott a hetednapi adventizmus megszületéséig.

A nagy adventmozgalom bemutatását szolgáló füzetünk függelé­kében megtalálja az Olvasó a mozgalom legfontosabb hitvallásos doku­mentumait, valamint egy válogatást a téma irodalmából. Ajánljuk ezt a füzetet mindazoknak, akik az elsődleges források alapján megrajzolt hiteles képet akarnak kapni a tizenkilencedik század e jelentős moz­galmáról, amelyből számos egyház, felekezet és vallási csoport kelet­kezett szerte a világon

1. Fejezet

A NAGY ADVENTMOZGALOM

A  hetedik napot ünneplő adventisták eredete a tizenkilencedik század elején kibontakozó felekezetközi adventmozgalomban keresendő. Ebben a korban mindenfelé megnövekedett az evan­géliumi keresztények érdeklődése a végítélettel összefüggő események iránt, s csaknem minden országban voltak olyan mélyen hívő lelkészek és gyülekezeti tagok, akik a bibliai próféciák alapján hirdették, hogy Krisztus második eljövetele közel van. Mind a társadalmi, mind az egy­házi viszonyok Észak-Amerikában voltak a legkedvezőbbek ahhoz, hogy ez a krisztusvárás egységes mozgalommá szerveződjön, ezért Észak- Amerika lett a nagy adventmozgalom központja.

Társadalmi szempontból meg kell emlékezni arról, hogy az Egyesült Államok a tizenkilencedik század elején vált függetlenné, amit 1823- ban a Monroe-elv meghirdetése követett: „Amerika az amerikaiaké. ” A függetlenséget széleskörű társadalmi reformok követték. „Az egyetemes reform ideje volt ez; olyan idő, amikor az. ember bárkivel találkozott az utcán, mindenki egy-egy új kormány és új társadalom tervét húzta ki a zsebéből” (Anderson, G. T.: The Great Second Advent Awaking to 1844).

A tizenkilencedik századi észak-amerikai egyházi élet is kedvezett az adventmozgalomnak: az egyház egyfelől elvilágiasodott volt és hite­hagyó, ezért „ egyenesen szükségszerű volt, hogy az adventi ébredés vissza­vezesse… a prófétai és az apostoli hithez”, másfelől jelen volt az egy­házakban a megújulás utáni vágy is. Ezt igazolták az egyre szaporodó belmissziós mozgalmak, bibliatársaságok, vasárnapi iskolák és traktátus társaságok csakúgy, mint a külmisszió iránti érdeklődés robbanásszerű növekedése az evangéliumi protestáns gyülekezetek körében.

„Az adventmozgalom legjellemzőbb vonása az volt, hogy közel állt az evangéliumi ortodoxiához. Ennek az üzenetnek a meghallgatása minden egyház számára hasznos lehetett, függetlenül attól, hogy egyet­értett-e a mozgalom tanainak minden betűjével. Hiszen mindenki várt valami nagy eseményt, amire készülni kellett: akár az adventet, akár a millenniumot. A püspöki és a presbiteriánus egyházat kivéve, a Miller- mozgalom által érintett területeken minden protestáns felekezetben megújulás volt és megtérések voltak tapasztalhatók” (i. m.).

William Miller teológiája

A mozgalom alapítója, William Miller (1782-1849) hívő baptista csa­ládban született és alapos bibliai nevelést kapott. Mivel megbotránkoz­tatta a keresztények élete és hitvallása közötti ellentét, előbb elfordult az egyháztól és a deista filozófiában keresett választ az élet kérdéseire. A plattsburgi háborúban kezdett ismét visszatérni a személyes, gondviselő Istenbe vetett hithez. Emlékirataiban így írta le ezt az élményt: „ 1813- ban kapitány lettem az Egyesült Államok hadseregében, és a hadsereg­nél maradtam egészen a békekötésig. Eközben sok minden történt, ami gyengítette a deista nézetek helyességébe vetett hitemet. Sokszor hason­lítottam össze ezt az országot Izrael fiaival… Úgy tűnt, hogy a Legfőbb Lénynek oda kell figyelnie ennek az országnak az érdekeire, és neki kell megszabadítania bennünket ellenségeinktől” (Olsen, M. L.: Origin and Progress, 108. o.). A plattsburgi csatában ezerötszáz hivatásos és négyez­er önkéntes amerikai katona legyőzte a tizenötezer főből álló brit haderőt. Erről az élményről Miller azt írta, hogy „ ilyen meglepő győze­lem ekkora ellenséggel szemben inkább egy hatalmas erő munkájának, semmint az ember művének tűnt előttem” (Olsen, M. L.: i. m. 108. o.).A háború után William Miller rendszeresen látogatta a baptista gyü­lekezetet, sőt többször megkérték, hogy szolgáljon a vasárnapi isten­tiszteleten. 1816 szeptemberében egy vasárnapi felolvasás közben meg­rázó megtérési élményben volt része: „Hirtelen elmémbe vésődött és megelevenedett előttem az Úr jelleme.

