Katolikusok a szombat–vasárnap vitáról (I.)

A Dies Domini (Az Úr napja) pápai nyilatkozat 1998. július 5-én történt megjelenése, és az erre adott válaszok az egyházak és parlamenti képviselők részéről, az adventisták amúgy sem szűnő érdeklődését fokozták, az Egyesült Álla­mokban hosszú idők óta lebegtetett vasárnaptörvény irá­nyában tett kísérletekkel kapcsolatban.

Tekintettel arra, hogy ismeijük ennek a szándéknak bibliai-próféciai jelentőségét, valamint a történelem által meg­örökített sok szenvedést ott, ahol az egyháznak sikerült az államot szövetséges társává tenni valamilyen vallási törvény kényszerrel történő alkalmazására, természetesnek tartjuk az élénk reakciót. Ezért is fontos tisztázni azt, hogy Isten gyermekei milyen magatartást kell, hogy tanúsítsanak egy ilyen helyzetben.

Ez a körülmény teszi szükségessé azt is, hogy elejét vegyük a sokféle nézet terjedésének, és világos megfogalmazásban táljuk a témában érintettek elé álláspontunkat.

Nem ex-cathedra akarunk kijelenteni dolgokat, mert a próféciákkal kapcsolatban követnünk kell azt az elvet, hogy ne menjünk tovább az értelmezéssel, mint amennyi már egyértelművé vált.

Követnünk kell Péter apostol álláspontját: „Tudván elő­ször azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból, mert sohasem ember akaratából szárma­zott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólot­tak az Istennek szent emberei” (2Pt 1:20-21).

Ameddig tehát elmehetünk és el kell mennünk az, amit Isten feltárt. A saját magyarázatot mellőznünk kell, mert ott történnek általában a zavarok.

Csak semmi pánik!DSC03556

Szombat-vasárnap kérdés előtérben

A pánikmentes magatartás nem hamis biztonságérzet, hanem az Istenben bízó ember kiegyensúlyozott, másokra is nyugalmat árasztó magatartása. Nem a problémák sem­mibe vétele, hanem tökéletes Istenre hagyatkozás. Bízva az isteni megoldásban.

A Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem egyik fontos része az emberek azonosítása, amelynek külső és belső jelei vannak. Ezek a jelek kifejezik, hogy az ember melyik hata­lomnak veti alá magát. A vasárnaptörvény közelségbe hozza ezt a döntési kényszert.

Azért szükséges erről beszélni, mert az utóbbi időkben sűrűsödnek a nyugtalanító hírek, és ezzel kapcsolatos izgal­mat keltő magyarázatok. Szükséges, hogy tiszta látással és Istenbe vetett bizalommal rendelkezzünk.

Ez nem azt jelenti, hogy azt mondjuk: nem is gyülekeznek a viharfelhők. Inkább azt, hogy a hívőnek meg kell tanulni az élet minden helyzetében nyugalmat, békességet sugá­rozni, hogy a környezetében élőkbe is átáradjon ez a béke. Amikor Pál apostol fogolyként tartózkodott a végveszélybe került hajón, amelyen a bátor katonák és viharedzett mat­rózok már lemondtak a reményről, akkor a következő történik: „Mikor pedig több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, továbbra is minden reménységünk elvétetett életben maradásunk fe­lől… akkor Pál felállván, ő közöttük, monda: Jóllehet szük­séges lett volna, óh férfiak, hogy engedelmeskedve nékem ne indultunk volna el Krétából, és elkerültük volna ezt a bajt és kárt… mindazáltal mostanra nézve is intelek benne­teket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó… Mert hiszek az Isten­nek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott” (ApCsel 27:20-25).

Isten népének kezdettől fogva zátonyos vizeken, viha­ros szelekkel kellett küzdenie. Istennek szolgálni, az igaz­ság útján járni bátorságot igényelt. Hallottam prédikációt, amelyen a lelkész nagy gesztusokkal, hatalmas hangerővel ismételgette, hogy nekünk nem a nyomorúságról kell be­szélnünk, hanem az örömről; arról, hogy Jézus eljön. Ez a szemlélet éppen olyan féllábúan hibás, mint az, amikor állandóan a várható nehézségekről szólnak a prédikációk. Egyikről sem lehet a másik nélkül beszélni. Nem lehet eze­ket a helyzeteket szembeállítani egymással. Amint a nappal és az éjszaka egymást követik – a zsoltáríró azt mondja: Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm (Zsolt 30:6) – így tartoznak hozzá a keresztényi élethez a küzdelmek is. Jézus második eljövetele előtt pedig számítanunk kell a fokozódó nehézségekre.

