Jezsuiták tegnap és ma

 Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma c. könyv két utolsó fejezete.

Megjelent 1974-ben a Kossuth könyvkiadónál. A fülszövegből idézek. „A „fekete rend” mindig izgatta az emberi fantáziát. Négyszáz éven át sorra jelentek meg a jezsuiták „titkait” leleplező könyvek, mindig az őket dicsőítő könyvekkel párhuzamosan, így azután  vallás és világnézet kérdése volt, ki miként vélekedett Loyola gyermekeiről; hősöknek és vértanúknak, kivételes képességű tudós papoknak vagy éppen méregkeverőknek, királyok, sőt pápák gyilkosainak nevezték-e őket. A jezsuiták hatalma ma sem lebecsülendő…

A Jézus Társaság szervezete és belső élete

A Jézus Társaság székháza a Vatikán tőszomszédságában, alig néhány lépésnyire Bernini csodálatos kolonnádjaitól, a Szent Péter-bazilikától, egy szűk kis közben, a Borgo di Santo Spiritóban magasodik. A hatalmas épület, a komor, kétszár­nyú, .mindig zárt vaskapu, a magasan nyíló ablakok ostromot váró erődre emlékeztetik a sétálót.

Itt dolgozik Pedro Arrupe, a rend generálisa, itt a központ­ja a rendi vezetésnek és az egyes jezsuita szervezeteknek. A Társaság ügyvitele mintaszerű, racionális, szervezete ugyan négyszáz éves, de ma is alkalmas feladatainak ellátására. A rend alkotmánya szerint a törvényhozó hatalmat a generális- kongregáció gyakorolja. Ez azonban általában csak a gene­rális halála után, az új generális megválasztására ül össze. Er­re az alkalomra minden rendtartomány taglétszámához mér­ten meghatározott számú professzust, vagyis négyfogadalmas jezsuitát választ küldöttnek. A legutóbbi, az 1965. évi generá­lis-kongregáció, amelyen Arrupe pátert választották Johannes B. Janssens utódául, 705 különféle javaslatot tárgyalt meg. Ezek többsége a 425 éves rendi szabályzat revíziójára irá­nyult. A legjelentősebb javaslatok a generális hatalmára vo­natkoznak, arra a hatalomra, amely a Jézus Társaságban Loyola óta korlátlan volt. Szerepelt a javaslatok között a ge­nerális hivatalviselési idejének korlátozása, a hagyomány sze­rint a generálisé az egyetlen élethossziglani tisztség, minden más renden belüli megbízatás csak néhány évre szól. Sokan tá­mogatták azokat a javaslatokat, amelyek hét, legfeljebb tizen­két évre kívánták korlátozni a generális hivatalviselési ide­jét.

Az érvek hátterében az a gyakorlati szempont is szerepet játszott, hogy Janssens páter, az előző generális, élete végén már majdnem teljesen vak volt, és alig tudott ágyától az író­asztaláig elvánszorogni. A korlátozásra irányuló javaslatot nem fogadták el, megszavazták azonban azt, mely szerint a területi asszisztens mellé négy, ún. általános asszisztenst kell kirendelni; ezeket az előbbiekkel szemben – akiknek csak tanácsadói szerepük van – intézkedési jogkörrel is felruház­zák. Nagy vita támadt a képzési formák kérdésében; többen rövidíteni akarták a tizenöt éves képzési időszakot, korai spe- cializációval és bizonyos tantárgyak összevonásával. A generális-kongregáció felvetette a jezsuita provinciák közötti foko­zottabb együttműködés szükségességét a több tartományt érintő kérdésekben. A javaslattevő amerikai páter rámutatott, hogy az Egyesült Államokban működő provinciák fejei egye­dül Rómának felelősek, ezért alig állnak egymással kapcsolat­ban.

Felszólalások hangzottak el a renden belüli megkülönbözte­tésekkel szemben; főleg a professzusok kiváltságainak meg­szüntetéséért. A rendben előírt három fogadalom (szegény­ségi, szüzességi és engedelmességi) mellett a legkiemelkedőbb képességű jezsuiták személyes fogadalmat tesznek a pápa irán­ti különleges engedelmességre. Ezek a négyfogadalmasok, a „professzusok”. (Csupán minden negyedik jezsuita profesz- szus.) A javaslatot a professzusokból álló küldöttek nagy többséggel elvetették.

A XXXI. generális-kongregáció legesélyesebb jelöltjei a megválasztott Pedro Arrupe mellett a következők voltak: John L. Swaine kanadai páter, aki a Janssens halála és Arru­pe megválasztása közötti időben a rend generális-vikáriusi- ügyvezetői tisztét látta el, Edward Mann amerikai jezsuita, az indiai provinciális, John McMahon páter, a New York köze­lében fekvő auriesville-i rendház spirituálisa, vagyis „lelki igazgatója”, az olasz Paolo Dezza, a pápai Szent Gergely egyetem volt rektora, végül Roberto Tucci, a „Civiltá Cattoli- ca” mindössze 44 éves főszerkesztője, a legfiatalabb kandidá­tus.

A generális megválasztása tradicionális módon, szavazócé­dulával történt, amelyen a hagyományos latin szöveg („teljes alázattal teszek tanúságot” stb …) alá kell beírni a jelölt ne­vét. A kongregáció napirendi pontjai feletti szavazás azonban már teljesen modern, elektronikus módszerekkel, piros és zöld színű jelzésekkel történt, automatikus összesítéssel és kivetés­sel. A kongregáció résztvevői éppúgy, mint a pápát választó bíborosok, lezárt és lepecsételt ajtók mögött döntenek új ge­nerálisuk személyéről. A megválasztáshoz itt elegendő az egy-, szerű többség, a legtöbb generálist egy, legfeljebb két forduló után választották meg.

A lepecsételt ajtó mögött az elektorok a generális megvá­lasztásáig csak kenyérrel és vízzel élhetnek. A „Newsweek” című amerikai magazin 1965. május 17-i száma idézi a válasz­tásra siető egyik amerikai jezsuita küldött mondását: „A ke­nyér és a víz gyors gondolkodásra serkent.”

A rend szervezete „egyszerre monarchikus, arisztokratikus és demokratikus”. A monarchikus jelleg abban áll, hogy a ge­nerális praepositus (vagyis a rendi elöljáró) korlátlanul gya­korolja <a végrehajtó hatalmat, az arisztokratikus jelleg a leg­kitűnőbbek kiválasztásában jelentkezik a novíciustól a professzusig terjedő skálán. Végül a „demokratikus” jelleg pedig, a rendtagság elvbeni teljes egyenlőségében mutatkozik, abban, hogy a legkitűnőbb elme, valamely nagy egyetem rektora a rendházban teljesen egyenlő a konyhán kisegítő fráterral. E különös demokratizmus jellegében rendezik még a generális­kongregációkat is, amelyek törvényhozó hatalommal bírnak. A két generális-kongregáció között viszont – lényegében élet­fogytiglan – a rendi generálisnak törvényhozói hatalma is van

.A ferencesek főnökét minister generálisnak, mindenki szol­gájának, a dominikánusok fejét magister generálisnak, min­denki tanítójának, a Jézus Társaság generálisát pedig generá­lis praepositusnak, vagyis mindenki elöljárójának nevezik. A korlátlan hatalom egyetlen rendfőnökre sem hárít akkora fe­lelősséget, mint a jezsuitákéra.

A társaság tizenegy asszisztenciája területi megoszlásban fogja át a világot, de a történeti hagyományok alapján ezek közül hat európai (a spanyol, az itáliai, a francia, a szláv, a német, az angol) és öt Európán kívüli (Észak- és Dél-Ameri­ka, Kelet-Ázsia, India, Közép-Amerika). Az 1965. évi generá­lis-kongregáció ezenkívül négy általános asszisztenset is kije­lölt, akik egyben a rendi generális általános helyettesei is. (Ezek egyike a már említett Varga András magyar jezsuita.)

