Krisztus a Nappal szemben

MITHRAS MISZTÉRIUMAI: AZ ELNYOMOTT VILÁGVALLÁS

A bikaölő Mithras (British múzeum)

Kevésen múlt, hogy karácsony, azaz “Krisztus születésnapja” helyett nem a 3. században a Római Birodalomban államvallássá emelt Legyőzhetetlen Napot ünnepeljük a téli napéjegyenlőség idején – vélik egyes vallástörténészek. Szerintük a Mithras körüli misztériumokban megvolt minden összetevő, hogy máig ható világvallás legyen belőle.

Ha a világ valamely különös véletlen folytán nem kereszténnyé, hanem Mithras-hívővé vált volna, az európai kul­túra semmivel sem lenne szegényesebb, legfeljebb egy kicsit férfiasabb” – idézi Tóth István ókortörténész, a Pécsi Tudományegyetem docense Franz Cumont belga vallástörténész, az egyik leg-elismer­tebb Mithras-kutató száz évvel ezelőtti bonmot-ját. A történelmietlennek tűnő felvetés nem valami, a valóságtól elrugaszkodott képtelenség: a Krisztus születése utáni első évszázadban megszületett Mithras-misztériumvallás olvasható a László Levente, Nagy Levente és Szabó Ádám által jegyzett, nemrégiben megje­lent, nemzetközi viszonylatban is mérföldkőnek tekinthető Mithras és miszté­riumai című kétkötetes munkában – már-már a kereszténységhez hasonlóan sokré­tű tanrendszerrel, bonyolult rituáléval és világmagyarázattal, nem utolsósorban pe­dig az egész korabeli világra kiterjedő hí­vőtáborral rendelkezett.

Pedig semmi nem predesztinálta a koráb­ban csak a Távol- és Közel-Keleten tisztelt Mithra(s)t, hogy az istenekben egyébként sem szűkölködő Római Birodalomban is helyet találjon magának. Az írásos forrá­sokban mintegy 3400 éve feltűnt istenség mondhatni a harmadik vonalból küzdötte fel magát tekintélyes római napistenné. Amiért a legtöbbet a Krisztus születése előtti évszázadban tették – állítja Szabó Ádám ókortörténész, a Nemzeti Múzeum munkatársa -, amikor a Kis-Ázsia délkele­ti részén elterülő kommagénéi királyság ura, feltehetőleg I. Antiokhosz Epiphanész több istenalakból, a szintén napisten
A bikaölő Mithrast ábrázoló 2. századi dombormű.
Apollónból és Hélioszból, valamint a lé­lekmentő hírnökisten Hermészből, no meg a perzsa Mithrából egyetlen, a korszellemnek megfelelő égi uralkodót gyúrt össze. Aki azután – Roger Beck, a Torontói Egyetem Mithras-kutató professzora sze­rint – feltehetőleg egy, a római panteont ismerő hellenizált keleti filozófus-csilla­gász közreműködésével nyerte el a Római Birodalomban az 1. század végétől tisztel­ni kezdett alakját (amiről regényes for­mában Spiró György is megemlékezik Fogság című könyvében).
Alapos munkát végzett az új vallás meg­alkotója. A csillagászatra és asztrológiára támaszkodó komplett vallási rendszer a vi­lág jobb megértését, égi bölcsességet, vala­mint üdvözülést helyezett kilátásba köve­tőinek, akik hét beavatási szinten át juthat­tak egyre közelebb a már római istenjegyekkel felruházott Mithrashoz. Mind­azonáltal a vallást még csak az első szinten tanulók is részt vehettek a közösségi lako­mákon, és szemlélhették – bár teljesen egyelőre meg nem érthették – a kultikus képeket, reliefeket. A legfontosabb ilyen, minden szentélyben feltűnő kép fiatal fér­fiként ábrázolta Mithrast – mellette két fáklyavivővel -, amint egy fehér bika fejét hátrafeszítve tőrét annak nyaki ütőerébe döfi. Az isten köpenyének sarkánál több­nyire feltűnik egy holló, a bika heréjébe egy skorpió kapaszkodik, alattuk egy kí­gyó tekergődzik, a sebből ömlő vérre pedig egy kutya veti rá magát. Mivel e szimbólu­mok értelmét csak a beavatottak ismerhet­ték, akik természetesen titoktartási foga­dalmat tettek, ma már nehezen rekonst­ruálható a kép jelentése. A legvalószínűbb, hogy egyszerre volt az égbolt térképe, naptár és mítosz: az állatok a hasonló nevű csillagképeket és – bonyolult csillagászati számítások révén – egyúttal konkrét idő­pontokat jelölhettek, egyszersmind a Nap­isten végső győzelmét is szimbolizálva.
Mithras szentélyek a római birodalomban

