Dokumentumok a római egyház világi uralmáról
Nem érezte magát illetékesnek a Vatikáni Titkos Levéltár válogatott dokumentumait bemutató római kiállítás civil kurátora, hogy a Hetek minden kérdésére válaszoljon. A Lux in arcana című tárlattal kapcsolatban több témában szeretnénk választ kapni az illetékesektől, ezért segítséget kértünk a budapesti vatikáni nunciustól is. Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius jelezte, hogy elfoglaltságai miatt várhatóan május folyamán tud lapunk rendelkezésére állni, így a vele készült interjút egy későbbi lapszámunkban közöljük. Addig is folytatjuk tudósításunkat a rendkívüli dokumentumokat bemutató kiállításról.
„Kiállításunk azoknak szól, akik szeretik a történelmet, és azoknak, akik kíváncsiak a múlt eseményire. A dokumentumokat úgy válogattuk össze, hogy azok önmagukért beszéljenek” – írta Raffael Farina érsek, a Vatikáni Levéltár vezetője a Lux in arcana kiállítás sajtóirodája által lapunknak elküldött nyilatkozatában. „Félelem vagy bűntudat nélkül tárja fel magát a levéltár, büszkén arra a szolgálatra, amit négy évszázada az Egyház és a kultúra érdekében végez. … A bemutatott dokumentumok megragadó emlékeztetőt nyújtanak az Egyház, valamint hajdani birodalmak, királyságok, hercegségek és köztársaságok múltjáról” – írja Farina érsek, aki bízik abban, hogy a kiállítás „reményteli és optimista” hangvételével segít ellensúlyozni „a romlás és üresség iránti hajlamot”, ami ma széles körben elterjedt.
„A romlás gyökere”
Lássuk, milyen kapaszkodót nyújt a kiállítás egyik legérdekesebb terme, „A tiara és a korona” címet viselő bemutató, a történelmi tisztánlátáshoz. A teremben a pápaság világi hatalmával kapcsolatos dokumentumokat állítottak ki. Időrendben a legkorábbi a Nagy Konstantin római császárnak tulajdonított adománylevél, amely két részből áll. Az uralkodó először tanúvallomást tesz arról, hogyan fogadta el a kereszténységet, miután I. Szilveszter pápa csodálatosan meggyógyította. A dokumentum második fele pedig Konstantin császár adományát tartalmazza, amellyel hálából a gyógyulásáért, a római pápának és utódainak adta Konstantinápoly és a Keletrómai Birodalom kivételével az egész ismert világ feletti uralmat.
A Donatio Constantini azonban a nyolcadik században készített hamisítvány, amint azt állítólagos keletkezése után kereken ezer évvel később Lorenzo Valla reneszánsz tudós egyértelműen bebizonyította. Ezt a tényt a kiállítás ismertetője is készséggel elismeri, hozzátéve, hogy voltak, akik „a romlás gyökerének tartották” a dokumentumot, ami korlátlan világi hatalmat adott a pápaság kezébe. Arról azonban nincs szó, hogy a kiállítás szervezői a hamis adománylevél alapján hozott döntéseket és bitorolt kiváltságokat is elítélték volna. Sőt, az itt bemutatott többi dokumentum inkább azt támasztja alá, hogy a pápaság számára nagyon is természetes volt, hogy uralmat gyakoroljon a királyok és nemzetek felett.
A feljegyzések szerint a nyolcadik század végén I. Hadrián pápa volt az első, aki az adománylevélre hivatkozva sürgette Nagy Károly császártól, hogy Konstantin példáját követve rendelje alá birodalmát Rómának.
1054-ben IX. Leó pápa a konstantinápolyi pátriárkának írt levelében hosszasan idéz az adománylevélből, bizonyítva ezzel azt, hogy a Szentszék földi és mennyei birodalommal is rendelkezik. Leó pápa fogadkozott, hogy a dokumentum teljes mértékben hiteles, és felszólította a pátriárkát, ismerje el Szent Péter apostoli utódjának elsőbbségét az egyházban. A pátriárka erre nem volt hajlandó, és ennek következtében megtörtént a nagy kelet-nyugati egyházszakadás, ami a mai napig sem szűnt meg.
Válaszra váró kérdések
Vannak-e annak napjainkra nézve erkölcsi következményei, hogy a középkor évszázadain keresztül a pápaság egy hamisított dokumentumra, a Donatio Constantinire hivatkozva szerezte meg jogainak és privilégiumainak jelentős részét
A kiállításon szereplő Dictatus papae dokumentum egyrészt a hamisítványnak bizonyult Donatio Constantinin alapul, másrészt a szintén hamisítványokból álló ál-izidori gyűjtemény (Pseudo-Isodor) különböző dokumentumain. Mennyire befolyásolja ez a Dictatus papaenak és szerzőjének, VII. Gergely pápának az egyházi megítélését?
