Vatikáni biblia-kiállítás (kérdőjelekkel).

Harc a Bibliáért  A vatikáni kiállítás ellent­mondásai

A húsvét alkalmából megnyílt vatikáni Biblia-kiállítás (Biblia és a Vatikán. Hetek, 2012. május 4.) egészét egy sajnálatos ellentmondás jellemezte. A látogatók páratlanul gazdag anyagot tekint­hettek végig, ugyanakkor az az üzenet, amelyet a szervezők a kiállítás segítségével el akartak juttatni a nagyközönséghez, nehezen hozható összhangba a történelmi tényekkel. Ez az üzenet azt igyekezett kidom­boritani minden eszközzel, hogy a történelemben mindenkor a római katolikus egyház járt élen a Szentírás megőrzésében, továbbadásában és az emberekhez való eljuttatásában.

Az első teremben a héber nyelvű Ószövetség különböző kéziratai kaptak helyet. Az egész Biblia története szempontjából alapvető és érdekes kérdés az Ószövetség kialakulása, tehát az a folyamat, melynek végeredményeként meghatározták, hogy mely könyvek alkossák a héber Bibliát, más szóval: mely iratok tartozzanak a héber kánonba. E kérdésre a kiállításon nem történt utalás, jóllehet ennek az eredménye, hogy mindmáig a zsidóság és a teljes protestáns világ más Ószövetséget használ, mint a római katolikusok.

Abban minden szakember egyetért, hogy legkésőbb az i. sz. 2. századra a héber kánont már bizonyosan a mai formájában rögzítették zsidó tudósok és rabbik. Számos kutató e folyamat végső pontjának a Szentföldön, Javne városában i. sz. 90-95 között tartott rabbigyűlést tekinti, amelyen végleg meghatározták a héber kánont, tehát azt, hogy melyek a bizonyosan Isten által ihletett bibliai iratok. Ez azért volt központi kérdés az 1. század végén, mert a jeruzsálemi Templomnak a római csapatok által i. sz. 70-ben történt lerombolásával megszűnt az addigi ószövetségi istentiszteleti rendszer központja.
A Templomától megfosztott zsidóság vallási életében ezt követően a héber Biblia, azaz az Ószövetség vált a meghatározó igazodási ponttá. Ezért volt nagyon lényeges annak rögzítése, hogy mely bibliai könyvek tartalmazzák hitelesen Isten üzenetét. A zsidó rabbigyű­lés által elfogadott ószövetségi kánont átvették a keresztények is. Az egyház tehát az első századoktól egészen az 5. század elejéig a zsidó Ószövetség könyveit fogadta el ihletett könyveknek.
Ezt a több évszázados egyházi gyakorlatot változtatta meg Szent Ágoston fellépése, aki a római katolicizmus képviselőjeként szakított az addigi héber kánonnal. Mintegy negyedszázados kemény küzdelem során, a 393 és 419 között összehívott három észak-afrikai egyházi gyűlésen tudta csak elfogadtatni az új római katolikus kánont, amely az Ószövetséget kibővítette további hét könyvvel. Ezeket a többivel egyenrangúnak, szintén teljes mértékben Istentől ihletett műveknek minősítették, bár elnevezésükre a másodkanonikus jelzőt használják.

Éppen az ószövetségi kánonról folytatott ádáz viták közepette kapta meg egy másik neves katolikus egyházatya, Szent Jeromos a megbízatást Damasus pápától, hogy készítse el a Biblia fordítását az eredeti nyelvekből, azaz héberből és görögből a Római Birodalom népnyelvére, latinra. Így született meg a négyszázas évek elejére a latin nyelvű Vulgata, melynek jelentése: ‘általánosan használt’.

A későbbiekben ezt emelték a katolikus egyház hivatalos Bibliájává. Meglehetősen visszatetsző eljárás volt egyházi részről, hogy a Jeromos nevével fémjelzett Vulgatába egyházi döntéssel beillesztették a hét másodkanonikus könyvet is. Annak ellenére, hogy Jeromos kifejezetten a héber kánon pártján állt. Határozottan tagadta az Ágoston által behozott másodkanonikus könyvek ihletett mivoltát, sőt e hét könyv közül ötöt le sem fordított. Ez utóbbi ötöt más fordításban illesztették a Vulgatába, melyet aztán mégis Jeromos nevével fémjeleztek.

Az 5. századtól több mint egy évezredig a kibővített kánon volt érvényes a katolikus egyházban. Ezen a téren is a reformáció hozott mélyreható változást. Luther Márton az 1519-ben tartott nevezetes lipcsei hitvitán kifejtette, hogy vissza kell térni a korai egyház által használt héber kánonhoz. Hangsúlyozta, hogy a katolikus egyház által használt hét másodkanonikus könyv nem mérvadó hitbeli kérdésekben, csak erkölcsi és történelmi szempontból ajánlható olvasásuk. Ez az elv vált elfogadottá a protestánsok körében. Ilyen megfontolásból a kezdeti időkben a reformátorok fordításai is tartalmazták a hét másodkanonikus könyvet. Így például benne található az először 1534-ben megjelentetett teljes Luther Bibliában, az 1611-ben kinyomtatott angol King James-féle fordításban csakúgy, mint a Károli Gáspár által 1590-ben kiadott első teljes magyar nyelvű bibliafordításban, a Vizsolyi Bibliában. A kezdet­től külön kezelt és a protestánsok által apokrifnek minősített hét könyvet aztán idővel teljesen elhagyták a bibliakiadásokból. A King James 1629-es változata már nem tartalmazta e könyveket, az 1660-as Váradi Bibliától kezdődően pedig a magyar Károli-fordításokból is kihagyták ezeket.
A kiállítás nagy tisztelettel adózott a középkori szerzetesek tevékenységének, akik élen jártak a bibliai szövegek másolásában. A szerzetesség tevékenysége azonban meglehetősen ellentmondásos volt. A kereszténység történetében a középkori szerzetesség képviselte talán leglátványosabban, hogy Bibliával a kézben hogyan lehet a Bibliától egyre inkább elszakadó, sőt azzal mindinkább szembeforduló hit­elveket és vallásgyakorlatot kialakítani.

Ismeretes, hogy a szerzetesek idejének jelentős részét a zsolozsmázás töltötte ki. Ennek keretében naponta nyolc alkalommal gyűltek össze közös ájtatosságra, hajnaltól késő estig, amikor is egyebek mellett zsoltárokat és más bibliai szövegeket olvastak. Ennek dacára élen jártak a Bibliával összeegyeztethetetlen Mária-kultuszban, a szentek segítségül hívásában, az ereklyekultuszban, a szentképek tiszteletében stb.
A neves angol bibliafordító és hitújító, John Wyclif, az 1300-as évek má­sodik felében éppen azért ítélte el éles hangon a szerzetesség intézményét, mert meggyőződése szerint a Bibliával szemben álló vallásgyakorlatot és életformát közvetítenek az emberek felé. A másik jelentős európai megújulási mozgalom, a huszitizmus vezetője, Husz János is kritikus képet festett a szerzeteseknek a bibliai igazságokhoz való viszonyáról. Husz szerint a szerzetességet azért kell eltörölni, mivel – tapasztalatai szerint – a közönséges bűnözők hamarabb engedelmeskednek Isten parancsainak, mint ők. A Biblia olvasása a kolostorokban többnyire gyanús tevékenységnek számított.

Martin Luther, id. Lucas Cranach festménye, 1529
Luther például így számolt be az 1500-as évek elejének állapotairól visszaemlékezéseiben: „Egy ágostonos barát, aki nekem tanárom volt az erfurti kolostorban, amikor látta, hogy a Bibliát mennyire szeretem és milyen szívesen olvasom, így szólt hozzám: Ejnye, ejnye Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni, azok már kiszítták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő.”

A szerzetesek többsége csak jól megválogatott szentírási részeket hallhatott, illetve tekintélyes katolikus szerzők bibliamagyarázatait olvashatta. A kolostorokban lévő másolóműhelyekben pedig többnyire csak egyes részeket másoltak a Bibliából. Ráadásul ezek latin nyelvű szövegek voltak, egyházi használatra, tehát nem azért készültek, hogy az emberekhez eljuttassák a Szentírás üzenetét.
Amikor Európában a 12. század vé­gétől megindultak a bibliai alapú keresztény megújulási mozgalmak, ismét egyes szerzetesrendek jártak élen e mozgalmak üldözésében. Mindent elkövettek, hogy kiirtsák az emberek közül azt a törekvést, amely a hitfelfogást és a hitgyakorlatot a Szentíráshoz igyekezett igazítani. Különösen a két inkvizíciós szerzetesrend, a domonkosok és a ferencesek jeleskedtek e téren.

