Van olyan reggel, hogy nem tudok kimászni egy dallam alól. Ma is egy kis csitri (Almira Gillighagen) – egyike azoknak, akik André Rieu felfedezettjei közül világhírre tettek szert énekhangjukkal – arra késztetett, hogy elővegyem herflimet és már ki tudja hányadszorra lejátsszam csupán a magam szórakoztatására.
https://www.youtube.com/watch?v=s9PQ7qPkluM
Ez a jelenség elkíséri egész napomat. Bár többnyire az operák, és társaik cserélődnek bennem. Hihető, hogy ez a munka közbeni egyhangúságot és fáradtságokat sikerrel el tudja űzni?
Ami szintén nem a felejtős kategória bennem: egy idős utcazenésszel közös „előadásunk” a Siracusai görög színház mellett. Egyik útitársunk felvett belőle egy kis részletet.
https://www.youtube.com/watch?v=S-p5NMQLb9I&list=RDS-p5NMQLb9I&t=9
Van, aki kevésbé hajlamos rá, van, aki nagyon is – és van, akinél már krónikusnak nevezhető, hogy egy dallam benne ragad a fülében. A német ‘Ohrwurm’ és az angol ‘earworm’ szavak erre a jelenségre utalnak (pontosabban a hangsorra, amely létrehozza), a neurológia pedig kognitív viszketésként értelmezi. Több kutatás is zajlott, hogy pontosabb képet kapjunk, miért ismétel az agyunk egy-egy dallamot újra és újra. A Dartmouth College kutatói fMRI-vizsgálatnak vetették alá az alanyaikat, és megfigyelték, hogy a fülbemászó dal működésbe léptette a bal oldali hallókérget, azt a területet, amely az agyban a hallásért felelős. Ebben persze semmi meglepő nincsen, az viszont annál érdekesebb, hogy ugyanez az agyterület kezdett működni akkor is, amikor azt kérték az alanyokról, hogy gondoljanak a dalra, vagy fejezzék be a megkezdett dallamot. A kutatók arra következtettek, hogy a fülbemászó dallamok a hallókéreg memóriájába kerülnek.
Ez a memória rövidtávú és nem képes hosszú hangsorok tárolására, viszont a ragadós dallamok hatására egy úgynevezett „fonologikus hurok” jön létre benne, és ez okozza az állandó ismétlést. Bizonyos melódiák izgalomban tartják az agyat, és nem hullanak ki a hallókéreg memóriájából túl könnyen. A repetíció pedig nemhogy lankasztaná az agy érdeklődését, hanem fokozza azt.
Mark Twain például egy elbeszélést szentelt a jelenségnek (A Literary Nightmare), amelyben a főhős egy egész települést fertőz meg egy dallammal. Oliver Sacks neurológus pedig egyik könyvében foglalkozott a jelenség krónikus eseteivel (Musicophilia: Tales of Music and Brain). Sacks páciensei közül többen szenvedtek attól, hogy egy-egy dallam „megragadt a fülükben” – órákra, napokra, hónapokra. „Olyan, mintha a zene megrekedne egy idegpályán, és nem tudná elhagyni azt” – írja a neurológus.
Egyik betege 43, azaz negyvenhárom éven keresztül hallotta a fejében Verdi Rigolettójának 14 hangját újra és újra.
Annyira erősen élt benne a dallam, hogy testet adott neki, afféle zenei téglatestként képzelte el – olyan módon, ahogy általában csak tudatmódosító szerek hatására lehet gondolkodni a zenéről.
Arra még szerencsére nem született biztos útmutató, hogy miként lehet tetszetős vagy fülbemászó melódiát komponálni, de egy pszichológiai kutatás során már megpróbálkoztak azzal, hogy megvizsgálják, miért nem tudunk bizonyos dallamokat kiűzni a fejünkből.
A Durham University kutatói 3000 alany bevonásával 100 ilyen zenét gyűjtöttek össze. A lista első helyén Lady Gaga Bad Romance című száma szerepelt, a második helyen pedig (a cím kötelez) Kylie Minogue-től a Can’t Get You Out Of My Head. Kelly Jakubowski, a kutatás egyik vezetője arról a nem meglepő tényről számolt be, hogy a fülbemászó dallamok tovább maradnak a slágerlistákon is.
A kutatócsapat ezután 100 fülbemászó, és 100 nem fülbemászó zenét választott ki, és megpróbálták összehasonlítani őket, figyelembe véve olyan faktorokat is, mint a dalok népszerűsége és műfaja. A kutatási eredmények szerint a fülbemászó dallam általában tempós, és hasonló mintázatok alapján lépked lefelé és felfelé. Ilyen dallam például a Smoke On The Water gitárriffje a Deep Purple-től. De a hangmagasság változása nem ilyen egyszerű: Glenn Miller In The Mood című számában például szokatlan hangközöket lép a dallam, de mégis megragad a fülben. „Úgy véljük, hogy a melódiának van egy optimális szintű komplexitása; valami olyasmi dallamról kell legyen szó, amelyet könnyű megjegyezni, de van benne valami, amitől érdekessé is válik” – mondta Jakubowski.
A klasszikus zeneszerzők mindig is támaszkodtak a fülbemászó dallamokra – véli Tom Service, a Guardianzenei írója. „Mozarttól Mahlerig mindenki benne van a buliban” – írja –, mivel a klasszikus zene lényege, hogy a hallgató emlékezzen a dallamra, amely aztán újabb és újabb formákban kerül elő a darab kibontakozása során.
Mozart rendkívül büszke volt, amikor a Figaro házasságát fütyülték az emberek az utcán.
Haydn pedig szintén törekedett a megjegyezhető dallamra, amikor 1797-ben megírta a később az osztrák himnusszá váló dallamot. Beethovennek is szüksége volt a fülbemászó melódiára, amikor a IX. szimfóniát egy, a testvériségről szóló ódával akarta befejezni.
https://www.youtube.com/watch?v=ERD4CbBDNI0
És hogy miként szabadulhatunk meg a fülbemászó dallamtól? Segíthet, ha újra meghallgatjuk a kérdéses zeneművet – tehát a kutyaharapás szőrével –, de ha ez nem működik, szóba jöhet, hogy mást hallgassunk. Ilyenkor érdemes taktikázni, hogy mit cserélünk mire. Ha a plázában vásárolva a fülünkben ragadt az átkozott Despacito, érdemes lecserélni mondjuk a Rigoletto híres áriájára (La donna è mobile) – hidd el, van az a Verdi-dallam olyan jó, hogy kizavarja.
http://fidelio.hu/klasszikus/2017/12/04/fulbemaszo_zene/