Úgy éreztem, lennie kell egy Lénynek, aki olyan jó és együtt érző, hogy maga szerez engesztelést bűneinkre, és így maga szabadít meg bennünket bűneinktől és azok bün­tetésétől. Azonnal éreztem, milyen szeretetreméltó lehet ez a Lény, és el­gondoltam, hogy egy ilyen Lénynek a karjaiba kell vetnem magam, és bíznom kell benne. De felmerült bennem a kérdés: Hogyan lehet igazol­ni, hogy létezik egy ilyen Lény? Úgy láttam, hogy a Biblián kívül sehol sem találok bizonyítékot egy ilyen Megváltó létezéséről… Úgy láttam, hogy a Biblia pont olyan Megváltóról beszél, amilyenre nekem szük­ségem van, és zavarban voltam a kérdéstől: hogy lehet az, hogy egy nem inspirált könyv – ahogy Miller deista korában szemlélte a Bibliát – olyan elveket tartalmaz, amelyek olyan tökéletesen alkalmazkodnak a bukott világ igényeihez. Szinte kényszert éreztem, hogy elismerjem: az írások Isten kinyilatkoztatásai. Az írások ettől kezdve élvezetet jelentettek nekem, Jézusban pedig barátra találtam ” (Olsen, M. L.: i. m. 109. o.).

„ Úgy döntöttem, félreteszek minden elfogultságot, hogy alaposan összevethessem az írások egyik részét a másikkal, és hogy rendszeres és módszeres tanulmányt folytathassak. Mózes első könyvénél kezdtem el a tanulmányozást, és versről versre haladtam. Ügyeltem arra, hogy csak olyan ütemben haladjak, amely lehetővé teszi az írások olyan mélységű megértését, amelyben sem a miszticizmus, sem az ellentmondások nem zavarnak. Ha bárhol homályos szövegre bukkantam, a kővetkező mód­szert alkalmaztam: összevetettem minden párhuzamos szöveget és a „CRUDEN” konkordancia segítségével megvizsgáltam minden bib­liaszöveget, ahol a kérdéses szó előfordult. Ha a szavak jelentését a szövegösszefüggéseknek megfelelően értelmezve sikerült elérni, hogy minden szöveg összhangban állt előttem a Bibliában, akkor megnyu­godtam és továbbmentem. Ily módon tanulmányoztam két évig a Bibliát és meggyőződtem arról, hogy a Szentírás önmaga magyarázója” (Ol­sen, M. L. i. m.: 110. o.).

Miller az írások tanulmányozása során tizennégy írásmagyarázati szabályt állapított meg. Ezeket a szabályokat követve mindenekelőtt a tizenkilencedik századi amerikai protestánsok népszerű elméletével, a postmillenarizmussal találta szemben magát. Ezt a szemléletet, misze­rint Krisztus második eljövetelét megelőzi a zsidók visszatérése a mai Palesztina területére, és Krisztus ezeréves királysága — az angol protes­tantizmusban Dániel Whitby (1638-1726) honosította meg, Észak- Amerikában pedig Jonathan Edwards (1703-1758) terjesztette

A postmillenarizmus elméletével szemben William Miller hangsú­lyozta: „ Úgy találtam, hogy az írás világosan tanítja, hogy Jézus Krisztus ismét leszáll a földre az ég felhőiben és az Atya minden dicső­ségében. Eljövetelekor minden ország és hatalom, amely az ég alatt van, neki adatik, és a Magasságos Szentjeinek, akik örökkön örökké birtokolni fogják azt. A régi földet elpusztította a víz, de a jelenlegi föld tűznek tartatott fenn Krisztus eljövetelére. A föld ezután új földdé lesz, az Ő ígérete szerint, és az igazak örökké laknak rajta. Krisztus eljöve­telekor feltámad az igazak teste, és minden élő igaz átváltozik rom­landóságból romolhatatlanságba, halandóságból halhatatlanságba, és minden igaz elragadtatik az Úrhoz a levegőbe, és vele együtt uralkodik mindörökké a megújított földön… A gonoszok teste megsemmisül, lelkük pedig fogságban marad a feltámadásig és a kárhozatig. És amikor a föld így megújul, az igazak feltámadnak és- a gonoszok megsemmisül­nek, akkor eljön Isten országa, és teljesül akarata úgy a földön, mint a mennyben. Akkor a szelídek öröklik a földet, és az ország a szenteké lesz” (Froom, L. R. E.: Prophetic Faith, IV. 471-472. o.).

Miller ezeket a következtetéseket minden tekintetben ortodox és a korabeli magyarázók többségével összhangban lévő írásértelmezésnek tulajdonította.

„ Úgy találtam, hogy Isten szava csak egy millenniumról tanít, arról az ezer évről, ami az első és a második feltámadás között van, ahogy a Jelenések huszadik fejezetében olvassuk. Ez a millennium szükségsze­rűen követi Krisztus személyes megjelenését a földön, ezért Krisztus eljöveteléig és a világ végéig igazak és gonoszok együtt laknak a földön… Azt is találtam, hogy az Izrael helyreállításáról szóló ígéreteket az apostol mindazokra vonatkoztatja, akik a Krisztuséi. Ezért Krisztusban leszünk Ábrahám magvai és az ígéret örökösei” (Froom, L. R. E.: i. m.: 471^72. o.).

Miller bibliamagyarázatából a próféciákban található számok értel­mezése vált különösen ismertté. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek a számítások általánosak voltak a tizenkilencedik századi millenarista mozgalmakban, és egyformán jellemezték a postmillenaristákat és a premillenaristákat. Miller kortársa, Charles Grandison Finney (1792-1875), amerikai evangélizátor a harmincas években azt pré­dikálta, ha kellő eredménnyel folyik a megújulás munkája, akár három éven belül is elérkezhet a millennium. Le Roy Edwin Froom 88 biblia­magyarázót sorol fel a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század for­dulójáról, akik a világ különböző országaiban éltek, és William Miller­hez hasonló prófétai számításokat végeztek.

