Templomszentelés = inkvizíció?

Lehet, hogy a cikk szerzője fölháborodásában egy kicsit elcsúszott a summázattal (inkvizició) de, ha eltekintenénk az indulat fűtötte hirtelenségtől végül is a lényeg nagyon hasonlíthat arra a történelmi  korra, amihez a kifejezés társítható, a sötét középkorra. Mert akkoriban a “Az EGYHÁZ” mindent vitt.
Extra ecclesiam nulla salus. (Egyházon kívül nincs üdvösség). Tehát ami ma itt (néhai Magyar Köztársaság, dormis in pace) megvalósult az sokakban – főleg a protestáns érzelmű polgárokban, – azt idézi föl, amitől most már kezdhetünk félni: az egy kézben felhalmozott erőt, hat almát, azaz ugyanazt a képletet, ami a középkort jellemezte. Most már “csak” a királyválasztás időpontját kell meghirdetni, akinek szent és sérthetetlen – Isten kegyelméből való – uralkodása lesz az újkori Magyarország, mint Európa mintaállama a többiekre nézve követendő példa. Ez a folyamat is felszenteléssel kezdődik, a végét nem látjuk, de sejtjük.(Dénes Ottó)

Heti Vidnyánszky: nem blöfföl, ez inkvizíció
2013. március 10., vasárnap, 14:03 • Utolsó frissítés: 2013. március 10., vasárnap, 14:43
Szerző: Rác András

A hét elején Vidnánszky Attila azt ígérte, hogy felszenteli a Nemzeti Színházat. Melyik vallás szerint történik és ki végzi el a szertartást? Mi a különbség egy felszentelt és egy profán Nemzeti Színház között?

Március is Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház hamarosan pozícióba lépő új igazgatójával és mókusörsével indult.

A hét főhőse

Hogy felszentelhető a Nemzeti, arról kétségünk nem lehet. Felszentelhető egy épület, egy oltár, sír, esetleg kegyeleti tárgy, vagy étel, de még ember is. Egy püspököt például felszentelnek. A templomot is, mielőtt használatba veszik. A legrégebbi felszentelt épület, amit ismerünk, egy törökországi templom, 11000 éves.
Ha a 11000 év túl sok, akkor foglalkozzunk csak az elismert kereszténység bő 1700 évével. A Magyarországon elismert történelmi egyházak mind olyan vallásokat képviselnek, amelyek legalább évszázadok, de inkább évezredek óta finomítják a felszentelés definícióját, módját, eszköztárát, jogi és szertartásrendjét. Amikor tehát Vidnyánszky színházrendezőként és adóforintból finanszírozott kulturális intézményvezetőként kinevezi (felszenteli) magát színházi pápának és behajít egy ilyen fogalmat a közbeszédbe, akkor vagy követni szeretné valamelyik már hosszan kialakult szertartásrendet, vagy újra felfedezné a kereket, vagy blöfföl, vagy fogalma sincs arról, hogy miről beszél.
Először is: mit szeretne felszentelni? A Színházat? Ha igen, akkor a Duna-parti épületről vagy a műhelyről van szó?

Az épület felszentelése

Szorítsuk össze a fogunkat, és próbáljuk megérteni. Kiderül, hogy nem blöfföl, valószínűleg tudja, mit beszél. Sajnos.
Az épület felszentelhető? Persze, hogy az. Pontos szertartás rendje van, például a római katolikus egyház precízen meghatározza, ki (püspök) és milyen eszközökkel (olajjal) avathatja templommá a profán épületet. A katolikus felszentelés egyik legfontosabb döntéssorozatát még az 1545-ben megnyitott tridenti zsinat hozta, amely kimondta, hogy csakis konszekrált templomokban celebrálható mise. Felszentelt templomokban, és nem egyszerűen megáldott terekben, vagyis egy örök időre szóló avatást követelt a döntés. A Nemzeti Színház a felszentelés után örökre templom lesz.
Széljegyzet: felszentelést csak püspök végezhet, akit szintén felszentelnek. Ezek szerint egy (fel)szent(el)tel van dolgunk. A szenteket tényleg nem pályáztatják.