Ha a harcba induló katonákat csak arra készítenék fel, hogy milyen díszpompával vonulnak majd be az elfoglalt te­rületekre, ez a sereg biztosan elvérezne a legelső ütközetben, és soha sem érne célba. Ugye, értjük miről van szó? Józan értelmű, a célt világosan látó, és a várható küzdelmekre is felkészített népre van szükség. Olyan lelkipásztorokra, akik nem altatják, de nem is riogatják a népet. Olvassuk el Jézus tanításait! Ő azt mondta – ki merte mondani: „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a vilá­got!” (Jn 16:33). Nem hallgatta el a nehézségeket, de nyom­ban bátorította is gyermekeit. És még súlyosabb dolgokat is mondott. És még nagyobb dicsőséget. Elmondta hogy visszajövetele előtt milyen súlyos válsághelyzetek alakulnak ki a világban, és azt, is, hogy Isten gyermekeinek milyen megpróbáltatásokat kell elszenvedniük. Az élet valóságát mutatta meg. Nem szivárványhidakat festett, hanem rögös utat, amelyen járnunk kell. De elérhető közelségbe hozta a dicsőséges célt.

Olvasd el és gondold át a Mt 14:22-33-ban leírt tapaszta­latot, s azután vedd elő a táskádban vagy könyvespolcodon gyűjtött aktuális híreket, és kérd az Urat, hogy a bennük fog­laltakat ő tegye helyére lelkivilágodban. A vihar ezzel még nem biztos, hogy el fog múlni, de hit-szemeiddel már látni fogod a túlsó partot, és bizonyosság költözik szívedbe: Az Úr átviszi a hajót. Csak kétségbeesésedben le ne szállj róla!

Ki az illetékes a hit dolgaiban?

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha a nagy tör­ténelmi egyházak bármelyikét, vagy azok képviselőit bírál­ni szándékoznám. A futball nyelvén úgy jellemezném, hogy csak a labdába akarunk rúgni, és nem a játékos lábába. Azért kezdem így a bevezetést, mert jó néhány évvel ezelőtt kaptam keserű támadást egy írásomért, amelyben nem ép­pen keresztényi hangnemben kívántak visszavonatni egy igazságot. Itt kellett tapasztalnom, mennyire fáj az igazság elviselése, ha bántja az ember életvitelét vagy berágódott „meggyőződését”. Kész volna a másikat hazugságra bírni, csak kerüljön le róla ez a teher. Szeretettel elmondtam, hogy ha ezt megtenném, ártanék az igazság ügyének.

A hit dolgaiban a legnagyobb tekintély Isten Igéje, és ha az Úr szolgája bátorságot vesz magának, hogy Isten nevében szólva, nem az igazat mondja, ezt kötelesek vagyunk észre­vételezni, s neki kötelessége azt Isten előtt helyrehozni. A kötelező keresztény udvariasság és tisztelet nem jelentheti az igazság elhallgatását vagy a tévedés szó nélküli elfoga­dását, viszont az igazság képviselete vagy bármilyen vallá­sos kérdés megvitatása, előterjesztése sem engedheti meg a gyűlölködő hangot a más nézetet vallóval szemben.

A Szentírás feljegyzi azt, hogy Isten nagyon kemény bün­tetést rótt az Ószövetségben arra a prófétára, „aki olyat mer szólani az én nevemben, amit én nem parancsoltam néki szólani, és aki idegen istenek nevében mer szólni…” (5MÓZ 18:20).

Sajnos, az igazság ügyének legtöbbet azok ártottak, akik Isten igazságának hivatalos képviselői voltak és Isten nevében szóltak – szólnak: „mert a jeruzsálemi prófétáktól ment ki az istentelenség minden földre” (Jer 23:15).

Ez az állapot végigvonul az egyháztörténelmen. Egy-egy ponton mindig voltak emberek, akik Isten nevében szóltak olyan üzeneteket, amelyekkel Isten nem bízta meg őket, és voltak olyanok, akik felismerve ezeket a hamisításokat, bát­rak voltak felismerésüket képviselni. Ezeket a hírnököket az új bibliai felismerésük visszavonására akarták kényszeríte­ni. S ha voltak – és voltak! – olyan emberek, akik ki merték mondani: „Itt állok, másként nem tehetek”, ebből vagy egy új egyház lett vagy vallásháború, amely a mártíromságok sorát követelte, s amelyben az üldözők sorában már ott le­hetett látni a korábbi üldözötteket is.

Mi volt ennek a magyarázata? Annyira érthetetlenek vagy valóban bibliaellenesek voltak ezek az új felismerések? Az olvasó ki fogja találni a bizonyítékokból. Azok is tudják, akik egyik vagy a másik táborban voltak. Jézus ellenségei is tud­ták, hogy az igazság ellen harcolnak. Amikor megkérdezték Jézust önmaguk felől:,Avagy mi is vakok vagyunk?” Jézus ezt válaszolta: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök meg­marad” (Jn 9:40-41).

Ma is ugyanez a helyzet. Egy újból előtérbe kerülő, a tör­ténelem során sokszor és sok helyen előfordult konfrontáció van kialakulóban: a szombat és a vasárnap áll előttünk az Ige mérlegén. Mint olvasó, mielőtt tovább lapoznál, most döntsd el, kit fogadsz el tekintélynek egy ilyen kérdésben: Isten Igé­jét vagy akármelyik egyház tanítását?

Különös módon, éppen a katolikus tekintélyeket kérjük meg annak bizonyítására, hogy melyik a bibliai nyugalom­nap: Szombat vagy vasárnap?

A másik kérdés: Kész vagy-e a Biblia álláspontját követni?

