…a húsvét, a mindenszentek és a halottak napja?

Vance Ferrell: Honnan ered a karácsony, a húsvét, a mindenszentek és a halottak napja?

BIK Könyvkiadó Budapest.  Bevezető. Hálásak lehetünk Istennek mindenért, amit Fia, Jézus Krisz­tus tett és ma is tesz érettünk. Számunkra nem kérdés Jézus születésének ténye, de sze­retnénk tudni, honnan ered a karácsony? Miért ünneplik azt éppen december 25-én? Ki tulajdonképpen „Santa Claus” (Mikulás), és hogyan kapcsolódik a karácsonyhoz?
Nagyra értékeljük Jézus Krisztus feltámadását a halálból, de választ keresünk a húsvét eredetére és arra, hogy miért szimbolizálja annak megünneplését a nyúl vagy a színesre festett tojás?

Honnan ered a karácsony?
A karácsony ünneplése nem Krisztus születésekor kez­dődött, hanem korábban. December 25-e megünnep­lése nem függ össze Krisztus születésével.
Mikor született Jézus?
Jól ismert a Biblia-kutatók között, hogy nem december­ben született, ugyanis a pásztorok ebben az időben sohasem tartózkodtak kinn a mezőn nyájaikkal.
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.” (Lk 2,8)
A pásztorok nyájukat mindig a hegyoldal által védett he­lyekre terelték október 15-e előtt, hogy megvédjék őket a hi­degtől, az esős évszaktól, amely ezután következett (Én 2,11; Ezsdr 10,9.13).
„Régi szokás volt a zsidóknál kihajtani a nyájat húsvét idején (kora tavasszal) a sík mezőre, és visszaterelni őket az esős időszak kezdete előtt. Amíg kint tartózkodtak, őrizték őket éjjel és nappal. Amint az első eső megkezdődött márci­us hónapban, ettől kezdve a juhok kint voltak egészen a nyár végéig.
Mivel a pásztorok még nem terelték haza nyájaikat, ami­kor Jézus megszületett Betlehemben, ez valószínűsíti azt a tényt, hogy október még nem vette kezdetét, tehát a mi Urunk semmiképpen nem december 25-én született, de nem születhetett szeptembernél később, mert a juhok éjszaka még mindig a szabadban voltak kint a mezőn. Ezen a szilárd alapon a decemberi születés gondolatát fel kell adnunk. A nyáj táplálása a szabadban éjszaka történelmi tény.” (Adam Clarké: Commentary, V., 370. o.)
Augustus császár népszámlálásának kezdetét Lukács evan­gélista megemlíti (Lk 2,1-2), de a történészek nem biztosak az időpontot illetően. Valószínűnek tűnik, hogy a Római Bi­rodalom állampolgárait a tél közepe táján hívták vissza szü­letési helyükre az összeírás miatt. Még a saját katonáik is tartózkodtak a felvonulástól a kockázatos téli időben. Több szaktekintély hiszi, hogy Jézus az év tavaszán született, de az isteni bölcsesség elrejtette előlük az O születését. Miért ünnepli az egész világ Krisztus születését nem csupán de­cemberben, de decembernek egy meghatározott napján?
A következő kérdésekre keressük a választ:

  1. Mi a karácsony?
  2. Hogyan honosodott ez meg a keresztény egyházban?
  3. Miért vezethető vissza eredete már a korai időkre?

Mi a karácsony?
A „Christmas” (karácsony) szó jelentése „Mass of Christ”, „Christ’s Mass” (Krisztus miséje).
Ez a modern szó a római katolikus egyháztól ered. Sajnos nem a Bibliából vették, hanem a pogányoktól: „Az egyház korai ünnepei között nem találjuk a karácsonyt. Az ünnep első bizonyítéka Egyiptomból való. Pogány szokás állította a középpontba a januári naptárt (pogány naptár), ennek vonzata a karácsony.” („Christmas”, Catholic Encyclopedia, 1911.) Origenész korai keresztény író mondta a következő­ket a születésnapok ünnepléséről a Bibliában: „A Szentírás­ban senki nem jegyezte fel, hogy Krisztus születésnapján nagy ünnepet tartottak volna. Csak a bűnösök, például a fá­raó és Heródes tartottak örömünnepet annak a napnak a tiszteletére, amikor megszülettek.”
Hogyan honosodott meg a karácsony a keresztény egyházban?
Egy rövid feljegyzésből megtudjuk, hogyan vált gyakorlattá december 25-e mint ünnepnap a keresztény egyházban: „Hogy mennyire függvénye a pogány brumaliának (decem­ber 25-i ünnepség), amely követte a szaturnáliát (nyolc na­pos ünnepség december 17-24-ig), és amely megünnepelte a legrövidebb napot, valamint az »új napot«, ezt mi nem tud­juk pontosan meghatározni. A keresztény befolyás elhalvá­nyult, mert a pogány szaturnália és brumalia mélyen befér­kőzött és népszerű szokássá vált. E pogány ünnep a maga kicsapongásaival és mulatozásaival olyannyira kedveltté vált, hogy a keresztények nem emeltek szót ellene, hanem boldogan folytatták ünnepüket, amely merőben megválto­zott szellemében és stílusában.
Keresztény papok Nyugaton és a Közel-Keleten tiltakoz­tak a léhaság és a komolytalanság ellen, ahogyan Jézus szü­letésnapját ünnepelték, miközben a mezopotámiai kereszté­nyek hibáztatták nyugati testvéreiket, hogy befogadták a pogányok szokásait, a bálványokat, és a Napot imádták.” („Christmas”, Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge.) Néhány istenfélő helyi pap tiltakozása ellenére az egyház vezetői elfogadták a pogány ünnepeket. Ez tuda­tos bálványozássá vált, ettől kezdve nem másnak minősült, mint a pogányok istentiszteletének.

Tehát az istentisztelet­nek ezt a napját elkülönítették Mithras napisten tiszteletére. December 25-én tartották születésnapját. így az őszinte ke­resztények is megerősödtek a napimádás gyakorlatában. A Nap december 21-én érte el a legalacsonyabb pályáját az égbolton (téli napforduló), és 25-én volt az első észlelhető nap, amikor kezdett emelkedni a déli égbolton. így decem­ber 25-ét évszázadokon át mint a „napisten születésnapját” ünnepelték. Visszatérve ezekre a korai századokra azt lát­juk, hogy őszinte hívő keresztények ennek ellenére sem fo­gadták el a pogány gyakorlatot és a pogány ünnepeket. A Biblia nem utal arra, hogy ezeket a pogány szokásokat gyakorolták volna, inkább elkerülték az őszinte lelkiismere­tü keresztények.

A rómaiak világa alapvetően pogány volt. Többen, akik megtértek és elfogadták a kereszténységet, élvezték ezeket az ünnepségeket, ugyanakkor az egyházat sem hagyták el. De amikor megtéretlen tagok lettek az egyház vezetői, a tör­vényeket megváltoztatták, és kiegyeztek az egykori pogány gyakorlattal. Ez a magyarázata a karácsony meghonosodá­sának. „Az ünnep a IV. században jött létre Krisztus születé­sének emlékére. A nyugati egyház elrendelte a régi római ünnepnek, a Sol („Nap” latinul) születésének megünneplé­sét úgy, mint akiknek semmi fogalmuk nem volt Krisztus születésnapjáról.” („Christmas”, Encyclopedia Americana, 1944.)
Ha a Biblia nem tartalmaz pontos adatot arról, hogy mi­kor született Jézus, ne próbáljunk kiválasztani egy meghatá­rozott napot, amelyen erről meg akarunk emlékezni és ün­nepelni. Helyette emlékeznünk kell, hogy az egyedüli heti istenimádat napja, amit Ő rendelt el, az a hetedik napi szom­bat (lMóz 2,1-3; 2Móz 20,8-11).

A fenti idézet arról a pogány ünnepről beszél, amelyet a Sol évenkénti születésének tiszteletére tartottak. A szó jelen­tése latinul Nap, más néven Mithras, a napisten. A nyugati egyházvezetők hitehagyása miatt heves küzdelem alakult ki a keresztény egyházban.
„Némely latinok már korán, i. sz. 354-ben megváltoztat­ták a január 6-i születésnapot december 25-re, amely Mith- ras-ünnep volt, azaz a legyőzhetetlen Nap születésnapja. A szírek és az örmények a rómaiakat hibáztatták a bálvá­nyok és a Nap imádatáért.” (Encyclopedia Britanniai, 1946.)
A hithű keresztények világosan megértették, hogy a po­gány ünnepet nem lehet átvenni, és lehetetlen Krisztus szü­letésének emléknapjává tenni. Hogyan vitte be a Mithras- imádat ezeket a dolgokat a keresztény egyházba?
Hogy megértsük, hogyan és miért jött be ilyen korán a ke­resztény egyházba a karácsony, világosan kell látnunk, mek­kora befolyással bírt a pogány Mithras-kultusz a Krisztus utáni első néhány században, és a keresztény vezetők ho­gyan tették magukévá a pogány gyakorlatot azért, hogy le­győzzék azt. Nagyon fontos a következő információ, amely a könyv szerzőjének korábbi kutatásaiból származik:

A bolygók hete
A hét különböző napjait az ősi időkben így nevezték: az első nap, a második nap stb. Ezek voltak a bibliai neveik. Krisz­tus idejében a napoknak új neveket adtak. A nem kereszté­nyek kezdték ezeket így nevezni: a Nap napja, a Hold napja stb., így tisztelték meg ezeket az égitesteket. A pogányok úgy nevezték: a „bolygók hete”. Minden napot különböző iste­nek uraltak, de a legfontosabb az istenek között az volt, amely a hét első napját uralta. Ez az ő napja volt, a Napnak a napja. És Mithrast, a napistent minden héten az ő napján ün­nepelték, azaz a Nap napján.
Bár a név a hét napjai között új volt, a napisten rajongói­nak ez nem volt újdonság. A napimádat egyre fokozódott. Ez volt a legősibb formája az istentiszteletnek, amelyet a napkorong képe ábrázolt, és megtalálható világunk majd­nem mindegyik kontinensén. „A Nap imádata a legkorábbi bálványozás.” (A. R. Fausset: Bible Dictionary, 666. o.)
Úgy tűnik, az arábiaiak istenimádata közvetlen volt, nem használtak sem jelképet, sem szobrot (Jób 31,26-27). Ábra­hámnak el kellett szakadnia ezektől az „istenektől”, amikor elindult az ígéret földje felé. Ré volt a napisten Egyiptom­ban. Heliopolis (görögül a Nap városa) volt a központja az egyiptomi napimádatnak (vö. Jer 43,13). Amikor a zsidók Józsué vezetésével beléptek Kánaánba, ismét találkoztak a napimádattal. Baál volt a napisten a föníciaiaknál, Melek vagy Milkom az ammonitáknál, Hadád a szíriaiaknál, ké­sőbb a perzsa Mithras. Semes (Szemes, Szamas) napisten volt különösen fontos a Közel-Keleten. Aton volt a neve a napkorongistennek. Baalbek temploma a napimádat számá­ra volt fenntartva.
A napimádatot időnként az izraeliták is gyakorolták (3Móz 26,30; Ésa 17,8). Manassé király közvetlen napimáda­tot vezetett be (2Kir 21,3. 5). Jósiás megsemmisítette a szeke­reket, amelyeket a napisten-tiszteleti felvonulásra hitelesí­tettek (2Kir 23,5. 11-12). Oltárok és tömjénezők füstölögtek a háztetőkön a Nap tiszteletére (Sof 1,5). Ezékiel észlelte a „legnagyobb utálatosságot”, közvetlen napimádatot az igaz Isten templomának a bejáratánál. Ezt keletre, a felkelő Nap irányába nézve gyakorolták (Ezék 8,16-17).

Mithras és a Nap napja
A korai századok idején nem volt egy meghatározott nap, amelyen pogány istentiszteletet tartottak a napisten tisztele­tére. De már Jézus idejében, vagy valamivel előbb, a hét kü­lönböző napjait rendelték meghatározott égitestek – például dies Solis, a Nap napjának, dies Lunae, a Hold napjának – tiszteletére. A zsidók és a keresztények szent napja a terem­tésre való emlékezés – az igazi szombat, a hetedik nap – a hétről hétre ismétlődő egyedüli szombat volt, ahogyan azt a Bibliában találjuk. Szembetűnő ellentéte volt ennek a po­gányság megemlékezése a napistenre a hét első napján. Ezt a napot így hívták: „a Nap tiszteletre méltó napja”.
A vasárnap mint ünnepnap és annak megtartása sem az ószövetségben, sem az újszövetségben nem található. Krisz­tus és az apostolok idejében a római hatalomnak nem volt hivatalos szent napja, de a vasárnapünneplés fokozatosan kezdetét vette, és általánossá vált a birodalom nem keresz­tény, pogány lakosai körében.
Az égitestek hetének minden napja egy-egy égbolton ta­lálható bolygóról kapta a nevét, ezek között nagyon fontos szerepet töltött be a Nap imádata. Jézus idejében a napimá­dat erőteljesen képviselve volt a Mithras-kultuszban.

letöltés (3)
Mithras eredetileg Irán régi istene volt, évszázadokon át imádták mint a hatalom (erő) és a háború istenét. Perzsa ere­detű. A Mithras-kultusz az i. e. I. században jelent meg Ró­mában (i. e. 67-re teszik), a hódítások hatására. Ekkor már működött itt a görög eredetű Héliosz-kultusz latin megfele­lője, a Sol-kultusz. Ez a három „kötött szövetséget” egymás­sal a III. századra, kialakítva a Sol Invictus alapjait. Elagabalus (Heliogabalus) császár (218-222) honosította meg ezt a formációt, aki trónra lépése előtt a napisten papja volt Emeszában. Mithras uralkodó napistenné vált az egész nyu­gati civilizált világban. A rómaiak gyakran emlegették új ne­vén: Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap). Aurelianus templo­mot szentelt Mithrasnak, és 274-ben december 25-ére tette a „legyőzhetetlen napisten” születésnapját. Ezt vették át a ke­resztények Krisztusra vonatkoztatva.

Az első századokban a Mithras-kultusz volt a keresztény­ség legnagyobb pogány versenytársa. Ez egy lassan kidol­gozott, „jól átgondolt” terv volt, Sátán több vonatkozásban átdolgozta a Mithras-kultuszt, sok mindenben hasonlóvá té­ve az igazi kereszténységhez. Hasonló sajátosságok például: a meghaló-feltámadó Krisztus, a különleges vallásos vacso­ra, a speciális szent nap: a Nap napja (eltérően az eredeti hétnapos periódustól), a keresztség mint a megtérés kife­jezője, valamint a megölt bika vérével való meghintés. Ez nem más, mint az igaz Istenbe vetett hit ravasz meghamisí­tása, amely mindig is előfordult a történelemben a vallások világában.A nem keresztények nagy tömegei fokozatosan kezdték megtartani a vasárnapot mint ünnepnapot Mithras tisztele­tére. Különösen nagy tiszteletben tartották ezt a római kato­nák, istentiszteletükhöz tartoztak az atlétikai versenyek, amelyeken az erejüket kívánták fitogtatni. A legyőzhetetlen Nap imádata rohamosan terjedt, népszerűsége emelkedett és szétterjedt a Római Birodalomban. Körülbelül 200 évvel a Biblia utolsó könyvének keletkezése után Aurelianus csá­szár (270-275), akinek anyja a Nap papnője volt, a napkul­tuszt hivatalos vallássá tette a birodalomban. Flavius Vopiscustól, a császár életrajzírójától tudjuk, hogy a Nap templomának papját Rómában főpapnak hívták. A megha­ló-feltámadó Mithrasnak is voltak papjai, ezek a vallásos vi­lágban az ő helyettesei voltak. A történelmi feljegyzések sze­rint ebben az időben (a II. század közepe táján) Alexandriá­ban és Rómában világi keresztények annak érdekében, hogy jobban elfogadják őket pogány szomszédaik, elkezdték a va­sárnapot ünnepelni. „Mithras úr” volt a pogány istenimá­dók által adott neve, az ő napját pedig az „úr napja”-ként ünnepelték. Alexandriában és Rómában a keresztények szívesen utánozták a pogányságot, és elkezdték a vasárnapot a „Nap napjának” nevezni, gondolván, a vasárnap az a nap, amelyre utal Jelenések 1,10, mindamellett tény, hogy ez a Biblia-vers nem vonatkozik a vasárnapra.
Valójában, ha az „Úr napjáról” beszélünk Jelenések 1,10 alapján, János apostol azt mondja, hogy ő látta Jézust a bib­liai szombat napján, ugyanis Jézus korábban azt mondta, Ő a szombat ura (Mt 12,8; Márk 2,28). Ezt a fogalmat: „Úr nap­ja”, ismételten használja a Biblia mint a hetedik napi szom­batot. Ez a nap az Úr napja (2Móz 16,23. 25; 31,15; 35,2; 2Móz 20,10; 5Móz 5,14; 3Móz 23,3), az Úr szent napja (Ésa 58,13). Ez a nap, amelyet az Úr megáldott és megszentelt (l Móz 2;31). Isten így nevezi: „az én szent napom” (Ésa 58,13).

A napimádás addig volt hivatalos vallás a birodalom egész területén, amíg Constantinus 323-ban legyőzte Liciniust. Azután felváltotta a romanizált kereszténység.
Minden említett történelmi esemény igazolja, hogy kizá­rólag keresztény vezetők támogatták a vasárnap megtartá­sát i. sz. 400 előtt, keresztyén filozófusok Alexandriából és keresztény püspökök Róma városából. Ebben az időben egy felnövekedett ifjú arra rendeltetett, hogy ha majd az idő el­érkezik, a keresztény világot gyökeresen megváltoztassa. Ennek az ifjúnak a neve Constantinus volt.

Constantinus és az államvallás
Miután Diocletianus császár i. sz. 305-ben lemondott a hata­lomról, megkezdődött különböző jelöltek törtetése a császá­ri címért. A küzdelem 323-ig tartott. De Constantinus mind­egyik fölé emelkedett mint egyetlen uralkodója a hatalmas Római Birodalomnak. A döntő ütközet 312 októberében zaj­lott Rómától északra. Ez után Constantinus a milánói ediktumban megadta a kereszténység számára a szabad vallás­gyakorlás jogát, lehetőségét a birodalomban, egyenlővé téve a többi vallásokkal.
Hamarosan további engedmények következtek az egy­ház részre. 321. március 7-én elrendelték a vasárnaptörvényt a történelemben első ízben. Ez volt az első „kék törvény”, amelyet a világi hatalom adott ki. Constantinus vasárnap- törvény-rendeletének szövegét így olvashatjuk: „Minden bí­ró, városlakó és hivatásszerű mesterséget gyakorló nyugod­jon a Nap tiszteletre méltó napján (vasárnap). Mindamellett azok, akik abban a helyzetben vannak, hogy vidéken élnek, teljesen szabadon dolgozhatnak földjeiken, ugyanis ha ép­pen nem alkalmas az idő más napon, felszánthatják gabona­földjeiket, megművelhetik szőlőskertjüket, kihasználva az alkalmas időt, nehogy elveszítsék azt a lehetőséget, amelyet a mennyei gondviselés nyújtott.”

(A rendeletet március 7-én adták ki, Crispus és Constantinus második konzulátusa alatt – Book of Justinian, III., 12., 3.)
Constantinus idejében további öt vasárnaptörvény látott napvilágot néhány év alatt, megerősítve az eredetit. A meg­figyelés azt mutatja, hogy ez csak Constantinus vasárnap­törvénye volt, vasárnaptörvény – és semmi más. Ez volt az a vasárnaptörvény, amelyet a mithraszisták és a megalkuvó keresztények könnyen elfogadtak. S amelyet a keresztény­ség soha nem említ. Ezt a napot „a Nap tiszteletreméltó nap­jának” (venerabili die Solis) nevezték. Ez volt a titokzatos neve Mithras napisten napjának. Mind a pogányok, mind a keresztények ezt nagyon jól tudták. A történelem azt bizo­nyítja, hogy amikor Constantinus 321-ben kiadta a rendele­tet, kényszerítették a vasárnap megtartását a Római Biroda­lom területén, aki maga is imádta a Sol invictust (legyőzhe­tetlen Nap) csakúgy, mint amikor pontifex maximus (a leg­főbb pap) lett, és a római pogány istenimádatot államvallás­sá tette.

Constantinus úgy vélte, a törvény politikailag azt jelenti, hogy össze kell fogni az összes versengő vallásokat egy ha­talmas, egymással kiegyező közösséggé, a keresztény egy­házzá. Hitte, hogy ez a birodalmat megerősíti, és jobban el­len tud állni az északi garázdálkodó törzseknek. A keresz­tény vezetők úgy látták Rómában, hogy ez a római püspök (később: pápa) fényes győzelme az összes keresztény egyhá­zak felett.

Egyházi erőszak
A római püspök bátorította Constantinust, hogy ezt a tör­vényt erősítse meg. Euszebiosz, Caesarea püspöke (270- 338), általánosságban kiemeli Constantinus jóindulatát az egyház irányában: „Mindent, amit a hetedik napi szomba­ton tenniük kellett, mi (az egyház) áthelyeztük az úr napjá­ra (vasárnap).” (Commentary on the Psalms, in Migue, Patro- logia Graela, Vol. 23, Col. 1171.)
Válaszul fenti, a mennyet merészen meghazudtoló megál­lapításra, ezt olvashatjuk: „A Szentírásnak egyetlen sora sem támasztja alá ezt az új hitelvet. Euszebiosz maga is tudato­san elismeri hamisságát, és rámutat a változtatás igazi szer­zőjére: »Minden dolgot – mondja -, amelyet szombaton kel­lett tenniük, áttettünk az Úr napjára.« A vasárnapra változ­tatás minden gyökeret nélkülöz, és arra bátorítja az embert, hogy a szombatot, az Úr napját lábbal tiporja. Akinek az volt a vágya, hogy a világot tisztelje, elfogadta ezt a népszerű ün­neplést.” (Ellen G. White: The Great Cotnroversy, 574. o.)

Ez volt a baljós kezdete az új dolgoknak a keresztény egy­házban. Róma, Sátán birodalmának a fővárosa, féktelen ki- csapongásaival és politikai szerepével jelentősebb volt, mint a többi városok.
A város keresztény vezetői sokkal szabadelvűbbek és romlottabbak voltak, mint más városok keresztény vezetői. Kihasználták a különböző kapcsolatokat, és a világ szintjére süllyesztett birodalom politikai hatalmát erősítve, a római püspök Constantinusszal összehívatta az egyházi zsinatot: így terjedt el a hitetlenség a többi keresztény egyházban is.letoltes-1

I. sz. 325-ben ült össze a niceai zsinat, ahol az egyház ve­zetői elhatározták, mindenkinek tiszteletben kell tartania Jé­zus Krisztus feltámadását, és meg kell tartania a húsvéti po­gány ünnepet minden évben egy maghatározott vasárna­pon. Constantinus császári paranccsal azonnal elrendelte ezt a törvényt, utasítva mindenütt a keresztényeket, hogy a zsinat rendeletét tartsák meg. Az egyház és az állam ezzel egyesült, és valahol ez a történelemben újra megtörtént, rög­tön követte ezt a más hitet vallók üldözése. Isten népének üldözése ez után következett.
A IV. század második felében a keresztények üldözni kezdték keresztény társaikat. Egyesek, kiengesztelendő az egyházat és a hatóságokat, szentnek tartották mindkét na­pot, a szombatot és a vasárnapot is, igyekezvén eleget tenni Istennek és embereknek egyaránt. A vallási üldözés azok el­len, akik nem ügyeltek a vasárnapra, gyorsan növekedett.

Sozomennél, a korabeli egyházi történetírónál olvashat­juk a következőket: „Többen összekapcsolták a keresztények közül a szombatot a hét első napjával, a vasárnappal, de ezt a gyakorlatot Rómában és Alexandriában nem találjuk meg.” (Hermias Sozomen, quoted. in Ecclesiastical History, VII., 19., A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathers, 2nd
Series, Vol. 2.) Róma és Alexandria a későbbi időben is foly­tatta ezt mint egyedüli bástyáját az egyenes vasárnapünnep­lésnek. Mindkét napnak a megtartása praktikus megoldás­nak látszott, de valójában nem az volt: a hetedik napi szom­bat volt az a nap, amelyet Isten megáldott és a Teremtő imádatára rendelt. Mindkettőt megtartani lehetetlenség (Mt 6,24). Pontosan ez volt a problémája a három héber ifjúnak, amivel szembe kellett nézniük a Dúra mezején (Dn 3. fej.).
A három ifjúnak ebben az időben megtiltották az igaz Is­ten imádatát. Azon a napon nekik csak meg kellett volna ha­jolniuk, később azonban részt kellett volna venniük a hamis istentiszteleteken is. De ez természetesen azt jelentette vol­na, hogy ők elfogadták a pogány istenimádatot. Ok ezt nem tudták megtenni, inkább vállalták a halált. Inkább feláldoz­ták volna életüket, mint elveszítsenek valamit, amit ma so­kan nem értékelnek: a negyedik parancsolat szombatját, amelyet maga a menny Istene rendelt. És itt van a karácsony, a napisten születésnapja, a vasárnap megszentelése: mind­kettő a keresztény egyháztól származik, ugyanis korai ke­resztény vezetők Rómában és Alexandriában is együtt dol­goztak a világi kormány vezetőivel.
Összekeverték a kereszténységet a mithraszizmussal, és azt ajánlották, hogy az emberek Krisztust a Mithras-isten- tiszteleten gyakorolt módon imádják.

Ez után mindig több és több szombatünneplőt mészárol­tak le egészen a XI. századig, amikorra csak nagyon kevesen maradtak, akik a bibliai szombatot ünnepelték. A történészek ismerik, honnan ered a karácsony, a Santa Claus (Mikulás), a fagyöngy, és honnan erednek más kará­csonytörténetek. Krisztus születésének pontos ideje azon­ban nem ismert. Jézus Krisztus úgynevezett születési évfor­dulóját december 25-ére teszik. Nincs meghatározott ideje ennek az eseménynek, sem a hónapot, sem a napot illetően. Nem találunk történelmi bizonyítékot az apostolok idejéből, de későbbi időből sem, hogy megünnepelték volna az Úr születésnapját. „Bizonytalanság uralkodott a III. század kez­detéig Hippolütosz és mások gondolataiban. Hippolütosz korábban január 2-át tartotta, Alexandriai Kelemen Pachow 25-ét (május 20-a), míg mások április 18-át vagy 19-ét és március 28-át erősítik. A fentiek jelzik, hogy a század köze­pe előtt karácsonyünnepségeket nem tartottak. Január 6-a volt a legkorábbi, amely Krisztus keresztségének és lelki új­jászületésének volt az ideje, és vízkereszt ünnepe, melyet a bazilita gnosztikusok ünnepeltek a III. században. Ugyanezt a katolikusok a IV. század elején kezdték ünnepelni.

„A legkorábbi feljegyzés, december 25-e felfedezése mint egyházi ünnepség a Philocalian Calenderben található (no­ha jóllehet 354-ben másolták és római gyakorlatot képviselt 336-ban). (Newman, A. H.: „Christmas”, New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, Vol. 3.4.7.)

Nem tudták, hogy melyik dátumot válasszák. A január 2-ai, korábban kedvelt idő mellett előkerült a művelt Ale­xandriai Kelemen ajánlata, aki felsorol különböző időponto­kat, amelyek az alexandriai időszámítástól származtak: az egyiptomi Pachow hónap (május 20.), vagy a Pharmuthi (április 18-19.), 24-e vagy 25-e. De az ő kedvence mégis a május 20-a. Ez azt mutatja, hogy ennek a napnak a tisztele­tére nem hoztak létre egyházi ünnepségeket a III. század kö­zepe előtt. Origenész ebben az időben prédikációjában le­leplezte azt az elképzelést, hogy hasonlóan ünnepeljük Jé­zus születésnapját, mint a fáraóét, és azt mondta, csak a bűnösök ünnepeltek úgy, mint Heródes.
Arnobius később hasonlóan képtelen módon adja meg az istenek születésnapját. A latin nyelvű De Pascha Computus 28 (kb. 243, Pszeudo-Ciprián) helyezte Jézus születését március 2l-ére, ugyanis ezen a napon kellett teremtenie Istennek a Napot (lMóz 1,14-19), mivel ez a jelképe az „igazság napjá­nak”, ahogyan Malakiás nevezi az eljövendő Messiást (4,2). Egy századdal előbb Polükarposz, aki 155-ben Szmirnában halt mártírhalált, ugyanarra a napra, szerdára tette születé­sét és keresztségét, ugyanis ezen a napon volt „a Nap terem­tése” (Walter Woodburn Hyde: Poganism to Christianity in the Román Empire, 249-250. o.).

