Vance Ferrell: Honnan ered a karácsony, a húsvét, a mindenszentek és a halottak napja?
BIK Könyvkiadó Budapest. Bevezető. Hálásak lehetünk Istennek mindenért, amit Fia, Jézus Krisztus tett és ma is tesz érettünk. Számunkra nem kérdés Jézus születésének ténye, de szeretnénk tudni, honnan ered a karácsony? Miért ünneplik azt éppen december 25-én? Ki tulajdonképpen „Santa Claus” (Mikulás), és hogyan kapcsolódik a karácsonyhoz?
Nagyra értékeljük Jézus Krisztus feltámadását a halálból, de választ keresünk a húsvét eredetére és arra, hogy miért szimbolizálja annak megünneplését a nyúl vagy a színesre festett tojás?
Honnan ered a karácsony?
A karácsony ünneplése nem Krisztus születésekor kezdődött, hanem korábban. December 25-e megünneplése nem függ össze Krisztus születésével.
Mikor született Jézus?
Jól ismert a Biblia-kutatók között, hogy nem decemberben született, ugyanis a pásztorok ebben az időben sohasem tartózkodtak kinn a mezőn nyájaikkal.
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.” (Lk 2,8)
A pásztorok nyájukat mindig a hegyoldal által védett helyekre terelték október 15-e előtt, hogy megvédjék őket a hidegtől, az esős évszaktól, amely ezután következett (Én 2,11; Ezsdr 10,9.13).
„Régi szokás volt a zsidóknál kihajtani a nyájat húsvét idején (kora tavasszal) a sík mezőre, és visszaterelni őket az esős időszak kezdete előtt. Amíg kint tartózkodtak, őrizték őket éjjel és nappal. Amint az első eső megkezdődött március hónapban, ettől kezdve a juhok kint voltak egészen a nyár végéig.
Mivel a pásztorok még nem terelték haza nyájaikat, amikor Jézus megszületett Betlehemben, ez valószínűsíti azt a tényt, hogy október még nem vette kezdetét, tehát a mi Urunk semmiképpen nem december 25-én született, de nem születhetett szeptembernél később, mert a juhok éjszaka még mindig a szabadban voltak kint a mezőn. Ezen a szilárd alapon a decemberi születés gondolatát fel kell adnunk. A nyáj táplálása a szabadban éjszaka történelmi tény.” (Adam Clarké: Commentary, V., 370. o.)
Augustus császár népszámlálásának kezdetét Lukács evangélista megemlíti (Lk 2,1-2), de a történészek nem biztosak az időpontot illetően. Valószínűnek tűnik, hogy a Római Birodalom állampolgárait a tél közepe táján hívták vissza születési helyükre az összeírás miatt. Még a saját katonáik is tartózkodtak a felvonulástól a kockázatos téli időben. Több szaktekintély hiszi, hogy Jézus az év tavaszán született, de az isteni bölcsesség elrejtette előlük az O születését. Miért ünnepli az egész világ Krisztus születését nem csupán decemberben, de decembernek egy meghatározott napján?
A következő kérdésekre keressük a választ:
- Mi a karácsony?
- Hogyan honosodott ez meg a keresztény egyházban?
- Miért vezethető vissza eredete már a korai időkre?
Mi a karácsony?
A „Christmas” (karácsony) szó jelentése „Mass of Christ”, „Christ’s Mass” (Krisztus miséje).
Ez a modern szó a római katolikus egyháztól ered. Sajnos nem a Bibliából vették, hanem a pogányoktól: „Az egyház korai ünnepei között nem találjuk a karácsonyt. Az ünnep első bizonyítéka Egyiptomból való. Pogány szokás állította a középpontba a januári naptárt (pogány naptár), ennek vonzata a karácsony.” („Christmas”, Catholic Encyclopedia, 1911.) Origenész korai keresztény író mondta a következőket a születésnapok ünnepléséről a Bibliában: „A Szentírásban senki nem jegyezte fel, hogy Krisztus születésnapján nagy ünnepet tartottak volna. Csak a bűnösök, például a fáraó és Heródes tartottak örömünnepet annak a napnak a tiszteletére, amikor megszülettek.”
Hogyan honosodott meg a karácsony a keresztény egyházban?
Egy rövid feljegyzésből megtudjuk, hogyan vált gyakorlattá december 25-e mint ünnepnap a keresztény egyházban: „Hogy mennyire függvénye a pogány brumaliának (december 25-i ünnepség), amely követte a szaturnáliát (nyolc napos ünnepség december 17-24-ig), és amely megünnepelte a legrövidebb napot, valamint az »új napot«, ezt mi nem tudjuk pontosan meghatározni. A keresztény befolyás elhalványult, mert a pogány szaturnália és brumalia mélyen beférkőzött és népszerű szokássá vált. E pogány ünnep a maga kicsapongásaival és mulatozásaival olyannyira kedveltté vált, hogy a keresztények nem emeltek szót ellene, hanem boldogan folytatták ünnepüket, amely merőben megváltozott szellemében és stílusában.
Keresztény papok Nyugaton és a Közel-Keleten tiltakoztak a léhaság és a komolytalanság ellen, ahogyan Jézus születésnapját ünnepelték, miközben a mezopotámiai keresztények hibáztatták nyugati testvéreiket, hogy befogadták a pogányok szokásait, a bálványokat, és a Napot imádták.” („Christmas”, Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge.) Néhány istenfélő helyi pap tiltakozása ellenére az egyház vezetői elfogadták a pogány ünnepeket. Ez tudatos bálványozássá vált, ettől kezdve nem másnak minősült, mint a pogányok istentiszteletének.
Tehát az istentiszteletnek ezt a napját elkülönítették Mithras napisten tiszteletére. December 25-én tartották születésnapját. így az őszinte keresztények is megerősödtek a napimádás gyakorlatában. A Nap december 21-én érte el a legalacsonyabb pályáját az égbolton (téli napforduló), és 25-én volt az első észlelhető nap, amikor kezdett emelkedni a déli égbolton. így december 25-ét évszázadokon át mint a „napisten születésnapját” ünnepelték. Visszatérve ezekre a korai századokra azt látjuk, hogy őszinte hívő keresztények ennek ellenére sem fogadták el a pogány gyakorlatot és a pogány ünnepeket. A Biblia nem utal arra, hogy ezeket a pogány szokásokat gyakorolták volna, inkább elkerülték az őszinte lelkiismeretü keresztények.
A rómaiak világa alapvetően pogány volt. Többen, akik megtértek és elfogadták a kereszténységet, élvezték ezeket az ünnepségeket, ugyanakkor az egyházat sem hagyták el. De amikor megtéretlen tagok lettek az egyház vezetői, a törvényeket megváltoztatták, és kiegyeztek az egykori pogány gyakorlattal. Ez a magyarázata a karácsony meghonosodásának. „Az ünnep a IV. században jött létre Krisztus születésének emlékére. A nyugati egyház elrendelte a régi római ünnepnek, a Sol („Nap” latinul) születésének megünneplését úgy, mint akiknek semmi fogalmuk nem volt Krisztus születésnapjáról.” („Christmas”, Encyclopedia Americana, 1944.)