Mi az oka annak, hogy a katolicizmusból kinövő különböző keresztény megújulási mozgalmakat és hitújítókat (valdensek, John Wyclif, lollardok, Jan Hus, husziták etc.) a kiállításon meg sem említik?
Mi a magyarázata, hogy a kiállításon Martin Luthert minden kommentár nélkül eretneknek minősítik mindkét szerepeltetésekor, annak ellenére, hogy 1965-öt, a II. vatikáni zsinat óta Luther követit a katolikus dokumentumok „különvált testvéreink” („separated brethren”) nevezik.
A kiállításon szerepel az eretneknek minősített Galileo Galilei inkvizíciós peranyaga. 
Galileit II. János Pál kezdeményezésére a Pápai Kulturális Bizottság felmentette az eretnekség vádja alól. Az eretnekként máglyán megégetett Husz János (Jan Hus) ellen alkalmazott kegyetlen eljárással kapcsolatban is mélységes sajnálkozását fejezte ki a pápa 1999-ben. Várható-e, hogy Luthert is felmentik az eretnekség vádja alól?
Mi a magyarázata annak, hogy XVI. Benedek pápa mindmáig nem oldotta fel a második világháború alatti szerepe miatt sokat vitatott XII. Pius iratainak kutathatóságát, miközben más levéltárakban már kutathatók a világháború éveiből származó dokumentumok?
A hamis adománylevél nyugaton is alapot adott a pápáknak, hogy megerősítsék befolyásukat. VII. Gergely pápa 1075-ben egy 27 pontot tartalmazó pápai bullában rögzíti, hogy miért illeti őt, mint a római egyház fejét, teljhatalom egyházi és világi kérdésekben egyaránt. A dokumentum neve is – Dictatus papae („A pápa által diktált”) – jelzi a bulla jelentőségét.
Előzménye annak az ismert történelmi epizódnak, amikor IV. Henrik császár Canossa várában a pápa kegyelméért könyörgött (1077 januárjában), miután VII. Gergely kiátkozta az uralkodót, és valamennyi alattvalóját feloldotta a császárnak tett hűségesküje alól.
(Egy évszázaddal korábban még fordított volt a helyzet: a frank királyok fenntartották maguknak a jogot, hogy elismerjék a pápát. Ez volt a „két kard” elve, az egyházi és a világi hatalom formális különválasztása. E szerint Isten a hatalom teljességét Krisztus földi helytartójára, a pápára bízta.
Ezt jelképezi a két kard, ahol az egyik kard a szellemi, egyházi hatalom, amely a pápa kezében marad, a másik a világi hatalom, amelyet a pápa ugyan tovább adott a földi uralkodóknak, de az ellenőrzést továbbra is fenntartja e világi hatalom gyakorlása fölött, és elítélheti az ő akarata ellen vétő uralkodókat, világi vezetőket.) 
A Dictatus papae pontjai abszolút hatalmat deklarálnak:
A pápát nem ítélheti meg senki”;
„A római egyház soha nem tévedett, és soha nem fog tévedni az idők végezetéig”;
A pápának joga van engedetlen fejedelmeket letenni és alattvalóikat a hűségeskü alól feloldani”;
A pápa császári jelvényeket viselhet”;
„Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni”, és így tovább.
VII. Gergely utódai továbbfejlesztették a pápai teljhatalomról szóló doktrínát. IV. Ince 1245-ben kiátkozta és megfosztotta hatalmától II. Frigyes császárt. A pápa eretnekséggel, szentségtöréssel, valamint a Szentszék és a Német-római Birodalom közötti béke megbontásával vádolta az uralkodót. Az egyházfő a dokumentumban Jézus szavaira hivatkozott, amelyet Péter apostolnak mondott:
Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” (Mt 16,19). A „kulcsok hatalma” – amelyet IV. Ince úgy értelmezett, hogy Szent Péteren keresztül a római katolikus egyházra szállt – ettől kezdve azt jelentette, hogy a pápa nemcsak a bűnök alóli felmentést adhatott az embereknek, hanem ki is zárhatott bárkit a kegyelem alól.