Miller részben ezeknek a magyarázatoknak a hatása alatt állva kezd­te kutatni a Biblia apokaliptikus könyveiben található időmeghatározá­sokat. „Egy másik bizonyosság hatott gondolkodásomra, ez pedig a bib­liai kronológia – írta. Több időszakot találtam a Bibliában, amelyek – ahogy én értettem őket — az Úr eljöveteléig terjednek. Azt tapasztaltam, hogy azok a megjövendölt események, amelyek a múltban beteljesedtek, gyakran meghatározott időben teljesültek be. Ilyenek voltak az özönvíz előtti 120 év (I.Móz 6:3)…, a hetven éves fogság (Jer 25:11), Nabukodonozor hét ideje (Dán 4:13-14) és a hét hét és hatvankét hét, azaz a hetven hét, amely a zsidóknak adatott (Dán 9:24—27). Ezek az esemé­nyek egykor csupán jövendölések voltak, de a megjövendölt időben beteljesedtek” (Froom, L. R. E.: i. m.: 472 473. o.).

A fentiekből William Miller arra következtetett, hogy a második advent minden jövendölés központi jelentőségű eseménye szintén meghatározott prófétai időben fog teljesedni.

„Láttam, hogy azok az események, amelyek beteljesedésének idejét a próféciák napokban adják meg, a napok száma szerinti évig tartanak. Isten ugyanis azt mondta 4.Móz 14:34-ben és Ezék 4:4-6-ban, hogy minden napot egy esztendőnek kell venni. Mivel a Messiásról szóló het­ven hét 490 év alatt teljesedett, és a pápaság uralmáról szóló 1260 nap 1260 év alatt teljesült, és mivel a második advent idejére vonatkozó kije­lentés ezek között a prófétai számok között szerepel, csak úgy értel­mezhettem ezt az időt, mint szimbolikus időmeghatározást: egy napot egy esztendőnek számítván, minden számottevő protestáns írásmagyarázóval egyetértésben. Ezért úgy gondoltam, hogy amennyiben meg­találjuk a prófécia kiinduló pontját, akkor megtalálhatjuk annak lehet­séges befejeződését is, és mivel Isten nem ad nekünk értelmetlen kinyi­latkoztatást, ezért úgy értettem, hogy bizalommal tekinthetünk a jöven­dőlés teljesedésére, amikor eljön az, Aki tízezer közül is kitűnik Aki mindenestől szeretetreméltó ” (Froom, L. R. E.: i. m.: 473. o.)

.„Az írások további tanulmányozásából arra következtettem, hogy a pogányok uralmának hét ideje akkor kezdődik, amikor a zsidó nemzet elveszíti függetlenségét Manasse fogságba vitelekor, amit a legjobb kronológusok Kr. e. 677-re tettek; a 2300 nap akkor kezdődik, amikor a het­ven hét, amit a legjobb kronológusok Kr. e. 457-re tettek, és az 1335 nap, ami a mindennapi elvételével egy időben és a pusztító utálatosság felállításával kezdődik (Dán 12:11), a pápai uralommal együtt veszi kezdetét, a pogány utálatosság megszüntetésével, és ez a legjobb kro­nológusok szerint, akiket én olvastam, Kr. u. 508-ban volt. Ha kiszá­mítjuk ezeket a prófétai időszakokat, azokból az időpontokból kiindulva, amelyeket a legjobb kronológusok megadtak, akkor azt tapasztaljuk, hogy mindegyik nagyjából egy időben, 1843-ban ér véget” (Froom, L. R. E.: i. m.: 473. o.) Ezekből a számításokból Miller arra következtetett, hogy Krisztus 1843-ban visszatér a földre és tűz által megtisztítja azt.

A nagy adventmozgalom első szakasza

William Miller huszonöt évig csupán barátai között beszélt prófétai számításairól. Első nyilvános igehirdetését 1831-ben tartotta egy New England-i faluban, Dresdenben. Ezután egymás után kapta a prédikációs meghívásokat Észak-Amerika kicsi falusi gyülekezeteiből. Ha raj­ta múlt volna, tevékenységéből soha nem lett volna megújulási mozga­lom. Szolgálatának egy korabeli külső szemlélője így jellemezte az ötvenéves prédikátort: „ William Miller konzervatív vérmérsékletű, nyílt, találékony elme. Nem inspirált próféta, inkább józan, szilárd, őszinte tanuló, akit a kitartó kutatás ellenállhatatlan következtetései vezetnek” (Anderson, G. T.: i. m.).

Az adventmozgalom akkor jutott el a városokba, és akkor vált az észak-amerikai egyházakat felrázó eseménnyé, amikor egy bostoni lel­kipásztor, Joshua V. Himes (1805-1895) is csatlakozott Millerhez. Himes dinamikus, fiatal lelkész volt, aki hamar a mozgalom publicis­tájává vált. Folyóiratokat alapított és nagyvárosi sorozatokat támogatott. Miller egyik barátjához írtlevelében így nyilatkozott róla: „Nem tudom visszatartani bizonyságtevésemet, amit Himes testvér őszinteségéről és eredményességéről el kell mondanom. Népszerűségét veszélyeztetve, mindig mellettem állt, és helyzeténél fogva többet tett az üzenet ter­jedéséért, mint bármely más tíz ember együttvéve. Munkásságát — az előadások szervezésében és a kiadványok menedzselésében is — teljes mértékben elismerem” (Anderson, G. T.: i. m.).

Joshua V. Hímessel együtt más lelkészek is csatlakoztak Miller moz­galmához. így Charles Fitch (1805-1844) a kongregacionalista egyháztól és Josiah Litch (1809—1886) a methodista egyháztól, valamint Nathan N. Withing (1794-1872) baptista görög-héber professzor, bib­liafordító. Az adventmozgalom hívei többnyire a szegényebb rétegek­ből kerültek ki, de számos előkelő személyiség is csatlakozott hozzájuk: pl.: Henry Dana Ward (1794-1884) az episzkopális egyházból, aki a Harvard Egyetemen végzett és Elon Galusha (1790-1856), aki a baptista egyház egyik tisztviselője volt.