A vatikáni bibliakiállításon a látogató hiába kereste a középkori keresztény megújulási mozgalmak bibliafordításait vagy bibliai tárgyú kéziratait, jóllehet a kiállítás leghangsúlyosabban a középkor időszakával foglalkozott. Sem a Franciaországból kiindult és Európa-szerte elterjedt val­densek, sem az angliai lollardok, de a csehországi husziták sem kaptak helyet a tárlaton. Annak ellenére, hogy e mozgalmak je­lentős tömegeket értek el és a középkor évszázadaiban meghatározó szerepet játszottak a Szentírás üzenetének az emberekhez való eljuttatásában.

Az anyanyelvi fordítások iránt látványosan megnőtt igényre a hivatalos egyház már a 13. századtól erőteljes tiltásokkal válaszolt.

1229-ben a franciaországi Toulouse-ban tartott zsinat 14. számú határozata (kánonja) megtiltotta, hogy bármely laikus személy birtokában akár Ó-, akár Újszövetség lehessen. Csak a zsoltárokat, a breviá­riumot és a „boldogságos Szűz zsolozsmáit” engedélyezték számukra, de a legszigorúbban megtiltották, hogy ezeket nemzeti nyelvre lefordítva használják.

A két évtizeddel később Béziers-ben tartott katolikus egyházi gyűlés ismét megtiltotta a Biblia bármely részének anyanyelven való olvasását. A zsinati döntés indoklása hangsúlyozta, hogy
„a kánoni rendelkezések szerint nem illendő dolog a Szentírás bármely részeinek – főként nemzeti nyelven – a mindkét rendbeli személyek által való olvasása, mert helytelen értelmezés következtében eretnekségbe és tévelygésbe esnek”.
Az emberektől eltiltották a Biblia olvasását, de nem akarták őket olvasmányok nélkül hagyni. Úgy látták megfelelőnek, ha a hívők a Szentírás helyett inkább a katolikus szentek legendáit, csodás történeteit tanulmányozzák. Ezért az inkvizíciót folytató domonkos rend egyik neves tagja, Jakobus da Voragine a 13. század derekán egy legendagyűjteményt állított össze Legenda Aurea címmel. Ennek két utolsó legendája Szent Domonkosnak és Assisi Szent Ferencnek az élettörténetét állítja példaként az olvasók elé. Mindkét szent egyik fő törekvése az volt, hogy mennél több bibliai alapon álló hívőt térítsenek vissza a római katolikus egyházba. E legendagyűjtemény egyik példánya a vatikáni bibliakiállításon is helyet kapott.
Hasonlóképpen a huszita mozgalommal kapcsolatosan is csak az ellenfeleitől származó munkát tekinthettek meg a tárlat látogatói. Ezt képviselte a kiállításon az úgynevezett Mátyás Biblia, egy gazdagon díszített latin nyelvű Szentírás, melyet a huszita irányítás alá került Prágából elmenekült tulajdonosa lapszéli jegyzetekkel látott el, melyek különböző bibliai passzusokra való utalásokkal a huszita hitelveket kívánták cáfolni.

John Wycliffe 
A kiállításon szerepelt a neves angol bibliafordító John Wyclif néhány műve, köztük a tanítványaival készített első teljes angol nyelvű bibliafordítás is. A Wyclif Bibliát a lollard mozgalom tagjai használták, akik nem­egyszer az életüket sem kímélték annak érdekében, hogy a Szentírást megismerhessék az emberek.

A lollardoknak kemény üldözésekkel kellett szembenéznie a katolikus hatóságok részéről.
A vatikáni kiállításon a többnyelvű, úgynevezett Poliglott Bibliát is megszemlélhették az érdeklődők. E művekben egymás melletti hasábokban olvasható a bibliai szöveg több régi ókori nyelven. A tárlaton helyet kapott a Complutumi Poliglott Biblia. Ez volt az első nyomtatott többnyelvű Szentírás-kiadás. A művet Francisco Jimenez de Cisneros toledói érseknek, Spanyolország prímásának megbízásából készítette az alcalai egyetem tudósainak egy csoportja 1514-1517 között, és hat kötetben jelentették meg. Az Ószövetségi részben egymás mellett fut az elfogadott héber szöveg, a görög nyelvű Septuaginta és a latin Vulgata. Az Újszövetségben két hasáb­ban az eredeti görög és a latin Vulgata olvasható. A megbízást adó Jimenez Spanyolország kemény kezű főinkvizítora volt.

