A Názáreti: Mit tudhatunk Jézus első 30 évéről?

Az un. “hiányzó évek” sok-sok kutatója Jézus életéből az elmúlt majd’ 2000 év során rengeteg fantáziadús kitalációval próbálta betölteni azt az űrt, amely évek az evangéliumok leírásaiból egyáltalán nem, vagy csak nagyon elnagyoltan rajzolhatók meg. Itt lehetséges a történettudománynak némi keresnivalója, hogy legalább azt próbálja megértetni, ami a zsidóság elég jól dokumentált életének sok vonatkozásában tetten érhető, bemutatható.

Ruff Tibor történész a HETEK munkatársa erről írt 2015 december 24-én.   http://vigyazo.blog.hu/2015/12/24/a_nazareti_mit_tudhatunk_jezus_elso_30_everolhttp://vigyazo.blog.hu/2015/12/24/a_nazareti_mit_tudhatunk_jezus_elso_30_everol

A Hetek ünnepi számában az emberiség Megmentőjének történeti, természetes, emberi alakjáról, eredeti környezetéről adott közre néhány kevéssé ismert tényt. 

Ismét bejárta az internetet egy arckép „Ilyen lehetett Jézus” címmel, melyet régészek, történészek, antropológusok rekonstruáltak koponyamaradványok alapján egy kétezer évvel ezelőtti, galileai zsidó férfiről. Hogy a rekonstrukció valóban hasonlít-e valamennyire is Jézusra, azt nem tudhatjuk, de az kétségtelen, hogy a közkeletű Jézus-ábrázolások, ikonok, képek, szobrok vagy épp filmek általában nem egy sémita-júdeai arcvonásokkal rendelkező Jézust jelenítenek meg, hanem inkább egy germán-latin európai arcot – míg Bruegheltől a Jézus-filmekig az is általánosan jellemző, hogy Júdás és a rosszindulatú főpapok viszont határozottan zsidós jegyeket mutatnak, jelezve ezzel az egész nyugati kultúrán végighúzódó keresztény antiszemitizmus mindmáig kitörölhetetlennek bizonyuló reflexeit. Így mindenképpen üdvözlendő, hogy az antropológusok által egy lehetséges Jézus-portréként publikált kép nem a fehér bőrű, kék szemű, szőkés, árja Jézus-képet erősíti tovább.

Érdekes lenne ugyanakkor a kutatást továbbvinni abban az irányban is, hogy az egyes zsidó törzsek közötti különbségeket is figyelembe vegyék, ugyanis a tizenkét törzs további eltérő külső jegyeket mutat. Manasse és Efraim például egyiptomi származású anyjuk (József felesége) miatt külsőleg is elütöttek a többiektől, míg Dávidról, Jézus őséről maga a Biblia jegyzi föl, hogy alacsony volt és vörös hajú. Eszerint akár Woody Allent vagy a „Kis Kabost” is fel lehetett volna kérni egy Dávid- vagy Jézus-film főszerepére – de akárhogy is, mindenképpen érdemes lenne végre egy olyan Jézus-filmet csinálni, ahol a főszereplő nézne ki a legzsidósabban.

A Jézus korabeli ácsmesterek­nek az építkezés minden fázisához érteniük kellett.

De hogy ne csak a külsővel foglalkozzunk, érdemes tudatosítanunk azt is, hogy a Jézus névre Megváltónk akkoriban talán nem is hallgatott volna. Valódi neve héberül Jésuá (a Jehósuá rövidebb alakja, melynek jelentése: Jahve megment), de anyanyelvén, azaz arámiul, annak is galileai tájszólásában ezt egyszerűen csak Jésunak ejtették, mert a szóvégi á akkoriban már lekopott. Ő maga is galileai tájszólásban beszélte az arámi nyelvet, amit például onnan tudunk, hogy a héber Eleázár nevet Lázárnak ejtette híres példázatában (a rabbinikus irodalomban egy Eliézer nevűt egyenesen Lézernek hívnak arámiul), mivel itt pedig a szókezdő magánhangzó tűnt el. Jézus, azaz Jésu más fennmaradt eredeti mondataiból (effátá, táljetá kúm(í), Éloí, Éloí lemá sabaktání) is tudjuk, hogy arámiul beszélt, mint akkoriban minden zsidó.