Az adventmozgalom nem volt egységes felekezet, hanem olyan fele­kezetközi, megújulási mozgalom, amilyent a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században sokat láttak Észak-Amerikában. Ezért nem szabad azt feltételezni, hogy minden adventista prédikátor minden kérdésben egyetértett a mozgalom többi munkatársával. Maga Joshua V. Himes is azt írta: „..ami Miller úr általános szemléletét illeti, azt lényegében az Isten szavával megegyezőnek tartjuk, de nem fogadjuk el egyetlen ember sajátos nézeteit sem, és nem építünk emberi tanítókra. Őszintén elis­merjük, hogy elméletében sok olyan dolog van, ami összhangban van az evangéliummal: az advent közel van. Lehet, hogy tévedünk az időmeghatározásban, lehet, hogy számításainkban lesz néhány év eltérés, de a vég nem lehet messze” (Anderson, G. T.: i. m.).

A mozgalom vezetői 1840-ben elhatározták, hogy Joshua V. Himes szolgálati helyén, Bostonban „generál konferenciát” tartanak, ahol összehangolják igehirdetésüket. 1840-től 1842-ig tizenhat generál kon­ferenciát tartottak, ahol kirajzolódott a mozgalom arculata. Miller ekkor már sokat betegeskedett, ezért számos generál konferencián nem lehe­tett jelen.

Bostonban az első generál konferencián megfogalmazták a mozga­lom célját, és a közös hitvallási alapot is: „ Összejövetelünk célja meg­újítani, helyreállítani azt a régi hitet, hogy elközelített a mennyek orszá­ga… Nincs olyan szándékunk, hogy megosszuk az egyházat új elmé­letekkel, vagy hogy nevet szerezzünk magunknak azzal, hogy új szektát alapítunk a Bárány követői között. Nem ítéljük el és nem támadjuk azokat, akiknek hite eltér a miénktől, és nem uralkodunk testvéreink felett a lelkiismereti kérdésekben. Nem akarjuk lerombolni egyház­szervezetüket és nem akarunk létrehozni új, saját szervezetet. Nem teszünk mást, csupán mint keresztények, elmondjuk és értelmesen megindokoljuk a mi Urunk szaváról és ígéreteiről, jövendöléseiről és evangéliumáról vallott meggyőződésünket úgy, ahogy azt az első ke­resztények és a tanult és értelmes reformátorok egységesen megtették… Bár ennek a hatalmas témának számos, kevésbé fontos részletében nem vagyunk teljesen egyek, különösen Krisztus eljövetele idejének a meg­határozásában, de tökéletesen egyetértünk és megalapozottak vagyunk ebben a mindennél fontosabb pontban: a mi Urunk eljövetele — hogy megítélje a világot – most különösen közel van ” (Froom. L. R. E.: i, m. 652-563. o.).

Ebből a célmeghatározásból világosan kitűnik, hogy a konferencia a történelmi, premillenarista álláspontot volt hivatva megerősíteni. Ezen a ponton nem tudtak egyességre lépni az adventisták a postmillenarista megújulási mozgalmak képviselőivel. (Egyébként Charles Fitch felke­reste az Oberlin College vezetőit, és találkozott Charles Grandison Finneyvel, valamint Asa Mahannal, a postmillenarista megújulási mozga­lom kiemelkedő vezetőivel. Ez a két keresztény szívélyesen fogadta az adventmozgalom képviselőjét, de nem fogadták el az általa képviselt üzenetet.) A generál konferencián tartott előadásokat és az elfogadott hitvallásszerű állásfoglalást is kiadták. így az adventista prédikátoroknak alkalmuk volt összehangolni üzenetüket.

A nagy adventmozgalom által elfogadott nézeteket könyvek és fo­lyóiratok, valamint városi evangélizáló sorozatok mellett sátoros evangélizációk szervezésével is terjesztették. 1842-től 1843-ig százhuszon­négy ilyen konferenciát tartottak. Ezeken a konferenciákon — melyek különösen a methodisták között voltak általánosan elfogadottak – száz­ezreket szólítottak meg. A nagy adventmozgalom vezetői szüntelen han­goztatták, hogy nem akarnak új felekezetet alapítani. A meglévő egyhá­zakat akarják megerősíteni az advent reménységének hirdetése által. A tömeges evangélizációk ennek ellenére kivívták egyes egyházi férfiak ellenségeskedését. Voltak, akik kitiltották gyülekezetükből az adventista prédikátorokat, a szószékekről támadták hitüket, iratokat adtak ki elle­nük, sőt esetenként zaklatták is őket. A teológiai támadások meghatá­rozott sémát követtek:

(1) Senki sem tudja a napot és az órát.

(2) Az Úr nem jöhet el a mil­lennium előtt.

(3) Előbb a zsidóknak kell visszatérniük Jeruzsálembe.

(4) Jézus úgy jön el, mint a tolvaj, most azonban olyan sokan várják, hogy senkit sem lepne meg eljövetelével.

(5) Nem lehet igaz az a taní­tás, amit olyan sok tudós lelkipásztor elvet.

(6) A világ most éli gyer­mekkorát, most kezdenek kibontakozni a művészetek és a tudományok, nem lehet, hogy Jézus eljövetele elpusztítsa mindezt.

(7) A 2300 nap valóban beteljesült, de ez vagy az egyház megtisztulását, vagy a zsidók visszatérését, vagy a pápaság megdöntését jelenti és nem a második adventet.

