(Egy élő előadás szerkesztés nélkül leírt szövegét olvashatjuk. Elhangzott Pécsen, 2011 októberében. )
Szeretettel üdvözlöm a kedves testvéreket, barátainkat, vendégeinket.
Egyszer egy református tiszteletes, amikor fellépett a szószékre, a következőt mondta:
Kedves gyülekezet! Kedves testvérek! Mindenki maradjon a helyén ülve, és most közösen mondjuk el az Úr imáját. Fennhangon. Majd szólok, ha elég.
Most én is ezt kérem. Közösen mondjuk el a Miatyánkot:
„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, azonképpen itt a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket….”
Állj!
Amiképpen… Reményik Sándor – protestáns pap-költő – egy nagyon szép verset írt „Amiként mi is megbocsátunk” címmel. Egy keveset felolvasok belőle:
„Amiként én is megbocsátok,
Amikor eljutok odáig,
Az imádságban meg-megállok.
Én megbocsátok?
Azoknak, kik vétettek ellenem?
De nekem nincs mit megbocsátanom,
Mert ellenem nem vétett senki sem.
Ember nem ütött se tettel, se szóval.
Akik az úton szembejöttek vélem:
Áldva jöttek és simogatni jöttek,
És roskadásig megterhelve jöttek
Számomra tartogatott ezer jóval.
Ember nem ütött se tettel, se szóval,
Csak vigasztalt, csak dicsért, szeretett,
Isten engem az embereken át,
Jaj, nagyon-nagyon elkényeztetett.
Engem az Isten önmagammal vert meg:
Tűzostort font a gondolataimból…..”
Nem mondom tovább, mert még tovább van a vers, most nem arra akarok kitérni, hogy saját magunkkal szemben micsoda rettenetes küzdelmeket kell vívnunk, mert ezt mindenki saját maga nagyon pontosan tudja. Igaz? Igaz?
Nos. Azért érdemes egy kicsit mérlegre tenni, hogy az imának, az Úr imájának körülbelül a közepén van ez a gondolat. Ez olyan, mint amikor egy mérleget kiegyensúlyozunk, és egyik oldalára meg a másikra egyaránt teszünk súlyokat, hogy egyensúlyban legyen. Ha ez a közepén van, mondhatnám a szívében, az Úr imájának, nem kellene felmérni ennek a hatalmas súlyát?
A hétköznapi életben ütközések, sokszor úgy érezzük, hogy megbocsáthatatlan vétkek irányulnak felénk. Nem mérjük fel azt, hogy esetleg az az ember, aki úgymond vétett ellenem – idézőjelbe teszem – lehet, hogy olyan rettenetes állapotban volt, különböző frusztrációk, kikészültségek miatt. A mai világ tartogat egy sereg terhet az embereknek, és idegileg mindezt elviselni nem könnyű… Úgyhogy nem kell csodálkozni, ha néha-néha kirobbanások történnek nem várt irányba. Előfordul, hogy egy szelep voltunk egy traumához.
Most mondok példákat a megbocsátásra. Először egy olyan kategóriát, hogy ember embernek megbocsátott. Kezdjük az elején.
Ádám Évának.
Meg kellett, hogy bocsásson? Hát, de mennyire! A kezdeményező gondolat, az a bizonyos mozdulat, ha tetszik, ha nem, az asszonyi irányból jött. És utána még éltek, sokat éltek, több száz éveket. Nem valószínű, hogy minden nap azt mondta volna Ádám, hogy „Temiattad van ez, te kutya fehérnép! Hogy én most itt az arcom verítékével túrom a földet, és az mást sem terem csak gazt meg bogáncsot, meg parlagfüvet meg mindent.”
Nem, szerintem megbékültek. Megbocsátottak egyik a másiknak, mert hát azért előfordul olyan, hogy azt mondja Éva, hogy „Már nem tudod, hogy hányszor elmondtam, hogy szombaton nem illik ezt az inget fölhúzni. Vagy hát ez a cipő, vegyed le gyorsan, hát van neked az a fekete papucscipőd, hát az sokkal jobb.” Szóval így megy. Mindig meg kell bocsátani, mindig türelemmel, nyugodtan, szeretettel el kell viselni a másikat. De ez fordítva is így van ugyanis.
Jób és felesége. A görög történelemben volt egy élő személy, Szókratész, az akkori kor legnagyobb filozófusa, akinek jutott egy olyan feleség osztályrészül, aki a házsártos asszonyoknak a történelmi mintaképe volt, Xantippének hívták. Még a halálos ágyán is molesztálta az öreg tudóst, aki türelemmel tudomásul vette, hogy ez az én nejem. Hát Istenem! Hát ez van!