A rend római központjának pontos és „naprakész” adatai vannak az egyes provinciák, asszisztenciák, sőt az egyes rend­házak személyi és gazdasági helyzetéről. A rendi vezetés szá­mára a döntést a pontos és részletes információk teszik lehe­tővé, még a legtávolabbi provincia esetében is. A századok óta minden részletében kidolgozott információs rendszert még tökéletesítették is a modern hírközlő eszközök. Érdekes egy pillantást vetni e rendszer .mechanizmusára, amely századokon át a világ egyik legtökéletesebb hírszerző és hírfeldolgozó rendszere volt

.Minden provincia évente alapos és részletesen kidolgozott jelentést küld Rómába az ottani tevékenységről. Rövid jel­lemzést ad minden rendtagról, illetve kiegészítést az előzők­höz. A jelentéseket a rendi Kúrián működő területi assziszten­sek kapják kézhez, akik speciális módszerek alapján feldol­goztatják az adattömeget. A provinciák jelentéséit tételenként ellenőrzik, és különféle szempontok alapján revideálják a ge­nerális által időnként a provinciába küldött vizitátorok, akik a provinciálistól a novíciusokig személy szerint mindenkivel beszélnek. További rendkívül érdekes, értékes, főleg szemé­lyi vonatkozású információkat kap a rendi vezetés az egyes funkciókra javasolt személyekkel kapcsolatban. Ilyen esetek­ben négy, a kiszemeltet közelről ismerő pátert szólítanak fel bizalmas véleményezésre. Ez a módszer annyira bizalmas, hogy a véleményadásra felszólított sohasem tudja, ki lesz a másik három, a jelölt pedig sohasem fogja megtudni, kik ad­tak róla kedvező vagy kedvezőtlen véleményt. A titoktartás­ra kínosan ügyelnek, a fecsegésért szigorú megtorlás jár.

A rendi Kúrián minden egyes jezsuitáról dosszié készül, amelyben az illetőre vonatkozó valamennyi információ idő­beli sorrendben megtalálható. Szerepel ebben a szociális szár­mazás, az egykori tanulmányok, a speciális képességek, a jó és a rossz tulajdonságok az addigi tevékenység, sőt ennek több oldalú értékelése. Az évek során összegyűlt adatok lehe­tővé teszik egy-egy személy képességeinek, adottságainak ob­jektív áttekintését, egy-egy féladat betöltésére való alkalmas­ságát vagy alkalmatlanságát.

A jezsuita módszerekhez tartozik még az is, hogy minden provinciának van egy olyan – mindenki előtt ismeretlen – tagja, aki a generális külön parancsa alapján közvetlenül kö­teles jelentést adni a helyi vezetők tevékenységéről, a provin­ciában történtekről. Erről a megbízatásról az illető még a gyónás pecsétje alatt sem szólhat. így megbízatásuk teljes ti­tokban marad, és egy vezető sem tudhatja, mikor és hol ki figyeli, jelentést téve minden lépéséről. Ugyanilyen „beépíté­si” módszert alkalmaznak a provinciálisok a házfőnökökkel, a házfőnökök pedig a páterekkel kapcsolatban. A csúcstól a legutolsó kis telepig kiépített „információs” belső kémrend­szer századok óta a legnagyobb titkossággal és hatékonyság­gal működik.

Főként a jezsuiták soraiban találhatók az egyház legértéke­sebb emberei, maga a rend az egyház egyik leghatékonyabb eszköze a katolicizmus terjesztéséért, az egyház befolyásának növeléséért vívott küzdelemben. Napjainkban különösen fon­tos szerephez jutottak a vallás általános válságának, a szerve­zetek gyorsuló felbomlása és a laicizálódási folyamatok feltar­tóztatásának érdekében végzett akciókban.

Soraikban ott találjuk a legkiemelkedőbb katolikus gondol­kodókat, a különféle egyházi „tudományágak” művelőit, de megtalálhatók közöttük a polgári természet- és társadalomtu­dományok neves képviselői, a szociológiában, a . lélektanban, a közgazdasági és nyelvtudományokban, az etnográfiában és sok-sok más részterületen kitűnt tudósok is. Az a tény, hogy a katolikus szervezetek között a legcéltudatosabb és legjobban koncentrált szervezet a Jézus Társaság, nem valamely vélet­len következménye, hanem a céltudatos, fegyelmezett, ugyan­akkor más egyházi szervezetékkel össze sem hasonlíthatóan magas fokú, másfél évtizedes, legapróbb részletekig kidolgo­zott nevelési rendszeré. Minden jezsuitának kivétel nélkül keresztül kell esnie a legkeményebb próbatételeken. A gyengék pedig könyörtelen kihullanak a tizenöt év rostáján.

A Jézus Társaságba felvételre jelentkezett fiatalembernek vállalnia kell, hogy szakít egész addigi életével, családjával, környezetével, minden addigi kapcsolatával, baráti körével. Minden életmegnyilvánulását alá kell vetnie a példátlanul szi­gorú előírásoknak. A novíciátus, a rendi újoncidő kemény próbatétel, ez az első rosta, ahol a gyengébbek elhullanak. A nevelés célja, hogy a novíciátus két éve alatt teljesen megtör­jék a fiatalember akaraterejét, átformálják nézeteit, kialakít­sák új véleményét. Percenként találkozik a könyörtelen és fel­tétel nélküli engedelmesség, a teljes alávetettség alaptörvé­nyével, egész hátralevő életének legfontosabb parancsával.

„A jezsuitának, mint egy holttestnek, úgy kell engedelmes­kednie, akivel bármit lehet tenni. . . úgy kell átengednünk magunkat feletteseinknek, mint egy viaszdarabkának, amely formálni engedi magát akarat és ellenállás nélkül, mint egy holttestnek, mint egy kis feszületnek, amelyet egyik oldalról áttesznek a másikra. .. így kell mindig kéznél lennünk, hogy a rendet szolgáljuk, hogy az olyan módon használjon fel, aho­gyan jónak látja. .. hinnünk kell, hogy a fekete fehér, ha az egyházi felsőbbség ilyennek jelenti ki…” – hagyta örökül Loyola. A rendalapító akarata napjainkig érvényesült, bár a legnagyobb nézeteltérések korunkban éppen az engedelmesség kérdésében jelentkeznek. (Maga Arrupe is szükségesnek tar­totta, hogy a „korszellemnek” bizonyos engedményeket te­gyen. A .hamburgi „Spiegel!’-nek adott nyilatkozatában leg­alábbis erről beszélt.)

A Jézus Társaság nem tölti napjait önsanyargatással, aszketizmussal, elmélkedéssel, jámbor böjtökkel, nem fordul el a világtól, mint a többi szemlélődő szerzetesrend. Loyola sze­rint a test a lélek eszköze, az erőtlen eszköz pedig nem lehet alkalmas nagy dolgok keresztülvitelére. Igaz, hogy a rend 425 éves történetében voltak pápák, akik megpróbálták a többi rendre is kötelező zsolozsmázást, közösen végzett kórusimákat és egyéb kötelezettségeket a jezsuitákra is kiterjeszteni, de ez sohasem sikerült. Hívek voltak jelszavukhoz: a harchoz „Is­ten nagyobb dicsőségére”. Igaz, hogy más egyházi szervezetek az Isten dicsőségére munkálkodnak, de ők „Isten nagyobb di­csőségéért”, az egyház nagyobb befolyásáért, világi és lelki ha­talmának növeléséért, a hit terjesztéséért, ellenségeinek meg­semmisítéséért. Tevékenységük szívós, eszközökben nem vá­logatós, fegyelmezett, jól szervezett és mindennapos harc. A jezsuitákat ellenségeik és barátaik egyaránt az ecclesia militans, a harcos egyház legjobban kiképzett rohamcsapatának, a „pápák könnyű lovasságának” tartották. Nézeteik, vélemé­nyük, harcmodoruk gyakran szembekerült az egyház vezetésé­vel, nemegyszer magával a pápáéval is, ha úgy látták, hogy akarata, véleménye az egyház – és a rend – érdekeivel ellen­tétes. Ilyenkor nem befolyásolta őket a pápának tett külön engedelmességi fogadalom sem.

Az alkalmazott módszerek mindig korszerűnek bizonyul­tak, sőt egyes esetekben korukat is megelőzték, hatékony, okos módszerek voltak. A célokat azonban nem pusztán kor­szerűtlenségük, elérhetetlenségük miatt nem tudták elérni, ha­nem a Vatikán azon törekvése miatt, hogy egyetlen világegy­házzá legyen. Ez a magyarázata a ragyogó fegyvertényeket követő kudarcoknak, akár a kínai térítést, akár a paraguayi „mintaállamot”, akár többi kezdeményezésüket vizsgáljuk.

*A rend első rostáján, a felvételen átesett fiatalembert a rendkívül kemény kétéves újoncidő, a novíciátus várja. Élet­rendje ettől kezdve percekre előírt, egyetlen szabad perce sin­csen többé. A precíz időbeosztás az önállóság megtörésének első lépése. Foglalkozásait gondosan váltogatják, negyedóráról negyedórára mást kell tennie, általában előző tevékenységétől eltérő feladatot kap. Személyes megítélésére semmit sem bíz­nak, egy poharat vagy egy ceruzát is külön kérnie kell felet­teseitől. A rendbe való belépés első pillanataitól fogva meg kell szoknia, hogy mindenben elöljárója dönt, önálló akarata megszűnt.