A kiállítás következő dokumentuma már az egész univerzumra kiterjeszti a pápai hatalmat. Az Unam sanctam kezdetű bullát VIII. Bonifác pápa adta ki 1302-ben, de a szöveg a kor legkiválóbb teológusaitól, köztük Aquinói Szent Tamás írásaiból is részletesen merít. A bulla rögzíti, hogy a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség
(„Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának”).
Ennek alátámasztására a dokumentum Noét hozza fel példának, mondván, hogy az ő korában is minden ember elveszett, aki nem ment be a bárkába. („A vízözön idején Noénak egyetlen bárkája létezett csak, amely előképe az egy Egyháznak, és ennek a bárkának, mely utolsó könyökéig tökéletes volt, csak egyetlen kormányosa és vezére volt, ti. Noé, és azt olvassuk, hogy ezen a bárkán kívül minden, ami a földön létezett, elpusztult.”)
Az Egyház „az Úr varratlan köntösét viseli”, és csak „egy teste és egy feje van, nem pedig két feje, mint egy szörnynek”. A Getsemáne-kert eseményeiből a bulla azt a következtetést vonja le, hogy mindkét kard, a spirituális és az evilági kard is az Egyház hatalmában van, „de míg az elsőt az Egyházért, a másodikat az Egyház által kell használni. Az elsőt a papok keze által, a másodikat a királyok és katonák keze által, de a papok akarata és engedélye szerint”. A pápa felett egyetlen ember nem mondhat ítéletet, mert a bulla szerint az egyházfő személyében beteljesíti Jeremiás próféciáját: „Ma nemzetek és királyságok fölé helyeztelek…”
A pápai teljhatalom jelképe a hármas korona, a tiara lett. A kiállítás kísérőszövege szerint a három korona azt jelzi: a pápa „a királyok és fejedelmek atyja, a világ tanítómestere és Krisztus földi helytartója”. A perzsa-föníciai eredetű tiara VIII. Bonifác idején nyerte el a ma ismert formáját, elődei még egyszerűbb koronát viseltek. Bár VI. Pál 1963-ban lemondott a tiara használatáról, az a mai napig a pápák hivatalos jelvénye és a pápai címerben is szerepel.
A pápai állam vége
A kiállítás a konstantini adománylevél bemutatásánál még utal arra, hogy a világi hatalom megragadása „romlást hozott” az egyházra, azonban a fenti dokumentumok ismertetésénél már nem jelenik meg semmiféle kritika, sőt a válogatásból és az okiratok leírásaiból mintha egyfajta nosztalgia csendülne ki azon korszak iránt, amikor még nyíltan lehetett vallani a római egyház teljhatalmát.
Ezt a képet erősítik azok a dokumentumok, amelyek ennek a hatalomnak a megrendüléséről szólnak. „A tiara és a korona” elnevezésű teremben a pápai állam válságának dokumentumai közül előbb Bonaparte Napóleon konkordátumát mutatják be, amit a pápai állammal kötött. Maga a műfaj is újdonság, korábban egyetlen világi hatalom – különösen nem egy köztársaság – sem kötött egyenrangúság alapján álló szerződést a pápai állammal. Természetesen mindennek az előzménye volt, hogy a francia csapatok elfoglalták Rómát, és fogságba hurcolták VI. Pius pápát, aki Franciaországban halt meg.
(Lásd még Jelenések könyve 13: 3. A szörnyeteg egyik fején halálosan megsebesült, de a seb mégis begyógyult.)
Utóda, VII. Pius kiegyezett Bonaparte Napóleonnal, aki rossz taktikának tartotta a francia forradalom radikális egyházellenességét. „Az ügyes hódítók nem csatáznak papokkal. Tudják, hogyan kell féken tartani és használni őket” – mondta Napóleon egyszer testvérének, Luciennek. A konkordátum valóban inkább a francia állam érdekeit szolgálta, és csak jelképes engedményeket tett a pápaságnak. VII. Piusnak azonban nem sok választása maradt, mentette a menthetőt, bízva abban, hogy eljön a kárpótlás ideje, amikor vissza lehet állítani az egyház világi hatalmát. Azonban a nemzetállamok Napóleon bukása és a Szent Német-római Birodalom megszűnése után már nem kívántak visszatérni Róma politikai uralma alá, inkább a francia modellt választották a katolikus egyházzal való kapcsolataikban.
