Szólásszabadság, vagy “szóbűn” ??

Mit eredményezhet, ha egy valóban veszélyes – és a mai magyar helyzetben gyakori – fogalommal való visszaélés bekerül a jogi szótárba? A Magyar Hírlap 2001 december 3-i száma adta közre a fenti cikket.

A GYŰLÖLETKELTÉS, mint egyre többet emlegetett probléma sokakat megbotránkoztató és sokféleképpen értelmezhető köpenye alá biztosan befér egy és más, csupán az jogalkalmazókon múlik a “csapás iránya”.

Messze vezetne, ha példának a vallási élet világából hoznék példákat.De  kézenfekvőnek látszik, hogy, ha a tervezett vallásügyi törvény megrostálja az egyházalapítási jogot, úgy lehetséges akár már sok évet, esetleg évszázadot megért kisegyházat is működésében akadályozni, sőt akár lehetetlenné tenni.

Mindehhez azonban egyszerűbben is megérkezhet a jogalkalmazó.Ha a SZÓBŰN, mint büntetési lehetőség rendelkezésére áll(hat?).

Képzeljük el a különböző apróbb-nagyobb – jórészt a protestantizmus kifejezési szótárát alkalmazó – felekezeteket, vagy egyházakat. Az elmúlt századok – főleg a XVI.- XVIII.század – bőven hozott olyan szavakat a vallásos köztudatba, amikért bizony akkoriban könnyen lehetett fejet, jószágot, mindent veszteni. Megemlítenék néhány könyvet:Kecskeméti Alexis János prédikációs könyve ( alcíme. Dániel próféta könyvének magyarázata ).Megjelent 1621-ben.

Ez a szerző kiegyensúlyozott és intelligens  fogalmazást használt. A pápasággal nem óhajtott összeveszni. Azonban a protestantizmus leginkább emlegetett alakja, Luther már a tételeinek kiszegezése és annak részletes kifejtése után merész kijelentésekkel bombázta a kereszténység akkori központját. Írásművében idézte korának  egyik közismert mondását:”Minél közelebb jutunk Rómához, annál távolabb esünk a keresztyénségtől.” Ez tulajdonképpen idézet Machiavelli kijelentéséből, amit folytatva:  “ Mi, itáliaiak tehát főképpen az egyháznak és papjainknak köszönhetjük, hogy istentelen gonosztevőkké lettünk.”

Bűnbocsájtó cédula

Egy Wittenbergben 1621-ben kiadott könyv a római pápát a bibliai Antikrisztusnak nevezi. Szerzője Andreas Helvig. Ebben egyébként nem volt egyedül. A 40 gályarab (protestáns) prédikátor perében ez a kifejezés volt a többször is emlegetett szó(bűn).
                                                                                                                                                                                                             Végül, hogy egy mai korunkban megjelent erősen kritikus hangvételű könyvet említsek, az USA -ban 1994-ben megjelent Dave Hunt: A fenevadon ülő asszony című könyve. Alcíme: A római katolikus egyház és az utolsó idők. Ebből néhány sor is elég a markáns beállítottságú szerző írásmagyarázati nézeteit bemutatni.

“A Vatikán következetesen felvette a harcot mindenféle demokratikus változással szemben, melyek az abszolutista állam-berendezkedéseket demokratikusabbá akarták tenni, beleértve az angliai Magna Chartát(1215 június 15), az első “Európai Alkotmányt ” is.Ezt a nagy jelentőséggel bíró dokumentumot III. Ince pápa (1198-1216) azonnal elítélte “érvénytelennek és semmisnek nyilvánította és kiközösítette azokat az angol bárókat, akik elfogadták.”, valamint feloldozta a királyt a báróknak tett esküje alól……A pápai adók következtében az ország teljesen elszegényedett. (A sok Itáliából jött pap fizetése az ország éves bevételének háromszorosát tette ki.) Végül mégis a bárók kerekedtek felül……Az 1832.augusztus 15-én kiadott Mirari vos-ban, felháborító enciklikájában (amit később IX.Pius pápa az 1864-ben kiadott Sillabus Errorum-ban  megerősített) a lelkiismeret szabadságát mint “ostoba őrültséget” ítélte el, a sajtószabadságot pedig, mint “veszedelmes ballépést, amelytől nem lehet eléggé iszonyodni”. Ha valódi sajtó és szólásszabadság létezik, ott bőven árad(hat) a SZÓBŰN (?!), amelyet (a középkorban) a megcélzott egyház akár feljelentéssel is megtorolhatott. Meg is tette.

Ezek a gondolatok – hogy tudjunk párhuzamot vonni – kiegészíthetők az iszlám törvénykezés kemény fellépésével, amiket az ott élő keresztényekkel szemben (is) alkalmaznak. Ha egy iszlám hitű országba beutazik és ott letelepszik egy keresztény ember, azt azonnal tudomásul kell vegye, hogy a hitét csak magában, vagy titokban ajánlatos gyakorolni. Mindenféle “térítő” tevékenység megtorlással jár. Azokat a muszlimokat, akik esetleg elfogadnák a biblia Istenét, Krisztust, mint az Élő Isten fiát,  azonnali halálos ítélet sújtaná, mivel ezzel a cselekedettel megtagadják a Prófétát és az istenség, (Allah ) személyét.

A bevezető cikk – amennyiben lenne belőle törvény – nem sokkal különbözne a sarija szabályaitól.Egy olyan társadalomban, ahol lépten-nyomon az Istenre történik hivatkozás, ahol a jelenlegi helyzet –lásd az alkotmány preambulumába szándékozott beillesztés a “történelem ura”, a keresztények  Istene – fogalmának  tetszik-nem tetszik elfogadtatása az ateistákkal, más vallásúakkal is, nem sok jót ígér.Egy ilyen háttéren nagyon könnyű lenne SZÓBŰN-t elkövetni amennyiben például a hivatalos (keresztény) kifejezési szókészletet nem tudná mindenki betéve.
A különböző katolikus, vagy hozzá közelálló egyházak (keleti,római,pravoszláv,görög…stb) erős túlsúlyt képeznének például a kisebbekkel (teljes evangéliumi, egyéb protestáns, például a szabad-keresztények … stb) szemben. Elég egyetlen rosszul fogalmazott kijelentés, amit a bibliából beidéznek, vagy eleve hozzá tartozik a hitükhöz és lehet lobogtatni a SZÓBŰN elkövetését.

Felvilágosult korunkban erre lenne esély? Visszatérhetne az inkvizíciós lelkület és az ebben alapvető “mindenkit feljelenthető” beállítottság?  Avagy a most (még) szélsőségesnek minősített nézeteket kormányok is képviselnék?
A választ a jövő adja meg.