A harmadik kérdés: Elfogadod-e, hogy döntéseddel an­nak a hatalomnak veted alá magad akaratlanul is, akinek tekintélye nyilatkozik meg annak a napnak a szentségé­ben, amelyikét választasz magadnak ünnepként?

Természetesen, ha a fenti kérdésekre nem tudsz igent mondani, akkor ne olvasd tovább ezt a füzetet, mert lelkiis­mereti terhet veszel magadra!

Tudom – ha olvasnák -, sok protestáns és katolikus lelki­pásztor abbahagyná a további olvasást, mert tudja a választ előre, amit nem akar sem kimondani, sem meghallgatni. Itt érvényesül Jézus szava: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök.” Mi mégis haladjunk most tovább és keressük a választ! Kérdezzük meg a katolikusokat!

Nyílt beszéd.   Katolikusok a szombat-vasárnap vitárólDSC03752

Egy ókori vita: Pál és Elimás a római prokonzul előtt. (Faliszőnyeg a Borromeo villában. Apcsel 13.6-12.)

„Az írások arra utasítanak, hogy hallgassuk meg, mit mond a gyülekezet (Mt 18:17; Lk 10:16), és ragaszkodjunk az apostolok hagyományaihoz, (2Thessz 2:15), de a Biblia nem említi a szombat megváltoztatását. János apostol az Úr napjáról beszél Jel 1:10-ben, de azt nem mondja meg, hogy ez melyik nap volt a héten, és azt sem említi, hogy éz a nap átvette volna a parancsolatban szereplő szombat he­lyét. Lukács is beszél arról, hogy a tanítványok összejöttek és kenyeret törtek a hét első napján, (ApCsel 20:7) és Pál az lKor 16:2-ben kéri, hogy a hét első napján a korinthusbeliek gyűjtsék össze adományaikat a júdabeli híveknek; de egyik sem állítja, hogy ezentúl az áhítat napja, a keresztény szom­bat (Sabbath) az első nap lenne, tehát erre igazából a legjobb hivatkozás az Egyház rendelete”  (Bishop Richárd Challoner “The Catholic Christian Instructed 1737.).

„A Katolikus Egyháztól elfogadtad a vasárnapot és ezt a vasárnapot, mint az Úr napját az egyház továbbadta, mint tradíciót, és az egész protestáns világ elfogadta azt, mint hagyományt és a Bibliában egy pontocska sincs ennek tá­mogatására. Tehát, amit elfogadtál hited szabályaként, nem megfelelő, akárcsak a vasárnap, amit a Római Katolikus Egyház hatalma alapján fogadtál el” (D.B.Ray, The Papai Controversy, 1892.179.0M.).

„Újra és újra felajánlok 1000 dollárt annak, aki be tudja nekem bizonyítani a Bibliából, hogy a vasárnapot kell meg­tartsam. Ilyen törvény nincs a Bibliában. Ez egyedül a szent Katolikus Egyház törvénye. A Biblia azt mondja: ‘Megemlé­kezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.’ A Kato­likus Egyház ezt mondja: ‘Nem. Az isteni hatalmammal én eltörlöm a szombatot és azt parancsolom, hogy a hét első napját szenteld meg.’ És lám, az egész civilizált világ tiszte­lettel leborul és engedelmeskedik a szent Katolikus Egyház parancsának”

(T. Enright, C.S.S.R., in a lecture at Hartford, Kansas, 1884. febr. 18.).

„A Katolikus Egyház, a protestánsok megjelenése előtt több mint száz évvel az isteni küldetésénél fogva megváltoz­tatta a szombatot vasárnapra. így a keresztény nyugalom­nap (a vasárnap) a mai napig a Katolikus Egyház elismert hagyatéka… a protestánsok pedig egy szóval sem tiltakoz­nak” (The Catholic Mirror, 1893. szept. 23.).

„felolvashatod a Bibliát Mózes első könyvétől a Jelené­sek végéig, és nem fogsz olyan felhatalmazást találni, ami a vasárnap megszentelésére szólítana. A Biblia a szombat vallásos megtartását követeli, azt a napot, amit mi, katoli­kusok soha nem tartunk meg”  (James Cardinal Gibbons, The Faith ofour Fathers, p.iu.).

„Az érvek és józan ész alapján el kellene fogadni az egyiket a következők közül: vagy a protestantizmust és vele a szom­batünneplést, vagy a katolicizmust és a vasárnapünneplést.

A kompromisszum lehetetlen” (James Cardinal Gibbons, Catholic Mirror, 1893. dec. 23.).

„A Bibliában sehol nem találjuk azt, hogy Krisztus vagy az apostolok elrendelték volna a szombat, mint nyugalomnap vasárnapra való áthelyezését. Isten Mózesen keresztül azt a parancsolatot adta számunkra, hogy a hét hetedik napját, a szombatot szenteljük meg. Ma a legtöbb keresztény a va­sárnapot tarlja meg, mert azt a katolikus egyház kijelentette – bibliai alap nélkül” (Catholic Virginián, 1947. okt. 3.).

vasárnap katolikus intézmény, és megtartását csak ka­tolikus elvekkel lehet megvédeni. Az írások elejétől a végéig egy olyan utasítás sincs, ahol a heti nyilvános összejövetel napját a hét első napjára tették volna”  (Catholic Press, Syd­ney, Australia, 1900. aug. 25.).

„A vasárnap nem az írásokon, hanem a tradíción alapul, és határozottan katolikus intézmény. Mivel nincs Bibliai utasítás a nyugalomnap első napra való áthelyezésére, a protestánsoknak szombatot kellene tartaniuk és a katoliku­sokat meghagyni a vasárnapünneplésre”  (Catholic Record, 1893. szept. 17.).

A baltimorei érsekség megerősíti: „Biztosak lehettek ab­ban, amit a hetedik napot ünneplő adventista barátaitok állítanak, hogy a zsidó szombatot a katolikus egyház vál­toztatta meg a keresztény vasárnapra. Ha a protestánsok a Bibliát követnék, akkor szombatnapon imádnák az Istent. Azzal, hogy vasárnapot ünnepelnek, a katolikus egyház tör­vényeit követik. Az első három évszázad alatt a gyakorlat és tradíció a vasárnapot istentiszteleti nappá szentelte   (Letter to Mrs. Ashby, 1920. febr. 10.).

Bertrand Conway azt mondja: „Ha a Biblia az egyedü­li útmutató egy keresztény számára, akkor a hetedik napot ünneplő adventisták cselekednek helyesen, amikor a zsidók­kal együtt a szombatot tartják meg. A katolikusok viszont megtanulják, hogy miben higgyenek és mit cselekedjenek a katolikus egyház isteni és csalhatatlan hatalma alapján” (Question Box, p.179).

Walter Drum atya így nyilatkozott: „A protestánsok úgy gondolják, hogy kötelességük a vasárnapot ünnepelni. Mi­ért? Mert a katolikus egyház ezt mondja nekik. Más okuk nincs rá. A vasárnap megtartása így kizárólag egyházi tör­vény, és így eltér a szombatparancsolat isteni törvényétől. A vasárnaptörvény szerzője a katolikus egyház”  (Ecclesiastical Review 1914. február).

Josef Winkler luzerni kanonok a következő megállapítást tette: „Úgy történt, hogy a szombat megszentelése állami­lag és egyházilag általánosan és mindenütt, törvényileg be lett tiltva, és maga az egyház az Isten harmadik parancsola­tát: ‘Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt’, így változtatta meg: ‘Szenteld meg a vasárnapot’ ami a Katekizmusunkban is van. Tehát nem Krisztus, hanem az egyház helyezte át. Ezt tanítja a római Katekizmus is, ami­kor kijelenti: Tetszett az Isten egyházának, hogy a szombat megünneplését és megszentelését vasárnapra helyezte át.” (Winkler: Der Sonntag”Raeber testvérek Luzern, 1847,52-53).

A katolikus tekintélyek sorát idézhetnénk ezen a helyen, de ezeket nagyon jól ismerik a vasárnapünneplés védelme­zői. Nagyon hangsúlyos az a kijelentés, hogy „Tehát nem Krisztus!” „Az egyház az Isten parancsolatát…!”

A következő lépés az volna tehát, hogy a protestánsok mit kezdenek a Sola Scriptura elvével? Ehhez kapcso­lódik az a tény, hogy a protestánsok a vasárnapünnep­lés katolikus dogmájának elfogadásával mégiscsak azt a katolikus egyházat fogadják el mértéknek a hit dolgá­ban, amelyiktől elszakadtak. Vagy, tegyük fel a kérdést: a protestáns egyházak akkor is a vasárnapot ünnepelnék, ha a katolikus egyház a szombat mellett döntött volna? Van itt még egy újabb tény. A katolikus egyház döntése is pogány nyomásra történt. A vasárnapot nem a keresztények ünnepelték meg, hanem a pogányok:

„Pogány elődeink a hét első napját vasárnapnak – Sonntag – nevezték, mert ugyanezen a napon a Napot tisztelték.”  (A Bázel-i püspökség Katolikus Katekizmusa, Raeber Verlag, Luzern, 1942., 71. old.)

,A Sonntag (vasárnap – a Nap napja) – szó a pogányságból származik; a hét első napja ugyanis a napisten tisztele­tére volt szentelve; ezért lett Sonntag, vagyis a Nap napja.”   (BenzigerA. G. Einsiedeln, Waldshut, Köln am Rhein und Strassburg, Katholisches Religions-Lehrbuch, népiskolák számára, 11. kiadás)

Nagyon érdekes, amint Luther Márton szemrehányást tesz nagy ellenfelének, Johann Ecknek:

„Az egyház a szombat ünneplését áthelyezte vasárnapra, saját hatalmánál fogva, a Szentírás nélkül. A szombaton való munkát sokféleképpen tiltja a Szentírás. Nos, sem az Evangéliumokban, sem Pál apostolnál, sem az egész Bibli­ában nem találjuk, hogy a szombat meg lett volna szüntet­ve, és helyette a vasárnap lépett volna érvénybe, ezért ez az apostoli egyház rendelete alapján történt, az írások nélkül. Mármost, ha az egyháznak hatalma volt a szombat helyett a vasárnap ünneplését elrendelni, miért nem volt hatalma más napok felett is?… Ha ezt nem teszed, és az egyház he­lyett pusztán a Szentírást követed, akkor a szombatot kell ün­nepelned. .. azt a szombatot, amely a világ kezdete óta fennáll.”  (Johann Eck beszélgetése Lutherrel: Enchiridion 78-79. old.)

