A keresztényüldözések története (16. rész) A visszatérés prófétái

A keresztény cionizmus történelmi gyökerei

A „keresztény cionizmus” kifejezés nem fogalmi ellentmondás, ahogy talán első hallásra tűnhetne, hanem a protestantizmuson belül elsőként a 17. századi Angliában, majd más országokban is megjelent és mára világszerte elterjedt mozgalmat takar. Míg a zsidóság körében kialakult politikai cionizmus történetét viszonylag alaposan feldolgozták, azoknak a keresztényeknek a munkássága és motivációja viszont, akik támogatták ezt az ügyet, sokkal kevésbé ismert. Pedig a korai puritán prédikátorok a többi, hivatalos részről eretneknek tekintett hitelvük mellett immár ez újabbért is készek voltak súlyos áldozatokat vállalni.

image
Oliver Cromwell. 1653-ban parlamenti beszédében támogatta a zsidó haza létrehozását.
Mióta Britannia Julius Caesar idején megjelent a történeti feljegyzésekben, a sorsa mintha több furcsa párhuzamot mutatott volna Júdeáéval. A következő évszázad során a rómaiak mind a briteket, mind a zsidókat leigázták, és mindkét földön légiókat állomásoztattak. Azután a birodalom ellentétes szélein két nép szinte egyszerre kelt fel a szabadságáért: 70-ben a zsidók, 81-ben a kelta törzsek. Mindkét lázadást leverték. Jeruzsálem füstölgő romjaira tekintve Titus odavetette a zsidó hadifoglyoknak: „Mi lehetne nagyobb akadály az óceán falainál, amelyek körülvették a briteket, és mégis meghajoltak Róma fegyverei előtt?”

Új világot nyitott a fordítás
386-ban Jeromos említi elsőként a Britanniából érkező szentföldi zarándokokat. Ám a reformációig az nem Izrael földje volt a szemükben. Csupán annyit jelentett számukra, hogy a názáreti Jézus azon a helyen született, élt, szolgált és halt meg.

Azonban már jóval azelőtt, hogy Anglia birodalmi státuszra emelkedett volna, a brit kereszténység körében egyfajta kötődés jött létre Izrael ősi földje iránt. Írásaikban is tükröződött ez. John Milton (1608–1674) például Az elveszett paradicsomban hitet tesz amellett, hogy Izrael tizenkét törzse egy napon visszatér földjére. Izrael helyreállításának kérdése keresztény részről a 16. századi Angliában felemelkedő pietista protestánsok körében kapott figyelmet először, mégpedig a Krisztus második földi eljöveteléről és az ezeréves királyságról vallott nézetek miatt.

Ez a szellemi irányzat Hollandiából származott, és Angliában nemcsak a hivatalos anglikán egyházban hatott, hanem egyes nonkonformista csoportokban is (ez utóbbiakat olyan szeparatista protestánsok alkották, akik szerint az anglikán egyházat nem lehetett megtisztítani), és később különösen a metodisták körében. A zsidók jövőjével foglalkozó nézetek kibontakozásában kétségkívül a nemzeti bibliafordítások megjelenése és elterjedése volt a legfontosabb tényező.

image A Cambridge-i Egyetem, ahol a késõbbi „Lord Protector” Cromwell is tanult. Az egyetem néhány kollégiumát puritánok alapították.

1538-ban VIII. Henrik elrendelte, hogy helyezzenek el Anglia valamennyi templomában egy angol nyelvű, nagyméretű Bibliát, hogy az egyházközségekben mindenki szabadon hozzáférhessen, és olvashassa őket. Azzal, hogy a Bibliát lefordították angol nyelvre, és elfogadták Anglia független egyháza legnagyobb tekintélyének, a héber történelem, hagyományok és erkölcsi törvény az angolszász kultúra részévé váltak, sőt három évszázadra az azt befolyásoló legerőteljesebb tényezők lettek. Az újkori Britannia zsidósághoz fűződő viszonyának teológiai és politikai motivációit vizsgálva egy történész így ír: „Ahol a reformáció megvetette lábát, a végső tekintély dolgában a Biblia került a pápa helyére. Róma igényeinek visszaszorítására mindinkább a kereszténység szentföldi gyökereit hangsúlyozták. Ahol korábban a pápai bulla hatalma érvényesült, ott most Isten Igéjének tekintélye került előtérbe, ahogyan az kijelentetett a héber szövetségekben… Thomas Huxley szavaival: »Tekints e nagyszerű történelmi valóságra: ez a könyv egybeszövődött mindazzal, ami az angol történelemben a legjobb és legnemesebb, s Britannia nemzeti eposza lett.« Íme a különös tény: Izrael családi története egy másik nép nemzeti eposzává vált.”

Puritánok a zsidók visszatéréséért
Ez a sajátos örökbefogadás, amely a King James-fordítás 1611-ben történt kiadásával vált teljessé, 1525-ben kezdődött William Tyndale-lel, bár korántsem az övé volt az első nemzeti fordítás Angliában. Azonban a korábbiak mind Gutenberg korszakváltó találmánya előtt születtek, és a kézzelfogható hatást eredményező sokszorosítás nem volt megoldható.

A könyvnyomtatás felfedezése után viszont már nem lehetett távol tartani a nemzeti nyelvű Bibliát a tömegektől, mert az egyházi hatóságok nem tudtak annyi példányt felvásárolni, amennyit ne pótolhattak volna.
A héber Szentírás egyetlen más nemzetre sem gyakorolt olyan hatást, mint az angolokra, mégpedig különösen két eszme vonatkozásában: hogy egyetlen Isten létezik, és hogy egy társadalom rendje az ember és Isten, illetve ember és ember közötti viszonyok mentén épülhet fel a mózesi rendtartásban közölt elvek szerint.

image
John Milton (1609–1674). Angol költõ, politikus, Cromwell titkára, az Elveszett Paradicsom szerzõje.
Innen kezdve Anglia fél lábbal Palesztinában volt, a másikkal pedig később birodalmi érdekeit követve lépett be oda. A térség iránti érdeklődés Angliában kettős indíték talaján fejlődött: a vallási, szellemi, erkölcsi vagy akár szentimentális motivumok a Közel-Kelethez fűződő politikai és gazdasági érdekekkel párosultak.
Az ószövetségi írások tehát igen nagy hatást gyakoroltak az anglikanizmussal szemben mind határozottabban fellépő vallási reformerekre, a puritánokra, akik hangsúlyozták a mózesi törvények és a prófétai üzenetek igazságát és fontosságát.

Hittek a „Könyvben” rögzített elvekben, és abban, hogy a történelemben az emberi kormányzatokat Isten rendelte céljainak kivitelezésére a történelemben. Meggyőződésük szerint Isten országa a földön alapíttatik meg, és ez teljesíti majd be az ősi Izraelnek adott ígéreteket – mégpedig olyan módon, melyben Izrael szerepe pótolhatatlan. Ez puritán részről radikális szakítást jelentett az addigi kereszténységben általánosan vallott helyettesítési teológiával, amely a zsidóságnak szóló bibliai ígéretek vonatkozásában az egyházat ültette Izrael helyére.

A puritánok hittek abban, hogy minden embernek képessége, joga és kötelezettsége van arra, hogy mindennemű egyházhatósági be­avatkozás nélkül személyesen értelmezze az isteni törvényeket. A katolicizmushoz kötődő s immár Anglia Egyházában is tetten ért rítusok és külsőségek, valamint a Bibliából nem igazolható tekintéllyel való bármilyen fellépés elutasítása hitelvi szempontból nem is annyira más keresztényekhez, mint inkább a zsidókhoz tette őket hasonlatossá. Később ez a kapcsolat a kezdetben még túlnyomórészt puritán gyökerű amerikai telepesek körében is kimutatható lesz. Például a mélyen vallásos alapító atyák keresvén a módját, hogy megfelelőképp kifejezhessék köszönetüket a túlélésért és az aratásért, a bibliai szukkótban találták meg a legalkalmasabb mintát, és ugyanabban az időszakban is kezdték megtartani.

