Vallási irányzatok áttekintése

Aki egy turista úton ellátogat a Közel-Keletre és belenézhet abba a nyüzsgő, kavargó világba, ahol a földkerekség szinte minden országából látható fajok/vallások/a bőrszínek képviselői eleve árulkodnak a hovatartozásról, önkéntelenül is a fő ideológiai irányzatok és azok statisztikai képe érdekli elsősorban.

Körgrafikonon  látható a leglényegesebb vallási irányzatok 2010/12 évben létezett állapota.


“Barátim, népem fáradt, menhelyet kér. Tán a kereszténység fővárosában nem kér hiába” – kiált oda “Az ember tragédiája” konstantinápolyi színében Ádám a várfalról rá és keresztes hadára lenéző bizánciaknak.

“Kérdés, nem vagy-e eretnekségben, rosszabb a pogánynál”– válaszolják az eretnekkérdés végleges megoldásán – az eretnekek fizikai kiirtásán – fáradozó, teológiailag kifinomult ízlésű bizánciak a megfáradt vándornak, Ádámnak, aki a kereszténységen kívül lévő pogányok gyilkolásából tér vissza.

Madách érzékenyen ragadja meg azt a nagy vitát, amely a kereszténység irányzatai között az egész egyháztörténet során szüntelenül zajlik. E nagy, üdvösségről folytatott vitáknak – amelyekbe előszeretettel vonták be a világi hatalmat – hangneme kérlelhetetlen.

A középkor és kora újkor során a perlekedő vallások (a római katolicizmus, a keleti ortodoxia és a protestantizmus) némelyike időről időre a csatatereken is megpróbált ellenfelének fölébe kerekedni.

Szigorúbb értelmezések szerint viszont a spirituális vita csak az emberek, társadalmak nyers leuralását volt hivatott elleplezni.

Magyarországon a 20. századi diktatúrák hatékonyan zárták el társadalmunkat attól, hogy a világról és benne a modern kereszténységről hiteles képet alkosson. A kereszténység különböző irányzatait gyakran a véleményformálók is ellenőrizetlen információk alapján, és nem ritkán felekezeti elfogultságtól sem mentesen közelítették meg. Ráadásul a század folyamán felgyorsuló vallási és hitmozgalmi folyamatok átrendezték világunk vallási térképét.

Római katolikusok 1 milliárd hívő

Pünkösdi–karizmatikusok 540 millió hívő

Protestánsok 433 millió hívő

Ortodoxok 220 millió hívő

A három fő keresztény irányzat mellett létrejött egy új: a pünkösdi–karizmatikus mozgalom, amely a kereszténység évtizedek óta legdinamikusabban növekvő ágazata, és mára az egész világon jól látható méretekben jelen van. Egyes becslések szerint a római katolikus irányzat után a pünkösdi–karizmatikus mozgalomhoz tartozik a legtöbb keresztény hívő. A mozgalom 1900-ban még szinte a semmiből indult, 1987-re a kereszténység 21 százalékát tette ki, és növekedése azóta is exponenciális jellegű.

A továbbiakban a négy fő irányzatról, összekapcsolódó, viharoktól sem mentes történetükről és mai szerepükről szólok.

A római katolicizmus

A világon közel egymilliárd római katolikus él. A római katolikusok bonyolult hierarchiájú rendszerbe szervezetten gyakorolják hitüket. Valamennyien megegyeznek a pápa főségében, a Vatikán fennhatóságában. A pápa a római katolikus felfogásban Krisztus helytartója, Péter apostol utódja, az egyház látható feje. Az egyház és vezetője eredetéről vallott felfogásuk meghatározza a római katolikusok viszonyát a kereszténység más részeihez, illetve a társadalmi berendezkedéshez és az állami tekintélyhez.

Mivel a római katolicizmus hiszi és állítja magáról, hogy Jézus Krisztus egyetlen igazi egyháza, nem bánik egyenlőként más keresztény irányzatokkal, mert ezzel identitásának lényegét veszélyeztetné. A kereszténység más irányzatai közül a keleti ortodox keresztényeket kiszakadtaknak, a protestánsokat eretnekeknek bélyegezte egészen 1965-ig, a II. vatikáni zsinatig, amikor először nevezték őket “elszakadt testvéreknek”.