A csillagászat és asztrológia tudományá­ban többnyire járatlan mai emberek szá­mára nehezen követhető vallás kétezer éve futótűzként terjedt a Római Birodalomban – annak ellenére, hogy csak személyes kapcsolatokon és titkos beavatásokon ke­resztül válhatott valaki Mithras igazolt kö­vetőjévé. Csupán Aquincumban öt szenté­lyét tárták fel, Róma kikötővárosában, Ostiában pedig alig 40 méter választott el egymástól két Mithras-templomot. Igaz, a szentélyek általában magánházakból lettek kialakítva, és – a későbbi keresztény temp­lomokkal, bazilikákkal ellentétben – alkal­matlanok voltak tömeges „istentiszteletre”: legfeljebb néhány tucat hívő gyűlhetett össze bennük. A követők számának gyors gyarapodásához viszont nemcsak az járult hozzá, hogy rabszolgák és magas rangú tisztviselők egyaránt csatlakozhattak a kul­tuszhoz, hanem az is, hogy sok katona ked­velte meg a hagyományos római istenek­nél hatalmasabbnak és a földi karrier elő­mozdításában is hatékonynak mutatkozó Mithrast. Köztük a kultusz egyik „aposto­laként” számon tartott pannóniai M. Valerius Maximianus, aki a 2. században a ka­tonai ranglétrán indulva a numídiai hely­tartóságig vitte, és elkötelezett „evangélis­taként” számos állomáshelye mindegyikén emelt oltárt Mithrasnak.
Fertőrákos, Mithras szentély

Az új misztériumvallás gyors terjedését segítette az is, hogy a római államappará­tus – nem úgy, mint a Dionüszosz és Ízisz-misztériumokat vagy éppen a kereszténységet – soha nem üldözte a titok­zatos, de tökéletesen Róma-konform vallást. Olyannyira nem, hogy a 2. század vé­gén már a császári családban is találni Mithras-hívőket. Az „új” isten népsze­rűségét növelte, hogy Aurelianus császár a 3. század vége felé államvallássá emelte Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap tiszteletét. Bár az állami kultusz közel állt a Mithras-misztériumokhoz – mivel Mithrast Legyőzhetetlen Nap néven is tisztel­ték -, a nép fejében azonossá vált a két is­ten. Az aurelianusi vallásreform ráadásul december 25-ét a Legyőzhetetlen Nap ál­lami ünnepévé tette.
Mithras misztériumai 308-ban érték el a csúcspontot, amikor a birodalom társ­uralkodói a mai Bécs melletti Carnuntum-ban közösen emeltek oltárt az istennek, úgy is, mint birodalmuk támaszának. A sors iróniája, hogy az egyik legbuzgóbb résztvevő éppen az a Constantinus volt, aki öt évvel később – immár teljhatalmú császárként – meghozta a misztériumok bukását előrevetítő, a keresztényeknek vallásszabadságot biztosító rendeletét. Ezt követően a császárok (az egyetlen lulianust leszámítva) Krisztus nevét tűzték a zászlajukra, így a katonáknak és tisztvise­lőknek nem fűződött érdekük ahhoz, hogy Mithras beavatottjai legyenek. De a lehe­tőségek is tovább szűkültek: Theodosius császár 380-ban a kereszténységet nevezte meg az egyetlen igaz vallásként, egy évvel később minden templomot a keresztény püspökök kezébe adott, egy évtizedre rá pedig a birodalomban betiltották a pogány kultuszok minden formáját.
A hanyatlással együtt járt az ideológiai háború is.