Loyola éveket töltött azzal, hogy hihetetlen aprólékosság­gal, századokra meghatározza utódainak viselkedését, maga­tartását. A kívülálló számára sokszor érthetetlen és nevetsé­ges aprólékossággal kidolgozott szabályok az évek során olyan reflexekké alakulnak át, amelyek a jezsuitát élete végéig irá­nyítják. Ilyen nevetségesen aprólékosak a rendalapító által összeállított „Szerénység szabályai”. Ezekből idézünk:

1. szabály: Minden külső mozgást a szerénységnek, aláza­tosságnak kell jellemeznie, amely a vallásos érettséggel páro­sul. Különösen a következőket kell figyelembe venni:

2. szabály: A fejet nem szabad gondatlanul ide-oda for­gatni, hanem méltóságteljesen, lassan fordítani, ha erre szük­ség van. Ha nincs rá szükség, a fejet lehajtva kell tartani.

3. szabály: A szemeket általában le kell sütni, anélkül, hogy jobbra-balra tekingetnénk.

4. szabály. Ha tekintélyes személyiségekkel beszélünk, nem szabad azok arcába vagy szemébe nézni, hanem az arc alá, a nyak tájékára.

5. szabály: El kell kerülni a homlok, de különösen az orr ráncolását, mert külső vidámságot kell mutatni, amely a bel­ső derűt tükrözi.

6. szabály: A szájat nem túl szorosan, de nem is túlságo­san nyitva kell tartani.

7. szabály: Az arc inkább csak örömöt, semmint bánatot tükrözzön.

8. szabály: A ruhának mindig tisztának és kiigazítottnak kell lennie, amint ez szerzeteshez illik.

9. szabály: A kezek, ha a ruha felemeléséhez nem szüksé­gesek, leengedve tartandók.

10. szabály: A járás legyen mértéktartó, ha nincs szükség a gyorsaságra, de a méltóságot ebben az esetben is meg kell őrizni.

11. szabály: A magatartás és a test minden mozdulata mindenki épülésére szolgáljon.

12. szabály: Ha egyszerre többen hagyják el a rendházat, kettesével vagy hármasával, a superior [fölöttes] által előírt rendben kell menniük.

13. szabály: Ha beszélni kell, úgy a szerénységre és épületességre kell gondolni, mind a szavak megválasztásában, mind a beszéd módjában.

Egy kortárs tanúsága szerint Loyola a „Szerénység szabá­lyai”^ könnyek között írta le, annyira meghatotta saját művé­nek nagyszerűsége.

A felettes a novícius sivár életének minden megnyilvánu­lását, minden érzését és gondolatát szinte jobban ismeri, mint az a magáét

.„Az elöljárók feladata, hogy állandóan fürkésszék, ‘ki mi­re képes, mire alkalmas, mikor tér le egyszer-másszor embe­ri gyengeségből, megfontolatlanságból vagy öntudatlan mel­lékszempontok által vezéreltetve a leghelyesebb, a legcélrave­zetőbb útról. Ha tévelyeg, azonnal figyelmeztetni kell szere­tettel, de ha szükséges, erővel is a helyes útra kell vezérelni” – írja elő a rendi szabályzat.

Az újonc nem köthet barátságot társaival, sőt minden ilyen kísérletet csírájában fojtanak el. Ha úgy látják, hogy két novícius között a szimpátia legcsekélyebb jele mutatkozik, sürgő­sen elkülönítik őket. Arra törekszenek, hogy egymásnak le­hetőleg ellenszenves fiatalokat helyezzenek el egy teremben, így könnyebben teljesítik azt a feladatukat, hogy egymás apró hibáit az első naptól bejelentsék a feletteseiknek.

A novíciátus (kezdetétől fogva két, egymásnak lehetőleg minden tekintetben ellentmondó alaptermészetű, magatartású és érdeklődésű fiatalt állítanak párba a felettesek; ők lesznek egymás „őrangyalai”. Az a feladatuk, hogy társukat meghatá­rozott időközökben figyelmeztessék azokra a „vétkeikre”, amelyeket más emberi közösségben talán észre sem venné­nek. Évente többször kerül sor a lapidatióra, magyarul a „megkövezésre” (nemcsak a novíciusoknál, hanem az idősebb rendtagoknál is), amikor a házfőnök vagy a novíciusmester jelenlétében mindenkit megbírálnak. Akire éppen sor kerül, le­térdel és alázattal fogadja „Őrangyalá”-nak vádjait, amelyek többnyire ilyenfélék: túlságosan gyorsan vagy nagyon is lassan beszél, ok nélkül nevetgél, vagy búsul, gyorsan vagy éppen las­san jár, mohón vagy piszmogva eszik, sokat nézdegél maga kö­rül, ahelyett, hogy lesütné a szemét, és így tovább a vétkek. Hogy semmit és senkit ne szokhassanak meg és semmihez se ragaszkodjanak, állandóan cserélgetik környezetüket, hálóter­meiket.

A viselkedési szabályok mellett a rendi regulák a legszi­gorúbban szabályozzák a viselkedés, az öltözet, a magatartás, az egymással való kapcsolattartás, a gyónás, az utazás rendjét.

Ezeket a feljebbvalóknak éjjel-nappal ellenőrizniük kell. Az előírások között szerepel az is, hogy a novíciusoknak éjjel ágyukban oldalt fekve, kezeiket a takaró felett tartva kell aludniuk, ezt a feljebbvalóknak éjszaka is ellenőrizniük kell. Aki akár álmában is megsérti az előírást, fel kell ébreszteni és kötelességére figyelmeztetni.

A szigorú szabályok kötelezőek, de ezek mellett még szá­mos tanács, ajánlás köti gúzsba az újonc életét, ezeket úgy­mond „illik” megtartania.

A novíciust már újoncideje alatt is arra nevelik, hogy a Jézus Társaság a keresztény világ legnagyszerűbb, legcsodála­tosabb, egyedülálló intézménye, a tökéletesség csúcsa, tehát egyetlen szervezet sem hasonlítható hozzá. Az újonc kizárólag a rendi irodalommal találkozik, kizárólag a rend szentjeinek életét tanulmányozza, s egyedül csak arról hall, hogy Krisztus tanításainak leghitelesebb megnyilvánulásai a Jézus Társaság előírásaiban, tanításaiban találhatók. .

A többi szerzetesrend régóta vádolja a jezsuita szerzőket azzal, hogy öntudatuk szerfölött magas, a kötelező szerénység erényét eszükbe sem jut gyakorolni, amikor rendjük dicsősé­gét hirdetik. A modern szerzők között például Costa-Rosetti páter a Jézus Társaság szelleméről írott, 1937-ben kiadott könyvében a Társaságot „a keresztény tökéletesség csúcsának” mondja. Mussolini bizalmasa és gyóntatója, a lateráni egyez­mény közvetítője, Tacchi-Venturi páter rendtörténete két rész­re osztja az egyháztörténetet. Az első rész a Társaság megala­pításáig terjed, a második a későbbi időszakot öleli fel. Mind­az, ami korábban történt, sokban kárhoztatható, de ami az­után történt, az csupa dicsőség. A jezsuiták gyógyítják ki a pápaságot „gennyedő fekélyeiből”, amelyeket VI. Sándor, II. Gyula és más pápák (közöttük a rendet jóváhagyó és kivált­ságok sorával elárasztó III. Pál) okoztak.

A század elején a Társaságból kilépett porosz arisztokrata, Paul von Hoensbrook gróf emlékezéseiben olvassuk, hogy a jezsuita nevelési rendszerből, irodalomból, prédikációkból újra és újra, ‘hol halkabban, hol hangosabban mindig kicsendül, hogy a jezsuita nem hétköznapi ember, s a jezsuitának ezért naponta hálálkodnia kell istenének.

Az öntudatnak erre a túlzott formájára, nagyon is kiszámí­tott okokból van szüksége a Társaságnak, mert serkenti a fel­adatok legjobb végrehajtását, hiszen minden jezsuita tudatá­ban van annak, hogy ő nem közönséges ember, ezért a tőle várt teljesítmény sem lehet átlagos színvonalú.

Az eddigiek alapján érthető, hogy a többi egyházi szerve­zet, elsősorban a szerzetesrendek, a jezsuitákat gőgös, felfu­valkodott, beképzelt embereknek tartják, nem kis részben ezért voltak olyan elkeseredett ellenségeik, mint a dominiká­nusok vagy a ferencesek.