A mű kétségtelenül jeles tudományos teljesítmény volt. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy semmit sem tett a Bibliának az emberekhez való eljuttatásáért.

A bibliafordítások történetében mind a fordítások számát, mind azok megbízhatóságát és színvonalát tekintve a reformáció jelentette a döntő áttörést Európa-szerte. Megsokasodtak az anyanyelvi fordítások, ugyanakkor a hivatalos egyház részéről megsokasodtak a tiltások, majd pedig fellobbantak a máglyák az anyanyelvű Bibliák alatt, illetve több bibliafordítót is kivégeztek.
Az ellenreformáció képviselői a korábbi századok tradícióját követve továbbra is igyekeztek távol tartani az embereket a Biblia tanulmányozásától. Miként a magyar rekatolizáció egyik élharcosa, Pázmány Péter írta 1613-ban kiadott főművében a Kalauzban:
„mint az anya kiveszi a kést fia kezéből, hogy meg ne sértse magát, úgy az Ecclesia sem javalja hogy az ilyen fordításokat mód nélkül olvassa akárki”.

Ugyanezt hangsúlyozta a Káldi György jezsuita által készített első magyar nyelvű katolikus bibliafordítás utószavaként megjelent Oktató intés is. Ebben a következők olvashatók:
 „Tovább is el lehetett volna a mi nemzetünk a magyar Biblia nélkül, megelégedvén az igaz tanítóknak magyarázásával… Ha Isten azt akarta volna, hogy mindenki olvassa a Szentírást, kétség nélkül megparancsolta volna, hogy mindnyájan olvasni tanuljanak. S vagy nem kívánta a magyaroknak üdvösségét – melyet csak meggondolni is káromlás -, vagy az Írásnak olvasását nem kívánta mindenkitől.”

A kiállításon az angol bibliafordítások történetében kiemelkedő jelentőségű William Tyndale több munkája is látható volt. Így például az általa készített Újszövetség-fordítás, melynek jelentőségét az adja, hogy ez volt az első olyan fordítás, amely az eredeti görög szöveg alapján készült. Tyndale pályafutása jól példázza, hogy a hivatalos egyház részéről gyakran mennyire pusztító indulattal fordultak a reformáció bibliafordításai és fordítói ellen.

A fiatal fordító azért kényszerült arra, hogy 1524-ben Angliából Németországba menjen, mert a londoni püspök nem engedélyezte az általa készített bibliafordítás hazai kiadását. Amikor Kölnben már a nyomtatási munkák folytak, szintén az egyházi hatóságok üldözése elől kellett villámgyorsan elmenekülnie a Rajnán keresztül.

Tyndale az Újszövetség nyomtatása közben (ólomüveg, részlet, Hertford College, Oxford)

Az 1526-ban Wormsban megjelent angol Újszövetség példányaiból a londoni püspök igyekezett mennél többet begyűjteni, majd e Bibliákat nagy szónoklat közepette a londoni Szent Pál-székesegyház előtt nyilvánosan elégette. A püspök a következő években kész volt a kontinensen még fellelhető példányok nagy részét pénzért felvásárolni, majd ezeket is elégette. Igaz, ekkorra már Tyndale egy új, javított fordítást készített, és hamarosan az is napvilágot látott. A katolikus hatóságok ezt követően elfogatták a fordítót, majd eretnekként elítélték, és máglyán égették el.

A lángok martaléka lett az 1563-ban megjelent lengyel protestáns bibliafordítás számos darabja, amikor Vilnius főterén nyilvánosan máglyára vetették azokat. Az első holland nyelvű Újszövetség fordítóját 1545-ben végezték ki mint eretneket.

A vatikáni bibliakiállításon látható volt az eredeti nyelvekből – héberből és görögből – készült első teljes angol Biblia is, amelyet az üldözések miatt álnéven jelentettek meg mint Thomas Matthew Bibliáját. E nagy jelentőségű mű összeállítóját, John Rogerst a katolikus hatóságok ítélete nyomán 1555-ben égették meg máglyán.

Kulcsár Árpád
2012. 05. 18. (XVI/20) 

Forrás: http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201205/harc_a_bibliaert