Azonban nem csak katolikusok élnek Magyarországon, így aztán jogos a kérdés: milyen vallás szerint szenteli fel? Ha választani kell egy felekezetet, és ennek dedikálják a Nemzet Színházát, a többi felekezet hívői nem léphetnek be? Vagy lesz egy ökumenikus vallási avatás?
Felszentelés létezett már az őskeresztényi időkben is, ezért Vidnyánszky kiáshat egy összkeresztény rituálét a vallásrégészet mélyrétegeiből. Szent Cecília a 3. században, egy évszázaddal a kereszténység államvallássá avatása előtt azért imádkozott, hogy véget érjenek az üldözések, így I. Szent Orbán, a 17. pápa végre felszentelheti otthonát.

Az üldözött keresztények ugyanis, akik a zsidó diaszpórán keresztül árasztották el a Római Birodalmat, nem csak katakombákban gyülekeztek, hanem hittársaik otthonában is. Amikor Konstantin császár úgy döntött, hogy Jézus követésére buzdítja alattvalóit, akkor már ezrével rendelkezésre álltak az istentisztelet korai szertartásos helyszínei. Csak intézményesíteni kellett a felavatásukat.
És mint minden más területen, itt is túléltek a régi pogány szokások. Házi oltárok, régi istenszobrok, szertartások.

  Fotó: MTI / Máthé Zoltán
Nehéz ezekről és a keresztény küzdelmekről megfeledkeznünk. Ezernyi kérdés merül fel Vidnyánszky áhítatával kapcsolatban: az új szent helyen lesz oltár? Istenszobor? Kit ábrázol? Papok és rendek? Miként fogják a színház izgága káoszát belegyömöszölni egy szigorú szertartás rendbe? Mi lesz a rendezők funkciója, milyen jogosítványokkal dolgoznak az új vallás intézményrendszerében?
Vegyük készpénznek, hogy ezekre a kérdésekre akadnak válaszok. És azt is fogadjuk el, hogy az új igazgató mintája a poliszvilág és a késő középkor vallásos színháza. Egyelőre koncentráljunk arra, hogy a konszekráció lehetetlen vállalkozás, ha nincs mögötte vallás és kanonizált szentség. Hiszen a felszentelés dramaturgiája: elválasztani, megtisztítani, dedikálni. Segítségével egyértelmű, hogy mi a profán és mi a szent (elválasztás); mi a tisztaság (megtisztítás); és kinek dedikálják a megújult szellemű intézményt (dedikálás).

A műhely felszentelése

Felidézhetjük középiskolai tanulmányainkat a réges-régi színházakról. Emlékezhetünk arra, hogy a dráma történetmesélő műfaja az istenfélők felvonulásaiból, kórusaiból, és mitológiai események újrajátszásából tört ki és követelt saját épületet. Így ragadt a színészekre örökre a Thália papjai elnevezés.
Hivatkozhatunk arra is, hogy a középkori színház nagyjából a 10. századtól a reformációig és az ellenreformációig szintén a templomi szertartások köldökzsinórjáról szakadt le, főleg a húsvéti ceremóniákról. Ez egy izgalmas világ, érdemes itt elidőzni.

Fotó: AFP / Louisa Goulimakai
Húsvéti trópusként ismerjük azt a naiv drámai műfajt, ami a húsvéti liturgia részeként hangzott el. A matutinum, vagyis az éjszakán át egészen reggelig tartó szertartás részeként eljátszott szerény darab kérdés-feleletből állt. A legkorábbi változatot nagyjából 925-ből ismerjük Quem-Quaeritis, azaz Akit keresel [szabad fordításban!] címen, e játékban ismerik meg a gyászoló asszonyok az angyaloktól, hogy Jézus feltámadt.
Az előadás módja egyszerű. Éneklő kórusok felelgetnek egymásnak, tehát az előadók a templomi-egyházi személyzetből kerültek ki. A díszlettel és az előadással az írástudatlanokat látványosan és szórakoztatóan oktatták.
A megoldás olyan népszerűvé vált, hogy megjelentek az első szerzők is. Ethelwold Angliából összeállított egy egész kézikönyvet az előadásról, ebben már rendezői utasítások is szerepelnek. Egy Roswitha nevű apáca pedig Terentius, a 2. századi római drámaíró vidám darabjait dolgozta át a célnak megfelelően.
A húsvéti szelíd, áhítatos, templomi színjáték kiterjedt nagypéntekre, a körmenetekre, a szereposztásban az egyházi rendbeliek mellett laikusok is szerepet kaptak végül, és dráma hamarosan elhagyta a templom épületét, hogy profánabb városi tájakra költözzön.