Constantinus egy római pénzérmén.
Ki legyen a birodalom támasza?

A keresztény szerzők eleinte az­zal gúnyolták Mithras híveit, hogy egy marhatolvaj istent imádnak (egyes ábrá­zolásokon ugyanis az isten egy marhát visz a hátán), de a korabeli írásokból kitű­nik, hogy Krisztus követői különösen a két vallás közötti párhuzamokat vették zokon. Sátáni mesterkedésnek (kicsit profánabbul: plágiumnak) titulálták az olyan ha­sonlóságokat, mint hogy Mithras és Krisz­tus is barlangban született, vagy hogy a közösségi kenyérfogyasztásnak mindkét vallásban rituális jellege is volt.
De az is gyengítette Mithras táborát, hogy a keresztények – amint egy kicsit megerő­södtek a pozícióik – a korábban őket ért nemtelen rágalmakat rögtön továbbhárí­tották ellenfeleikre: mindennapos lett pél­dául, hogy a Napisten híveit emberáldoza­tokkal vagy orgiákkal vádolták. Az igaz­sághoz persze hozzátartozik, hogy a 2. század végén uralkodó kegyetlen Commodus császár valószínűleg beavatott Mithras-hívő volt, és az egyik szertartáson ahelyett, hogy csupán – a ceremónia által diktált módon – jelképesen fenyegette vol­na meg a beavatandót, ő valóságos vérfür­dőt rendezett. A titokzatoskodó vallás hí­vei egyébként különösebb felháborodás vagy aggodalom nélkül vették tudomásul a kereszténység térnyerését, és Mithras feltehetőleg jól megfért volna az új isten­nel. Azt viszont a misztériumvallás tagjai már nem tűrték el, amikor 391-ben Ale­xandriában – immáron a hivatalos állam­vallás követőiként – a keresztények egy rég elhagyott Mithras-szentélyből elő­szedték a kultikus kellékeket, és megszé­gyenítő körmenetben tették közszemlére azokat. A titkok ilyetén leleplezésén annyira felbőszültek Mithras hívei – de még a jó szándékú pogány lakosság is -, hogy rárontottak a keresztényekre, többe­ket megölve közülük.
A kereszténység nem is tudott egyik napról a másikra leszámolni a retrográd-nak és pogánynak minősített Mithras-vallással: a 4. században még arról tudósíta­nak egyes egyház atyák, hogy a reggeli mi­séről kiözönlő hívek a templomok lép­csőin leborultak a felkelő Nap fénye előtt. Sokan azt sem tartják véletlennek, hogy a római Szent Kelemen-bazilika éppen egy Mithras-szentélyre épült. Azt pedig még keresztény vallástörténészek is egyház-po­litikai húzásnak minősítik, hogy Krisztus születése ünnepének december 25-ére helyezésével a római Napistenről való egykor népszerű állami megemlékezést krisztianizálták.

A keresztények által isteni elrendelés­nek tekintett vallási győzelmükhöz mind­ ezeken túl valószínűleg az is hozzájárult, hogy a Mithrasban hívő közösségek titok­zatoskodó zárt

A római Szent Kelemen-bazilika és az alatta lévő Mithras-szentély. Zokon vették a párhuzamokat.

társaságok voltak, amelyekben csak kevesen részesülhettek a beava­tási fokozatokon keresztül nyerhető böl­csességből. Ezzel szemben – írja Nagy Le­vente klasszika-filológus – a kereszténység személyválogatás nélküli térítő tömegvallás volt Olyannyira, hogy egyes vallástörténészek azt is megkockáztatták: talán a vallásra a férfiaknál sokszor fogékonyabb nők okozták Mithras vesztét. A miszté­riumvallás ugyanis mindvégig mereven elzárkózott a nők beavatásától, míg a ke­reszténység – különösen az első egy-két évszázadban – radikális egyenjogúságot hirdetett a nemek között.
Izsák Norbert  HVG 2006. JANUÁR 7. 75