Zsidókereszténység és muszlim istenhit

A szerethető Isten

A zsidó-keresztény és a muszlim istenkép eltérései

Rembrandt A tékozló fiú visszatérése címû képének részlete.

Az apa szere­tete mindent felülír.
Manapság újra divatos az iszlám istenéről, Allahról azt állítani, hogy azonos a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás Istenével, s hogy a „három ábrahámi, monoteista világvallás” ugyanazt az Istent imádja. Akik azonban komolyan veszik ezt a kérdést és az össze­hasonlító vallástörténet tudományát, amely részleteiben is foglalkozik ezzel a témával, jól tudják, hogy ez a bulvárszlogen egyszerűen nem igaz. Csak a végtelenül szekularizálódott, materialista európai ember műveletlen már annyira spirituálisan és vallásilag, hogy ezt el lehessen hitetni vele.

A Biblia állítása szerint minden ember személyisége annak az istennek a képére alakul, amelyet imádásban részesít. Ezért döntő, hogy egy hívő vagy vallásos embernek milyen képe van Istenről vagy az istenéről. A kulturális antropológia tudománya kimutatta, hogy az emberi karaktert rendkívül mélyen alakítja és befolyásolja, hogy miben hisz, egészen a személyiség pszichológiai és strukturális mélységeiig menően: a különböző személyiségrészek (érzelmek, vágyak, akarat, értelem, szellem, ösztönök, intuíció stb.) egymáshoz való alá-fölé rendeltségi viszonyát a családi légkör mellett a legmélyebben a vallás – vagy annak hiánya – befolyásolja.

Egészen más egy protestáns észak-német habitusa, mint egy katolikus bajoré, egy animista brazilé, mint egy anglikán angolé, egy pravoszláv oroszé vagy szerbé, mint egy evangélikus skandinávé vagy éppen egy buddhista koreaié. Egyikük hitének megfelelően elsősorban belső sugallatait és megérzéseit követi, míg a másik szigorúan etikai elvekhez ragaszkodik; van, aki megkísérli mindig a szeretetet tenni első helyre, megint más pedig abban hisz, hogy amit tesz, az mindig visszajön hozzá, s ezért kerüli, hogy másnak ártson; s miközben egyes hitek követői küldetésüknek érzik, hogy mindenkit megnyerjenek hitüknek így vagy úgy, mások abban hisznek, hogy mindenki kövesse azt, amit jónak lát.

Mindez mélyen meghatározza az egyes kultúrákban a gyermeknevelés szempontjait már az egészen kicsi gyermekkortól, s ezáltal a személyiség szerkezetét annyira alapjaiban alakítja, hogy egy saját közösségében normálisnak tekintett őserdei animistát egy európai nagyvárosban akár őrültekházába is csukhatnának, ha mondjuk az elektromos áramot varázslással kísérelné meg szolgálatába állítani, vagy hirtelen belső sugallatának mindig feltétel nélkül engedelmeskedve megszegné az állami törvényeket. Az emberiség rendkívül sokféle ebben a tekintetben, és csak a saját kultúrájukból kilátni képtelen nyugatiak dédelgetik magukban azt az illúziót, hogy mindenki úgy működik, ahogy ők. Ezért nem képesek megérteni a radikális iszlám, sőt egyáltalán az iszlám belső világát sem.

Az, hogy az iszlám is egyetlen istenséget vall, hasonlóan a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáshoz, egyáltalán nem jelenti azt, hogy erről a lényről ugyanaz a képe, mint amannak. Bár az Allah név valóban etimológiai kapcsolatban áll a héber elóah szóval (ami az egyetlen igaz Istenre is használatos a Bibliában, de éppúgy bármilyen idegen istenre is) és az ezzel rokon arámi alohával, ez nem fejez ki tartalmi azonosságot, hiszen a Biblia egyik legfőbb állítása: éppen az a fontos, hogy ki milyennek látja az istenét. Az igaz Istenről alkotott minden hamis kép az emberi tudatban maga is „idegen isten”, amelynek imádását a Tízparancsolat leg­első parancsa tiltja mint a legfőbb bűnt és veszélyt. E veszély legfontosabb eleme pedig az, hogy a személyiségszerkezetet, -karaktert káros irányban mélyen átalakítja.
Az iszlám istenképe több lényegi elemében eltér a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás (Biblia) Istenétől. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a Korán már első fejezeteitől kezdve rendszeresen sulykolja, hogy Allah minden eseményt eleve elrendelt, s így a szabad akaratnak nincs valósága, tere az emberi életben. Az iszlám szerint, ha egy bűnös bűnt cselekszik, azt is Allah rendelte el; ha egy jótettet hajt végre valaki, azt is. Minden, ami történik, Allah eleve eldöntött akaratából történik.

Az emberi szabadság illúzió.
Az iszlám szerint a bűnös vagy a hitetlen azért bűnös vagy hitetlen, mert Allah erre determinálta, a Korán kimondja, hogy „Allah vezeti téves úton”. (Allah egyik tulajdonsága egyébként az iszlám szerint, hogy többek között ő „a legnagyobb megtévesztő” – ilyen állítást például egy zsidó vagy egy keresztény soha nem fogadna el Istenéről, míg az iszlámban ezt evidenciaként kezelik.)
Ebből a szemléletből etikailag egyenesen következik, hogy az erkölcsről alapjaiban más az iszlám felfogása, mint a Nyugaté. A zsidó-keresztény és görög-római gyökerű euro-amerikai etika szerint a szabad akarat és a szabadság léte alapfeltétele annak, hogy egyáltalán jóról és rosszról, bűnről és jótettről beszéljünk. Hiszen,  aki nem maga hozza meg döntéseit tetteiről, az nem is tehető felelőssé értük, s ha a felelősség fogalmát kiüresítjük, akkor a bűn és jótett nyugati fogalma is megszűnik: ebben az esetben a bűn pusztán csak a közösség szempontjából káros, míg a jó pedig a hasznos cselekedetet jelenti, de személyes, benső, szellemi-lelkiismereti tartalma nincs.

Ruff Tibor 2015. 11. 27. (XIX/48)
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.  
http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201511/a_szeretheto_isten

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük