Hogyan halt meg Jézus?

A Megváltó Jézus Krisztus halálának okát egyéb tanulmányokban lehetséges alaposabban szemügyre venni, azonban ezt teológiailag hiteles forrásokat felhasználva kell végezni, hiszen a kereszténység eszmei alapjai ennek a történetileg bizonyított isteni személynek a földi pályafutása és az itt leírt halála utáni idők hozadéka.
A témát nem lehet szenvtelenül és közönyösen olvasni, mert amit az orvostudomány e téren kijelenthet, az csupán kicsiny töredéke annak a mérhetetlen szenvedésnek és lelki fájdalomnak, amit Jézusnak el kellett szenvednie a világ bűneiért. Ebben Te és Én is, mint okozók benne vagyunk. (Dénes Ottó)

 Jézus Krisztus fizikai szenvedése

A názáreti Jézus élete és tanításai egy világvallás, a kereszténység alapját képezik. Érezhetően befolyásolták a történelem menetét, és a betegekhez való könyörületessége folytán a modern orvostudomány kialakulásához is hozzájárultak. Jézus kiválósága; a halálához kapcsolódó szenvedése arra késztetett bennünket, hogy több tudományág bevonásával vizsgáljuk meg a keresztre feszítés körülményeit. Nem teológiai tanulmány1 elkészítése volt a szándékunk, inkább egy orvosilag, történetileg hiteles beszámoló annak testi haláláról, akit Jézus Krisztusnak neveztek”- olvashatjuk egy amerikai orvos-tudós társaság 1980-as években készült tanulmányának bevezetőjében, melyet most majdnem teljes terjedelemben közlünk.
1 William D. Edwards, MD; WesleyJ. Gabel, MDiv; Floyd E. Hosmer, Ms, AMI: Ont he Phyzical Death of Jesus Christ. JAMA, 1986, március 21. 255 kötet, 11, szám 1455-1464. Jegyzetek nélkül.

A názáreti Jézust zsidó és római ítélkezők előtt hallgatták ki, megkorbácsolták és kereszthalálra ítélték. A korbácsolás mély csíkokban zúzta, szakította húsát, jelentős vérveszteséget okozva, ami valószínűleg keringési sokk beálltához vezetett, amit az a tény is bizonyítani látszik, hogy Jézus túl gyenge volt a keresztrúd (patibulum) Golgotára viteléhez.
A keresztre feszítés fő kórélettani hatása a normális légzés zavara volt. Tehát a halál oka elsődlegesen keringési sokk és fulladás volt. Jézus halálát a dárdaszúrás okozta seb biztosította be, amit egy katona ejtett az oldalán. A mai orvostudomány szerint a történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy Jézus halott volt, amikor levették a keresztről.

Jézus szenvedéstörténete vázlatosanimage
Jézus elhagyta e felső házat és a tanítványokkal az Olajfák hegyére, a Gecsemáné kertbe ment (1), ahol elfogták, és előbb Annáshoz, majd Kajafáshoz hurcolták (2). Kajafás házában, a politikai szanhedrin előtt lefolytatott tárgyalás után Jézust ismét kihallgatták, a vallási szanhedrin előtt, valószínűleg a templomban (3). Ezt követően Poncius Pilátushoz vitték (4), aki Heródes Antipáshoz küldte (5). Heródes visszaküldte Pilátushoz (6), aki végül átadta Jézust, hogy megkorbácsolják és a Golgotán megfeszítsek (7).

Források
Jézus halálára vonatkozó forrásanyagot irodalmi művek képezik. Haláláról szóló tanulmány megbízhatóságát elsősorban a források megbízhatósága határozza meg. E tekintetben a forrásanyag ókori keresztény és nem keresztény szerzők írásaiból, mai írók műveiből és a torinói lepelből tevődik össze.
Jézus haláláról a legbővebb és legrészletesebb leírást az Újszövetség evangéliumaiban találjuk. Az Újszövetség többi 23 könyve megerősíti az I. század zsidó és római jogrendszerére, valamint a korbácsolás és keresztre feszítés módszerére vonatkozó ismereteinket. Seneca, Livius, Plutarkhosz és mások utalnak műveikben a keresztre feszítés gyakorlatára. Kifejezetten Jézust Cornelius Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius római, Thallus és Phlegon nem római történetírók, a szamoszatai Lukianosz, a Talmud és Josephus Flavius zsidó történetíró említi. A torinói leplet sokan Jézus halotti leplének tekintik, és ebből a feltételezésből kiindulva vonnak le következtetéseket halálának orvosi vonatkozásaira nézve. A torinói lepel és a közelmúlt régészeti feltárásai értékes adatokat szolgáltattak a keresztre feszítés római gyakorlatáról. A mai írók magyarázatai, amelyek az 1. században még rendelkezésre nem álló orvosi és tudományos ismereteken alapulnak, további bepillantást engednek Jézus halálának lehetséges folyamatába.
Bizonyos tények – mind a keresztények, mind ellenségeik korabeli beszámolói: az, hogy mindnyájan létező történelmi alaknak fogadják el Jézust; az evangélisták etikája; valamint az, hogy a történetírók és a régészeti feltárások megerősítik az evangéliumok beszámolóit – egymással egybevetve megbízható forrásanyagot szolgáltatnak.

Gecsemáné
Miután Jézus tanítványaival elfogyasztotta a húsvéti vacsorát, felmentek a várostól északkeletre emelkedő Olajfák hegyére (1. ábra). (A naptáron végzett módosítások miatt vitatott Jézus születésének és halálának időpontja. Valószínűleg i. e. 4-ben vagy 6-ban született és i. sz. 30-ban halt meg. A pászkaünnepi utolsó vacsorát április 6-án, csütörtökön fogyasztották el, Jézust pedig április 7-én, pénteken feszítették meg.) A Gecsemánéhoz közeledve Jézus nagy lelki gyötrelmeket szenvedett, és verejtéke olyanná vált, mint a vér. Ritka, de a véres verejték előfordulhat felfokozott érzelmi állapotban, vagy olyan személyeknél, akiknek vérzési rendellenességeik vannak. Ha vér kerül a verejtékmirigyekbe, a bőr törékennyé és érzékennyé válik. Lukács leírása inkább a véres verejtékre utal, semmint a külső elválasztású mirigyek chromidrosisára (barna vagy sárgászöld izzadság) vagy stigmatizációra (vér szivárgása).
Jézus tényleges vérvesztesége minimális volt. Az izzadás azonban az éjszaka hidegében megfázást okozhatott.

A zsidók által levezetett tárgyalások
Röviddel éjfél után a templomőrség elfogta Jézust a Gecsemánéban, és először Annáshoz, majd Kajafáshoz, a főpaphoz vitték (l. ábra). Hajnali egy óra és napkelte között Kajafás és a politikai szanhedrin is kihallgatta Jézust, és bűnösnek találták istenkáromlásban. Ezután az őrök bekötötték szemét, leköpdösték, ököllel az arcába vágtak. Röviddel napfelkelte után, feltehetően a templomban (1. ábra), Jézust kihallgatták a vallási szanhedrin előtt is, és miután újra bűnösnek találták istenkáromlásban, halálra ítélték.

A rómaiak által levezetett tárgyalások
A kivégzésekre a római hatóságoknak kellett engedélyt adni, ezért a templomőrség Jézust kora reggel átvitte az Antónia-erőd praetoriumába, ami Poncius Pilátus júdeai helytartó rezidenciája és hivatala volt (1. ábra). Jézust azonban nem, mint istenkáromlót állították Pilátus elé, hanem mint önjelölt királyt, aki aláássa a római uralmat. Pilátus nem emelt vádat Jézus ellen, hanem Heródes Antipáshoz, Júdea fejedelméhez küldte. Heródes sem emelt vádat, hanem visszaküldte Jézust Pilátushoz (1. ábra). Pilátus ismét nem talált semmit, ami törvényes vádemelés alapjául szolgálhatott volna, de a tömeg folyton a megfeszítést követelte. Pilátus engedett követelésüknek és átadta Jézust, hogy korbácsolják és feszítsék meg.