(8) Dániel 8:14-nek semmi köze a második adventhez, ez a jövendölés Antiokhusz Epifánész tevékenységére vonatkozik a Kr. e. második században.

A legélesebb támadásokat a postmillenaristáktól és az univerzalistáktól kapták az adventisták. J. H. Noyes, a „Witness and Advocate of Perfect Holiness” című lap szerkesztője például ezt írta: „ Olvasóink bi­zonyosan tudják, hogy Miller híres tanítása Krisztus közeli eljöveteléről az ég felhőiben, a kereszténység régi, tragikus tévelygésén alapszik; azaz annak tagadásán, hogy Ő már eljött. Miller tehát szaporítja a bal­ga, hogy ne mondjuk, istenkáromló tévelygéseket, amelyekkel gonosz emberek már évezredek óta mellőzik és eltorzítják Isten Fia legérthetőbb és legünnepélyesebb kijelentését. Másrészt örömmel tölt el bennünket, hogy e félrevezetés sokakat arra ösztönöz, hogy gondosan megvizs­gálják a második advent kérdését. így minden józan ember kénytelen lesz elismerni, hogy Krisztus eljött már másodszor — amint azt megígérte — még amikor néhány követője életben volt” (Froom, L. R. E.: i. m. 755. o.).

„Fussatok ki belőle én népem”

Az ellenségeskedés hatására Charles Fitch megjelentette prédikáci­óját, amelyben mind a katolikus egyházat, mind a premillenarizmust tagadó protestáns egyházakat Babilonnak nevezte. Abból indult ki, hogy „valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincs az Istentől” (ÍJán 4:1-3). Mivel Jézus „úgy tér vissza, amint lát­tátok őt felmenni a mennybe”, mindazok, akik tagadják Krisztus testben való visszatérését, az Antikrisztushoz tartoznak. „Az új földön igazság lakozik, és Krisztus személyesen ül mindörökre a Dávid trónján, és igaz­ságban kormányozza a világot. Ebből következik, hogy mindenki, aki tagadja azt, hogy Jézus Krisztus személyesen uralkodik a világ felett Dávid trónján, az Antikrisztus, akkor is, ha esetleg elismeri, hogy Jézus Krisztus eljött testben; mivel tagadja azt a célt, amiért eljött… ” (Come Out of Her, My People, A Sermon).

Fitch Krisztus személyes eljövetelének tagadása és a postmillenaristák által képviselt lelki visszatérés hangoztatása mögött azt a célt látta, hogy az egyházak így akarják magukhoz ragadni azt az uralmat, ami csak Krisztust illeti meg. „… amikor a pápaság hatalomra került, arra a következtetésre jutottak, hogy Krisztus nem személyesen, hanem lélekben uralkodik, ezért a pápa került Krisztus helyébe, mint Krisztus képviselője… Azt szeretnék, ha Krisztus csupán lelkileg uralkodna, hogy ők lehessenek elismert képviselői, és elérhessék hogy az egész világ térdet hajtson előttük, és felhasználhassák Isten hatalmát a maguk felemelésére.”

„ De vajon csak a katolikus egyház tagadja Krisztus személyes ural­mát? ” – kérdezte Charles Fitch. „Abból a sok felekezetből, amelyekre a protestáns egyház széttöredezett, van-e egy is, amelyik nem száll szem­be azzal a bibliai igazsággal, hogy Krisztus feltámadt, hogy uralkodjék Dávid trónján? … E felekezetek mindegyike uralkodni akar a világ felett Krisztus nevében… De nincs sem olyan felekezet, sem olyan személy a Földön, aki méltó volna arra, hogy korlátlan hatalomra tegyen szert. A felekezetek legtöbbje ugyanolyan gonosz lenne, mint a katolikusok vol­tak, ha az utóbbiakhoz hasonló hatalomra tehetne szert.”

„Az egyik legbibliaellenesebb vonás terveikben az, hogy az egész világot egy olyan keresztény nemzedék kezébe akarják adni, amelyik nem ismer egyebet, mint békességet és biztonságot, holott a Biblia azt mondja, hogy ha vele együtt szenvedünk, akkor fogunk vele együtt meg­dicsőülni is… Továbbá ezek a névleges keresztény felekezetek különös módon szembehelyezkednek azzal a gondolattal, hogy Krisztus várat­lanul jelenik meg személyesen, hogy átvegye az uralmat a világ felett, és még ennél is ellenségesebben fogadják azt a gondolatot, hogy Krisztus még ebben a zsidó évben (1843) megjelenhet. Szinte szavakat sem talál­nak arra, hogy elutasító magatartásukat kellő módon kifejezésre jut­tathassák. Ha mindezt össze lehetne egyeztetni a millenniummal, akkor elfogadnák, azt azonban tűrhetetlennek tartják, hogy valaki elhiggye: Krisztus még ebben az évben eljöhet. Ebben az értelemben tehát a névleges keresztény világ, mind katolikusok, mind protestánsok antikrisztusok ”

Mit jelent Babilon leomlása? Erre a kérdésre Charles Fitch azt felelte, hogy „ az elnyomás szelleme uralkodik— kisebb vagy nagyobb mértékben — minden befolyásosabb felekezetben… A hatalom utáni sóvárgás ott van min­den felekezetben.” Mit jelent az, hogy Isten népének ki kell futnia Babilon­ból? „Kifutni Babilonból azt jelenti, hogy megtérünk Krisztus személyes eljövetelének és uralmának bibliai tanításához, értelmünk teljes készségé­vel elfogadjuk ezt az igazságot, amint világos formában megtaláljuk azt az írásokban. Szeretettel fogadjuk Krisztus eljövetelét és örvendezünk abban… ” (Fich, Ch.: i. m.).

A Hetedik Hónap-Mozgalom

William Miller az 1843-mal egybeeső zsidó évben, azaz 1843. márc. 21. és 1844. márc. 21. között várta Krisztus visszatérését. Amikor elmúlt 1844. márc. 21., Miller tovább reménykedett anélkül, hogy újabb idő­pontot keresett volna. Joshua V. Hímesnek ezt írta március 25-én: „Az idő, amit kiszámítottam, elmúlt. Minden percben várom, hogy az Úr le­száll az égből. Semmi inasra nem gondolok, csak erre a dicső remény­ségre. Bizonyos vagyok benne, hogy a Jel 20. fejezetében található ezer év kivételével minden prófétai idő beteljesedett. Nem tudom, hogy Isten akarja-e, hogy ezután is figyelmeztessem az embereket, de úgy érzem, ha az idő hosszabbra is nyúlik mint vártam, annak szava és gondviselése fog vezetni, Aki soha nem téved; Akiben bíztam, és Aki tizenkét évi ke­mény munkámban segített engem, hogy felébreszthessem az egyházakat és a keresztény gyülekezeteket, és emlékeztethessem embertársaimat arra, hogy milyen fontos azonnal felkészülni a mi Bíránk megjelené­sének napjára.. ” (Olsen, M. L.: i. m.: 147-148. o.).

A nagy adventmozgalom tagjai elbizonytalanodtak az első csalódás hatására, ezért a vezetők 1844. május 31-re Bostonba konferenciát hív­tak össze, ahol William Miller, Elon Gajusha, Nathan Whiting és Josiah Litch vezetése mellett megerősítették a már korábban elfogadott premillenarista elveket és kijelentették: „A világtörténelmi események és az idők jelei mind arra emlékeztetnek bennünket, hogy a vég közel van… bár úgy tűnik, hogy a vég idejére várt események késnek, bizonyosak vagyunk abban, hogy az idővel kapcsolatos látásunk olyan tényeken és magyarázatokon alapszik, amit senki sem tudott megcáfolni. Igaz, hogy várakozásunk meghaladja azt az időt, amiről okkal feltételeztük hogy a világ végének idejét jelenti majd, de ugyanúgy hisszük mint eddig, hogy a maga idejében eljön a vég, és ez már nincs messze ” (The Midnight Cry, 1844. jún 13.).

A bostoni konferencia megmutatta, hogy a mozgalom vezetői ma­guk is tanácstalanok voltak, ezért a vezetés hamarosan új kezekbe került. Az új szellemi vezetők között volt Sámuel S. Snow (1806-1870) és George Storrs (1796-1879). Snow már 1844. február 16-án arról írt, hogy Krisztus eljövetele a zsidó időszámítás szerinti hetedik hónap tízedik napjára, azaz október 22-re esik. „Keresztelő János szolgálata i. u- 26 második felében kezdődött és 27 őszén fejeződött be. Ekkor kezdődött a szövetség megerősítésének hete, azaz az evangéliumi rend megalapításának ideje Jézus Krisztus által (Dán 9:27). A három és fél év (a hét első fele) 31 tavaszára esik, amikor a hét felén megfeszítették az Urat. A hét második fele, amikor megerősítették a szövetséget azok, akik hallgatták az Urat, 34 őszén jár le… Hiszem, hogy ez az érvelés megalapozott és megbízható. Mi következik ebből? A hetven hét 34 őszén járt le, ezért a 2300 nap maradéka, az 1810 nap is ősszel, 1844 őszén ér majd véget… A világosság alapján, amit Isten áldott igéjéből nyertem, meggyőződtem róla, hogy ezeket a dicső jelképeket Isten kegyelemből adta, hogy követői megértsék: Királyunk és Megváltónk a zsidó szentév hetedik hónapjában fog megjelenni” (The Midnight Cry, 1844. aug. 29.).

Sámuel S. Snow álláspontjának végső kifejtését 1844. augusztus 22- én jelentette meg, közvetlenül az Exeter-i tábor (1844. aug. 12-17.) után, ahol megtartotta a „Hetedik Hónap-Mozgalom” nyitányát jelentő előadását.

A másik jelentős igehirdető, aki a Hetedik Hónap-Mozgalmában ve­zető szerepet játszott, George Storrs methodista lelkész volt. Storrs már 1842-ben felhívta magára a figyelmet „Halhatatlan-e a gonoszok lelke? – Hat prédikáció” című kiadványával, amiben kifejtette a feltételes hal­hatatlanságba vetett hitét. Mivel ez a meggyőződése ellenkezett egyháza tanaival, Storrs lemondott lelkészi hivatásáról és önfenntartó misszió­munkásként hirdette az ember természetéről szóló tanait. Miller nem értett egyet George Storrs nézeteivel: „Nem hallgathatok tovább; ki kell fejeznem egyet nem értésemet, mert különben vétkezek Isten és ember ellen. Ezért megtagadok minden kapcsolatot és rokonszenvet Storrs test­vérnek a holtak átmeneti állapotáról és a gonoszok végső sorsáról szóló eszméivel” (The Midnight Ciy, 1844. máj. 23.).