Ha az újoncnak a kétéves nehéz próbaidőben sikerül helyt­állnia, utána ún. egyszerű fogadalmat tesz, majd – szinte ki­vétel nélkül hazájától távoli – rendi főiskolára kerül, ahol há­rom évig filozófiai tanulmányokat végez. Ha a tanulmányok során nem ér el kielégítő eredményt, vagy ha a feljebbvalók nem tartják alkalmasnak, minden előzetes értesítés nélkül el­bocsáthat jáik.

A filozófiai stúdium lényege a vallásfilozófia klasszikus és modern szerzőinek tanulmányozása. Ezután következik a magisterium, vagyis az oktatási gyakorlat a rend valamelyik kol­légiumában. A magisterium helyenként két vagy három, másutt öt év. Ekkor a már huszonötödik életévét betöltő fia­talember teológiai tanulmányokat kezd. Ez a kurzus négy évig tart, s aki itt kiváló eredményt ér el, az jutalomképpen újabb egy évig a teológia valamely választott speciális területén búvárkodhat.

A teológiai tanulmányok után a jezsuita vala­mely világi tudományágban szerez – orvosi, szociológusi, jogi, irodalomtörténeti, filozófiai – diplomát valamely rendi egyete­men. Ezután következik a pappá szentelés, majd utána a leg­utóbbi generális-kongregáción és a tájkonferenciákon is sokat kifogások és elavultnak tartott tertia probatio, a harmadik próbatétel. Ez egyéves alantas munkát jelent a filozófiát, teológiát végzett, valamely tudományágból diplomát szerzett, harmincas éveinek közepe felé járó férfi számára, akinek taka­rítást, konyhai kisegítést, ház körüli alantas munkát, kórház­takarítást vagy ehhez hasonló manuális munkát kell végeznie. A tertia .probatio, a harmadik próbatétel (az első a novíciátus, a második a pappá szentelés), a sokéves tanulásban és engedelmességben átalakult férfit ismételten az „alázatos sze­rénységre” inti.

A második vatikáni zsinat után a jezsuitaképzést érte a legtöbb bírálat, főleg abban a vonatkozásban, hogy a tizenöt éves stúdium nem a hivatásra készíti fel a rendtagot, ha­nem tömegével árasztják el felesleges ismeretekkel.

A rend legkiválóbbjainak engedélyt adnak a negyedik fo­gadalom letételére. Az egyszerű szerzetesi fogadalom a sze­génységre, a szüzességre és az engedelmességre vonatkozik, ez a negyedik a pápának tett különleges engedelmességi fogada­lom. A négyfogadalmasok a rend legkiválóbbjai, valóságos arisztokratái. Közülük kerülnek ki a legfontosabb tisztségvi­selők, a ház- és a tartományfőnökök.

A professzusok után a rendi hierarchiában a coadiutorok, a hármas fogadalmat tett rendtagok következnek, ők alkotják a derékhadat. Feladatuk a lelkipásztorkodás, az oktatás, a missziós munka. Utánuk a laikus fráterek következnek, aki­ket nem szenteltek pappá, ezek gazdasági és kisegítő jellegű tevékenységet végeznek. Az utánuk következő fokozatban ta­lálhatók a skolasztikusok, vagyis a még tanulmányaikat végző, de a noviciátust már kiállott fiatalok, végül a rendi rangsor legalján állnak a kétéves újoncidejüket töltő novíciusok

.A tulajdonképpen 16 éves próbaidőt még a novíciátus ke­serves gyötrelmeit kiállott fiatal férfiak sem bírják mindannyian, sokan hullanak ki közülük a rostán. Az utóbbi évek­ben a 16 éves próbaidőt kitöltöttek is százával hagyták el a rendet.

„Nálunk már a kétéves újoncidő is csupa megpróbáltatás – írta büszkén rendjéről Bangha páter csak hadd hulljon a férgese, csak lépjen ki idejében, ki nem közénk való.”

A rendi tagozódással kapcsolatban – amely különösen az utóbbi években sok vitát váltott ki – néhány év előtt megje­lent egy magyar származású jezsuita latin nyelvű műve. Ez a könyv a fokozatok kialakulásával és a renden belüli arányok négy évszázados múltjával foglalkozik. Lukács László páter azt fejtegeti, hogy Loyolának különlegesen képzett, filozófiá­ban és teológiában különösen jártas segítőtársakra volt szük­sége, olyanokra, amilyenek a maga korában kevesen voltak. Ezért rendelte el, hogy a Jézus Társaság felszentelt papjait két csoportba kell osztani. Az első csoportba kerültök a kiváló képességűek, ők megkülönböztetésként a negyedik fogadal­mat is letehették. A másik csoportba azokat osztották, akiket feletteseik a magasabb fokozatok elérésére nem tartottak ké­pesnek. Ezeknél elegendő volt az alapfokú latin nyelvismeret mellett annyi teológiai tudás, hogy a gyóntatás és a prédikálás munkáját végezhessék. Loyola életében ez a felosztás még nem alakult ki véglegesen. Aki később képes lett arra, hogy a megkívánt fokozatot elérje, feljebbvalója véleménye ellenére is bejuthatott a professzusok közé.

Loyola halála után Nadal páter, a rend titkára, Lainez bizalmasa elfogadtatta azt a té­telt, hogy professzusnál nem elegendő a teológiai és a filozó­fiai tanulmányok elvégzésének ténye, hanem kitűnő ered­ményt kell felmutatni. Miután az eminens teológusok száma természetesen csekély, magától értetődően a professzusok szá­ma is ehhez igazodik. Nadal értelmezése ellentmond a Loyola által készített rendi alkotmánynak, minthogy ez azt mondja ki: „A professzusnak elegendő ismerettel kell rendelkeznie a tudományokban, különösen a teológiában, a Szentírásban és valamely világi tudományban.” Nadal javaslatai tehát még túl is mutatnak a rendalapító által ‘kifejtett igényeken. Továb­bi megkötöttséget jelentett, hogy az ötödik generális, Acquaviva elrendelte, hogy ,,senki sem teheti le a negyedik fogadal­mat addig, amíg meg nem bizonyosodnak arról, hogy kielégí­tően képes-e teológiát és filozófiát tanítani”.

A hetedik gene­rális-kongregáció határozata szerint akiknek tanulmányi ered­ménye a teológiában nem mutat kielégítő fejlődést, az már csak morálteológiát tanulhat. így a közepes és ennél gyengébb eredményeket elért jezsuitákat eleve megfosztották attól a le­hetőségtől, hogy később bármikor letehessék a negyedik fo­gadalmat. A VII. generális-kongregáció Acquaviva halála után határozatot hozott arról, hogy a renden belüli fokozatok a Társaság alapját alkotják. Ezért a [későbbi generális-kongre­gációk nem vonhatták vissza azt, sőt még csak vita tárgyává sem tehették.

A másfél évtizedes intenzív tanulás, a jól begyakorolt ön­uralom, a maximális hatékonyságra mindig tudatosan törekvő aktivitás a jezsuitát művelt, minden társasághoz alkalmazkod­ni képes, ezért mindenütt szívesen fogadott emberré teszi. Mentalitásuk mindig megfelelt az uralkodó osztályokénak, megnyerő modoruk-pedig kedvelt társaságbeli emberekké tet­te őket. Bebizonyították, hogy értékes szövetségesek és na­gyon veszélyes ellenségek, hogy sokkal képzettebbek más pa­poknál és függetlenebbek náluk, mert nem kötik őket a töb­bieket megbénító rendszabályok. Feladataikat egyéni képessé­geikhez szabták, türelmük, sima udvariasságuk mögött mindig ott rejtőzött minden ellenállást legyűrő célratörés, nem ritkán az eszközök ‘könyörtelen alkalmazása.

Joggal vetődhet fel a kérdés: miképpen lehetséges, hogy a rideg, embertelen körülmények között felnőtt, vak és süket fegyelemben, az engedelmesség szinte elviselhetetlennek lát­szó feltételei között olyan kiváló képességű, önálló és nemegy­szer ellentmondásos egyéniségű emberek emelkednek ki a je­zsuiták közül?