Ugyancsak identitásából származik a katolicizmus másik alapvető jellegzetessége, hogy eszméinek hirdetéséhez kezdettől – de különösen Ágoston óta – felhasználhatónak tartotta az államhatalmat, illetve jogot formált a helyes társadalmi és állami berendezkedés meghatározására.

A római katolicizmus tanítása egyaránt alapszik a Biblián,

a kora középkori egyház dogmatikus örökségén,

a történelmi hitvallásokon, a zsinatok határozatain,

valamint a keleti és nyugati egyházatyák tanításain.

Fontos megkülönböztető jegye a római katolicizmusnak és az ortodoxiának, hogy – szemben a protestantizmussal – különleges tekintélyt tulajdonítanak egyházi hagyományuknak.

A 19–20. században fogalmazódott meg három doktrína, amelyek elkülönítik a római katolicizmust a kereszténység többi irányzatától:

a pápa tévedhetetlensége,

Szűz Mária szeplőtelen fogantatása és

testben való mennybemenetele.

Ezek egyike sem a Szentírás kinyilatkoztatásán alapszik.

A római katolikus vallásgyakorlat központja a mise, amely felfogásukban Jézus Krisztus áldozatának megismétlését jelenti, szemben a Szentírás kinyilatkoztatásával, amely Jézus Krisztus áldozatát egyszerinek, tökéletesnek és megismételhetetlennek mondja. A mise középpontjában az átlényegített kenyér, az oltáriszentség imádása áll.

A római katolikus és a keleti ortodox tanítás számos kérdésben megegyezik (például: hét szentség, mint Isten kegyelmének csatornája).

A keleti ortodoxia

Román ortodox hívek keresztelési ünnepe a Jordán folyóban

Az ortodoxok száma napjainkban mintegy 220 millió. A római katolicizmus és a keleti kereszténység elkülönülése a 4. és 5. században kezdődött, és a teológiai különbségeken túl a Római Birodalom felbomlásakor zajló hatalmi harc is befolyásolta. A különállás az 1054-es egyház-szakadással (szkizma) vált véglegessé, amikor az egyházak egymást kölcsönösen kiközösítették. A szakadás tanbéli oka az úgynevezett filioque vita volt:

míg a római katolicizmus azt állítja, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól,

addig a keleti ortodoxia azt tanítja, hogy csak az Atyától származik.

Konstantinápoly patriarchája nem a keleti pápa, hanem csupán “első az egyenlők között”.

Az ortodoxiához tartozó minden nemzeti egyház autonóm, ezért ez a vallás közelebb áll az egyes nemzetekhez, kultúrájukhoz, nyelvükhöz, mint a római rítusú kereszténység. A keleti ortodoxia jellemzően nemzeti egyházakat, felekezeteket hozott létre. Az egyház és az állam kapcsolata keleten a nyugati fejlődéstől eltérően alakult: míg a keleti egyház időnként már-már csak puszta eszközzé vált a nemzeti politika, államvezetés kezében, addig a nyugati egyház megkísérelte leuralni az államot.

A keleti ortodoxia tanítása a Szentíráson túlmenően az egyházi tradíción,

az első hét egyetemes zsinat tanításán és

az ókori hitvallásokon nyugszik. A bizánci liturgia eltér a latintól abban, hogy házasok is lehetnek papok, és a laikus hívek két szín alatt áldozhatnak. Ez a vallás nagy hangsúlyt helyez a kezdetei óta változatlan rítusaira, a szigorú szabályok betartásával készített ikonok imádására, amelyek több mint másfél ezer éve változatlan ábrázolásmódjukkal állandó és zárt vallási világról árulkodnak, melyben nem szabad újragondolni a teológiát, érinthetetlen a hagyomány.

A keleti ortodoxia nem világjelenség, befolyása elsősorban Kelet- és Dél-Európára terjed ki. Ortodoxoknak nevezik magukat azok a kisebb keleti egyházak is, amelyek a Krisztus természetéről folytatott 5. századi viták során elkülönültek a kereszténység akkori többségétől, így a kopt, az etióp, a szír és az örmény keresztények.

A protestantizmus

Búcsúcédula árusítása (J.Tetzel).

A középkori valdensek, lollardok, valamint John Wycliff és Husz János előreformációs mozgalmai után a kereszténység harmadik fő ágazataként a protestantizmus a 16. században lépett színre. A később különféle felekezetekbe szerveződött protestáns mozgalmak igyekeztek megtisztítani a kereszténységet az Isten Igéjétől elszakadt középkori gyakorlatoktól.