Érdekes, itt nem azt mondja Luther, hogy az Ószövetség idején tiltotta, hanem ,A szombaton való munkát sokféle­képpen tiltja a Szentírás.” Tehát maga idejében még érvé­nyesnek tartották a Szentírás tanítását! Láthatjuk, Luther­nek legalább annyi ereje volt, hogy szemrehányást tett a katolikus egyháznak a szombat megváltoztatása miatt, ha nem is tudott tovább lépni.

A fájóbb kérdés az, hogy a nagy reformátorok utódai miért tesznek az igazsággal szembeni állításokat? Ez teljes visszafordulást jelent a reformációtól a Róma felé vezető úton.

Meglepő, hogy a pápai iratot követő nagy csalódás után a “magyarországi nagyegyházak” (közöttük a református- és evangélikus egyház) közösen foglaltak állást a vasárnap megünneplésének törvénybe iktatása mellett. Álláspontunk szerint egy nap megünneplésének kötelezettsége éppúgy a lelkiismereti szabadság megsértése, mint annak tilalma. Emellett különös, ahogyan a Református Egyház Zsinatának elnöke, Bölcskei Gusztáv püspök és Kálmán Attila főgondnok a Bibliára hivatkozva érvelnek.

Eszerint: „eleget téve a Szentírásban olvasható parancsnak, legyen a vasárnap Krisztus feltámadásának és a nyugalomnak napja” (MTI).

Az eddig felsorolt idézetekből egészen egyértelmű, hogy a Szentírásban egyetlen egy ilyen parancs sincs! De akkor mire lehetünk felkészülve, ha egyszer a törvényalkotók, egy­házi vezetők elhatároznak valamit, amire válogatás nélkül alkalmazhatnak nem létező történelmi és bibliai állításo­kat? Gondolnak-e arra ezek a törvényalkotók, hogy Jézust az írástudók hasonlóképpen az Igére való hamis hivatkozás­sal ítélték el? És ki mondja majd hasonló esetben, az Igét tévesen idézőnek:

„Bocsánat, Püspök Úr, a Szentírással ez az állítás nem bizonyítható!”

Több tucat idézetet hozhatnánk – az eddigiek mellett – amelyek igazolják, hogy a szombatnak a vasárnapünneplés­re történt átváltoztatásához Krisztusnak és az apostoloknak semmi közük sincs. Akkor hol kell keresni a magyarázatot? Ezt meg fogják tenni az olvasók, de mi most itt nem akarunk erre vállalkozni. Csupán egy-két tényt hadd említsünk, és ez már nem is annyira ideológiai vagy teológiai kérdés, hanem inkább hatalmi kérdés.

Rómának nincs szüksége arra, hogy teológiai párbeszédet folytasson ebben a kérdésben, amelyben a protestantizmus is harcostársa lett. Ex-cathedra kijelenti, hogy az egyház tekintélye fölötte áll a Szentírás tekintélyének. Ez sokkal egyenesebb beszéd, mint a Szentírásra történő hivatkozás. Aki ennek ellene mond, szembetalálja magát az egyház ha­talmával, és ennek következményei mindig függtek az ak­tuális politikai helyzettől, annak az országnak lakosságától, az ottani emberek vérmérsékletétől.

Még 1982-ben is jelentést adott az Evangelische Nachrichtendienst arról, hogy lengyelországi evangélikusok kivándorolni kényszerülnek az NSZK-ba, a reájuk nehezedő katolikus nyomás alól. A katolikusok egészen addig elmentek, hogy evangélikus templomokat foglaltak el, nem egyszer meg­zavarva az istentiszteleteket is. (Adventecho, 1982. szept. 15.)

Észak-Amerikában 1843-ban, szombatot ünneplő baptis­ták országos tevékenységbe kezdtek, a vasárnaptörvény be­vezetésének terve ellen, a reájuk nehezedő nyomás miatt.

Az 1920-as években születettek még emlékezhetnek arra, hogy hazánkban a második világháború előtt a vasárnap dolgozókat elzárással vagy pénzbüntetéssel sújtották. Sze­gény parasztokat, akiknek létkérdés volt, hogy éhező csa­ládjuknak kenyeret keressenek a vasárnapi mezőgazdasági munkával, csendőrök kísérték a fogdába. Ezeket az akciókat erősen az egyház keze irányította. A mezőgazdasági munka végzése vasárnap csak aratáskor volt engedélyezett. Persze ez elsősorban nemzetgazdasági érdek volt. Az indokok kö­zött akkor is nyilván azok a jelszavak fogalmazódtak meg, hogy a család, az ember jóléte, a társadalom békéjének, nyu­galmának biztosítása, stb. Azonban a szép, emberbaráti jel­szavak mögött meghúzódó szándékot egyértelműen jelezte az üldöző magatartás. Ne feledjük el, a hárommillió koldus országának másik neve: „Keresztény Magyarország” volt.

Diákoknak, leventéknek vasárnap zárt csoportokban kel­lett menni a misére. Nyári szabadság idején rendszeresített jelenléti igazolványt kellett lebélyegeztetni a mise után a sekrestyében.

Mindezek a szabad vallásgyakorlásnak és a lelkiismere­ti szabadságnak súlyos megsértését jelentették, mert nem csak a tiltás, hanem a kényszer is ide tartozik. Az a demok­ratikus gyakorlat, ha mindenki számára megvan adva a sza­bad választás lehetősége.

Szép látvány, amikor az emberek széles sorban mennek Isten házába. A kényszerrel odaterelt emberek jelenléte azonban nem dicsőíti Istent, és ők maguk sem nyernek ál­dást az ilyen összejövetelen.P1140550

A vasárnapi munkaszünet kötelező tételének indoklása kérdéseket vet fel. Jelenleg Magyarországon öt napos mun­kahét van. Akinek igénye van arra, hogy templomba men­jen, hogy a családdal együtt legyen, vagy kiránduljon, az megteheti. Az adventisták hálát adnak az Úrnak azért, hogy a szombatot, a Szentírás által Isten szent napjává nyilvání­tott ünnepet megtarthatják békességben. Egyetlen adven­tista sem megy el szombaton a bevásárlóközpontokba, hogy a heti élelmet beszerezze. Ezt nem kell nekik megparancsol­ni. Ugyanezt megteheti minden katolikus és protestáns ke­resztény, aki a hét első napját tartja szentnek, a katolikus egyház rendelete alapján. Ezt az Alkotmány biztosítja min­denki számára. Senki nem kényszeríti őket arra, hogy ezen a napon menjenek bevásárolni. Tudjuk, hogy mégis mennek. Érdekes lenne egy olyan felmérés eredménye, amely kimu­tatná, hogy hány templomba járó ember végzi el vasárnap a heti bevásárlását is? De mennyivel lennének jobb kereszté­nyek, ha csupán a tiltás miatt nem tennék? És nem volna-e igazságtalan a nem hívőkkel szemben, hogy nekik megtilta­nák a vasárnapi vásárlást?  (Ez az írás még akkor keletkezett, amikor a ma, Magyarországon  érvényes un.”Vasárnap-törvény” nem volt érvényben, amit mára már (2016) ismét kivezettek a közéletből.D.O.)

Mi húzódik meg tehát a kérdés mögött? A rendszervál­tás után több napot nyilvánítottak hivatalos állami, vagy nemzeti ünneppé valamilyen történelmi esemény emlékére. Ezeknek ideológiai töltetük van. A vasárnapi munkaszünet lehetőségének kötelező erejűvé tétele az, ami aggasztó, mert mögötte Róma egyik hatalmi szimbólumának elfogadtatási törekvése áll. Ha ez megtörténik, magával hozza az újabb igények szigorú betartásának parancsát.

Taktikai hadműveletek

A második világháború alatt mindkét szembenálló felek alkalmaztak megtévesztő manővereket az ellenség megza­varására. Ez abból állt, hogy feltűnő mozgásokat hajtották végre, azt a látszatot keltve, mintha ott készülnének nagyobb támadásra. Miközben az ellenség oda irányította erőit, nem vette észre, hogy nem várt irányból mértek rá nagyobb csa­pást. Az is előfordult, hogy ezzel az idegfeszítő provokáció­val váltották ki az ellenség lépéskényszerét.

Volt két nagyon jelentős háborús hadművelet, amelyben tudatosan hoztak a Szövetségesek nagy áldozatot, egy na­gyobb győzelem érdekében. Távol-Keleten Pearl Harbor kikötő japán támadásának előkészületeiről a kémhálózat pontos jelentést adott, az amerikaiak mégsem tettek sem­mit annak elhárítása érdekében, mert ezzel veszélyeztették volna saját kémhálózatukat, amely sokkal nagyobb művele­tek felderítésén dolgozott.

Amikor a németek bevetették „csodafegyverüket” a V1 és V2 szárnyas rakétákat, Churchill, az akkori miniszterel­nök pontos jelenést kapott London bombázásának tervéről, amelyet azért nem hárítottak el, mert itt is hasonló volt a helyzet, mint Távol-Keleten.

Talán nehéz elképzelni ezeknek a vezetőknek a helyzetét, tudva a bekövetkezendő óriási áldozatról, amelyet a még nagyobb veszteség elkerülése és a végső győzelem érdeké­ben tettek. Hihetetlen céltudatosságra, fegyelmezettségre, a győzelembe vetett biztos hitre volt szükségük, hogy a meg­felelő döntéseket hozzák meg.

Amikor a tanítványok megkérdezték Jézust visszajövetel- ének jeleiről és idejéről, a Mester első szava ez volt hozzájuk:

,Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket’ (Mt 24:4).

„Mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mond­ják: én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.” (5. v.)

„És sok hamispróféta támad, akik sokakat elhitetnek.”(11. v.)

„Ha valaki ezt mondja akkor néktek: íme, itt a Krisztus vagy amott: ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis prófé­ták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (2-24. v.)

Azért, ha azt mondják majd néktek: íme a pusztában van, ne menjetek ki, íme, a belső szobában van, ne higgyétek. Mert ahol a dög, oda gyűlnek a keselyük. (26.28. v.)

Jézus legfontosabb kijelentése:,Azért legyetek készen ti is, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az em­bernek Fia.” (44. v.)

Jézus, az ő prófétikus beszédében távolabbra mutat. Mé­gis, alig múlik el néhány hét, a tanítványok nagy kérdése ez volt: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az or­szágot Izraelnek?” (ApCsel 1:6).

A hűséges krisztusvárókban a várásnak ez a belső feszült­sége megmarad egészen Jézus visszajöveteléig. De bármeny­nyire felfokozott is ez a várás, a józan fegyelem szorítójában kell azt tartanunk, mivel Sátán provokációja is állandóan jelen van, úgy amint provokálta Jézust is, a megkísértés pusztájában.

Sátán megtévesztő hadműveleteket szervez, mesteri módon. Beveti Krisztus hasonmását. Előre megjövendölt próféciái mozzanatokat jelenít meg, játszik Isten népének idegzetével, mert a hosszantartó feszültség alkalmas lehet a meggondolatlan cselekvésre, vagy az ébrenlét elvesztésére.

Amit azonban legfontosabb tudnunk: Üdvösségünk ér­dekében nem az a fontos, hogy mennyire ismerjük Sátán manővereinek részleteit, hanem az, hogy készen vagyunk-e az Úrral való találkozásra. Fegyelmezett magatartásra van szükség, éber figyelemre. Nem szabad engedni a hiszté­riakeltésnek, de a „ráérünk még” veszélyes szemléletének sem.

Akik gyakran kiszaladgálnak a „lövészárokból”, mert el­veszítik türelmüket, idegzetük felmondja a szolgálatot, azok Sátán csalásának válhatnak áldozatául.

Amilyen messze csak lehet Sátán területétől!   —————-

Két fontos dolog vár elrendezésre az életünkben: Szemé­lyes felkészülés Jézus eljövetelére és a munka elvégzése. Ezeknek a megoldására vajon mit gondolunk, mi ösztönöz­het jobban: azok a látványosságok, amelyeket Sátán készít – vagy az Úrtól jövő felhívások? Sem a munka elvégzését, sem a személyes felkészülést, nem tőlük fogjuk megtanulni. Nem úgy teszünk-e, mint az augusztus 20-án lévő tűzijáté­kot megtekintő tömeg? Egymást tapossák egy 25 perces lát­ványért. Azután hazamennek, és nem történik semmi!

1969-ben egy országos lelkészértekezleten tartottam elő­adást: „Róma és az Egyesült Államok kapcsolata az ökumené hátterében, adventista szemmel nézve” címmel. Az előadás megjelentetésére az Állami Egyházügyi Hivatal csak vég­napjaiban, húsz év múlva, 1989-ben adott engedélyt. Ak­kor vették ki a kéziratot a páncélszekrényből és nyújtották át azzal a megjegyzéssel, hogy most már kiadhatjuk. Amint akkor és most, beleolvastam az anyagba, azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy ha a benne szereplő dátumokat a mai napokra cserélném, csak nagyon kevesen vennék észre, mi­vel annyira frisseknek tűnnek a benne leírt események.

Figyeljük: …. -ben pápa misét pontifikált az Egyesült Államokban. A pápa beszédéből idézek néhány sort:

„Önök jól ismerik missziónkat. Mi egy – az egész világhoz szóló – üzenet hordozói vagyunk. És mint követ, mely egy hosszú út végén átadja a reá bízott levelet, úgy mi is tudatában vagyunk annak, hogy kiváltságos pillanatot élünk át. Ha mégoly rövid is e pillanat, de azzal a fogadalommal terhes, amelyet majdnem húsz évszázada hordozunk szívünkben… Hosszú utat jártunk meg és hosszú történelemnek vagyunk hordozói. Mi itt egy hosszú és nehéz zarándoklat végét (!) ünnepeljük, miközben az egész világgal való beszélgetésnek a lehetőségét keressük… És most Önök itt, a világ összes nemzetének képviselői.”

(Adventecho, 1965. XII.3. – F.D. Nichol – Review and Herald).

A dátum, aminek a helyét kipontoztam: 1965, és VI. Pál pápa mondta a beszédet, 43 évvel ezelőtt. Akkor többen azt jósolták, hogy az utána kö­vetkező pápa lesz az utolsó —- Annyi­ra közelinek látszottak az események.    —————–

Gyermekkoromban még emlékszem arra, hogy kötél­táncos együttes járta az országot, akik megjelentek Nyír­egyházán is. Az artista család tagjai körülbelül két emelet magasságban, a Nyírvíz-palota és a vele átellenben levő Ko­rona-szálló között mutattak be kötéltáncos produkciókat. Ugyanezekben az években a Niagara-vízesés felett, az USA és Kanada partjai között végzett mutatványt naponként két artista. A produkció abból állt, hogy az egyik artista a mási­kat egy talicskával tolta át a túlsó partra, minden biztonsági kötél nélkül. Egy alkalommal, amikor az, aki a talicskát tol­ta, látta, hogy valaki nagyon figyeli az előkészületet, odafor­dult hozzá és megkérdezte: hiszi-e, hogy társammal együtt átjutunk a túlsó partra? A megkérdezett gondolkodás nél­kül vágta rá, hogy hiszi. „Akkor megkérhetném, hogy üljön bele?” kérdezte az artista. Rémült nem volt a válasz.

Vajon a mai biztos próféciamagyarázók milyen áldozatot volnának készek előlegezni vagyonukból? Vagyis, életvite­lünk, a javainkkal való gazdálkodásunk alátámasztják-e azt az állításunkat, miszerint a végidők jeleinek utolsó mozza­natában élünk, és Jézus eljövetele a küszöbön van?

Itt a probléma. A jelekre sokszor doppingszerekként tar­tunk igényt. Nélkülük elvonási tüneteink vannak, amelyek csupán abban jelentkeznek, hogy igényeljük á próféciákról szóló prédikációkat, de nem szeretjük azoknak a bűnöknek nevükön nevezését, amelyek kizárnak Isten Országából. Ta­lálóan jellemzi Ezékiel ezt az állapotot: „És eljönnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jönni, s oda ülnek elédbe, mint az én népem, és hallgatják beszédidet, de nem cselekszik, ha­nem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük pedig nyereség után jár.” (Ez 33:31 )

Mint szülési fájdalom

„Sátán ezer kísértést készít elő álruhában” (E. G. White) hogy Isten gyermekeit megtévessze. Akinek szoros kapcso­lata van az Úrral, az felismeri a különbséget a két hang kö­zött, de ha ritkán „találkozunk” az Úrral, idegenné válhat számunkra, s rövid bizonytalanság után úgy járhatunk mint Izsák, akinek bár gyanús volt Jákob hangja, de a félvakság­ban tapogatódzó érzékelő szerve a csaló áldozatául ejtette.  ——————–

A világ döbbenetes ébredését Pál apostol egy jól ismert emberi megnyilatkozással szemlélteti: „mint szülési fájda­lom a terhes asszonyra.” Ez lesz a világ döbbenete a véres szülés előtt.

Isten népéről pedig így ír: „De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg ti­teket” (I. Thess: 3-4).

Pál apostolnak volt egy nagy figyelmet érdemlő tapasztalata

Filippiben, ahol Ázsiából Európába menet néhány napot töltött:

„Lőn pedig, hogy mikor mentünk a könyörgésre, egy szolgálóleányka jöve előnkbe, kiben jövendőmondás lelke vala, ki az ő urainak nagy hasznot hajta jövendőmondásá­val. Ez követvén Pált és minket, kiált vala, mondván: Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az üdvösségnek útját hirdetik. Ezt pedig több napon át mű­velte. Pál azonban megbosszankodván, és hátrafordulván, mondá a léleknek: Parancsolom néked a Jézus Krisztus ne­vében, hogy menj ki belőle. És kiméne abban az órában” (ApCsel 16:16-17).

A történetben az a figyelemreméltó, hogy ez a leányka a teljes igazságot hirdette. Mégpedig az ott munkálkodó igaz­ságot. Isten szolgáira irányította az emberek figyelmét. Arra hívta fel az emberek figyelmét, hogy itt vannak Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik. Csupa igazság! Ma meny­nyit fizetünk egy-egy alkalommal reklámra, amikor külföldi evangélista érkezik hozzánk Isten üPDVD_118zenetével?

Ez a leányka nem kért fizetést. Pál apostol nem tartott igényt erre a szol­gálatra, amelynek kilétéről nagyon jól tudott. Pál apostol ma sem engedné meg, hogy a nagyon is időszerű igazságot hirdető titkos társaságok hangával erősítsük üzenethirdetésünket. Még akkor sem, ha az megtévesztésig hasonlítana ahhoz az üzenethez, amelyet hirdetnünk kell. Az általunk hirdetett üzenet jelképe az ég közepén repülő angyal, (Jel.14) akinek dicsőségétől fénylik a föld és hangja átjárja a földet. Enged­jük, hogy ennek a látványnak lehessünk hordozói!

Az Úr készen vár és mi?

Látnunk kell egy nagyméretű aktivizálódást az egész vilá­gon. Szenved és nyög a föld, a természet erői tiltakoznak – az ember természetellenes magatartása miatt.

A földöntúli erőkről: „Mert ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmentek a földnek és az egész világ­nak királyaihoz, hogy egybegyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára.” (Jel 16:14).

A „nagy vallási egység” formálódása, amelynek eredménye: „Ezeknek egy a szándékuk erejüket és hatal­mukat is a fenevadnak adják” (Jel 17:13).

A négy angyal erőfeszítése „a föld négy szegletén, hogy szél ne fújjon a földre”, hogy az elpecsételés munkája befejeződhessen. (Jel 7:3).

És vár az Úr arra, hogy bennünk és általunk elvégezhes­se a munkát, hogy eljöhessen országa. Mire kell még várnunk?

Forrás: Erdélyi László: Szombat és vasárnap az Ige mérlegén Bp. 2008 (Boldog Élet alapítvány 1062 Bp, Székely Bertalan u. 13.)

Mondja el a véleményét!