Az ellentmondás valójában látszólagos, mert ugyanaz a Társaság, amely újoncait valósággal porrá zúzta, egykori em­beri mivoltukat teljesen megsemmisítette, a kemény próbákat sikerrel kiállt tagokat a számukra kijelölt területeken olyan önállósággal, mozgási és cselekvési szabadsággal ruházza fel, amely más egyházi szervezeteknél jóformán elképzelhetetlen. A rendi vezetők már Loyola óta úgy vélték – és az események a legtöbbször őket igazolták -, hogy a mesterséges, művi úton jezsuitává tett „viaszdarabkát” a megszabott irányban, a kitű­zött cél érdekében, képességei teljes felhasználásával, maxi­mális önállósággal lehet és kell harcba vetni. Igaz, hogy nap­jainkban „az engedetlenség mételye” a „legengedelmesebbek” sorai között is észrevehető, egyesek már nemcsak a módszere­ket, hanem a célokat is vitatni merészelik.

Különleges jezsuita „lelki fegyver” a lelkigyakorlatok loyolai módszere. Ezekről a századok során könyvtárnyi könyvet írtak össze. A meditációnak ezt a részletesen kidolgozott mód­szerét minden jezsuitának élete során többször is alkalmaznia kell. Az újonc, novíciátusának első évében, teljes elkülönítettségben elmélkedik Krisztus kínszenvedésein, „a tökéletesség lépcsőit” járva böjtökkel, önkínzással sanyargatja magát. A. módszerek, formák lépésről lépésre meghatározott és ellenőr­zött jellegűek.

A lelkigyakorlatok, amelyeket a hit ébrentartásának és fel- újításának hatásos eszközeként később más egyházi szerveze­tek is elfogadtak, Loyola legsajátosabb, legegyénibb művének tekinthetők. A lelkigyakorlatokról írott könyvében olvasható, hogy az ember „lelki úton”, vagyis képzelete segítségével, bármely tárgyat vagy eseményt éppoly élesen idézhet maga elé, mintha szemtanúja vagy szereplője volna az általa elkép­zelteknek.

„Az érzékek alkalmazásának módja a következő, írja lelki­gyakorlatos könyvében a rendalapító: i. az ember sorban el­képzeli az előforduló személyeket, magatartásukat, mozdulataikat, tekintetüket. 2. Hallja, hogy mit mondanak vagy mit mondanának hasonló helyzetekben. 3. Igyekszik érezni az adott helyzet örömét vagy bánatát, átérezve annak valamennyi ízét vagy keserűségét. 4. Törekszik arra, hogy lélekben érinthesse az illető tárgyat, jelenséget, például a pokol tüzét.”

Az önhipnózis magasabb fokán már bizonyos helyzeteket is észlel; átéli a kárhozottak szörnyű sorsát a pokolban. Ehhez különböző előgyakorlatok szükségesek. Loyola a következő receptet javasolja: „Képzeld el a poklot teljes hosszúságában, szélességében és mélységében. Látás: nézd a pokol tüzének mérhetetlen terjedelmét, az elkárhozottak vergődését, az ör­dögök kegyetlenségét. Hallás: halld sóhajaikat, nyögéseiket, kétségbeesett segélykiáltásaikat, üvöltésüket. Szaglás: gondolj az égő húsnak, a kátránynak, kénnek fojtó bűzére. Tapintás: képzeld a pokol lángjainak kínjait, amelyek a testet, a lelket gyötrik.”

Az érzékszervek „edzése” után egyéb formák következnek, így a számokkal végzett gyakorlatok. Például egy az Isten, kettős az emberi természet, három a Szentháromság stb. Ez­után a betűk következnek, minden betűhöz egy azonos betű­vel kezdődő valamilyen idetartozó fogalom. A fantázia plasz- ticitását fokozzák az egyedüllét, az elzártság, a böjt, az önsa­nyargatás és más ehhez hasonló eszközök. A novíciusok szá­mára előírt harmincnapos lelkigyakorlatot három év letelte után az-előbbivel azonos körülmények között meg kell ismé­telni, azzal a különbséggel, hogy ekkor éjjel egy és kettő kö­zött is elmélkedni kell; az egyórás elmélkedés elvégzéséhez felkeltik a skolasztikust. Ezenkívül minden jezsuitának élete végéig évente nyolcnapos lelkigyakorlatot kell végeznie

.Kötelező még a naponta kétszer (délben és este) végzett lelkiismeret vizsgálat, az examen particulare, amelynek során a jezsuita áttekinti – követett-e el aznap bűnt, illetve kitűzött céljait megvalósította-e. A provinciális minden évben végig­járja tartományának rendházait. Ilyenkor a jezsuita köteles a tartományfőnök előtt legbensőbb énjét, gondolatait, vágyait, kívánságait feltárni, semmit sem szabad elhallgatnia. A tarto­mányfőnökök előtt tehát elvben minden rendtag lelkivilága nyitott könyv. Ilyenkor nemcsak megengedett, de egyenesen kötelező a brutális őszinteség, a teljes nyíltság és a felettesek bírálata. A rendi szabályok szerint az elöljárók rendkívüli ese­tekben bármikor felszólíthatják a rend bármely tagját az önbí­rálat és a bírálat elvégzésére. Így a rendi elöljárók a számuk­ra fontos adatok birtokába kerülnek.

A cél szentesíti az eszközt. A jezsuita erkölcstan

A jezsuita rendet négy évszázados fennállása alatt főként erköl­csi tanításai miatt érte bírálat. Ezért él a jezsuita a köztudat­ban álnok, cselszövő, erkölcsi gátlások által nem korlátozott, mindenki eszén túljárni akaró emberként. A Magyar Értelme­ző Szótár definíciója szerint második értelmezésben a jezsui­ta „rosszindulatú mesterkedéseit ájtatos szemforgatással, kép­mutatással leplező személy”, de hasonló értelmet kapott a szó más nyelvek értelmező szótáraiban is. Kevés olyan bűntett van, amellyel ne vádolták volna a Jézus,Társaságot.

A legközkeletűbb vád, a „cél szentesíti az eszközt” elve. Eszerint a kitűzött cél eléréséhez minden út és mód felhasznál­ható, tekintet nélkül arra, hogy az jó és erkölcsös, illetve go­nosz és aljas. Maga a fogalmazás ebben a formában, a jezsui­ták egyik legnagyobb ellenfelétől, Blaise Pascaltól, a XVII. század nagy janzenista matematikusától és filozófusától szár­mazik, aki „Vidéki levelei”-ben említi először az állítólagos jelmondatot, A jezsuiták tagadják, hogy valaha is használták volna a nekik tulajdonított jelszót. Hasonló megállapításokat azonban a legtöbb morálteológusuknál találhatunk. Jean Pierre Gury, XIX. századi francia páter, az egyik legismertebb je­zsuita morálteológus például így fogalmazott:

„Általános vélemény szerint a vádlott ítélet előtt megszök­het, mert ítélet előtt senkit sem lehet büntetés elszenvedésé­re kötelezni. De ha a vádlottnak szabad megszöknie, akkor nem vétkezik úgy sem, ha betöri a falat és a kapukat, mert ahol a cél megengedett, ott a hozzávezető eszközök is megen­gedettek, amelyek önmagukban közömbösek.”

R. Fülöp-Miller, többször idézett jezsuitabarát művében ar­ról ír, hogy az ilyen és ehhez hasonló kijelentések a jezsuitá­kat ingoványos területre vitték, mert az a nézet, hogy „a jó szándékok esetenként kevésbé jó eszközökkel is elérhetők”, bár absztrakt nézetek, mégis „sérthetik egyesek erkölcsi érzé­kenységét”. Fülöp-Miller idéz az Ótestamentumból, a Talmudból, sőt magát az Újtestamentumot is példaként hozza fel, hogy maga Krisztus és Pál apostol is gyakorolták a jezsuita erkölcstan kedvelt formuláját, a lelki fenntartást. Jézus – Já­nos evangéliuma (7., 8-13.) szerint letagadja atyjafiai előtt, hogy sátorosünnepekre Jeruzsálembe megy, de mégis felment „nem nyilvánosan, hanem .mintegy titkon”. Pál apostol pedig annak ellenére, hogy jól ismerte a főpapot, mégis letagadta, amikor a nép annak szidalmazásával vádolta. (Apostolok cse­lekedetei, 23., 5.). De az említetten kívül Szent Ágoston, az­után Szent Bernát, a cisztercita rend alapítója, Abélard, Albertus Magnus, Bonaventura, sőt maga Aquinói Szent Tamás, az „angyali doktor” is szerepel a jezsuita erkölcstan előfutárai között, de ehhez még Luther Mártontól, sőt Kálvintól is idéz­nek hasonló kitételeket.

Állítólag az idézett mondást az újkor­ban először Macchiavelli fogalmazta meg „A fejedelem” című könyvében olyanformán, hogy valamely immorális, erkölcste­len eszközt akkor lehet alkalmazni, ha az általa elért előnyök az abból származó hátrányokat felülmúlják. A reneszánsz ide­jén ezek az erkölcsi elvek általánosak voltak, de a későbbi századokban már elítélték őket.

.A XX. század második évtizedében Victor Cathrein német páter már azt hirdeti erkölcsfilozófiai művében, hogy „egy jó cél lényegében rossz cselekedeteknek nem szolgál a javára, ez a cselekvés minden irányban rossz marad”. Gury pedig egyik írásában megjegyzi, hogy sohasem engedhető meg a legcseké­lyebb rossz cselekedet, amely által valami jót kívánunk elér­ni. Teljesen érthető, hogy a XIX. és XX. század morálteológusainak más elveket kell vallaniuk, mint az ellenreformáció kora klasszikus jezsuita szerzőinek. Az utóbbiak írásai miatt vádolták és vádolják azzal a jezsuitákat, hogy a két­értelműségek mesterei, akik a tudatos félrevezetéstől sem riadnak vissza.

Különösen három tétel, az „amphibologia”, vagyis a kétér­telműség, a „mentalis reservatio”, vagyis a titkos fenntartás alkotta az erkölcsi tárgyú vádak ‘központját, harmadikként pedig az ún. „probabilizmus”, vagyis a valószínűségről szóló tanítás.

Vegyük sorra az említett tételeket. A kétértelműség a leg­újabb értelmezések szerint tulajdonképpen nem más, mint „az illetéktelen érdeklődő félrevezetését” szolgáló beszédmód. A titkos fenntartás pedig annyit jelent, hogy a dolgot ugyan nem hazug módon, de az igazság egy részének – nem ritkán a leg­fontosabb részének! – elhallgatásával, egyes szavaknak csu­pán gondolatban való kimondásával adják elő. A jezsuiták mindkét esetet kiveszik a hazugság tilalma alól, mert „gyak­ran előfordulhat, hogy a beszélőre, vagy más személyekre az igazság elmondása súlyos veszéllyel járna”. Ha azonban köze­lebbről megvizsgáljuk a klasszikus jezsuita moralisták műveit, látjuk, hogy a magyarázat nem ennyire ártatlan

.Különösen áll ez az esküvel kapcsolatban. A korábbi je­zsuita gondolkodók szerint az az eskü, amelyet egy jezsuita vagy olyan személy tesz le, „aki az ő elveik szerint él”, sem­mire sem kötelezhet senkit. Sanchez, a legnagyobb tekintélyű XVII. /századi moralisták egyike szerint „bensőleg nem bűn az eskünél kétértelműséggel élni”. Gury szerint – aki pedig már a XIX. század második felében működött – „a titkos fenntartás lehetővé teszi, hogy egy kétértelmű fogalmazás, egy akár hangosan, akár hangtalanul kimondott szó az eskü vagy kötelezettség érvényét veszítse. A titkos fenntartás elve lehetővé teszi, hogy egy mondás, állítás szavainak más értel­met tanúsítsunk, vagy azt más értelemben tartsuk fenn ma­gunknak. A titkos fenntartás lényegéhez tartozik a kétértel­műség, ezen olyan beszédet értenek, amelynek kettős értelme van, az egyik világosan, a másik kevésbé világosan tűnik ki, az utóbbinak tehát átvitt és betű szerinti értelme is van.”

Cardenas XVII. századi szerző szerint „mind fontos, mind jelentéktelen ügyben megengedett dolog esküt tenni anélkül, hogy azt szándékunk lenne betartani, csak helyes okunk le­gyen erre az eljárásra”.

Gury páter ugyanerről: „az az eskü, amelyet nem önlekötési szándékból tettünk, nem érvényes … az eskü kötelezettsé­ge azon hallgatólagos feltételek szerint magyarázandó, ame­lyek benne foglaltatnak vagy hozzá gondolhatok.”

Sanchez szerint, ha valaki úgy esküszik, hogy esküjét nincs szándékában megtartani, akkor eleve megcsonkíthatja a sza­vakat, például „juro”, esküszöm helyett, kihagyva a „j” han­got „uró”-t, vagyis „égetem”-et mondhat, „így csak kisebb megbocsátható hibát vétett”.

„Még egy könnyítésünket szeretném Önnek megmutatni – magyarázta Pascal jezsuitája „a „Vidéki levelek”-ben -, ame­lyet tanítóink bizonyos, az emberek közötti kapcsolatban lehe­tővé tettek. A legnagyobb nehézségek árán tudjuk csak a ha­zugságokat elkerülni, de ebben sokat segítenek nekünk a két­értelmű szavakról szóló tanítások. Ezek ugyanis megengedik, hogy olyan kifejezéseket használjunk, amelyek más értelmet is adhatnak szavainknak, mint azt magunk értjük . . . Tudja, hogy mit teszünk akkor, amikor ilyen kétértelmű szót nem ta­lálunk? A dolog egy új találmány: a gondolatok titkos fenn­tartása.”

A hamis eskü „kisebb megbocsátható hibája” alól a jezsui­tát már a házfőnök is feloldozhatja, hamis eskü tehát nincs, csupán lelki fenntartás, amelyet természetesen nem kötnek an­nak orrára, aki előtt letették.

A harmadik sajátos jezsuita erkölcsi tétel az ún. probabilizmus, a valószínűségről szóló tanítás. Eszerint kétes esetekben elegendő egy elhatározás, egy cselekedet igazolására a való­színűségi alap, vagyis szabadon választható a cselekedet meg­ítélésére nézve egy olyan tekintély erkölcsi véleménye, amely a jezsuitának vagy követőjének az adott esetben a legalkalma­sabb. „Senki sem köteles azt a véleményt követni, amely biz­tosabbnak látszik a másiknál, mert ez gyakran kevesebb való­színűséggel bír” – tanítja F. Castro-Paolo. „Vétkesség nélkül lehet egy valószínűtlen véleményt követni és elhagyni azt, amely valószínűbb” – mondja Escobar.

„A tanítók nem azt tartoznak tanítani, ami nekik valószí­nűbbnek látszik, mert az gyakran nem fogadtatik be, nem vizsgáltatik meg kellőképpen és megbotránkoztatást is kelt­het” – inti az oktatókat Castro-Paolo páter. Rhodes szerint „elegendő valamely vélemény probabilitásához, ha valamely neves és vallásos ember képviseli azt”.

A gyakran ellentmondó tételeket tartalmazó könyvtárnyi je­zsuita erkölcstani kötet mindig talál kiutat* a bonyolultnak tar­tott erkölcsi problémák megoldására. Szemmel láthatóan e moralista művek szerzői a kor minden lehetőségét számba vet­ték. Akad bennük tanács arra nézve, vajon a szolga felnyergelheti-e ura paripáját, ha az házasságtörő kalandra indul, éppúgy, mint útbaigazítás azt illetően, milyen óvatossági rend­szabályokat kell betartania egy könyvkereskedőnek, ha er­kölcstelen könyveket árusít. Ilyen könyveket Gury szerint csak bölcs és tanult embereknek kínálhatnak, valószínű ugyanis, hogy a bölcs vásárlók „csak azért veszik meg ezeket, hogy ellentmondjanak szerzőiknek, vagy másokat óvjanak tő­lük”.

A lelkiatyának még bizonyos kereskedői praktikák megíté­lésére is vállalkoznia kellett. Másképpen kellett megítélnie a kereskedő által megjelölt magas árat akkor, ha az csak alku­dozás célját szolgálta, és ismét másképpen, ha tudatosan, fél­revezető módon akarta becsapni vevőjét. Azt is meg kellett tanulnia, hogy az áru értékbecslése a vevő dolga. Jellegzetes példaként az indiánokkal folytatott cserekereskedelem szere­pelt Lessius és Escobar tanításai között. Eszerint a kés és a tükör ritka és becses tárgyat képvisel az indiánok szemében, ezért nem jogtalan ha a kereskedők e tárgyakat nagy értékű árukért cserélik. Még az adócsalás kérdése is felbukkan a je­zsuita gyóntatok részére adott tanácsok között, ez a praktika bizonyos körülmények között ugyancsak a bocsánatos bűnök közé sorolható.

A jezsuiták ellen felhozott vádak között szerepel a politikai gyilkosságokra való felbujtás is. Hivatkoznak a tekintélyes je­zsuita moralisták, Busenbaum, Mariana, Suarez és a nagy Bellarmin „zsarnokölésre” vonatkozó tanításaira. A zsarnok fogalma a jezsuiták szerint a katolikus hit, a pápaság vala­mely olyan ellenségére vonatkozik, aki uralkodó vagy a politi­kai .hatalom birtokosa egy országban. Mariana szerint a zsar­nokot akkor is meg szabad ölni, ha nem bitorolja, hanem jog szerint birtokolja trónját.

A zsarnokölésről kifejtett jezsuita tanítások alapján több­kevesebb bizonyíték birtokában, néha személyes részvételükkel is gyanúsíthatóan tették el láb alól a nagy császári hadvezért, „Wallensteint, Fráter Györgyöt, a római katolikus egyház bí­borosát, III. és IV. Henrik francia vagy I. József portugál királyt, ök juttatták a vérpadra a Wesselényi-összeesküvés résztvevőit, sikertelen merényletek terveit dolgozták ki I. Er­zsébet angol királynő ellen. Korabeli híresztelések szerint I. Lipót Habsburg császárt is megpróbálták lassan ölő méreggel elpusztítani.

A „zsarnokölés” régi témája a XX. század hetedik évtize­dében váratlanul újra felbukkant. A de Gaulle tábornok el­leni merényletek egyikét például Georges Bidault az MRP, a francia katolikus párt egykori vezére, volt miniszterelnök, az. OAS-terroristák zendülésének vezető politikusa, Mariana és Busenbaum XVII. századi érveivel jogosnak, szükségesnek és a nemzet érdekében levőnek nevezte.

Mi a mai jezsuiták véleménye a zsarnokölésről? Riquet pá­ter, a zsinati egységbizottság nemrégiben elhunyt tagja fejte­gette a kérdést a jobboldali párizsi napilap, a „Le Figaro” 1962. augusztus 24-i számában. Szerinte abban az esetben, ha az elnyomás tényét a teológia elfogadja, akkor ez olyan felté­tel, amely a legbölcsebb útmutatás szerint -komoly és biztos jellegű, eszerint a felkelés jobbnak látszik az alávetettség­nél . . .” Riquet páter azonban jónak tartotta hozzáfűzni: „. . . viszont a józan ész objektivitást kíván, annak megérté­sét, hogy egy felkelés országunkat az anarchia szélére taszíta­ná”. Erre a tipikusan probalbilista okoskodásra a liberális „Le Monde” még aznap esti számában kérdéssel válaszolt: ,,Mifé­le jogász vagy teológus az, aki exhumálja a zsarnokölés ósdi szabályait egy ilyen minősíthetetlen vállalkozás mentegetésére?”

A rend moralistái nem érik be ilyen általános elvek kimon­dásával: „Szeresd felebarátodat, mint* tenmagadat!”; vagy „Ne lopj!” „Ne ölj!” „Ne paráználkodj!”

„A felebarátunk iránti szeretetben – tanítja Gury – bizo­nyos rendet kell tartanunk. Egyrészről vannak különböző sze­mélyek, akiket szeretnünk kell, akik többé vagy kevésbé tö­kéletesek, akik közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban állnak velünk, másrészt vannak a javak, amelyeket nekik kívánunk, amelyeknek megszerzésében többé vagy kevésbé segítünk nekik. Ennek következtében azonos körülmények között kü­lönösen azokat a személyeket kell felebaráti szeretetben része­síteni,-akik hozzánk közel állnak vérrokonság, barátság, hiva­tali vagy hitbeli hovatartozásuk, származásuk miatt. így előnyben kell részesíteni

1. a szülőket, 2. a testvéreket és azok hitveseit, a testvérek gyermekeit, 3. a barátokat, a jótevőket, az elöljárókat és azokat, akik a közjónak hasznosabbak, mint a többiek.” Ugyanerről a témáról Escobar a következőképpen nyilatkozik: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Min­denkinek feltétlenül jobban kell szeretnie önmagát, mint má­sokat, mert mindenki közelebb áll önmagához, mint minden­ki máshoz. Miután természetes és legyőzhetetlen emberi haj­lam önmagunkat másnál jobban szeretni, ezért a szeretet he­lyes elve önmagunkon kezdődik. Az a parancs, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, nem a szeretet egyenlőségé­re, hanem hasonlóságára vonatkozik.” A felebarátnak nyújtott segítség is az előbbiek alapján részletesen tárgyalt téma, hogy mivel tartoznak kinek?

A felebarátnak bizonyos körülmények között szabad rosszat is kívánni, ha azt a következő körülmények indokolják: i. ha azt felebarátunk „lelki java” kívánja, 2. a közjó miatt, legyen az akár vallási, akár világi eredetű, 3. ha többek hasz­nára van a rossz kívánása.

Hurtado páter szerint a fiú örülhet például édesapja halá­lának, „nem személyes gyűlöletből, hanem a miatt a haszon miatt, amely az örökséggel éri”, ez természetes, emberi érzés, ez a páter szerint emberileg érthető, ezért nem is róható meg az apja halálán örvendező fiú.

A „Ne ölj!” parancsolatnak is vannak bocsánatot érdemlő megszegési lehetőségei. „Papnak, szerzetesnek megengedtetik, hogy a rágalmazó, aki róla, szerzetéről vagy vallásáról súlyos bűnöket hirdet – ha egyéb védelmi eszköze nincs -, megölje, ha ezáltal nagy veszedelemtől szabadulhat meg” – tanítja Amianus Curzus, XVII. századi morálteológiája. Ennél sok­kal ismertebb a Társaság fennállásának századik évfordulója alkalmára kiadott „Imago Primi Saeculi Societatis Jesu” cí­mű kötet megállapítása az eretnekekről. Eszerint „lutheránu­sokat és eretnekeket halálbüntetéssel kell kiirtani, meg kell őket ölni, kiherélni, égetéssel, szabdalással kimetszeni őket az emberiség testéből”.

Sanchez véleménye szerint megölhető, „aki bennünket a törvényszék előtt vádol, ha ebből nagy kár fenyegetne. Ez nem emberölés, hanem megengedett önvédelem”. Escobar bi­zonyos körülmények között az apagyilkosságot is megbocsát- hatónak tartja. „Vajon megengedett-e a fiúnak, hogy apját megölje? Sokan igennel felelnek erre a kérdésre. Abban az esetben, ha az atya a hitre, az államra vagy a közösségre ve­szedelmes, és más mód elhárítására nincs, akkor én is ezekhez csatlakozom.” Allonza szerint „katolikus gyermekek szüleiket eretnekség miatt feladhatják akkor is, ha tudják, itogy azok emiatt tűzhalált szenvedhetnek”. És innen sem hiányzik az örökség témája. Escobar szerint, ha az apagyilkosság a va­gyon öröklésével jár, „a fiú örvendhet azon a gyilkosságon, amelyet részeg állapotban követett el apján, azon nagy gaz­dagság miatt, amely rászáll”.

A „Ne lopj!” is számos mentséggel, kibúvóval körülbástyá­zott tilalom. Escobar így hozza kapcsolatba a probabilitással egy elképzelt lopás ügyét: „Előttem valószínű, hogy az a ka­bát, amelyet birtokolok, nem az enyém. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a tiéd. Én nem tartozom azt neked átengedni, hanem nyugodtan megtarthatom.

„Az „Istennek nevét hiába ne vegyed”, illetve „’hamis tanú­ságot ne tégy -felebarátod ellen” parancsolatok megkerülése gyakori téma a jezsuita erkölcstanítók írásaiban. Főleg az es­küvel kapcsolatban említett kétértelműség és „lelki” fenntar­tás teszi lehetővé „Isten nevének” nemcsak hiába, de hazug módon történő használatát. Különös nyomatékkal tanították, hogy semmilyen állami szerv vagy hatóság, magánember előtt letett eskü nem érvényes, ha az valamilyen egyházi törvén­nyel, rendelkezéssel vagy akár a pápa szándékával ellenkezik. Az ellenfél rágalmazásának gyakorlatát mindig is alkalmaz­ták.

Statter páter szerint „meg van engedve a rágalmazót va­lamely titkos bűnének vagy vétségének felfedezése által azon tekintélyétől megfosztani, amelynek segítségével gyalázkodó állításait el tudja hitetni”. Igen ám, de mi a tennivaló akkor, ha a rend ellenségének lelkét sem köz-, sem magánéletében ilyen titkos bűn vagy vétség nem terheli? A válasz erre is ké­szen áll Statter páternél: „…ugyanazon eszközökkel hamis vádat is lehet koholni a rágalmazóra, ha ez kielégítő, szüksé­ges és célszerű eszköz ahhoz, hogy őt rágalmazásának hitelétől megfosszuk.”

A jezsuita erkölcstanítók meglepően sokat foglalkoznak a testi szerelem részleteivel.’ A. Tondi a jezsuitákról írott köny­vében felidézi a pápai Szent Gergely egyetem erkölcstani elő­adásait, amelyeken a tanárok gyakran fejtegették a szexuali­tással összefüggő legintimebb és legbonyolultabb erkölcsi problémákat. Az előadóterem ilyenkor zsúfolásig megtelt fia­tal papokkal, szeminaristákkal, akik kipirult arccal, feszülten lestek az előadók által fejtegetett eseteket.

Hallhattak ezeken az előadásokon a kilencedik parancso­lat elvontabb problémáiról is. így például megkerülhető a „Felebarátod feleségét ne kívánjad!” parancsolat is. Egy múlt században kiadott erkölcsteológiai kompendiumban Moullet francia páter meglepő fordulattal szolgál: „. . .ha valaki gyö­nyörűségét leli egy házas nővel való viszonyban, nem azért, mert az asszony férjes, hanem azért, mert szép, és ha az ille­tő a házas állapottól eltekint, akkor ez a kedvtelés több auk­tor szerint nem jelent házasságtörést, csak közönséges paráz­nálkodása”

*Figyelemreméltó, hogy a jezsuita morálteológusok művei között szép számmal találhatunk a maguk korában szokatlan elveket a gazdagok és szegények közötti viszonyról. Egy XVII. századi francia jezsuita könyvében olvasható: „Ha va­laki szükségben, más pedig bőségben él, a gazdag köteles a szegényen segíteni, ha ezt nem teszi, a szegény titokban is elveheti igaz úton a gazdagét, anélkül, hogy vétkezne” – mondja Longuet páter. Igaz, hogy ő is, de Aragon, sőt Escobar is ellentétbe került néhány, már idézett szerzővel, amikor azt állították, hogy szükségből lophat az, akinek nincs más módja az élethez szükséges dolgok megszerzéséhez, mert a természetjog törvénye szerint mindenkinek joga van életét fenntartania.

Azt a szegény tolvajt, aki szegény sorstársát akarja megrabolni, erről le kell beszélni, ugyanakkor más, gazdagabb személyt kell neki mutatni, akit a szegény helyett kifoszthat, hogy életét fenntarthassa. Ha gazdája megrövidíti, és bérét jogtalanul visszatartja, még a házicselédnek is joga van igazságot szolgáltatnia és titokban kártalanítania magát. Ezek a nézetek és erkölcsi tanítások a XVII. és a XVIII. szá­zadban, amikor a feudális társadalmi rendszer törvényei a legkisebb tolvajlás esetében is a legkegyetlenebb megtorlást alkalmazták, meglepően haladónak és megértőnek ‘mutatkoz­tak. Igaz, hogy arra nézve egyetlen adatunk sincs, hogy a je­zsuiták a maguk házatáján ugyanígy gyakorolták volna az ál­taluk ajánlottakat.

A Jézus Társaság tevékenységében – különösen a rend tör­ténetének első szakaszában, .feloszlatásukig – a gyóntatás min­dig kiemelkedő szerepet játszott. A rend hatalmának és gaz­dagságának növekedése nem utolsósorban a gyóntatóatyák „lelki tanácsain” és persze az ilyen alkalmakkor szerzett bi­zalmas értesüléseken múlott. A haldokló betegek a pokol kín­jaitól való szabadulás reményében, jelentős örökségeket ha­gyományoztak azokra, akik bűnbocsánatot ígértek nekik. Az egyházi törvények pontosan előírják a gyónás formaságait, a teljes bűnbánatot, minden elkövetett kisebb-nagyobb bűn, vé­tek töredelmes megvallását. A jezsuiták általában itt is töb­bet/adtak a formaságra, a látszatra, mint a lényegre. „Lelki gyermekeiknek” minél könnyebbé akarták tenni a vallási pa­rancsok megtartását. Viva páter szerint elegendő, ha a bűn­bánat oka a világi büntetéstől való félelem, sem a gyónónak, sem a gyóntatónak nem szükséges feltételeznie, hogy az illető nem követ el további bűnöket. Allagona „Compendium” cí­mű munkájában úgy véli, „nem vétkezik az, aki személyes gyóntatója jó véleményének megtartása miatt súlyos és sze­mérmetlen bűneit másoknak, a csekélységeket pedig saját lel­kiatyjának gyónja meg”.

A jezsuita morálteológusok .műveiben foglalt tanácsok és útmutatások a felvilágosodás korában, majd a XIX-XX. szá­zadban széles támadási felületet nyújtottak a Társaság ellen. Persze, az apologéták is felvonultatták érveiket, mit miért ír­tak a moralisták úgy, ahogyan tették. Egyesek kifejtették, hogy az élet eredendően bűnös jellegű, a merev, szigorú erköl­csi mértéket amúgy sem veszik figyelembe, ezért ha a gyónta­tó tanácsadóként szerepel, ismernie kell a világot. Mások az­zal védekeztek, hiba feltételezni, hogy az emberek mindig igazat mondanak, ezért hazugsággal, csűrés-csavarással eleve számolni kell, az előírások és a valóságos élet ellentmondásait kell áthidalni.

Bangha Béla „A Jézus Társaság és ellenségei” című köny­ve szerint a morálteológusok művei elsősorban a gyóntatok út­baigazításául szolgáltak, „nem pedig lelki olvasmányul” (így!) a nagyközönség számára.

*A jezsuita morálteológiai írásokkal kapcsolatban az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a kazuisztika (a skolasztikus teológiának kétséges erkölcsi tételeket tárgyaló „tudománya”) nem jezsuita találmány, bár kétségtelen, hogy ők fejlesztették ki és tették uralkodóvá a katolikus erkölcstanban. Már Tertullianus egyházatya foglalkozik azzal, milyen feltételekkel vehet részt egy keresztény katona a római sereg „pogány” vallási ceremóniáján anélkül, hogy elárulná magát, és anél­kül, ‘hogy hite ellen vétene. Hasonló, sőt ennél is bonyolultabb problémákat fejtegettek a későbbi egyházatyák és tanítók is, Basilius, Chrysosthomos, Nyssai Gergely, Ambrosius és má­sok. A házasélet problémáival foglalkozó morálteológiai irodalom első szerzője sem jezsuita, hanem éppen dominiká­nus volt: Raimond de Pennaforte, Aquinói Tamás rend- és kortársa a XIII. században. Pennaforte „Summa de poenitencia et matrimonio”, vagyis „A töredelem és a házasélet sum­mája” című gazdag példatárral .kiegészített vaskos kötetében elsőnek dolgozta fel a szerelemben és a házaséletben előfor­duló erkölcsi problémák aranyszabályait. A középkor alko­nyától a gyónás egyre nagyobb jelentőségre tett szert a vallá­sos életben, az addigi alkalmankénti gyónás átalakult évente legalább egyszeri rendszeres cselekedetté, a pap pedig egyre inkább lelki- és erkölcsbíróvá lett.

A morálkazuisztika a jezsuitáknak, a gyóntatás mesterei­nek fellépése után jutott kiemelkedő jelentőséghez az egyházi gyakorlatban. A jezsuita szerzetesek jól ismerték az életet, megfordultak az egész világban, életüket nem a kolostorok négy fala között élték le, mint a többi szerzetes. Az erkölcsi kérdéseknek egyetlen vallási szervezetben sem akadtak olyan elismert szakértői, mint a Jézus Társaságban.

Érdekes megemlíteni, hogy a jezsuita morálteológia tulaj­donképpen a redemptorista szerzetesrend alapítójának, Liguri Szent Alfonznak, a híres „erkölcstanítónak” köszönheti ural­kodó szerepét az egyházi gyakorlatban. Liguri Alfonz egész életében nagy tisztelője volt a jezsuitáknak, rendje ezért a fel­oszlatás után sokat segített az üldözött pátereknek. Az ő mo­rálteológiai summája a jezsuita morálteológusok műveinek egyeztetett összesítését adta, elveit, rendszerét pedig nagy­jaitól kölcsönözte. A pápák mindig a legnagyobb nyomaték­kal Liguri Alfonz morálteológiájának használatát javasolták, 1837-ben történt szentté avatása pedig csak növelte művének, ezzel „együtt pedig a jezsuita morálteológusoknak a tekinté­lyét.

A jezsuita erkölcstant tárgyaló fejezet végére leginkább Jean Pierre Gury páter, a XIX. század egyik legjelentősebb jezsuita morálteológusának intelme illik:

„Erkölcsi dolgokban nem kell mindig a bizonyosságra tö­rekedni.”