Ron Gladden: Alapítsuk meg a jövőt

Ron Gladden

Alapítsuk meg a jövőt!

Élet és Egészség Könyvkiadó Budapest, 2004

A könyvet Fran-nek ajánlom, természetesen

Tartalomjegyzék

Bevezetés 7. oldal

fejezet: Mi történne, ha Valerie a te gyülekezetedbe menne? 9. oldal

fejezet: Mit tanulhatnak az adventisták a Coca-Cola cégtől? 15. oldal

fejezet: Mint egy nagy teknősbéka 19. oldal

fejezet: A színes üvegablakos mennyezet 27. oldal

fejezet: Jó hírünk van:

a gyülekezetünk várandós 35. oldal

fejezet: A szülés fájdalommal jár 43. oldal

7.fejezet: A majdnem figyelmen kívül hagyott parancs 51. oldal

fejezet: Az új borhoz új tömlő való 57. oldal

fejezet: Vissza a jövőbe 61. oldal9.

fejezet: Mindazokra, akik hisznek 67. oldal

Függelék: A gyülekezetalapítás 95 tétele 77. oldal

Bevezetés

Régebben mindig így imádkoztam: „Istenem, áldd meg kérlek, amit teszek!” Mostanában azonban inkább így imádkozom: „Uram segíts, hogy azt tegyem, amit Te megáldasz!” Isten az új gyülekezetek alapítását megáldja.

Ha nem Észak-Amerikai vagy… 23 éves fizetett egyházi szolgálatomat az Észak-Amerikai Divízióban töltöttem el. Ezért ne lepődj meg, hogy történeteim, statisztikáim és illusztrációim főként ebből a háttérből származ­nak. Mindamellett azonban a világot is beutaztam. Diákmisszionáriusként túléltem tíz hónapot Új-Guineában. Adven­tistákkal imádtam együtt Istent Szöultól Szibériáig. Öt divízió lelkészeit és gyülekezeti tagjait hívtam arra, hogy induljunk el és végezzük úgy missziónkat, ahogy azt az apostolok tették: új gyülekezetek alapításával. Tanítottam és tanultam.

Ahogy egyre több adventistával kerülök kapcsolatba a világ különböző tájairól, egyre inkább megbizonyosodok arról, hogy a gyülekezetalapítás alapelvei általános érvényűek, átlépnek az idő és kultúra határain. A gyülekezetalapítás mint az elveszettek megmentésének eszköze, nem csak mulandó amerikai szeszély, nem is pusztán egy új irányzat, ami végigvonul a nyugati vilá­gon. Az új gyülekezetek alapítása biblikus. Akár Izlandon (ahol a levegő olyan hideg, hogy az ember lélegzete kirajzolódik a levegőben, mint egy képregénybeli feliratháttér), akár Zam­biában (ahol a levegővételnél azt érzed, mintha a patkolókovács kemencéjének levegője csapott volna meg), az új gyülekezetek alapítása Isten elrendelt eszköze az evangélium terjesztésére. Gyere és lásd meg, hogy azon a területen ahol én dolgozom, mit áld meg Isten! Figyeld meg az alapelveket! Légy nyitott arra a lehetőségre, hogy Isten hasonlóan akar ott is dolgozni, ahol te élsz. Amit lehet alkalmazd, a többit pedig igazítsd a körülmé­nyekhez! Röviden, tégy meg minden tőled telhetőt annak az elő­mozdítására, hogy a városodban élők is azt tegyék, amit Krisz­tus követői az évszázadok folyamán mindenütt megcselekedtek: új gyülekezetek alapítását az elveszettek elérésére. Készülj fel Isten áldására

Mi történne, ha Valerie a te gyülekezetedbe menne?

(Biztos vagy benne, hogy készek vagytok őt fogadni?)

Az Egyesült Államokban és Kanadában hozzávetőlegesen 200 millió ember él gyülekezeti kapcsolatok nélkül. Otthonunktól és munkahelyünktől egy dobásra meghökkentően sokan élnek, akik – ha csak valami nem történik a mai nap és Jézus eljövetele között – nem jutnak be a Mennybe. És ez így nincs rendjén! Tanítványaihoz szólva – s mi is hozzájuk tartozunk – Jézus azt mondta: „Ti nem azt mondjátok-é, hogy még négy hónap és eljő az aratás? Imé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra” (Jn 4:35). Ebben a szakaszban Jézus arra buzdít, „ne várjátok, hogy majd a jövőben megérik az aratnivaló az aratásra, hiszen már most is érett!”