Jób felesége sem volt sokkal különb. Hát átkozd meg az Istent, mit vársz te? Aztán pusztulj el, nem kár érted! Meg kellett, hogy bocsásson neki. Igaz? Megbocsátott? És utána még éltek. Mondjuk úgy, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Békességben.
Az ember-ember elleni példát hoztam.
Most Isten az embernek, ha megbocsátott az Ószövetségben.
Kezdjük az Édenben.
Megátkozza az embert Isten? Meg. De megbocsátott neki? Azt mondta, arcod verítékével, meg fájdalommal szüljél, meg hasonlók. De abban a pillanatban szinte ott volt egy olyan ígéret, az ősevangélium, hogy de, majd én hozok valakit, aki ezt a súlyos gondot megoldja. Tehát már abban a pillanatban Isten meg is bocsátott.
Mózesnek? Micsoda nagy bűn volt megütni az Isten Fiát jelképező sziklát. Micsoda nagy bűn volt?! És mégis megbocsátott neki Isten. Honnan tudjuk? A megdicsőülés hegyéről. Ott álltak, Mózes, Illés, Jézus. Akinek nem bocsátott meg Isten, az nem került a mennybe, és nem is fog odakerülni. Mózesnek ezek szerint megbocsájtott.
Dávid, Betshabé-Uriás história. Megbocsátott?
Megbocsátott az Isten Nabukodonozornak? Egy darabig mezei vad volt, aztán mikor Isten megbocsátott neki, akkor uralkodó lett ismét.
Ezékiás királynak? Mikor elszomorodott azon, hogy meg kell halni. Miért imádkozott, könyörgött Istenhez? Uram – én is ezt szoktam néha mondani – még egy kicsi időt adjál. Nem tudom, hogy az mennyi lesz, még vannak dolgaim az életben, amiket el kell rendezni. Egy kis építési zavar, egy kis ez meg az. Rendet akarok magam körül látni, azután átadom magamat a Te bölcs intézkedésednek, de még egy kicsi időt adjál.
Hát Ezékiás is ezt kérte. Megkapta? Megkapta. Azt mondta Isten neki: Rendben van, amiért ilyen töredelemmel voltál, megbocsátok. Még kapsz időt.
Újszövetségben. A legklasszikusabb példa a tékozló fiú példája.
Zárójelben hozzáteszem: tékozló apa, tékozló anya, tékozló nőtestvér, fiútestvér, bárki. Mindenki lehet tékozló. Én is – sajnos, amikre fájdalommal emlékszem – de maradjunk az apánál. Mikor bocsátott meg az apa a fiának? Mikor?
Szerintem abban a pillanatban a szívébe sajdult a hiány, amikor a gyerek kilépett a házból. Abban a pillanatban a szíve egy szoros abronccsal lett körülvéve, és nem oldódott fel ez a feszültség, csak AKKOR, abban a pillanatban, amikor megpillantotta, hogy jön. Abban a pillanatban ő már nem neheztelt rá, nem rótta fel neki, hogy micsoda dolog az, hogy viszed a vagyonomat, – ami ugye Jónásnál úgy van, hogy „nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél,” – az apai vagyon árnyékában.
Megbocsátott. Tulajdonképpen ezt a pillanatot, a visszatérés pillanatát leste, várta. Na, mikor jön már végre? Mert a megbocsátás érzése, – erről később majd még szólok, – egy mindent felülmúló, csodálatos érzés.
Jézus a kereszten. Megbocsátott? Megbocsátott azoknak, akik ott ütötték, verték, stb. A múlt héten, akik ott voltak a Szabadegyetemen, volt egy vers, Juhász Gyula: Krisztus a vargával.
Ez a része, a fájdalmas része a dolognak, a második versszak, amikor: „Bíbor palástban a nép elé vezették, a virgácsok bíborral borították a testét”. Bíborral, a saját vérével.
Pál kiknek bocsátott meg? Felsorolta, hogy hányszor megköveztek, hányszor kaptam negyvenet egy híján! Megbocsátott? Biztos vagyok benne, hogy megbocsátott.
Most akkor egy pillanatra próbáljuk meghatározni, hogy mi a megbocsátás fogalma. Mit jelent az, hogy megbocsátani?
Ami az Úr imájában egy sarkponti tétel: hogy amiképpen. Hogy működik, mi a mechanizmusa? Mondok egy példát. Mások életéből nem illik hozni, de a saját életemből hozhatok.
Ellentét volt köztem és egy fontos személy között. Különböző szempontból mérjük valakinek a fontosságát. Tevékeny, szorgalmas, igyekvő stb. stb. És, úgy fű alatt, köztünk bizony az ellentét szálai húzódtak. Szemtől szemben nem vitatkoztunk, nem veszekedtünk, nem mondtuk el egymást különböző dolgoknak, különböző jelzők nem röpködtek, de nem szerettük egymást, úgy tudtuk, hogy ott van a másik, és azt mondtuk, hogy na, jó, jó, persze, persze.
És egyszer csak történt valami. Évek teltek el, semleges üggyel kapcsolatban beszélgettünk, abszolút semleges dolog. Valamire szüksége volt az illetőnek, vagy nekem, és egyszer csak teljesen váratlanul egy olyan mondat indult be a szájából, amire abszolút nem számítottam.
Azt mondja. Ottókám!
Nem gondolod, hogy ideje volna, – és érdekes, hogy így megállt a kés a levegőben, miért állt meg? – Mert abban a pillanatban meg én folytattam a mondatot, hogy de igen, ideje volna.
És nem mondtuk ki, hogy minek volna ideje, de mind a ketten tudtuk. És mi történt? Átöleltem egyik kezemmel, aztán mivel egy kicsit terjedelmesebb, mint én, utána a másikkal is megpróbáltam, magamhoz szorítottam, és azt mondtam, hogy: Hjaj!
Köszönöm. Ez nagyon időszerű volt. És rend van, és béke van. Ez a személyes emlék, az egyik.
A másik pedig itt az imaházban történt, Úrvacsorai napon. És most ne felejtsük el, jövő héten Úrvacsora lesz. Ebből a szempontból ez a véletlen szinkron nekem kapóra jött, mert én úgy érzem, hogy Úrvacsora alkalmával szoktak különböző gesztusok történni formailag, meg tartalmilag is, és az emberek próbálnak kiegyezni, aki ezt komolyan gondolja.
Úrvacsora volt, és megyünk az imaház felé feleségestől, utolérek valakit. Idősebb ember volt, lassan, kicsit totyogva ment, odaérek hozzá, mellé, köszönök udvariasan, és érdekes, megint csak ez történt. De ez nagyon régen történt, több évtizedes történet.
Azt mondja az illető testvérünk: Ottókám! Ideje volna már eltemetni a múltat!
Pontosan emlékszek minden betűre, még a hangsúlyra is. Mi történt? Belekaroltam, és azt mondtam, hogy: „Igen, boldogan! Egyetértek!”
Az utcán nem állhat meg az ember, mondjuk úgy férfi – férfival – hívő ember módjára – csókot váltani, vagy hasonló, de ez ezzel a gesztussal történt meg, hogy belekaroltam. Elmentünk az Úrvacsorára, és utána békével a szívünkben éltünk sokáig.
Tehát akkor most megkérdezem: Le lehetne vezetni ebből a meghatározást, hogy mi a megbocsátás?
Én így fogalmaztam meg: A felszabadult érzés pillanata, amikor egy nyomasztó teher alól az ember felszabadul. És utána már,- ha lehet ilyet mondani – a lelkében nincs nyomás.
A Bibliában van egy szabály: a HA – AKKOR szabálya. Az Isten nagyon sokszor használja ezt, már Mózesnél is olvashatom: Ha engedelemmel hallgatsz a szavamra, akkor nem bocsátok rátok egyetlen betegséget sem azok közül, amit Egyiptomra bocsátottam…és így tovább.
A „Ha” 2100-szor fordul elő a Bibliában. A „Ha” azt jelenti, hogy a Mindenható Istennek is van egy korrekt, konzekvens rendszere, amit működtet. Feltételhez köti. Itt az imában ugyan nincs leírva, hogy csak akkor mehetsz be az üdvösségre, ha megbocsátasz másnak, de mégis benne van a mondatban.
Ha megbocsátasz, akkor majd én tárgyalok veled, és esélyed van arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. 2100-szor van a „Ha”.
Az „Akkor” egy kicsit kevesebbszer van, 927-szer van, de azért ha összevetem ezt a két szót, meg kell érteni, hogy ezek egymáshoz tartoznak.
Ha szépen mosolygok valakire, akkor van esélyem, hogy ő visszamosolyog. Stb. stb. Istennel is így van. Az isteni következetesség lényege, hogy mindennek van következménye. Mindennek van következménye. És mi a megbocsátás? Még egyszer kérdezem.
Ezek szerint akkor egy döntés.
Egy döntés. Egyetlen pillanat műve.
Most elmesélem azt a történetet, – befejezés előtt nem sokkal – amit én háromszor hallottam az életemben, úgyhogy itt van a fülemben szinte minden fordulata. Ez egy nagyon szerencsés történet, a következőképpen szól:
A második világháború végén, amikor már összegeződtek az Európán átviharzó zavarok, egy evangélista, úgy hívták, hogy Corrie ten Boom előadás – sorozatot tartott Európában utazgatva, témájának a lényege legtöbb esetben a megbocsátás volt. Hogy meg tudunk-e bocsátani a hitleri fasizmusnak, azokért a szörnyűségekért, amiket műveltek ártatlan emberekkel. Ez volt a témája. Ő ebben közvetlenül is érintett volt, mert ő a Ravensbrücki haláltábornak a foglya volt, és csodaképpen túlélte.
Azonban volt egy emlék a szívében, az agyában, amit nem tudott elfelejteni. A testvére halálát, aki ugyanott volt rab, és azt az embert sem tudta elfelejteni, aki a testvérét megölte. Az egy hatalmas nagydarab őr volt, akinek általában az egyik kezében mindig egy bot volt, vagy egy erőteljesebb ütőszerszám,bikacsök, és az azért volt, hogy a foglyokat üsse-verje vele.
Ez a kápó egyik kezével vitte a testvérét, akiben már szinte nem volt élet, 30-40 kg-ra lefogyott, csont és bőr, láttunk ilyen képeket, amikor halottakat egymásra raknak és ahol a csont van, ráfeszül a bőr, annyira lefogytak. Volt egy ilyen metódusa a haláltábornak, hogy: Mi vagy? Zsidó, akkor egy hónap túlélést jósolunk, mi vagy? Pap? Akkor két hónapot. Stb. Stb.
De ritkán élték túl az emberek. Nos, a testvére ennek a kápónak a kezében volt, úgy vonszolta, az meg megadta magát, addig ütötte, amíg végül is a testvére meghalt.
Ezt látta Corrie ten Boom.
Amikor egy előadást tartott egy városban, egyszer csak mit lát? Rémisztő érzés volt! Feláll a hátsó sorban egy ember, egy olyan kétajtós szekrény méretű, és jön előre a sorok között. Ez volt az a kápó.
Corrie áll, és megáll a szó a szájában, a hallgatóság nem tudja elképzelni, hogy mi történt, csak figyelik a jelenetet. Jön az ember, jön, jön, jön.
Corrie lemegy a szószékről, észvesztő, itt most valami történni fog. Lemegy, és jön az az ember. Jön és jön. És Corrie így áll, és az ember odajön egészen közel, elé, kinyújtja a kezét. Szó szerint idézem, Corrie azt írta le ennek a történetnek a kapcsán:
„Úgy éreztem, mintha odafagytak volna a kezeim.”
És a hallgatóság pedig csak áll, és nézi, hogy mi lesz. Nem tudták a háttér – összefüggéseket. És egy pillanat alatt történt valami csoda Corrie lelkében, egy lélegzetet vett, kinyújtotta a kezeit, és megfogta a másik ember kezét. Most idézem, azért jöttem ide, a szószék elé, hogy szó szerint olvassam:
„Egy hosszú pillanatig megfogta egymás kezét, az egykori őr, és az egykori fogoly. – Ez Corrie önéletrajzában van írva. Azt írja, hogy – “Én még soha nem ismertem, hogy az Isten szeretete olyan intenzíven élhet, mint amit én akkor ott éreztem.”
Ez a hosszú másodperc elég volt. Utána Corrie visszament a szószékre, az őr leült, megtörtént a csoda. A gyilkosnak megbocsátott. És olyan érzés hullámzott át a lelkén, az előbb olvastam: „Én még soha nem ismertem, hogy az Isten szeretete olyan intenzíven élhet, mint amit én akkor ott éreztem.”
Egy döntés volt, amikor az odafagyott kezei felengedtek. Abban a pillanatban ő döntött. Ez hozzáteszem, hogy a hétköznapi életben, hívő életben, vagy világi életben egyaránt végbemehet külsőségek nélkül is. Nem kell, most gondolkozzunk férfi-nő relációban, Úrvacsora előtt fura lenne, ha odamennék egy testvérnőhöz, vagy énhozzám jönne oda valaki, és tapogatnánk egymás karját, hátát veregetnénk, szóval külsőségek nélkül is ez végbemehet. Hol történik ez? Benn a szívben. Igaz? Bent a szívben.
Egy versből egy részletet idézek, Szabó Lőrinc írta „Mozart hallgatása közben” című versében a vége felé.
Megkérdezném. Szerintetek a napóra mikor működik? Derűs időben. Igaz? Ha süt a nap. Borús időben nem működik. No, Szabó Lőrinc, amikor az emberi lélekről ír. Hogy mi az eredménye, hogyha az ember lelke rá tud hangolódni pozitív dolgokra. Az eredménye:
….a szívben nyugalom.
s üvegpalástként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Mint a napóra. Csak derűs órát veszek tudomásul. A megbocsátás következménye derű, nyugalom, béke a szívben. Szabó Lőrinc is ezt írta: „A szívben nyugalom.” Ha a szívünk nem vádol Isten előtt, akkor bizodalmunk lehet az üdvösségre. A kihatása a környezetre szavakkal el nem mondható, mert a környezet is ezt érzi.
A saját gyermekkori élményeim közül még búcsúzóul felvetítek egyet. Aztán egy másikat, ami 60 évvel később történt. Amikor édesapámmal a református templomba jártunk, (1947-ben történt, akkor már létezett új forint.)Ezt csak azért mondom, mert beleszövődik a történetbe.
Édesapám a nagytemplomban vett részt istentiszteleten, én pedig a mellette levő imaházban, ahol kis gyermek – csoportocskák voltak, egy ilyen 5-6-8-fős kis gyermekcsoportot egy-egy tanító néni tanított. És akkor aznap éppen a szeretet himnuszáról beszélt a gyerekeknek.
Nem mesélte el azt, hogy 1Kor13. Ugye Korinthus az egy nagyváros volt, tele szajhákkal és kereskedőkkel, és mindenekkel. Itt Pál sokáig dolgozott, ezt mi gyerekek nem tudtuk, nem is érdekelt volna minket, nekünk be kellett biflázni a szeretet himnuszát.
Kívülről. Ott mondtuk, mondtuk, mondtuk. De aztán azt is meg kellett jegyezni, hogy ez hol van megírva: 1Kor13. Hát hogy működik a gyerek ész? Nekem az, hogy Korinthus semmit nem jelentett. Semmit.
Én lefordítottam magamnak, és amikor mondtuk, hogy 1Kor13, 1Kor13, én magamnak a következőt mondtam: 1Forintos13, 1Forintos13. És ezt így megjegyeztem egy életen át elkísért, hogy 1Forintos13.
De legalább tudtam, hogy ott van megírva a szeretet himnusza.
Most, történik egy változás. A kis unokám, Benjámin, (akkor 6 éves) tanulja a szeretet himnuszát itt a házban, a földszinti gyermekteremben. Megjegyzi magának a saját nyelvén, úgy, mint én is valamikor, hogy ez hogy működik, a következőt mondja:
A szemetes nem rúgja fel a gonoszt.
A szemetes nem rúgja fel a gonoszt. Nézünk a feleségemmel egymásra, és nem értjük. Mi a csudát akar ez a gyerek mondani? Hát mi köze a szemetesnek a gonoszhoz? Meg a gonosznak a szemeteshez?
És úgy nyomozódunk, körülbelül, hátha rá tudunk jönni, hogy honnan van ez a mondat. „Hát a gyermekszombatiskolában tanultuk.”
Igen? Nagyszerű! És még mi volt hozzá? Mond még egy-két dolgot. És világosság gyulladt az agyunkban:
A szeretet nem rója fel a gonoszt! Ezt ő úgy mondta, hogy: A szemetes nem rúgja fel a gonoszt.
Hát ilyen az ártatlan gyermeklélek. Ő is lefordította magának az 1Kor13 verset. Ez az esszenciája, a lényege az ő számára.
Befejezésül Goethe egyik versét mondom el. Rövid vers:
Életszabály.
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
A múlttal nem szabad törődnöd.
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Minthogyha újjászületve élnél.
Mit akar? Kérdd meg minden naptól,
És minden nap felkel majd akkor.
Tetteidnek tudjál örülni,
Más tetteit tudd megbecsülni,
Főként ne gyűlölj egy embert se,
S a többit hagyd az Úristenre.
Úgy legyen! Ámen.