A puritánoknak az ősi izraeliták iránt érzett szellemi rokonsága protestáns körben is megkülönböztetettnek mondható, és hitbeli kötődésük fokozatosan kiterjedt a zsidó hazához fűződő viszonyukra és annak politikai státuszára is. A zsidókhoz hasonlóan a puritánok is felismerték a vallás és a föld közötti kötődést – később ez különösen erőssé válik az amerikai földön –, és természetes meggyőződésük volt, hogy a Szentföld a zsidóké. Hittek a zsidó nemzetállam újraalapításában, s még náluk is tudatosabb reménnyel várták Izrael helyreállítását.

Általános puritán meggyőződés volt, miszerint a zsidó otthon újjáalapításának közbülső állomásaként hivatalosan vissza kell fogadni őket Angliába, mielőtt birtokba vehetnék atyáik földjét (I. Edward 1290-ben kiűzte a zsidókat Angliából). Két döntő fontosságú nézet állt e vélemény hátterében. Először, hogy a puritánokhoz fűződő viszonyukat felismerve a zsidók végül áttérnének.
A puritán eszkatológia legtöbb változatában valóban úgy gondolták, hogy a helyreállítás egy kereszténységre tért zsidó nemzet körében történik majd. A második nézet a bibliai próféciák puritán szemléletű értelmezésén alapult: a zsidók csak akkor térhetnek vissza az Ígéret földjére, miután Mózes szavait betöltve előbb szétszóródnak a föld végső határáig. Minthogy pedig a civilizáció legészakibb pontja Anglia, előbb vissza kell fogadni őket az országba, s csak utána foglalhatják el újra Izrael földjét.

imageKeresztény cionista úttörõk
1538-ban VIII. Henrik el­ren­delte, hogy helyez­zenek el Anglia vala­mennyi temp­lomában egy angol nyelvû, nagy méretû Bibliát, hogy az egyházközségekben mindenki olvashassa õket. A legismertebb fordítás a King James-féle lett.

A puritán prédikátorok a többi, hivatalos részről eretneknek tekintett hitelvük mellett immár ez újabbért is készek voltak súlyos áldozatokat vállalni. Egy Francis Kett (ca. 1547–1589) nevű embert elevenen megégettek 1589-ben, mert nem hallgatta el a véleményét azzal kapcsolatban, hogy a bibliai próféciák értelmében a zsidók vissza fognak térni a földjükre.

Edmund Bunny (1540–1619) londoni törvényhatósági titkár, jól ismert teológus és utazó prédikátor volt. Egyik 1580-as években íródott munkájában szigorú kálvinizmusa mellett a zsidó ideáknak is hangot adott. Thomas Draxe  1608-ban kiadott művében pedig a következőt írja: „Minden különleges ígéretet, így a Kanaán földjére vonatkozót is… voltaképp a zsidók kapták… [nekünk keresztényeknek] a zsidóság adósainak kell tekintenünk magunkat, mély elkötelezettséggel irántuk… nem fizethetünk nekik rosszal a jóért.”

1621-ben újabb könyv jelenik meg a témában, Végső helyreállítás, avagy a zsidók elhívása címmel. A szerző az igen jó hírnévnek örvendett Sir Henry Finch (1558–1625), képzett hebraista, a parlament tagja és kiváló jogtudós (jogi munkáit évszázadokkal a halála után is tanulmányozták). Említett munkájában síkraszállt amellett, hogy a Szentföld a zsidók felségjoga alá tartozik. Úgy hitte, hogy föl is kell lépniük a követeléssel, a keresztény hatalmasságok pedig tartoznak elfogadni azt. A zsidó állam helyreállítását célzó első hiteles és jelentős terv Finch nevéhez köthető. Cionista jövőképe a puritánok körében általánosan elfogadottá vált: Izrael helyreállítására a zsidóság keresztény hitre térése után kerülhetne sor, ezután jelenik meg Dávid fia, a Messiás, akinek vezetése alatt a zsidók egy új világbirodalmat állítanak fel.