Megemlékezés Jézus születéséről – különböző időpontok
A keleti keresztények a Megváltó születésére és keresztségé­re való megemlékezést ugyanazon a napon tartották, vagyis január 6-án, és ezt a napot vízkeresztnek hívták. Viszont a nyugati keresztények mindig december 25-ét szentelték a Megváltó születésének emlékére, ahogy Julianus beszámolt erről: „A római püspökök áttették a Krisztus születésére va­ló megemlékezés napját január 6-ról december 25-ére, ami számunkra kérdéses.” (John Laurence von Mosheim: D. D. Institutes of Ecclesiastical History, I., London, 1841, Longman and Co., 372-373. o.)

Mikor ünnepeltek először

E nap megtartásának első nyomait a II. században talál- juk, abban az időben, amikor Commodus volt a csá­szár – írja Charles Buck („Christmas”, A Theological Dic- tionary, Philadelphia, Crissy a Makley, 1851, 71. o.).
A karácsonyt egészen a IV. századig nem fogadták el hivatalosan
„Krisztus születésének a napja még nem volt elfogadott ün­nep az egyházban sem Keleten, sem Nyugaton egészen a IV. századig. Ha korábban valamelyik napot kiválasztották mint az Úr születésnapját, ez nem volt beiktatva egyik egy­házi szertartásba sem, de nem is utal rá egyik író sem.” (Sámuel J. Andrews: The Life of Our Lord upon the Earth, New York, Charles Scribner’s Sons, 1891,17.)

Melyik napot választották?
A korai keresztények nemcsak méltóságot, hanem sok egyéb tiszteletre méltó címet is tulajdonítottak Krisztusnak – míg a pogányok fizettek az isteni császárnak így indít­tatva érezték magukat arra, hogy tiszteletben tartsák a Meg­váltó születését. A legtöbb helyen a Krisztus születéséről va­ló megemlékezés kapcsolódott a január 6-i vízkeresztünnep­séghez, amely a legrégibb évenkénti ünnep volt. Mindjárt az i. sz. 363 körüli utolsó keresztényüldözés után a római egy­ház beiktatta december 25-ét Krisztus születésének megün­neplésére. Hamarosan több keleti egyház követte ezt, figye­lembe véve a dátumot, de később, a IV. század vége felé a római gyakorlat általánossá vált.

Az egyházi iratokban nincs nyoma annak, hogy megin­dokolták volna ennek a dátumnak a kiválasztását. Követke­zésképpen számos értelmezés látott napvilágot arra nézve, hogy az Úr születésnapját miért ünneplik éppen ezen a na­pon. Korai egyházatyák és írók bizonygatták, hogy decem­ber 25-e Krisztus születésének a lehetséges napja. Ezzel Ró­ma nyíltan kifejezte, hogy a Megváltó tényleges születési időpontja ismeretlen, és nem egyforma szokások uralkodtak a világ különböző részein. Egy másik magyarázat a Biblia szimbolikus értelmezését hozta fel indoklásul. Amióta a Bib­lia a Messiást az „Igazság Napjának” nevezi (Mai 4,2), azt mondták, hogy születése egybeesik az új napciklus kezdeté­vel, e szerint a téli napforduló táján született. Ez a magyará­zat önmagában tetszetős és vonzó lehet, de sem ezt, sem a többi feltevést nem lehetett bizonyítani.
így maradt az a magyarázat, amelyik a legvalószínűbb, és ezt tartja a legtöbb Biblia-kutató ma is. Az időpont megvá­lasztását befolyásolta az a tény is, hogy a rómaiak Aurelianus császár idejében a napistent ünnepelték ezen a napon. December 25-e volt a Nap születésnapja, és a Mithras-kultusz miatt hatalmas pogány ünnepségeket rendeztek a biro­dalomban. Úgy tűnik, nagyon gondosan választották ki de­cember 25-ét abból a célból, hogy késztessék az embereket: forduljanak el a Nap tiszteletétől, és imádják Krisztust, az ő Urukat.

Ez a tanítás tükröződik számos korabeli szerző írásaiban. Gyakran lehetett hallani, hogy Krisztus születése nem más, mint keresztényiesített pogány ünnepség. Mindemellett a keresztények a korai évszázadokban pontosan meg tudták különböztetni a két ünnepséget, az egyik pogány, a másik keresztény – ugyanazon a napon.
„A nap egybeesése még nem jelentette azt, hogy egyenlő­nek tartják mindkét ünneplést. Néhány későbben megtért keresztény felismerte a karácsony ünneplésében a napimá­dat külső formai jeleit, és nagyon rosszallotta azt.” (Francis X. Weiser: Handbook of Christian Feasts and Customs, New York, Harcourt, Brace and World Inc., 1958, 60-62. o.)

A napisten születésnapja
Az egyik uralkodó vallási felfogás a II. és a III. században a Nap istenségébe vetett hit volt._A téli napforduló ideje, ami­kor a Nap ereje kezdett növekedni, alkalmas volt arra a cél­ra, hogy a napisten tiszteletére ünnepségeket rendezzenek. Ez a logika határozta meg az új Nap születésnapját.
Hogy miért ezt a napot választották megemlékezésül Krisztus születésére, nem egyértelmű. Ennek az időpontnak a megállapítása több mint véletlen. Biztosak lehetünk ab­ban, hogy az egyház számára nem voltak megfelelőek a napisten tiszteletére rendezett ünnepségek. A Krisztus és a Nap közötti párhuzam eredményezte, hogy december 25-e lett születésének a dátuma, míg Epiphaniosz ciprusi érsek a IV. században azt tanította, hogy január 6-a a születésnapja, mivel kapcsolatban van a napfordulóval. A népszerű po­gány ünnep fontosságának csökkentése teljesen összhang­ban volt az egyház törekvésével.

„Először Rómában, i. sz. 353-354-ben (Usener) vagy 336- ban (Duchesne) jelent meg december 25-e. Konstantinápoly­ban 377-ben vagy 378-ban mutatkozott be.” (Gordon J. Laing: Survívals of Román Religion, New York, Longmans, 1931,150-153.)
„A hét minden napja egy égitestnek a szent napja volt, amelynek szellemét megidézték egy kijelölt helyen a kriptá­ban (altemplom), de a vasárnapot, amely felett a Nap ural­kodott, különösen szentnek tartották. A szertartás, amelyet Mithras imádói gyakoroltak, számos hasonlóságot mutatott. A vasárnapot megszentelték, valamint december 25-én tar­tották a napisten születésnapját.” (Franz Cumont: The Mysteries of Mithra, 167., 191.)

„Miközben a kereszténység viszonylag könnyű győzel­met aratott a görög-római vallás felett, kemény harcot foly­tatott a Mithras-vallással. De végül is a Mithras imádói győztek, s december 25-ét, Mithras születésnapját Krisztus születésnapjává nyilvánították.” (H. Lamer: „Mithras”, Wör- ferbuch der Antiké, Leipzig, A. Kroner, 1933.)

Két Mithras-napot vett át a kereszténység, és mindkettőt a maga szent napjává nyilvánította: „December 25-ét, a »dies natalis Solis«-t (a Nap születésnapja) Jézus születés­napjaként, és a vasárnapot, „a Nap tiszteletre méltó napját” – ahogyan Constantinus a 321-es rendeletében nevezte… Karácsonyra esik a Nap születésnapja, amely mindjárt de­cember 21-e, a téli napforduló után van.” (Walter Woodburn Hyde: Paganism to Christianity in the Román Empire, 60. o.)