A reformáció elindulásának közvetlen oka az volt, hogy a modern szóval “pszichobiznisznek” nevezhető római katolikus visszaéléseket, amelyekkel vásárt űztek a keresztény tömegekből (például a búcsúcédula-árusítás gyakorlatát), a reformátorok határozottan elvetették. Közös jellemzője a protestáns irányzatoknak a katolikus mise elutasítása.

A római katolicizmus és a keleti ortodoxia egyházi tradícióikat, a “szent hagyományokat” a Szentírás mellett, sőt, még azzal ellentétben is vallási tiszteletben részesítik (például a halott szentek kultusza, az ereklyekultusz, a mise vagy képimádás). A protestánsok ezzel szemben visszatérést hirdettek a teljes bibliai kinyilatkoztatáshoz, a Szentírást újra a legfontosabb döntőbírónak tekintették a hit, az erkölcs és a gyakorlati keresztény életvitel kérdéseiben.

A protestáns reformáció legnagyobb hatású alakjaként ismert Luther és követői a lutheránusok (evangélikusok) teológiájában a központi gondolat az Isten kegyelméből, a hívő hite általi megigazulás.

A Lutherrel egy időben fellépő korai baptista mozgalmak (akiket ellenfeleik általában anabaptistáknak, vagyis újrakeresztelőknek neveztek) csak a hit tudatos és személyes felnőttkori megvallásával egybekötve tartották valós hatásúnak, újjászületést eredményezőnek a vízkeresztséget. Elutasították a csecsemőkeresztséget, és vallották, hogy az egyén szabadon dönthet egyháztagságáról.

A protestantizmus másik korai irányzata a református (reformált vagy “kálvinista”) egyház, amely a Bibliához, mint egyedüli tekintélyhez még az evangélikusoknál is szigorúbban ragaszkodott. Hangsúlyozta az abszolút (vagy eleve) elrendelés tanítását, mely szerint Isten egyeseket örök életre, másokat örök kárhozatra ítélt. Kálvin tekinthető a szesszacionizmus (megszűnéselmélet) újkori úttörőjének is, aki felelevenítette Ágoston nézetét, amely szerint a csodák, természetfeletti események kora teljességgel lejárt az apostoli idő után, ezért a Szentlélek egyetlen munkája az, hogy az egyéni lelkiismeretben tanúságot tesz a Biblia igazságáról. A szesszacionizmus miatt a kálvinisták minden bibliai jellegű természetfeletti eseményt, csodát, isteni gyógyítást, démonoktól való szabadulást az okkultizmus kategóriájába soroltak, emiatt szembe kellett nézniük hitéletük kiüresedésével és megmerevedésével.

A Kálvin tanítását követő felekezeteket a kontinensen (Hollandia, Németország, Franciaország, Svájc és Magyarország) reformátusnak (reformáltaknak) hívják. Angliában és az Egyesült Államokban nevük szervezeti felépítésükből származik, presbiteriánusoknak hívják őket.

A református protestantizmus az egyház és állam kapcsolatát sajátosan értelmezi: az Isten akaratát hirdető egyháznak befolyásolnia kell a világi kormányzatot. Kálvin befolyása a genfi városi tanácsra, az angol puritán egyház teokratikus jellege Oliver Cromwell protektorátusa alatt, illetve az amerikai puritánok államalkotó tevékenysége az észak-amerikai gyarmatokon ennek a teokratikus felfogásnak a gyümölcsei. A református tradíció nagy jelentőséget tulajdonított az egyháztagok erkölcsi feddhetetlenségének.

A protestantizmus a kontinensről hamarosan átterjedt Nagy Britanniára, ahol a 17. századra az angol nemzeti egyház, az anglikán mellett más, virágzó felekezeti közösségek jöttek létre. Csak a nagyobbakat említve: presbiteriánusok, puritánok, kvékerek, majd a 18. században fellépő metodisták, akik különösen a Jézus Krisztus iránti személyes elkötelezettséget és a közösség erkölcsi tisztaságát hangsúlyozták. Ezekből a protestáns tömegekből került ki az Észak- Amerikát benépesítő telepesek zöme.

2001-es adatok szerint a protestánsok – közéjük számítva a 81 millió anglikánt – összesen mintegy 433 millió hívet számlálnak. Ezen belül a lutheránusok számát 84,5 millióra, a reformátusokét 70 millióra, a presbiteriánusokét 48 millióra tehetjük, a baptisták mintegy 70 millióan vannak, a metodisták számát 50 millióra becsülik.

