A reformáció 500. évfordulója. Luther és kora I.

Részlet Richard Friedenthal: Luther élete és kora c. könyvéből: (336-337 oldal)

Kétségtelen, hogy ez nem a hagyományos megközelítés egy évforduló hőséhez közeledve. A születéstől a “karrier” csúcsáig érve egy sor fontos tételt általában megemlítenek, és egyikét-másikát részletezik is a recenzensek. Engem a lutheri életműben ez a jelenet nyűgözött le és fogva is tart. A történet központi jelenete, amikor egy  birodalom  császára és egy jelentéktelenségből kibukkant kis szerzetes egymással szemközt állva, eszméket ütköztetnek egymással. (D.O.)

A Wormsi birodalmi gyűlés Lutherrel foglalkozó szakaszának a végjátéka, amikor már a fejedelem (V. Károly) az ülés végére érve szerette volna rövidre metszeni “a szerzetes” ügyét:

“Luther válasza, amelyről maga mondotta, hogy „szarva, foga nincs”, így hangzott:

„Ha nem győznek meg a Szentírás bizony­ságával vagy világos észokokkal — mivel nem hiszek egyedül sem a pápának, sem a zsinatoknak, amelyek nyilvánvalóan gyakran té­vedtek, és ellentmondtak egymásnak —, úgy a lelkiismeretemhez és Isten Igéjéhez vagyok kötve. Ennélfogva “nem tudok, és nem akarok visszavonni semmit, mert sem nem bátorságos bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni. . . Isten en­gem úgy segéljen.

Nagy izgalom támadt. A császár már készült felállni, eleget ér­tett: nincs visszavonás! A barát megátalkodott maradt! Az officiális buzgalmában instrukcióin túlmenően, izgatottan kapacitálta Luthert: „Ugyan, hagyd a lelkiismeretedet, Márton!” Főleg a zsina­tok tekintélyének elutasítása hozta ki a sodrából, ingerülten kiabál­ta : „Hogy a zsinatok tévedtek, azt te sohasem tudod bebizonyíta­ni! Az egyházi fegyelem kérdéseiben talán el lehet ismerni, hogy elő­fordultak tévedések.” Luther visszavágott: „Én be tudom bizonyíta­ni!”A császár, aki már állott, kurtán véget vetett a jelenetnek. Elég a vitatkozásból! Vezessék el ezt az embert! Intett a heroldnak, és sietve elhagyta a termet.

Vad zűrzavar és kiáltozás tört ki. Sokan azt hitték, hogy Luthert börtönbe akarják hurcolni. Körülfogták. Majdnem mindenkinél volt fegyver. Odalépett a herold, Luther megnyugtatta az érte aggódókat: Láthatják, hogy védőkíséret oltalma alatt áll! Sietve kifelé tuszkolták. A bejárat előtt a császár spanyol lovasai a menet után kiabáltak valamit, amit szerencsére a németek nem értettek meg: „Al fuego! Al fuego!” (Tűzbe vele, tűzbe vele!) A nyelvi zűr­zavarnak köszönhető, hogy nem tört ki véres csetepaté, legalábbis nem itt és nem azonnal. Szállására érve Luther mindkét karját magasba emelve így kiáltott fel: „Túl vagyok rajta, túl vagyok rajta!”

A máglyát követelő kiabálásnak sok évvel később volt még egy utójátéka. Károly császár, miután legnagyobb tervei meghiúsultak, miután egy emberöltőn át folyton háborúkat viselt Franciaország ellen, a pápák ellen, az eretnekek és a törökök ellen, lemondott az uralkodásról, és a yustei kolostor közelében épült szép villájában töltötte élete hátralevő részét. Néha elbeszélgetett a szerzetesek­kel. Egy alkalommal arról esett szó, hogy a hithű Spanyolország­ban, az inkvizíció szigorú ébersége ellenére is néhány eretnek gócot találtak. Könyörtelenül le kell számolni velük, jelentette ki a csá­szár: Megégetni őket! Csak semmi könyörület! A vádlottak meg­bánását sem szabad enyhítő körülménynek betudni. „Helytelenül jártam el — jegyezte meg tűnődve —, hogy akkor nem ölettem meg Luthert. Nem voltam köteles megtartani szavamat.” Mert egy eretnek — így érvelt Károly — a császárnál nagyobb úr ellen vétkezik: Isten ellen. „Nem égettem meg, és ennek következtében iszonyú naggyá növekedett ez a tévelygés. Megakadályozhattam volna …”

S még tovább fejtegette gondolatait a szerzetesek előtt, akik fel­jegyezték szavait. Az eretnekekkel egyáltalán nem szabad szóba állni, vitába bocsátkozni, nem szabad meghallgatni őket. „Olyan eleven és átgondolt érvekkel hozakodnak elő, amelyek könnyen megzavarhatják az embert. És mi történik akkor, ha véletlenül egy hamis érv megragad gondolataimban? Ki lehetne olyan erős, hogy azt ki tudná tépni a lelkemből?”

A két nagy ellenfél tehát, Luther halála után, még egyszer szem­ben áll egymással, mint egykor Wormsban. … De szilárdan bízott az Igében, és nem lehet ráfogni, hogy lelke nem volt elég erős, hogy ellenfeleinek érvei a legcsekélyebb mértékben is megingatták volna. A császár a tekintély embere, ő a hatalomban bízik. Ez az egyetlen bizonyító eszköze; a hite, bármilyen erősnek érzi, meginoghat.

Károly tra­gikuma, hogy meg kellett érnie legfőbb és lényegében egyetlen ar­gumentumának, a hatalomra való hivatkozásnak csődjét, és még nagyobb tragikum, hogy a fél világ népei két táborra szakadtak.

Mondja el a véleményét!