„Az általános előírás azt ajánlotta, hogy december 25-ét, az új Nap születését, meg kell ünnepelni, mivel a téli napfor­duló után a napok hosszabbodni kezdenek, és a legyőzhe­tetlen csillag győzött a sötétség felett. Az is biztos: ezt az idő­pontot választotta ki az egyház arra, hogy Jézus születéséről megemlékezzenek, amelyet korábban összekevertek a víz­kereszt napjával.
Amikor meghatározták ezt a napot, általában egyszerű örömünnep jellegét hangsúlyozták, amelyet mindenki az emlékezetében tudott tartani – például harciszekér-verse­nyeket tartottak -, de az egyházi tekintélyek bizonyos mér­tékig megváltoztatták ezt a gyakorlatot. Ez a csere, amely Rómában i. sz. 354-360 között alakult ki, elfogadottá vált az egész birodalomban, s ez az, amiért ma is december 25-én ünneplik a karácsonyt. A kiváltságosok, akik elfogadták a Nap napját, készséggel közreműködtek abban, hogy a va­sárnapot mint ünnepet általánosan elfogadják. Ez összefüg­gésben van azzal a nagyon fontos ténnyel, hogy az összes európai országok szintén elfogadták ezt.” (Franz Cumon: Astrology and Religion Among the Greeks and Romans, New York, Dover Publications Inc., 1960, 89-90. o.)

A karácsony eredetének összefoglalása
Jól képzett, elfogulatlan írók elismerték azt, hogy a mi Urunk születésnapjának idejét nem lehet megállapítani. A keresztény egyházban olyan ünnepségről, mint a karácsony, nem lehet hallani egészen a III. századig. Még a IV. századig sem volt annyira előrehaladott, így nem szenteltek neki nagy figyelmet. Hogyan lehetséges, hogy a római egyház éppen december 25-ét tette karácsony napjává?

A IV. századnál jóval előbb, még a kereszténységet meg­előzően is, a pogányok az év meghatározott napján ünnep­séget rendeztek a babilóniai égi királynő fia születésének tiszteletére, így komolyan feltételezhető, hogy amint a ke­resztények szaporodtak, a római egyház, kiegyezve a pogánysággal, ugyanazt az ünnepet fogadta el, csak a nevet változtatta meg Krisztuséra.
Ez a tendencia már nagyon korán kialakult: ahogy a ke­reszténység kezdett keveredni a pogánysággal. Tertullianus már i. sz. 230 körül sajnálatát fejezte ki Krisztus tanítványai­nak e következetlensége miatt. Tertullianus töretlen hűsége ellentétben állt a pogánysággal, azok babonái miatt.

Becsületes emberek igyekeztek meggátolni a romlást, de minden törekvésük ellenére – egy kicsiny maradék kivételé­vel – tért hódított a hitehagyás, és elárasztotta az egyházat a babona.
A karácsony eredetileg pogány ünnep volt. Az évnek ezen időszaka, az ünnepségek, amelyeket ma is megrendez­nek, bizonyítja eredetét. Egyiptomban ízisz fia, az egyipto­miak elnevezése szerint a menny királynője született ponto­san ebben az időben, azaz a téli napforduló idején.
Az igazi neve, Yule napja (karácsony), ahogyan maguk között a karácsonyt nevezik, azonnal bizonyítja pogány, ba­bilóniai eredetét. Yule káldeai nyelven „csecsemő” vagy „kisgyermek”, és december 25-ét a pogány angolszászok elődei „Yule napja” vagy a „kisgyermek napja” vagy „az anya napjának” nevezték. Érzékelhető ennek a születésnap­nak a tisztelete az egész pogány birodalomban.

Gyakorta azt hitték, hogy ennek az ünnepnek az eredete kizárólag csillagászati, egyszerűen abból kiindulva, hogy a Nap évenkénti mozgásáról és az új ciklus kezdetéről van szó.
Az arábiai szabeusok, akik nem a Napot, hanem kedvenc bálványukat, a Holdat tisztelték, ugyanebben az időben ün­nepelték születésnapját. Amint Stanley Sabean Philosophyá- ban olvashatjuk, a tizedik hónap (amely az ő időszámításuk szerint decembernek felelt meg) 24-én az arábiaiak az úr születésnapját ünnepelték, amely nem más, mint a Hold születésnapja. „A Hold-úr volt az arábiaiak imádatának különleges tárgya, és a Hold-úr szerintük december 24-én szü­letett – ez világosan azt mutatja, hogy a születésnap, ame­lyet ünnepeltek, nem volt szükségszerűen összefüggésben a Nap keringésével. Érdemes figyelnünk a következőkre is: az ősi szászok a karácsonyt a menny összes ura születésének a tiszteletére ünnepelték meg, tehát tökéletesen ugyanaz volt a szokás náluk is, mint Arábiában. A szászok – amint ez jól ismert – a Napot női istenségnek, a Holdat férfi istenségnek tartották. Ennek a Hold-úr születésnapjának kellett lennie, ugyanis az arábiaiak szintén december 25-én ünnepelték ugyanannak a Hold-úrnak a születésnapját.” (Alexander Hislop: The Two Babylons, 92-94. o.)

A napisten születésnapjának pogány párhuzamai
A babilóniai befolyás főleg a hatalmas nabateusi király­ságban érvényesült, amelynek legfontosabb városa Petra és Damaszkusz volt – ennek történetét Asszúrbanipál az i. e. VII. században, első utalásában felvázolja, egészen i. sz. 106-ig, a Római Birodalomba való beolvadásig. Ott észak-arábiaiak éltek, akik az aramik írásrendszert használ­ták, főistenük Dusura volt (görögül Doundares), akit a görö­gök Dionüszosszal azonosítottak.

„Epiphaniosz (315 k.-403), a ciprusi Szalamisz püspöke őrizte meg a nabateusok ősi kultusza mitológiájának elfo­gadott magyarázatát. Palesztinában született, ott tanult és szolgált szerzetesként, az ő megállapítását hitelesnek kell vennünk. Azt írta, hogy a nabateusok tisztelték a szüzet, akinek arab neve Chaabon volt. A nabateusoknál az arab alanyeset u-val végződik, amelyet rendszeresen megőriztek bizonyos nevek, így Epiphaniosz kétséget kizáróan hallotta a „ka bu”-t (négyszögletes kő), a nabateus vallás szimbólu­mait, a Dusarest és a nagy istenanyát, valamint a nabateai Allatot.

Ezen az ünnepen a csecsemő szobrát előhozták a temp­lom szentélyéből, az imádók hangos tetszésnyilvánítással éljeneztek: »A szűz egyszülöttjei Az ünnepség december 25-e éjjelén vette kezdetét Core szobra előtt, majd úgy vég­ződött, hogy Aión szobrát előhozták a föld alól, tovább vit­ték és hétszer körülhordozták Core templomának belső szentélyeiben. Ezután a szobrot visszahelyezték helyére, a föld alá. Epiphaniosz, aki írásaiban ezt az egyiptomi kul­tuszt felvázolta, azonosítja a szűzanya mondáját a görög Core alvilági istennővel, ugyanúgy Dusares szűzanyával, valamint a nabateus Chaabonnal. Az arab vallásokban szé­les körben elterjedt a vallási keveredés, összesűrítve babiló­niai, görög és egyiptomi elemekkel. A nabateusok minden kétséget kizáróan befolyásolták a Tammuz-Istár-, Ozirisz- Ízisz-, Dionüszosz-Basilinna-kultuszokat, amelyek egyen­lők a Proserpina-Core-ral: az anyaistennő fia évente újjászü­letett a tél közepén, majd meghalt nyáron. Az anyaistennő (Állat) a nabateusoknál azonos volt a görög Core-ral, aki lé­nyegében a sémi Asztarté és a babilóniai Istár.” (Stephen H. Langdon: The Mythology of Ali Races – Semitic, Vol. 5. Boston, Archeological Institute of America, Marshall Jones Com- pany, 1931,15-19. o.)

