Gyorsmérleg Havanna után. Ki engedett többet: a pápa, vagy a pátriárka?
Dr Mondovics Gábor tanulmánya megjelent a HETEK folyóirat 2016 március 04-i számában.
Egy közérthető áttekintés a nyugati és a keleti keresztény egyházak majd’ ezer éves kettészakadásának történetéről. A MÉDIÁBAN egy-két napig volt csak hír Ferenc pápa és Kirill orosz pátriárka február 12-i találkozója, pedig az esemény minden bizonnyal jelentős változásokat hoz a kereszténység életében. Érdemes ezért vázlatosan áttekinteni, milyen szempontok játszottak szerepet a szakadásban, amelyek mentén új folyamat indulhat el az érintettek egyházteológiájában – és ezzel együtt a hívők életében is. Nagyon figyelmesen olvassuk, mert az ebből – is – kiinduló folyamatot, a világ vallási tablóján (az iszlám utáni legnagyobb vallási tömörülés) leendő arculatát már nagy vonásaiban kirajzoló kép fontos állomásához érkeztünk. Javaslom tanulmányozni azt a próféciát, (Jelenések könyve 13. fejezetét) amiben egy világot átformáló és magához ölelni szándékozó hatalmi szövetség egyik –mégpedig fő – szereplője áll előttünk, a maga immáron nem is takargatott szándékával: a mindenkire nézve kötelező egység megvalósításának nyílt valóságával. (D.O.)
Az egyházszakadás dátuma 1054 július 16. – Ez a dátum egy hosszú folyamatnak lett a hivatalosan elfogadott időpontja.
A kelet és a nyugat közötti feszültség valójában jóval hamarabb kezdődött, miután Róma püspöke és a görögkelet püspöke közötti teológiai nézetkülönbségek már korábban felszínre kerültek. 2016 február 12-én Kubában ennek a folyamatnak a visszafordítása kezdődhetett el. A kölcsönös kiátkozásoknak már a II. Vatikáni zsinaton elfogadott határozat véget vetett. Ez volt az első üzenet a kelet számára, ami rávette az ortodox egyházakat, hogy készek legyenek a tárgyalásra és a közeledésre. Sokaknak úgy tűnhet, ennek csak az orosz ortodox egyház szemszögéből van jelentősége, hiszen VI. Pál pápa már találkozott Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkával Jeruzsálemben 1964-ben. Moszkva lett az utód Keleten viszont tisztában vannak azzal, hogy az eredeti konstantinápolyi püspökség valódi képviselője 1453.ban elmenekült a Bizáncot elfoglaló törökök elől, és a Kijevi Rusz területén talált befogadásra. Konstantinápoly püspökségét a várost elfoglaló II. Mehmed oszmán szultán által kinevezett új püspök indította újra, de messze nem abban a szabadságban és önállóságban, mint azt előtte lévő évszázadokban megélhették a keleti keresztények. Tény, hogy jogilag ma létezik a konstantinápolyi püspökség, de ennek messze nem akkora a jelentősége az egyház egyesítésében, mint ahogyan arra nyugaton hivatkozni szoktak. A 15. századra keleten már az a nézet élt Rómáról, hogy eretnek, és a nyugatiak szakadtak el tőlük (nem pedig fordítva), ezért az oszmán törököktől való félelmük sem bírta rávenni őket az egyesülésre, így maradt az „inkább a szultán turbánja, mint a pápa palástja”. Róma eddig az egységesedés, vagy újraegyesülés jegyében nem várta el, hogy jogi és liturgikus kérdésekben a keleti egyházak alkalmazkodjanak – így azon keleti egyházak, amelyek egyesültek vele, megtarthatták liturgiájukat és szokásrendjüket, ezek a keleti katolikus egyházak (az unionisták). Nem kívánta meg a „filioque” betoldását a görög nyelvű hitvallásba (ennek magyarázatát lásd alább – a szerk.), a papi nőtlenséget, a misézésnek, az egyéb szentségek kiszolgáltatásának vagy a böjt gyakorlatának megváltoztatását. Egy dolgot viszont Róma mindenképpen elvárt: a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmájának és gyakorlatának elfogadását.
A szervezeti különbségek
A keleti egyházak szerint azonban a szakadás óta Róma eltávolodott az ősegyház hagyományától. A közeledés jegyében így nem tartja elegendőnek, hogy a nyugat nem erőlteti az időközben kialakult dogmáit és gyakorlatait a keletiekre, hanem azok teljes visszavonását tartja az egyedül lehetséges megoldásnak. Míg Róma úgy tekint a két egyházra, mint két párhuzamosan alakuló hagyományra – ahol a szokásbeli különbségektől eltekintve mindkettő őrzi az eredeti hit lényegét és tisztaságát – addig az ortodoxia álláspontja szerint a nyugat teljesen tévúton jár. Ezt jól tükrözi az események fogalmi jelölésének különbözősége is: a nyugat egyházszakadásról értekezik, keleten ellenben skizmáról, azaz eretnekségről beszélnek. Egyházjogi és szervezeti kérdésekben az első és legfontosabb különbözőség a pápa primátusával kapcsolatos. A nyugati egyházban a pápa – ahogy azt a II. Vatikáni zsinat végleg szentesítette – az egyház földön lévő, látható feje minden püspök fölött áll, a püspöki kollégium csak az ő vezetésével gyakorolhatja a hatalmát. A keleti egyházak ezzel szemben megőrizték az apostolok kollegialitását, egyenlőségét abban az értelemben, hogy egyik pátriárka sincs a másiknak alárendelve – ez az autokefál egyházak rendszere.
A másik a papi nőtlenség, a cölibátus témája.
Róma csak nőtlen férfiakat szentel pappá, ezzel szemben a keleti egyház a nős férfiakat is, azonban a felszentelt papok később már nem nősülhetnek, vagy nősülhetnek újra.
A harmadik lényegi különbség a szerzetesrendek, ahol is a keleti egyházakban a szerzetesség intézménye egységes, egyetlen rend van – női és férfi ággal – és szerintük a nyugati egyházban létrejött különböző szerzetesi rendek és kongregációk egész sora erősen kifogásolható és vitatható. Vannak még további vitatott szervezeti kérdések, de ez a három a legmarkánsabb.
A dogmatikai vita
Dogmatikai kérdésekben már jóval több helyen különbözik a két egyház. Az első ilyen pont a kereszténység egyik legfontosabb hitvallásának a kérdése. A Nikaia-konstantinápolyi hitvallás eredeti latin nyelvű elismert szövegébe először a toledói zsinat toldotta be 589-ben a „filioque” szót a Szentlélek eredetével kapcsolatban, amely szerint a Szentlélek „az Atyától és Fiútól származik”. A keleti egyházak sohasem fogadták el a „filioque” betoldását, és gyakran tiltakoztak nyugati használata ellen is. A szövegbeli különbség ma is fennáll, a nyugati kereszténység, ebbe beleértve a protestantizmust is, a betoldással együtt fogadja el a Nikaia-konstantinápolyi hitvallást.
A második ilyen a pápai tévedhetetlenség.
Az I. vatikáni zsinat kimondta a pápa tévedhetetlenségét hit és erkölcs dolgában, azaz egyetemes dogmának tekintették, de ezt a keleti egyházak nem tartják összeegyeztethetőnek a bibliával: álláspontjuk szerint a pápa is olyan, mint minden ember, azaz nem mentes a gyarlóságoktól, a tévedéstől és a bűnre hajlástól.
A harmadik vitapont Mária szeplőtelen fogantatása; keleten nem fogadják ezt el, szerintük Mária a Fiú Isten szülője és nem több.
Szintén nem fogadják el keleten a tisztítótűzről szóló állítást, miszerint létezik egy ilyen köztes állomás a mennybejutás folyamatában. Az előbbiek szinte egyenes következményeként a keleti egyház általában nem fogadja el és nem tartja magára nézve kötelezőnek a szakadás óta nyugaton tartott zsinatokat, illetve az azokon elfogadott és meghatározott dogmákat.
Eltérő liturgia
A következő, harmadik nagy választóvonal a liturgikus kérdésekben fennálló különbségek. A keleti egyház csak a kovászolt kenyérrel való istentiszteletet tartja érvénesnek. A nyugati jog szerint mindkét forma érvényes, de többnyire gyakorlati okok miatt a kovásztalant részesíti előnyben. Az egy szín alatti úrvacsora szintén ide tartozik, mert ezt a nyugaton elterjedt és kelet teljesen elutasítja. Így a mai napig ragaszkodnak a két szín – bor és kenyér – szétválaszthatatlanságához. Keleten az úrvacsora előtt a Szentlelket is hívják, ez a momentum a nyugati liturgiából kimaradt. Fontos rész az úrvacsora előtti bűnvallás, mert a keleti egyházakban az úrvacsorát csak megtisztult lélekkel, azaz bűnvallást követően vehetik a hívek. Úrvacsorára viszont csak a legnagyobb keresztény ünnepeken kerül sor, évente pár alkalommal. A nyugati egyházban a híveknek minél gyakrabban, hetente, akár ennél sűrűbben kell részesülniük ebben a szentségben, de nem várják el tőlük minden áldozás előtt a gyónást, csupán súlyos bűn vagy hosszú idő eltelte estében. Az úrvacsora vételének első időpontjában is van különbség – a nyugati egyházjog azt kívánja meg, hogy az első áldozásra rendes körülmények között 7-9 éves korban kerülhet sor. A keleti liturgiában ezzel szemben minden további nélkül kiszolgáltatják a kisdedeknek is, egyetlen követelmény az, hogy rendesen viselkedjenek. A keleti egyházak szerint a nyugat joggyakorlata miatt sokan halnak meg anélkül, hogy egyszer is részesültek volna ebben a szentségben.
Keresztelő medence az Aquileiai katedrális keresztelő kápolnájában
Neuralgikus pont a keresztelés kérdése is: míg a nyugati liturgia érvényesnek tekinti a leöntéssel való keresztelést, addig a keleti csak az alámerítéssel történőt ismeri el. A mai elmaterializálódott világban továbbá apróságnak tűnhet a böjt kérdése, amit keleten sokkal többen és szigorúbban gyakorolnak, megtartóztatva magukat a tojástól és a tejtermékektől is.
Már nem a pápa az első?
Aki figyelmesebben megnézte a két egyházvezető találkozóját, észrevehette, hogy nem egy szoborral ékesített kereszt volt a háttérben, mivel a keleti hagyomány elutasítja a szentek és az isteni személyek szoborként való ábrázolását. Nem lényegtelen liturgikus különbség továbbá az, hogy a keleti egyház nem ért egyet azzal, hogy a nyugati egyház és liturgia hivatalos nyelve a latin lett. Keleten ennek megfelelően nagyon figyeltek a szimbólumokra a találkozón. A pápa ezért nem ragaszkodott a hagyományos feszülethez, nem követelte meg magának az egyébként kijáró tiszteletet. Keleten a találkozót olyan feltételekhez kötötték, ami ezek mellett tartalmazta azt is, hogy nem lehetnek teológiai követelések a párbeszéd kezdésekor. Továbbá a pápa bocsánatkérése is megtörtént – elítélte azt a folyamatot, ami a keleti egyházakkal való egyesülés előfeltételének a pápa primátusát szabta alapul. Ezek mellett fontos politikai és erkölcsi kérdésekben fejezték ki az együttműködési szándékot. Oroszországban, sőt több keleti egyházban úgy tekintenek a találkozóra, mint az elmúlt ezer év egyik legjelentősebb eseményére. Keleten az apologetika része a pápaság megtérése – több dologban is fontosnak tarják a megtérést, mint például a melegházasság, az abortusz, a család és a keresztények védelme. Több keleti egyház kommentárja elsősorban az utóbbiakra helyezi a hangsúlyt, pozitív eseménynek állítva be a havannai találkozót.
A keleti egyházak általában lassabban alkotnak véleményt jelentősnek tartott teológiai események kapcsán, így valódi hivatalos álláspontokat valószínűleg csak az idén júniusban megtartandó ortodox világtalálkozó után fogunk hallani. Ferenc pápa viszont a találkozóval teológiai szempontból olyan útra indította el Rómát, amiben egyházának sokkal veszélyesebb kérdésekkel kell majd szembenéznie, mint a globális világpolitikai vagy társadalmi kérdések, amelyek szintén nem egyszerűek.