Útkészítők
A magyarországi politikai katolicizmus és az első zsidótörvény
Korbuly Dezső, München
Hetven éve fogadták el a magyar parlamentben az első zsidótörvényként ismert jogszabályt. Néhány hete Karsai László történész (Fajvédõk és csendestársak. Hetek, 2008. június 27.) írt a törvény születésének körülményeiről. A törvény társadalmi és politikai elfogadtatását elősegítette a két háború közötti politikai katolicizmus – állítja Korbuly Dezső, Münchenben élő történész a Heteknek elküldött állásfoglalásában, melyet az alábbiakban közlünk.
Németh László az 1943-as szárszói konferencián kíméletlenül ítélkezett a két világháború közötti magyar politikai viszonyokról, melyek szűkebbek, sivárabbak voltak, mint korábban bármikor: „Habsburg-restauráció császár nélkül.” Az úgynevezett keresztény középosztályra támaszkodó vezető réteget pedig „erkölcsileg és értelmileg lezüllött dilettánsok, politikai analfabéták” képezik. Bibó István, a hazai viszonyok másik okos megfigyelője, szintén keményen bírálta ezt az időszakot, „ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azokon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat”.
A magyarországi konzervatív politikai katolicizmus ezt a visszatekintő kritikát természetesen nem ismerte. Szócsöve, a Bangha Béla jezsuita pap vezetése alatt működő Magyar Kultúra pedig a meghirdetett „keresztény-nemzeti kurzus”-tól már az 1920-as évek elején a „rombolás ördögei”, a liberalizmus, az ateista irodalom, a „destruktív” zsidóság és a szociáldemokrácia elleni harcot várta el: mivel az 1919-es „szociáldemokrata összeesküvés” nagymértékben veszélyeztette a keresztény társadalmat, korlátozni kell a liberalizmus „bálványait”, a szólás, a sajtó és a gyülekezés szabadságát a keresztény hit és erkölcs mértéke szerint.
Bangha Béla 1926-ban a zsidókérdéssel foglalkozva kifejti, hogy a zsidók nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális életben is zavarják a keresztény társadalom fejlődését, mert materialista világnézetüket és alacsonyabb erkölcsüket rá akarják kényszeríteni keresztény környezetükre. Ráadásul a „szocialista uszítást” is ők irányítják.
1927-ben az olasz fasizmus megszüntette a szabad szakszervezetek működését. A Magyar Kultúra dicséri Mussolinit, aki erős kézzel vetett véget a demokratikus szabadságjogok „babonájának”, ami Magyarország számára is példaadó. A fasizmus védelmében a Magyar Kultúra 1928 nyarán nyílt levelet intézett Zsolt Béla liberális újságíróhoz, melyben szemére veti, hogy naivul hisz a demokratikus szabadságjogok értékében, és a fasizmust támadja, amely pedig egy erkölcsileg magasabb társadalmi rendszert képvisel.
XI. Pius pápa 1931. május 15-ei „Quadragesimo anno” kezdetű bullája a szociális kérdéssel foglalkozva a társadalmi rétegek és osztályok békés együttműködését hirdette meg a méltányosság és a szeretet jegyében, ugyanakkor leszögezte, hogy a szocialista és a keresztény társadalomszemlélet ellentéte áthidalhatatlan. A magyarországi konzervatív katolicizmus örömmel üdvözölte a pápai bullát, melyet a Magyar Kultúra a korszerű katolikus társadalompolitika alaptörvényének nevezett. Az 1930-as években viszont már nem csak a Magyar Kultúra szabta meg a hazai politikai katolicizmus irányvonalát. Fiatal katolikus politikusok és újságírók, így gróf Széchenyi György, Katona Jenő és Szabó Zoltán a Korunk Szava folyóirat hasábjain kerestek választ az aktuális társadalompolitikai kérdésekre, melyek középpontjában a szegényparasztság helyzete és a földreform szükségessége állt.
Bangha Béla ezzel szemben a katolikus társadalompolitika szempontjából károsnak tartotta a földkérdés forszírozását, hiszen a Quadragesimo anno szociális programját nem szabad leegyszerűsíteni a földreform kérdésére.
1936-ban megalakult a KALOT, a katolikus parasztfiatalok szervezete, melynek 1938-ban már százötvenezer tagja volt. Szervezői és tényleges vezetői Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita szerzetesek, akik Bangha Béla rendtársukkal ellentétben hittek a radikális földreform szükségességében. Kerkai Jenő 1939-ben a katolikus püspöki konferenciának terjesztette be földreformtervét, mely lényegében, példaadó kezdetnek, az egyházi birtokok felosztását javasolta kártérítés fejében. Ezzel a magyar katolikus egyház megnyerné a maga számára a parasztokat, és a KALOT erős parasztszövetség magjává válhatna.
A püspökök Kerkai tervét még csak vita tárgyává se voltak hajlandók tenni.
Hitler hatalomátvételét és a nácik németországi diadalát a Magyar Kultúra kezdetben megértéssel, sőt szimpátiával fogadta. Bangha Béla pozitívan ítélte meg a „parlamentarizmus hibáinak” kiküszöbölését és a „zsidó plutokrácia” elleni harcot, a nacionálszocializmus tömegeket magával ragadó lendülete pedig követendő példaként szolgáljon a katolicizmus számára, mert a katolikus programot valóban „hitleri következetességgel” kell megoldani.
A katolikus baloldal ezzel szemben határozottan elítélte a nacionálszocializmust. Gróf Széchenyi György 1937. május 26-án meglehetősen zavarba hozta a magyar politika vezetőit képviselőházi beszédével, melyben felszólította a kormányt, járjon közben a Németországban letartóztatott és bebörtönzött papok szabadon bocsátása érdekében. Kánya Kálmán külügyminiszter haladéktalanul bocsánatot kért a német nagykövettől egy „fanatikus katolikus” sajnálatos fellépéséért.
1938-ban a kormány napirendre tűzte az úgynevezett zsidókérdés megoldását, és „a társadalmi és gazdasági egyensúly” érdekében a zsidó orvosok, jogászok, mérnökök, újságírók, színészek és rendezők számarányát 20 százalékban határozta meg. Az 1938. május 29-én életbe lépett úgynevezett első zsidótörvény ellen a szociáldemokrata és liberális ellenzéken kívül csak gróf Széchenyi György szavazott.
A Magyar Kultúra a zsidótörvényt túl enyhének tartotta, hiszen „nemzeti érdek, hogy azok legyenek az ipar és a kereskedelem irányítói, akik mind biológiailag, mind lelkileg a nemzethez tartoznak, és akiknek tőkén és nyereségen kívül más ideáljaik is vannak”.
Bangha Béla különbséget tett a szerinte jogos vallási és gazdasági antiszemitizmus és a faji antiszemitizmus között. Ez utóbbi a zsidókban alacsonyabb rendű és megvetendő teremtményeket lát, ami nem egyeztethető össze a keresztény tanítással. Munkatársa, Bíró Bertalan viszont a zsidó asszimiláció kudarcáról ír 1939-ben a Magyar Kultúrában: a zsidó faj nem tud asszimilálódni. Ezért kikeresztelkedett zsidók is zsidók maradnak, mert megőrzik faji tulajdonságaikat, a vegyes házasság pedig felelőtlenség, mert megfertőzi a magyar nemzet és faj tisztaságát.
A magyarországi konzervatív katolicizmus antiszemitizmusa természetesen nem egyeztethető össze a Hegyi Beszéd tanításával, de különösen sajnálatos, hogy nem ismerte fel azt a mérhetetlen erkölcsi kárt, melyet a zsidóellenes intézkedések okoztak. Mert ezek, Bibó István szavaival élve, „legális formák között hozzászoktatták a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez”. Ami aztán, újra Bibó Istvánt idézve, „a zsidók számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását, aztán pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését jelentette”.
1944–45 telén Magyarországon összeomlott az a rendszer, mellyel a konzervatív katolicizmus magát nagymértékben azonosította. 1945 után pedig a magyar politikai katolicizmus újjászervezését a kommunista hatalomátvétel gyors üteme tette kilátástalanná.