Ma a kulturális, gyakorlat- és tanításbeli határok a felekezeti határokat átlépve inkább a protestantizmus liberális, illetve konzervatív ágai között húzódnak. Sokféle reakciót váltott ki keresztény körökben a “modernista kereszténység” 19. századi felemelkedése, és nyomában a bibliakritika és a liberális teológia térhódítása, amelyek a kereszténység alapjait, “fundamentumait” is igyekeztek felszámolni.

E nézetekkel szemben a legerősebb ellenvélemény az Egyesült Államokban jelentkezett, ahol 1910-től kezdődően protestáns teológusok könyvsorozatot jelentettek meg The Fundamentals: A Testimony to the Truth (Alaptételek: bizonyságtétel az igazságról) címmel, amelyben a kereszténység alapvető (fundamentális) igazságait rögzítették, köztük a Biblia teljes szövegének hitelességébe és tévedhetetlenségébe vetett hitet. Az 1920-as évektől ellenfeleik pejoratív tartalommal “fundamentalistáknak” hívták őket. A kifejezést a ma használatos szerteágazó értelemben 1970 után kezdték alkalmazni más vallásokhoz tartozó – általában erőszakos – mozgalmakra.

A protestáns fundamentalizmust jogosan éri az a kritika, hogy a Szentíráshoz való visszatérés tartalmában pozitív, de önmagában nem elégséges, mivel negatívvá válhat, ha figyelmen kívül hagyja azt az újszövetségi tanítást, hogy “a betű öl, a Szellem az, amely megelevenít”, a kereszténység nem szakadhat el az Írás betűt ihlető Szellem követésétől.

A protestáns fundamentalistákra hatást gyakorolt a kálvinizmus szesszacionizmusa, így sokan nem hisznek abban, hogy korunkban természetfölötti események, bibliai csodák, isteni gyógyulások és démonűzések történhetnek. Ez különbözteti meg őket legélesebben a kereszténység negyedik nagy irányzatától: a pünkösdi–karizmatikusoktól.

A pünkösdi – karizmatikus mozgalom

Megtartva a protestáns megújulás eredményeit és vallva a teljes írás Istentől ihletettségét és tévedhetetlenségét, a mozgalom továbblépett a “betű szolgálatából” a “Szellem szolgálata” felé. Az irányzat legfontosabb célja, hogy a kereszténységnek visszaadja eredeti tartalmát, helyreállítsa a természetfelettibe vetett hitet, és a kereszténységet spirituálisan felemelje. Emiatt a megtérés mellett nagy hangsúlyt helyez az úgynevezett karizmatikus élményekre, ezen belül is a Szentlélekkel való betöltekezésre. Egyaránt elutasítja és meghaladja mind a bibliakritikus és liberális teológiát valló irányzatokat, mind a protestáns fundamentalisták felfogását. Az utóbbiak és a kálvinisták szesszacionizmusát vallásos mezbe bújtatott materializmusnak tekinti.

Bábel tornya (Pieter Bruegel festménye)

A pünkösdi–karizmatikus mozgalom a 20. század első évtizedében kezdődött, mára követőinek számát egyes kutatások 540 millióra, mások 650 millióra becsülik. Ez az irányzat – ellentétben a Magyarországon időnként hallható vélekedésekkel – nem a protestantizmus egy szektája, hanem a kereszténység történetének legdinamikusabban, nemzeti és felekezeti határokon átívelve növekvő ágazata, amelynek terjedése mára a világ kereszténységének minden részét elérte. A Földön ma minden negyedik keresztény pünkösdi–karizmatikus.

A legjelentősebb pünkösdi gyülekezetek Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában vannak, Európa egyik legnagyobb neopünkösdi-karizmatikus egyháza a magyarországi Hit Gyülekezete. A pünkösdi–karizmatikus mozgalomhoz sorolnak olyan egyházakat, amelyek elsősorban pünkösdinek definiálják magukat, és olyan gyülekezeteket is, amelyek pünkösdi–karizmatikus jegyekkel rendelkeznek, de más felekezetűnek vallják magukat, és más egyházak keretein belül működnek.
Forrás: Horváth András cikke alapján  http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200303/a_keresztenyseg_negy_aga

 

Mondja el a véleményét!