Telo – emoji – Messenger – Online kommunikáció – csetelés – iGen…

Akinek van kisgyereke, unokája, vagy bárki, akit szeret, akihez lelkileg kötődik, biztosan sokat gondolkodik a mai ifjúság kommunikációs gyakorlatán.

Miért is nem beszélgetnek a “mai fiatalok”, ha van szájuk, hangokat is tudnának kiadni ezen a nyíláson…? Mi lehet az a különös készülék, amit – általában – a bal kezükben tartanak, meredten bámulják, majd elkezdik egy újjal bökögetni. Néha pedig sodorják le-föl, amíg egy percig (hatalmas idő egy fiatalnak!!) megállapodnak. Ez aztán ismétlődik előre-hátra, oda-vissza.az asztalnál...

A folyamatot – amikor együtt vannak többen is – csak az szakítja meg, ha egyiküknek valami izgalmas kép, téma…feljön a kis monitoron. Akkor egy-két érthetetlen kifejezést dünnyögve, hirtelenül megelevenedik a táj. Beszédhez hasonló állapot észlelhető, de ez csalódást is hozhat, mert ezek a látszólagos “közösségi” kifejezések, bűvös szavak nem valódi kommunikációt takarnak, hanem időlegesen megjelenő kapcsolat-pótlékok.

Makogás és rövidítésekkel tarkított – felnőtteknek merőben érthetetlen – szavakhoz hasonló hangképletek keletkeznek. Ezeket a szinonima-szótárban, vagy a Magyar nyelv értelmező kéziszótárában, vagy egyéb szógyűjtemény-forrásokban úgysem találnánk meg. Esetleg a Szleng-szótár adhat némi támpontot, ha nem régen adták ki. Mindezt egy gyakorló – de eléggé elkeseredett nagypapa – jegyezte le, miután elolvasta Herceg Szonja alábbi  cikkét. (Dénes Ottó)

Teló nélkül? Halál, az lenne

A kütyüfüggés nem egyéni, hanem társadalmi probléma

FOMO. Az új betűszóval a Facebook-függőknek nem árt megismerkedniük. Az újfajta szorongás azt az érzést takarja, amikor valaki folyvást attól tart, hogy kimarad valamiből (Fear of Missing Out). Szakértők szerint a világ ma nemcsak addiktívabbnak tűnik, mint korábban, hanem az is. Mert a mostani esz­közöket, programokat, közösségi oldalakat kifejezetten úgy fejlesztik, hogy minél több időt töltsünk velük. Ezzel egy időben egy­re több kutatás számol be arról, hogy szo­rongást okoz a mai kamaszoknak élőben beszélgetni és érzelmileg megérteni a má­sikat. Ami érthető: akárhány emojink van a Messengerben, az nem segít, ha a másik arcán átsuhanó érzelmeket, a testbeszé­det, a hanghordozást kellene, dekódolni – egy élő beszédhelyzetben.

– Ha majd lesz kocsim, azt tuti ma­gam veszem meg. Mert ugye a telót anyáéktól kaptam, és folyamatosan zsarolnak vele, hogy elveszik, meg elvágják otthon az in­ternetet. El tudod képzelni, mi lenne, ha elven­nék a telómat? Halál, az lenne.

Ez csak egy, a buszon, villamoson elcsípett beszél­getés közül, amit tizenévesek folytatnak, és közpon­ti témája az okostelefon, a márkák meg a közösségi oldalak. Ha idéznek valamit vagy valakit, azt biztos, hogy egy fotó, bejegyzés alapján teszik, a beszélge­tések kilencven százaléka a közösségi oldalakon tör­téntek körül forog.

A The Atlantic magazin által nemrégiben elemzett amerikai kutatás szerint a 2012-es év mérföldkő volt a generációk közti különbségek átalakulásában. Ek­korra az amerikai lakosság több mint felének volt már okostelefonja. A kutatók által iGennek keresz­telt generáció, az 1995 és 2012 között születettek már okostelefonnal nőnek fel, az előtt van Instagram – oldaluk, hogy elkezdenék a középiskolát, nem élték át „az alapértelmezett internet” előtti időket Az ada­tokból kiderül: azoknak a tinédzsereknek a száma, akik naponta, iskola után összejöttek a barátaikkal, 40 százalékkal csökkent 2000 és 2015 között. A ko­sáredzés utáni lógás a parkban már csak kevesek passziója.

Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó – akinek egyik szakterülete a digitális függés – azt mondja, világszerte megfigyelhető tendencia, hogy kevesebb élő találkozás, program jellemzi a mai tinédzserek életét Ennek pedig viselkedésbeli és a mentális egészséget érintő következményei vannak.

Kevésbé képesek megfelelően kommunikálni élőben, leolvasni a testbeszéd alapján mások érzé­seit, ezáltal az- empátiára való képességük is csök­kent A közösségi médiában szerzett rengeteg isme­rős ellenére a statisztikák szerint a magány érzése ugrásszerűen megnőtt körükben. Hiába a sok virtuá­lis haver, a tizenévesek közül sokan egyedül nyom­kodják a telefonjukat.