Ha a Biblia nem tartalmaz pontos adatot arról, hogy mikor született Jézus, ne próbáljunk kiválasztani egy meghatározott napot, amelyen erről meg akarunk emlékezni és ünnepelni. Helyette emlékeznünk kell, hogy az egyedüli heti istenimádat napja, amit Ő rendelt el, az a hetedik napi szombat (lMóz 2,1-3; 2Móz 20,8-11).
A fenti idézet arról a pogány ünnepről beszél, amelyet a Sol évenkénti születésének tiszteletére tartottak. A szó jelentése latinul Nap, más néven Mithras, a napisten. A nyugati egyházvezetők hitehagyása miatt heves küzdelem alakult ki a keresztény egyházban.
„Némely latinok már korán, i. sz. 354-ben megváltoztatták a január 6-i születésnapot december 25-re, amely Mith- ras-ünnep volt, azaz a legyőzhetetlen Nap születésnapja. A szírek és az örmények a rómaiakat hibáztatták a bálványok és a Nap imádatáért.” (Encyclopedia Britanniai, 1946.)
A hithű keresztények világosan megértették, hogy a pogány ünnepet nem lehet átvenni, és lehetetlen Krisztus születésének emléknapjává tenni. Hogyan vitte be a Mithras- imádat ezeket a dolgokat a keresztény egyházba?
Hogy megértsük, hogyan és miért jött be ilyen korán a keresztény egyházba a karácsony, világosan kell látnunk, mekkora befolyással bírt a pogány Mithras-kultusz a Krisztus utáni első néhány században, és a keresztény vezetők hogyan tették magukévá a pogány gyakorlatot azért, hogy legyőzzék azt. Nagyon fontos a következő információ, amely a könyv szerzőjének korábbi kutatásaiból származik:
A bolygók hete
A hét különböző napjait az ősi időkben így nevezték: az első nap, a második nap stb. Ezek voltak a bibliai neveik. Krisztus idejében a napoknak új neveket adtak. A nem keresztények kezdték ezeket így nevezni: a Nap napja, a Hold napja stb., így tisztelték meg ezeket az égitesteket. A pogányok úgy nevezték: a „bolygók hete”. Minden napot különböző istenek uraltak, de a legfontosabb az istenek között az volt, amely a hét első napját uralta. Ez az ő napja volt, a Napnak a napja. És Mithrast, a napistent minden héten az ő napján ünnepelték, azaz a Nap napján.
Bár a név a hét napjai között új volt, a napisten rajongóinak ez nem volt újdonság. A napimádat egyre fokozódott. Ez volt a legősibb formája az istentiszteletnek, amelyet a napkorong képe ábrázolt, és megtalálható világunk majdnem mindegyik kontinensén. „A Nap imádata a legkorábbi bálványozás.” (A. R. Fausset: Bible Dictionary, 666. o.)
Úgy tűnik, az arábiaiak istenimádata közvetlen volt, nem használtak sem jelképet, sem szobrot (Jób 31,26-27). Ábrahámnak el kellett szakadnia ezektől az „istenektől”, amikor elindult az ígéret földje felé. Ré volt a napisten Egyiptomban. Heliopolis (görögül a Nap városa) volt a központja az egyiptomi napimádatnak (vö. Jer 43,13). Amikor a zsidók Józsué vezetésével beléptek Kánaánba, ismét találkoztak a napimádattal. Baál volt a napisten a föníciaiaknál, Melek vagy Milkom az ammonitáknál, Hadád a szíriaiaknál, később a perzsa Mithras. Semes (Szemes, Szamas) napisten volt különösen fontos a Közel-Keleten. Aton volt a neve a napkorongistennek. Baalbek temploma a napimádat számára volt fenntartva.
A napimádatot időnként az izraeliták is gyakorolták (3Móz 26,30; Ésa 17,8). Manassé király közvetlen napimádatot vezetett be (2Kir 21,3. 5). Jósiás megsemmisítette a szekereket, amelyeket a napisten-tiszteleti felvonulásra hitelesítettek (2Kir 23,5. 11-12). Oltárok és tömjénezők füstölögtek a háztetőkön a Nap tiszteletére (Sof 1,5). Ezékiel észlelte a „legnagyobb utálatosságot”, közvetlen napimádatot az igaz Isten templomának a bejáratánál. Ezt keletre, a felkelő Nap irányába nézve gyakorolták (Ezék 8,16-17).
Mithras és a Nap napja
A korai századok idején nem volt egy meghatározott nap, amelyen pogány istentiszteletet tartottak a napisten tiszteletére. De már Jézus idejében, vagy valamivel előbb, a hét különböző napjait rendelték meghatározott égitestek – például dies Solis, a Nap napjának, dies Lunae, a Hold napjának – tiszteletére. A zsidók és a keresztények szent napja a teremtésre való emlékezés – az igazi szombat, a hetedik nap – a hétről hétre ismétlődő egyedüli szombat volt, ahogyan azt a Bibliában találjuk. Szembetűnő ellentéte volt ennek a pogányság megemlékezése a napistenre a hét első napján. Ezt a napot így hívták: „a Nap tiszteletre méltó napja”.
A vasárnap mint ünnepnap és annak megtartása sem az ószövetségben, sem az újszövetségben nem található. Krisztus és az apostolok idejében a római hatalomnak nem volt hivatalos szent napja, de a vasárnapünneplés fokozatosan kezdetét vette, és általánossá vált a birodalom nem keresztény, pogány lakosai körében.
Az égitestek hetének minden napja egy-egy égbolton található bolygóról kapta a nevét, ezek között nagyon fontos szerepet töltött be a Nap imádata. Jézus idejében a napimádat erőteljesen képviselve volt a Mithras-kultuszban.
Mithras eredetileg Irán régi istene volt, évszázadokon át imádták mint a hatalom (erő) és a háború istenét. Perzsa eredetű. A Mithras-kultusz az i. e. I. században jelent meg Rómában (i. e. 67-re teszik), a hódítások hatására. Ekkor már működött itt a görög eredetű Héliosz-kultusz latin megfelelője, a Sol-kultusz. Ez a három „kötött szövetséget” egymással a III. századra, kialakítva a Sol Invictus alapjait. Elagabalus (Heliogabalus) császár (218-222) honosította meg ezt a formációt, aki trónra lépése előtt a napisten papja volt Emeszában. Mithras uralkodó napistenné vált az egész nyugati civilizált világban. A rómaiak gyakran emlegették új nevén: Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap). Aurelianus templomot szentelt Mithrasnak, és 274-ben december 25-ére tette a „legyőzhetetlen napisten” születésnapját. Ezt vették át a keresztények Krisztusra vonatkoztatva.