A nekünk szóló parancs azonnali cselekvésre szólít fel. Mindez azonban tapasztalatot és kockázatvállalást igényel. Gondolkod­junk a lehetőségeken, találjunk új utakat, próbáljunk ki új mód­szereket, hogy eléljük az aratnivalót! Nem elégedhetünk meg azzal, amit az elmúlt évben tettünk! Azzal sem, amit más gyüle­kezetek végeznek! Nem az a fontos, amit gondolunk vagy meg­tehetünk.

Meg kell néznünk az aratnivalót és Isten által megfor­mált és meghatározott tervet kell készítenünk, amely az óriási szükségletekre épül! Egyre kevesebb embert nevezhetünk ateistának vagy ellenségesen gondolkodónak. Sokkal jobb kife­jezés a mai helyzetre az érdektelenség. A legtöbb hitetlent egyszerűen nem érdeklik a keresztény témák.

Feleségemmel egy szállodába igyekeztünk Hot Springsben, Arkansas államban, hogy megünnepeljük a huszadik házassági évfordulónkat. Péntek délután megkerestük az adventista imaházat, hogy tudjuk hova kell mennünk szombat reggel. Aznap egy termálfürdőben nagyszerű estét töltöttünk el együtt, kitűnő volt a kilátás a Hot Springs-hegyre, amikor két, Dallas-ból érkezett hölgy csatlakozott hozzánk. Egy könyvelő és egy ápolónő, akikkel beszélgetni kezdtünk. A megfelelőnek tartott pillanatban meghívtuk őket a gyülekezetbe, s bárcsak mindig így lenne az ehhez hasonló esetekben, el is fogadták a meg­hívást. Másnap reggel, amint a gyülekezet felé tartottunk, Valerie, aki zsidó volt és még soha sem járt keresztény gyülekezetben, megkérdezte: – Ron! Alig múlt el kilenc óra. Mi lesz most? Va­laki tart majd egy három órás prédikációt? Ó nem. A prédikáció az istentiszteleten lesz, kicsit később a délelőtt folyamán. A prédikáció várhatóan csak fél órás lesz, mellette még mást is csinálunk majd, többek között éneklünk is.

Először azonban szombatiskola lesz. Kis csoportokat alakítunk és tanulmányozzuk a Biblia kijelölt részeit. Mit tanultok ma? Gedeon történetével foglalkozunk. – Nem ő az, aki a szállodai szobákba kirakja a Bibliákat? Nem viccből mondta. Nem tudta, ki is az a Gedeon való­jában. Megérkeztünk a gyülekezetbe, ahol egy idősebb házaspár fogadott bennünket az előcsarnokban. Átkaroltak minket és azt mondták: – Boldog szombatot! Gyertek és iratkozzatok be a vendégkönyvbe! Valerie elkomorodott. Kicsit hátrébb lépett és halkan meg­kérdezte: – Valamit küldeni akarnak a címemre? Gondold bele magad az ő helyzetébe! Ha meghívnak egy buddhista templomba vagy más idegen vallási összejövetelre, szívesen beiratkoznál a vendégkönyvbe? Mi van akkor, ha a kö­vetkező kedden valaki belép az előszobádba, és megpróbál téged megtéríteni? Vagy lehet, hogy az adományozók körét szeretnék veled is bővíteni, s a pénzedre pályáznak. De az is megtörténhet, hogy életed további részében rajta leszel vala­kinek a levelezési listáján! „Miért akarják tudni a nevemet?” Valerie nem értette. Ha innen a városból lennél – jegyeztem meg bármi megtörténhetne.

Az amerikaiak 71%-a szerint -, nincs abszolút igazság”

Mivel azonban Dallasban élsz, a legtöbb, ami megtörténhet az az, hogy kapsz a lelkésztől egy üdvözlő lapot, amiben megköszöni a látogatásodat. Megbizonyosodva arról, hogy veszélytelen, Valerie beírta a nevét a könyvbe, majd a gyülekezeti terembe indultunk. A gyülekezet már énekelt, amikor beléptünk a terembe és elindultunk lefelé, hogy helyet találjunk. Mindenki láthatta, hogy vendégek vagyunk, különösen Valerien.

Annyira kirívóan más volt, mintha csak Dennis Rodman (extravagány amerikai kosaras: a szerk.) látogatott volna el egy kolostorba. Valami humoros dolog történhetett mielőtt beléptünk, mert tőlünk balra egy család jókedvűen nevetett, miközben ránk te­kintettek. Valerie azonnal megállt és suttogva kérdezte: – Miért nevet az az ember rajtam?