Még nehezebbre fordult a pápai állam helyzete a század második felében, az olasz nemzeti egységmozgalom győzelme után. „1870. szeptember 20-a: A pápai állam vége” – ezzel a felirattal mutatja be a Lux in arcana kiállítás azt a korszakot, amikor Garibaldi vörösingesei már szinte egész Itáliát meghódították, csak Róma maradt meg a Pápai Állam fennhatósága alatt. Miután azonban Franciaországban elbukott a második császárság, és IX. Pius pápa elveszítette fő támogatóját, III. Napóleont, elkerülhetetlenné vált Itália teljes egyesítése. 1870. szeptember 10-én II. Viktor Emánuel olasz király felkérte a pápát, hogy hivatalosan mondjon le megmaradt világi hatalmáról, és engedje át Rómát az új olasz állam számára.
IX. Pius azonban erre nem volt hajlandó, és elrendelte a város katonai védelmét. Mielőtt azonban az olasz hadsereg megkezdte volna Róma ostromát, az egyházfő visszakozott, és utasítást adott Hermann Kanzler tábornoknak, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeiről. „Mélyen elítélem ezt a nagy szentségtörést, és kimondhatatlan igazságtalanságot” – írta a pápa a királytól kapott ultimátumról, de kijelentette, hogy „a lelkek pásztoraként nem akar felelős lenni fiai haláláért”. Mielőtt azonban a fegyverletételre sor kerülhetett volna, szeptember 20-án hajnalban Raffaele Cardon tábornok megindította az ostromot Róma elfoglalására. Négy órával később a Szent Péter-bazilikára kitűzték a fehér zászlót, de addigra a pápa katonái közül 19 ember már elesett. Az olasz hadsereg bevonult Rómába, és ezzel véget ért a pápai állam több mint ezeregyszáz éven át tartó történelme. (A Római Hercegség hivatalosan 751-ig a bizánci birodalomhoz tartozott. Kis Pipin frank uralkodó – hálából azért, hogy a pápák segítettek megdönteni a Meroving-dinasztia uralmát – a longobárd tartományokat II. István pápának adományozta, aki így elsőként a római püspökök közül világi uralkodóvá is vált. Pipin adománylevele képezte az alapját a pápai államnak, aminek a területe a később jelentősen kibővült.)
Róma elfoglalása után a pápa önkéntes fogságba vonult, és így félbeszakadt az 1869-ben kezdődött első vatikáni egyetemes zsinat is. A tanácskozás azonban addigra már több fontos döntést hozott, így a pápai tévedhetetlenségről szóló dogmát, valamint a racionalizmus és liberalizmus „számos tévelygését” elítélő határozatot.
Ötvenkilenc éven át úgy tűnt, hogy a pápaság világi hatalma végleg szertefoszlott. Az első világháború után azonban a fasiszta olasz állam vezetője, Benito Mussolini úgy érezte, hogy hatalmának megszilárdításához szüksége van a katolikus egyház elismerésére, ezért kiegyezést ajánlott a pápának. XI. Pius Mussolinit olyan erős kezű vezetőnek látta, aki hatékonyan fel tud lépni a kommunizmus és a liberalizmus veszélyeivel szemben, ezért elfogadta a Duce ajánlatát. (A megegyezést a lateráni szerződésben rögzítették, amelyet előző számunkban ismertettünk részletesen – a szerk.). Ezzel egy új állam, a Vatikáni Városállam formájában ismét létrejött a pápa világi hatalma, amely egykor volt, majd átmenetileg megszűnt.
Az ellenreformáció nyilai
Róma egyik jellegzetessége az obeliszkek látványa. A világ városai közül ugyanis itt áll a legtöbb ősi egyiptomi obeliszk, szám szerint nyolc (kétszer annyi, mint amennyi Egyiptomban összesen maradt). Alexandria meghódítása után a római uralkodók fáradságot nem kímélve szállíttatták a birodalom fővárosába a több száz tonnás, egy darabból faragott gránitoszlopokat. Előbb a Níluson Alexandriába vitték, majd onnan különleges hajókon szállították Rómába. Az obeliszkhajók valójában három, egymáshoz erősített hajóból álltak, de így is rendkívüli mérnöki teljesítmény volt, hogy a kőoszlopok sértetlenül megérkeztek. További nagy feladat volt a felállításuk, amihez átalakított harci gépeket használtak emelőnek.
Az könnyebben érthet, hogy miért vonzódtak a monumentalitást kedvel római császárok a hatalmas egyiptomi obeliszkekhez, de vajon mi célja volt a középkori pápáknak azzal, hogy újra felállíttassák az évszázadok során ledőlt kőoszlopokat, méghozzá új helyen, a legfontosabb római bazilikák előtt?
A válasz nem könnyű. Az obeliszkek ugyanis egyértelmű pogány vallási jelképek.