Fotó: AP
A színház valaha örök rokonságban állt a szentséggel, csakhogy a folyamat a világi felé haladt, megállíthatatlanul szivárgott ki a templomajtókon, és ezt visszafordíthatatlanná tette egy apró eseménysor, amit felvilágosodásnak hívnak.
Vidnyánszky mindezt visszatuszkolná a templomba, végülis nálunk a kultúrtörténet kerekének visszaforgatása ugyanúgy egyszemélyes feladat, mint a közgazdaság tudomány minden eddigi eredményének felülírása.

Bezárkózás

E két színházi korszak történetei egy kerek, átlátható és nagyjából rendezett világban játszódnak. Újra és újra felidézték a világgépezet jól kiismerhető működését az évente Dionüszosznak és más isteneknek rendezett ünnepeken, vagy húsvétkor. Ezek a színházak és drámák zárt világképpel dolgoztak, csodálatos eseményeket, isteni közbenjárást ismertek, de igazi csodát nem. Nem tudják, mi a végtelen, hiszen az egy nyitott világ sajátja, akárcsak a csoda.
Nem lehet e történetekben felfedezésre indulni, még a legelszántabb utazó, Odüsszeusz is tudja, hogy nimfáknál vagy a küklopszok között jár-e, a legvadabb kalandor, Herkules is otthonosan mozog a Hesperidák kertjében. Jézus tanításai és egy véges, rendezett világban folytatott küzdelem részei, tudja mi a jó és a rossz. Az Újszövetségben kinyilatkoztatásokból tanulunk, nem utazásokból vagy kísérletekből. János vitéz is kiszabadul a rusztikus és feudális középkori környezetből, nem tudja, hogy milyen messzire kell elmennie Iluskáért, a világ végtelen, és ő vállalja, hogy az, elmegy, ameddig szükséges.

Egy zárt világban játszódó történet felfedezés helyett leír. Lázadás helyett leckét ad. Akadtak a polisz- és a középkori hitvilágban is lázadó szereplők, akadtak dilemmák is, természetesen. Például a kötelező olvasmány Antigonéban a szereplők azon vitatkoznak, hogy a hősnő eltemesse-e a bátyját, vagy sem. Engedelmes halandóként nem szabad, szerető testvérként kötelező. A szereplők lehet, hogy csaponganak, lázadnak, vitatkoznak és menekülnek, de a világrenden belül cselekednek és ítéltetnek meg.
Vidnyánszky felszentelt színháza nem tehet mást, minthogy bezárkózik egy – valamilyen – vallásba és kerek, egész világrendbe. Ezek szerint a friss direktor azt is tudja, miként működik a nagy óramű, ki húzza fel, és miként illeszkednek a fogaskerekek. Tudni kell tehát azt is, hogy mi mindannyian hogyan viselkedjünk ahhoz, nehogy megakasszuk a helyes működést.

A “Nemzeti” felszentelése

Egy nemzetet is elválaszthatunk a világ többi részétől, megtisztíthatunk szertartásosan és dedikálhatunk felsőbbrendű feladatoknak.
Tegyünk egy kis húsvéti kitérőt, fontos lesz.

Akár az ószövetségi, zsidó húsvéti (peszachi) vacsorát, akár az újszövetségi, keresztény Úrvacsorát tekintjük, mindkét esetben arról olvasunk, hogy megerősödik a szövetség a Legszentebb Szent és a kiválasztottak között. Az ószövetségi zsidók Egyiptomból menekülnek, az előestén fogyasztják el a pászka bárányt, hozzá a kovásztalan kenyeret, az ajtófélfát megjelölik a bárány vérével. Éjjel eljön az Úr szelleme, hogy megölje az egyiptomi elsőszülötteket minden egyes házban, de ha meglátja a jelet a bejáraton, átugorja a zsidó otthont, megkíméli a családot a tragédiától. A 10. csapás után a Fáraó elengedi rabszolgaságából a kiválasztott népet.
Az elfogyasztott vacsora kenyere, a feláldozott bárány a kiválasztottak felszabadulásának, Isten közeliségének és kegyelmének ígérete. Ez Isten népének születése, elválasztása mindenki mástól és jámbor életnek dedikálása.