Storrs a tíz szűz példázatával hozta kapcsolatba a Miller-mozgalom tapasztalatait. „Mindnyájan elaludtunk és elszunnyadtunk, mind a bölcs szüzek, mind a balgák, de Megváltónk megmondta, hogy így lesz ez, mert így teljesednek be az írások. ” Most azonban eljött az „ igazi” éjféli kiáltás ideje. Eddig is hirdették a hetedik hónapot, de nem határozták meg pontosan az időt – magyarázta Storrs. „Ez a kétely most elmúlt értelmemről, ímhol jő a Vőlegény, ebben az évben menjetek elébe! ”

„Meddig tart a látomás; 2300 estig és reggelig. Az este, azaz az éjjel a jövendölés napjainak a felét jelenti. Ez Krisztus időrendje: a késlekedési idő pontosan hat hónap. Mikor kezdődött a késedelem? Március- áprilisban. Ha ez így van, akkor július-augusztusban van éjfél. Isten pont ekkor helyezte ezt a kiáltást néhány szolgája szívébe… Meddig tart a késlekedést idő? Egy fél évig. Honnan tudjuk? Onnan, hogy Urunk azt mondta, éjfélkor még késlekedni fog a vőlegény. De a 2300 éves látomás nemcsak estére, hanem reggelre is szól, és a megjövendölt napok fele hat hónap. Ez a várakozási idő teljes hossza. A mostani kiáltás az időről júliusban kezdődött, futótűzként terjedt, nagy hatalom és a Lélek meg­nyilvánulásai kísérték úgy, ahogy azt soha nem tapasztaltuk az 1843-as kiáltás idején. Most szó szerint „ elé mennek”. Még álmomban sem lát­tam olyan mindenek otthagyását, ahol a kiáltás megragadja a szívet, a gazdák otthagyják a földet és a termést, az iparosok otthagyják a mű­helyt, hogy elmenjenek meghallgatni a riadót. Mindenfelé sírást és könnyeket látni, Isten megszentelő erejét, ahogy még sohasem láttam ” (The Midnight Cry, 1844. okt. 3.).

Sámuel S. Snow és George Storrs prédikációi kezdetben megosztot­ták az adventmozgalmat. A márciusi csalódás miatt elbizonytalanodott hívők örömmel fogadták az üzenetet és tömegesen csatlakoztak hozzá. Az adventmozgalom vezetői azonban tartózkodóak voltak, és csupán a mozgalom tagjainál látott hatás következtében álltak a hetedik hónap tízedik napjának a hirdetői közé. Joshua Himes így emlékezett meg a történtekről: „Eleinte mindenki ellenezte az idő meghatározását, de olyan ellenállhatatlan erő kísérte hirdetését, ami minden ellenkezést le­döntött. Úgy söpört végig az országon, mint egy tornádó, és csaknem egy időben érintette mindenütt az emberek szívét oly módon, hogy azt csak akkor érthettük meg, ha feltételeztük, hogy Isten van benne. Min­denütt alázatra és a menny Istene előtti komoly önvizsgálatra vezette a hallgatókat… Az igehirdetők voltak az utolsók az adventisták között, akik elfogadták az időmeghatározást, sőt a legprominensebbek voltak a legutolsók. Úgy nézett la, hogy a mozgalom nem emberek műve, sőt az emberek akarata ellenére terjed. A különböző adventista folyóiratok is csak az utolsó percben kezdtek foglalkozni vele, és ez a lap volt a legutolsó, amely hirdetni kezdte a „ kiáltást”. Hosszú ideig úgy gondol­koztunk, hogy nem foglalunk állást a kérdésben, majd rámutattunk néhány lényegtelen hibára a számításban. És csak a Hetedik Hónap- Mozgalom elindulása utáni hetekben (október elején) lepett meg ben­nünket a mozgalom terjedése annyira, hogy beláttuk: ellenállni vagy csupán hallgatni egyet jelentene a Szentlélek munkájával szembeni ellenkezéssel” (Signes of the Times, 1844. okt. 30.).

William Miller október hatodikán kelt levelében szinte legutolsóként csatlakozott a Hetedik Hónap-Mozgalmához: „ Úgy gondolom, hogy soha nem láttam a testvérek között olyan hitet, ami a hetedik hónapban megnyilatkozik „El fog jönni” — ez az állandóan visszatérő mondás. „Nem fog még egyszer késni” – ez a szüntelen hallható felelet. Megtagadják a világot, figyelmen kívül hagyják az élet szükségleteit, megvizsgálják szívüket, megvallják bűneiket és mélységes imákat mon­danak Krisztus eljöveteléért… Nincs érvelés, és nincs is rá szükség: mindnvájan meg vannak győződve arról, hogy rendelkeznek az igazság­gal. Nincs ellenkezés, mindnyájan egyek szívükben és gondolkodásuk­ban. Összejöveteleinket áthatja az ima, a szeretetből fakadó intés és az engedelmesség lelkülete. Újra és újra halljuk: ‘ímhol jő a Vőlegény, menjetek eléje!'” (The Midnight Ciy, 1844. okt. 12.).

A nagy csalódás és az Albany konferencia

Jézus Krisztus nem jött el október 22-én; „ az édes várakozás ideje a ke­serű csalódás napjává lett” (L. R. E. Froom). A csalódás az adventmoz­galom felbomlásához vezetett. Sylvester Bliss (1814-1863) az Advent Herald szerkesztője három irányzatot nevez meg a mozgalom örökösei közül:

A legnépesebb csoport, melyhez 1845-ig William Miller is tarto­zott azt vallotta, hogy helyesen jártak el, amikor a 2300 napot és a tíz szűz példázatát összekapcsolták a második adventtel, de mivel nem jött el az Úr, bizonyára tévedtek a számításban. Ezért nem teljesedett se­milyen prófécia 1844-ben; a „ meghatározott idő” hívei tévedtek.

