Vallásháborúk, vagy egységes “kereszténység”?

Ferenc pápa imaszándéka és a reagálások egy közösségi portálon.

Egyik hozzászólásból idézek, amiben a kommentelő egy különleges nézőpontból szemlélve vezeti be a T. olvasót az “egységesített világrendszer” jezsuita változatába.

Véleményem szerint téves az az elképzelés, mely az ökumenizmus gyakorlatát úgy képzeli el, hogy annak célja a különböző vallások és egyházak Róma alá integrálása. Nincs erre szükségük. Az egység úgy fog megvalósulni, hogy az egyházak szuverenitása látszólag megmarad.
Róma teljesen nyugodt nem csak a nagy történelmi protestáns egyházak, az egyéb (buddhista, muszlim, törzsi, stb..) vagy a zsidó felekezet tekintetében, hanem az egyéb kis egyházakra, így az adventista egyházra nézve is.
Róma már régen tudja: a többi egyház elvesztené hívei zömét ha azok beolvadnának Rómába.
Róma más utat választott, melyet sikerre is fog vinni.
Ennek a tervnek a kivitelezésére jött létre a jezsuita rend.
Úgy működik, mint a rákos sejtek: áttéteket képez. Áttéteket a többi egyházba és felekezetbe.
Évszázados történet ez. Teológiai képzési rendszerük lassan, de biztosan elérte, hogy a különböző egyházak szellemi tekintélyei, vezetői, hitelveinek meghatározói Róma szellemiségének szócsövei legyenek. Istent kereső, Isten által megszólított emberek mindenféle csoportja megtalálja a hozzáillő közösséget, akiket aztán az illetékes “pásztor” -ellentétben a bibliai pásztorral- nem vezet, hanem gondosan őriz.
Nem tesz mást tehát Róma és az általa kiépített összetett egyházszervezeti rendszer, minthogy ügyesen kifogja a Szent Lélek szelét a megszólított emberek vitorláiból: azt gondolják, hogy innen szólították meg őket: a padsorok közül, ahol hétről hétre csücsülnek, tömik őket Róma kenyerével, miközben biztonságban hiszik önmagukat, pedig az idő minden eltelt nappal ellenük dolgozik..”

Ehhez nem kell kiegészítés. Hasonló kommentek olvashatók a Facebookon. Azonban, ha az élet tanítómesterét – a történelmet – visszanézzük néhány évszázaddal visszafelé lapozva, elfogulatlanul és teljesen tárgyilagosan le fogunk szűrni következtetéseket, melyek a közeljövőben meg fognak valósulni.

A fenti komment szerzője utalt az adventistákra. Tehát elsőként adventista irodalomból idézek.

A XIX. század eléggé erőteljes jelekkel írta be jeleit a vallásszabadságért folytatott évezredes küzdelmek lapjaira. A század végéhez közeledve jelent meg az az egyháztörténeti munka, amit egy amerikai munkaközösség hozott össze Ellen G. White neve alatt, illetve általa véglegesre munkálva.  A nagy küzdelem Krisztus és sátán között címmel.

Idézet A pápaság célkitűzései című  fejezetből:

“A protestánsok ma sokkal jobban kedvelik a katolicizmust, mint korábban. Azokban az országokban, ahol nem a katolicizmus a főhatalmasság, és a pápisták engedékeny hangot ütnek meg, hogy befolyásra tegyenek szert, egyre nagyobb lesz a közömbösség azokkal a tantételekkel szemben, amelyek elválasztják a reformált egyházakat a pápai hierarchiától. A protestánsok körében egyre nagyobb súlya lesz annak a véleménynek, hogy a lényeges kérdésekben nem is különbözünk annyira, mint gondoltuk, és egy kis engedmény a mi részünkről közelebb fog vinni minket Rómához. Volt idő, amikor a protestánsok nagyon értékesnek tartották a lelkiismereti szabadságot, amelyet olyan drágán vásároltak meg. Gyermekeiket arra tanították, hogy idegenkedjenek a pápaságtól, és a Rómával való egyezkedést Istennel szembeni hűtlenségnek tartsák. De mennyire másként vélekednek most!
A pápaság védelmezői kijelentik, hogy az egyháznak csak a híre rossz. A protestáns világ pedig hajlandó elfogadni ezt az állítást. Sokan hangoztatják azt, hogy igazságtalan dolog a ma egyházát azokból a borzalmakból és ostobaságokból megítélni, amely a tudatlanság és a sötétség századaiban jellemezte uralmát. A kor barbárságára fogják a római egyház egykori iszonyú kegyetlenségét, és azt bizonygatják, hogy a modern civilizáció hatása megváltoztatta felfogását.
Elfelejtették-e ezek az emberek a csalhatatlanság igényét, amellyel e hatalom nyolcszáz éve kérkedik? Dehogyis mondott le Róma erről az igényéről! Sőt soha annyira nem hangsúlyozta ki, mint a XIX. században. Róma állítása szerint az “egyház soha nem tévedett, és a Szentírás szerint nem is fog soha tévedni”

Hogyan is adná fel azokat az elveket, amelyek a letűnt korszakokban meghatározták útját?
A pápai egyház soha nem fog lemondani a csalhatatlanság igényéről. Ma is helyesnek tartja, hogy szembeforduljon azokkal, akik dogmáit elutasítják. És vajon ma nem ugyanazt tenné, mint régen, ha arra alkalom kínálkozna? Ha megszűnnének azok a korlátozások, amelyeket a világi hatalmak követelnek meg tőle, és visszakapná Róma korábbi hatalmát, gyorsan feléledne a zsarnokság és a vallási türelmetlenség.
Miként viszonyul a pápai hierarchia a lelkiismereti szabadsághoz? Egy közismert író ezt mondja erről, és arról a veszélyről, amellyel a pápaság politikai sikere különösen az Egyesült Államokat fenyegeti:
Sokan hajlamosak fanatikusnak vagy gyerekesnek tartani azt az embert, aki az Egyesült Államokban fél a római katolicizmustól. Semmi olyat nem látnak a katolicizmusban, ami szabadságjogaikat fenyegetné; és semmi vészjóslót nem látnak növekedésében. Először is hasonlítsuk össze kormányzatunk néhány alapelvét a katolikus egyház alapelveivel!

A Függetlenségi Nyilatkozat aláírása

Az Egyesült Államok Alkotmánya szavatolja a lelkiismereti szabadságot. Mi sem becsesebb vagy fontosabb ennél. IX. Pius pápa 1854. augusztus 15-i enciklikájában ezt mondta: ,A lelkiismereti szabadság mellett kardoskodó értelmetlen és helytelen hittételek, illetve hangoskodások a legveszedelmesebb tévelygést jelentik – amely nyűg, egy ország legfélelmetesebb réme.‘ Ugyanez a pápa 1864. december 8-i enciklikájában kiátkozta ,azokat, akik a lelkiismeret és a vallásgyakorlat szabadságát követelik’, és ,akik azt bizonygatják, hogy az egyház nem alkalmazhat erőszakot’.
Róma békés hangvétele az Egyesült Államokban nem jelenti jellegének megváltozását. Türelmes ott, ahol tehetetlen. O’Connor püspök ezt mondja: ,A vallásszabadság csak addig tűrhető meg, amíg a katolikus világ veszélyeztetése nélkül nem valósítható meg az ellenkezője.‘… St. Louis érseke ezt mondta egyszer: ,Az eretnekség és a hitetlenség bűn; és a keresztény országokban, mint például Olaszországban és Spanyolországban, ahol mindenki katolikus, és ahol a katolikus vallásnak az ország törvényében fontos helye van, éppúgy kell büntetni, mint a többi bűncselekményt.’…”

….  A katolicizmus mint szervezet azonban most sincs jobban ráhangolódva Krisztus evangéliumára, mint történelmének bármely korábbi időszakában. A protestáns egyházakat sűrű sötétség veszi körül. Ha nem így lenne, észrevennék az idők jeleit. A római egyháznak messzeágazó tervei és munkamódszerei vannak. Minden eszközt megragad befolyása kiterjesztésére és hatalmának növelésére, mert heves és elszánt harcra készül, hogy visszanyerje világuralmát; hogy ismét megindítsa az üldözést, és hogy lerontsa mindazt, amit a protestantizmus felépített. A katolicizmus mindenütt tért hódít….A protestánsok helyeslik és támogatják a katolicizmust. Szokásaival megalkusznak és azonosulnak. Ezen maguk a katolikusok is csodálkoznak, és nem értik. Sokan szándékosan nem látják meg a katolicizmus igazi arcát, és a veszélyeket, amelyek főhatalmától várhatók…A külsőségek vallása tetszetős a meg nem újult embernek. A katolikus istentisztelet pompájának és ceremóniájának csábító, megigéző hatása van, amely sok embert elámít. Ezek az emberek a római katolikus egyházat a menny kapujának tekintik. Csak azok tudnak ellenállni ennek a befolyásnak, akik az igazság fundamentumán erősen állnak, és akiknek a szívét Isten Lelke megújította…A bálványok és az ereklyék imádása, a szentek segítségül hívása és a pápa dicsőítése Sátán cselfogásai, amelyekkel az ember figyelmét elvonja Istenről és Fiáról. Hogy romlásukat okozza, igyekszik elterelni figyelmüket arról az egyetlen Valakiről, akiben üdvösségre lelhetnek. Nem bánja, ha bárkihez fordulnak, csak ahhoz ne, aki ezt mondta: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11:28)…

A római egyház ma egy makulátlan arcot mutat a világnak, és mentegeti iszonyú kegyetlenkedéseit. Keresztény köntöst öltött magára, de nem változott meg. A pápaság a letűnt korszakokban vallott elvei mellett ma is kitart. A legsötétebb időkben kigondolt tanításait ma is vallja. Senki ne hagyja magát megtéveszteni! A pápaság, amelynek a protestánsok ma tisztelettel adóznak, ugyanaz, mint amely a reformáció idején uralta a világot, amikor Isten emberei életüket kockára téve lerántották a leplet gonoszságáról. Ugyanaz a fennhéjázó büszkeség és önteltség jellemzi, amellyel királyokon és fejedelmeken hatalmaskodott, igényt tartva az Istennek kijáró tekintélyre. Lelkülete nem kevésbé kemény és uralkodó ma sem, mint amikor elfojtotta az emberi szabadságot, és megölte a Magasságos szentjeit.
A pápaság hitehagyó lett. Tehát pontosan az történt, amit a prófécia előrevetített (2Thessz 2:3-4). Politikájához tartozik, hogy olyan jelleget ölt, amellyel a legjobban elérheti célját. “Az eretnekeknek és az eretnekséggel gyanúsított személyeknek tett ígéretet nem kötelező megtartani” – mondja. Vajon Krisztus egyházához tartozik az a hatalom, amelynek történelme ezer évig a szentek vérével íródott?
Nem ok nélkül hangzott el protestáns országokban az a kijelentés, hogy a katolicizmus ma kevésbé különbözik a protestantizmustól, mint korábban. Történt változás, de nem a pápaságban. A katolicizmus valóban sokban hasonlít a jelenlegi protestantizmushoz, mert a reformátorok kora óta a protestantizmus nagy mértékben hanyatlott.

Mivel a protestáns egyházak a világ kegyeit keresik, a hamis szeretet elvakítja szemüket. Azt tartják, hogy helyes minden gonoszságban a jót látni. Ennek az lesz az elkerülhetetlen következménye, hogy végül minden jót gonosznak fognak tartani.

Ezrek, akik nem tapasztalatból ismerik Krisztust, elfogadják a kegyesség látszatát a kegyesség ereje nélkül. A tömegek éppilyen vallásra vágynak.
Az egyháznak az az állítása, hogy joga van a bűnök alól feloldozni, a katolikusokban azt az érzést kelti, hogy szabad vétkezniük. A gyónásban, amely nélkül az egyház nem oldoz fel, szintén engedélyt látnak a vétkezésre. Aki letérdel az elbukott ember előtt, és megvallja szívének titkos gondolatait és elképzeléseit, az meggyalázza emberi méltóságát, és megrontja lelkének minden nemes indítékát. Ha valaki felfedi bűneit a papnak – tévedő, bűnös halandónak, aki sok esetben józantalan és megvesztegethető -, jellemének normája alább száll, és így beszennyeződik. Istenfogalma az elbukott emberiséghez alacsonyodik le, mivel a pap Istent képviseli. ..

A Jelenések könyve 13. fejezetének próféciája kinyilatkoztatja, hogy a bárányszarvú fenevad által jelképezett hatalom “azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják” a pápaságot, amelyet itt a párduchoz hasonló fenevad szimbolizál. A kétszarvú fenevad azt is mondja “a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét”, és ez a hatalom mindenkivel – “kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” – elfogadtatja a fenevad bélyegét (Jel 13:11-16).

Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok az a hatalom, amelyet a bárányszarvú fenevad jelképez, és hogy ez a prófécia akkor fog teljesedni, amikor az Egyesült Államok kikényszeríti a vasárnap megtartását. E nap megünneplésére Róma a maga felsőbbségének elismeréseként tart igényt. De nemcsak az Egyesült Államok fog meghódolni a pápaság előtt. Róma befolyása azokban az országokban, amelyek egykor elismerték főhatalmát, korántsem szűnt meg. A prófécia pedig megjövendöli hatalmának visszaállítását. “Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat” (Jel 13:3). A halálos seb azt a kudarcot jelzi, amely a pápaságot 1798-ban érte. Ezután – ahogy a próféta mondja – “az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. Pál világosan kijelenti, hogy a “bűn embere” a második adventig megmarad (2Thessz 2:3-8). Egészen az idők végéig fogja folytatni csaló munkáját. A Jelenések könyvének írója ugyancsak a pápaságra utal, amikor azt mondja, hogy “imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe” (Jel 13:8). Mind az Óvilág, mind az Új, a vasárnap tiszteletével – amely kizárólag a római egyház tekintélyén alapszik – hódolni fog a pápaság előtt…”

Forrás: http://adventista.hu/egwhite/honlap/nk/37.htm  

Az idézett fejezet egésze a hivatkozás megnyitása után olvasható.

A könyv szerzői munkaközössége egyéb iratokat is idézhetett volna. Itt csak visszautalásképpen az előbbi posztban már bemutatott dokumentumokra jelzem, hogy azok az enciklikák, bullák és egyéb római katolikus kiadványok, amikkel a mai napig is találkozhatunk, ha figyeljük a Szentszéktől indított közléseket, nem különböznek az előbbi könyvből idézett fejezetben olvasható tételektől.

De érdemes még másik szerzőket is idézni.  A folytatásban következnek.

 

Mondja el a véleményét!