A karácsony pogány eredete
„Karácsonyt az egyházban a IV. század közepe előtt nem ünnepeltek. Rómában kezdődött: valószínűleg keresztény változata a pogány ünnepségsorozatoknak, a szaturnália, a sigillaria, a juvenalia és a brumalia újjászületésének. Ezt de­cemberben ünnepelték, az aranykor, az általános szabadság és az egyenlőség emlékére, a legyőzhetetlen Nap tiszteleté­re, s különösen nagy ünnepe volt ez a rabszolgáknak és a gyermekeknek.” (John Peter Lange: Church History, New York, Vol. 395.)

„A kezdeti egyházban nem volt leszögezve Krisztus szü­letésének ideje. Keleten január 6-át tartották születése és ke­resztsége időpontjának. A III. században Alexandriai Kele­men szerint egyesek április 20-át, mások május 20-át tartot­ták a Megváltó születésnapjának. Modern időszámítási szakemberek, valamint Jézus életrajzírói között nagy kü­lönbségek és véleményeltérések voltak, minden hónap szó­ba jött a nagy esemény idejeként, akár június vagy július is (amikor a termőföldek esőt kívántak). Lightfoot Krisztus születését szeptemberre tette, Lardner és Newcome októ­berre, Wieselek februárra, Paulus márciusra, Greswell és Alford április 5-ére, közvetlenül a tavaszi esők utánra, ami­kor a legelők bőségükben virultak.

Luchtenstein júliusra vagy decembere helyezte, Strong augusztusra; Robinson őszre, Clinton tavaszra; Andrews i. sz. 749. december közepe és 750. január közepe közötti időpontra. Római katolikus történészek és életrajzírók (Sepp, Friedlieb, Bucher, Patritius), valamint néhány protes­táns író a december 25-i népszerű tradíciót vették védel­mükbe.” (John Peter Lange: A Commentary on the Holy Scriptures, New York, Charles Scribner and Co., 1870.)
A karácsony eredetileg a rómaiak szaturnália ünnepe volt. Az ünnepség december 17-ére esett, de a népszerű ünnep­ség hét napig is eltartott. Vidéki ünnepségként kezdődött, abban az időben, amikor a rómaiak fő tevékenysége a mező­gazdaság volt. De hamarosan féktelen kicsapongásokat és szerencsejátékokat eredményezett. Ez alatt a hét nap alatt a városi vezetők elnézték a kicsapongást, de máskor ez nem volt megengedhető. Egy másik sajátossága az alkalomnak az volt, hogy engedélyt kaptak a rabszolgák arra, hogy úgy viszonyuljanak urukhoz, mintha társadalmilag velük egyenlők lennének.

A mester és a rabszolga gyakran valóban helyet cseréltek, és az utóbbinak szolgált az előbbi. Jellemzője volt az ünnep­nek az ajándékozás is, például a gyertya (latinul cerei), amely szimbolizálta a Nap fényének erősödését a téli nap­forduló után, vagy a tésztababa, az agyagedény (sigillaria), amelyeknek jelentősége ismeretlen.
Ez az időszak a vidámság ideje volt. A szélsőségesek, akik azt mondták, a karácsony a szaturnália helyett lett beiktat­va, ezt a tényt felettébb eltúlozták. Epiphaniosz a IV. század­ban a szaturnáliát december 25-ére helyezte. Ez nem az egyetlen tévedés a dátumok listáján, amelyet felfedezhe­tünk. Minden kétséget kizárva a szaturnália legtöbb szoká­sát áttették karácsonyra.

Annak dacára, hogy az időpont nem pontosan egyezik – „a szaturnália igazi ideje december 17-ére esett” ez az idő­szak gyakorlatilag azonos volt, azaz pontosan azt tükrözte, milyen gyakorta tartanak vidám ünnepségeket a különböző népek ebben az időszakban. Fowler arra emlékeztet, hogy a jókedv jellemezte általában ezeket az ünnepségeket, ugyan­akkor feltárta az egyik indítóokát is annak, hogy a kará­csonyt a téli napforduló idejére helyezték. Lehetséges, hogy az adventböjt volt az oka annak, amiért elhalasztották a szaturnália ünnepségek idejét karácsony hetére, amely ma­gában foglalta a karácsony előtti négy vasárnap időszakát. Egészen bizonyos, hogy a karácsonyi időszak számos szo­kása visszavezethető a római ünnepségekre.

Mindenekelőtt a mértéktelen evés-ivás (az édességekben való tobzódással), a különböző játékok és az ajándékozások szokása volt. Elképzelhetetlen, hogy ne lenne kapcsolat a mindkét ünnepnél annyira fontos gyertyaégetési (lekei) gyakorlat között. Ráadásul a karácsony éppúgy, mint a ró­maiak ünnepe, megközelítőleg egy hétig tart.

A középkornak még más túlélői is vannak: a szaturnália királya nyilvánvalóan prototípusa nemcsak a karácsonyi vi­gasságok tréfacsináló mesterének, amely Skóciában jelent meg és uralta a karácsonyt, hanem az angliai Bishop of Unreasonnak, az „oktalan apát”-nak is, és Abbe de Liesse- nek Lille-ben. Ezek az oktalan méltóságok más nevet is vi­seltek. Mi is hallottunk a gyermek püspökről (Episcopus Puerorum), akinek a tekintélye érvényesült Saint Nicholas (Szent Miklós) napjától (december 6.) egészen a Childermas (aprószentek) napjáig (december 28-a), és ez a tradíció (csakúgy, mint az „oktalan apát”) bizonyos mértékig ma is létezik a Santa Claus (Mikulás) által.

Ezt a kompromisszumot nyilvánvalóan kifogásolta az egyház, miszerint a szaturnália szokásait átvették és megho­nosították, ebből azonban nem következett az, hogy meg­vizsgálják az ünnepségek eredetét.
Folytatódtak a teljes karácsonyi ünnepségek ideje alatt, és gyakran eltartottak egészen Epiphany (vízkereszt) napjáig. De számos kritikával is találkozunk az egyháztagok vagy konzíliumok részéről: „VIII. Henrik Angliában 1542-ben rendeletet adott ki, amelyben betiltotta a tivornyázásokat, de Mária 1554-ben visszaállította azokat.” (Gordon J. Laing: Survivals of Román Religion, New York, Longmans, 1931, 58., 62-65. o.)