Az arca arról árulkodott, hogy a kérdés komoly. Először lépek be egy imaházba – árulta el a tekintete – és láthatóan nem illek ide. Nem rajtad nevet – mondtam, amilyen meggyőzően csak tudtam. – Biztos vagy benne? -Igen, biztos vagyok – s magamnak azt dünnyögtem, hogy ha szükséges, ki is állok érte. Végül találtunk helyet és leültünk a terem egyik távoli ré­szében. Az énekszolgálatok szépek, az énekvezető barátságos volt és energikus. A következő éneket biztosan ismeri mindenki – mondta. -Énekeljük együtt szívünk mélyéből! Valerie rámeredt a könyvre, holott azt sem értette, hogy mit jelentenek az ének szavai.

Egy alkalommal áttanulmányoztam az (amerikai) adventista énekeskönyvet, és három csoportra osztottam az énekeket. Az első csoportban voltak azok, amelyek az általunk beszélt élő nyelvet használják: az énekek 14%-a tartozott ebbe a csoportba. A második csoportba a régi fordítású Biblia nyelvét és a keresztény szimbólumokat tartalmazó énekeket soroltam, ame­lyeket egy nem keresztény háttérből származó személy még megérthet. Az énekek 42%-a tartozik ebbe a kategóriába, olyan énekek, mint a „…mily nagy vagy Te…” (angolban az ének régies nyelven íródott: a szerk.). Ma már nem beszélünk így. Az asszonyok ma nem beszélnek így a férjükkel „Mily nagy vagy te” (és erre több okuk is van, nem csak egy!), de a legtöbb ember azért még megérti, hogy akiről az ének szól, az igazán nagy valaki lehet.

És itt van a harmadik kategória, amelybe nehéz keresztény szimbólumokat, kifejezéseket tartalmazó énekek tartoznak, amelyeket nehéz megérteni keresztény háttér nélkül. Az énekeskönyvünkben található énekek 44%-a ebbe a kategóriába tartozik. Azon a szombat reggelen egy pár ilyen éneket is énekeltünk Valerie-vel. Látta a szavakat, hallotta a dallamot, de olyan zavarban volt, mint Ádám anyák napján; akár szlovénul is énekelhettünk volna. Mi történt volna, ha Valerie egyedül ment volna el a gyülekezetbe azon a napon?

Túlélte volna az isten­tiszteletet? Lehet, hogy már a vendégkönyvnél feladta volna. Vagy amikor az egyik tagot nevetni látta, lehet hogy sarkon for­dulva kimenekült volna. De ha a fogadó diakónusok vagy tagok ezt nem érték volna el, akkor az ének biztosan megtette volna a hatását. Valószínű azt gondolta volna, hogy nem tudom mit énekelnek, de ez biztosan valami bennfenteseknek való ceremó­nia. Nekem itt nincs helyem.

Mindez nem azt jelentette, hogy nem érdekelték a lelki dol­gok. A Szentlélek erősen dolgozott szívében. Ebéd után barátjával csatlakoztak hozzánk, amikor felesé­gemmel sétálni mentünk.

Figyelj Ron! Amikor visszajöttünk nem beszélnél nekem a Bibliáról? Meglepetten és örömmel vettem a kérdést. Szívesen! Van valami kérdésed? Igen. Mindig csodálkoztam azon, hogy a keresztények miért tartják Jézust a Messiásnak? Órákon keresztül ültünk aznap délután a kerti asztal körül, és tanulmányoztuk a próféciákat. Mielőtt elköszöntünk volna, összekulcsoltuk a kezünket és mindannyian imádkoztunk; Valerie is. Jézusnak szenteltük életünk. Ő is az érett aratnivalókhoz tartozott, akikről Jézus beszélt. A gyülekezettel nem azért volt nehézsége, mert nem volt nyitva a szíve. Nem, a probléma abból származott, hogy a gyülekezet nem olyan nyelven beszélt, amit ő is megértett volna. Olyan kevés szekuláris ember fordul meg az adventista gyülekezetekben, mint ahány felhőkarcoló van a kisvárosokban. Ennek oka van. Bár nem akartunk, de zártkörű közösséggé vál­tunk. A nyelvezetünk és kinézetünk zavarba ejti a be nem ava­tottakat. Az emberek nem társulnak ahhoz, amit nem értenek. Ha nem látják valaminek a lényegét, nem akarnak bekapcsolód­ni- Legyünk okosabbak a gyülekezeti életünk terén! Legalább olyan okosak, mint a „kígyók”.