Finch érveléséből többen azt vélték kihallani, hogy a zsidók keresztény uralkodók fölött gyakorolt hatalmi jogát hangoztatja, minden bizonnyal magát I. Jakab királyt is beleértve.
Az uralkodó elrendelte Finch és a mű kiadója, William Gouge tiszteletes letartóztatását a „királyi méltóság csorbítása” címén; mindkettejüket csak akkor engedték ki a börtönből, miután minden, a király teljhatalmának megkérdőjelezéseként értelmezhető passzust visszavontak.

Finch gondolatait azonban nem lehetett börtönbe zárni. „Az Úr adjon kegyelmet nekik, hogy visszatérhessenek, és keressék Jahvét, az ő Istenüket, és Dávidot, az ő királyukat ezekben az utolsó napokban” – írja híres művében, és szavai sokak szívében visszhangra találtak. Mások is írni kezdtek a helyreállításról, köztük Thomas Brightman (1562–1607), akit többen a keresztény cionizmus valódi alapítójának tartanak. Brightman, akit a maga korában a bibliai szövegértelmezés specialistájaként tartottak számon, egyértelműnek véli, hogy a zsidók visszatérnek Jeruzsálembe – mint írja, „ennél semmi sem bizonyosabb, és a próféták mindenütt megerősítik”. Brightman az első, aki radikálisan átformálta Ágoston amillenniumi felfogását a messiási korról. A dánieli próféciákhoz és a Jelenések könyvéhez fűzött kommentárjaiban fenntartja, hogy a legtöbb bibliai prófécia már beteljesedett a történelemben. Egy, csak a halála után, 1615-ben latinul megjelent írásában arra buzdítja a zsidókat, hogy térjenek vissza a Szentföldre, és állítsák helyre Izraelt. Ugyanitt arról tanít, hogy az Antikrisztus bukása után – őt a pápával azonosítja – az Oszmán Birodalom felbomlik, és a zsidók „hazahívatnak” Izrael újjáépítésére. Az áttért zsidók keresztény nemzetet alkotva visszaállítják királyságukat, betöltvén a próféták szavait. Jeruzsálemet ismét zsidók népesítik be, és a város az univerzum központja lesz.

Giles Fletcher (1549–1611), aki Erzsébet királynő nagykövete volt Rettegett Iván udvarában, ugyancsak hitt Izrael helyreállításában. Szolgálati éveiben szívén viselte az orosz zsidók helyzetét, aggasztották zord kilátásaik. Egy esszében adta közre azon vélekedését, miszerint ők alkotják Izrael tíz elveszett törzsét. Meg volt győződve arról, hogy atyáik földjére való visszatelepedésük a zsidóság egésze számára követendő példát adna. Fletcher is abban hitt, hogy a zsidókat be kell bocsátani Angliába, ahol keresztényekké válhatnak, és megfelelőképpen felkészülhetnek Palesztina birtokba vételére. Joseph Mede (1586–1638) 1627-ben egy latin nyelvű kommentárt publikált a Jelenések könyvéhez, melynek bővített kiadása 1642-ben már angolul látott napvilágot. Befolyása széles körben hatott, különösen az angol nonkonformista egyházi vezetők között. Könyveit több nyelvre is lefordították, eszkatológiáját más szerzők is átvették.

Roger Williams (1604–1683), Rhode Island alapítója folyamatos harcot vívott a vallásszabadságért Angliában. Amerikából 1643-ban történt visszatérte után több pamfletet írt e témában, ezek közül az egyiket – amelyben kérelmezte, hogy vessenek véget a zsidók 1290-től érvényben levő kitiltásának, és fogadják be őket Angliába – nyilvánosan elégették.

