A Vatikán Bibliatörténeti kiállítása Rómában

Egy antikvár úton beszerzett könyv (Leopold von Ranke: A pápák története az utolsó négy évszázadbleopold-von-ranke-a-papak-tortenete-10435721-nagyan) óriási meglepetéssel szolgált. A hátsó borítón belül egy sor kézzel írt lapot, szép kalligrafikus betűkkel, magyarul és németül is írt megjegyzésekkel ajándékozott meg az előző valamelyik ismeretlen tulajdonos. Az írások stílusa a XIX. század utolsó negyedére jellemző. Ebből most az egyiket  kiteszem a Vatikáni téma illusztrálására. (Dénes Ottó)

“Aki csak egy kevéssé ismeri a művelődés történelmét és benne a vallások változásait, az egy cseppet sem kételkedhetik abban, hogy a pápaság az eredeti , tiszta kereszténységnek csak szánalmas karikatúrája; a nevet, a cégért megtartotta, de az erkölcsi alapelveket a visszájukra fordította. Uralkodása folyamán a negyedik századtól a tizenhatodikig a pápaság csodálatos magasságra emelte ugyan a római katolikus hierarchia roppant és remek épületét, de egyre messzibb mozdította eredeti keresztényi kiinduló pontjától.
A pápistáknak – vagy ultramontánoknak – még ma is az a czéljok, a mi ezer év előtt, hogy vakon hívő emberiséget hatalmukban tartsák és kizsákmányolják. Kitűnő segítő eszközök ehhez a titokzatos szentségek, melyeket felruháztak az eltörölhetetlenség (charakter indelebilis) jellegével.
A bölcsőtől a sírig, a kereszteléstől az utolsó kenetig, a bérmálásnál és a gyónásnál, a hívőt mindig kell emlékeztetni arra, hogy csak akkor méltó az életre, ha engedelmes és áldozatra kész gyermeke a pápás egyháznak.
Az egyházi rend a papszentelés, (vagy „ordinatio”) szentsége pedig azt hirdesse, hogy csak a pap lehet különös malasztjánál fogva közvetítő az ember és Isten között. A sok simbolicus szertartásnak meg az a rendeltetése, hogy a titokzatosság varázsába burkolja a szentségeket és a megértésükhöz vezető utat eltorlaszolja az értelem előtt.  (E. Haeckel: A világ csodái II. kötet 204. oldal)

A Biblia és a Vatikán

Újraértelmezik a Szentírás történetét

„E kiállítás annak drámai történelmét ünnepli, hogy a katolikus egyház miként járult hozzá minden idők legtöbbször betiltott, legtöbbet vitatott és legkelendőbb könyvéhez”, azaz a Bibliához.

Ezekkel a figyelemfelkeltő szavakkal invitálta a látogatót a Vatikánban megrendezett nagyszabású Biblia-kiállítás bejáratánál díszelgő hatalmas transzparens. A tárlat jelentőségét volt hivatott hangsúlyozni a reprezentatív helyszín is. A több mint százötven ritka és különleges bibliatörténeti emléknek a Szent Péter teret körbefogó híres oszlopsor, a Bernini által tervezett kolonnád Nagy Károly-szárnyában biztosítottak helyet.
vatikan
Scott Caroll, a vatikáni Verbum Domini (Az Úr Szava) kiállítás kurátora
A kiállítás alapját a világ legnagyobb bibliai ma­­­gánarchívuma, az egyesült államokbeli  protestáns Green-gyűjtemény anyaga alkotta. A tárlat fő támogatója a Kultúra Pápai Bizottsága volt. A kiállítás minden eszközzel igyekezett hangsúlyozni a katolikus egyház kiemelkedően pozitív szerepét a Biblia sok évszázados történetében. A szervezők által felvonultatott pazar bibliatörténeti emlékek azonban inkább csak keretül funkcionáltak a kiállítás e hangsúlyos üzenetének átadásához, és igen kevéssé tudtak bizonyító anyagként szolgálni.

A nagyszabású tárlat mintegy húsz intézmény közreműködésével jött létre. Közéjük tartozik a már említett Green-gyűjtemény, továbbá az Amerikai Biblia Társulat, az Olasz Biblia Társulat, a Vatikáni Könyvtár, a Vatikáni Múzeum és több más neves állami és magángyűjtemény. A kiállítás anyaga időben több mint két évezreden ívelt át, az i. e. 4. századtól a 20. századig. A kéziratok figyelemre méltó nyelvi gazdagságot mutattak: héber, görög, illetve latin munkák mellett szerepeltek arámi, szír, kopt, arab, örmény, etióp és szamaritán nyelvű iratok.

A látogatók különleges ritkaságokat is megtekinthettek. Ezek közé tartozott az i. e. 1. századból származó holt-tengeri tekercsek egyik részlete, melyen Mózes első könyvének egyes sorai szerepelnek. A nagyközönség elé került a Codex Climaci Rescriptus, amely a világ egyik legkorábbi, csaknem teljes Biblia-szövegét tartalmazza. Az érdeklődők megszemlélhették a németországi Bambergi Állami Könyvtár egyik féltve őrzött kincsét, a 9. századi Karoling Evangélium kéziratát, és gyönyörködhettek az Ágost Herceg Könyvtár egyik legértékesebb kéziratában is, amely az első teljes angol nyelvű bibliafordításnak, a John Wycliff és tanítványai által készített Bibliának a gazdagon díszített példánya. Látható volt a Gutenberg által készített, nyomtatásban elsőként megjelent Szentírásnak, a híres 42 soros Bibliának egy részlete.
A Biblia nem egyszer viharos történetét volt hivatva dokumentálni két megégett héber Tóra-példány. Az egyik a holokauszt idején sérült meg, Lengyelország náci megszállását követően. A másik Romániából származik. Ezt a kommunista hatóságok kobozták el zsidó tulajdonosaiktól, amit a rajta lévő állami pecsét is bizonyít.

A kiállítás szervezői nem csekély feladatra vállalkoztak, amikor a katolikus egyház szerepét a Biblia történetében teljesen pozitívan, minden árnyoldalától mentesen igyekeztek az érdeklődők elé állítani. A kiállítás egésze úgy lett megkomponálva, hogy a látogatóban az a határozott  benyomás alakuljon ki, miszerint a katolikus egyház volt minden időben a Szentírás igazi letéteményese, legfőbb őrzője, továbbadója, és mindenkor élen járt a Biblia eljuttatásában az emberekhez. Ezért a kiállítás szinte szükségszerűen nem maradhatott mentes a súlyos és nyilvánvaló történelemtorzításoktól.

Luther nem fér bele
Ezek egyik legkirívóbb példája, hogy a több mint másfélszáz bibliai emlék között nem adtak helyet sem Luther korszakos jelentőségű Újszövetség-fordításának, sem a Luther vezetésével készült teljes Szentírás-fordításnak, amely Luther Bibel néven mindmáig az egyik legolvasottabb német nyelvű Biblia. Luther 1522-ben Wittenbergben kiadott Újszövetség-fordításának elvitathatatlan érdeme, hogy az első olyan anyanyelven megjelent Biblia, melynek fordítása a görög eredeti szövegből történt, és nem a katolikus egyház által hivatalos Szentírássá emelt, Szent Jeromos-féle latin nyelvű fordításból, a Vulgatából.
vatikan_biblia
 A világ „legtöbbször betiltott könyvének” történetéhez a katolikus egyház is „drámai módon” hozzájárult.
A neves reformátor fordításának megkerülhetetlenségét mutatja az a történeti tény is, hogy ennek példája nyomán Európa-szerte anyanyelvű fordítások sora jelent meg többek között angol, francia, holland, dán, svéd illetve magyar nyelven. A vatikáni kiállítás azonban Luther egyik fordítását sem méltatta arra, hogy e korszakalkotó műveket a nagyközönség elé tárja. Miközben a kiállítás szervezői Luther szerepét elhanyagolható jelentőségűvé zsugorították, helyébe megteremtették a reformáció kori bibliafordítások korszakalkotó alakját Sante Pagnini Lucesi személyében. A kiállítás-katalógus szerint ő volt az első, aki az eredeti nyelvekből  fordította le a teljes Szentírást.

A vatikáni tárlat által felemelt új hős történetesen az inkvizíció élcsapatához, a domonkos rendhez tartozó olasz katolikus szerzetes volt, a híres Savonarola tanítványa, a Luthert kiátkozó X. Leó és VII. Kelemen pápa befolyásos barátja. Olyan buzgósággal küzdött a reformáció ellen, hogy az 1520-as években a dél-franciaországi Lyonból sikerült kiűzetnie a hitújítás képviselőit, a valdenseket és lutheránusokat egyaránt. A katolikussá tett város vezetése hálából polgárjoggal ruházta fel a protestánsok jeles üldözőjét.

Pagnini itt, Lyonban 1527-ben adta ki bibliafordítását, amelyet valóban az eredeti nyelvekből, héberből és görögből készített. Ő azonban nem anyanyelvi fordítást készített, hanem a katolikus egyház hivatalos nyelvére, a latinra fordított. Tehát korántsem az emberekhez akarta eljuttatni a Bibliát, sőt kifejezetten üldözte az anyanyelvű Szentírást olvasó keresztényeket, akik hitüket a Bibliára kívánták alapozni.img-1

King James biblia

Szentírás és tradíció
A Biblia történetének a vatikáni kiállításon tapasztalható radikális újraértelmezése jól illeszkedik abba a nagyszabású folyamatba, melynek során az elmúlt fél évszázadban a pápaság a múltra és a jelenre vonatkozóan egyaránt a lehető legkedvezőbb színekben igyekezett feltüntetni a római katolicizmus viszonyát a Szentíráshoz.

E téren az 1962-65 között ülésező II. vatikáni egyetemes zsinat jelentette a fordulópontot. Ekkortól tett nagy hangsúlyt a pápaság a Bibliához való pozitív viszony kommunikálására. A zsinat Dei verbum (Az Isten szava) című dogmatikai határozatának állítása szerint a katolikus egyház „az isteni írásokat a szent hagyományokkal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja”.

A határozat rögzíti, hogy „a Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is”. Hangsúlyozza, hogy az Isten igéje „az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása”.

A zsinati dokumentum a Szentírás buzgó, szakadatlan olvasására szólított fel: „elsősorban Krisztus papjainak, és a többieknek, akik mint diakónusok vagy hitoktatók törvényesen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással kell csüggeniük a szent iratokon… Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a szent zsinat az összes Krisztus-hívőket, főleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg  Jézus Krisztus fenséges ismeretét”.

A II. vatikáni zsinat óta eltelt évtizedek során több más hasonló hangvételű pápai megnyilatkozás is napvilágot látott. Legutóbb tavaly adott ki XVI. Benedek pápa egy terjedelmes, több mint száznegyven oldalas „apostoli buzdítást” Verbum Domini (Az Úr Szava) címmel. E dokumentumot a pápa annak kapcsán tette közzé, hogy a katolikus egyház XII. püspöki szinódusának – melyre a világ minden részéről érkeztek katolikus főpapok – központi témája az „Isten Szava” volt. A pápai irat megerősíti a vatikáni zsinat Dei Verbum határozata melletti elkötelezettségét, és hangsúlyozza „a Szentírással való személyes kapcsolat” fontosságát. Alapvető feladatként határozza meg azt, hogy „a Szentírás ne maradjon valami régi Szó, hanem élő és aktuális szó legyen”. Felszólít mindenkit, hogy „egyre inkább szeressük Isten Szavát”.
Steve Green, a vatikáni Biblia-kiállítás alapját képező gyűjtemény egyik tulajdonosa, aki többgenerációs protestáns családból származik, elmondta, hogy XVI. Benedek pápának ez az írása őt meggyőzte arról, hogy „a katolikus egyházban is nagy szeretet van” a Biblia iránt (lásd keretes írásunk). A vatikáni kiállítás nem véletlenül kapta ugyanazt a címet, mint a pápa által 2011-ben kiadott „apostoli buzdítás”, a Verbum Domini. Az ilyen és ehhez hasonló hangvételű zsinati és pápai szövegek azt a benyomást is kelthetik az olvasóban, hogy bizony a katolikus egyház az egyik legbiblikusabb felekezet a földön.img-2

Etióp kódex a Green-alapítvány gyűjteményé­ből

A fő kérdés azonban az, hogy a pápaság a Biblia iránti, hosszú évtizedek óta hangoztatott elkötelezettségét érvényesíti-e a katolikus hitelvek és hitgyakorlat terén. Egyértelműen bizonyítható, hogy a valóságban a katolicizmus alapvető dogmatikai tanításainak és egyházi szertartásainak többsége élesen szemben áll a Szentírás világos útmutatásaival.
Így például a katolikus hitgyakorlat középpontjában álló misében a pap továbbra is átváltoztatja az ostyát Jézus Krisztus valóságos testévé, majd ezt az ostyát a híveknek imádó hódolatban kell részesíteni. Mivel a Biblia alapján az élettelen ostya átváltoztatására egyetlen ember sem képes, minden ilyen kísérlet a varázslás veszélyét hordozza magában. Az ostya előtti meghajlás, hódolat pedig könnyen kimerítheti a bálványimádás tényét. A református egyház jelenleg is érvényes hitvallási irata, a Heidelbergi káté ezért kifejezetten azt tanítja, hogy „a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás” (XXX. fejezet 80.).

Egyértelműen szemben áll a Szentírással a cölibátus intézménye is. Az Újszövetség kijelenti, hogy a püspök „egy feleségű férfiú” legyen (Pál apostol Timotheoszhoz írt 1. levele 3:2). A katolicizmus azonban mégis, minden súlyos erkölcsi következménye ellenére, fenntartja a kötelező papi nőtlenséget.
A szentek segítségül hívása is szemben áll a Szentírással, hiszen a Biblia azt tanítja, hogy „egy a közbenjáró Isten és az emberek között, az ember Krisztus Jézus” (Pál apostol Timotheoszhoz írt 1. levele 2:5). Ahogy az evangélikus egyház érvényben lévő hitvallási irata megfogalmazza: „A szentek segítségül hívása szintén antikrisztusi visszaélés. Akadályozza Krisztus megismerését. Sem parancsolat, sem tanács nincsen róla, a Szentírásban nincsen rá példa, és Krisztussal ezerszer jobban járunk.”

A katolikus mariológia tantételeinek hosszú sora szintén élesen szemben áll a Szentírás kijelentéseivel. Így például Jézus egyedülálló szerepét súlyosan sérti az a tanítás, miszerint Mária az ő anyjának, – a Bibliában nem is szereplő – szent Annának a méhében az eredendő bűn nélkül, azaz szeplőtlenül fogant. A Szentírás szerint ugyanis egyedül Jézus fogant eredendő bűn nélkül, és éppen emiatt csak ő volt alkalmas a megváltás elvégzésére.

A Mária országáról, királyságáról, azaz a Regnum Marianumról szóló katolikus tanítás is bibliai alapon Krisztust sértőnek, azaz antikrisztusi jellegűnek minősül, hiszen a Szentírás csak egyetlen örökkévaló, természetfölötti országot, királyságot ismer: Jézusnak, illetve az Atyának az országát, amelynek eljöveteléért a Miatyánkban is imádkoznak a keresztények.

Csak Róma
Hogyan lehetséges azt megoldani, hogy a biblikus jelleg fokozott hangsúlyozása mellett ne kelljen a katolikus hitelveket és hitgyakorlatot a Szentíráshoz igazítani? Erről egy sajátos katolikus tanítás gondoskodik. E tanítás speciális értelmezést ad az „Isten igéje” kifejezésnek. A II. vatikáni zsinat Dei Verbum határozata ugyanis kifejtette, hogy Isten szava a Szentírás mellett magába foglalja a katolikus egyházi tradíciót is. Így tehát amikor az Isten szavához való ragaszkodást hangsúlyozzák, akkor a gyakran a Szentírással nyilvánvalóan szemben álló egyházi hagyomány változatlan megőrzését szorgalmazzák.

Ha viszont a biblikusság  hangsúlyozásának egyáltalán nem a katolikus tradíció megrostálása a célja, akkor vajon milyen szerepet szánnak neki?
A katolicizmus részéről a Biblia iránti elkötelezettség hangsúlyozásának egyik bevallott célja a protestánsok meggyőzése arról, hogy adják fel végre régi fenntartásaikat Rómával szemben, és találjanak utat a katolikus egyház felé. A több évtizedes kommunikációs offenzíva nem maradt hatás nélkül.

A protestáns világ jelentős része az utóbbi évtizedekben hajlandónak bizonyult elfordulni saját hitvallási iratainak azoktól az állásfoglalásaitól, amelyek bírálták a katolicizmus Biblia-ellenes hitelveit és hitgyakorlatát. Az Egyesült Államokban például számos protestáns vezető, köztük pünkösdi karizmatikusok is aláírtak egy nevezetes nyilatkozatot 1994 tavaszán, melyben felszólították híveiket, hogy hagyjanak fel a katolikusok felé folytatott evangelizálással, hiszen ők is a protestánsokhoz hasonló keresztények. Szintén ismert tény, hogy az anglikánok jelentős csoportjai már vissza is tértek a pápa fősége alá.

Ugyanakkor a protestánsok megítélése Róma részéről lényegében semmit nem változott. Továbbra sem ismerik el őket valódi egyháznak.

Már a II. vatikáni zsinat  rögzítette, hogy „az üdvösség valamennyi eszközét csak a katolikus egyház által érhetjük el”. A 2000-ben kiadott Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat pedig egyértelműen kijelentette, hogy a katolikus egyházon kívüli egyházi közösségek  „nem egyházak a szó sajátos értelmében” (IV. fejezet 17. pont).

Mivel a protestáns hitelvek és hitgyakorlat döntő részét Róma változatlanul elítéli, ezért 1999-ben a protestánsokra nézve megújították a tridenti zsinaton kimondott valamennyi anatémát, azaz megsemmisítő átkot. Jellemző módon éppen a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács vezetője,  Edward Cassidi bíboros által aláírt dokumentum mondta ki, hogy „a  római katolikus egyház tridenti zsinatán megfogalmazott tanbeli elítélések mindmáig érvényesek”.

Mivel a pápaság egyik legnagyobb tehertétele saját múltja, ezért a katolicizmus jelenére vonatkozóan fennen hangoztatott biblikus jelleget igyekeznek kiterjeszteni a múltra is, hogy így kitöröljék a történelmi  emlékezetből az előző sok-sok század terhes örökségét. A történelemnek az ilyen jellegű átírása azonban nem egyszerű feladat.(A szerző történész. Folytatjuk.)

Kulcsár Árpád, Róma  2012. 05. 04.

Mondja el a véleményét!

One thought on “A Vatikán Bibliatörténeti kiállítása Rómában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.