Fotó: wikipedia.org
Jézus tanítványai körében erre a szövetségre és szabadságra emlékezik. Ez az átlényegülés pillanata, amikor azonosítja magát a báránnyal, a kenyeret testének, a bort vérének mondja, a halálát pedig a szabadság garanciájának. Ez Isten Krisztus-követő népének elválasztása mindenki mástól.
A kiválasztott nép képzete elválaszthatatlan az apokaliptikus világnézettől. amelyben a történelem kerek sztori, van eleje, vége, fő motivációja, és leginkább létezik főszereplője, aki miatt és akiért történik minden – az Ószövetségben a zsidókért, az Újszövetségben a keresztényekért, a nemzeti mítoszokban az adott nációért. A magyar kormánypropagandában a magyarokért.
Egy magát kiválasztottnak gondoló nemzet öntudatosan állítja, hogy a történelem főszereplője, ergo: megszentelt és elválasztott. Ha nem állítja nyíltan, akkor is ennek megfelelően viselkedik, magát jámbornak tartja. Bármit tesz, az jámbor.
Aki olvas jobboldali sajtót, hallgat kormányzati kommunikációt (a kettő persze ugyanaz), az pontosan tudja, hogy ez a vallás itthon létezik, gyakorolják, hisztérikusan. Bayeri apokaliptikus világnézet, ahol javunkra és dicsőségünkre elváltunk a világtól. A Guardiantől a római polgármesteren át Bajnai Gordonig mindenki mellékszereplő a nagy dramaturgiában, a profánok, akiktől a megszentelt nemzet elvált.

Bezárkózni jó

Elválni avagy elválasztatni két módon lehet.
Megnyerhetjük a nagy világversenyek többségét, munkával, szenvedéssel, jámborsággal, mindenki válasszon világnézetének megfelelően erényt. A lényeg, hogy az összesített pontversenyben az élen járunk.
Vagy: bezárkózhatunk. A nyitott világ ijesztő, nem is a meglepetések és a végtelensége miatt. A nyitott világban szabad mindenki, és ahol mindenki szabad, ott verseny van. Igazi pályáztatás. Igazi kritikusok. A bezárkózás mindentől megvéd.
Ebben a hisztérikusan zárt magyar világképben akadnak parancsolatok. Végül is vallásról beszélünk. Az egyik ilyen parancsolat a “ne utazz!” Aki utazik, az idegenek között prostituálódik. A diák, a pályakezdő, a fiatal munkavállaló ha külföldre megy, átlépi az elválasztottak határát.

Fotó: Facebook / Hallgatói Hálózat
Egy másik parancsolat: “ne tanulj!” Ha tanulunk, kutatunk, tulajdonképpen utazunk, ezúttal nem térben, hanem szellemben. A zárt világrendszerben nincs semmi a határon túl, amit meg kéne tanulni. Rejtvények nélküli a rendszer, amit csak belülről érdemes (szabad) ismerni… összeesküvés elméletekkel, hiszen az utóbbiaknak egyik fő funkciója az, hogy racionalizáljuk az (egyelőre) érthetetlent.
“Légy optimista!” Vidnyánszky egyik vesszőparipája. Miért kell mindig a rosszról beszélni a színházban, mi ez a német pesszimizmus, miért nem mutatjuk meg a jót, kérdezi. Részben ebből a kommentből kiderül, hogy nem jár színházba, de amúgy a távolból is sejthetné: nehéz olyan történetet elmesélni színpadon vagy azon kívül, amiben csak jót vagy csak rosszat mutatnak. Már amennyiben ezek az esztétikai fogalmak értelmezhetőek egy érett színházban.
Ámde egy missziótudatos, magát kiválasztottnak vélt, introvertált közösségben minden abba az irányba mutat, hogy a történelemnek mi vagyunk a főszereplői és az aranykor küszöbén állunk. Jó nekünk, nincs mitől félnünk.
Ennek kell a felszentelés. Ennek kell a templom.

    Ez nem blöff. Ez bezárkózás. Ez inkvizíció.Főoldal

 

http://hvg.hu/kultura/20130305_Vidnyanszky_nem_bloffol#utm_source=hvg_top&utm_medium=email&utm_campaign=newsletter2013_03_11&utm_content=top2&type-id=HvgTopHvg&user-id=BCD9E2BC

Mondja el a véleményét!