Időközben a puritánok a királyságellenes törekvések élé­re álltak, és Károly király 1649-ben történt halála után a resztoracionisták politikai eszközökhöz is folyamodhattak. Már ebben az évben két amszterdami puritán kérvényt nyújtott be az angol és a holland kormánynál, hogy „Anglia nemzete Hollandia lakosaival egyetemben első és legkészségesebb legyen abban, hogy Izrael fiai és leányai hajókon az atyáiknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak örök örökségképpen megígért földre vitessenek”. A beadvány annak a kérésnek is hangot adott, hogy a zsidókat „ismét fogadják be, és engedjék kereskedni és lakozni közöttetek ezen a földön”.

Annak hátterében, hogy a folyamodvány szerzői, Joanna és Ebenezer Cartwright nemcsak Anglia közreműködését kérték Izrael ősi országának helyreállításában, hanem I. Edward akkor már több mint három és fél évszázada érvényben lévő kitiltó rendeletének hatálytalanítását is, az a változás állt, amit a Biblia vitt végbe a puritán mozgalomban. Jóllehet a puritánok is magukra alkalmazták az ószövetségi ígéreteket, amint az a helyettesítési teológiát megfogalmazó egyházatyák óta a kereszténységben szokásos volt, csakhogy egészen más indítékból – nem a zsinagóga fölött diadalmaskodó, az Izrael helyére ülő egyház gőgjével tekintettek a zsidókra, hanem részükről a héber Szentírás nagyrabecsüléséből fakadó azonosulás volt ez a választott néppel. A szívükbe ivódott történeteket önmagukra vonatkoztatták, ők voltak az ábrahámi szövetségnek „a szelíd olajfába oltott” örökösei, Izrael szentjeinek új testülete, Jirmejáhú szavaival az Úr harci szekercéje, amellyel elvégzi munkáját a földön – egy nép, amely az Ő vezérlete alatt áll mind a családi tűzhely mellett, mind a csatamezőn, a parlamentben vagy a gyülekezetben.

Körülbelül a 17. századig Palesztina mint földterület az angolok körében is tisztán keresztény kontextusban jött szóba (azaz, ahol Krisztus és az apostolok éltek, s ahonnan az Újszövetség kiindult), amely azonban az iszlám martalékává válva sajnálatos módon elveszett a keresztény világ számára. Most azonban már mint a zsidók otthonáról kezdtek emlékezni róla, amelyhez elválaszthatatlanul kötődik az Izrael visszatéréséről szóló ígéret.

A zsidók Angliába való betelepítését két okból kérvényez­ték. Egyrészt a puritánok úgy vélték, hogy mivel tanaik közelebb állnak a judaizmushoz, a zsidók nem állnak majd ellene az áttérésnek, ha kapcsolatba kerülnek velük. „Ami a meggyőzésüket illeti, az angolok tehetségesebbek” – írja egy prominens képviselőjük 1656-ban. Másfelől pedig szilárdan hittek abban, hogy a zsidók addig nem térhetnek vissza Cionba, míg a szétszóródásuk nem teljes, ezért szükségszerű, hogy újra betelepüljenek Angliába. A Cartwright-féle beadvány nem valami különc megnyilvánulás volt, hanem a kor tipikus gondolkodását tükrözte a puritánok részéről.

A zsidók Palesztinába való visszatelepülése mellett nem kisebb személyiség is hitet tett, mint Oliver Cromwell (1599–1658), amint az az 1653. július 4-én elmondott parlamenti beszédéből is kiviláglik. 1655-ben vita támadt Angliában akörül, hogy a zsidókat újra bebocsássák-e az országba. A kérdés a vallási tolerancia növekvő trendjének légkörében, valamint a bibliai próféciákat szem előtt tartó megfontolások és gazdasági szempontok következtében vetődött fel. Cromwell úgy vélte, hogy betelepedésük engedélyezése folytán a zsidók a világ legistenfélőbb keresztényeivel kerülnének kapcsolatba, és ez elősegítené a hitre jutásukat Jézus Krisztusban. Más keresztény cionistákhoz hasonlóan arról is szilárdan meg volt győződve, hogy az idők végéhez közeledve a zsidók áttérése igen hamar bekövetkezik. 1656-ban tehát engedélyt adott a zsidóknak a letelepedésre azzal a céllal, hogy sikeres „hitre jutásukat” követően visszatérjenek ősatyáik földjére, a zsidó haza ott újjáéledhessen, és „a Messiás, Jézus Krisztus újra eljöjjön a földre”.

Más nemzetek szülöttei között is megtaláljuk a resztoracionista mozgalom tanítványait. Az ír John Toland (1670–1722) aktív résztvevője volt az Angliában zajló teológiai és politikai vitáknak. A termékeny író 1714-ben még anonim kiadású munkájában szól a zsidók visszatéréséről Cionba.
A dán pietista, Holger Paulli (1644–1714) még nála is szókimondóbb. Szívből hitte, hogy Krisztus második eljövetelének előfeltétele, hogy a zsidóság újra birtokba vegye ősei földjét. Fáradhatatlanul dolgozott a zsidó királyság helyreállításán, az ilyen szellemben publikált könyveit és memorandumait a francia és angol királyoknak is elküldte, sürgetvén a Szentföld visszafoglalását, hogy Izrael állama megalakulhasson. 1695-ben személyesen is Angliába utazott, hogy III. Vilmost megnyerje tervének, Nagy Kürosznak és a Mindenható Eszközének nevezve az uralkodót.
„…megáldom azokat…”
image
Roger Williams (1604–1683).
Bő háromszáz év távlatából visszatekintve már jobban körvonalazódnak a mozgalom jellegzetességei. A keresztény cionizmus a protestantizmusban kialakult bibliaértelmezési irányzatok közül a konzervatív evangéliumi szemléletben keletkezett és él tovább, noha a 20. században fontos hangsúlykörré vált más, nem kálvini hagyományokat követő vagy azoktól elszakadt csoportokban is. A keresztény cionizmus táborának kohézióját adó közös hitelvek általában mégis felismerhetők: a Biblia Istentől ihletett kinyilatkoztatás, amelyet Ő minden tévedéstől megőrzött, miközben a Szentírás emberi szerzői lejegyezték a szavait.

Ennélfogva a Biblia minden részletében Isten tévedhetetlen üzenetét tartalmazza és közvetíti, függetlenül attól, hogy ahhoz az ember miként viszonyul. Hisznek abban, hogy a Biblia igaz, állításai tényállások, a benne leírt események egészükben és részleteikben is történelmiek, ennélfogva a teljes szövege szó szerint értendő. A keresztény cionizmus szemszögéből így válnak számukra a Mindenható Ábrahámhoz intézett szavai ma, négyezer évvel később is a legkomolyabban megszívlelendő intéssé, illetve ígéretté, melyek ma is eligazítják őket Ábrahám kései utódai felé való viszonyulásukban: „…megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt”. Ugyanilyen szó szerint hisznek az összes többi között az Izrael teljes fizikai és szellemi helyreállítására értett prófétai kijelentésekben is, másfelől viszont abban, hogy az ember csak Jézus Krisztusba vetett hite révén üdvözülhet, és ezt Istentől kapott mandátumként minden élőnek hirdetnie kell. A cionista meggyőződésű hitvalló keresztények ennek megfelelően két irányból találkozhatnak értetlenséggel. Egyrészt – mint fentebb láttuk – kezdettől fogva áldozatot, esetenként a legsúlyosabb áldozatot kellett vállalniuk a zsidók támogatásáért. Ugyanakkor Krisztus hirdetését sokan – természetesen nem zsidók is – ősi kultúrájuk, tradicionális örökségük fenyegetéseként élik meg. (Folytatjuk.)

Szöllősi Tibor   2011. 05. 06. (XV/18)

Mondja el a véleményét!