És mit látnak? Sok kecsegtető dolgot, amiben ők nem vesznek részt, miközben Facebook-ismerőseik sikeresnek, menőnek tűnnek. Mindezt véget nem érő mennyiségben.

Az ettől kialakuló újfajta szorongásnak már neve is van: FOMO (Fear of Missing Out), vagyis az az érzés, hogy lemaradnak valamiről, kimaradnak valamiből. Mondhatjuk, hogy ez á perifériára került fiataloknál régen is megvolt, és akkor sem volt jó, de hatalmas különbség a korábbi és a mai, digitális világ között, hogy a közösségi oldalak folyamatosan érzékletes fotókat és beszámolókat nyomnak az ar­cukba arról, mit hagynak ki, mihez nincs hozzáféré­sük. Tehát nemcsak tudják, de látják, végigkövetik azt, aminek nem lehetnek részesei – magyarázza Villányi Gergő.

Az örök kérdésre, miszerint másak-e a mai gyere­kek, mint a digitális boom előttiek, Villányi szerint nem egyszerű válaszolni, de vannak jelenségek, ame­lyeket lehetetlen nem észrevenni.

Sokszor előfordul, hogy egy gyerek jobban sze­reti a telefonját, és jobban ragaszkodik hozzá, mint bárki vagy bármi máshoz. Azért, mert mások a mai minták: egy telefonnal, tablettel felnövő gyerek másként kapcsolódik a világhoz, mint aki sportolt, táborokba ment, akinek ki kellett mozdulnia, ha beszélni akart a többiekkel.

Egyre több kutatás számol be arról, hogy szorongást okoz a mai kama­szoknak élőben beszélgetni és érzelmileg megérteni a másikat.

Ez olyan, szociális képesség – folytatja Villányi Gergő -, ami a serdülőkorban, gyakorlás révén fej­lődik, de akárhány emojink van a Messengerben, az nem segít, ha a másik arca, testbeszéde, hangja rejti a választ, a reakciót egy élő beszédhelyzetben. Ezért a barátságok fenntartása nehezebbé válik, miképp a randizás kapcsán is félelmetes lehet kilépni a valódi világba a képernyő elől.

A félelem csak fokozódik, amikor a – sokszor túlzottan hamar – kialakított virtuális bizalmi viszonyt és a következmények nélkül kimondott szavakat élőben ís meg kellene élni. ,

– Online megváltozik a kommunikációnk – állítja a pszichológai tanácsadó. – Nehezebb kontrollálni az érzéseinket, sokkal hamarabb kerülünk bizalmi, intim közelségbe valakivel a fejünkben felépített hiányos kép kialakítása után. Van en­nek egy másik véglete is, amikor online dehumanizáljuk a másikat, vagyis nem érző, élő embernek látjuk, hanem egy képnek, egy marék betűnek, és ilyenkor nem érezzük, hogy szavainknak milyen következményei lehetnek. Az online zaklatásnak nincs határa: a bántalmazó iskolai közeget eddig ott lehetett hagyni tanítás után, ma már a telefonon bárhová követni tud. Szerencsére egyre több olyan, a fiata­lokat célzó program van, amelynek pontosan e mechanizmusok megismertetése és az empátia fejlesztése áll a középpontjában.

Persze az internet széles körű elterjedése előtt is voltak prob­lémák, elég csak a videojátékokra gondolni, amelyek gyakran re­metét csináltak a tinédzserekből.

– A videojátékok egy generációval ezelőtt még sokkal szűkebb réteget érintettek, és grafikailag, technológiailag sem voltak annyira csábítóan megkomponálva – mondja Villányi, aki egy idő­ben maga is küzdött a videojáték-függőséggel. – Az MMO (online, sokszereplős játék) és a kompetitív játékok elterjedésével robbant óriásit a piac a tízes évekhez közeledve.

A játékfejlesztő cégek szakértői tudják, miként működik az agyunk, tisztában vannak pszichológiai gyengeségeinkkel, és mindezt számításba veszik a termék­fejlesztésnél és a marketingnél. A mai világ azért tűnik addiktívabbnak, mint ko­rábban, mert a most fejlesztett eszközöket, programokat kifejezetten úgy készítik, hogy minél több időt töltsünk velük. így tehát igenis van különbség a tíz-húsz évvel ezelőtt készült és a mostani játékok, applikációk, közösségi oldalak között.

  • A korábbi, elenyésző számú esetből egész generációkat fenyegető probléma lett – véli Villányi. – A digitális világ túl sok olyan dolgot ígér és ad meg bizonyos keretek között, amelyekre a lelkünk szomjazik: szeretetet, kapcsolódást, célokat, elfogadást, a valahova tartozás és a sikeresség érzését.  A videojátékokban ezt feladatokkal, küldetésekkel, a közösségi oldalakon lájkokkal, követőkkel és hozzá­szólásokkal erősítik, ezek egyben mérceként is funk­cionálnak. Itt a jutalom azonnali, és az sem érdekli a felhasználót, ha az kiszámíthatatlan, külső forrásból érkezik. Ördögi körbe kerül, mert ez bizonytalan for­rás: nem tudhatja, hogy a következő fotója, bejegy­zése is ugyanolyan elismerést vált-e ki. Aki ezt haj­hássza, folyamatosan ennek bűvkörében él, e szerint rendezi be a világát, ez lesz önértékelésének alapja. Persze nem kell reménytelennek látni a helyzetet, ugyanis az internet és a telefon is eszköz, tőlünk függ, attól, mire használjuk. Az online térben való eligazo­dás mostanra például alapvető készséggé vált

– Pozitívumként említhető, hogy a tanuláshoz, adatgyűjtéshez, hobbikhoz ren­geteg tudás áll rendelkezésünkre online, mondhatni, megnyílik a világ. Egy bará­tom mesélte, mennyire fantasztikus, hogy egy ausztrál fotós workshop videóját nézi, pár órával később amerikaiaktól tanul, egész nap chilei zene szól, és mind­ez szinte ingyen. Könnyen és gyorsan elérhetjük a családunkat, a barátainkat is – bár az azonnal rendelkezésre állás és a türelmetlenség, annak feltételezése, hogy aki elérhető, az mindig ott is van, és figyel a telefonjára, a csetre, már ár­nyalja a képet – mondja Villányi Gergő.

A szakértő hozzáteszi: fogalmunk sincs, hogy hosszú távon milyen követ­kezményekkel járnak a most észlelt jelenségek, mert a változás olyan gyors volt, hogy nem állhat rendelkezésünkre több évtizednyi kutatói megfigyelés tapasztalata.

De az látszik, nem mindegy, hogy milyen digitális világ várja azokat, akik ebbe már beleszületnek.

Az okostelefonok és a közösségi oldalak megjelenése óta megnöveked­tek a magány és a depresszió tünetei a tinédzserek között.

Az online világ nem tudja helyettesíteni az élő találkozást, egy jó be­szélgetést, egy ölelést, a másik szemébe nézést A problémának a kommunikáció megváltozása és a közösségi oldalak szolgáltatta illúziók is részei: ide a legjobb élmények, a legszebb pillanatok kerülnek fel; ha ehhez akarjuk hasonlítani hétköznapi életünket, azt gondolhatjuk, min­denki boldog és menő, minket kivéve – mondja Villányi Gergő, aki úgy véli, hogy napi egy-két óra a telefon képernyője előtt már káros hatással van ránk, és sokan ennél jóval többet töltenek vele. Hogy mekkora időről is beszélünk: napi két óra telefonozás egy év alatt pont egy hónapnyi időnket emészti fel.

A telefonok, monitorok képernyőjének hideg, kék-fehér fénye az agyunknak azt a jelet küldi, hogy aktív, nappali időszak van, ezért leállít­ja az elalvásért felelős hormonok termelését – ezért sem ajánlott alvás előtt egy órával ezeket az eszközöket használni. A képernyők bámulása alvásunk minőségére és hosszára is hatással van, a kialvatlanság pedig könnyen okoz depressziós tüneteket A depresszió csökkentésére pedig mi más lehetne a gyógyír, mint az addikciók többségénél: a megvonás, az elszakadás az online tértől

A közös programok mérséklik a depresszió tüneteit, javítják az általá­nos közérzetet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy jót tesz élőben egymás mellett ülve a telefonokat nyomkodni – figyelmeztet Villányi Gergő.

A pszichológiai tanácsadó szerint a kamaszoknak elsősorban úgy se­gíthetünk, ha megértjük, mit jelent nekik az adott eszköz. Viselkedési addikcióknál, például videojáték-függőknél sok kutatás arra mutat rá, hogy a túlzott használat mögött valójában szociális probléma áll.  A fiatalnak nincs befogadó közege, nincsenek barátai, nem él át sikereket a valóság­ban, ezért az online térben keres megoldást.

múzeum látogatás …

Az online világ alternatívái lehetnek az egyre népszerűbb társasjáté­kok, egy hobbi vagy sport, ami összeköt sok hasonló gondolkodásúval Az együtt elért fejlődés, a közös erőfeszítések kapcsolódási pontokat, közösséget teremtenek. Ismerni kell, mi iránt érdeklődik egy tizenéves, mi kelti fel a kíváncsiságát, ehhez pedig szülői, tanári erőfeszítés szüksé­ges, és persze sok-sok beszélgetés – aminek alapja az otthoni bizalom, elfogadás. Hiába mondja egy serdülő, hogy remekül érzi magát egy vi­deojátékkal vagy napi több óra cseteléssel, arányaiban legalább annyi élő találkozásra, programra van szüksége, mint amennyi időt online tölt.

/Herczeg Szonja/

Mondja el a véleményét!