Elmélkedésre

Jézus kijelenti, hogy „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. A probléma az aratnivalóval van, vagy a munkással? Van valamilyen javaslatod a munkások részére

Egy „tudatlan” besétál a gyülekezetedbe szombat délelőtt 10.45-kor. Mik azok az elemek, amelyek potenciálisan kultúr-sokkot okozhatnak neki?

Egy értékelő skálán egytől tízig mérve szerinted a gyülekezeted mennyire készült el Valerie fogadására?

Mit tanulhatnak az adventisták a Coca-Cola cégtől?

(Ha nem tanuljuk meg, terveink – mint buborékok – semmibe tűnnek)

Hidd el, ez igaz! Bárhová megyünk a világban, két dolgot biz­tosan találunk: Coca-Colát és az Adventista Egyházat. Talán egyikük tanulhat valamit a másiktól. Néhány évvel ezelőtt a Coca-Cola cég azzal kísérletezett, hogy „áramvonalas” üvegbe töltötte a kólát. Az eladások szinte egyik napról a másikra világszerte 45-50%-kal megugrottak, még azokban az üzletekben is, ahol a vásárlók sosem látták az erede­ti alakú palackot. Különösen azok között a fiatalok között volt ez jelentős, akik csak az egyenes vonalú palackot ismerték. Mi történt? Miért szárnyaltak az eladások ilyen figyelemre méltóan? A Coca-Cola cég sem tudja. De tudjátok mi az érde­kes? Hogy nem is érdekli őket.

Csak annyit tudnak, hogy amikor eltérő formájú palackba töltötték a terméket, az eladási szám­arány magasra emelkedett. Egy régimódi gondolkodású illető azt mondhatja erre: „Én nem a palack miatt veszem meg a kólát, hanem a tartalma miatt, mert szeretem az ízét”. Jó neki. De ha te is Coca-Cola részvényes volnál, és tudnád, hogy a termék megváltoztatása nélkül, egyszerűen csak az üveg alakjának átalakításával 45 %-kal több vásárlót szerezhetnél, vajon támogatnád-e a változást? Igen, természetesen. Mit tanulhatnak ebből az adventisták, mi gyülekezeti tagok? Hadd mondjak erre valamit! – szólal meg komolyan a harcedzett gyülekezeti tag.

Én nem a módszer miatt csatlakoztam az egyházhoz, amellyel bemutatták az üzenetet, hanem az igazság miatt. Hála Istennek! De ha tudnád, hogy az üzenet megváltoz­tatása nélkül, egyszerűen a bemutatás módjának a megváltoz­tatásával 45%-kal több ember jönne Krisztushoz és csatlakozna az egyházhoz, akkor változtatnál? Csak igen lehet a válasz! Másrészt, tanuljunk valamit a Coca-Cola cég hibájából is! Emlékszel 1985-re, amikor a cég az új kólával (New Coke) cserélte fel a régi, 99 éves formulát? Katasztrófa volt!

A vevők egyszerűen elpárologtak. Az új kóla ott pihent a polcokon 77 napig, mire a vezetők eldöntötték, hogy elég volt. A cég 35 mil­lió dolláros veszteséget nyelt le. Mi a tanulság az egyház számára? Ne változtassuk meg a tar­talmat! Ahol helyénvaló, ott változtassuk meg az üzenet hirde­tésének módját. De soha ne változtassuk meg az igazságot sem­milyen okból, beleértve azt az elgondolást is – ami igen elhibá­zott hogy ha ezt tesszük, több lelket nyerünk meg!

Ellen White nem élt a kóla példájával, mégis ezt írta: „Láttam, hogy az igazság melletti puszta érvelés nem indít arra lelkeket, hogy a maradék mellett döntsenek; mert az igazság népszerűtlen”. Ugyanezen az oldalon később ezt írja: „Néhány céltudatos sze­mély kész arra, hogy a bizonyítékok súlya miatt döntsön, de csupán az elmélettel lehetetlen sokakat megmozgatni” (Testimonies, 1. kötet, Mountain View, CA: Pacific Press, 1948; 113. oldal). Örökzöld alapelv. Ellen kétségtelenül arra ösztönözné az egyházat, hogy Krisztus drága igazságait csomagoljuk olyan módszerekbe, amelyek biztosan felkeltik azok érdeklődését, akiknek nagy szüksége van rájuk. Jézus okkal nevezte az evan­géliumot élő víznek.