Az egyiptomiak a naptemplomaik elé állították az oszlopokat, mégpedig párokban. Funkciójuk részben a napisten, Rá védelme, részben tisztelete volt. Az obeliszkek kőből faragott napsugarakra emlékeztettek, és az egyiptomiak úgy tartották, hogy a kőoszlopokban az istenség maga is benne lakozik. (Az ókori Közel-Keleten másutt is állítottak naposzlopokat, amelyeket termékenységi szimbólumoknak is tekintettek, és általában Baál istenhez kötötték őket. Jósiás királyról például a Biblia feljegyzi, hogy „minden naposzlopot elpusztított Izráel egész földén” (2Krón 34,7). De ilyen kőoszlopok álltak Asszíriában, Etiópiában és Indiában is.)
A katolikus egyház a Római Birodalom örökösének tekintette magát, és ez megmutatkozott az ókori emlékekkel és épületekkel kapcsolatos viszonyukban is. Nem véletlenül van olyan sok épen maradt ősi nevezetesség Rómában: a pápák megkímélték mindazt, ami nem pusztult el az idegen hadseregek támadásai vagy természeti csapások következtében. A pogány rituális épületeket és tárgyakat „megtisztították” és újrahasznosították. Az összes római isten számára épített templomot, a Pantheont 609-ben IV. Bonifác pápa szentelte keresztény templommá, miután „kitisztította belőle a pogány szennyet, és felajánlotta Szűz Máriának és az összes keresztény vértanúnak”.
A bizánci uralkodók nem voltak ilyen kíméletesek az ókori épületekkel: II. Kónsztansz császár például amikor 663-ban Rómába utazott, a Pantheont is kifosztotta, és az épület bronz tető díszítményeit Konstantinápolyba szállíttatta.
A római obeliszkek integrálására azonban így is csak közel ezer évvel később került sor. V. Sixtus pápa (1585–1590) a reformáció elleni harc egyik eszközének tekintette az egyiptomi naposzlopok felkutatását és újraállítását. Az ellenreformáció egyik kulcsszereplőjeként alig öt évig ült a pápai trónon, ám ez idő alatt négy hatalmas obeliszket is új helyre vitetett. Közülük a legnagyobb a római püspökök székesegyháza, a Lateráni Szent János-bazilika előtt áll.
A közel 500 tonnás és 45 méter magas oszlop eredetileg a thébai Amon-templom előtt állt III. Tutmózisz fáraó idejében. Nagy Konstantin császár vitette Rómába, és a Circus Maximusban helyeztette el. Róma bukása után az obeliszk elveszett, azonban V. Sixtus parancsára felkutatták, és a három darabra tört oszlopot helyreállították. A feljegyzések szerint, mielőtt felállították a lateráni bazilika előtt, előbb ördögűző szertartást tartottak az obeliszknél. A tetejére – a többi újra-emelt oszlophoz hasonlóan – keresztet állítottak.
Nem sokkal kisebb a vatikáni Szent Péter téren álló obeliszk, amelyet szintén V. Sixtus emeltetett a mai helyén. Ez az oszlop is Egyiptomból származik, de későbbi korból, így nem láthatók rajta rituális hieroglifák sem. Cornelius Gallus prefektus állíttatta Alexandriában Augustus császár rendeletére. Caligula vitette innen Rómába, és a vatikáni dombon álló cirkuszban helyezte el. Az obeliszk tetején egy fémgömb állt, amely Julius Caesar hamvait tartalmazta. Ezt csak a középkorban távolították el, amikor a pápa az új vatikáni Szent Péter-bazilika előtti térre szállíttatta az oszlopot. A feljegyzések szerint a feladat olyan nehéznek látszott, hogy még Michelangelo sem vállalta a munkát. Végül Domenico Fontana svájci származású olasz építész talált megoldást a kihívásra: 1000 ember, 140 ló és 47 emelő segítségével a mai helyére állította a vatikáni obeliszket. Az oszlop a napkorongra emlékeztető tér fókuszpontjában áll, és hatalmas napóraként árnyéka a téli, illetve a nyári napfordulókor pontosan a Szent Péter-bazilika két sarkára esik.
Bár egyértelműen Róma a világ, más metropoliszokban is állnak ilyen ősi egyiptomi emlékművek. A leghíresebb a Kleopátra tűje néven ismert két obeliszk, amelyek közül az egyik Londonban, a párja pedig New Yorkban áll. II. Ramszesz obeliszkje pedig Párizsban, a Concorde téren magaslik.
Róma, Morvay Péter 2012. 04. 27. (XVI/17)