Jézus egészségi állapota
Jézus megerőltető szolgálata eleve kizárja, hogy bármilyen komolyabb betegségben vagy testi gyengeségben szenvedett volna. Gecsemánéba indulása előtt jó fizikai állapotban volt. Azonban a csütörtök este 9 és péntek reggel 9 óra között eltelt 12 óra alatt nagy lelki igénybevételt kellett kiállnia: előbb azt, hogy legközelebbi barátai (a tanítványok) elhagyták, majd azt, hogy az őrök tettleg bántalmazták. Ráadásul egy ilyen megviselő, álmatlanul töltött éjszaka után arra kényszerítették, hogy gyalog tegye meg a különböző tárgyalások helyszínei közötti összesen több mint négy kilométert (1. ábra). Ezek a testi és lelki tényezők különösen fogékonnyá tehették Jézust a korbácsolás kedvezőtlen vérélettani hatásaira.
Korbácsolás (2. ábra)image
Minden római kivégzés törvényes bevezetése a korbácsolás volt, ez alól a nők, a római szenátorok vagy katonák voltak felmentve. A megszokott eszköz egy rövid nyél volt néhány különböző hosszúságú egyes vagy fonott bőrszíjjal, melyekre szakaszonként kis vasgolyókat vagy éles birkacsontokat kötöttek. Korbácsolás előtt lehúzták az áldozat ruháit, kezeit egy függőleges cölöphöz kötötték. A hátat, a tomport és a lábszárakat egy vagy két katona (lictor) korbácsolta. A korbácsolás célja az áldozat legyengítése volt.

Balra: rövid korbács, bőrszíjakba kötött ólomgolyókkal és birkacsontokkal.
Középen balra: meztelen áldozat a korbácsoló oszlophoz kötve. A mély, csíkszerű szakított sebek rendszerint jelentős vérveszteséget okoztak.
Középen jobbra: A végrehajtók helyzete felülnézetben.
Jobbra: A sebek középirányban lefelé tartó vonala.

A korbácsolás orvosi szempontból
Miközben a római katonák újra és újra teljes erővel az áldozat hátára csaptak, a kis vasgolyók mély zúzódásokat okoztak, a bőrszíjak és a birkacsontok pedig a bőrbe és a kötőszövetbe vágtak. Aztán, ahogy a korbácsolás folytatódott, a szakított sebek egészen a vázizmokig mélyültek, ami a vérző test izmainak remegését idézte elő. A fájdalom és a vérveszteség mértéke alapvetően meghatározhatta, meddig marad az áldozat életben a kereszten.

Jézus megkorbácsolása
A praetoriumban Jézust keményen megkorbácsolták. Nem tudjuk, hogy a korbácsütések számát 39-ben korlátozták-e, a zsidó törvényeknek megfelelően. A római katonák gúnyolni kezdték, palástot terítve vállaira, töviskoronát téve a fejére, jogarként nádszálat adva a jobb kezébe. Azután leköpdösték. Amikor a katonák letépték Jézus hátáról a palástot, valószínűleg újra felnyitották a korbács ejtette sebeket. A kemény korbácsolás okozta erős fájdalom és érezhető vérveszteség minden valószínűség szerint sokk előtti állapotot idézett elő Jézus szervezetében. Mi több, a véres izzadás különösen érzékennyé tette a bőrét. A zsidók és a rómaiak részéről kiállt testi és lelki gyötrelem, valamint az élelem, a víz és az alvás hiánya hozzájárultak általánosan legyengült állapotához. Jézus fizikai állapota a keresztre feszítés előtt kritikus volt.

Keresztre feszítés módszerei
A keresztre feszítést a perzsák kezdték alkalmazni. Nagy Sándor vezette be Egyiptomban és Karthágóban, az utóbbiaktól tanulhatták el a rómaiak. A rómaiak tökéletesítették, mint a kínzás és halálbüntetés formáját, mellyel a legnagyobb fájdalommal és szenvedéssel járó halált akarták előidézni. A kivégzés egyik legkegyetlenebb módja volt, melyet rendszerint rabszolgák, idegenek, forradalmárok és a legaljasabb bűnözők számára tartottak fönn. A római törvény védte polgárait a kereszthaláltól. Kezdeti formájában Perzsiában az áldozatot egy fára, vagy egy függőleges póznára kötözték, ill. szögezték. Csak később használtak igazi keresztet, ami egy függőleges cölöpből (stipes) és egy vízszintes keresztrúdból (patibulum) állt, és több változata is volt. Bár a régészeti és történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy a Jézus-korabeli Palesztinában a rómaiak többnyire az alacsony T-alakú keresztet használták (3. ábra), a keresztre feszítés gyakorlata változott az adott földrajzi területen belül is.

Az elítélt maga vitte keresztjét a megkorbácsolás helyétől a város falain kívül eső keresztre feszítés helyére. Rendszerint mezítelen volt, hacsak a helyi szokások ezt nem tiltották. Mivel az egész kereszt súlya feltehetően jócskán meghaladta a 136 kg-ot, az áldozat csak a kereszt rudat vitte (3. ábra). A 34-57 kg-nyi kereszt rudat keresztben a nyakszirtjére helyezték, amit aztán vállaival egyensúlyozott. A megfeszítés helyszínére tartó menet élén római katonai csapat ment. Az egyik katona táblát (titulus) vitt, amin az elítélt neve és bűnei voltak feltüntetve. A titulust a kereszt tetejére függesztették.

A kereszt és a titulus (3. ábra)image
Balra: Az áldozat a függőleges oszlophoz cipel i a kereszt rudat.
Középen: Alacsony Tau-kereszt, amit a rómaiak Krisztus idejében általánosan használtak.
Fönt jobbra: Jézus titulusának fordítása névvel és bűnének megnevezésével – A názáreti Jézus, a zsidók királya – héberül, latinul és görögül.
Lent jobbra: A tábla rögzítésének lehetséges módja Tau-kereszten (balra), vagy latin kereszten (jobbra).
A város falain kívül súlyos facölöpöt ástak függőlegesen a földbe, amelyre a patibulumot rögzítették. A haldoklás folyamatának meghosszabbítása céljából gyakran fahasábot vagy deszkadarabot rögzítettek a cölöpre félmagasságban, ami durva ülésül szolgált. Csak nagyon ritkán és valószínűleg Krisztus kora után alkalmaztak egy további hasábot a lábak helyzetének rögzítésére. A kivégzés helyén a törvény előírásai szerint az áldozat enyhe fájdalomcsillapítóként borból és mirhából kevert folyadékot kapott. Az elítéltet ezután hanyatt a földre dobták, a patibulum hosszában kiterjesztett karokkal. Ezután a kezeket odakötözték, vagy odaszögezték a keresztfához; Egy megfeszített test maradványai, amit egy Krisztus idejéből származó csonthalomban találtak, azt mulatják, hogy szögek kb. 13-18 cm hosszú, vékonyodó vastüskék voltak, 1 cm-es átmérővel. A szögeket inkább a csuklón, mintsem a tenyéren át vertek a keresztrúdba (4. ábra).
A csuklók átszegezése (4. ábra)image
Balra: A vasszög mérete.
Középen: A szög helye a csuklóban a kéztőcsontok és az orsócsont között.
Jobbra: A csukló keresztmetszete a bal oldalt jelzett síkban, a szög útját mutatva, ahogy valószínűleg átvágta a közbülső ideget és átfúrta a hosszú hüvelykujji hajlítóizmot, ugyanakkor sértetlenül hagyta a fő artériás edényeket és a csontokat.
Miután mindkét kart a keresztrúdhoz rögzítették, a patibulumot az áldozattal együtt a cölöpre emelték. Alacsony kereszt esetében ezt négy katona végezte. Magas kereszthez azonban favillákat vagy létrákat használtak. A következő lépés a lábak kereszthez rögzítése volt, kötéllel vagy szeggel. A csontmaradványok illetve a torinói lepel szerint a szögelés volt az elterjedt római gyakorlat. A lábakat rendszerint közvetlenül a cölöp elülső oldalához szegezték. Ehhez a lábakat térdben meghajlították, és a felhúzott lábakat kissé oldalra fordították (6. ábra). Mikor a szögelést befejezték, a titulust a keresztre erősítették, az áldozat feje fölé. A katonák és a szemlélődök gyakran kigúnyolták az elítéltet és a katonák elosztották egymás között a ruháit. A haldoklás időtartama általában 3-4 órától 3-4 napig terjedhetett, fordított arányban volt a korbácsolás keménységével. Ha a korbácsolás viszonylag enyhe volt, a római katonák siettetni tudták a halált a lábak térd alatti eltörésével. Nem volt ritka, hogy rovarok szálltak, majd másztak be a haldokló és tehetetlen áldozat nyitott sebeibe, és ragadozó madarak szakították a testet ezeken a pontokon. A római jog szerint az elítélt hozzátartozói, miután engedélyt kaptak rá a római bírótól, levehették és eltemethették a testet. Mivel senki sem élhette túl a keresztre feszítést, a család nem vehette át a testet addig, míg a katonák meg nem győződtek az áldozat haláláról. Ez úgy történt, hogy karddal vagy dárdával az áldozat oldalába szúrtak. Ez a mellkas jobb oldalán át a szívig hatoló szúrt seb volt – halálos döfés. Továbbá a szabványos gyalogsági dárda, ami 1,5-1,8 m hosszú volt, könnyen elérhette a szokásos alacsony kereszten megfeszített ember mellkasát.
A keresztre feszítés orvosi szempontbólimage
A keresztre feszítésnél minden sebbel helyes fájdalmat, agóniát akartak okozni, és a halál beállta is több tényezőre vezethető vissza. A keresztre feszítést megelőző korbácsolás az elítélt meggyengítésére szolgált. Álló testhelyzet okozta alacsony vérnyomás, jelentős vérveszteség esetén, keringési sokk lehetett a következménye. Amikor az áldozatot a kezek átszögelésére készülve háttal a földre dobták, a korbács ejtette sebek újra felszakadtak és porral szennyeződtek. Ráadásul a korbács szakította fájó sebek minden lélegzetvételnél a durva facölöphöz dörzsölődtek. Ennek következtében, a keresztre feszítés kínjai közben, a vérveszteség a hát sebein keresztül valószínűleg tovább nőtt. A kitárt, de nem egészen kinyújtott kezek csuklóit a patibulumhoz szögezték. Bizonyított, hogy a csukló csontjai és szalagjai elég erősek a rajtuk függő emberi test súlyának megtartására, a tenyér viszont nem. A vasszegekei tehát valószínűleg az orsócsont és a kéztőcsontok, vagy a kéztőcsontok két sora között, vagy közvetlenül az erős, szalagszerű hajlítóizom függesztő szalagja és a különböző kéztőcsontok között húzódó szalagokon keresztül verték át (4. ábra). Bár a szög a csukló több pontján is áthaladhat a csontok között anélkül, hogy törést okozna, a nagyon fájdalmas csonthártyasérülés valószínűsége nagynak tűnik. Továbbá az átvert szög szétzúzza a középső érző-mozgató ideget (4. ábra). Az ideget érő inger mindkét karban kínzó nyilallást, égő fájdalmat kelt. Bár a közbülső ideg átvágása a kéz részleges bénulását eredményezi, a sok szalag vasszöggel történő átszúrása és összehúzódása karomszerű markolást okozhat. A legáltalánosabban elterjedt módszer szerint a lábakat a cölöp külső oldalára szögezték egy vasszöggel, melyet a második és harmadik lábközépcsont között, közvetlenül a lábtőcsontokhoz való csatlakozásnál vezettek át. A szögek valószínűleg megsértették a mély szárkapocscsonti ideg és a középső és oldalsó talpi idegek ágait (5. ábra). Bár a korbácsolás jelentős vérveszteséggel járt, maga a keresztre feszítés viszonylag vértelen eljárás volt, mivel egyetlen nagyobb ütőér sem halad át a keresztre feszítés közben megsértett anatómiai pontokon, kivéve a mély talpi ívet.

A keresztre feszítés fő hatása a normális légzés, különösen a kilégzés zavara volt (6. ábra). A test súlya a vállakon és a kinyújtott karokon függve egy idő után a belégzés állapotában merevítette meg a bordaközi izmokat, így akadályozva a passzív kilégzést. Ennek következtében a kilégzés elsődlegesen a rekeszizomra maradt és felszínessé vált. A légzésnek ez – a formája nem volt kielégítő, így a vér fokozott széndioxid-tartalmához vezetett. Az emiatt, valamint a fáradtság következtében kezdődő izomgörcsök, tetanuszos összehúzódások még tovább nehezítik a légzést.

A megfelelő kilégzéshez a testet a lábakra nehezedve, a könyök megfeszítésével, a vállak előregörbítésével kellett megemelni (6. ábra). Ez a művelet azonban a test teljes súlyát a lábfej csontokra helyezte, hasító fájdalmat okozva. Ezen túlmenően a könyök megfeszítése a csuklók szögek körüli elfordulásával járt és égő fájdalmat okozott a sérült közbülső idegek mentén. A test megemelése a megkorbácsolt hátat a durva facölöphöz dörzsölte. A kinyújtott, felemelt karok izomgörcse és zsibbadása csak növelte a kínokat. Ennek eredményeképpen minden kilégzési kísérlet egyre gyötrőbbé és fárasztóbbá vált.
Légzés a kereszten (6. ábra)image
Balra: Belégzés. Kinyújtott könyökkel és hátrafeszített vállakkal a belégzés izmai passzívan elernyednek, kinyúlnak, a mellkas kitágul.
Jobbra: Kilégzés. Behajlított könyökkel, előrehajlított vállakkal és az átszögezett lábakra helyezett testsúllyal a kilégzés inkább aktív, mint passzív folyamat.

A lábak eltörése térd alatt a kilégzés megterhelését teljesen a váll- és karizmokra helyezi át, aminek következtében hamarosan beáll a kilégzési fulladás.

Keresztre feszítés esetében a halál oka több tényező együtthatása, a két legkiemelkedőbb ok valószínűleg keringési sokk és a kilégzésben beállt fulladás volt. A halált előidéző járulékos tényezők lehettek: vérveszteség, ritmuszavarok, vértolulásos szívelégtelenség, melyet szívburki és talán mellhártya ömleny gyors felhalmozódása okozott.

Jézus keresztre feszítése
A római katonák reggel kilenc óra körül megkorbácsolták és kigúnyolták Jézust, majd újra saját ruháiba öltöztették és a két tolvajjal együtt a keresztre feszítés helyére vezették. Jézus annyira meggyengült a kemény korbácsolás következtében, hogy képtelen volt a patibulumot a praetoriumtól a kb. 650 m-re levő Golgotára cipelni. Cirénei Simont szólították fel, hogy vigye keresztjét a Golgotához. Itt újra levetkőztették, egy vászon ágyékkötőt hagytak rajta, miközben felszakították a korbács ejtette sebeket. Ezután mirhával kevert borral kínálták, de miután megkóstolta, visszautasította az italt. Végül Jézust és a két tolvajt megfeszítették. Bár a Szentírás kézen átvert szögekről beszél, nincs ellentmondásban a régészeti leletek csuklósebeivel, mivel az ókorban a csuklót a kézfej részének tekintették. A táblát (3. ábra) Jézus feje fölé erősítették. Nem világos előttünk, hogy Jézust görög vagy latin keresztre feszítették-e. A régészeti leletek az előbbit, a korai századok hagyománya az utóbbit valószínűsíti. Az a tény, hogy Jézust később egy izsópszárra tett szivacsból kínálták borecettel (a növény szára kb. 50 cm hosszú), azt az elképzelést támasztja alá, hogy az alacsonyabb keresztre feszítették. A katonák és a városból kiözönlő tömeg gúnyolta Jézust.

Krisztus hétszer szólalt meg a kereszten. Minthogy az ember kilégzés közben beszél, ezek a rövid, tömör megszólalások különösen fájdalmasak voltak. Kb. délután három órakor Jézus nagy fennszóval kiáltott és fejét lehajtva meghalt. A római katonák és a nézelődők látták a halála pillanatát. Mivel már közel volt a szombat kezdete, és a zsidók nem akarták, hogy a testek naplemente után a kereszten maradjanak, arra kérték Pilátust, hogy a halál siettetése végett rendelje el a keresztre feszítettek lábának megtörését. A katonák megtörték a két tolvaj lábait, de mikor Jézust látták, hogy már halott, nem törték meg a lábait. Helyette egyikük oldalba szúrta, aminek nyomán vér és víz folyt a sebből. Néhány órával később Jézus testét levették a keresztről és sírba tették.
Jézus halálaimage
Jézus halála két szempontból képezte sok vita tárgyát: egyfelől az oldalán ejtett seb természete, másrészt a halál oka. János evangéliuma írja le, hogyan szúrt Jézus oldalába a katona, és hangsúlyozza, hogy szokatlan módon víz és vér folyt a sebből. Néhány szerző a vizet a húgyhólyag hasüregi középirányú átfúrásából származó hasvízzel vagy vizelettel magyarázza. Azonban a görög szó (pleura), amit János használ, egészen egyértelműen oldalt jelent, és értelmileg a bordákat is magában foglalja. Ezért valószínűnek tűnik, hogy a seb a mellkasban volt. Bár János nem említi, melyik oldalon volt a seb, a jobb oldalon szokták ábrázolni. Ezt a hagyományt támasztja alá az a tény is, hogy jelentős mennyiségű vér folyása valószínűbb a feszült és vékony falú jobb szívpitvar vagy kamra átszúrása nyomán, mint a vastag falú és összehúzódott bal kamra esetén, így a jobb oldal valószínűbbnek látszik, mint a bal. A János leírásával szembeni fenntartások egy része arra vezethető vissza, hogy orvosi szempontból nehéz pontos magyarázatot adni arra, hogyan folyhatott vér és víz a sebből. Ez a nehézség azon a feltételezésen alapul, hogy először a vér jelent meg és csak azt követően a víz.

Azonban a görög nyelvben a szórend általában a jelentőséget és nem az időrendet fejezte ki. Így valószínűnek tűnik, hogy János inkább a vér jelentőségét hangsúlyozta és nem azt, hogy a víz előtt jelent meg. Ennek ismeretében, ami víznek látszott, valószínűleg savós szívburok- és mellhártyafolyadék volt, és megelőzte a mennyiségileg amúgy több vért. Talán a vérmennyiség csökkenése és a fenyegető szívelégtelenség nyomán mellhártya- és szívburokfolyás jött létre, ami hozzáadódott a látható vízmennyiséghez.

A vér ezzel szemben feltehetően a jobb pitvarból vagy kamrából származott, vagy talán egy szívburokrepedés következménye volt.
Az a tény, hogy Jézus hangosan télkiáltott, aztán lehajtotta a fejét és meghalt, egy végzetes záró eseményre enged következtetni. Egy népszerű magyarázat szerint Jézus szívburokrepedésben halt meg. A korbácsolás és a keresztre feszítés közben, a vérmennyiség és a véroxigén szint csökkenésével, a vér alvadékonyabbá válásával egy időben trombózisos képződmények jöhettek létre az aortán és a mitrális billentyűn.

Ezek azután kiszabadulhattak és a szívkoszorúéri keringésbe kerülve heveny szívizomgörcsöt okozhattak. A megfigyelések szerint ehhez hasonló akut traumás állapotban jönnek létre a szívbillentyűn a trombózissal fenyegető képződmények. A bal kamra falának repedése, bár ritka, de előfordulhat az infarktust követő első néhány órában. Azonban létezik egy másik, valószínűbbnek tűnő magyarázat. Lehetséges, hogy Jézus halálát a kimerültség, a korbácsolás keménysége, ill. az ennek nyomán fellépő vérveszteség és sokk előtti állapot siettette. Halálának igazi oka több tényezőből tevődhetett össze, melyek közül az elsődlegesek a keringési sokk és a kilégzési fulladás, és talán heveny szívelégtelenség.

A szív végzetes ritmuszavara lehet az utolsó látható jelenet magyarázata. Így bizonytalan marad, hogy Jézus szívburokrepedés, vagy szív- és légzési elégtelenség következtében halt-e meg. Azonban a fontos kérdés nem az, hogy mi okozta a halálát, hanem hogy meghalt-e. Világos, és a történelmi, orvosi bizonyítékok is azt mutatják, hogy Jézus meghalt, mielőtt az oldalába szúrtak, illetve azt a hagyományos nézetet támogatják, hogy a jobb bordák közötti lándzsaszúrás valószínűleg nem csak a jobb tüdőt, de a kamrát és a szívet is átjárta, bizonyossá téve ezzel a halált (7. ábra). Azon feltételezések jogosultságát, melyek szerint Jézus nem halt volna meg a kereszten, a modern orvostudomány ismeretei kétségessé teszik.
Stramszki István fordításaimage
Albrecht Dürer Jézus a kereszten fametszet_1493
NYITOTT Szemmel IV. évfolyam 19. szám

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.