Egy kisebb csoport, akiket „ spiritualistáknak” neveztek, azt mondta, hogy helyes volt mind a számítás, mind a várható esemény meghatározása, de Krisztus nem testben, hanem lélekben jött el. Ez a csoport szélsőségekbe esett, majd sokan áttértek közülük a shakerekhez (szent remegés hívei).

A harmadik kis csoport az előző kettő között közvetítve azt mondta, hogy a prófétai számítás helyes volt, de a nagy adventmozga­lom vezetői tévedtek a várható esemény megítésélében.

Millert aggasztotta a a mozgalomban tapasztalható megosztottság, és ezt meg is írta munkatársainak: „Meg kell vallanom, hogy fáj a szívem, amikor látom a harcokat, amelyek közöttünk folynak… Minden adventista folyóirat, amit a kezembe veszek, tele van a saját barátaink elleni hadakozással” (Froom, L. R. E.: i. m. 828. o.). Az első irányzat képviselői Willam Miller és Joshua Himes vezetésével elhatározták, hogy 1854. április 29-én a New-York államban lévő Albanyba össze­hívják azokat, akik „az eredeti adventi hitet” követik. „Ennek a talál­kozónak nem az lesz a célja, hogy hitelvekről vagy kétes kérdésekről vitázzunk, hanem az, hogy megerősítsük egymást a hitben, miszerint az advent az ajtó előtt van, és hogy megbeszéljük, miként folytathatjuk munkánkat és bátoríthatjuk és készíthetjük fel az adventista gyülekeze­teket az Úr közeli eljövetelére. Továbbá összefogni, hogy egyesült erő­vel munkálkodhassunk a bűnösök üdvéért” (Adventist Heritage, 1974/1. 7. o.).

Hatvan küldött jött el a konferenciára. Sem a Hetedik Hónap-Mozga­lom elindítói, sem a későbbi hetedik napot ünneplő adventista egyház alapítói nem voltak jelen. Az Albany konferencia William Miller jelen­létében elfogadott egy tíz pontból álló dokumentumot. Ebben a „fontos igazságokat” foglalták össze, és visszatértek az „eredeti adventi hit­hez „. Megerősítették az alábbi hitpontokat:

(1) Krisztus első és második személyes megjelenését,

(2) a második advent közelségét,

(3) a jelenle­gi föld megsemmisülését, valamint az új ég és az új föld teremtését,

(4) Krisztus eljövetelének hirdetését, valamint

(5) azt, hogy a szentek haláluk órájában még nem nyerik el a jutalmat, ami a mennyben van elkészítve számukra.

A mozgalom megosztottsága miatt az Albany konferencia nem tudta lerakni egy átfogó egyházszervezet alapjait, de a résztvevők kijelentet­ték: „ a rend a menny első törvénye „, ezért a hívőknek az újszövetségi gyülekezet mintájára szervezetten kell munkálkodnia: „Hisszük, hogy a gyülekezet vezetésének újszövetségi elvei kötelezőek minden testvé­rünkre Krisztusban. Semmilyen körülmény sem jogosít fel bennünket arra, hogy eltérjünk Krisztusnak és az apostoloknak a példájától. Ezért minden közösséget, amelyik rendszeresen összejön az istentiszteletre és a kegyelmi eszközökkel (keresztség és úrvacsora) való élésre, gyüle­kezetnek kell tekintenünk. ” Minden gyülekezetet függetlennek tekintet­tek és kijelentették, hogy a gyülekezetek csupán „ az egyház nagy Fejé­nek” tartoznak engedelmeskedni, és az írások kutatása által magának kell meghatároznia működésének elveit.

Végül a konferencia megfogalmazta az adventisták küldetését is: eszerint össze kell gyűjteni és meg kell erősíteni az elszórtságban élő adventistákat, de nem szabad elzárkózni a nagy misszióparancs teljesí­tése elől sem. A konferencia a „fontos igazságok” megerősítése mel­lett, elítélt számos olyan gyakorlatot, amit szélsőségesnek tekintettek: így a lábmosást, a szent csókot, valamint közvetett módon a szombat­ünneplést is. Kérték az adventhívőket, hogy szakadjanak el azoktól, akik ezeket az új tanokat képviselik, és támogassák azokat, akik jó ma­gaviseletükkel bizonyságát adták annak, hogy Isten elhívta őket a szol­gálatra.

Az Albany konferencia hatása kettős volt: egyfelől megerősítette az úgynevezett mérsékelt irányzatot: „az eredeti adventi hit” képviselőit, másfelől még radikálisabbá tette a „kitaszítottakat”. így ezek közül egyesek (PL: J. D. Pickands) teljesen elvetették a millerizmust, mások (Pl.: Enoch Jakobs) a shakerek felekezetéhez csatlakoztak vagy egyéni nézeteket kezdtek képviselni és eltűntek a mozgalom színteréről. (Sámuel S. Snow például azt kezdte tanítani, hogy ő volt Illés próféta, aki eljött, mielőtt Krisztus eljött volna, és aki őt elveti, az Krisztust is el fogja vetni.)

A különböző adventista csoportok között Joseph Bates, James és Ellen G. White és mások vezetésével hamarosan kialakult egy irányzat, amelyből kifejlődött a hetedik napot ünneplő adventisták közössége. Ennek az irányzatnak a születése azonban már egy másik dolgozat témája lesz.

Kiadja: az Adventista Teológiai Főiskola Budapest 1997 Az adventista teológiatörténet kiskönyvtára Szerkeszti: Szilvási József teológiai tanár, a H. N. Adventista Egyház elnöke Kiadja: Az Adventista Teológiai Főiskola 1062 Budapest, Székely Bertalan u. 13. Felelős kiadó: Szilvási András igazgató