Az arámi nyelv galileai tájszólását a művelt júdeai körökben eléggé lenézték, a rabbinikus irodalom is beszámol ilyen gúnyolódásokról, amelyek arra mutatnak, hogy a legalább négy-hatféle torokhangot (k, kh, ch, h, q, r) a galileaiak nem nagyon különböztették meg a kiejtésben (ahogy az európaiak beszélnének mondjuk arabul), s így erős akcentusuk miatt Júdeában néha nem is értették, mit mondanak. Péter is emiatt „bukott le” a főpap házában Jézus letartóztatása után.

Ugyanakkor biztosan tudható, hogy a Názáreti Jézus (Jésu há-Nócrí) jól tudott héberül is. A zsinagógákban ugyanis csak olyan férfiaknak engedték meg a nyilvános felolvasást, akik helyesen és értelmezve fel tudták olvasni a – magánhangzók jelölése nélküli! – héber szöveget, valamint helyesen le is tudták azt fordítani arámira. Az ilyen személyeket arámiul kárjánának nevezték (felolvasásra alkalmas), ez nem jelentett magasabb szintű „teológusi” képesítést, de jól kellett hozzá ismerni az akkoriban a hétköznapokban már senki által sem beszélt, csak az imában használt, „szent” héber nyelvet. Márpedig Jésunak rendszeresen megengedték Názáretben, hogy felolvasson, fordítson – a zsinagógákban néhány versenként mindent arámira is lefordítottak –, majd arámi nyelven prédikáljon is.

A rabbinikus irodalom emlékezete kissé bizonytalan abban, hogy a fiúgyermekek kötelező oktatását már Simon ben Setach vagy csak Jóchánán ben Zákkáj Szanhedrin-elnöksége idején vezették-e be – előbbi esetben, mely talán valószínűsíthetőbb, már maga Jézus is részesült ilyen „általános iskolai” oktatásban. A rendelkezés szerint minden zsidó fiúgyermeknek ötéves korától tízéves koráig mindennap iskolába kellett járnia (általában a helyi zsinagóga épülete szolgált erre), ahol először írni és olvasni tanították őket, majd pedig gyakorlatilag bemagoltatták velük az Ószövetség jelentős részét. (A lányokat otthon a család nőtagjai tanították a Tóra szerinti háztartás-vezetésre és női életre, bár sokan közülük is megtanultak írni-olvasni.) Mivel abban a korban egy teljes Ószövetség csak egy szekrényben fért el, és csillagászati összegbe került, magánemberek nem rendelkeztek saját Bibliával, legfeljebb egy-két dúsgazdag, ezért minél nagyobb anyag memorizálására törekedtek.

Még a szegényebb, kisebb falvak sem engedhettek meg maguknak egy teljes Szentírást, bár Tórának minden zsinagógában kellett lennie.

Ezért az ókori emberek memóriája egészen másképp volt kihasználva, mint a miénk – a görögökről is tudható, hogy a csak kicsit is műveltebb polgárok nagy része fejből tudta az Íliászt és az Odüsszeiát. A zsidóságban hasonlóképp a Biblia felét-harmadát még a gyengébb képességű tanulók is elsajátították. Más tantárgyuk ebben az öt évben nem volt, csak a Szentírást olvasták, skandálták, magolták, napi – állítólag – tizenkét (!) órában. Nem bonyolódtak értelmezési kérdésekbe – ezt csak később, a magasabb szintű rabbinikus iskolákban tartották fontosnak –, hanem csak megtanulták a Szentírás szövegének lehető legnagyobb részét. A tanár alkalmazhatott fizikai fenyítést is – ezt a rabbinikus szabályok végül a saruszíjjal való ütésben limitálták, mivel korábban előfordult olyan brutális verés, amelybe belehalt egy-két gyerek –, és szombaton is tanultak.

Akik ezt az általános iskolát nagyjából eredményesen elvégezték, alkalmasakká váltak a zsinagógai felolvasásra, ha életük is egyébként közismerten rendezett volt. Így érthető, hogy olyan egyszerű halászok is, mint Péter, János, Jakab kapásból idéznek szó szerint prófétai részeket, zsoltárokat beszédeikben, leveleikben; valamint hogy maga Jézus is, jóllehet magasabb „írástudó”-képzésben nem részesült, alkalmas volt a kárjáná szerepére (a korabeli zsidóságban a teljes írástudatlanság, analfabétizmus gyakorlatilag ismeretlen volt).

E kötelező iskoláztatás mellett és után a szegényebb, egyszerűbb családokhoz tartozó fiatalok apjuktól vagy menyasszonyuk apjától szakmát tanultak. A kor felfogása szerint egyébként mindenkinek, még a gazdag és tanult embereknek is rendelkezniük kellett kétkezi munkában való szakértelemmel, jártassággal – Jézus például ács volt, Péter halász, Pál sátorkészítő. Még a legtekintélyesebb rabbiknak is volt fizikai munkájuk, mivel társadalmi közmegvetés sújtotta az olyan embereket, akik nem értettek semmilyen fizikai szakmunkához, és azt nem gyakorolták – az ilyen emberektől akkoriban nem fogadtak el szellemi tanításokat sem, mert erkölcstelennek tartották, hogy valaki csak a szellemi dolgokból éljen.

Jésu tehát az általános iskola végeztével az ácsmesterséget sajátította el apja mellett, ami akkoriban kissé tágabban az építkezés egészét átfogta (nemcsak a tetőt). Mondhatni profi lett az építőipari szakmunkában az alapoktól a tetőig – s ebből is élt több mint harmincéves koráig. Rendkívül fontos üzenete is van annak, hogy az emberiség Megmentője, mi több, az emberi testben megjelent Isten nem királynak született erre a földre, nem is értelmiséginek, nem rabbinak, nem papnak, nem lelkésznek, nem gazdagnak, nem művésznek – nem az elitbe született, hanem az akkori középosztály alsó rétegébe építőipari szakmunkásnak, és mintegy húsz évet el is töltött ebben a szakmában. Jó, ha beszédei apró részleteinek mai intellektuális elemzői ezt is mindig a szemük előtt tartják.

Az Újszövetség eredeti görög szövege itt-ott felvillanásnyi betekintést ad Jézus/Jésu természetes habitusába is, amely szintén jól illeszkedik a fenti képbe – jóllehet meglepő volta miatt a fordítók ezeket a nüanszokat gyakran le sem merik fordítani. Amikor például több napnyi keményen „átdolgozott” (csodák, jelek, tanítás) nappal és nem teljesen átaludt éjszaka (a viharos tenger lecsendesítése álmából felkeltve) után, Jáir zsinagógafő lányának feltámasztása után hazafelé tart, végül utolsóként még két vak is gyógyulásáért könyörög, Jésu semmit sem válaszol nekik. Azok azonban bemennek utána még a házba is, ahol végül meggyógyítja őket, majd – amikor már elmenőben vannak – a görög szöveg szerint „rájuk mordult” (ezt egy bibliafordítás sem meri így lefordítani, pedig ezt jelenti), hogy „vigyázzatok, senki ne tudja meg!”.

Szinte látni, ahogy a fáradt ácsmester a válla fölött hátrafordulva még utánuk dobja ezt az udvariatlan, érdes mondatot. Mégsem volt soha senkiben nagyobb szeretet nála ezen a világon. Csak éppen nem az az elpuhult, nyálas, meleg, smúzolós, finomkodó, jaj-csak-nehogy-valaki-megsértődjön álszeretet, ami annyira népszerű ma végsőkig szublimálódott nyugati kultúránkban. Hanem emésztő tűz.

(írta: Ruff Tibor teológus, filozófus)

 

Mondja el a véleményét!