Conradi L. R. : A Biblia szombatja és a hagyományok vasárnapja

image_thumb2Conradi L. R.

  1. A vasárnap eredetének kútforrásai. Aquinói Tamás Arisztotelész és Platon társaságában
    A kiadó előszava

A szerző az Adventista Egyház európai misszionáriusa volt e könyv megjelenésének idején (1918) A könyvet, hitvédő iratnak szánta. A Krisztus eljövetelét váró hívők, a kezdetek (1844-45) évei után a baptista-metodista-kongregacionalista és az Egyesült Államok területén akkor élt szabadkeresztény felekezetekből, egyházakból kivált híveket a Krisztusvárás hitében egyesítve, mozgalomból egyházzá szerveződtek.(1863)  A felismert, megértett bibliai igazságok egyes tételeit külön-külön leírták, traktátusokban kiadták. Az eredeti advent-mozgalom egyik  leginkább jellemző tantételének a  lehető legegyszerűbb összegezése ebben a könyvben testesült meg.

Olvasva e kis könyvecskét, látható, hogy szerzője a lelkiismereti szabadság Isten által adott jogának képviselője, akinek soraiból kitetszik, hogy az apologetika – hitvédelem – bár lehet nemes szándék szülötte, de ha valóban a Megváltó példáján halad, úgy soha nem követheti nézeteit, fejtegetéseit erőszak, mint az elmúlt századok során annyiszor.

Tény, hogy a könyv címe által felvetett ellentétpár az emberi történelem jelenlegi szakaszában látszólag elhanyagolható ügy, de egyetlen epizód rávilágít a kérdés korrekt letárgyalásának szükségességére. Az Európai Unió alkotmányába több lobbicsoport is szerette volna beépíteni a vallási utalásokat., „Európa keresztény gyökereire”,hagyományaira hivatkozva.

Szinte erőszakosnak látszó manőverekkel sem sikerült áttörni a jelenleg még semlegességet – a szekularizált állapotot – fenntartani akaró kormányok ellenállását. A bibliai szombatot ünneplő és az úgynevezett „történelmi” egyházak közötti törésvonal két oldalán, létszámában óriási különbséggel jelenlévő embercsoportok alkotnak vallási közösségeket. Ha a szombat – mint a Teremtő, illetve a vasárnap, mint az „Egyház” által kijelölt nyugalomnap érvényességét a kétféle nap megünneplését valló hívők létszáma tenné érvényessé, vagy érvénytelenné, úgy tévútra is juthatunk.

ABibliaSzombatja címn-8

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gondolatébresztőnek a nem keresztény vallások áttekintése célszerű, legalábbis ami a követők lélekszámát illeti. A nap, mint vallási ünnep tiszteletének virtuális versenyében a muszlimok, az univerzisták, a hinduk,a buddhisták, a sintoisták, a hagyományos helyi vallásúak és az egyéb, tehát a sehová nem sorolható, de a maguk módján vallásos emberek, lélekszámban a kereszténységhez képest kétszeres létszámfölényben vannak. A statisztika „A világ vallási térképe” című HVG kiadványból származik. Adatait lezárták 1996 januárban.

A muszlimok hite szerint a Péntek lenne „dobogós”. A többi úgynevezett „pogány” vallásról ünnepnap szempontjából nem lehet egyértelmű képet közölni. A természeti vallások hívei valószínűleg nem kötődnek egyetlen meghatározott naphoz sem. A tömeg, mint az egyszerűsítő gondolkodás szerint mindent eldöntő tényező, tehát nemcsak ez ügyben, de egyébként sem volna hiteles mérce. Ez már sok probléma forrása volt a múltban. A kiadó hite szerint a vallási ünnepnapok, jelenleg még súlytalan versenyében, a biblia által felvázolt hatalmi tényezők rendeletei lesznek a mindenkire kötelező normák. (Jel. 13,16–17) Többek között ezért is érdemes mélyen átgondolni és elemezni a könyv címében felvetett gondolatot, a hitbeli kérdések egyetlen hiteles mércéje, a biblia alapján, Ez a kis könyvecske ebben szeretne segítséget nyújtani. Fogadjuk el az alábbi okfejtést induló gondolatnak: Az emberi elme számára megoldhatatlan kérdésekre, az Isteni elme adja meg a választ.                Úgy legyen ! A kiadó

Előszó

image_thumb13

Nagy Konstantin diadalíve Rómában  a Colosseum mellett.

Minden igazság alapja most és mindörökké Isten Igéje, ahogy Krisztus is kijelenti:

  • „A te Igéd igazság.” Jn.17,17.
  • Isten választott népének fejedelmei, hitetlenségükben elvetették a várva várt Messiást. Pál apostol a következőket jegyezte meg.
  • „De hogyan? Ha vannak, akik hűtlenek lettek, vajon nem teszi hitetlenségük Isten hűségét hatástalanná? Egyáltalán nem, ellenkezőleg: Isten igaz, még ha minden ember hazug is. Amint az Írás mondja: Hogy igaznak bizonyulj szavadban, s győzz, mikor pörölnek veled..” Rm.3,3-4. (Új katolikus fordítás)

Az igazi hit nem a láthatókat tekinti, nem az embereket, nem a tömeget, nem a magas kort, a gazdagságot vagy állást, hanem Isten egyszerű szavában a láthatatlant ragadja meg, tekintet nélkül az akadályokra. Ennek a füzetnek a célja Isten szavának alapján megállapítani, hogy mit kíván Isten törvénye kezdettől fogva, minden időn keresztül, minden embertől. Célunk kimutatni, hogy a hét hetedik napja a Biblia szombatja, amit Jézus Krisztus még Édenben rendelt el, s amelyet – az Ő példáját követve – az ősatyák, próféták, apostolok, az ősi kereszténység, sőt, Krisztus őszinte követői a legsötétebb középkorban is megszenteltek, s amelyet jelenleg is ezer és ezer keresztény tart meg az egész földkerekségen. Ami azonban a vasárnapot illeti, a szerző a vasárnap megünneplésének legelőkelőbb védelmezői által mutatja ki a tényt, hogy az nem a Bibliáimage_thumb2ból, hanem a hagyományokból származik, és megbízható történelmi kutatók nyomán kimutatja, hogy annak milyen gyanús átalakulásokon kellett keresztülmennie, amíg azzá lett, aminek manapság tartják. Hogy milyen befolyások érvényesültek a vasárnapi munkaszünet megalkotásánál, azt a legtalálóbban a Louvre-ból származó címképünk szemlélteti. A pogány bölcsész, Platón és Arisztotelész között trónol Aquinói Tamás, a katolikus egyház tanítója. Valójában innen származik az egyház, vasárnapot beragyogó fénye.  Sok egyházatya, az egyház, a különböző felekezetek tagjai, sok teológus, skolasztikus, reformátor és végtelen sok szerző, a legellentétesebben nyilatkozik a vasárnapról szóló bizonyságaiban. A római egyház Isten törvénye feletti hatalma jeléül dicsőíti, a protestánsok az evangéliumi szabadság eszményképeként magasztalják. Azonban minden véleménybeli ellentét ellenére, mindkét fél megegyezik abban, hogy az emberi erőszaknak, kényszernek és törvényellenes szabadságnak ezt a jelét az emberekre erőszakolják, amennyiben arra kényszerítik az államhatalmakat, hogy mind szigorúbb törvényeket alkossanak a vasárnapi munkaszünetről. Ezt tekintve, a mi mennyei Főpapunkkal egyetemben fohászkodunk mennyei Atyánkhoz:

    1. Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság. Jn.17,17.

A szerző

Minden tanítás összegzése

Isten olyan bölcs és értelmes szívet adott Salamonnak, hogy ami a bölcsességet illeti, egyetlen halandó sem volt hozzá hasonló. Isten Lelkétől megvilágítva tanította a prédikátor a népet.

    1. beszéded szerint cselekszem, ímé adok néked bölcs és értelmes szívet, úgy hogy hozzád hasonló nem volt te előtted, és utánad sem támad olyan, mint te Kir.I.3,12.
    2. Igyekezett a Prédikátor arra, hogy értékes mondásokat találjon, és őszintén leírta az igaz mondásokat. Préd.12,10

Gondosan mérlegelt minden olyan változást, amelynek az emberi élet alá van vetve, és szembeállította az igaz bölcsesség rendkívüli értékével. Végső megállapítását a következő szavakkal fejezi ki.

    1. „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez. Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga. Mert minden cselekedetet Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.” Préd.12,15-16. vers.

Isten-félelem a bölcsesség kezdete a 111. zsoltár 10. verse szerint is, tehát minden embernek, aki okos akar lenni, legfőbb feladatát képezi Isten törvényeinek megtartása. Mindnyájunk feladatát képezi jól megvizsgálni, hogy vajon mit követelnek a parancsolatok tőlünk, hogy megtudjuk, miként szeressük igazán Istenünket, hogyan imádhatjuk Őt igazságban, és hogyan menekülhetünk meg az egész világra bekövetkező ítélettől. A prédikátor említett szavaiból kitűnik, hogy Isten szent törvényei olyan örök érvényű szabályok, amelyek az ítélet zsinórmértékét képezik, amik alapján minden egyes cselekedetünket megbírálják. Ha nem teljesítettük Isten iránti kötelezettségünket, és bűnösök vagyunk, úgy a parancsolatok mutatják meg hanyagságunkat és tévedésünket; mert

    1. „a bűn megismerésének is a törvény az alapja.” Rm.3,20. (Új katolikus fordítás)
Mi a törvény?

Isten törvénye az Ő szavában kifejezett, megváltozhatatlan akarata, mert ahogy Isten a szeretet, hasonlóképpen a törvény alapelve is a szeretet. (Jn.I.4,16; Tim.I.1,5) Ez a szeretet azonban úgy nyilatkozik meg Isten és az emberek irányában, hogy az egész törvényt a szeretetnek ebben a két fő parancsolatában foglalhatjuk össze. (Mt.22,36-40) Ennek értelmében a hit igazi gyümölcse

    1. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek. Jn.I.5,3 (Protestáns fordítás.)

Hogy pedig mennyire alapszik a tízparancsolat Isten jellemén, azt azonnal látjuk, ha egybevetjük a 40. zsoltár 8-10. versét a zsidókhoz írt levél 10. fejezetének 5-10. versével; mert ennek értelmében így nyilatkozik az Üdvözítő saját küldetéséről:

    1. „Ímé, jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” Zsolt.40,8-10. Zsid.10,5-10.

Mindazt, amit Isten Fia a világ kezdetétől fogva, a mennyei Atyához hasonlóan, a szívébe zárt, nagyon jól bevéste az ember szívébe is, amennyiben Ádámot Isten képmására teremtette. Habár az emberi szív megromlása ezeket a vonásokat részben kitörölte, mégis, elégséges mértékben maradt meg az még a pogányok szívében is ahhoz, hogy az ítélet alkalmával zsinórmértékül szolgáljon a megítélésükhöz, ahogy azt Pál apostol mondja a pogányokról.

    1. a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd, Rm.2,15. (Protestáns fordítás.)

A következőkben elhangzik az Újszövetség fenséges ígérete.

    1. törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, Zsid.8,10. (Protestáns fordítás.)

Találóan jellemezte Luther a törvény tartalmát a következő szavakkal:

„Ez az a tan, amely kijelenti, hogy mi volt az ember, és hogy minek kell neki ismét lennie.”

Ehhez mérten elég világos nyomokat látunk arra nézve, hogy e törvény már kezdettől fogva létezett. Így többek között Édenben közvetlenül a teremtés mellett már a szombatról is említés történik. (Móz.I.2,1-3) Továbbá már Ábrahám hitének gyümölcséről a következő fenséges bizonyságot hallhatjuk, mint ami egyúttal a reá áradó isteni áldás alapját képezte.

    1. „És megáldatik a te magodban a Földnek minden nemzetsége, azért, mivelhogy hallgatott Ábrahám az én szavamra, és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet.” Móz.I.26,4-5.

Amikor Izráel fiai Sion pusztájában, egy hónappal előbb, mint ahogy a Sinai-hegyhez érkeztek, szombatnapon is kimentek mannát gyűjteni, Isten tilalma ellenére. Ezért így szólt az Úr:

    1. „Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?” Móz.II.16,16.28.

Eszerint Isten törvénye kezdettől fogva az ember szívébe volt vésve, s az volt a pátriárkák életének zsinórmértéke; s ezért ismerték Isten akaratát az Izráel fiai is, még mielőtt a Sinai-hegyi kinyilatkoztatást elnyerték. Amikor Isten nem akarta többé szóban átszármaztatni egyik nemzedékről a másikra az ígéreteit, erkölcsét és törvényét, hanem népének írásban akarta a birtokába juttatni, az Úr a törvény bemutatásának sajátos módja által akarta annak szent is dicső tulajdonságát kinyilatkoztatni.

    1. Az Úr a Sinai hegyről jött, és Szeirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott elő, tízezer szent közül jelent meg, jobbja felől tüzes törvény volt számukra. Bizony szereti ő a népeket! Mind kezednél vannak az ő szentjei, odaszegődnek, a te lábaidhoz, és hallgatják a te beszédeidet. Móz.V.33,2-3.

E törvényt az Ő szent szövetségének nevezte, saját szavaival hirdette ki, és saját ujjával véste azokat kőtáblára.

    1. „És szólt az Úr néktek a tűz közepéből. A szavak hangját ti is hallottátok, de csak a hangot; alakot azonban nem láttatok. És kijelentette néktek az Ő szövetségét, amelyre nézve utasított titeket, a tíz ige teljesítésére, és felírta azokat két kőtáblára.” Móz.V.4,12-13.
    2. „És szólt az Úr Mózesnek: Jöjj fel énhozzám a hegyre, és maradj ott. És átadom néked a kőtáblákat, és a törvényt és a parancsolatot, amelyet írtam, hogy arra megtanítsd a népet.” Móz.II.24,12.

Mielőtt azonban Isten szava e törvényt kihirdette, a népnek, a papoknak és a hegynek meg kellett szentelődni, hogy a törvény iránti hitből fakadó engedelmesség által megszenteltessenek. (Móz.II.19,10, 22-23) Isten szent, az Ő törvénye is szent, és népének is meg kell szenteltetni az e törvény iránti hitből fakadó engedelmesség által (Rm.7,12.; Pt.I.1,16.). Hogy pedig a tízparancsolat különös értelemben „Istennek törvénye”, azt nem csupán a Biblia bizonyítja be kielégítően, hanem az elméletben is általánosságban elfogadott. A katolikus azt tekinti a gyónás alkalmával a tükrének, a protestáns ezt tanulja már gyermekkorában a katekizmusából, s ugyancsak ez a zsidók mindennapi imájának is a befejező része. Isten törvényének megtartása minden ember kötelessége!

A törvény és az evangéliumbiblia2

A törvény és az evangélium közötti igazi viszonyt mindenekelőtt a rómabelieknek írt levél tárja elénk. Ennek értelmében, az evangélium Isten ereje, amely mindenkit üdvözít, aki hisz benne. Az evangéliumban nyilvánul meg az Isten előtt érvényes igazság, hitből hitbe. (Rm.1,16-17) Hogy mennyire szükséges a megmentésünkre ez az isteni erő, azt az apostol a 2. és 3. fejezetben mutatja be. A zsidók és görögök, mindnyájan a bűn átka alatt vannak. Amint meg van írva, hogy nincsen egyetlen igaz sem. Mindnyájan elhajlottak, egyetemesen haszontalanná lettek, s így a törvény beteljesítése által nem is igazulhatnak meg. A törvény sem bocsánatot nem nyújthat a régebben elkövetett bűntettekért, sem erőt nem adhat a jövőben való elkerülésükhöz. E fordulópontnál mutatja meg Pál a törvény és az evangélium közötti viszonyt.

    1. „Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek.” Rm.3,31. (Protestáns fordítás.)

A további fejezetekben ezt behatóbban ki is fejti Pál apostol, bebizonyítva, illetve rámutatva arra, hogy Ábrahám is hit által igazult meg, hogy Dávid boldognak nevezi azt, akinek bűne elfedeztetett, s rámutat arra, hogy miképpen nyerhetjük el Krisztusban ezt a bocsánatot, de azt is, hogy a régi embert meg kell feszítenünk, ha a kegyelem, és nem a törvény kárhozata alatt akarunk ezentúl élni. Ezt szemlélteti velünk a 7. fejezetben, továbbá saját tapasztalatai által is. Ahelyett, hogy a törvény érvényét veszítené, inkább a régi Ádámnak kell meghalnia; ahelyett, hogy a törvény bűn lenne, inkább egy olyan eszköz, amely által a bűnt felismerhetjük; ahelyett, hogy a törvény a halálra vezetne, azért adatott, hogy éljünk általa, de inkább a bűn, vagyis a törvény megszegése okozta a halált. Ahelyett, hogy a törvény holt betű lenne, inkább „lelke van”. Habár a törvény „jó”, a mi testünkben mégsem lakozik „semmi jó sem”. Ahelyett, hogy az Isten törvénye iránti engedelmesség alól igyekeznénk felmenteni magunkat, igyekezzünk inkább a bűn törvényétől megszabadulni, amely a testünket uralja. Akkor a belső ember szerint örvendünk Isten törvényének. Ami pedig a törvénynek lehetetlen volt, mivelhogy a bűnbe esés folytán minden test olyan nagyon elgyengült, hogy az Ő igazságos követelését nem tudtuk többé teljesíteni, Isten az Ő Fiát küldte, aki – habár a mi testünk és vérünk volt – a Szentlélek ereje által mégis megtartotta Atyjának törvényét, s így a bűn létezésének mindennemű mentségét meghiúsította,

    1. „hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk”. Rm.8,3-4.

Eszerint a törvényt hit által erősítjük meg, amennyiben Isten az evangéliumban a követelések betartásához szükséges erőt biztosította a számunkra. Izráelnek a legnagyobb hibája az volt, hogy ámbár az igazság törvényének megtartására törekedett, azt saját erejéből akarta betartani, Krisztust és az evangéliumot elvetették, ami pedig a törvény végcélja. Csak aki Őbenne hisz, s a Szentlélek erejét magába fogadja, nyer bocsánatot és az Isten törvényében való haladáshoz szükséges erőt. Krisztus a Sinai-hegynél felajánlotta ezt az erőt Izráelnek, ahogyan Pál világosan következtet erre. (Móz.V.30,12-13-ból a Rm.10,5-8-ban) Amikor Mózes kijelentette, hogy

    1. nagyon közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben van, teljesítsd hát azt! Móz.V.30,14. (Protestáns fordítás.)

ezáltal Krisztus jelenlétéről akarta Izráel népét tudósítani, aki velük haladt, vezérelte az embereket, és aki kész volt lelki ételt és italt nyújtani nekik, hogy ugyanazon élő hit által, amellyel Ábrahám bírt, egyszer engedelmeskedjenek a törvénynek. (Kor.I.10,1-4) A Luther által 1520-ban iskolai használatra írt tankönyvben olvasható:

„A hit, vagyis az evangélium adja az erőt a tízparancsolat követeléseinek betartására, az adja az orvosságot, amely mindazokat meggyógyítja, akik a törvény segítségével felismerték betegségüket.”

(Hercog-Hanek Reálenciklopédiája, VI., 636.)

A tízparancsolat örökkévaló érvényeimage

Isten szent törvénye, a tízparancsolat a fenti megállapítások alapján Isten lényében gyökerezett már kezdettől fogva, és a teremtésnél az ember szívébe íródott. A pátriárkák szájhagyomány útján későbbi korok számára megőrizték. Később, ünnepélyes körülmények között írásban bízta az Úr Izráelre, s a szentek szentjében közvetlenül a kegyelmi trón alatt a frigyládában kellett megőrizni.. A hit megerősíti a törvényt, és az evangélium adja a megtartásához szükséges isteni erőt, hogy a jóra képtelen ember megtarthassa. A végítélet alkalmával ez az a mérce, amellyel megállapítják a jogosságot és a jogtalanságot. Mivel, legalábbis elméletileg, a katolikusok, a protestánsok és a zsidók elismerik a törvény érvényét mind a mai napig, így szinte lehetetlen érvényességében kételkedni. Ám a gyakorlat megcáfolja az elméletet. Nekünk az Üdvözítő határozott kijelentése által kell a törvény örökkévaló érvényességét bebizonyítanunk. A 40. zsoltár és a zsidókhoz írt levél 10. fejezetének egybevetéséből már láttuk, hogy Jézus Krisztus küldetésének a célja Isten akaratának teljesítése, s hogy Ő Isten törvényét szívébe zárta. Hasonlóképpen bizonyítja Ésaiás is, hogy az eljövendő Messiás, mint Isten szolgája, jogosságot visz a nemzeteknek, hogy őket igazán megtanítja a törvény betartására, s hogy Isten törvényét naggyá és hatalmassá teszi.

    1. Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. És.42,1-3.
    2. Igazságosságában az Úr magasztossá s dicsővé akarta tenni a törvényt. És.42,21. (Új katolikus fordítás)

Ennek megfelelően a Megváltó életében olyannyira tettekké vált a törvény megtartása, hogy senki sem bizonyíthatja rá a legcsekélyebb bűn árnyékát sem. Tanításában rámutat a törvény követelményeinek mély lelki tartalmára, megszabadítja azt a farizeusok által kiegészítésül alkotott emberi rendeletektől. Az emberek megszegték a törvényt, ám a bűnért saját vére által szolgáltatott elégtételt Jézus, és megváltozhatatlan igazságát helyes megvilágításba helyezte. Ezzel kapcsolatos szavai így hangzottak.

    1. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a próféciáknak az eltörlésére. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert, bizony, mondom néktek, míg az ég és a Föld elmúlik, a törvényből egyetlen jóta vagy pontocska sem múlik el, amíg minden be nem teljesedik. Ha valaki azért csak egyet is megront ezen legkisebb parancsolatok közül, és úgy tanítja az embereket, az Isten országában a legkisebb lesz; ha valaki pedig cselekszi azt, és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lesz.” Mt.5,17-19.

Tekintve Üdvözítőnk ezen kijelentését, ezt minden becsületes és őszinte ember csak úgy értheti, hogy a tízparancsolat minden egyes betűje mindaddig érvényben marad, amíg az ég és a Föld fennáll. Miután az Úr arra figyelmeztet bennünket, hogy a látszólag legkisebb parancsolatokat is úgy ismertessük meg az emberekkel, mintha azok a legnagyobb fontossággal bírnának, úgy érezzük, meg kell ismertetni az olvasóval, hogy az emberek mennyiben tértek le az egyenes útról. Azt is érdemes megvizsgálni, hogy az emberi intézkedések és az isteni parancsolatok, továbbá az olyan általánosan elterjedt elméletek, amelyek sokszor a gyakorlati életben is érvényesülnek, milyen tekintetben állnak egymással éles ellentétben. Aki Isten törvényét tekinti lába szövétnekének, s aki az evangéliumban nem csupán a bűn megbocsátásának örömhírét, hanem az isteni erőt is felismeri, amely lehetővé teszi az ember számára Isten akaratának teljesítését, az hiszi, hogy Isten az Ő Fiát küldte, hogy általa teljesedjen be a törvény igazsága. Aki Istent olyannyira szereti, hogy még a legcsekélyebb parancsolatot is készséggel igyekszik megtartani, az hálával fog adózni az Úrnak, amiért jó eszközévé válhat. Ezért minden nap így fog imádkozni. „Uram, mutasd meg nekem az utadat, hogy igazságodban járhassak.” Ennek beteljesítésében segít e könyv, úgy, ahogyan segítségünkre voltak nekünk azok, akik a szombat parancsolatára felhívták a figyelmünket, miáltal megismertük a drága isteni igazságot.

A szombat parancsolataimage

A tízparancsolat közepén, úgyszólván annak kebelében találjuk a terjedelemre nézve legnagyobb parancsolatot, amelyet az Úr világosan meg is indokolt.

    1. Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja; semmi dolgot se tény azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon át teremté az Úr az eget és a Földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” Móz.II.20,8-11.

Az Úr a parancsolat elején azt kéri tőlünk, hogy a szombatnapról megemlékezzünk. Ezért vizsgáljuk meg, mit is parancsol ezzel nekünk az Úr. A szombat szó magyarra fordítva nyugalmat jelent. Tehát elsősorban minden munkától meg kell pihenni ezen a napon. Ám nem mindegy, hogy a hét melyik napja a munkaszüneti nap. Nem akármelyik nap után következő hetediknap, sem a hét akármelyik napja, amelyen megpihenünk, hanem a hétnek a hetedik napja az, amely „a te Uradnak, Istenednek munkaszüneti napja”. Hogy a dolog egyértelmű legyen, a Szentírás kijelenti, hogy ez a munkaszüneti nap ugyanaz a nap, amelyen Isten is megpihent a teremtés hat napja után, s amelyet megáldott és megszentelt. Ha tehát a Szentírás azt kívánja tőlünk, hogy megemlékezzünk a szombat napjáról, hogy megszenteljük azt, akkor ez csak a hetedik nap lehet, amelyen maga Isten is megpihent, és ezáltal örök időre és nemzedékekre megszentelte és megáldotta azt. Egyetlen másik nap sem felel meg ennek a célnak, és nem helyettesítheti ezt a napot, amelyet a világos és határozott hangvételű parancsolat rendelt el.

A szombat elrendeléseimage

A hét hetedik napjának szent nyugalomnapul való elrendelése a teremtés befejezése alkalmával történt. Ugyanott a következő szavakkal emlékezik meg erről a Szentírás.

    1. A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. Móz.I.2,2-3. (Protestáns fordítás.)

Ez nyer megerősítést az alábbi Igehelyen is:

    1. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a Földet, hetednapon pedig megszűnt, és megnyugodott.” Móz.II.31,17.

Ahogyan a művész valami befejezett munka után gyönyörködve szemléli művét, hasonlóképpen nézte át Isten is ezen a napon a munkáját, amit alkotott,

    1. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap. Móz.I.1,31. (Protestáns fordítás.)

Mivel pedig

    1. „az örök Isten, aki a Földnek határait alkotta, nem fárad el, és nem bágyad el” És.40,28.,

a nyugalomra nem neki volt szüksége, hanem az Úr csak azért nyugodott meg, hogy példája által örök időkre egy nyugalom- és emléknapot alkosson.

    1. „Emlékezetet szerzett csodatetteinek.” Zsolt.111,4.

Nyugalma által vetette meg az alapját ennek a fenséges emlékünnepnek, hogy teremtményei hétről hétre megemlékezzenek az élő Istenről és csodálatos művéről, amit alkotott, ahogy ezt a szombatnapi zsoltárban olyan fenségesen kifejezi a Szentírás.

    1. „Mert megvidámítottál engem, Uram, a te cselekedeteddel, a te kezednek műveiben örvendezem. Mely nagyok, Uram, a te műveid, igen mélységesek a te gondolataid.” Zsolt.92,5-6.

Miután az Úr a földi idő első hetének hetedik napján megnyugodott, megáldotta és megszentelte ezt a hetedik napot. Innen ered a ma már általánosan elterjedt hetekre való időbeosztás. Továbbá megszentelte ezt a napot, tehát egy bizonyos célra kiválasztotta a hét többi napja közül. Hogy miképpen kell az embernek azt megszentelnie, és hogy ebből milyen áldás származik az emberre nézve, azt az alábbi igehelyből láthatjuk világosan.

    1. Ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján, az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az ÚR szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, …” És.58,13-14. (Protestáns fordítás.)

Ez az eligazítás a szombat megszenteléséről és a tökéletesen befejezett teremtés dicső emléknapjának megünnepléséről olyan világos és érthető, hogy semmi kívánnivalót sem hagy maga után. Ha az emberek mindig úgy ünnepelték volna meg a szombatot, ahogyan azt kell, sohasem feledkeztek volna meg az ég és a Föld alkotójáról, és sohasem imádtak volna hiábavaló bálványokat, saját kezüknek műveit.

A szombat Uraimage

Az Üdvözítő a kicsinyes farizeusokhoz intézett szavaiban kifejtette, hogy:

    1. az embernek Fia a szombatnak is Ura. Mk.2,28.

Szükséges tisztáznunk, hogy a szombatnak mennyiben Ura az Emberfia. Főképpen az Újszövetségből tűnik ki ez világosan azáltal, hogy az Írás határozottan kijelenti, hogy az Ige testté lett. Ugyanaz az Ige, amely kezdetben Istennél volt, s amely által minden dolog létrejött. Így olvassuk.

    1. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Jn.1,3. (Protestáns fordítás.)

Tehát a szombat is ennek köszönheti létét és ünnep gyanánt történő elrendelését.

    1. „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte fel Őt.” Jn.1,1, 14.

Eszerint tehát a világ nem ismerte fel saját Teremtőjét, amikor Ő testben eljött, hogy az általa alkotott embert megváltsa. Így olvassuk:

    1. „Te, Uram, kezdetben alapítottad a Földet, és a te kezednek művei az egek.” Zsid.1,8-10.

Továbbá ez olvasható.

    1. „Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a Földön… minden őáltala és reá nézve teremtetett.” Kol.1,16.

Atyjának úgy tetszett, hogy az Ő szeretett Fiában mindennek teljessége lakozzék. Ha e világos igehely fényében a teremtésről szóló tudósítást olvassuk, akkor már a Biblia első fejezetében feltűnik előttünk Krisztus, az alfa és ómega, mint a kezdet és a vég. Az Ő hatalmas erejének szava által hívta életre az Úr az eget és a Földet, amikor Isten Lelke a víz felett lebegett. Ezt magyarázza Mózes első könyvének 1. fejezetében a 26. vers többes száma is.

    1. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Móz.I.1,26.

Miután az Atya akarata az volt, hogy Fiában lakozzon a teljesség, s a teremtésben is őt illesse meg a legnagyobb rész, ezek szerint az embernek Fia volt a szombat alapítója is, tehát Ura is, aki elsősorban tudja, hogy mit szabad, és mit nem ezen a napon cselekednünk. Tehát a hét hetedik napja nem csupán Jehova szent napja, hanem „az Úrnak napja” is, éspedig a mi Urunk, Jézus Krisztus napja, amelyen minden igazi követőjének Jézus hatalmas szavára kell gondolnia, amely eget és Földet teremtett. Jézus újjá is teremtheti az általa alkotott embert, s a törvény által megkövetelt megigazulást is elvégezheti benne. Aki ezt az újjáteremtő erőt saját magán megtapasztalja, s hétről hétre érzi a szívében Krisztus teremtő erejét, az a hét hetedik napját az Úr napjának tekinti, a gyönyörűség és öröm napjának, amelyen Isten megszámlálhatatlan és végtelen csodatetteiről emlékezhet meg.

A szombat az emberért vanimage

A fenti tények ismeretében könnyebben megérthetjük és méltathatjuk Márk sorait:

    1. „A szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.” Mk.2,28.

Az Üdvözítőnek ez a kijelentése a szombatnak az Édenben való elrendelésére hívja fel a figyelmünket, és megállapítja, hogy a szombat intézménye az emberiséget általánosan érinti. Ehhez teljesen hasonló kijelentést találhatunk alább:

    1. „Mert nem is a férfiú teremtetett az asszony miatt, hanem az asszony a férfiúért.” Kor.I.11,9.

Hogy a két nem közötti helyes viszonyt felismerjük, mindkét esetben azoknak elrendelésére utal a Szentírás. A házasságot és a szombatot, mindkettőt a Paradicsomban kapta az ember a bűnbe esés előtt. Mindkettő az emberiség javát szolgálta. Isten előbb a férfit teremtette, és csak azután a nőt; tehát a férfi a nőnek feje, az asszony annak csak segítőtársa. Hasonlóképpen, a hatodik napon teremtette Isten az embert, és csak a hetediken a szombatot, tehát az Emberfia a szombatnak is Ura, ami azért van, hogy az ember javát szolgálja. Azonban, amilyen kevésbé teszi kérdésessé, avagy szünteti meg a házasságot az a tény, hogy az ember az asszonynak feje, éppolyan kevésbé teszi kérdésessé, avagy szünteti meg a hetedik nap, azaz a szombati nyugalmat az Emberfiának az a kijelentése, hogy Ő a szombatnak is Ura. Ellenkezőleg! Csak annál nyilvánvalóbb lesz Isten jóakaratú szándéka, amely azt célozza, hogy mindkét intézmény örök időkre fennmaradjon az emberiség javára. A házasságot a Paradicsomban nem Ádám, Mózes vagy a zsidók részére rendelte el Isten, hanem minden ember és minden faj számára, bárhova számítja is magát, és bárhol is éljen. Ugyanúgy a szombatot sem kizárólag Ádám, Mózes vagy a zsidó nép, hanem kivétel nélkül minden ember, minden faj, minden szín, minden nyelv számára és minden időre rendelte az Úr. Eszerint a házasságot is ugyanúgy lehetne zsidó hagyománynak nevezni, mivel a zsidók később is nagy becsben tartották, mint a szombatot, mivel a zsidók tartották egyedül fontosnak megünnepelni. A zsidó elnevezés Júdától, Jákób fiától származik, aki a világ teremtése után 2255 évvel született. A szombat megünneplését azonban nem Júdának rendelte el az Úr, hanem Ádámnak, az egész emberiség ősatyjának; és nem mint Ádám szombatját, hanem mint „a te Uradnak, Istenednek szombatját”, mert maga Isten volt az első, aki az első hét hetedik napján megpihent, megáldotta és megszentelte azt. A Szentírás alapján világosan kimutatható, hogy a hetedik nap szolgált a mi Megváltónk nyugalomnapjául, holott Őt nem nevezhetjük a zsidók Üdvözítőjének, jóllehet, Júda törzséből származott, sem a megváltás tervét „zsidónak”, jóllehet

    1. „az üdvösség a zsidóktól jön”. Jn.4,22.

Ilyen ósdi előítéletekkel nem engedhetjük magunkat megtéveszteni, hanem egyedül Isten szavát tekintjük lábunk szövétnekének, amely a kezdeteket is megvilágítja. A szombat parancsolata a szó szoros értelmében minden emberre nézve kötelező, a hét hetedik napja minden ember szombatja, s ha azt tudatlanságunk folytán mindeddig lábbal tiportuk, mostantól fogva megőrizzük, „gyönyörűségesnek”, „Jehova szent napjának” és „az Úr dicsőséges napjának” nevezzük.

A szombat a hit általi megszentelés jeleimage

Így szólt az Úr Izráelnek:

    1. „Az én szombataimat bizony megtartsátok, mert jel az énközöttem és tiközöttetek, nemzedékről nemzedékre, hogy megtudjátok, én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek.” Móz.II.31,13.

A szombat juttassa az ember emlékezetébe, hogy a világ és minden, ami azt betölti, nem önmagától keletkezett, hanem Isten mindenható szavára jött létre. Azonban Izráel népére nézve még egyéb jelentőséggel is bír, ahogy ezt Móz.V.5,15.-ben és Móz.II.20,2. verséből világosan láthatjuk. Izráel az egyiptomi rabszolgaságban sínylődött, a saját erejéből való szabadulás minden reménye nélkül. Ám az Úr már Ábrahámnak megígérte, hogy négy emberöltő után erős karral fogja őket a rabszolgaságból kivezetni (Móz.I.15,13-14). József olyan erősen hitt ebben az ígéretben, hogy erre a kivonulásra való tekintettel rendelkezett a saját temetésére nézve (Zsid.11,22). Amikor azonban a kivonulás ideje elérkezett, a népnek meg kellett tanulnia újra hinni az Úrban. Ekkor Isten Izráelt a Vörös-tengeren keresztül egy olyan pusztába vezette, ahol sem kenyér, sem víz nem volt,

    1. „hogy tudtodra adja néked, az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik” Móz.V.8,3..

Negyven éven át hullott a manna az égből. Amit másnapra eltettek, az tönkrement, csupán a hetedik napon maradt meg, amit a hatodik napon gyűjtöttek maguknak az emberek. Ennek folytán tehát a szombat nem olyan nap volt többé, ami csupán arra emlékeztette az embereket, hogy Isten az ő alkotójuk, hanem arra is, hogy az Úr az ő megváltójuk, megtartójuk és megszentelőjük. Miután pedig Jézus Krisztus Izráelnek nem csupán alkotója, hanem vezetője és megváltója is volt (Kor.I.10,1-4), a szombat annak volt a jele, hogy Jézus Krisztus Izráelt alkotta, vezeti, megváltja, megtartja és megszenteli. De ahogyan Ábrahám minden hivő atyja, hasonlóképpen, az Izsáktól eredt mag nemcsak az Ószövetség testi Izráele, hanem minden idő lelki Izráele is. Minket sem csupán alkotott az Úr, hanem megvált a bűn rabszolgaságából, üdvözít, vezérel, megtart, megszentel, és az igazi Izráelhez csatlakoztat bennünket. Ezért ránk is vonatkozik a szombat megünneplésének kötelezettsége, ami a teremtés, a megváltás, a megtartás, megszentelés és az igazi nyugalom jele. Ezt az igazi Jósua, vagyis Jézus által nyertük el. Ahogyan az új ég és az új Föld megáll Isten előtt, úgy álljon meg Izráel magva és neve is. A szombat egy örökkévaló jel Isten és Izráel népe között,

    1. Örök jel ez köztem és Izráel fiai között. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget és a földet, a hetedik napon pedig megnyugodott és megpihent. Móz.II.31,17. (Protestáns fordítás.)

Isten Izráele az új Földön is megemlékezik Isten teremtői hatalmáról:

    1. Mert ahogyan megmarad az új ég és az új föld, amelyet én alkotok – így szól az ÚR -, ugyanúgy megmaradnak utódaitok és a nevetek is. Azután újholdról újholdra és szombatról szombatra eljön minden ember, és leborul előttem – mondja az ÚR.. És.66,22-23. (Protestáns fordítás.)

Miután pedig mi azt hisszük, hogy egyedül a Megváltó alkotott bennünket, Ő vezérel, Ő vált meg minket, Ő tartja meg az életünket, s egyedül Ő szentel meg bennünket, nem pedig a saját igazságunk, avagy a törvényhez való alkalmazkodásunk, azért mi ma is a hét hetedik napját, mint az Úr szombatját ünnepeljük meg, mint ami a Krisztusban való megszentelés és megváltás jele.

Az Úr szombatja nem árnyékszombatimage

A szombat elrendelése a paradicsomi, a bűnbeesés előtti időbe nyúlik vissza, amikor az eljövendő megváltásnak még semmiféle előképe vagy árnyéka nem volt. S amikor az Úr a szent tízparancsolatot kihirdette, erkölcsi törvényeinek a közepére helyezte a szombat törvényét, amely, mint a közte és Izráel között való örök érvényű jegy, még az új Földön is fennmarad. A szombat parancsolata ezekkel a szavakkal kezdődik: „Megemlékezzél”. Gondolatainkat tényleg visszavezeti abba a boldog időbe, amikor még minden teremtmény tökéletes volt. Csak a bűnbeesés után tett ígéretet az Úr az asszony magvára. Csak ettől kezdve találunk az eljövendő megváltásra vonatkozó előképet és árnyékot. Ilyenek: Ábel báránya, a pátriárkák áldozata, Izsák feláldozása és egyebek. Izráelnek az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulása után egy gondosan kiépített ceremoniális rendszert találunk: A gyülekezeti sátort, körültekintően szabályozott szolgálattal s áldozati rendszerrel, a húsvét, a pünkösd, a kürtfúvás, az engesztelés, a sátrak ünnepével, a jubileumi és szombatévvel, ami mind megannyi előképe az eljövendő tökéletes megváltásnak (lásd Móz.III. könyvének 23. fejezetét). Mindezeket a törvényeket és előírásokat feljegyeztette Isten a Szentírásban, Mózes törvénykönyvében. Ezen kívül Izráel népe még egy polgári törvénykönyvet is kapott. Ennek előírásai a különböző bűntettek elkövetőit a megfelelő büntetéssel, esetleg halállal is sújtották. (Móz.III.24). A ceremoniális „törvény az eljövendő javak árnyéka, nem pedig azok lényege” (Zsid.10,1). Isten Bárányának megjelenésével ezek az árnyékok csakhamar, egymás után valósággá és lényeggé váltak, úgyhogy most már nem kell többé az újholdból, ünnepekből és ünnepi szombatokból lelkiismereti kérdést csinálnunk (Kol.2,16-17). Ezek árnyékai voltak az eljövendő dolgoknak, előremutattak a megváltásra. A hetedik napi szombat visszamutat a teremtésre. A többi ünnep azonban része volt a ceremoniális törvényeknek, amiknek egykor meg kellett szűnniük. A hetedik napi szombat ellenben a megváltozhatatlan erkölcsi törvény közepében foglal helyet. Melanchton könyvéből a következő sorokat idézzük.

„A mózesi törvények három részre oszthatók fel. Az egyik rész a lex moralis, amely az erkölcsi törvényi előírásokat tartalmazza, tehát Istennek a bűnre és annak ellentétére vonatkozó ítéletét. A második rész a lex ceremonialis, amely az ünnepek, áldozati rend és olyan ceremóniák szabályait tartalmazza, amelyek egy bizonyos időhöz voltak kötve, s amelyek a zsidósággal együtt tűntek el. Végül a lex judicalis, amelyik rész a polgári törvényi előírásokat tartalmazza. Aki ezeket a különbségeket nem képes felismerni az isteni törvényben, az gyakran súlyos tévedésbe esik.”

Melanchton: Az isteni törvényekről

Krisztus megdicsőíti a szombatot

Az Üdvözítő földi élete alatt minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a szombatot csodatetteivel megdicsőítse, és hogy bemutassa: a szombat az emberiség javára rendeltetett el, s hogy szombaton szabad jót cselekedni. Aki az evangéliumokat olvassa, meggyőződhet arról, hogy igaza van Bengelnek, a mikor azt mondja, az evangéliumok legnagyobb részét a szombat anyaga teszi ki. Szombaton tanít Krisztus a zsinagógában, szombaton űzi ki az ördögöt, szünteti meg a lázat, gyógyítja meg az elszáradt kezet. Szombaton szabadítja meg a 38 éve beteg embert, és adja vissza a vak szeme világát, és szombaton gyógyítja meg az asszonyt 18 éve tartó betegségéből. Ezenkívül olyan erővel száll szembe a farizeusok tévtanaival, hogy egyáltalán nem tudnak ellene küzdeni. (Lk.18,1-6). S hogy Ő maga hogyan szokta hosszú éveken át a szombatot tölteni, azt Lukács evangéliumából megismerhetjük:„Amikor Názáretbe ment, ahol felnevelkedettbeolvasás0025 , szokása szerint bement szombat napján a zsinagógába, és felállt felolvasni.” Lk.4,16. (Protestáns fordítás.)

Ez teljesen megfelel a 4. zsoltár és az Ésaiás próféta könyve 42. fejezete jövendöléseinek, amely igehelyeknek értelmében küldetése volt Isten törvényét naggyá és hatalommal teljessé tenni. Valódi értelme, lényege szerint tanította és tartotta be Isten törvényeit, és különösképpen a szombatnak – amelyet kezdetben megáldott és megszentelt – adta a legnagyobb figyelmet. Senki sem tudta a legcsekélyebb parancsolat megszegését sem rábizonyítani, és emiatt jogos váddal illetni. Ahelyett, hogy a szombat parancsolatában vagy bármely más parancsolatban egy pontocskát, illetve csak egy kis betűt is megváltoztatott volna, Ő azért jött, hogy a törvényt betöltse és megtartsa. Így nekünk példát adott arra nézve, hogy miként kell a szombatot és egyéb isteni parancsolatot megtartani azok igazi, valós értelmükben. Vérét ontotta mindazokért, akik a parancsolatokat megszegték, s amikor Isten parancsolatait megtartotta, kárhoztatta mindazokat is, akik a szombatot lábbal tapossák, hiszen a szombatünneplés parancsolata is része a Tízparancsolatnak. Haladjunk tehát a hetedik nap megszentelésével is az Ő lábnyomában, az alábbi szavaira gondolva:

    1. „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Mt.7,21. (Protestáns fordítás.)
A szombat, elrendelését és lényegét tekintve, változatlan

Az  ó- és újszövetségi Szentírást Isten adta nekünk azért, hogy megtanítson bennünket az üdvösimageség útjára. Tehát csakis azt az igazságot fogadjuk el, és csakis abban maradjunk meg, amelyet az igazságnak ebből az egyedüli forrásából meríthetünk (Tim.II.3,14-17). Isten az egész világegyetem alkotója, és mindenható vezetője, kormányzója. Szerzője a szentírási könyveknek, s így annak tanításai és parancsolatai isteni eredetűek. Egyedül ezeket ismerjük el minden tekintetben mérvadóknak. A hitnek ez a csalhatatlan szabályozója tudomásunkra adja, hogy Isten kezdetben hat napon át teremtette az eget és a Földet, és megnyugodott a hetedik napon, s azt megáldotta és megszentelte, valamint elrendelte, hogy minden ember megtartsa azt örök időn át. Isten hat napon át teremtette az eget és a Földet, és a hetediken megnyugodott. Ez olyan tény, amelyet sohasem lehet megváltoztatni, vagyis mindörökké fennmarad. E tény kétségbevonása egyenlő az Isten szava elleni harccal, s ezzel az egész keresztény hit isteni tekintélye kérdésessé válik. Mindebből világosan látható, hogy a szombat elrendelése egyértelmű, és soha meg nem változtatható tény. Az isteni írás tudtunkra adja, hogy Isten hat napon át alkotta meg a világot, s csak ennek befejezése után, a hetedik napon pihent meg. Tehát Isten nem a hét valamelyik napját, hanem a hetediket választotta nyugalomnapnak. Miután pedig határozottan kimutathattuk, hogy Isten a hetedik napon, a teremtés első hetének utolsó napján pihent meg, ebből az következik, amit már a dolog természetéből tudhatunk, hogy csupán a hetedik nap, és nem valamelyik másik lehet a teremtés emlékünnepe, a nyugalom szombatja. Ennek folytán a szombat nem csupán egy szilárd, megváltoztathatatlan tényeken nyugvó intézmény, hanem az is változhatatlan tény, hogy a hét hetedik napját állapította meg a Szentírás nyugalomnapként. Az is tény, ma ugyanúgy, mint hatezer évvel ezelőtt, hogy Isten a hetedik napot megáldotta és megszentelte. Mivel a Biblia sehol sem tudósít arról, hogy Isten ettől a naptól valaha is megvonta volna az áldását és szentségét, a leghelyesebb következtetés az lehet, hogy még ma is a hét hetedik napja az Úr szombatja, amelyen még ma is Isten áldása nyugszik. A leghatározottabb és legvilágosabb kijelentések által parancsolja meg az Úr nekünk a szombat megszentelését, amelyen a teremtés művének befejezése után Isten maga is megnyugodott, megáldva és megszentelve azt. Mivel ez a parancsolat tőlünk is megköveteli a teremtés szombatjának megünneplését, ezért amíg e törvény érvényben van, mindaddig ez az igazi nyugalomnap, és nem a hét első vagy a hatodik napja. Isten, mint törvényadó, a szó szoros értelmében a törvény minden egyes pontját és betűjét örök érvényűnek és megváltoztathatatlannak jelentette ki. A nyugalomnap csak a hét hetedik napja lehet, mert egyedül ezt a napot látta el Isten áldásával. Isten maga nyilvánította ki ezt a tényt örök érvényűnek. Mostani fejtegetésünk valóságáról azok is meggyőződhetnek, akik manapság emberi bölcsességre tekintenek, annak ellenére, hogy Isten a Szentírásban világosan elrendeli a szombat megtartását. Egy protestáns és egy katolikus, hírneves és általános tekintélynek örvendő teológus idevágó szavait idézzük. Gibbons bíboros Baltimore-ból a következő kijelentést tette.

Átolvashatjátok a Szentírást Mózes első könyvétől egészen a titokzatos Jelenések könyvéig, és egyetlen helyet sem találtok benne, amely a vasárnap megszentelését elrendeli. A szentírási parancsolatok csupán a szombat megszentelését rendelik el, egy olyan napét, amelyet mi már nem ünnepelünk, és nem szentelünk meg.”

(„Őseink hite”, 70 oldal) Protestáns oldalról pedig hallgassuk meg Beyschlag doktort Halléból.

Számos, általunk szentségben tartott dolgot, mint a vasárnapot, az ünnepeket, a gyermekkeresztelést, a konfirmációt, egyebeket, tehát egyházi életünknek megannyi sarkalatos pontját, nem az újszövetségi Szentírásból, hanem az egyházi hagyományokból vettük.”

(„Az ókatolicizmus”, 53. oldal)

A szombat megváltoztatásának megszokott indoka

Ha  mégoly világos is a Szentírás bizonyossága, s ha mégoly megváltoztathatatlan is a parancsolat, amely a hét hetedik napjának, mint az Úr szombatjának megszentelését elrendeli, mégis, nagyon sokan vannak, akik azt lábbal tapossák, és helyette a hét első napját ünnepelik. A különböző hitvallások, katekizmusok, prédikátorok és tanulatlan emberek is, bizonyítékokat igyekeznek hozni a vasárnap szentsége mellett. De ahogyan mindig, úgy itt is következetlenek önmagukhoz a tévedések. Előbb zsidósnak, a törvény és betű szolgálatának kiáltják ki a hetedik nap megünneplését, később azonban ugyanazt a parancsolatot, amely a hetedik nap megszentelését írja elő, a vasárnapünneplés megindoklására használják fel. Íme, a szombat parancsolatban, azonnal, mintegy varázsütésre, egy keresztényi, evangéliumi és lelki nyugalomnapot vélnek nyerni. Ahhoz, hogy egy új emléknap megalapítását bebizonyíthassák, szükség van a Bibliából nyert bizonyítékokra. Arra nézve is bizonyítékokat kell találni, hogy a régi nyugalomnap érvényét veszítette. Ez olyan kérdés, amelynek eldöntésére nem mi, emberek, hanem egyedül a Biblia hivatott, amely az egyedüli és mindentekintetben elégséges szabálya a vallásnak. Ezeknek a tényeknek szem előtt tartásával akarjuk a felhozott érveket megvizsgálni. A következő állításokkal érvelnek a vasárnapünneplők. 1. „Krisztus a hét első napján támadt fel, aminek következtében ezt a napot kell minden héten Krisztus feltámadásának emlékére megünnepelni.”  Hogy Krisztus péntimageeken halt meg, és az utána következő vasárnapon támadt fel [vagyis még a halálával is „megpihent” szombatnapon, és ezzel is megszentelte azt], teljes szívünkből hisszük, és az isteni üdvbizonyosság alappillérének tekintjük. Krisztus halála és feltámadása, a két legfontosabb esemény a megváltás művében, hiszen Krisztus halála által nyertünk bűnbocsánatot, feltámadása által pedig egy új élethez való erőt. Itt tulajdonképpen két emlékünnep elrendeléséről lehetne szó. Eszerint tehát alapítani kellene egy ünnepnapot Krisztus feltámadásának, de egyet ugyanolyan joggal, Krisztus halálának emlékére is. Mindez azonban még mindig nem indok arra, hogy a világ teremtése óta fennálló, és Isten által elrendelt heti nyugalomnapot, ami a teremtés emlékére rendeltetett el, hatályon kívül helyezzük, s megszentségtelenítsük. Mivel Isten szava csupán egyetlen heti nyugalomnapról és hat munkanapról beszél, hogyan egyeztethetjük össze ezt a gondolatot az isteni parancsolattal? Ha tényleg Isten szavát tekintjük lábunk szövétnekének, azt találjuk, hogy Isten tényleg elrendelt Krisztus halálának és feltámadásának emlékére két, rendkívül sokat kifejező emléket. Krisztus halálának emlékével kapcsolatban a következőt olvassuk a Szentírásban.

    1. „Mert valahányszor eszitek e kenyeret, és isszátok e pohár tartalmát, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.” Kor.I.11,26.

A feltámadás emlékünnepére pedig a következőket rendelte el.

    1. „Eltemettetvén ővele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta Őt a halálból.” Kol.2,12.

Lásd még:

    1. A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Rm.6,4-et.

A keresztség és az úrvacsora tehát olyan két intézmény, amelyet Isten az Úr halálának és feltámadásának emlékére rendelt el. S ha ezt a két emléket a Biblia előírása értelmében hajtjuk végre, akkor olyan szemléltető és érthető módon fejezik ki az üdvtörténet két végtelenül fontos eseményét, hogy az személyes tapasztalattá lesz bennünk. Így tehát a legcsekélyebb okunk sem lehet arra nézve, hogy akár az egyik, akár pedig a másik esemény emlékére egyéb vallásos cselekvést vagy ünnepet állapítsunk meg, s tényleg, ha a Szentírást átolvassuk, egyetlen helyet sem találunk benne, amely azt elrendelné. imageEzek mindamellett nem teszik szükségessé, hogy azon a napon kívül, vagy éppen ahelyett amit Isten maga szentelt és áldott meg kezdetben mint a teremtés emlékünnepét, egy másik napon is ünnepeljünk a héten. Hol van megírva a Szentírásban, hogy az Üdvözítő a feltámadás napján megnyugodott, hogy azt megáldotta és megszentelte, és megparancsolta híveinek, hogy azon a napon megpihenjenek? S vajon hol találjuk a Szentírás azon határozott előírását, hogy Isten az előbbi parancsát, amely a hét hetedik napját rendeli el heti nyugalomnapnak, hatályon kívül helyezte? N. Grimelund evangélikus püspök elismeri a következőt.

Igaz, hogy ilyen törvény nem létezik.”

(A vasárnap története, 23. oldal) S mivel ez nem létezik, tehát hiányzik a legszükségesebb indok, amely a feltámadás emlékére valamelyik hétköznap megünneplését tenné jogosulttá. 2. „Jézus tanítványai a hét első napján egybegyűltek, hogy a feltámadást megünnepeljék.” Erre megjegyezzük, hogy a négy evangélista csak egyetlen alkalommal említi a hét első napját, tudniillik azt, amelyen Jézus feltámadt. Márk és János kétszer, Máté és Lukács pedig egyszer tesz róla említést. Az evangéliumok a következő esetekben tesznek említést a feltámadásról: Ebből a következő tűnik ki. Miután a Megváltó feltámadt, az asszonyok nagyon korán a sírhoz mentek. (Mt.28,1; Mk.16,2-9; Lk.24,1; Jn.20,1) Ezután visszamentek onnan, és hirdették a tanítványok között, hogy az Úr feltámadt, de ezek nem hittek nekik. (Lk.24,1-11; Mk.16,9-11) Ugyanezen a napon két tanítvány Emmausba ment, Jézus velük együtt ment, s később, naplementekor meg is ismerték Őt. (Lk.24,13-35; Mk.16,12) Ezután visszamentek ezek a tanítványok Jeruzsálembe, ahol a többieket egybegyűlve találták. Hírül adták nekik, hogy az Úr feltámadt, és megjelent nekik, de ők ezeknek sem hitték el. (Mk.16,12-13) Miközben még együtt beszélgettek, belépett hozzájuk maga az Úr. A tizenegyet az asztalnál találta, és megdorgálta őket hitetlenségükért és szívük keménységéért, mivel nem hittek az asszonyoknak és a két tanítványnak. (Lk.24,36; Jn.20,19; Mt.16,14) A következőt kell megjegyezni. A tanítványok a keresztre feszítés utáni első hét első napjának végéig nem hitték el Krisztus feltámadását, éppen ezért egybe sem gyűlhettek, hogy megünnepeljék azt. Ellenkezőleg. A Csel.1,3. értelmében közös lakásukon, együtt törték meg a kenyeret, és a zsidóktól való félelmükben magukra zárták az ajtót. S amikor az Úr a feltámadás napjának vége előtt megjelent közöttük, meg kellett őket dorgálnia hitetlenségük miatt. Az evangélisták tudósítása alapján a hét első napját olyan napnak tekinteni, amit a tanítványok a feltámadás emlékére ünnepeltek volna meg, egy helytelen értelmezésen alapuló tévedés. Az Úr ezután nyolc nap múlva jelent meg újra, s akkor a hitetlen Tamásnak is bebizonyította feltámadását. A harmadik megjelenésének napját nem írja le a Szentírás, csak azt tudjuk, hogy megjelenésekor a tanítványai éppen halásztak.(Jn.20,26; 21,14) Tehát az az állítás is alaptalan, miszerint a Megváltó feltámadása után rendszeresen, minden vasárnap megjelent a tanítványainak, hogy értésükre adja ennek a napnak a szentségét. Annak az állításnak sincs alapja, miszerint a tanítványok azon a napon, amelyen később megjelent nekik, szent ünnepnapnak tekintették. Ez kitűnik abból, hogy a harmadik megjelenésekor éppen halásztak, tehát munkában voltak. 3. „A Szentlélek a hét első napján árasztotta ki erejét a tanítványokra, hogy megszentelje a vasárnapot.” Az Írás egyáltalán nem említi a vasárnapot, vagyis a hét első napját, s még kevésbé azt, hogy ezt a napot továbbra is hétről hétre meg kell ünnepelni. Csak a következő olvasható. „Amikor a pünkösd ünnepe betelik.” (Az apostolok cselekedetei 1. fejezete) A pünkösd szó ötvenet jelent, s amint Móz.III.könyvének 23. fejezetéből látható, a húsvét utáni ötvenedik napot. Miután azonban a húsvét egy határozott hónap egy bizonyos napjára esett, évről évre a hét másik napján volt pünkösd is. Zeller bibliai szótára megjegyzi, hogy Krisztus idejében a pünkösdöt állandóan Niszan hónap 16. napjától kezdték számítani, tehát mindig Sziván hónap 6. napjára esett. (Tekintet nélkül arra, hogy az a hétnek hányadik napja.) (Bibliai szótár, 694. oldal) imageA Szentírás nem ír arról, hogy a Szentlélek kitöltetése Krisztus idejében milyen napra esett. Olshausen, Barnes és Hacket hírneves Biblia-magyarázó és Vieseler, neves kronológus azt állítja, hogy ez a nap szombat volt. Dächsel pedig a következő megjegyzést fűzi bibliai magyarázatában A Csel.2,1. verséhez:

„A különböző katekizmusokban annak tanítását, amelyet számos egyházi ének is visszaad, hogy tudniillik, a kereszténység nem csupán azért ünnepel vasárnapot a szombat helyett, mert ezen a napon támadt fel Krisztus, hanem mert ezen a napon áradt ki a Szentlélek is a tanítványokra, és ezen a napon nyerte a kereszténység megalapítását, mint téves felfogást, el kell vetnünk.”

Tehát nem tudjuk, milyen napra esett akkor pünkösd, de ez nem is jelentős a mi szempontunkból. Azonban a fent említett vasárnapünneplésre vonatkozó megállapítások igen gyenge lábon állnak, s ezt az bizonyítja leginkább, hogy kiváló emberek, írásaikban, tévedésnek minősítik őket. Tehát ellentét van a vasárnapünneplésre utaló bizonytalan emberi állítások, és a Biblia szombatünneplésre vonatkozó biztos kijelentései között. 4. „A feltámadás után azáltal tüntették ki a tanítványok a hét első napját, hogy azon rendszeresen egybegyűltek, és megtörték a kenyeret.” Ehhez az állításhoz bizonyítékként a Csel.2,6-14. verseit említik. Ez a szöveg a következőket tartalmazza. Pál a társaival együtt útban volt Macedóniából Jeruzsálem felé. Filippiből Troásba érkezett, ahol hét napig időzött. Mielőtt azonban folytatta volna az utazását, egy olyan időben, amikor sok fáklya égett a teremben, búcsúbeszédet intézett a gyülekezethez, amely egészen éjfél utánig együtt maradt. Egy Eutichus nevű ifjú álomba merült, és a harmadik emeletről leesett. Pál apostol azonban ismét életre szólította, és csak ekkor, éjfél után törték meg a kenyeret. Ugyanekkor, vagyis még éjnek idején Pál útitársai hajón Assosba mentek, és Pál csak hajnalban követte őket gyalogszerrel. Innen együtt folytatták útjukat. Ez a történet a Szentírás egyedüli tudósítása arról, hogy a hét első napján egy Isten-tiszteletre emlékeztető összejövetelt tartottak. Azonban figyeljük meg a következőket.

  1. Ugyanakkor, amikor a gyülekezet együtt volt, Pál útitársai Assosba vitorláztak.
  2. Pál éjfél után törte meg a kenyeret, és hajnalban követte útitársait gyalogosan. Ezután együtt folytatták útjukat.
  3. Ez egy éjjeli gyülekezés volt. Miután azonban Móz.I.1, és Móz.III.23,32. értelmében a napokat estétől estéig kell számítani, ennek az összejövetelnek a szombatról vasárnapra virradó éjjel kellett végbemennie. Így a mai időszámítás szerint a kenyértörés csak hétfőn történt volna meg.

Ami azonban a kenyér megszegését illeti, a tanítványok nem csupán a hét első napján, hanem

    1. „minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret…” Csel.2,46.PDVD_021

Ha tehát helyesen értelmezzük a Biblia tudósítását, az következik belőle, hogy Pál apostol nem a hét első napjának délelőttjén tartott istentiszteletet, hogy a nap hátralevő részében pihenjen. Miután a megelőző szombaton megpihent, és az utána következő éjjel tartott búcsúgyülekezést, amikor megtörte a kenyeret, ezután útitársaival együtt egész vasárnap utazott. Így tehát az alapos vizsgálat fényénél a vasárnap megünneplése mellett felhozott bizonyíték éppen az ellenkező hatást éri el. 4. „Különös vallási fontosságot az adott a vasárnapnak, hogy hosszabb ideig tartó vallásos gyülekezést tartottak ekkor, aminek az adott nagy komolyságot, hogy a könyöradományokat ekkor gyűjtötték össze. (Csel.20,7; Kor.I.16,2.) (Realenciklopédia, 3. kiadás, XVIII., 521. oldal) Dr. Zöcklernek, akinek „A vasárnapi ünnep” című dolgozatából idéztük a fenti sorokat. Eszerint erőszakkal el kellett csavarni a bibliai tudósítás értelmét, hogy ezeket megállapíthassa. A szöveg ugyanis a következőképpen hangzik.

    1. „A hétnek első napján mindenki tegye félre magánál, amit sikerült összegyűjtenie, hogy ne akkor történjen a gyűjtés, amikor odamegyek.” Csel.20,7.

Ennek megfelelően jegyzi meg e helyütt Olshausen a bibliai magyarázatában a következőt:

„Ebből a bibliai helyből nem lehet azt megállapítani, hogy vasárnap olyan istentiszteletet tartottak, amelyen gyűjtést rendeztek, mert hiszen az adományt az utasítás értelmében mindenkinek odahaza kellett félretennie.”

Hollensteiner „A harmadik parancsolat és a vasárnap” c. művében ez olvasható.

Itt csak arról van szó, hogy az egyes emberek a lakásukon tegyenek félre valamennyi adományt, és korántsem arról, hogy nyilvános gyülekezetben tartottak volna gyűjtést.

Hollensteiner „A harmadik parancsolat és a vasárnap” 36. oldal Végül Neander szerint

A korinthusi első levél 16. fejezetének 2. verse e tekintetben egyáltalán nem szolgáltat bizonyítékot, ellenben a szövegnek megfelelően nagyon könnyen lehet a hét első napját a munkálkodás ideje megkezdésének tekinteni.”

(Egyháztörténelem, I. 339. oldal, Megjegyzés) A vasárnap minden védelmezője megegyezik abban, hogy ez a bibliai hely egyáltalán nem nyújt semmiféle bizonyítékot amellett, hogy vasárnap nyilvános Isten-tiszteletet vagy gyűjtést tartottak volna. Ellenkezőleg. A szöveg hangja sokkal inkább arra enged következtetni, hogy Pál apostol e napot a polgári munkahét kezdetének tekintette. Mi köze az elmúlt hét jövedelmének kiszámításának vagy a könyöradományok odahaza való félretételének a vasárnap megszenteléséhez? 6. „János a Jel.1,10. értelmében az Úr napján ragadtatott el lélekben, amely alatt minden bizonnyal a hét első napját kell érteni.” Ebből a bibliai igehelyből kitűnik, hogy az Úrnak van egy napja, amelyet a sajátjának nevez, de hogy melyik ez a nap, annak eldöntése nem az emberi vélekedésre van bízva, hanem Isten szava nyújtja erre nézve a leghatározottabb bizonyítékot. Aki Mózes II. könyvének 20. fejezetében a 11., a 31. fejezet 14. és Ésaiás könyve 58. fejezetének 13. versét olvassa, az azt találja, hogy Isten saját kijelentése alapján az Úr napja nem a hét első, hanem a hetedik napja.

    1. image Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. Móz.II.20,11.
    2. Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közül. Móz.II.31,14.
    3. Ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján, az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az ÚR szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, … És.58,13. (Protestáns fordítás.)

A legrégebbi írók egybehangzó tanúsága alapján János a Krisztus utáni 97. évben írta meg a Jelenések könyvét. Evangéliumát pedig 98-ban, de amint evangéliumának 20. fejezetében, az 1. versből láthatjuk, a vasárnapot egyszerűen a hét első napjának, és nem az „Úr napjának” nevezte.

    1. A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Jn.20,1. (Protestáns fordítás.)

Ezzel tehát az összes ellenvetést, ami az Újszövetség egyes igehelyeiből a vasárnap szentségére akar következtetni, eléggé megvitattunk, és tarthatatlanságukat bebizonyítottuk. A tudós dr. Döllinger a következő szavakkal erősíti meg az eredményeinket.

Nem lehet állítani, hogy a szombatot az apostolok a vasárnapra tették át, hogy a hetedik napnak előírt megszentelést a hét első napjára helyezték volna át. Mert ilyen intézkedésnek a nyomát sem találjuk sehol.”

Amennyiben az apostolok utáni történelem és a hagyomány nem létezne, az apostoli kornak az ünnepnapra vonatkozó szokásaira nézve teljes tudatlanságban lennénk.”

(Kereszténység és egyház, 354. oldal)

Az apostolok szombatot ünnepeltek

Miután mindeddig egyetlen nyomát sem láttuk annak, hogy Krisztus vagy az apostolok vasárnapra tették volna át a nyugalomnapot, annak közvetlen bebizonyításához értünk, hogy az apostolok isteni Mesterük példáját követve, annak feltámadása után is állandóan a hét hetedik napját szentelték meg, és azon hirdettbeolvasás0020 ék az evangéliumot úgy a zsidóknak, mint a pogányoknak. Mária Magdolnáról és más asszonyokról olvashatjuk, hogy miután Jézus testét már a sírba helyezték,

    1. „Az ünnepi előkészület napja már elmúlt és megkezdődött a szombat.

szó szerint: „feljött a szombat.” Az új nap ugyanis előző napon az esthajnalcsillag feljöttével kezdődött.

    1. Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek vele Galileából, és megnézték a sírboltot, meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. Aztán visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.”. Lk.23,54. – Lk.24,1. (Protestáns fordítás.)

Miután az Üdvözítő a kereszten felkiáltott: „Elvégeztetett”, szombatnapon József sírjában nyugodott. Ugyanekkor hűséges tanítványai is nyugodtak „a törvény szerint”, az általa elrendelt napon, a hét hetedik napján. Mihelyt azonban felvirradt a hét első napja, azonnal a sírhoz siettek, hogy ha még lehetséges, mesterük testét megkenjék. Az apostolok cselekedetei 13. és 14. fejezetében további utalást találunk a szombatnap megtartásával kapcsolatban. A feltámadástól kezdve már tizennégy év telt el, és Lukács több mint harminc évvel később írta ezt a jelentését, mégis, azt találjuk, hogy Isten Lelke a hetedik napot nevezi szombatnak, amelyen Pál, nem csupán a zsidóknak, hanem a pogányoknak is hirdette az evangéliumot. Ha közben megváltozott volna a szombat parancsa, úgy Pál apostolnak ekkor lett volna a legjobb alkalma, hogy azt a zsidóknak és a pogányoknak is tudtára adja. Amikor a pogányok kérték, hogy a jövő szombaton újból jöjjön el, és prédikáljon nekik, azt felelhette volna: „A legközelebbi alkalommal a hét első napján, a feltámadás emlékünnepén fogok prédikálni.” Azonban ehelyett várt egészen a következő szombatig, amikor úgyszólván az egész város, a zsidók és a pogányok egybegyűltek, hogy hallgassák. S még e prédikációja alkalmával is megerősíti, hogy a hetedik nap a szombat, amelyen a próféták írásait „minden szombaton olvassák”.

    1. Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is hirdessék nekik ezeket a dolgokat. Csel.13,42. (Protestáns fordítás.)
    2. A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Csel.13,44. (Protestáns fordítás.)

Ugyanezt találjuk Csel.15,21. versében is. Itt Jakab az egybegyűlt apostolok előtt hivatkozik arra, hogy Mózes könyvét

    1. beolvasás0022 „minden szombaton olvassák a zsinagógákban”. Csel.15,21.

Az apostoloknak ez a nagy gyülekezete a Krisztus utáni 52. évben volt, s a vitatkozás legfőbb tárgya az volt, hogy kötelezzék-e a pogány megtérteket is a körülmetélésre. De habár a körülmetélkedést és a ceremoniális törvények megtartását fölöslegesnek jelentette ki a pogányból lett keresztények számára, mint amik nélkül is elnyerhetik az üdvösséget, Jakab apostol Isten Lelkétől indíttatva, még mindig a hetedik napot nevezi szombatnak. Az apostolok cselekedetei 16. fejezetének 13. versében olvashatjuk, hogy az első ember, aki Macedóniában megtért, egy szombati gyülekezet alkalmával fogadta el Krisztust Megváltójának, amikor Pál apostol a város melletti folyó partján prédikált. (Csel.16,13.) A Csel.17,2-ből világosan látható, hogy Pál apostolnak rendes szokása volt szombatnapon a zsinagógába menni, és ott a feltámadott Megváltóról beszélni.

    1. Pál pedig szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton is vitába szállt velük az Írások alapján. Csel.17,2. (Protestáns fordítás.)

Három szombaton át prédikált Thessalonikában, és számos Isten-szerető görög, köztük nem kevés előkelő asszony tért meg ezáltal. Végül Az apostolok cselekedetei 18. fejezetének első négy versében találhatunk egy nagyon fontos bizonyítékot. Pál tizennyolc hónapot töltött Korinthusban. Mint sátorkészítő, együtt dolgozott a zsidó Aquilával és feleségével, Priscillával.

    1. Szombatonként azonban a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket. Csel.18,4. (Protestáns fordítás.)

Ezt az igehelyet egybevetve a korinthusiakhoz írt első levél 16. fejezetének 2. versével, az utolsó kétségünk is eloszlik afelől, hogy a korinthusi gyülekezet a hét első napjára elrendelt házi gyűjtéssel kapcsolatban nyilvános Isten-tiszteletet tartott. A gyülekezet alapításának egész ideje alatt állandóan szombatnapon igyekezett Pál a zsidókat és görögöket meggyőzni, holott egyéb napokon együtt dolgozott a zsidó Aquilával és Priscillával. Pál apostol kijelenti Rómában a zsidó nép vénei előtt, hogy ő semmit sem vétkezett a nép ellen vagy az ősi szokások ellen. Meg is erősítik állítását a vének: Kijelentik, hogy semmiféle rosszat nem hallottak róla.

    1. Azok pedig mondának néki: Mi te felőled sem levelet nem vettünk Júdeából, sem pedig az atyafiak közül ide jőve valaki, nem jelentett, vagy szólott te felőled valami rosszat. Csel.28,21.

Ezek szerint tehát bizonyos, hogy mindvégig megszentelte a szombat napját, s ezt egyáltalán nem cserélte fel másik nappal. Ezekkel a határozott bizonyságokkal szemben a vasárnapot ünneplők csak egy vasárnapon tartott esti gyülekezetet tudnak felhozni, amelyről azonban egyetlen szó sem árulja el, hogy ünnepi gyülekezés vagy egy közönséges hétköznapi találkozás volt-e. Ellenkezőleg. A tanítványok továbbhajóztak, és a gyülekezés végeztével Pál apostol is folytatta az utazását. Hogy e tekintetben milyen meggyőződésre kell jutnia egy elfogulatlan és pártatlan szemlélőnek, azt bizonyítja dr. W. Beyschlag tudós kutató.

Ami az egyházi szokások eredetének és megalapításának Krisztusra vagy az apostolokra való visszavezetését illeti, ha tudományos komolysággal foglalkozunk ezzel a tárggyal, alig marad belőlük egyetlen egy is, amely a Biblián alapszik. Tehát egyáltalán nem mutatható ki a Szentírásból, hogy Krisztus vagy az apostolok rendelték volna el a püspökségeket, a gyermekkeresztelést, a bérmálást, a vasárnapokat és ünnepnapokat. Ellenkezőleg! Komoly vizsgálat után mindezeknek éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg.”

(Az ókatolicizmus, 51-52. oldal)

Az első keresztények a szombatot tartották meg

Miután Jézus példája volt az egyedüli mérvadó a tanítványokra és az első keresztényekre nézve, s miután egyetlen igehely sem létezik, amely arra indította volna őket, hogy Isten szent nyugalomnapját megváltoztassák, az ésszerű gondolkodás is arra enged következtetni, hogy mint igazi hivő izraeliták, szilárdan megtartották Isten szombatját. Ezzel kapcsolatban Mt.24,20. versében is találunk egy határozott útmutatást.

    1. image Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon: Mt.24,20.

A Krisztus utáni 70. évben bekövetkezett jeruzsálemi pusztulásig állandóan azért imádkoztak a hivő keresztények a szombat Urához, hogy ez a szerencsétlenség ne szombatnapon történjen meg, nehogy a menekülésükkel megszentségtelenítsék az Úr napját. Ugyancsak ezt bizonyítja Zahn Th. dr.

Miután Krisztus megállapította a helyes viszonyt, amely a szombat megszentelése és az emberi élet között legyen, korántsem szüntette meg a szombat törvényét, sőt, ellenkezőleg, arra nézve nyújtott példát híveinek, hogy miképpen kell azt a helyes értelemben megünnepelni. Ezzel Jézus kijelölte az első gyülekezet útját. Az ősegyház, a tizenkét apostol és a Jeruzsálemben létrehozott gyülekezet természetesen zsidókból állt. A leglelkiismeretesebben megünnepelték a szombatnapot. A szombat volt az az erős kapocs, amely erősen összekötötte őket az egész nép életével, s miután a szombatot megtartották, nemcsak Jézus példáját követték híven, hanem egyenes útmutatását is.”

(dr. Zahn: A vasárnap története, 11-14. oldal) Ami az apostoli kor utáni időt illeti, jóllehet, hogy minden erővel igyekeztek a szombatot kiirtani, mégis, pár évszázadon át fenntartotta magát annak megszentelése. (Lásd Schröck „Egyháztörténet” című műve II. kötetének 145. oldalát) Zahn dr. például határozottan állítja, hogy történelmi bizonyítékon alapuló tény, miszerint még a negyedik században is tömegesen voltak szombatot ünneplő keresztények. (A vasárnap története, 72. oldal) Hasonlóképpen dr. Augusti megállapítja, hogy ez a kettős ünnep a késői korokban lassanként mindinkább megszűnt. (Denkwürdigkeiten, III., 384. oldal) Rómában még 602-ben is annyi volt a szombatünneplő keresztény, hogy Nagy György pápa egy körlevelet intézett Róma lakosságához, amelyben arra inti őket, hogy óvakodjanak a szombatot ünneplő keresztényektől és prédikátoroktól, mert ők az Antikrisztus hirdetői. (Válogatott levelek, XIII. 42. oldal) A 791-ben tartott triauli zsinaton az itáliai Hefele püspök felemlíti, hogy

a parasztok sok helyen a szombatot ünneplik meg”.

(A konciliumok története, III., 720. oldal)

A szombatünneplés folyamatos jeleiimage

Még a legsötétebb középkorban is folytonosan fellelhetjük azoknak a keresztényeknek a nyomát, akik az Úr szombatját szentelték meg. Ehhez azonban szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk az inkvizíció eretnekek elleni törvénykezéseinek útmutatását. 1184 és 1250 között az inkvizíció folytonos határozatokat hozott a katarok, a valdensek és a passagierek ellen, akiknek az Alpok erdős rengetege nyújtott menedéket az üldözések ellen. Az eretnekekről szóló jelentésekből kiviláglik, hogy a passagierek, akik hitük alapjául az Ó- és Újszövetséget tekintették, többek között az Úr szombatját is megtartották. (D’Acheri Spicilegium, I. f., 211-214. oldal) A passagieri elnevezést Neander szerint a passagium (vándorlás) szó alapján kapták, és az ő véleménye szerint az első zsidókból lett keresztények leszármazottai voltak. (Egyháztörténelem, V., 796. oldal) A legtöbb egyháztörténet-író keletről származtatja őket. Egy további jellemző bizonyítékot nyújt nekünk az etiópiai egyház, amely habár minden oldalról az iszlámmal van körülvéve, külsőleg, a többi keresztényhez hasonlóan, mégis megőrizte kereszténységét elszigeteltségében is. Mind a mai napig szigorúan megtartják a szombatot, jóllehet, emellett a vasárnapot is megünneplik. Amikor a királyi udvarnál levő képviselőjüket megkérdezték a szombatünneplés oka felől, azt felelte, ez nem azért történik, mintha a zsidókat akarnák utánozni, hanem csupán Krisztus és az apostolok iránti engedelmességből és az irántuk való tiszteletből. (Gedd, „Etiópia”, 87. oldal) Hasonlóképpen jellemző, hogy a reformáció kezdetével a kereszténységen belül mindenütt felbukkannak a szombat megszentelői, így Csehországban, beolvasás0117Morvaföldön, Magyarországon, Oroszországban, Finnországban, Skandináviában, Angliában, s később Észak-Amerikában is. Ezek töredékei mind a mai napig fennmaradtak, a legnagyobb fokú üldözés ellenére is. Zinzendorf grófja, aki a legújabb kori missziós lelkület tulajdonképpeni felébresztője, és olyan sok áhítatos keresztényi vallásos ének szerzője, élete végéig a szombatot ünnepelte, és azt „az Úr nyugalomnapjának” nevezte. Behatóbb történelmi bizonyítékok „A szombat története” című műben található, a 24., 28. és 30. fejezetben, a 464-646. oldalon (Büdingi gyűjtemények, VIII., 277. oldal) Annyit határozottan láthatunk ezekből, hogy az apostolok korától kezdve, egészen a mai napig megszakítatlan nyomait találjuk annak, hogy a keresztények a szombatot, mint „az Úr szent nyugalomnapját” ünnepelték meg. Ezek közül rendkívül sokan a Jézus Krisztusba vetett hitüket és az Ő szent nyugalomnapjához való ragaszkodásukat vérükkel pecsételték meg.

A vasárnap emberi intézmény

Az isteni parancsolat alapján úgy a próféták, mint az apostolok, akik pedig az Ef.2,20. verse alapján a gyülekezet alapját képezik, az Úr szombatján pihente k meg; sőt, Krisztus, aki az egyház szegletköve, Ő is hasonlóképpen cselekedett. Azonban ezeknek a bibliai példáknak kirívó ellentéteképpen, a kereszténységen belül immár hosszú évszázadok óta általános érvényre emelkedett a vasárnap megünneplése, amelyről pedig úgy a katolikus, mint a protestáns egyháztörténészek, teológusok, beismerik, hogy egyszerű emberi intézmény. Bizonyítékok gyanánt erre nézve, a katolikus részről szólaltassuk meg először Ecket.

Hiszen az egyház a szombat ünnepét saját erejéből, minden igehely nélkül, áthelyezte a vasárnapra, nyilvánvalóan a Szentlélek sugallatára.”

(Kézikönyv, 78. oldal) Dr. Döllinger a következőt írja.

    1. Az egyház önmaga teremtett magának egy heti szünnapot.” „Lehetetlen azt állítanunk, hogy a szombatot az apostolok helyezték át a vasárnapra, hogy a hetedik napnak a Szentírás által előírt megszentelését a hét első napjára helyeztékbeolvasás0129volna át. Miután semmiféle nyomát sem találjuk egy ilyen áthelyezésnek, az egyház előtt a vasárnap állandóan nagyban különbözött a törvény által előírt szombattól.”

(Kereszténység és egyház, 353-354. oldal) Protestáns részről nézzük az Ágostai hitvallás 15. cikkelyét, amely a következőket mondja.

Az egyház ősi hagyományait, mint az év három fő ünnepét és egyebeket, a vasárnap ünneplését, amelyet a jó rend, az egység és békesség érdekében találtak fel, szívesen megtartjuk mi is.”

Hogy miképpen vélekedett Luther, Calvin, Zwingli s a többi nagyobb reformátor a vasárnap megünneplésével kapcsolatban, azt dr. Zahn a következőkben foglalja össze.

Ezen magyarázat világosan és ismételten kijelenti, hogy a vasárnap ünneplése egy, az egyház tekintélyén nyugvó, a közösség javát szolgáló emberi intézmény.”

(A vasárnap története, 47. oldal) A reformátoroknak a vasárnap kérdésében elfoglalt álláspontja tarthatatlan volt. Ezt elsősorban Mosheim jellemzi jól.

Mi úgy mondjuk, hogy az egyház rendelte el a vasárnapot. Mi kötelezve vagyunk magunkat e rendeletnek alávetni. Milyen gyenge ez a támasz! Jézus felszabadított bennünket a hagyományok uralma alól, az egyháznak nincs joga törvényeket hozni.”

(Erkölcstan, V., 486. oldal) Neander egyháztörténet-író a következőket bizonyítja.

A vasárnap megünneplése, csakúgy, mint minden ünnep, emberi rendelésből ered.”

(Egyháztörténelem, I. kiadás, 339. oldal) Jellemző Karlstadtnak a következő kijelentése is.

A legkevésbé sem titkolt, hogy a vasárnapot emberek rendelték el.”

(Jäger Karlstadt, 401. oldal) Ugye, a legkevésbé sem titok az, hogy a vasárnap, ez az emberi intézmény, hosszú évszáza­dok folyamán a kereszténységen belül Isten szent nyugalomnapját, a szombatot teljesen a háttérbe szorította. Ezt már Máté evangéliuma 15. fejezetének első kilenc verséből is láthatjuk, mert hiszen a régi Izráelben is megtörtént ilyesmi, jóllehet, az írástudók Isten szavára támaszkodtak. Azonban ugyanott azt is láthatjuk, hogy az Üdvözítő hogyan ítélkezik efelett. Szolgáljon ez megszívlelendő, intő például számunkra is!

A sötét helyen tündöklő fény

A vasárnap megünneplése sokak számára természetes, mert már olyan régi, és olyan általánosan elterjedt, hogy nem lehet megváltoztatni. Ezt a gondolatot a teológus M. Chemnitz juttatja kifejezésre, amikor a tridenti zsinat határozatainak vizsgálatával foglalkozik.

Az Újszövetség egyetlen előírása sem kötelez bennünket a vasárnap megtartására, azonban egy ilyen általánosan elterjedt és meggyökerezett intézmény megszüntetése, ha arra nincs különösebb ok, a legnagyobb fokú barbárság lenne.”

(De festis, 3. fejezet) Azonban azt, aki a bölcsességet jobban szereti az aranynál, s aki mindenek felett az igazságra törekszik, az ilyen kijelentések nem fogják kielégíteni. Sőt, ellenkezőleg! Éppen ilyen kijelentések fogják arra késztetni, hogy a dolog mélyére hatoljon, hogy megvizsgálja, vajon hogyan keletkezhetett ez az emberi intézmény, és miképpen terjedt el olyan általánosan az egész kereszténység körében, minden bibliai alap nélkül, s milyen jognál fogva szorította háttérbe az Úr határozottan elrendelt szent szombat napját. Ezt a fáradozást siker koronázhatja. E munkával az isteni igazság gyöngyeit hozzuk napvilágra a középkor sötétségéből. Miközben az isteni kinyilatkoztatás végtelenül tökéletesebb lesz ezáltal, az igazság eddig nem is sejtett összhangban ragyog tovább. A mindent tudó Isten, akinél tökéletes világosság uralkodik, e világosságot az emberiség szükségletéhez képest koronaként nyilvánította ki prófétáinak, s ezeket a régi prófétai iratokban olyan módon helyezte el, hogy minden őszinte ember fellelhesse. Ügyeljünk tehát a próféták irataira, úgy, mint egy sötét helyen fénylő isteni világosságra. Leginkább Dániel próféta könyvére, mert abban az emberiség részére, az utolsó időre vonatkozóan, nagy bölcsességet lehet felfedezni. (Pt.II.1,19; Dn.12,4-10) Dániel könyve második fejezetében az arany, az ezüst, a réz és a vas által olyan világbirodalmakat ábrázol a Szentírás, amelyek a mi Urunk örökkévaló birodalmát előzik meg. Az aranyfej a 38. vers értelmében Nabukodonozort, a hatalmas Babilon királyát ábrázolja. Ezután következik az ezüstből készült törzs által ábrázolt Médó-Perzsa Birodalom. (Dn.5,28; 8,20) Harmadiknak a réz által ábrázolt Görögország következik Dn.8,10. szerint. A negyedik birodalomnak a vas által jelképezett római birodalom marad, mint ahogyan ezt a pápaság által hitelesített Allioli-Biblia, Dániel 2. fejezetéhez írt megjegyzésével megerősíti. Luther a Dániel könyvéhez írt előszavában, többek között még a következőket is mondja.

Ebben a felfogásban, amelyet különben a világtörténelem bizonyít a leghatásosabban, az egész világ megegyezik.”

(Vorreden, 129. oldal) Azonban ez a vas által ábrázolt római birodalom a láb tíz ujjának megfelelően, tíz államra bomlik fel. Az Allioli-Biblia Dániel 2. fejezetének 43. versével kapcsolatban megjegyzi, hogy ez a római birodalomnak a népvándorlás óta tíz európai államra való felosztására vonatkozik. Ugyanezt jegyzi meg Luther is. Ez a felosztás 356-tól 483-ig tartott, tehát az újszövetségi korban ment végbe, ami a Jelenések könyvében, a 17. fejezet 12. versében foglalt kijelentésnek teljesen megfelel. Az így felosztott állapotban levő államok idejében fogja az ég Istene az Ő örökkévaló országát felállítani. (Dn.2,44) Minden ember, aki komolyan imádkozik; „Jöjjön el a te országod”, ebből a rövid leírásban vázlatszerű ismertetését találja azoknak a történelmi tényeknek, amelyek a legvilágosabban jelzik, hogy Isten országának eljövetele közel van.

Határozott értesítés

Dániel könyve 7. fejezetében a következő világbirodalmakról olvashatunk: Babilónia, Médó-Perzsia, Görögország, Róma. Ezeket a 17. vers kijelentése alapján négy állat ábrázolja. Azt a tíz országot, amire a római birodalom feloszlott, a negyedik állaton látható tíz szarv ábrázolja (24. vers) Azonban ezt követően, egy újabb hatalom következik, amely nagyban különbözik a többiektől. Miután a tíz szarv már kialakult, elkezdett növekedni ez az újabb hatalom, amely, habár eleinte kicsinek látszik, később hatalmasabb lesz a mellette levőknél, és fennmarad egészen az ítéletig. Erre a hatalomra irányítja a próféta a legnagyobb figyelmet, amikor a következőt közli róla.

    1. „És sokat szól a felséges ellen, és a magasságos egek szentjekis szarvit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt; és  az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél ideig.” Dn.7,25.

Milyen csodálatos dolog, hogy Isten megengedi, hogy népe, ideje és törvénye egy ilyen hatalom kezébe kerüljön. Dániel világos magyarázatot kért erre nézve, amit a 27-27. vers tanúsága szerint meg is kapott. Azt a három és fél időt, amelynek folyamán a szentek üldözése folyik, a Jelenések könyve is megemlíti a Jel.12,6-14. verseiben. Bengel prelátus találó megjegyzése szerint a Jelenések könyve 13. fejezetének első tíz versében a kis szarv, amelyet Dániel a negyedik állaton látott, egy külön állattá lesz. Ennek a szentek feletti uralma 42 hónapon át tart; a 42 hónap éppen három és fél évet, 30 nappal számolva pedig 1260 napot tesz ki. Az Ez.4,6. mérték szerint „egy nap egy évet” jelent, amely számítás a Dániel könyve 9. fejezetében említett 70 év-hét értelmezésénél olyan csodálatosan bevált, az 1260 nap tulajdonképpen ugyanannyi évet jelent. Ilyen hosszú időn keresztül üldözheti az újszövetségi korszakban egy, a római birodalom tíz részre való szétosztásából keletkezett hatalom Isten szentjeit. Ugyancsak ennyi időn át lesz képes Isten idejét és törvényét megváltoztatni. Csakis ennek az időnek a letelte után éri utol Isten ítélete ezt a hatalmat, s az uralom az egész ég alatt Isten népének adatik. (Dn.7,27) Nyilván ez lebegett Pál apostol szeme előtt, amikor a thessalonikabelieknek, akik az Úr eljövetelét várták, határozottan írta, hogy Krisztus nem jön el addig, amíg a nagy szakadás vagy bukás be nem következik (Thess.II.2,1-8). Amíg Róma pogány világbirodalom volt, ennek a bukásnak csupán a kezdete mutatkozott meg a kereszténységen belül. Csak amikor ez a világbirodalom feloszlott, jelentkezett ez az újabb hatalom, amely eleinte kicsinek és jelentéktelennek látszott, később azonban magához ragadta ezt a tíz királyságot, s ezzel az óriási hatalmával 1260 éven át üldözte az eretnekeknek kikiáltott szenteket, sőt, Isten idejének és törvényének megváltoztatásától sem riadt vissza. Az 1260 év elteltével elveszítette ugyan ezt a hatalmat, de az Úr megengedte, hogy az említett tíz hatalommal együtt fennálljon mindaddig, amíg majd az Úr, az Ő eljövetelével, teljesen véget nem vet mindnyájuk uralmának. Hogy milyen tökéletesen fedi egymást a jövendölés és a valóság, azt elsősorban akkor láthatjuk, ha a történelmet szólaltatjuk meg.

A legnagyobb csendességben növekedett a pápaság, mint a fa, amely csak hosszú idő múlva fejlődik ki.” térkép - Ny-Római birodalomTulajdonképpen nem is volt szükség arra, hogy az egyház kormányának gyeplőjét szorosabbra húzzák mindaddig, amíg a keresztények egy csekély kivétellel a római birodalom határain belül laktak, mert hiszen az államhatalomnak a legnagyobb szigorral végrehajtott rendeletei eléggé összetartották őket… A népvándorlás zavarából és a római birodalom romjai közül azonban lassanként mind határozottabban kiemelkedik egy újabb államhatalom, amelynek középpontjában a pápai trón áll. A pápát a körülmények, a népek és a fejedelmek akarata csakhamar arra képesíti, hogy az európai ügyek legfőbb intézője legyen… Udvara csakhamar egy hatalmas egyházi és világi ítélőszékké változik.”

(Döllinger, Egyház és egyházak, 32-33. oldal) Az Úr hathatós és világos bizonyítékot nyújtott nekünk. Figyeljünk azokra!

A korán bekövetkezett bukás

Pál apostol figyelmezteti levelében a thessalonikabelieket a várható eseményekre, s arra, hogy Krisztus eljövetele mindaddig nem következik be, amíg a bukás végbe nem megy. Ne hagyják magukat eltántorítani. Egy akadály bizonyos ideig meggátolja ennek a bukásnak a nyilvánvalóvá válását. Az első keresztények jól tudták, hogy ez az akadály az akkor minden felett uralkodó római birodalom volt. Azonban a kereszténységen belül csakhamar olyan bukás lesz, amely ennél sokkal nagyobb veszedelmet rejt magában. Thess.II.2,5-8. A kereszténységen belül az apostol halála után olyan férfiak támadtak, akik

    1. „helytelen tanokat szóltak, hogy a tanítványokat magukhoz vonzzák”. Csel.20,30.

Már saját koráról is így ír az apostol.

    1. „Működik ugyan már a törvénytelenség titkos bűne.” Thess.II.2,7.

Hogy miben nyilvánult meg a bekövetkezett bukás a gyülekezeten belül, azt az egyes tagok olyan kísérletéből láthatjuk, hogy Pál és az apostolok nevében írt levelekkel akarták a gyülekezeteket a Krisztus eljöveteléről szóló tantól eltántorítani. Egyes tagok attól sem riadtak vissza, hogy az ő megtévesztő írásaik alá Pál nevét írják, sőt, hogy Isten Lelkére hivatkozzanak. Ezért látta el Pál minden olyan levelét, amelyet mások által írt, saját kezű üdvözletével, amint ez a Rm.16,22. verséből is kitűnik (Thess.II.3,17) A bukás másik hathatós eszköze volt a gnózis. Ezzel kapcsolatban a következő figyelmeztetést olvashatjuk.

    1. „Távozz a hamis nevű ismeret ellenvetéseitől.” Tim.I.6,20.

Van az isteni dolgoknak egy igazi és egy hamis ismeret-gnózisa. Ha tudatlanságunk tudatában Isten egyszerű szavát gyermeki hittel, szó szerinti értelemben fogadjuk el, úgy igazi ismerettel bírunk; ha azonban tudósnak képzelve magunkat, magasabb szellemi értelmezés ürügye alatt hamis magyarázatot igyekszünk a Szentírásba becsempészni, úgy hamis gnózissal bírunk. Az igazinál az alázatos, egyszerű tudóssá lesz; a hamisnál a felfuvalkodott bölcs, ostobává (Kor.I.1,27; Rm.1,22). A görög filozófia olyan hátrányosan befolyásolta a zsidóságot az Ószövetség értelmezésében, hogy azt hitték, miszerint semmi sem jelenti azt, aminek tulajdonképpen látszik, hanem az a láthatatlannak csak a jelképe. (Harnack, Dogmengeschichte, 245. oldal) Ez a hamis gnózis tolakodott be az újszövetségi gyülekezetbe is (Tim.II.2,15-18). Hymeneus és Philetus félreértette a feltámadásra vonatkozó egyszerű bibliai igazságot, amely szerint a halottak feltámadása csak a jövőben megy végbe. Ugyanis szellemileg véve a feltámadást, úgy gondolták, hogy az az újjászületés alkalmával következik be, s azt tanították, hogy a feltámadás immár végbement. E rák módjára pusztító baj ellen intette az akkori hívőket és bennünket is Pál apostol:

    1. „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson.” Kol.2,8. (Új katolikus fordítás)

Mihelyt elhagyjuk a Biblia sziklaszilárd alapját, amely az isteni pecsétet hordozza magán, olyan mocsaras helyre kerülünk, amelyet a mindinkább növekvő sötétség takar el. Már a második században napirenden voltak a hamisítások. Ezek a hamis tanítók, hogy igazolják magukat, attól sem riadtak vissza, hogy Krisztusra, az apostolokra, sőt, magára Istenre is igazságtalanságot fogjanak. (Harnack, II., 63. oldal)

„A gnosztikus iskolák virágzása a második századra esik.”

(Schaff, Az ősi egyház története 203. oldal)

Miután az apostolok meghaltak, a hamisítások szelleme az egyházba, mint egy gazdátlan kutya akart berontani, hogy abban teljhatalommal uralkodjék.” „Nyilvánvaló, hogy ebben a száz évben, a II. században, lopózott be mindazon tévedés az egyházba, amely később olyan végtelen pusztításokat vitt véghez benne.”

(Magd. Centurien V., 132. oldal)

A vasárnapünneplés legrégibb bizonyítéka

Grimelund evangélikus püspök is azt bizonyítja, hogy a vasárnapünneplés csak a második században keletkezett.

Az ősi egyház keresztényei csakhamar a hét első napját tüntették ki, nem úgy, mintha a szombatot helyettesítette volna, hanem, mint amelyen olyan gyülekezést tartottak, amin a gyülekezet ügyeit beszélték meg, éspedig kétségtelenül már a második század első felében.”

(A vasárnap története, 60. oldal) Azok után, amiket a második századtól megállapítottunk, a legkevésbé sem szabad csodálkoznunk, ha a gyér és sokszor megbízhatatlan történelmi kútforrásoknál a vasárnapünneplés nyomaira bukkanunk. Katolikus részről dr. J. E. Mayer kijelenti, hogy a legrégibb és legvilágosabb bizonyítékunk a keresztény vasárnapra nézve Barnabás apostol körirata. (Apostoli ősök, fordítás, kempteni kiadás, 208. oldal) Mivel azonban ez a levél nem szerepel a kánonban, nagyon is szemügyre kell vennünk. Dr. Harnack a következőképpen ítélkezik felette.

„A könyv a II. század végén már nagy tiszteletben állt Alexandriában.” „Eusebius nagyon ellene volt.” „Ma már mindenki általánosan meg van győződve róla, hogy az iratnak semmi esetre sem Barnabás a szerzője.”

A szerző be akarja bizonyítani az iratában,

hogy kizárólag a kereszténység Isten egyedüli szövetséges népe, s hogy a zsidók sohasem voltak Istennel szövetségben, s így egy világos gnózist akar nekik adni”. „Sajátságos a szerzőnek az a következetes magyarázata, hogy az Ószövetségnek a zsidók általi értelmezése helytelen, és az ördögtől van. Eszerint a körülmetélést és az összes ószövetségi áldozatot és ceremóniát az ördög szolgálatának nevezi.”

(Realenciklopédia, II., 412. oldal) Dr. Schaff szerint

„Az Ószövetség neki csak a burkolt kereszténység, amit egy titokzatosan allegorikus magyarázattal akar abba bevinni, éppen úgy, mint ahogy Philo platonikus bölcsészetét belemagyarázza a Szentírásba. Ebben az allegorikus magyarázatban odáig megy, hogy a Szentírás valóságos történelmi értelmét teljesen megtagadja. Többek között például azt állítja, hogy Isten az áldozatot, a böjtölést, a szombat megünneplését és a szentélybeli Isten-tiszteletet sohasem akarta.” „A disznóhús élvezetének megtiltása annyit akar tulajdonképpen jelenteni, hogy a disznóhoz hasonló emberek társaságát kerüljük… Ne edd meg a hiéna húsát, annyit jelent, ne légy házasságtörő, és ne gyalázz meg gyermekeket. Miért? Mert ez az állat évenként megváltoztatja a nemét, s hol hím, hol pedig nőstény.”

Az ősi egyház története 397. oldal) Miután az étkezési törvényekre vonatkozólag ilyen bölcs próbákat láttunk a magyarázatából, immár jobban fel vagyunk készülve, hogy a szombatra és a vasárnapra vonatkozó gnózisát lássuk.

„Isten hat napon teremtette a világot, annyit jelent, hogy hatezer év után mindent be akar fejezni. A hetedik napon megnyugodott, ez pedig azt jelenti, hogy ha a Fia eljön, és véget vet az igazságtalanságnak, akkor boldogan pihen meg a hetedik napon. Isten szent napjának megszenteléséhez mindenekfelett tisztáknak kell lennünk. Ezt tehát csak akkor tehetjük meg, ha a szükséges feltétel birtokában vagyunk. A mostani hetedik nap, vagyis a vasárnap megünneplése nem tetszik Istennek, hanem csupán a nyolcadik nap fog neki tetszeni, amelyet egy újabb világ kezdetén fog megteremteni.” „Akkor a nyolcadik napot is ünnepi örömmel köszöntjük, mint amelyen Jézus feltámadt a halottak közül.” Más szavakkal, „Miután itt bűnünk következtében az igazi szombatot nem ünnepelhetjük meg, hanem ezt csak akkor tehetjük meg, ha az Úr eljön, tehát a nyolcadik nap, amelyen Jézus feltámadt, szintén elég jó, hogy ebben a bűnös világban ünnepként tiszteljük.”

A 3. fejezetből kitűnik, milyen célt szolgál ez a gnózis.

„Ezért hát, testvéreim, a hosszan tűrő Isten, előrelátásban nekünk mindent kijelentett, hogy egyszerűségben higgyen a nép, amelyet az Ő szerettében kiválasztott magának, s hogy előre kioktassa, nehogy, mint a prozeliták (vagyis új hitre áttértek), az Ő törvényei szolgájává szegődjenek.”

Katolikus írók is, mint Wetzer és Welte, elismerik a következőket.

A szerző olyan merev álláspontot foglal el az Ószövetséggel szemben, amit egy apostolról lehetetlen feltételeznünk. Azt tanítja, hogy az Ószövetség sohasem volt érvényes.”

(Egyházlexikon, Barnabás) Dr. Mayernak a következő kérdése és felelete nagyon sokatmondó.

Miként nyerhetett ez a munka, mint katolikus levél, tekintélyt, és hogyan terjedhetett el az egyházi iratok között? Mert kielégítette az egyház korszükségletét.”

(Apostoli ősök, fordítás, kempteni kiadás, 75. oldal) Dr. Harnacknak a gnosztikusokról szóló következő sorai megvilágítják, hogy kikre nézve, és milyen célból volt e mű korszükséglet.

Ezek azok a keresztények voltak, akik megkísérelték a két akkori hatalom, a hellenizmus és a kereszténység szövetkezését és egyesítését. Ebből a célból fel kellett áldozniuk az Ószövetséget, hogy ezáltal bebizonyítsák, miszerint a kereszténység teljesen abszolút.”

(251. oldal) A következő sorok világosan kifejezik, hogy kit tart a levél szerzőjének.

Az Ószövetség olyan magyarázatában, mint amelyet állítólag Barnabás közöl ebben a műben velünk, már határozottan hellenisztikus bölcseleti elemeket találhatunk. Azonban, ha a Barnabásnak nevezett író szemléletét egybevetjük a többi hellenisztikus irányú gnosztikus szemléletével, úgy műveikben és felfogásukban igen nagy hasonlóságot fedezhetünk fel.”

(252. 246. oldal) Kutatásunk eredménye tehát előttünk van. 1. Ahelyett, hogy egy apostoli bizonyságról lenne szó, az úgynevezett egyházatyák által az apostolnak tulajdonított művel van dolgunk. 2. Ahelyett, hogy a szerző Pál útitársa lenne, világosan leleplezi magát, mint Hymeneus és Philetus szemléletbeli társa, tehát mint egy közönséges hellén filozófus Alexandriából. 3. Ahelyett, hogy igazi Isten-tiszteletre tanítana bennünket, azzal a hamis gnózissal akarja az olvasóit traktálni, amelytől Pál apostol óva int bennünket. 4. Ahelyett, hogy Isten szavát helyesen értelmezné, azokat képletes értelműnek veszi, és tagadja azok valóságos történelmi hátterét. 5. Isten ószövetségi rendeletei az ő szemében az ördög műve. 6. Ahelyett, hogy a Krisztusban ható isteni akarat titkát fejtené ki, hogy tudniillik, a pogányoknak be kell olvadniuk Izráel testébe, el akarja őket szakítani az ősi gyülekezettől. 7. Ahelyett, hogy az apostolok és próféták nyomán, akiknek Üdvözítője Krisztus, gyülekezeteket alapított volna, ő egy teljesen újat akart teremteni a keresztény világnézet és a görög filozófia egybemosásával. És valóban, keletkezett is egy új közösség ezen az alapon, a bukott kereszténység. 8. Ahelyett, hogy megállapítaná a keresztény szombati ünnep kötelezettségét, alapjában támadja meg ezt az isteni rendeletet. 9. A Biblia tekintélyének ilyen módon való tagadásában ezek a gnosztikus alkotások és vegyítések között a nyolcadik nap ünneplése jelenik meg az előtérben, mint aminek megtartása szintén teljesen elégséges ezen a bűnös világon.

Az egyházatyák bizonyságtétele a vasárnapról

A hamis Barnabás írását azért vizsgáltuk meg olyan behatóan, mert az eredmény nagyon fontos az egyéb, úgynevezett egyházatyák bizonyságtételeire nézve. Aki az egyházatyák idevágó bizonyságtételeit alaposan akarja tanulmányozni, annak „A szombat története” című művet ajánljuk. (16-19. fejezet, 249-351. oldal) Miután azonban Clemens Alexandrinus és Origenesnek ezt a levelét tényleg Barnabás apostolnak tulajdonították, bizonyos, hogy az Ószövetségről szóló tanai visszhangra találtak az egyházatyák körében. Ezt a levelet még ma is episztolának tekintik a katolikusok, és protestáns írók is a vasárnap bizonyítékának tekintik. Biztos, hogy náluk is korszükséglet ez a levél. Dr. Liebetruts könyvének következő megjegyzése azt bizonyítja, hogy a többi egyházatya is ezen az úton haladt tovább.

Minden egyházatya megegyezik abban, hogy a vasárnap ünnepét a szombati parancsra vezesse vissza. Kijelentik, hogy a szombat nem kötelező az egyházra nézve, a vasárnapot pedig Krisztus napjaként ünneplik szombat helyett. Az egyházatyák olyan távol voltak attól, hogy a vasárnap ünneplésének alapját az Ószövetségben keressék, hogy félő volt, miszerint a keresztény alapelvektől teljesen eltávoznak.”

(Dr. Liebetruts A vasárnap ünneplése, 33., 35. oldal) Dr. Höfling a következőt mondja.

Hogyan volna lehetséges, hogy se a Szentírás, se az első három század egyháza, ne tudjon semmit a szombat megváltoztatásáról, ha az az apostoli korszakban az tényleg végbement? Hiszen az első keresztények nem a vasárnapot ünnepelték szombat gyanánt, hanem a szombatot továbbra is megünnepelték a vasárnap mellett.”

(Az ünnepekről, 21. oldal) Dr. T. Zahn ezt írja.

Az első öt században egyetlen kereszténynek sem jutott eszébe, hogy a vasárnapot az Úr szombatjának nevezzék. Védelmi eszköz volt ez ellen az a tény, hogy a szombat továbbra is megtartotta eredeti elnevezését.”

(A vasárnap története, 27. oldal) Dr. O. Zöckler szerint

Az ünnepnap jelleme kizárta a böjtölést és az állva való imádkozást. A régi egyház nem rendelkezett úgy a vasárnapi munkaszünettel, ahogyan mi azt manapság tartjuk.”

(Kézikönyv, II., 337. oldal) Ezek az egybehangzó bizonyságtételek eléggé mutatják, hogy az egyházatyák sohasem gondoltak arra, miszerint a vasárnappal helyettesítsék a szombatot. Kijelentették, hogy a szombat parancsolata nem kötelező rájuk nézve, de sohasem gondolták, hogy a vasárnap lépett a szombat helyébe. A vasárnapot csupán egy örömnapnak tekintették, ami mellett a szombat még nagyon sokáig fennmaradt. S mivel a Szentírás sehol sem írja elő a vasárnapi munkaszünetet, nem volt megtiltva a munka ezen a napon. A vasárnapnak sajátos fontosságot tulajdonítottak, amely homlokegyenest ellenkezik annak mai jelentőségével. S a mai vasárnap alapját mégis az úgynevezett egyházatyák vetették meg. E tekintetben bizonyára megszívlelhetjük Luther kijelentését.

Ha Isten szavát csak az atyák magyarázatai után fogadjuk el, úgy cselekszünk, mint aki egy szeneszsákon át szűri meg a tejet.”

(Asztali beszédek, 2686. oldal) Mi eldobjuk a szeneszsákot, és az atyák mondásai, az emberi és ördögi cselszövés és tudomány ellenére is, a tiszta írást és az evangéliumot fogadjuk el.

Miért éppen a vasárnap?

Dr. H. Gunkel következő kérdését és feleletét akarjuk most közölni.

Vajon mi indította a kereszténységet arra, hogy Krisztus feltámadásának napját minden héten megünnepelje? Mi az oka annak, hogy ezt a napot az Úr napjának nevezik?” „Mindezek a dolgok okát világosan látjuk, ha vallástörténeti alapon vesszük őket szemügyre. Ha valamely egyéb keleti vallásban találnánk a vasárnap megünneplését, és azt kérdeznénk, hogy vajon ki az az úr, akinek a vasárnap a szent napja, akkor csak ezt az egyetlen feleletet adhatnánk a kérdésre. »Az az úr egy isten, mégpedig a Nap-isten.«”

A naiv emberhez nagyon közel áll, hogy a hét minden napja egy másik istené legyen. Ez a vallási szemlélet elsősorban keleten volt annak idején elterjedve. A hét első napja, amint ezt már a máig fennmaradt neve is elárulja, a babiloni számítás szerint a Nap-isten napja. [Angolul Sunday (Sun = Nap, mint égitest, day = nap, mint időegység). Ha a magyar jelentését nézzük, akkor régen vásár napja volt, vagyis munkanap.] Ha tehát az őskeresztény gyülekezet a vasárnap ünneplését átvette, közvetlenül egy pogány isten napját ünnepelte meg.

Hogy mennyire a pogány vallásból ered a hét első napjának megünneplése, azt csak akkor látjuk világosan, ha a mitra nevű napimádás hitregéit elemezzük, mert ekkor látjuk, hogy ennek a vallásnak a hívei is megünnepelték ezt a napot.” „A vasárnapnak az első keresztények által való átvétele határozott korjelensége annak, hogy olyan szellemiségűek voltak, aminek alapja nem a Szentírásban, nem az evangéliumban, hanem idegen vallásokban van.”

(Az Újszövetség vallástörténelmi megértéséhez, 73-76. oldal) Cumont a következő, megjegyzésre méltó adatokat közli.

bruno 008  „A nap napját Mithrász hivői a hét legszentebb napjának tekintették.”

Hasonlóképpen vélekedik M. Guizot.

A nap minden egyes napján elénekelték Mithrász énekét, és imát intéztek hozzá.”

(Textes et monumentes figures rel. aux mystéres de Mithra, 119., 325. oldal) Dr. K. Hase így ír.

Ahhoz, hogy a kereszténység a vasárnapot Krisztus feltámadásának emlékére ünnepli, nagyban hozzájárul a római Nap-isten napja. Később úgy fordították a dolgot, hogy Krisztust tekintették ama világosságnak, amelynek tiszteletére ezt a napot megszentelték.”

(Egyháztörténelem, 38. oldal) Tertullian egyházatya következő szavai is nagyon jellemzők.

„Egyesek, akik szelídebben járnak el, úgy gondolják, hogy a Nap a keresztények istene, mivel tudvalevően kelet felé fordulva végezzük imánkat, és a Nap-isten napját, a vasárnapot örömnapnak tekintjük. Talán ti ezt kevésbé teszitek, hiszen ti vagytok azok, akik a vasárnapot a kalendáriumba bevettétek, s akik előnyben részesítve azt a megelőző nappal szemben, azon tartózkodtok a fürdéstől, illetve azt lehetőleg estig elhalasztjátok, amelyen megpihentek, és lakomát rendeztek.”

(Ad nationes, 13. oldal) Itt lelepleztünk néhány titkos indokot, amely folytán éppen a vasárnapot választották ki. Hadd idézzük most dr. Hengstenberg szavait, hogy miképpen képzeli el ő a vasárnap jelentkezését. Miután már a purim (vagyis Eszter zsidókat megmentő tettének ünnepe) és a templomavatás ünnepére rámutatott, a következőképpen válaszol.

„Bizonyos, hogy teljesen magától keletkezett, mint ahogy az egyes népek övéiknek, nagyjaiknak, királyaiknak és jótevőiknek születése napját megünneplik.”

(165. oldal) Ami keletkezésének idejét illeti, Grimelund püspök révén arról értesülünk, hogy ez a második század első felére esik. Fokozatos keletkezését Rosseck szuperintendens bizonyítja.

A vasárnap nem azonnal lépett a szombat helyébe a kereszténység körében.”

(A vasárnap kérdése, 17. oldal) Mi készséggel elismerjük, hogy a vasárnap nem keletkezett hirtelen és önmagától, hanem fokozatosan, mint a purim az Ószövetségben; azaz az első keresztények pénteken és vasárnap szívesebben foglalkoztak gondolatban az üdvtörténet nagyobb eseményeivel, mert azok ezeken a napokon játszódtak le. Csakhogy, amíg a purim és egyéb ilyen emlékünnep a legkevésbé sem szorította háttérbe a szombatot, addig a vasárnap teljesen kiszorította. A régi, görög iskolákban tanult keresztényeknek az a törekvése, hogy a kereszténységgel és a görög bölcsészettel kapcsolatban kiegyezésre jussanak, olyan célból történt, hogy ezáltal a műveltebb görögöket is megnyerjék, mert ezek szemében a keresztény tanítás maga egyszerűségében nevetséges volt. Ugyanilyen célból az Ószövetség szellemiségét vizsgálva arra az eredményre jutottak, hogy a zsidók sohasem voltak Isten kiválasztott népe, mert az a tény, hogy az üdvösség a zsidóktól származik, sértette a görögök és rómaiak büszkeségét. S amikor az Ószövetség feláldozásával az isteni törvényeket is elvetették, a szombat helyett tényleg nem választhattak megfelelőbb heti munkaszüneti napot, mint a vasárnapot, ami központi helyet foglalt el a kereszténység körében, mivel Krisztus ezen a napon támadt fel. A pogányság körében pedig azért volt népszerű a vasárnap, mert ez legfőbb istenük napja volt. Különben is, a legjobban megfelelt egy közös alap megteremtésének. A munkától való tartózkodást azonban nem tették kötelezővé, hanem mindenki szabad elhatározására bízták, hogy az örömnapot miként töltse el. Ezzel aztán az emberek hamar beleélték magukat az új ünnepbe. Annak ellenére, hogy a cél szép volt, mégis, egy újabb, mesterkélt szellemiség kezdett uralkodni, amely sem az Ó-, sem az Újszövetségből nem származott, csak a napimádást vezette be. Ennek vezetése alatt a törvénytelenség elterjedt, s éppen e látszólag helyes cél, a hitehagyás eszköze lett.

Az első vasárnaptörvény és a szombat tilalma

Konstantin császár 321. március 7-én a következő törvényt bocsátotta ki.

A városok bírái, lakosai, a művészeti ágakkal foglalkozók, pihenjenek meg a Nap tiszteletre méltó napján, de a földművesek teljes szabadsággal művelhetik földjüket, mert gyakran előfordul, hogy egyetlen más napon sem lehetséges a szántóföldet és szőlőt úgy megmunkálni, mint éppen ekkor. Azért azt az előnyt, amelyet a mennyei gondviselés nyújt nekünk, ilyen rövid idő miatt ne szalasszuk el.”

Vizsgáljuk meg a 321. március 8-án keletkezett következő rendeletet is, hogy teljes képet nyerjünk a császár pogánysággal kevert vallásos meggyőződéséről.

Konstantinus nyomatékosan elrendeli, hogy ha a villám a császári palotába vagy egyéb nyilvános épületbe becsap, ősi szokás szerint erről az állatok belső részeinek vizsgálóit azonnal meg kell kérdezni, és róla azonnal jelentést kötelesek tenni.”

(Neander, Egyháztörténelem, II., 28. oldal) A szükséges magyarázatokat dr. Zahn könyvéből idézzük.

Nagy Konstantinnal az egyház egy újabb korszaka kezdődött, és egy újabb periódus a vasárnapra nézve. Az egyházi      és  keresztényi szokásokra, amelyek eddig a legnagyobb ellenségeskedésben éltek az államhatalommal, most ráragyogott a császári kegy.”

Amikor Konstantin 321. március 7-i vasárnaptörvényét kiadta, még sem belsőleg, sem külsőleg nem volt keresztény. Parancsolatában nem is hivatkozott az egyházra, nem is adott annak a napnak keresztény elnevezést, hanem meghagyta annak sokat jelentő pogány nevét: „a Nap tiszteletre méltó napja”.

Amikor Konstantin elhatározta, hogy a kereszténységet az állam hivatalos vallásává teszi, az a hatalmas gondolat lebegett a szeme előtt, hogy az egész államban egy egységes vallást tesz uralkodóvá, amely a kereszténységet is magában foglalja. Ennek a hatalmas munkának volt az első lépése a vasárnapi munkaszünet általánosan való kötelezővé tétele.”

(A vasárnap története, 40. oldal) Dr. Gieseler Egyháztörténet című munkájának I. kötetében ez olvasható:

118„Azáltal, hogy Krisztust gyakran együtt ábrázoltatta Apollóval és a Nappal, főképpen pedig ama tény által, hogy a Nap tiszteletre méltó napját, a vasárnapot Krisztus ünnepeként az egész birodalomban általános érvényű kötelezettséggé tette, a császár, országának két leghatalmasabb és legellenségesebb vallását akarta egymással békés kiegyezésre bírni.”

Egyháztörténet című munkájának I. kötetében, a 226. Dr. A. Zöckler a következőket írja.

Az első hatósági rendelet, amely a vasárnap megünneplését elrendeli, 321-ből, nem támaszkodik 119semmiféle ószövetségi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

szombattörvényre, csak azt parancsolja meg, hogy a Nap-isten napját tiszteletben tartsák.”

Zöckler Realenciklopédia című műve XVIII. kötetének 522. old. Dr. Schaff ezt írja.

„Nagy Konstantinus, eleinte, csakúgy, mint apja, a platonikus vallási keverék értelmében, minden istent imádott, mint láthatatlan hatalmat. Apolló Nap-istennek 308-ban még gazdag ajándékokat mutatott be, 321-ben pogány szokás szerint még megkérdezte az állati belsőségek vizsgálóit valamely nyilvános szerencsétlenség alkalmával, később, 330-ban újabb fővárosát, Bizáncot a keresztények és a pogány szerencse istenének oltalma alá helyezte, s életének végéig megtartotta a Pontifex Maximus, a pogány vallás legfőbb papjának és méltóságának címét.

Érmei az egyik oldalon Krisztus nevének betűit, a másikon pedig Apollót ábrázolták, „Sol invictus”, azaz „legyőzhetetlen Nap” felírással, amely kettős vonatkozást tartalmaz Krisztusra ébeolvasás0454s Apollóra.”

Dr. Schaff Az ősi egyház törté nete című művében, a 451. oldalon Dr. Schaff leírja, hogy mi lett később a pogány egyház pontifex maximusából.

„Az állami kereszténység korszaka a legrettenetesebb fejetlenséggel kezdődött. A császár, aki egyáltalán nem volt keresztény, nem volt megkeresztelve, sőt, még a kereszténység alapelvei tekintetében sem kapott semmiféle oktatást, keresztényi beszédeket intézett a néphez, az általános szinóduson elnökölt, s az egyház legfőbb püspökének nevezte magát.”

Dr. Schaff :Az ősi egyház története 544. Ez a nagygyűlés 325-ben Niceában folyt le, és egyedüli célja az volt, hogy a húsvéti ünnep körül keletkezett vitában végérvényes döntést hozzon. Ugyanis Viktor római püspök már 196-ban arra akarta kényszeríteni az előázsiai keresztényeket, hogy a húsvétot vasárnapi napon tartsák, de sikertelenül, mert ezek továbbra is Niszan 14-én ülték meg azt, tekintet nélkül arra, hogy az a hét melyik napjára esett. De most, miután a császári kegy sugarai a római püspökre ragyogtak, a császári hatalom segítségével igyekezett minden keresztényt akarata követésére kényszeríteni. A császár maga tartotta a beszédet.

„Miután kötelességünk, hogy az Úr gyilkosaival semmiféle közösségünk se legyen, elhatároztuk, hogy a szent húsvéti ünnepet mindenütt ugyanazon a napon tartjuk meg, azért fogadjátok ezt az igazán isteni parancsolatot jó szívvel, mert mindaz, ami a püspökök gyűlésén történik, isteni akaratra vezethető vissza.”

(Hefele, A zsinatok története, I., 326. oldal) Miután elégséges megbízható forrással rendelkezünk, lehetőségünk van az első vasárnaptörvényt megvizsgálni. A második században a görög bölcsészettől megterhelt kereszténység szándéka megvalósult. Konstantin, papja volt Krisztusnak és Apollónak is, pontifex maximus, és pápa, császár és pap, aki semmiféle közösségben sem akart lenni a gyűlölt zsidó néppel. Hatalmi szavával megpecsételte a két hatalmas vallás között az egyesülést, amennyiben a pogány vasárnapot rendelte el a kereszténység munkaszüneti napjává. Ezzel bölcsészet és kereszténység, Krisztus és Apolló, pogány és keresztény, hosszú időre összeölelkezett egymással. Ami pedig a szombati nyugalom tilalmát illeti, ezt első ízben a laodiceai gyűlésen hozták meg 364-ben. A következőkben közöljük a 29. és 16. kánont.

A keresztények pedig ne zsidóskodjanak, és szombaton ne pihenjenek, hanem dolgozzanak, az Úrnak napján ellenben, amennyiben lehetséges, megpihenjenek. Ha pedig zsidóskodnak, úgy zárassanak ki a kereszténység köréből.” „Hogy szombaton az evangéliumok és a Szentírás egyéb igehelyei felolvastassanak.”

(Hefele, I., 767., 762. oldal) Egyházi átokkal fenyegették meg a szombat hűséges megszentelőit, ha továbbra is tartózkodnak ama napon a munkától, azért, hogy az emberek szemében megsemmisítsék annak szentségét. Másrészt azonban a szombaton tartott Isten-tiszteleteket érintetlenül meghagyták. A vasárnapi munkaszünetet ellenben ismét a lelkére kellett kötni a híveknek. Figyelemre méltó, hogy a munkaszünetet csak abban az esetben kívánják meg, ha az lehetséges. Milyen ellentét van az isteni törvény és a tehetetlen emberi rendelet között! Isten törvényét sokan, minden tilalom ellenére, továbbra is hűségesen megszentelik, míg mások az emberi rendeleteket minden parancsolat ellenére is folytonosan megszegik! 416-ban Innocent római püspök továbbmegy, és elrendeli, hogy szombaton úgy böjtöljenek, mint pénteken, mert ezeken a napokon Krisztus a sírban feküdt, és mert valószínűleg az apostolok is böjtöltek ezeken a napokon. (Schröckh, VIII., 145. oldal) A keleti egyház ezt a rendeletet erélyesen visszautasította, végtelen civakodás támadt belőle, és később ez is oka volt a keleti és nyugati egyház kettészakadásának. (Hauck, VI., 54. oldal) De a szombat még mindig fennállt, mert hiszen György a következőképpen prédikált Nizzában, 372-ben.

Milyen szemekkel nézel a vasárnapra te, aki a szombatot megszentségteleníted? Nem tudod, hogy ez a két nap egymásnak testvére? S aki az egyiket kevésre becsüli, megveti a másikat is.”

(De Castig, II., 744. oldal) Továbbá, Asterius püspök az V. század elején így ír.

„Egy szeretetre méltó páros ez a két nap… mert mint anya és dajka, gyűjti egybe a népet; a tanítókat a szószékre szólítja, hogy a tanítókat és tanítványokat a lelkekről való gondoskodásra intse.”

(Hom. ed. Rubenius, 61. oldal)

A vasárnap csoda által lett szent

A vasárnap története megmutatta, hogy miképpen lett a talált gyermekből a szombat örökbe fogadott testvére. Most egy olyan újabb korszakról lesz szó, amelyben az igazi fiú lesz a talált gyermek. Grimelund püspök a következőket írja.

Nem az apostolok, nem az első keresztények, nem is a zsinatok, hanem a középkori egyház az, amely a vasárnapra a szombat bélyegét és nevét helyezte.”

(A vasárnap története, 46. oldal) PDVD_072Dr. Zahn így ír.

„A germán államok törvényhozóinak jogában állt a félvad törzseket a vasárnap megünneplésére szorítani, ha kellett, erőszakkal is. Ez az ünneplés elsősorban a munka beszüntetéséből állott.” „Ennek a törvényhozásnak egy új teológiai tan állt az oldalán, tudniillik, úgy vélték ekkor már a keresztények, hogy a vasárnap megtartása azonos a Mózes által elrendelt szombat megszentelésével.” „Eleinte, úgy látszik, lassan vált általánossá ez a tudat, de később mindinkább beleélték magukat, mert 538-ban az orléans-i zsinat ezen alapelv gyanánt kimondott határozatára támaszkodva, körlevélben kijelenti, hogy az egyház régebbi tanítói a szombat minden dicsőségét a vasárnapra helyezték át, és rettenetes történeteket meséltek el arra nézve, hogy Isten milyen szigorúan sújtja azokat, akik a vasárnap szentségét megszegik.”

(A vasárnap története, 42-44. oldal) Az 585-ben tartott makoni zsinat a parasztokat már ostorozással, a bírákat hivatalvesztéssel fenyegette meg, abban az esetben, ha vasárnap valamilyen munkát végeznek. A vasárnap megünneplésének ezt a szigorú módon való kötelezővé tételét úgy indokolta meg, hogy a vasárnap az Úr napja, amely bűnbocsánatot és újjászületést hozott nekünk. Childebert király második határozata 596-ban a rabszolgákat jobb karjuk levágásával fenyegette meg, ha a vasárnap szentségét megszegik. Mivel pedig ezek a rendeletek sem voltak elégségesek, hogy a vasárnap megünneplését általánossá tegyék, Istent és az Ő szentjeit használták fel erre a célra. S tényleg, számtalan csodálatos eseményről szóló legenda keletkezett ebben a korban, s ezek mind azt akarták bizonyítani, hogy Isten milyen súlyosan és milyen közvetlenül bünteti a vasárnap és ünnepek megszegőit. Különösen György tours-i püspök volt nagyon termékeny ilyen legendák költésében. (A német egyházjog története, II., 458. oldal) Ehhez járult Krisztusnak a Mennyből származó levele, amely hol itt, hol ott bukkant fel, és amelyet a Jeruzsálembe zarándokló keresztényeknek hatékony amulettként adtak el. Hogy azután a zsinatok is kihasználták ezeket az alkalmakat, azt bizonyítja a párizsi zsinat 829-ben kelt határozata:

114A keresztényi erkölcs igen tiszteletre méltó napként hozta be az egyházba a vasárnapot az Úr feltámadásának tiszteletére, az ősöknek az egyházból származó megbízható hagyománya alapján. Közülünk sokan látták, hogy számos embert azok közül, akik ezen a napon dolgoztak, a villám sújtott agyon, mások megbénultak, sokat pedig látható tűz emésztett meg… Mindezekből nyilvánvaló, hogy Isten a legnagyobb tiszteletben tartja ezt a napot. Azért felhívjuk elsősorban a papok, a királyok és hűséges emberek figyelmét, hogy e nap iránt, az eddig elmulasztott megfelelő tiszteletet, a jövőben minden elképzelhető igyekezetükkel törekedjenek megadni.”

(Mansi, XIV., 568. oldal) Azonban ezeken a rettenetes csodás dolgokon és mennyei leveleken kívül még Isten szavát is el kellett csavarniuk, hogy így a szombat szentségét és elrendelését a vasárnapra vonatkoztassák, mint ahogyan ezt a 791-ben Friaulban tartott zsinat 13. kánonja is mutatja.

Mi ezennel megparancsoljuk minden kereszténynek, hogy az Úr napját szombat estétől kezdve, a legnagyobb tisztelettel és Isten-félelemmel ünnepeljék meg.”

Ez tehát az a gyönyörűséges szombat, amelyről a Szentírás beszél.

„Aki ezen a napon valamilyen munkát végez, tehát vétket követ el, haljon meg. Mert ha a Szentírás arról a szombatról beszél, amit a zsidók és a mi parasztjaink ünnepelnek meg, akkor sohasem teszi hozzá, hogy gyönyörűséges és az én szombatom. De hogy különbséget tegyen a két ünnep között, azért teszi itt hozzá, hogy az enyém, tudniillik, az én, és nem a ti gyönyörűségetek, ami nincs megszentségtelenítve régi ünnep által.”

(Mansi, XIII., 851. oldal) Csodás események, mennyei levelek, az Írás félremagyarázása és szellemiségének megcsúfolása, párosulva a legszigorúbb zsinati határozatokkal és fenyegetésekkel, végül megtette a kívánt hatást, a vasárnap lett az Úr becses szombatjává, az Úr gyönyörűségévé. Az igazi szombatot ezzel szemben minden szentségétől megrabolták, s ámbár néhány hűséges ember továbbra is megőrizte annak szentségét, nagy György pápa őket már az Antikrisztus hirdetőinek nevezi, s így a szombat végül az Antikrisztus jele lett a szemükben.

A vasárnap a teljhatalom jelePDVD_077

A római egyház hatalmának folytonos növekedésével a vasárnap tekintélye is emelkedett. Miután pedig a középkorban a pápaság hatalmának tetőpontjára jutott, nemcsak azt a jogot tulajdonította magának, hogy a vasárnapot a szombattal felcserélje, hanem arra is feljogosítva érezte magát, hogy azt, az egész egyház által isteni törvényként ismertesse el. Dr. Zöckler így ír.

„Már a Karolingek uralma alatt általánosan elterjedt a nyugati kereszténység között az a felfogás, hogy a vasárnap a szombatot helyettesíti, s éppen ezért a tízparancsolatnak, illetve a Szentírásnak minden, a szombatról szóló törvényét a vasárnapra vonatkoztatták. Alkuin 800 körül kijelentette a zsidó szombatról, hogy ’annak megünneplését joggal helyezték át vasárnapra’”.

Nagy Károly 787-ben ezt mondta:

„Elrendeltük, egybehangzóan azzal, amit az Úr törvényében megparancsolt.”

S a keleten VI. (Bölcs) Leó 884-ben felfüggesztette a Konstantin által hozott gyengébb vasárnapi rendeleteket,

„a Szentlélek és az általa megszentelt apostolok szándékának megfelelőbbeket hozott”

(Hauck, XVIII., 523. oldal).

„A vasárnap ilyen módon való magyarázása mélyebb hatással volt a fejedelmek és a nép lelkiismeretére. Az utóbbira azáltal lehetett különösen hatni, hogy megmutatták neki, miszerint isteni parancsolaton alapszik a vasárnap megtartásának elrendelése. Továbbá, végtelenül hízelgett az egyháznak is, hogy önkéntes rendeleteit a kereszténység lelkiismereti kérdésévé tehette.”

(Dr. Zahn, 44. oldal) Nézzük azonban a skolasztikusokat. Skolasztika alatt a 11-16. század tudományos teológiáját értjük. A Louvre egyik rajza találóan jellemzi. Aquinói Tamás, „az egyház tanítója” Arisztotelész és Platón, a két pogány bölcsész között trónol. Napsugár árad szét a kebléből, könyvei az ölében pihennek, s történelmi álláspontját a következő felírás jelzi.

„Tényleg ez az egyház világossága, ez az útja minden tannak.”

Amíg a skolasztikusokra nézve a Szentírás és az azt magyarázó egyházatyák hagyománya volt az igazság kizárólagos forrása, Arisztotelész bölcsészetét is segítségül hívták. Az így keletkezett új törvény, magában foglalja a pogány bölcsészek természeti törvényeit, a tízparancsolatot és az újszövetségi előírásokat. A tízparancsolat a természeti törvényekkel, egy kivételével, teljesen megegyezik. Tanításaik szerint, a szombat parancsolatának tulajdonképpeni magva Isten nyugalma, amit a Paradicsomban való megpihenéssel jelzett, és az örök szombati nyugalommal megvalósított. Tehát a szombat egy szellemi törvény, és a bűntől való megpihenéssel tartjuk meg azt igazán. Az Ószövetség testi pihenése a hetedik napon csak az árnyéka volt ennek a valódi nyugalomnak. Ezt tudva, az egyház elég erősnek és elhivatottnak érzi magát, az általános szokásra támaszkodva, a vasárnap szellemi szünnapnak való elrendelésére. Jóllehet, nem a régi isteni törvény alapján történt ez, de mert az újabb, magasabb törvénynek megfelelően, így mégis, Isten beleegyezésével. Ezt a magyarázatot a híres Hales Sándor erkölcsdogmatikai teológiájából merítettük, amely a hírneves tridenti katekizmushoz kapcsolódik. Ugyanebből idézzük a következőket is.107

„Miután a keresztények nem veszik szó szerint a Szentírás kijelentéseit, hanem azt tekintik, hogy azok szellemi értelemben mit jelentenek, így hát megtartják a szellemi szünnapot, a vasárnapot, nem éppen isteni törvény alapján, de azért a harmadik, illetve a negyedik parancsolatban foglalt isteni törvényeknek ezen a napon való betartására teljes mértékben kötelezve érzik magukat. Többek között teljesen tartózkodnak a munkától és a világi gondoktól.”

(VIII., 643. oldal) Sajátságos, hogy a szombatra vonatkozó bibliai parancsolatokat nem csupán a vasárnapra, hanem minden ünnepnapra is kiterjesztik, amelyeket az egyház önkényesen teljhatalmi jogánál fogva rendelt el. Ennek megfelelően mondta dr. Eck annak idején, 1519-ben a következőket Luthernek.

A szombatot a Szentírás többszörösen megparancsolta. Nos hát, sem a Szentírásban, sem az evangéliumokban, sem Pál írásaiban, sem egyebütt, a Bibliában egyetlen helyet sem találhatsz, amely arról szólna, hogy a szombat érvényét veszítette, és helyébe a vasárnap lépett, aminek folytán nyilvánvaló, hogy az apostoli egyház írás nélkül, saját hatalmából rendelte el azt. Ha tehát az egyháznak elég hatalma van ahhoz, hogy a Szentírás rendelése nélkül a vasárnap megünneplését bevezesse, miért ne lenne elég hatalma, hogy egyéb ünnepeket rendeljen el írás nélkül? Ha ezt nem ismered el, hanem az egyháztól elszakadva, a puszta Szentírásra helyezkedsz, úgy tartsd a szombatot a zsidókkal együtt, amely napot a világ teremtésétől kezdve megtartották.”

(Enchiridion, 79. oldal) Ennek visszhangját találjuk az 1531-i ágostai hitvallás 28. szakaszában is.

A katolikusok azt is mondják, hogy a tízparancsolatnak a szombatra vonatkozó törvényét a vasárnapra változtatták, és egyetlen példát sem tartanak olyan nagyra, mint éppen a szombatot. Ezzel azt akarják bizonyítani, miszerint az egyháznak olyan nagy a hatalma, amellyel még a tízparancsolatot is felfüggesztheti, azáltal, hogy azon valamit megváltoztat.”

Hogy a katolikusok és a protestánsok közötti ellentéteket lehetőleg elsimítsák, egybehívták 1545-ben a tridenti zsinatot. 1562. január 18-án a reggiói püspök beszédében kijelentette, hogy a hagyományokat a Szentírás fölé kell emelni. Az egyház tekintélye már csak azért sem lehet a Szentírásnak alávetve, mert hiszen az egyház nem Krisztus parancsára, hanem saját tekintélyével helyezte át a szombatot vasárnapra. Ezzel kijelentették, hogy a hagyomány nem régiséget, hanem folytonos sugallást jelent. (Kánon és hagyomány, 263. oldal) Caspar del Fossa érsek beszédének említett helye így hangzik.

„Az eretnekek álláspontja manapság olyan, hogy semmire sem tudnak hivatkozni, hanem csupán Isten szavának leple alatt akarják az egyházat romba dönteni.” „Elsősorban az egyház tekintélye adja a Szentírásnak a legnagyobb tiszteletet, mert amíg az egyik oldalon olvasásra ajánlja azt, és istenesen értelmezi, érthetetlennek látszó pontjait megmagyarázza, akik ellene támadnak, azokat kiátkozza, addig másrészről az egyház tekintélye alapján szűntek meg a Szentírásban foglalt különböző törvények. A szombat, a Szentírás legkiválóbb napja, a vasárnapra helyeztetett át.” „Ez, és más törvények nem Krisztus rendelése folytán szűntek meg, mert hiszen Ő azt tanította, hogy nem azért jött, hogy a törvényt megszüntesse, hanem, hogy betöltse azt, hanem kizárólag az egyház tekintélye változtatta meg azokat. Ha tehát ezeket a változásokat megszüntetnénk, akkor mi bizonyítaná be az eretnekekkel szemben az egyház igazságát, s ki törné meg makacsságukat?”

(Mansi, XXXIII., 526-533. oldal) P1040296A vasárnap tanának a katolikus egyházon belül való fejlődésének történelmi anyaga előttünk van, s az eredmény a következőképpen hangzik. A vasárnap az egyház hatalmi teljességének jele, Isten szava, ideje és törvénye felett. Az egyház legnagyobb tekintélye tesz erről bizonyságot, miközben büszkélkedik vele, hogy Krisztus rendelése nélkül, Isten törvénye ellenére, a szombatot a vasárnapra helyezte át. Jóllehet, az egyházatyák határozottan tiltakoztak az ellen, mintha a vasárnapot a Biblia szombati törvénye alapján rendelték volna el, az atyákra hivatkozó egyház mégis reá vonatkoztatta a Szentírás összes szombati törvényét. Habár ők sohasem nevezték a vasárnapot szombatnak, a középkori zsinatok mégis ezzel a névvel tüntették ki. Miközben az egyházatyák zsidósnak nevezték azt, ha a zsidókból lett keresztények szombaton tartózkodtak a munkától, Istennek csodákat kellett tenni, hogy így mutassa meg haragját azok ellen, akik a vasárnapot megszentségtelenítik, sőt, a zsinatoknak és a világi uralkodóknak szigorú törvényeket kellett hozniuk a vasárnapi munkaszünet mellett. Ha Isten az erkölcsi és természetes szükségletnek megfelelően, teremtése emlékéül egy heti emléknapot és munkaszünetet rendelt el, ez ceremoniális törvény, ha azonban az egyház erejének dokumentálása heti szünnapot és egyéb, számos ünnepnapot rendelt el önkényesen, az természetes, az erkölcsi és az örök törvénynek megfelelően történik. Ehhez járul még, hogy a középkorban a pápák és fejedelmek együttesen rántottak kardot, hogy az eretnekeket kiirtsák, akik ezek ellen az esztelenségek ellen tiltakozva kijelentették, hogy ők hívek maradnak Isten törvényeihez, tehát a szombat parancsolatához is. Az igazság vértanúinak kiontott vére és azoknak levágott keze, akiknek a vasárnapi munkaszünet megrontása miatt kellett ilyen súlyosan bűnhődniük, legtöbbet mondó jellemzését képezi a ennek az újabb törvényen alapuló örömünnepnek. Egyúttal ez képezi Dn.7,25. beteljesedésének legfőbb bizonyságát.

A reformáció „befejezetlen” vasárnapja

Hogy milyen fordulatot hozott a reformáció a középkori egyháznak a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó felfogásában, azt a reformátorok cáfolataiból láthatjuk. Az ágostai hitvallás 28. ágazata szerint:

S096„akik úgy gondolkodnak, hogy a vasárnap a szombatot akarja helyettesíteni, azok nagyon tévednek”. „Haszontalan vitatkozásokat folytatnak ezek a törvény megváltoztatásáról, az újszövetségi ceremóniák, szombatra történő átváltoztatásáról, amelynek okát az a téves hit képezi, miszerint a kereszténységnek is bírni kell a zsidó levitikus törvényeknek megfelelő ceremóniákkal, és hogy Krisztus megparancsolta a tanítványainak és a püspököknek, hogy újabb törvényeket és ceremóniát találjanak ki, és rendeljenek el, amelyek betartásával az üdvösséget el lehet nyerni.” „Egyesek tehát azt vitatják, hogy a vasárnapot meg kell ünnepelnünk, jóllehet, nem Isten rendeléséből. Sőt, szabályokat állítanak fel arra nézve, hogy ünnepnapokon milyen mértékben engedhető meg a munka. Mindezek azonban csak a lelkiismeret csapdái.” „Az ellenfelek abban az álomban ringatják magukat, miszerint Krisztus azért jött, hogy Mózes törvényeit eltörölje, s hogy helyettük tökéletesebbeket és jobbakat hozzon, amelyek által az emberek a bűntettek bocsánatát elnyerik. Azonban ezekkel a haszontalan és ostoba gondolatokkal elnyomják Krisztust és jótéteményeit.”

(Apológia, 27. szám) Még jellemzőbb Calvin következő kijelentése.

„Így tehát megdől a hamis prófétáknak – akik a múlt századokban a népet félrevezették – olyan fecsegése, hogy ezekből a törvényekből csak a ceremoniális részt törölték el, amely egy határozott naphoz, a hetedikhez ragaszkodik, de a törvény erkölcsi részét, hogy tudniillik a héten egy napot meg kell ünnepelni, továbbra is meghagyták. Azonban ez nem más, mint a zsidók bosszantására egy másik napot megünnepelni, de még mindig megmarad egy napnak a babonás megszentelése.”

(Oktatás a keresztényi hitben, 2. ív, VIII. fejezet, 34. oldal) A legtökéletesebben K. Hollensteiner fejezi ki a protestánsok idevonatkozó felfogását.

P1060574„Az evangéliumon alapuló kereszténység egységes felfogása e tekintetben az, hogy ennek a napnak a megünneplése sem ó-, sem újszövetségi előíráson, sőt, egyáltalán semmiféle isteni törvényen nem alapszik, hanem kétségtelenül tisztán egyházi rendelés, egy emberi intézmény.” „A vasárnap sem az ó-, sem az újszövetségi törvényeken, avagy üdvrendeleteken nem alapszik, hanem kizárólag egyházi intézmény. Bibliai szempontból ezen nem lehet változtatni, bárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot.”

(Buchrucker, A harmadik parancsolat, 50. oldal) Dr. Zahn kijelenti, hogy a reformátorok a középkornak a vasárnapra vonatkozó felfogásával homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedtek. Dr. Zöckler elmondja, hogy a német protestánsok, szakítva a középkori vasárnapi elméletekkel, arra az álláspontra helyezkedtek, amelyen az ókori kereszténység volt. (Hauck, XVIII., 524.) Ezek a kijelentések a katolikus egyház által felállított összes vasárnapelmélet csődnyilatkozatát jelentik. Mosheim egyháztörténet-író elmondja, miképpen vélekedtek e tekintetben a reformátorok.

„A reformátorok tehát a keresztények vasárnapját teljesen tönkretették a zsidók szombatjával, és bebizonyították, hogy a vasárnap semmiképpen sem helyettesítheti a szombatot, hanem csupán egy olyan emberi intézmény az, amit a tudatlan nép javára találtak ki, s amit a keresztényi szabadság címén továbbra is meg lehet tartani.”

(Erkölcstan, V., 442.) Ez tökéletes csődöt jelent. Továbbá Oschwald prédikátor pályadíjat nyert művében, „A keresztény vasárnap” címűben írja:

„Elsősorban a reformátoroknak állt érdekében a katolikus egyház ceremóniákká süllyedt intézményeit igazi fényükben bemutatni, és azok ellentmondásait felfedni. Még a protestánsok hitvallásai sem tartalmaznak határozott elveket a vasárnapra és egyéb keresztényi ünnepekre vonatkozólag.”

(Oschwald A keresztény vasárnap 65. oldal) A poroszországi evangélikus egyháztanács 1850-ben a hatóságnak átadott egy emlékiratot, amiben a következő kijelentést találjuk:

„A reformáció korában a keresztény vasárnap tana befejezetlen maradt.”

Dr. Stier a szombat parancsolatára vonatkozó lutheri felfogást a következő jogos bírálatban részesíti.

A reformáció genfi emlékműve

P1060188Talán ez az egyedüli parancsolat, amelynél Luther a Biblia isteni szavát úgyszólván megváltoztatja.”

(Segédkönyv, 30. oldal) Továbbá, Rische lelkész írja.

„Évről évre tanítják az iskolákban a szombat parancsolatát, s ilyenkor mindig meg kell jegyezni azt az elméletet, hogy Isten tulajdonképpen egyetlen határozott ünnepnapot sem rendelt el. Tehát arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a reformátorok nem érezték magukat arra hivatva, hogy egy olyan ünnepnapot rendeljenek el, amely az isteni Ige és a külvilági követelményeknek és igényeknek is mindenben megfeleljen.”

(Rische Vasárnapi munkaszünet, 80. oldal) Befejezésképpen még dr. Zöckler szavait halljuk arra nézve, hogy milyen viszonyban van az elmélet a gyakorlattal.

„Az ágostai hitvallás 28. pontja határozottan tiltakozik a szombat áthelyezésének elmélete ellen.” „Ami a gyakorlatot illeti, mégis, a legnagyobb szigorral jártak el. Így például a stralsundi szuperintendens, Freder hevesen tiltakozott az ellen, hogy vasárnap menyegzőt tartsanak, és 1548-ban egy társát meg is támadta, amiért az a szabad vasárnapról szóló elmélet alapján, megengedte menyegzők vasárnapi megtartását.”

(Hauck, XVIII., 524.) A reformátorok a katolikus egyház azon tanát, hogy az egyház saját hatalma alapján megváltoztatta a szombatot a vasárnapra, s hogy ennélfogva a szombati parancsolat a vasárnapra vonatkozik, tévedésnek minősítették. Az újabb, jó törvényt álmodozásnak és ostoba gondolatnak, a szombat parancsolatának egy erkölcsi és ceremóniai részre való felbontását hamis próféták fecsegésének mondták. Annak megállapítását, hogy vasárnap és ünnepnapokon milyen mértékben engedhető meg a munka végzése, a lelkiismeret csapdájának bélyegezték. A római egyház vasárnapelméletének hatalmas épületét, amelyen a pápák, a zsinatok és a skolasztikusok évszázadokon át dolgoztak, s amely mindvégig a legfőbb büszkeségüket jelképezte, megvetéssel dobták félre. Azonban, sajnálatos, hogy ahelyett, hogy Isten szavához tértek volna vissza, s az evangélium ereje révén az Úr által megszentelt szombat megtartását rendelték volna el, csak az ősi keresztény gyülekezetek vasárnapi munkaszünetre vonatkozó elméletéhez tértek vissza, tehát csak a „szeneszsákhoz”. Az emberi intézmények, amelyeket a jó rend, a békesség és egység érdekében találtak fel, továbbra is megmaradtak, sőt, ezentúl még sokkal nagyobb civódások és viták alapja lett, mint eddig, mert a reformátorok bevették a katekizmusukba, s mint a tízparancsolat kiegészítő részét, törvényként hirdették: „Tartsd meg az ünnepnapokat.” Nem csoda, hogy az elmélet és gyakorlat már akkor sem fedte egymást! Ami pedig az akkor feltűnni kezdő, szombatot tartó keresztényeket illeti, a következő adat rendkívül jellemző.

A Cseh-, Morva- és Magyarországon támadt, szombatot tartó keresztények ellen, akik az ószövetségi rendeléseket szó szerint akarták követni, s akik ellen Luther is többször fellépett, 1532-ben Schwenckfeldtől egy értekezés jelent meg, amelyben a legmesszebbmenő miszticizmussal igyekezett egy, a keresztény ünnepekre vonatkozó teóriát felállítani.”

(Hauck, XVIII., 525.) Tehát a reformátorok is ugyanazzal a fegyverrel éltek a szombat parancsa ellen, mint amilyet a pápák, az egyházatyák és a skolasztikusok használtak. A titokzatosságot, a hamis gnózist és az egyszerű Ige szellemi értelemben való használatát vezették be. Ennek a műnek egy eredeti példánya a hamburgi városi könyvtárban van, s habár a szombatot tartó keresztények ellen van intézve, mégis, azoknak az evangéliumon alapuló igazságukról győz meg bennünket. Sajnos, még a reformátoroknál sem hiányzott a szellemi fegyveren kívül a testi fegyver, aminek Zwingli a legbeszédesebb tanúja. A reformátorok isteni munkát végeztek azáltal, hogy a hitet megtisztították, és a Bibliát ismét a nép kezébe adták. Nagy emberek is tévednek, s azt hisszük, manapság egy igazi keresztény sem osztaná Luther véleményét:

„Jakab apostol levele meglehetősen üres, mert nemigen bír evangéliumi jelleggel.”

A befejezett protestáns vasárnapi szombat

Annak ellenére, hogy a reformátorok megdöntötték a katolikus egyháznak a vasárnapra vonatkozó elméletét, utódaik mégis az eredeti útra tértek vissza. Csak azzal a különbséggel, hogy ők néhány évtized alatt tették meg azt az utat, amelyhez a katolikusoknak évszázadokra volt szükségük. Halljuk először dr. Zahnt.

„Már a reformáció százada vége felé elterjedt, és mindenfelé utat tört magának ama szofista fecsegés, amely ellen a protestáns egyház, mint a középkori egyház legélesebb ellentéte, határozottan fellépett. Ők is végletekbe estek. A középkori egyháznak a vasárnap ünneplésére vonatkozó elméletei terjedtek el ismét mindenfelé.”

Rische lelkész így ír.

„Igaz, hogy Calvin még a szemét sem hunyta le, amikor a véleménykülönbség már emelgette a szárnyait a protestáns egyházban. Különösen a strassbourgi gyülekezet nem tudott belenyugodni, hogy a vasárnap minden bibliai alap nélkül lebegjen a levegőben.” „És most megtörtént a lehetetlen. A vasárnap elmélete még egy református egyházon belül is tért hódít magának.”

A skót és angol puritánok az 1643-i westminsteri hitvallásukban az ószövetségi szombat minden szigorával bevették a vasárnapot, sőt, később állami törvényt csináltak belőle. Ezen túlmenően, az újabb meggyőződés teljesen átment a skót és angol nép vérébe. Minő kritikája ez Calvin tanának! A westminsteri hitvallás, amit a baptisták és a metodisták is a magukévá tettek, a következőket mondja.

„A természet törvényeiből következik, hogy időnként egy időszakot szabjunk meg Isten dicsőítésére. Isten Igéje elrendeli, hogy a hét nap közül egyet, mint szünnapot, örök időkön át megszenteljünk. Az Úr napját a világ végezetéig meg kell szentelnünk, mint a keresztények szombatját. A szombatot, vagyis az Úr napját teljes egészében munkaszünettel kell megszentelnünk.”

Dr. Hengstenberg ismerteti ennek a tannak a fejlődését.

„A keresztény ünnepek folytán Angliában csakhamar kitört a háborúság. Az egyik párt nem akarta az ünnepeket megtartani, mert ezzel nem akart emberi rendelésekhez ragaszkodni. A másik párt viszont azt vetette eléjük, hogy a vasárnap is csak emberi rendelésből van.”

(115. oldal) Az a protestáns „Aquinói Tamás”, aki a vasárnap igazi elméletét 1595-ben felállította, N. Bound volt. A hetedik napot egy örök genusnak nevezte. Ahogyan kétféle nem van, úgy van kétféle szombat, a zsidóké és a keresztényeké. Ez a tan csakhamar elterjedt, és ennek értelmében mondja a westminsteri hitvallás, „egyet a hét nap közül”.

„A vasárnapra vonatkozó szigorú felfogás okozta, miszerint ennek a napnak a megünneplése úgy elterjedt, hogy Angliába, Amerikában és Skóciában az egyedül uralkodónak nevezhető.””

(Hengstenberg, 117. oldal) Azonban ez nem minden ellentmondás nélkül történt. A 17. század folyamán Angliában a vasárnapi ünnepre vonatkozó vitáknak nem szakadt vége. Ugyanilyen ügyek foglalkoztatták részben a hollandiai és részben a svájci teológusokat is. Még Németország lutheránus köreibe is behatolt ez a vallási vita, amit a puritánok idéztek elő. (Hauck XVIII., 526.) Ezek a viták olyannyira elmérgesedtek, hogy az államhatalomnak hathatós eszközökhöz kellett nyúlnia, amivel véget vethetett az áldatlan állapotoknak. (Hengstenberg, 120) Természetesen a protestáns szombat elrendelésénél is, csakúgy, mint a katolikus változatnál, hatékonyan támogatta az állam az egyházat.

„Csaknem közvetlenül a harmincéves háború után feltűnik számos rendőri intézkedés a vasárnap megszentségtelenítése ellen.”

(Zahn, A vasárnap története 51. oldal) 137Hogy pedig még a szabad Amerika Quaker állama is mennyire letért az evangéliumi szabadság alapjáról, azt legjobban Zinzendorf gróf tapasztalata mutatja. Amikor egy vasárnap egyházi éneket írt a lányával, megjelent nála a község bírája, és a király nevében megtiltotta nekik az írást, továbbá hétfőn a törvény elé idézte őket, ahol hat shillingre büntették meg. (Spangenberg, V., 1437.) Tehát Zinzendorfot, Isten emberét azért büntették meg, mert az evangéliumi szabadság vasárnapján egyházi éneket írt, jóllehet, Isten igazi napját lelkiismeretesen megszentelte. Ez túlszárnyalja még a farizeusok gondolkodásmódját is! Még csúfosabban bántak el egy John James nevű angollal, aki hetedik napot ünneplő baptista volt, s akit 1661-ben nyilvánosan kivégeztek. Feldarabolt testét a város kapuira függesztették, a fejét pedig a gyülekezeti helyisége elé, ahol mindhalálig hűségesen hirdette az isteni törvényt. (A baptisták története, 372. oldal) A hallatlan megtörtént. Amitől az egyházatyák óvakodtak, ami ellen mint hamis bölcsesség ellen a reformátorok harcoltak, az valóra vált a későbbi protestáns vasárnapban, amit a Biblia szombatjának tekintettek. Sőt, látjuk, hogy a katolikusok és a protestánsok együttesen járnak el a hetedik nap szombatját tartó keresztényekkel szemben.

A nemzetközi világvasárnap

A vasárnap ma már úgy áll előttünk, mint egy befejezett épület, amelyen különböző indokokkal 1800 éven át dolgoztak az építők. Az épület története mutatja, hogy az egész építmény alapját a II. században az egyházatyák rakták le. Ezt az alapot isteni sugallatra rakták volna le, csak az a sajátságos a dologban, hogy ugyanerre a célra már egy, Istentől magától emelt teljes épület állt készen. Az épületet örömünnep céljára akarták emelni, éspedig önkéntes adományokból, mivel azonban ezzel nem értek célt, rávették Róma egyeduralkodó hatalmas császárát, hogy az érdekében egy császári rendeletet bocsásson ki. Habár még nem volt keresztény, szívesen megtette ezt, mert hiszen az új rendelet csak a győzhetetlen Nap-istennek hoz újabb tiszteletet, akit Krisztus és Apolló képvisel. Ettől kezdve egyház és állam együttesen vett részt az építkezésben. Amikor a római püspök vette át a császár örökét, az ilyen irányú rendeletek gyakoribbak és szigorúbbak lettek. Aki nem segített, annak levágták a kezét, de a sok pénzbírság is elősegítette az építés haladását. Csodás isteni jelenségekre hivatkozást is felhasználtak a falak megerősítésére. Ahol ez nem használt, de kétség támadt az alap eredetiségével kapcsolatban, ott a skolasztikusok azonnal kijelentették, hogy habár az új épület ellenkezik Isten régi törvényével, de Isten egy újabbat bocsátott ki. Az egyház sietett is az építkezést folytatni, mint teljhatalmának bizonyítékát, felhasználva hozzá és rá vonatkoztatva az isteni törvényeket. 134A 11. században elszakadt egy egyház, de ez csak egy újabb melléképület emeléséhez vezetett. Azonban veszedelmesebbnek látszott a helyzet a 16. században, amikor újabb építőmesterek kezébe került az építmény sorsa. Ezek, vizsgálódásuk eredményeként, megállapították, hogy szofisztikus alapon nyugszik az épület, de mivel látták, hogy a 2. századból is vannak fundamentumának maradványai, elvarázsolva ősrégi voltától, saját terveik alapján egy újabb, még hatalmasabb melléképületet emeltek. De mivel utódaik a sok vita ellenére sem tudtak az épület stílusában megegyezni, elhatározták, hogy visszatérnek a főépület stílusához. Tehát egy hatalmas épülettömeg áll előttünk, amely egy közös alappal bír, amit egyházatyák, skolasztikusok, császárok, pápák, teológusok és jogászok alapoztak meg, s amelynek építési költségeit egyház és állam közösen fedezte. Teljes befejezéséből csak a kupola hiányzik. Az épület célja felől különféle vélemények terjedtek el. Az eredeti célnak megfelelően, sokan örömünnep tartására szánták, mások angol-amerikai szokás szerint abszolút szünnapot, megint mások pedig a kontinens erkölcsei szerint csak részleges pihenőnapot alkottak belőle. De a vasárnap kifejezés a genus, amely mindezeket a fogalmakat fedi. A protestánsokra nézve, rendkívül kínos volt, hogy a katolikusok a katekizmusban azonnal a vasárnap elméletéről kezdtek beszélni. Dr. Döllinger a következő szavakban ismeri be a vasárnap tökéletes befejezése tekintetében való tehetetlenséget.

„Általában szükségét érezték annak, hogy az annyira visszaesett vasárnapot újból megszilárdítsák, s a népet arra tanították, hogy szent kötelességüknek tekintsék a vasárnap szigorú megtartását.”

Azonban ennek a munkának az útjában a protestánsok idevonatkozó hitelvei legyőzhetetlen akadályként állnak. Kraussold, Libetrud és mások kijelentik, hogy a reformáció alapelvei lehetetlenné tették a vasárnap általánosan kötelező törvénnyé tételét.

A szombat a mózesi törvénnyel együtt érvényét veszítette, s a vasárnap elrendelését nem találjuk sehol sem az 136Újszövetségben. Az egyház nem rendelkezik elég tekintéllyel ilyen ünnep elrendeléséhez, s az evangéliumi szabadság értelmében ilyen intézkedéseket ugyanúgy nem vagyunk kötelesek elfogadni, mint a böjt elrendelését. Hogyan értessük meg tehát a protestánsokkal a vasárnap megtartásának kötelezettségét? A harmincévi tanácskozások ebben az ügyben csak odavezettek, hogy meggyőzzenek bennünket e tekintetben való teljes tanácstalanságunkról.”

(Egyház és egyházak, 451., 452. oldal) Ma, a találmányok korában miért kell sokáig tanácstalanul vesztegelni? Vajon manapság, amikor minden cél elérésére szövetséget alapítanak, miért ne lehetne a vasárnap érdekében is egy világmissziós szövetséget alkotni? Dr. Zöckler írja, hogy miután Angliában, Amerikában, Németországban, Svájcban, egyebütt lokális érdekű egyesületeket alapítottak e célból, 1876-ban megalapították Genfben a nemzetközi vasárnapszövetséget. Azóta a szövetség ülésezett Párizsban, Stuttgartban, St. Louis-ban, s célját láthatjuk a 12. gyűlésükön szerkesztett kijelentésükből.

„Ki kell terjeszteni a csendes vasárnapi ünnep áldását a legszélesebb körökben, és ismét a vasárnapot kell a néperő megújító forrásává tenni.”

Dr. Zöckler elmondja, hogy az általános törekvés hova irányul.

„A vasárnap és ünnepek megünneplésére vonatkozó népszokásokba komoly hagyományok bevezetése, a mezei és kézi munka e napon való csökkentése, a kereskedelem és ipari üzemek teljes szüneteltetése, a posta, a távírda és a vasút alkalmazottai vasárnapi és ünnepnapi munkaszünetének lehetőség szerinti kiterjesztése, eltekintve a különféle elméletektől, ez közös törekvésünk.”

(Hauck, VIII., 528.) „A vasárnap nemzetközi szövetsége” a legsikeresebben küzd a vasárnapnak heti szünnapként való elrendeléséért az egész világon. Csakhamar a kész kupola díszíti a régi, tiszteletteljes épületet, és csakhamar közös áhítatra egyesülhetnek benne a nemzetek és fejedelmek, egyházi és világi méltóságok hordozói, munkások és tőkések egyaránt. Mindamellett mégis igaz marad dr. Zahn kijelentése.

„A vasárnap eredetére és történetére nézve, a valóságot ma már lehetetlen elmondani, és ez a tény késztette a hivőket arra, hogy egy költött történetet találjanak ki róla.”

(A vasárnap története, 30. oldal) A bizonyítékokat a legjobb források alapján hoztuk. Mégis, jaj annak, aki nem tartja be! Általános kiközösítés vár rá, az egyház szerint bűntettet, az állam szerint kihágást követ el, embertársai megvetik, és mindennemű társadalmi érintkezést beszüntetnek vele. Dr. Zahnnal mi is elmondhatjuk,

„A történelem az élet mestere, amely az igazsággal egyidejűleg, a tévedések cáfolatát is közli velünk.”

De ehhez a világi történelemhez egy isteni történelem is járul, amit már akkor megjövendölt a Szentírás, amikor a nemzetközi világvasárnap alapjai és tervei nem is léteztek.

    1. És sokat szól a Felséges ellen és a magasságos egek szenteit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig. Dn.7,25.
    2. „Itt van a bölcsesség.” Jel.13,18.
beolvasás0110Isten örök nyugalomnapja

Azonban mi egy másik épület készítését is láttuk, amelynek alapjait a Paradicsomban vetette meg maga az Úr, s amely már hatezer év óta fennáll, és fennmarad az örökkévalóságon át. Krisztus volt az Atya által választott építőmester. Ő maga vetette meg az alapját még a Paradicsomban. Az építés parancsát Szentlelke által az emberek szívébe írta, áldását árasztotta rá, és megszentelte. A szombat épülete által csodatetteinek örökös emléket emelt. A hivő Izráel, a pátriárkák és próféták továbbfolytatták ezt. S amikor az emberi hagyományok el akarták takarni ennek jótékony célját, eljött maga az isteni építőmester, eltávolította az emberi hagyományok leplét, és a saját csodatetteivel dicsőítette meg az épületet. Az apostolok és az ősgyülekezet tagjai a Lélek teljességével dolgoztak rajta tovább. S akkor az ellenségnek sikerült egy másik épületet létrehoznia, s az emberek minden vagyonát az építési célokra fordítani. Ettől kezdve a régi épületet zsidósnak nevezték, az ellenség pedig megvetést ébresztett iránta az emberek szívében. Ám Isten hűséges munkásai mindezzel nem törődtek, és továbbfolytatták munkájukat. Erre építési tilalmat adtak ki az új épület munkásai, és mind szigorúbb büntetéssel sújtották azokat, akik továbbra is az Úr munkájában merészeltek szorgoskodni. Évszázadokon át pusztán, üresen tátongott az épület, s a középkor homályában úgy tűnt, mintha teljesen szem elől tévesztették volna az emberek. De amikor a reformáció hajnala derengeni kezdett, újból munkához láttak a hűséges emberek, akik be akarták teljesíteni az És.58,12-14. verseiben leírt jövendölést. Szorgalmas munkához láttak, hogy a régi nemzedékek romjaiból újból felépítsék Isten művét. Azonban, ahelyett, hogy kortársaik a rések kijavítóit ismerték volna fel bennük, velük is éppen olyan szigorúan bántak el, mint egykor elődeikkel. Végre széttörtek a bilincsek, Isten prófétai Igéje értelmet ad a Jelenések könyve 14. fejezetében leírt hármas angyali üzenetnek. Végigvonul ez az üzenet a Földön, hogy egy népet készítsen elő az Úr napjára, amely az ítéletben megáll, és bűntelennek találtatik előtte. Létrehoz egy olyan népet, aminek révén beteljesedik a Szentírás szava.

    1. Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét! Jel.14,12.

Akik látják Isten nyitott mennyei templomában szövetségének szekrényét (Jelenések könyve, 11., 19. fejezete), nem csupán Jézust szemlélhetik, mint a Menny kegyelemtrónján ülő igazi főpapjukat, hanem a kegyelem trónja alatti frigyszekrényben Isten törvényét és a szombat parancsolatát is megőrizve látják. Isten segítségében bízva, habozás nélkül látnak feladatuk teljesítéséhez, hogy az olyan régen romokban heverő épületet teljesen befejezzék. Habár ennek a szombat épületnek az építési munkálata immár hatezer év óta folyamatban van, annak mégis egyetlen építőmestere van, egyetlen stílust mutat fel, egyetlen célja van, egy tiszta és érthető parancsolaton alapszik, egy Lélek értelmében fejeztetik be, egyetlen Izrael által, az egyetlen Isten nevének örök dicsőségére. Nem sok bölcs, nem sok nemes, nem sok hatalmas ember dolgozik rajta, nem emberi erő és hatalom segítségével készül, de azok a kevesek, akik az építésén fáradoznak, az isteni építőmester kezében látják a mérőónt, s tudják, hogy a mű Isten ereje és Lelke által fejeztetik be. A hetedik nap, a szombat nem kényszermunka segítségével épülő vár, hanem mint a Szentlélek által ránk árasztott szeretet dicső emlékműve, önkéntes, szívünk hajlandóságából fakadó munka által, önköltségünkön, sokszor a legnagyobb üldöztetések közepette készülő örök emléke az igazi isteni nyugalomnapnak. 3_ANGELSA Jelenések könyve 14. fejezetében foglalt hármas angyali üzenet által egy olyan nép keletkezett, amely nemcsak a Megváltó közeli eljövetelébe vetett boldog reménység megvalósulását várja vágyakozva, hanem az Úr igazi nyugalomnapját is gyönyörűségessé tette, úgy, hogy nem szégyelli magát Hetedik Napot Ünneplő Adventista Egyháznak nevezni. Jól ismerik a feladatukat is, hogy tudniillik az Isten országának evangéliumát mindenkinek hirdessék bizonyságul (Mt.24,14). Csak „akkor jön el a vég”. Ennek megfelelően százszámra sietnek hírnökeik a földkerekség minden országába, hogy az örömhírt a világ minden tájára elvigyék. A legsötétebb világrészek közepén, a Viktória-vízesés vidékén, Német Kelet-Afrikában, az Aranyparton, egyebütt a legszorgalmasabb munkát fejtik ki, s immár több mint kétezer ember [1916-os adat!] hirdeti az evangélium üdverejének bizonyságát. Hasonlóképpen, fellelhetjük őket Kínában, Japánban, Koreában, Indiában, Kelet-Indiában, Elő-Ázsiában, Szíriában és egész Perzsiában is. A távoli Ausztráliában immár ezrek tartoznak az adventistákhoz, és az óceániai szigetek lakói örömmel üdvözlik Isten törvényét. Nem csupán Észak-Amerikában számlálnak tízezer és tízezer embert, de elterjedtek Dél- és Közép-Amerika és Nyugat-India minden államában. Európa valamennyi országában hirdetik az üzenetet, és ezren meg ezren tartják vissza évenként a lábukat az Úr szombatjának megszegésétől. Az isteni jövendölés beteljesedéseképpen egy fél évszázad folyamán több mint százezer ember gyűlt egybe bizonyságul a földkerekség minden országában, minden nyelv és minden nép közül. Majdnem negyven kiadóhivatal terjeszti a kegyelem utolsó üzenetének iratait folyóiratok, könyvek és traktátusok formájában, több mint hetven nyelven, a fiatalemberek ezrei töltik meg a földkerekség minden részén felállított misszióiskolákat, hogy az Úr szőlőjének munkásai legyenek, s végül, a legkülönbözőbb országokban több mint ötven gyógyintézet nyújtja a betegeknek és szenvedőknek a szükséges segítséget, vigaszt, gyó­gyulást és enyhülést. [Az adatok az 1916. évi helyzetet tükrözik.]Vallásuk alapja az egész Szentírás. Krisztus vére a megtisztulásukat, főpapi hivatala az engesztelésüket szolgálja. Isten törvénye életük zsinórmértéke. Szentlelke az erő, amelyet követnek, az Úr közeli eljövetele a reménységük, nyugalomnapja az örömük és az örök béke előíze. Grimelund püspök a következőket mondja.

„Idáig még sohasem volt a hetedik nap általános nyugalomnapja a teremtményeknek, éppen ezért csak annál fenségesebb lesz, ha az egész világ az igazi szombati éneket zengi. A nyugalom az a cél, amelyet minden teremtménynek el kell érnie.”

(74. oldal)  Hogy azonban egyszer sokakkal az Úr trónja előtt zenghessük a szombat énekét, most, itt a kevesekkel meg kell azt szentelnünk. Vissza kell tehát tartani a lábunkat az Úr napján, újra fel kell építenünk azt a falat, amely hosszú nemzedékeken keresztül romokban hevert, és az Isten törvényén esett rést segítenünk kell kitölteni, s az utat kell egyengetnünk, hogy az úr szombatja ismét közöttünk lakozzon. Ha tehát, kedves olvasó, Isten Lelke és ereje által engeded magadat erre indítani, s örömödet találod az Úrral való közösségben, akkor Ő a Föld magaslatára emel téged, s Jákob örökségében részesít. Akkor az Úr szombatján a megváltott Izraellel és a szent angyalokkal együtt énekelheted a szombati éneket. Íme, szabadon választhatod, ha akarod, az Úr által elrendelt szombatot, vagy az emberek által elrendelt vasárnapot. Kövesd Isten Lelkének és Igéjének értelmét.

    1. Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Préd.12,13. (Protestáns fordítás.)
Tartalomjegyzék

Előszó 1 I. Minden tanítás összegzése 2 II. Mi a törvény? 3 III. A törvény és az evangélium 5 IV. A tízparancsolat örökkévaló érvénye 6 V. A szombat parancsolata 8 VI. A szombat elrendelése 8 VII. A szombat Ura 10 VIII. A szombat az emberért van 11 IX. A szombat a hit általi megszentelés jele 12 X. Az Úr szombatja nem árnyékszombat 13 XI. Krisztus megdicsőíti a szombatot 14 XII. A szombat, elrendelését és lényegét tekintve, változatlan 15 XIII. A szombat megváltoztatásának megszokott indoka 16 XIV. Az apostolok szombatot ünnepeltek 22 XV. Az első keresztények a szombatot tartották meg 25 XVI. A szombatünneplés folyamatos jelei 26 XVII. A vasárnap emberi intézmény 27 XVIII. A sötét helyen tündöklő fény 28 XIX. Határozott értesítés 29 XX. A korán bekövetkezett bukás 31 XXI. A vasárnapünneplés legrégibb bizonyítéka 32 XXII. Az egyházatyák bizonyságtétele a vasárnapról 35 XXIII. Miért éppen a vasárnap? 36 XXIV. Az első vasárnaptörvény és a szombat tilalma 39 XXV. A vasárnap csoda által lett szent 42 XXVI. A vasárnap a teljhatalom jele 44 XXVII. A reformáció „befejezetlen” vasárnapja 47 XXVIII. A befejezett protestáns vasárnapi szombat 50 XXIX. A nemzetközi világvasárnap 52 XXX. Isten örök nyugalomnapja 54 XXXI. Tartalomjegyzék 58 1 A tanulmányban többnyire a Biblia Károly Gáspár általi fordítását használjuk a bibliaszövegek idézésekor. Amikor az új fordítások valamelyike közérthetőbb, akkor jelezzük, hogy melyik fordítást használtuk fel.

Mondja el a véleményét!