Az első századokban a Mithras-kultusz volt a kereszténység legnagyobb pogány versenytársa. Ez egy lassan kidolgozott, „jól átgondolt” terv volt, Sátán több vonatkozásban átdolgozta a Mithras-kultuszt, sok mindenben hasonlóvá téve az igazi kereszténységhez. Hasonló sajátosságok például: a meghaló-feltámadó Krisztus, a különleges vallásos vacsora, a speciális szent nap: a Nap napja (eltérően az eredeti hétnapos periódustól), a keresztség mint a megtérés kifejezője, valamint a megölt bika vérével való meghintés. Ez nem más, mint az igaz Istenbe vetett hit ravasz meghamisítása, amely mindig is előfordult a történelemben a vallások világában.A nem keresztények nagy tömegei fokozatosan kezdték megtartani a vasárnapot mint ünnepnapot Mithras tiszteletére. Különösen nagy tiszteletben tartották ezt a római katonák, istentiszteletükhöz tartoztak az atlétikai versenyek, amelyeken az erejüket kívánták fitogtatni. A legyőzhetetlen Nap imádata rohamosan terjedt, népszerűsége emelkedett és szétterjedt a Római Birodalomban. Körülbelül 200 évvel a Biblia utolsó könyvének keletkezése után Aurelianus császár (270-275), akinek anyja a Nap papnője volt, a napkultuszt hivatalos vallássá tette a birodalomban. Flavius Vopiscustól, a császár életrajzírójától tudjuk, hogy a Nap templomának papját Rómában főpapnak hívták. A meghaló-feltámadó Mithrasnak is voltak papjai, ezek a vallásos világban az ő helyettesei voltak. A történelmi feljegyzések szerint ebben az időben (a II. század közepe táján) Alexandriában és Rómában világi keresztények annak érdekében, hogy jobban elfogadják őket pogány szomszédaik, elkezdték a vasárnapot ünnepelni. „Mithras úr” volt a pogány istenimádók által adott neve, az ő napját pedig az „úr napja”-ként ünnepelték. Alexandriában és Rómában a keresztények szívesen utánozták a pogányságot, és elkezdték a vasárnapot a „Nap napjának” nevezni, gondolván, a vasárnap az a nap, amelyre utal Jelenések 1,10, mindamellett tény, hogy ez a Biblia-vers nem vonatkozik a vasárnapra.
Valójában, ha az „Úr napjáról” beszélünk Jelenések 1,10 alapján, János apostol azt mondja, hogy ő látta Jézust a bibliai szombat napján, ugyanis Jézus korábban azt mondta, Ő a szombat ura (Mt 12,8; Márk 2,28). Ezt a fogalmat: „Úr napja”, ismételten használja a Biblia mint a hetedik napi szombatot. Ez a nap az Úr napja (2Móz 16,23. 25; 31,15; 35,2; 2Móz 20,10; 5Móz 5,14; 3Móz 23,3), az Úr szent napja (Ésa 58,13). Ez a nap, amelyet az Úr megáldott és megszentelt (l Móz 2;31). Isten így nevezi: „az én szent napom” (Ésa 58,13).
A napimádás addig volt hivatalos vallás a birodalom egész területén, amíg Constantinus 323-ban legyőzte Liciniust. Azután felváltotta a romanizált kereszténység.
Minden említett történelmi esemény igazolja, hogy kizárólag keresztény vezetők támogatták a vasárnap megtartását i. sz. 400 előtt, keresztyén filozófusok Alexandriából és keresztény püspökök Róma városából. Ebben az időben egy felnövekedett ifjú arra rendeltetett, hogy ha majd az idő elérkezik, a keresztény világot gyökeresen megváltoztassa. Ennek az ifjúnak a neve Constantinus volt.
Constantinus és az államvallás
Miután Diocletianus császár i. sz. 305-ben lemondott a hatalomról, megkezdődött különböző jelöltek törtetése a császári címért. A küzdelem 323-ig tartott. De Constantinus mindegyik fölé emelkedett mint egyetlen uralkodója a hatalmas Római Birodalomnak. A döntő ütközet 312 októberében zajlott Rómától északra. Ez után Constantinus a milánói ediktumban megadta a kereszténység számára a szabad vallásgyakorlás jogát, lehetőségét a birodalomban, egyenlővé téve a többi vallásokkal.
Hamarosan további engedmények következtek az egyház részre. 321. március 7-én elrendelték a vasárnaptörvényt a történelemben első ízben. Ez volt az első „kék törvény”, amelyet a világi hatalom adott ki. Constantinus vasárnap- törvény-rendeletének szövegét így olvashatjuk: „Minden bíró, városlakó és hivatásszerű mesterséget gyakorló nyugodjon a Nap tiszteletre méltó napján (vasárnap). Mindamellett azok, akik abban a helyzetben vannak, hogy vidéken élnek, teljesen szabadon dolgozhatnak földjeiken, ugyanis ha éppen nem alkalmas az idő más napon, felszánthatják gabonaföldjeiket, megművelhetik szőlőskertjüket, kihasználva az alkalmas időt, nehogy elveszítsék azt a lehetőséget, amelyet a mennyei gondviselés nyújtott.”
(A rendeletet március 7-én adták ki, Crispus és Constantinus második konzulátusa alatt – Book of Justinian, III., 12., 3.)
Constantinus idejében további öt vasárnaptörvény látott napvilágot néhány év alatt, megerősítve az eredetit. A megfigyelés azt mutatja, hogy ez csak Constantinus vasárnaptörvénye volt, vasárnaptörvény – és semmi más. Ez volt az a vasárnaptörvény, amelyet a mithraszisták és a megalkuvó keresztények könnyen elfogadtak. S amelyet a kereszténység soha nem említ. Ezt a napot „a Nap tiszteletreméltó napjának” (venerabili die Solis) nevezték. Ez volt a titokzatos neve Mithras napisten napjának. Mind a pogányok, mind a keresztények ezt nagyon jól tudták. A történelem azt bizonyítja, hogy amikor Constantinus 321-ben kiadta a rendeletet, kényszerítették a vasárnap megtartását a Római Birodalom területén, aki maga is imádta a Sol invictust (legyőzhetetlen Nap) csakúgy, mint amikor pontifex maximus (a legfőbb pap) lett, és a római pogány istenimádatot államvallássá tette.
Constantinus úgy vélte, a törvény politikailag azt jelenti, hogy össze kell fogni az összes versengő vallásokat egy hatalmas, egymással kiegyező közösséggé, a keresztény egyházzá. Hitte, hogy ez a birodalmat megerősíti, és jobban ellen tud állni az északi garázdálkodó törzseknek. A keresztény vezetők úgy látták Rómában, hogy ez a római püspök (később: pápa) fényes győzelme az összes keresztény egyházak felett.
Egyházi erőszak
A római püspök bátorította Constantinust, hogy ezt a törvényt erősítse meg. Euszebiosz, Caesarea püspöke (270- 338), általánosságban kiemeli Constantinus jóindulatát az egyház irányában: „Mindent, amit a hetedik napi szombaton tenniük kellett, mi (az egyház) áthelyeztük az úr napjára (vasárnap).” (Commentary on the Psalms, in Migue, Patro- logia Graela, Vol. 23, Col. 1171.)
Válaszul fenti, a mennyet merészen meghazudtoló megállapításra, ezt olvashatjuk: „A Szentírásnak egyetlen sora sem támasztja alá ezt az új hitelvet. Euszebiosz maga is tudatosan elismeri hamisságát, és rámutat a változtatás igazi szerzőjére: »Minden dolgot – mondja -, amelyet szombaton kellett tenniük, áttettünk az Úr napjára.« A vasárnapra változtatás minden gyökeret nélkülöz, és arra bátorítja az embert, hogy a szombatot, az Úr napját lábbal tiporja. Akinek az volt a vágya, hogy a világot tisztelje, elfogadta ezt a népszerű ünneplést.” (Ellen G. White: The Great Cotnroversy, 574. o.)
Ez volt a baljós kezdete az új dolgoknak a keresztény egyházban. Róma, Sátán birodalmának a fővárosa, féktelen ki- csapongásaival és politikai szerepével jelentősebb volt, mint a többi városok.
A város keresztény vezetői sokkal szabadelvűbbek és romlottabbak voltak, mint más városok keresztény vezetői. Kihasználták a különböző kapcsolatokat, és a világ szintjére süllyesztett birodalom politikai hatalmát erősítve, a római püspök Constantinusszal összehívatta az egyházi zsinatot: így terjedt el a hitetlenség a többi keresztény egyházban is.
I. sz. 325-ben ült össze a niceai zsinat, ahol az egyház vezetői elhatározták, mindenkinek tiszteletben kell tartania Jézus Krisztus feltámadását, és meg kell tartania a húsvéti pogány ünnepet minden évben egy maghatározott vasárnapon. Constantinus császári paranccsal azonnal elrendelte ezt a törvényt, utasítva mindenütt a keresztényeket, hogy a zsinat rendeletét tartsák meg. Az egyház és az állam ezzel egyesült, és valahol ez a történelemben újra megtörtént, rögtön követte ezt a más hitet vallók üldözése. Isten népének üldözése ez után következett.
A IV. század második felében a keresztények üldözni kezdték keresztény társaikat. Egyesek, kiengesztelendő az egyházat és a hatóságokat, szentnek tartották mindkét napot, a szombatot és a vasárnapot is, igyekezvén eleget tenni Istennek és embereknek egyaránt. A vallási üldözés azok ellen, akik nem ügyeltek a vasárnapra, gyorsan növekedett.
Sozomennél, a korabeli egyházi történetírónál olvashatjuk a következőket: „Többen összekapcsolták a keresztények közül a szombatot a hét első napjával, a vasárnappal, de ezt a gyakorlatot Rómában és Alexandriában nem találjuk meg.” (Hermias Sozomen, quoted. in Ecclesiastical History, VII., 19., A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathers, 2nd
Series, Vol. 2.) Róma és Alexandria a későbbi időben is folytatta ezt mint egyedüli bástyáját az egyenes vasárnapünneplésnek. Mindkét napnak a megtartása praktikus megoldásnak látszott, de valójában nem az volt: a hetedik napi szombat volt az a nap, amelyet Isten megáldott és a Teremtő imádatára rendelt. Mindkettőt megtartani lehetetlenség (Mt 6,24). Pontosan ez volt a problémája a három héber ifjúnak, amivel szembe kellett nézniük a Dúra mezején (Dn 3. fej.).
A három ifjúnak ebben az időben megtiltották az igaz Isten imádatát. Azon a napon nekik csak meg kellett volna hajolniuk, később azonban részt kellett volna venniük a hamis istentiszteleteken is. De ez természetesen azt jelentette volna, hogy ők elfogadták a pogány istenimádatot. Ok ezt nem tudták megtenni, inkább vállalták a halált. Inkább feláldozták volna életüket, mint elveszítsenek valamit, amit ma sokan nem értékelnek: a negyedik parancsolat szombatját, amelyet maga a menny Istene rendelt. És itt van a karácsony, a napisten születésnapja, a vasárnap megszentelése: mindkettő a keresztény egyháztól származik, ugyanis korai keresztény vezetők Rómában és Alexandriában is együtt dolgoztak a világi kormány vezetőivel.
Összekeverték a kereszténységet a mithraszizmussal, és azt ajánlották, hogy az emberek Krisztust a Mithras-isten- tiszteleten gyakorolt módon imádják.
Ez után mindig több és több szombatünneplőt mészároltak le egészen a XI. századig, amikorra csak nagyon kevesen maradtak, akik a bibliai szombatot ünnepelték. A történészek ismerik, honnan ered a karácsony, a Santa Claus (Mikulás), a fagyöngy, és honnan erednek más karácsonytörténetek. Krisztus születésének pontos ideje azonban nem ismert. Jézus Krisztus úgynevezett születési évfordulóját december 25-ére teszik. Nincs meghatározott ideje ennek az eseménynek, sem a hónapot, sem a napot illetően. Nem találunk történelmi bizonyítékot az apostolok idejéből, de későbbi időből sem, hogy megünnepelték volna az Úr születésnapját. „Bizonytalanság uralkodott a III. század kezdetéig Hippolütosz és mások gondolataiban. Hippolütosz korábban január 2-át tartotta, Alexandriai Kelemen Pachow 25-ét (május 20-a), míg mások április 18-át vagy 19-ét és március 28-át erősítik. A fentiek jelzik, hogy a század közepe előtt karácsonyünnepségeket nem tartottak. Január 6-a volt a legkorábbi, amely Krisztus keresztségének és lelki újjászületésének volt az ideje, és vízkereszt ünnepe, melyet a bazilita gnosztikusok ünnepeltek a III. században. Ugyanezt a katolikusok a IV. század elején kezdték ünnepelni.
„A legkorábbi feljegyzés, december 25-e felfedezése mint egyházi ünnepség a Philocalian Calenderben található (noha jóllehet 354-ben másolták és római gyakorlatot képviselt 336-ban). (Newman, A. H.: „Christmas”, New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, Vol. 3.4.7.)
Nem tudták, hogy melyik dátumot válasszák. A január 2-ai, korábban kedvelt idő mellett előkerült a művelt Alexandriai Kelemen ajánlata, aki felsorol különböző időpontokat, amelyek az alexandriai időszámítástól származtak: az egyiptomi Pachow hónap (május 20.), vagy a Pharmuthi (április 18-19.), 24-e vagy 25-e. De az ő kedvence mégis a május 20-a. Ez azt mutatja, hogy ennek a napnak a tiszteletére nem hoztak létre egyházi ünnepségeket a III. század közepe előtt. Origenész ebben az időben prédikációjában leleplezte azt az elképzelést, hogy hasonlóan ünnepeljük Jézus születésnapját, mint a fáraóét, és azt mondta, csak a bűnösök ünnepeltek úgy, mint Heródes.
Arnobius később hasonlóan képtelen módon adja meg az istenek születésnapját. A latin nyelvű De Pascha Computus 28 (kb. 243, Pszeudo-Ciprián) helyezte Jézus születését március 2l-ére, ugyanis ezen a napon kellett teremtenie Istennek a Napot (lMóz 1,14-19), mivel ez a jelképe az „igazság napjának”, ahogyan Malakiás nevezi az eljövendő Messiást (4,2). Egy századdal előbb Polükarposz, aki 155-ben Szmirnában halt mártírhalált, ugyanarra a napra, szerdára tette születését és keresztségét, ugyanis ezen a napon volt „a Nap teremtése” (Walter Woodburn Hyde: Poganism to Christianity in the Román Empire, 249-250. o.).
Megemlékezés Jézus születéséről – különböző időpontok
A keleti keresztények a Megváltó születésére és keresztségére való megemlékezést ugyanazon a napon tartották, vagyis január 6-án, és ezt a napot vízkeresztnek hívták. Viszont a nyugati keresztények mindig december 25-ét szentelték a Megváltó születésének emlékére, ahogy Julianus beszámolt erről: „A római püspökök áttették a Krisztus születésére való megemlékezés napját január 6-ról december 25-ére, ami számunkra kérdéses.” (John Laurence von Mosheim: D. D. Institutes of Ecclesiastical History, I., London, 1841, Longman and Co., 372-373. o.)
Mikor ünnepeltek először
E nap megtartásának első nyomait a II. században talál- juk, abban az időben, amikor Commodus volt a császár – írja Charles Buck („Christmas”, A Theological Dic- tionary, Philadelphia, Crissy a Makley, 1851, 71. o.).
A karácsonyt egészen a IV. századig nem fogadták el hivatalosan
„Krisztus születésének a napja még nem volt elfogadott ünnep az egyházban sem Keleten, sem Nyugaton egészen a IV. századig. Ha korábban valamelyik napot kiválasztották mint az Úr születésnapját, ez nem volt beiktatva egyik egyházi szertartásba sem, de nem is utal rá egyik író sem.” (Sámuel J. Andrews: The Life of Our Lord upon the Earth, New York, Charles Scribner’s Sons, 1891,17.)
Melyik napot választották?
A korai keresztények nemcsak méltóságot, hanem sok egyéb tiszteletre méltó címet is tulajdonítottak Krisztusnak – míg a pogányok fizettek az isteni császárnak így indíttatva érezték magukat arra, hogy tiszteletben tartsák a Megváltó születését. A legtöbb helyen a Krisztus születéséről való megemlékezés kapcsolódott a január 6-i vízkeresztünnepséghez, amely a legrégibb évenkénti ünnep volt. Mindjárt az i. sz. 363 körüli utolsó keresztényüldözés után a római egyház beiktatta december 25-ét Krisztus születésének megünneplésére. Hamarosan több keleti egyház követte ezt, figyelembe véve a dátumot, de később, a IV. század vége felé a római gyakorlat általánossá vált.
Az egyházi iratokban nincs nyoma annak, hogy megindokolták volna ennek a dátumnak a kiválasztását. Következésképpen számos értelmezés látott napvilágot arra nézve, hogy az Úr születésnapját miért ünneplik éppen ezen a napon. Korai egyházatyák és írók bizonygatták, hogy december 25-e Krisztus születésének a lehetséges napja. Ezzel Róma nyíltan kifejezte, hogy a Megváltó tényleges születési időpontja ismeretlen, és nem egyforma szokások uralkodtak a világ különböző részein. Egy másik magyarázat a Biblia szimbolikus értelmezését hozta fel indoklásul. Amióta a Biblia a Messiást az „Igazság Napjának” nevezi (Mai 4,2), azt mondták, hogy születése egybeesik az új napciklus kezdetével, e szerint a téli napforduló táján született. Ez a magyarázat önmagában tetszetős és vonzó lehet, de sem ezt, sem a többi feltevést nem lehetett bizonyítani.
így maradt az a magyarázat, amelyik a legvalószínűbb, és ezt tartja a legtöbb Biblia-kutató ma is. Az időpont megválasztását befolyásolta az a tény is, hogy a rómaiak Aurelianus császár idejében a napistent ünnepelték ezen a napon. December 25-e volt a Nap születésnapja, és a Mithras-kultusz miatt hatalmas pogány ünnepségeket rendeztek a birodalomban. Úgy tűnik, nagyon gondosan választották ki december 25-ét abból a célból, hogy késztessék az embereket: forduljanak el a Nap tiszteletétől, és imádják Krisztust, az ő Urukat.
Ez a tanítás tükröződik számos korabeli szerző írásaiban. Gyakran lehetett hallani, hogy Krisztus születése nem más, mint keresztényiesített pogány ünnepség. Mindemellett a keresztények a korai évszázadokban pontosan meg tudták különböztetni a két ünnepséget, az egyik pogány, a másik keresztény – ugyanazon a napon.
„A nap egybeesése még nem jelentette azt, hogy egyenlőnek tartják mindkét ünneplést. Néhány későbben megtért keresztény felismerte a karácsony ünneplésében a napimádat külső formai jeleit, és nagyon rosszallotta azt.” (Francis X. Weiser: Handbook of Christian Feasts and Customs, New York, Harcourt, Brace and World Inc., 1958, 60-62. o.)
A napisten születésnapja
Az egyik uralkodó vallási felfogás a II. és a III. században a Nap istenségébe vetett hit volt._A téli napforduló ideje, amikor a Nap ereje kezdett növekedni, alkalmas volt arra a célra, hogy a napisten tiszteletére ünnepségeket rendezzenek. Ez a logika határozta meg az új Nap születésnapját.
Hogy miért ezt a napot választották megemlékezésül Krisztus születésére, nem egyértelmű. Ennek az időpontnak a megállapítása több mint véletlen. Biztosak lehetünk abban, hogy az egyház számára nem voltak megfelelőek a napisten tiszteletére rendezett ünnepségek. A Krisztus és a Nap közötti párhuzam eredményezte, hogy december 25-e lett születésének a dátuma, míg Epiphaniosz ciprusi érsek a IV. században azt tanította, hogy január 6-a a születésnapja, mivel kapcsolatban van a napfordulóval. A népszerű pogány ünnep fontosságának csökkentése teljesen összhangban volt az egyház törekvésével.
„Először Rómában, i. sz. 353-354-ben (Usener) vagy 336- ban (Duchesne) jelent meg december 25-e. Konstantinápolyban 377-ben vagy 378-ban mutatkozott be.” (Gordon J. Laing: Survívals of Román Religion, New York, Longmans, 1931,150-153.)
„A hét minden napja egy égitestnek a szent napja volt, amelynek szellemét megidézték egy kijelölt helyen a kriptában (altemplom), de a vasárnapot, amely felett a Nap uralkodott, különösen szentnek tartották. A szertartás, amelyet Mithras imádói gyakoroltak, számos hasonlóságot mutatott. A vasárnapot megszentelték, valamint december 25-én tartották a napisten születésnapját.” (Franz Cumont: The Mysteries of Mithra, 167., 191.)
„Miközben a kereszténység viszonylag könnyű győzelmet aratott a görög-római vallás felett, kemény harcot folytatott a Mithras-vallással. De végül is a Mithras imádói győztek, s december 25-ét, Mithras születésnapját Krisztus születésnapjává nyilvánították.” (H. Lamer: „Mithras”, Wör- ferbuch der Antiké, Leipzig, A. Kroner, 1933.)
Két Mithras-napot vett át a kereszténység, és mindkettőt a maga szent napjává nyilvánította: „December 25-ét, a »dies natalis Solis«-t (a Nap születésnapja) Jézus születésnapjaként, és a vasárnapot, „a Nap tiszteletre méltó napját” – ahogyan Constantinus a 321-es rendeletében nevezte… Karácsonyra esik a Nap születésnapja, amely mindjárt december 21-e, a téli napforduló után van.” (Walter Woodburn Hyde: Paganism to Christianity in the Román Empire, 60. o.)
„Az általános előírás azt ajánlotta, hogy december 25-ét, az új Nap születését, meg kell ünnepelni, mivel a téli napforduló után a napok hosszabbodni kezdenek, és a legyőzhetetlen csillag győzött a sötétség felett. Az is biztos: ezt az időpontot választotta ki az egyház arra, hogy Jézus születéséről megemlékezzenek, amelyet korábban összekevertek a vízkereszt napjával.
Amikor meghatározták ezt a napot, általában egyszerű örömünnep jellegét hangsúlyozták, amelyet mindenki az emlékezetében tudott tartani – például harciszekér-versenyeket tartottak -, de az egyházi tekintélyek bizonyos mértékig megváltoztatták ezt a gyakorlatot. Ez a csere, amely Rómában i. sz. 354-360 között alakult ki, elfogadottá vált az egész birodalomban, s ez az, amiért ma is december 25-én ünneplik a karácsonyt. A kiváltságosok, akik elfogadták a Nap napját, készséggel közreműködtek abban, hogy a vasárnapot mint ünnepet általánosan elfogadják. Ez összefüggésben van azzal a nagyon fontos ténnyel, hogy az összes európai országok szintén elfogadták ezt.” (Franz Cumon: Astrology and Religion Among the Greeks and Romans, New York, Dover Publications Inc., 1960, 89-90. o.)
A karácsony eredetének összefoglalása
Jól képzett, elfogulatlan írók elismerték azt, hogy a mi Urunk születésnapjának idejét nem lehet megállapítani. A keresztény egyházban olyan ünnepségről, mint a karácsony, nem lehet hallani egészen a III. századig. Még a IV. századig sem volt annyira előrehaladott, így nem szenteltek neki nagy figyelmet. Hogyan lehetséges, hogy a római egyház éppen december 25-ét tette karácsony napjává?
A IV. századnál jóval előbb, még a kereszténységet megelőzően is, a pogányok az év meghatározott napján ünnepséget rendeztek a babilóniai égi királynő fia születésének tiszteletére, így komolyan feltételezhető, hogy amint a keresztények szaporodtak, a római egyház, kiegyezve a pogánysággal, ugyanazt az ünnepet fogadta el, csak a nevet változtatta meg Krisztuséra.
Ez a tendencia már nagyon korán kialakult: ahogy a kereszténység kezdett keveredni a pogánysággal. Tertullianus már i. sz. 230 körül sajnálatát fejezte ki Krisztus tanítványainak e következetlensége miatt. Tertullianus töretlen hűsége ellentétben állt a pogánysággal, azok babonái miatt.
Becsületes emberek igyekeztek meggátolni a romlást, de minden törekvésük ellenére – egy kicsiny maradék kivételével – tért hódított a hitehagyás, és elárasztotta az egyházat a babona.
A karácsony eredetileg pogány ünnep volt. Az évnek ezen időszaka, az ünnepségek, amelyeket ma is megrendeznek, bizonyítja eredetét. Egyiptomban ízisz fia, az egyiptomiak elnevezése szerint a menny királynője született pontosan ebben az időben, azaz a téli napforduló idején.
Az igazi neve, Yule napja (karácsony), ahogyan maguk között a karácsonyt nevezik, azonnal bizonyítja pogány, babilóniai eredetét. Yule káldeai nyelven „csecsemő” vagy „kisgyermek”, és december 25-ét a pogány angolszászok elődei „Yule napja” vagy a „kisgyermek napja” vagy „az anya napjának” nevezték. Érzékelhető ennek a születésnapnak a tisztelete az egész pogány birodalomban.
Gyakorta azt hitték, hogy ennek az ünnepnek az eredete kizárólag csillagászati, egyszerűen abból kiindulva, hogy a Nap évenkénti mozgásáról és az új ciklus kezdetéről van szó.
Az arábiai szabeusok, akik nem a Napot, hanem kedvenc bálványukat, a Holdat tisztelték, ugyanebben az időben ünnepelték születésnapját. Amint Stanley Sabean Philosophyá- ban olvashatjuk, a tizedik hónap (amely az ő időszámításuk szerint decembernek felelt meg) 24-én az arábiaiak az úr születésnapját ünnepelték, amely nem más, mint a Hold születésnapja. „A Hold-úr volt az arábiaiak imádatának különleges tárgya, és a Hold-úr szerintük december 24-én született – ez világosan azt mutatja, hogy a születésnap, amelyet ünnepeltek, nem volt szükségszerűen összefüggésben a Nap keringésével. Érdemes figyelnünk a következőkre is: az ősi szászok a karácsonyt a menny összes ura születésének a tiszteletére ünnepelték meg, tehát tökéletesen ugyanaz volt a szokás náluk is, mint Arábiában. A szászok – amint ez jól ismert – a Napot női istenségnek, a Holdat férfi istenségnek tartották. Ennek a Hold-úr születésnapjának kellett lennie, ugyanis az arábiaiak szintén december 25-én ünnepelték ugyanannak a Hold-úrnak a születésnapját.” (Alexander Hislop: The Two Babylons, 92-94. o.)
A napisten születésnapjának pogány párhuzamai
A babilóniai befolyás főleg a hatalmas nabateusi királyságban érvényesült, amelynek legfontosabb városa Petra és Damaszkusz volt – ennek történetét Asszúrbanipál az i. e. VII. században, első utalásában felvázolja, egészen i. sz. 106-ig, a Római Birodalomba való beolvadásig. Ott észak-arábiaiak éltek, akik az aramik írásrendszert használták, főistenük Dusura volt (görögül Doundares), akit a görögök Dionüszosszal azonosítottak.
„Epiphaniosz (315 k.-403), a ciprusi Szalamisz püspöke őrizte meg a nabateusok ősi kultusza mitológiájának elfogadott magyarázatát. Palesztinában született, ott tanult és szolgált szerzetesként, az ő megállapítását hitelesnek kell vennünk. Azt írta, hogy a nabateusok tisztelték a szüzet, akinek arab neve Chaabon volt. A nabateusoknál az arab alanyeset u-val végződik, amelyet rendszeresen megőriztek bizonyos nevek, így Epiphaniosz kétséget kizáróan hallotta a „ka bu”-t (négyszögletes kő), a nabateus vallás szimbólumait, a Dusarest és a nagy istenanyát, valamint a nabateai Allatot.
Ezen az ünnepen a csecsemő szobrát előhozták a templom szentélyéből, az imádók hangos tetszésnyilvánítással éljeneztek: »A szűz egyszülöttjei Az ünnepség december 25-e éjjelén vette kezdetét Core szobra előtt, majd úgy végződött, hogy Aión szobrát előhozták a föld alól, tovább vitték és hétszer körülhordozták Core templomának belső szentélyeiben. Ezután a szobrot visszahelyezték helyére, a föld alá. Epiphaniosz, aki írásaiban ezt az egyiptomi kultuszt felvázolta, azonosítja a szűzanya mondáját a görög Core alvilági istennővel, ugyanúgy Dusares szűzanyával, valamint a nabateus Chaabonnal. Az arab vallásokban széles körben elterjedt a vallási keveredés, összesűrítve babilóniai, görög és egyiptomi elemekkel. A nabateusok minden kétséget kizáróan befolyásolták a Tammuz-Istár-, Ozirisz- Ízisz-, Dionüszosz-Basilinna-kultuszokat, amelyek egyenlők a Proserpina-Core-ral: az anyaistennő fia évente újjászületett a tél közepén, majd meghalt nyáron. Az anyaistennő (Állat) a nabateusoknál azonos volt a görög Core-ral, aki lényegében a sémi Asztarté és a babilóniai Istár.” (Stephen H. Langdon: The Mythology of Ali Races – Semitic, Vol. 5. Boston, Archeological Institute of America, Marshall Jones Com- pany, 1931,15-19. o.)
A karácsony pogány eredete
„Karácsonyt az egyházban a IV. század közepe előtt nem ünnepeltek. Rómában kezdődött: valószínűleg keresztény változata a pogány ünnepségsorozatoknak, a szaturnália, a sigillaria, a juvenalia és a brumalia újjászületésének. Ezt decemberben ünnepelték, az aranykor, az általános szabadság és az egyenlőség emlékére, a legyőzhetetlen Nap tiszteletére, s különösen nagy ünnepe volt ez a rabszolgáknak és a gyermekeknek.” (John Peter Lange: Church History, New York, Vol. 395.)
„A kezdeti egyházban nem volt leszögezve Krisztus születésének ideje. Keleten január 6-át tartották születése és keresztsége időpontjának. A III. században Alexandriai Kelemen szerint egyesek április 20-át, mások május 20-át tartották a Megváltó születésnapjának. Modern időszámítási szakemberek, valamint Jézus életrajzírói között nagy különbségek és véleményeltérések voltak, minden hónap szóba jött a nagy esemény idejeként, akár június vagy július is (amikor a termőföldek esőt kívántak). Lightfoot Krisztus születését szeptemberre tette, Lardner és Newcome októberre, Wieselek februárra, Paulus márciusra, Greswell és Alford április 5-ére, közvetlenül a tavaszi esők utánra, amikor a legelők bőségükben virultak.
Luchtenstein júliusra vagy decembere helyezte, Strong augusztusra; Robinson őszre, Clinton tavaszra; Andrews i. sz. 749. december közepe és 750. január közepe közötti időpontra. Római katolikus történészek és életrajzírók (Sepp, Friedlieb, Bucher, Patritius), valamint néhány protestáns író a december 25-i népszerű tradíciót vették védelmükbe.” (John Peter Lange: A Commentary on the Holy Scriptures, New York, Charles Scribner and Co., 1870.)
A karácsony eredetileg a rómaiak szaturnália ünnepe volt. Az ünnepség december 17-ére esett, de a népszerű ünnepség hét napig is eltartott. Vidéki ünnepségként kezdődött, abban az időben, amikor a rómaiak fő tevékenysége a mezőgazdaság volt. De hamarosan féktelen kicsapongásokat és szerencsejátékokat eredményezett. Ez alatt a hét nap alatt a városi vezetők elnézték a kicsapongást, de máskor ez nem volt megengedhető. Egy másik sajátossága az alkalomnak az volt, hogy engedélyt kaptak a rabszolgák arra, hogy úgy viszonyuljanak urukhoz, mintha társadalmilag velük egyenlők lennének.
A mester és a rabszolga gyakran valóban helyet cseréltek, és az utóbbinak szolgált az előbbi. Jellemzője volt az ünnepnek az ajándékozás is, például a gyertya (latinul cerei), amely szimbolizálta a Nap fényének erősödését a téli napforduló után, vagy a tésztababa, az agyagedény (sigillaria), amelyeknek jelentősége ismeretlen.
Ez az időszak a vidámság ideje volt. A szélsőségesek, akik azt mondták, a karácsony a szaturnália helyett lett beiktatva, ezt a tényt felettébb eltúlozták. Epiphaniosz a IV. században a szaturnáliát december 25-ére helyezte. Ez nem az egyetlen tévedés a dátumok listáján, amelyet felfedezhetünk. Minden kétséget kizárva a szaturnália legtöbb szokását áttették karácsonyra.
Annak dacára, hogy az időpont nem pontosan egyezik – „a szaturnália igazi ideje december 17-ére esett” ez az időszak gyakorlatilag azonos volt, azaz pontosan azt tükrözte, milyen gyakorta tartanak vidám ünnepségeket a különböző népek ebben az időszakban. Fowler arra emlékeztet, hogy a jókedv jellemezte általában ezeket az ünnepségeket, ugyanakkor feltárta az egyik indítóokát is annak, hogy a karácsonyt a téli napforduló idejére helyezték. Lehetséges, hogy az adventböjt volt az oka annak, amiért elhalasztották a szaturnália ünnepségek idejét karácsony hetére, amely magában foglalta a karácsony előtti négy vasárnap időszakát. Egészen bizonyos, hogy a karácsonyi időszak számos szokása visszavezethető a római ünnepségekre.
Mindenekelőtt a mértéktelen evés-ivás (az édességekben való tobzódással), a különböző játékok és az ajándékozások szokása volt. Elképzelhetetlen, hogy ne lenne kapcsolat a mindkét ünnepnél annyira fontos gyertyaégetési (lekei) gyakorlat között. Ráadásul a karácsony éppúgy, mint a rómaiak ünnepe, megközelítőleg egy hétig tart.
A középkornak még más túlélői is vannak: a szaturnália királya nyilvánvalóan prototípusa nemcsak a karácsonyi vigasságok tréfacsináló mesterének, amely Skóciában jelent meg és uralta a karácsonyt, hanem az angliai Bishop of Unreasonnak, az „oktalan apát”-nak is, és Abbe de Liesse- nek Lille-ben. Ezek az oktalan méltóságok más nevet is viseltek. Mi is hallottunk a gyermek püspökről (Episcopus Puerorum), akinek a tekintélye érvényesült Saint Nicholas (Szent Miklós) napjától (december 6.) egészen a Childermas (aprószentek) napjáig (december 28-a), és ez a tradíció (csakúgy, mint az „oktalan apát”) bizonyos mértékig ma is létezik a Santa Claus (Mikulás) által.
Ezt a kompromisszumot nyilvánvalóan kifogásolta az egyház, miszerint a szaturnália szokásait átvették és meghonosították, ebből azonban nem következett az, hogy megvizsgálják az ünnepségek eredetét.
Folytatódtak a teljes karácsonyi ünnepségek ideje alatt, és gyakran eltartottak egészen Epiphany (vízkereszt) napjáig. De számos kritikával is találkozunk az egyháztagok vagy konzíliumok részéről: „VIII. Henrik Angliában 1542-ben rendeletet adott ki, amelyben betiltotta a tivornyázásokat, de Mária 1554-ben visszaállította azokat.” (Gordon J. Laing: Survivals of Román Religion, New York, Longmans, 1931, 58., 62-65. o.)
Karácsony a történelem évszázadaiban
„Krisztus december 25-ei születésének ünneplésére legkorábban Theophilosz (Antiokheia, i. sz. II. század) tett javaslatot. A következő utalást december 25-ére Hippolütosz- nál találjuk Dániel 4,23-hoz fűzött kommentárjában (i. sz. 202). Szerinte Jézus Betlehemben született december 25-én, szerdán, Augustus császár 42. évében. Később, 245-körül Órigenész a Leviticushoz (Mózes III. könyve) fűzött nyolc homíliájában elutasítja azt a korai elképzelést, hogy Jézus Krisztus születésnapját ugyanúgy ünnepeljük, mintha Ő uralkodó fáraó lenne.
Az első bizonyos feljegyzés december 25-éről i. sz. 354- ből való, egy latin időszámítási szakembertől (ezt Theodor Mommsen teljes egészében közzétette). így hangzik: egy évvel Krisztus után, Lézár és Paulus konzulátusa alatt, Jézus Krisztus urunk december 25-én, pénteken, 15 nappal újhold után született.
Mások Pharmuthi 24. vagy 25. napjára, azaz április 19-ére vagy 20-ára tették ezt az időpontot. Alexandriai Kelemen i- e. 3. november 10-ére tette. A De Pascha Computus latin traktátus szerzője – amely 243-ban íródott Afrikában – egyéni véleménye alapján, ab ipso deo inspirat március 28-ára helyezte. Ő úgy érvel, hogy a világ tökéletesnek lett teremtve, a növények virágban álltak és a fák levelet hajtottak, tavasz volt, tehát nap-éj egyenlőség, vagyis a Hold teremtésekor éppen telihold volt. így a Hold és a Nap teremtése ugyanarra a napra, szerdára esik.
Tehát március 28-a megfelel ezeknek a szempontoknak, így mivel Krisztus az igazság napja, ezen a napon született. Ugyanez a jelkép motiválta Polükarposzt (160 előtt), amiért Jézus születését vasárnapra tette, amikor kezdődött a világ teremtése, de keresztsége szerdán volt, ez volt a Nap teremtésével való hasonlósága. Ezen az alapon tették át egyes latinok már korán, i. sz. 354 körül Jézus születésnapját január 6-áról december 25-ére. Ez volt tulajdonképpen a Mithras- ünnep. A szírek és az örmények, akik ragaszkodtak január 6-ához, elítélték a rómaiakat a Nap és a bálványok imádatáért, erősítve annak valószínűségét, hogy december 25-e ünnepét a korinthusi tanítványok találták ki, s megünnepelték Jézus születését.
Britanniában december 25-én ünnepség volt, de már jóval előbb, mielőtt áttértek a kereszténységre. Beda utal rá, hogy az ősi angliai népek december 25-ével kezdték az évet, ahogyan ma mi ünnepeljük az Úr születésnapját. Az igazi éjszaka, amely most annyira szent nekünk, az ő nyelvükön „modranecht” (módra éjszakája), amely tulajdonképpen az anya éjszakája, ezen az ünnepség résztvevői és alakítói egész éjszaka virrasztottak, pogány vagy ortodox gyakorlat alapján. Közismert a szűkszavúságuk, ezért Beda tartózkodik feltárni, ki lenne az anya, és hogyan nézett ki az ünnepség.
Az angliai puritánok 1644-ben megtiltották a parlamentnek, hogy ünnepséget vagy vallási rendezvényt tartsanak, mert ez pogány eredetű – helyette böjtöt rendeltek el. „Károly az ünnepséget újraélesztette, a skótok azonban kitartottak a puritánok álláspontja mellett.” („Christmas”, The Encyclopedia Britannica, VI., 293., 294.)
Karácsony a középkorban és utána
Középkor – A nagy vallási úttörők és misszionáriusok, akik a kereszténységet elhozták az európai pogány törzsekhez, egyben a karácsony ünneplését is bemutatták. A XII. és a XVI. század közötti időben volt a csúcsa Jézus születése általános keresztény megünneplésének. És ez volt az az időszak is, amikor a színpompás karácsonyi szokások a különböző országokban kialakultak. Egyes helyeken eltűntek, máshol némileg változásokon mentek át az évszázadok folyamán. Több megmaradt egészen napjainkig. Néhány szokást eltöröltek, mivel illetlenek, mi több, botrányosak voltak: a táncolás szokását, a hókuszpókuszolást a templomban, vagy a „gyermek püspök ünnepet”, a „szamárünnepséget”, az „újévi tüzeket”, a mértéktelen pogány lakomákat az ördög megjelentetését és a tiszteletlen karácsonyi énekeket.
Hanyatlás – A XVI. századi reformáció gyökeres változásokat hozott a karácsony megünneplését illetően Európában. A miseáldozatot – amely az ünnepség lényege volt – eltörölték. A szentségek és a különböző ceremóniák eltűntek. Hasonlóképpen megszűntek a népszerű színes körmenetek, a szentek és az „áldott szűz Mária” tisztelete is. Több országban a gazdag vallásos ünnepségekből csak az istentisztelet és az imádság maradt meg karácsony napján. De az emberek sok régi szokást őriztek meg, és mivel a mély vallásos átélés hiányzott, az új karácsony ünneplésekor egyre inkább visszatért a régi mulatozások utáni vágy. Másrészt némely csoportok, köztük a német evangélikusok, megőrizték a gyermek Krisztus ünneplését karácsonykor, mély vallásos érzéseiket kifejezve templomukban, a szívükben és otthonaikban. Angliában a puritánok örökre elutasították a módosított karácsonyünneplést, amelyet az anglikán egyház megtartott a Rómától való elszakadás után is. Amikor a puritánok Angliában megszerezték a politikai hatalmat, azonnal törvényen kívülre helyezték a karácsonyt.
Ébredés Angliában – Amikor a karácsony visszatért a monarchia 1660-as restaurálása után, ez már teljesen újfajta ünnep volt. Az ünnepség lelki jellege maradt meg jobbára, amelyet a papság végzett a karácsonynapi egyházi szolgálatok által. Az otthoni ünneplés felszínes külsőségekből állt, amelyre a leplezetlen szórakozás volt jellemző. Mindemellett a jólelkűség töltött el mindenkit, a bőkezűség a szegények felé, ez megnemesítette ezt az inkább világi, mint vallási ünnepséget. Ennek a népszerű ünneplésnek híres leírását megtaláljuk Charles Dickens Karácsonyi ének című művében.
Karácsony Amerikában – Az ünnepet fényes pompával, az egyházi liturgia ünnepélyességével, annak minden tradicionális szokásával tisztelték a nemzetek Floridában, végig a Mexikói-öböl mentén, Kanadában és a jelenlegi Michigan állam területén. „New England területén a puritánok nem annyira szerencsés félrevezető buzgalma a karácsony ellen kitartott egészen a XIX. századig. Ez egészen a múlt század közepéig volt így, amíg Írországból és Európából nagyszámú emigránscsoport érkezett: ez után a karácsony Amerikában virágozni kezdett. A németek magukkal hozták a karácsonyfát. Ehhez hamar csatlakoztak az írek, akiknek közreműködésével meghonosodott az az ősi skót-kelta szokás, hogy világítást helyeztek el az ablakokban. Szomszédaik hamarosan átvették ezeket a szokatlan, de tetszetős újításokat, követték a példát, sajátjukká téve ezeket a szokásokat.” (Francis X. Weiser: Handbook of Christian Feasts and Customs, New York, Harcourt, Brace and World Inc., 1958, 62-67. o.)