Karácsony a történelem évszázadaiban
„Krisztus december 25-ei születésének ünneplésére leg­korábban Theophilosz (Antiokheia, i. sz. II. század) tett ja­vaslatot. A következő utalást december 25-ére Hippolütosz- nál találjuk Dániel 4,23-hoz fűzött kommentárjában (i. sz. 202). Szerinte Jézus Betlehemben született december 25-én, szerdán, Augustus császár 42. évében. Később, 245-körül Órigenész a Leviticushoz (Mózes III. könyve) fűzött nyolc homíliájában elutasítja azt a korai elképzelést, hogy Jézus Krisztus születésnapját ugyanúgy ünnepeljük, mintha Ő uralkodó fáraó lenne.
Az első bizonyos feljegyzés december 25-éről i. sz. 354- ből való, egy latin időszámítási szakembertől (ezt Theodor Mommsen teljes egészében közzétette). így hangzik: egy év­vel Krisztus után, Lézár és Paulus konzulátusa alatt, Jézus Krisztus urunk december 25-én, pénteken, 15 nappal újhold után született.

Mások Pharmuthi 24. vagy 25. napjára, azaz április 19-ére vagy 20-ára tették ezt az időpontot. Alexandriai Kelemen i- e. 3. november 10-ére tette. A De Pascha Computus latin traktátus szerzője – amely 243-ban íródott Afrikában – egyé­ni véleménye alapján, ab ipso deo inspirat március 28-ára helyezte. Ő úgy érvel, hogy a világ tökéletesnek lett teremt­ve, a növények virágban álltak és a fák levelet hajtottak, ta­vasz volt, tehát nap-éj egyenlőség, vagyis a Hold teremtése­kor éppen telihold volt. így a Hold és a Nap teremtése ugyanarra a napra, szerdára esik.

Tehát március 28-a megfelel ezeknek a szempontoknak, így mivel Krisztus az igazság napja, ezen a napon született. Ugyanez a jelkép motiválta Polükarposzt (160 előtt), amiért Jézus születését vasárnapra tette, amikor kezdődött a világ teremtése, de keresztsége szerdán volt, ez volt a Nap terem­tésével való hasonlósága. Ezen az alapon tették át egyes la­tinok már korán, i. sz. 354 körül Jézus születésnapját január 6-áról december 25-ére. Ez volt tulajdonképpen a Mithras- ünnep. A szírek és az örmények, akik ragaszkodtak január 6-ához, elítélték a rómaiakat a Nap és a bálványok imáda­táért, erősítve annak valószínűségét, hogy december 25-e ünnepét a korinthusi tanítványok találták ki, s megünne­pelték Jézus születését.

Britanniában december 25-én ünnepség volt, de már jóval előbb, mielőtt áttértek a kereszténységre. Beda utal rá, hogy az ősi angliai népek december 25-ével kezdték az évet, aho­gyan ma mi ünnepeljük az Úr születésnapját. Az igazi éj­szaka, amely most annyira szent nekünk, az ő nyelvükön „modranecht” (módra éjszakája), amely tulajdonképpen az anya éjszakája, ezen az ünnepség résztvevői és alakítói egész éjszaka virrasztottak, pogány vagy ortodox gyakorlat alap­ján. Közismert a szűkszavúságuk, ezért Beda tartózkodik fel­tárni, ki lenne az anya, és hogyan nézett ki az ünnepség.

Az angliai puritánok 1644-ben megtiltották a parlament­nek, hogy ünnepséget vagy vallási rendezvényt tartsanak, mert ez pogány eredetű – helyette böjtöt rendeltek el. „Ká­roly az ünnepséget újraélesztette, a skótok azonban kitartot­tak a puritánok álláspontja mellett.” („Christmas”, The Encyclopedia Britannica, VI., 293., 294.)

Karácsony a középkorban és utána
Középkor A nagy vallási úttörők és misszionáriusok, akik a kereszténységet elhozták az európai pogány törzsekhez, egyben a karácsony ünneplését is bemutatták. A XII. és a XVI. század közötti időben volt a csúcsa Jézus születése álta­lános keresztény megünneplésének. És ez volt az az időszak is, amikor a színpompás karácsonyi szokások a különböző országokban kialakultak. Egyes helyeken eltűntek, máshol némileg változásokon mentek át az évszázadok folyamán. Több megmaradt egészen napjainkig. Néhány szokást eltö­röltek, mivel illetlenek, mi több, botrányosak voltak: a tánco­lás szokását, a hókuszpókuszolást a templomban, vagy a „gyermek püspök ünnepet”, a „szamárünnepséget”, az „új­évi tüzeket”, a mértéktelen pogány lakomákat az ördög megjelentetését és a tiszteletlen karácsonyi énekeket.

Hanyatlás – A XVI. századi reformáció gyökeres változáso­kat hozott a karácsony megünneplését illetően Európában. A miseáldozatot – amely az ünnepség lényege volt – eltörölték. A szentségek és a különböző ceremóniák eltűntek. Hasonló­képpen megszűntek a népszerű színes körmenetek, a szen­tek és az „áldott szűz Mária” tisztelete is. Több országban a gazdag vallásos ünnepségekből csak az istentisztelet és az imádság maradt meg karácsony napján. De az emberek sok régi szokást őriztek meg, és mivel a mély vallásos átélés hiányzott, az új karácsony ünneplésekor egyre inkább visszatért a régi mulatozások utáni vágy. Másrészt némely cso­portok, köztük a német evangélikusok, megőrizték a gyer­mek Krisztus ünneplését karácsonykor, mély vallásos érzése­iket kifejezve templomukban, a szívükben és otthonaikban. Angliában a puritánok örökre elutasították a módosított ka­rácsonyünneplést, amelyet az anglikán egyház megtartott a Rómától való elszakadás után is. Amikor a puritánok Angli­ában megszerezték a politikai hatalmat, azonnal törvényen kívülre helyezték a karácsonyt.

Ébredés Angliában Amikor a karácsony visszatért a mo­narchia 1660-as restaurálása után, ez már teljesen újfajta ünnep volt. Az ünnepség lelki jellege maradt meg jobbára, amelyet a papság végzett a karácsonynapi egyházi szolgála­tok által. Az otthoni ünneplés felszínes külsőségekből állt, amelyre a leplezetlen szórakozás volt jellemző. Mindemellett a jólelkűség töltött el mindenkit, a bőkezűség a szegények fe­lé, ez megnemesítette ezt az inkább világi, mint vallási ün­nepséget. Ennek a népszerű ünneplésnek híres leírását meg­találjuk Charles Dickens Karácsonyi ének című művében.
Karácsony Amerikában Az ünnepet fényes pompával, az egyházi liturgia ünnepélyességével, annak minden tradicio­nális szokásával tisztelték a nemzetek Floridában, végig a Mexikói-öböl mentén, Kanadában és a jelenlegi Michigan ál­lam területén. „New England területén a puritánok nem annyira szerencsés félrevezető buzgalma a karácsony ellen ki­tartott egészen a XIX. századig. Ez egészen a múlt század kö­zepéig volt így, amíg Írországból és Európából nagyszámú emigránscsoport érkezett: ez után a karácsony Amerikában virágozni kezdett. A németek magukkal hozták a karácsony­fát. Ehhez hamar csatlakoztak az írek, akiknek közreműködé­sével meghonosodott az az ősi skót-kelta szokás, hogy világí­tást helyeztek el az ablakokban. Szomszédaik hamarosan át­vették ezeket a szokatlan, de tetszetős újításokat, követték a példát, sajátjukká téve ezeket a szokásokat.” (Francis X. Weiser: Handbook of Christian Feasts and Customs, New York, Harcourt, Brace and World Inc., 1958, 62-67. o.)

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük