A történelem nagy perei III.rész. Róma és Júdea

Róma és Júdea

Amikor a görög Heródes, a római hűbéres király Kr. u. 4-ben meghalt, Augustus megfelelt végren­delkezésének, és hatalmát megosztotta három fia között.

Az ország legnagyobb részét, Júdeát, Sza­máriát és Idumeát Arkhelaosz kapta, noha nem ki­rályi, hanem etnarchai méltósággal. Heródes har­minchárom évig uralkodott, de politikai és gazdasá­gi sikerek birtokában sem tudta az egész zsidósá­got dinasztiájához békíteni. Emiatt halála után azonnal, még mielőtt Augustus a végrendeletét megerősítette volna, Júdeában és Szamáriában fel­kelés tört ki.

Főleg a Galileai Júdás vezette és a köz­népben hívekre talált legjelentősebb mozgalomban keveredett össze a Heródes fiai és Róma elleni in­dulat a vallásos-messianisztikus és szociálforradalmi célokkal. A Heródes-dinasztiát a társadalom fel­ső rétege is elutasította, Galileai Júdásról és más mozgalmi vezetőkről azonban úgy vélte, hogy táv­lati céljuk veszélyes játékot indít el, s az a térség nyugalmára veszélyes lehet. Legjobb ellenszernek az látszott, hogy Róma vonja tartományi igazgatá­sa alá a területet. De Augustusnak hiába javasolta ezt egy zsidó küldöttség, mert akkor a császár Heró­des fiaival tárgyalt.

Csak egy következő küldöttség kérését teljesítette tíz év múlva, miután Arkhelaosz addigra sem tudott békét teremteni az uralma alatt álló területen. A császár Kr. u. 6-ban megfosztotta székétől, majd Júdea és Szamária élére egy praefectus Judaeae-t rendelt. Provinciái megszervezésé­ben és igazgatásában Róma mindig szívesen hasz­nálta föl a honi arisztokráciát. A zsidó felső réteg javaslata megfelelt ennek a politikának, hiszen ez a réteg papi nemesekből és nagybirtokosokból állt, és a zsidóság szadduceus irányzata felé hajlott.

A nép ellenállása újabb lökést kapott, amikor Publius Sulpicius Quirinus szíriai helytartó még ugyanabban az évben bevezette az első tartományi cenzust, és a földadót, a tributum soli-t megtetézte a fejadó, a tributum capitis. A szigorúan vallásos réteg, így a farizeusok szerint is az évi egy dénár fe­jadó sértette azt a törvényt, amely úgy szól, hogy Is­tenén kívül más úrnak senki meg ne hajoljon. Joázár Róma-barát főpap megbékíteni igyekezett vol­na a konok tiltakozókat, de fáradozása eredménye­ként csak tekintélyét vesztette el mindenestül, annyira, hogy a rómaiak már semmi hasznát sem lát­ták, Quirinus le is tette tisztéből. Utóda, Annás 10 évig (Kr. u. 6-15) viselte a főpapi tisztet, veje, Ka­jafás pedig 20 évig; ők ebből is láthatóan jól ido­multak a helytartókhoz, akik korábban attól sem ri­adtak vissza, hogy esztendőnként váltsanak le és nevezzenek ki főpapokat.

A fejadó botránykő maradt, s ha rossz volt a ter­més, főleg a szegényebb népréteget súlyosan meg­terhelte. 17-ben Szíria és Júdea Rómához folyamo­dott az adó csökkentése ügyében: hogy sikerrel-e, nem tudjuk (Tacitus: Annales 2). A feszültség nem enyhült, és ismételten fölléptek férfiak messianisztikus, szociál-forradalmi és Róma-ellenes jelszavak­kal, hívek gyűltek köréjük, s némely mozgalom már a banditizmus határát súrolta.

Vezetőik szive­sen nevezték magukat királynak, de a rómaiak és a zsidók közül sokan csak rablóknak (lésztai) ítélték őket. Flavius így említi meg összefoglalólag ezeket a mozgalmakat: „Júdeában gyakori volt a fosztoga­tás, a nép vaktában fölcsapott egy-egy királyi név­vel kérkedő és a közösség kárára hadba vonuló ve­zér hívének; ezek a csapatok a rómaiaknak csak ke­vés kárt okoztak, honfitársaikat viszont halomra öl­dösték.” Efféle „király” lehetett a „lator” Barabbás is, aki felkelést szított Jeruzsálemben, gyilkosságot követett el, s ezért került Pilátus börtönébe.

Néhány farizeus egyszer már csapdát állított Jé­zusnak, hogy a rómaiak kezére adhassa: kifüleltették véleményét, hogy szerinte szabad-e a császár­nak adót fizetni.

Abban bíztak, hogy Jézus majd amolyan „királynak” bizonyul, és mint a többi, ki akarja használni a tributum capitis okozta zúgolódást. https://www.youtube.com/watch?v=ntzi4EVfVtA

Lukács aztán pontosan megfogalmazza a főpa­pok Jézus „király” ellen Pilátusnál emelt vádját: „Úgy találtuk, hogy ez fölforgatja nemzetünket, és megtiltja adót adni a császárnak, és magát fölkent királynak mondja.” Sem Lukács, sem szavukhihe­tő tanúi nem olvasták a politikai üzelmekről szóló írásos vádat, amelyet pedig a főpapok alighanem át­adtak a vád szóbeli közlésekor. A legfőbb vádat megtudni persze még az utóbb a keresztre függesz­tett felirat se volt szükséges: aki látta Jézust megkö­tözve, útján a pretóriumba, és ismerte Júdea politi­kai viszonyait, s azt is tudta, hogy nincs olyan ró­mai helytartó, aki tartománya vallási viszályaival törődne, hacsak azok nem fenyegetik a közrendet, annak nem lehetett kétsége a tárgyalás alapjául szolgáló vád felől.

Ugyanilyen biztos volt, hogy Pilátus tüstént meg fogja vizsgálni a felségárulás vádját, már csak azt is földerítendő, vajon a nép mekkora körében hatot­tak Jézus tanai. A provincia biztonsága, Pilátus sze­mélyes biztonsága is múlhatott ezen. Egyik evangé­lista se bizonytalan abban, hogy mekkora gondos­sággal firtatta Pilátus a főpapok vádjának megala­pozottságát. A szinoptikusoknál kétszer, János sze­rint éppenséggel háromszor vallatja Jézust. Ebbeli szívós alapossága, mint még látni fogjuk, beleillik a hivatali munkásságáról általában alkotható kép­be.

Az evangéliumokból kicseng a római jogrend iránti nagy tisztelet; ezt a rendet más tartományokbeli, az evangélistáknál csak kevéssel fiatalabb kor­társak is dicsérik, így Plutarkhosz {De fortuna Romanorum) és Krizosztomusz Dio (Oratio 41). Gon­dos bírónak persze egykettőre látnia kellett, hogy a Jézus elleni politikai vád mennyire alaptalan. Ahány bandavezér királlyal és lázadóval Pilátus­nak addig dolga volt, az mind igencsak elütött Jé­zustól.

Ebben a helytartó törvénytudó, szokás sze­rint mellette ülő konzíliumi tagjai is egy vélemé­nyen voltak (Ap. Csel. 25, 12). Az evangéliumok nem említik, csak Lukács iktatja be egy későbbi részlet formájában, hogy Heródes Antipas, Galilea tetrarchája, és mint ilyen, Jézus tartományi ura a vádlott ártatlan voltát tudatta Pilátussal. Máté­nál Pilátust feleségének fiktív kérése erősíti meg nézetében. Ha a praefectus Judaeae valamelyik adószedőjét kérdezte volna meg – hiszen Jézus többször is találkozott jó egyetértésben adószedők­kel,-  meg is szólták ezért szigorúan vallásos zsidó testvérei (Márk 2, 15-17; Máté 11, 19; Luk. 15, 1 -2) -, akkor bármelyiktől ugyanúgy megtudta vol­na, hogy a Mester lojális alattvalója a császárnak, még a fejadót sem helyteleníti, sőt egyszer elfutott egy nagy sokaság elől, amely az egyik kenyérsza­porítás után királyává akarta megtenni. (Ján. 6, 13-15)

A helytartó azonban maga is átlátott a főpapok taktikáján, és aligha lepődött meg azon a tényen, hogy a Jézus elleni vád mögött nem áll egyéb, mint a megrögzött zsidó vallási viták egyike. Márk és Máté szerint „tudja vala, hogy irigységből adták őt kézbe a főpapok”. Nem kellett Szókratészra és pol­gártársainak gyilkos irigységére emlékezni (Pla­tón, Xenophón Apologiái), nem tették ezt sem az evangélisták, sem Pilátus.

Emberi tapasztalat is megtanít arra, hogy hány ilyen pert szült irigység, és bizonyítják ezt jól ismert görög és római perbe­szédek, mint Lüsziasz Oratiója vagy Cicero beszé­dei (pro Cluentio, pro Sulla). Jeruzsálemben sem volt ez másképp, mint Rómában és Athénban. Josephus Flavius honfitársai egyik bűnére célzott, amikor saját magáról írta:

„Harmincéves lehettem, olyan korú, amelyben még annak is nehéz az irigy­ség szülte hamis vádaskodást kerülnie, aki külön­ben sosem álnok.. .”A per idején Jézus szintén har­mincas korú.