A víz bármilyen formát ölthet. Nem merev (persze, hacsak meg nem fagy, amiből már egy egészen más párhuzam következik). A vizet nem csak egy bizonyos alakú pohárból ihatjuk. Amíg nem alkuszunk meg a víz tiszta voltával, addig csak az alkalomtól függ, hogy miből isszuk. Ha az er­dőben túrázom, és majd meghalok a szomjúságtól, akkor nem válogatom meg, hogy a

vizet miből igyam. Kortyolhatok egyenesen patakból, a bőrkalapomból vagy egy vizesüveg­ből. De ha a házassági évfordulómról van szó…

– Észak-Amerikában 20-ból 19 keresztény senkit sem fog megnyerni

Krisztusnak élete során.

John és Joan házassági évfordulója van. John romantikus hangulatban érzi magát, és megszervez egy hétvégét egy tenger­parti apartmanban. A megfelelő pillanatban elővesz egy üveg alkoholmentes pezsgőt. A feleség meghatódik. Jaj, édesem! – olvadozik Joan – nem is sejtettem, hogy ilyen figyelmes vagy! Aztán John-ban feldereng, hogy nem hozott magával sem­mit, amiből megihatnák a pezsgőt. Várj egy kicsit! – kéri a feleségét. Mindjárt találok valamit! Elsiet az autóhoz, és sikerrel jár. A csomagtartó sarkában ta­lál egy ősrégi teáskannát, ami a legutóbbi kempingezés óta ma­radt ott. Tessék szívem, ebből ihatunk! Mit szólsz? Gondoljuk át reálisan! Némely férfi talán nem bánná, de hidd el, a hölgyeknek probléma lenne a kanna. És ez így is van rendjén. Különösen a jelentős alkalmakon. John következő ragyogó ötlete nyomán a fürdőszobába ma­síroz, ahol talál két alkalmatosságot, amiből pezsgőt lehet inni: a borotvahab és a dezodor kupakja.

Mivel ezzel sem jár sikerrel, John hívja az apartman üzemeltetőjét, aki örömmel hoz nekik két remekmívű vizespoharat. A probléma megoldódik, a hangu­lat jó, az ünnep felhőtlen marad. Vajon számít-e az, miből iszunk? Ha keresztények vagyunk, bármiből megisszuk az élő vizet. Az épület lehet zavarba ejtő, a prédikátor olyan unalmas, akár egy aktakukac tisztviselő, mégis járni fogunk. Az elveszettek viszont nem. A folyadéknak nem kell megváltoznia, de ha azt várjuk, hogy jöjjenek, és igyanak az élő vízből, akkor elsőrendű fontosságú, hogy vonzó pohárban kínáljuk, amiből könnyű inni, amit könnyű megfogni. Jézus kijelenti, hogy „e világnak fiai eszesebbek a világos­ságnak fiainál a maguk nemében” (lásd: Lk 16:8). A lehe­tőségek korlátlanok. Az alkalmak hihetetlenül izgalmasak. Min­denki ezen a véleményen van?

Az amerikaiak 47%-a hisz abban, hogy Jézus követett el bűnöket föl­di élete során.

Elmélkedésre

A Coca-Cola cég célja világos: a lehető legnagyobb hasznot elérni, a lehető legtöbb kóla eladásával. Módszereiket csak az adott ország törvényei korlátozzák.

Az egyház célja legyen vilá­gos számunkra, ha hatással akarunk lenni környezetünkre! Mi az Adventista Egyház célja?

E célt szem előtt tartva, mikor kell új módszereket hasz­nálni?

Melyek azok az alkalmak, amikor nem szabad új módsze­reket alkalmaznunk?

Ha vannak ilyenek, melyek ezek? Milyen figyelmeztetéseket fogalmaznál meg?

Végül, de nem utolsó sorban…

Istenem, érzem, arra szeretnél engem késztetni, hogy…

Mint egy nagy teknősbéka

(Hé, várjunk csak, nem úgy akartad írni, hogy, mint egy nagy hadsereg?)

Ez nem az a sor, amire Baring-Gould gondolt, amikor megírta a „Krisztus katonái sorakozzatok…” kezdetű klasszikus éneket. „Isten egyháza, olyan, mint egy nagy teknősbéka.” A hall­gatóság vidáman kuncogott az előadó kreatív kijelentésén. A zengő hang és kedves mosoly Charles Bradfordé, az Adventista Egyház Észak-Amerikai Divíziójának korábbi elnökéé volt, az alkalom pedig az egyik Generál Konferenciai ülésszak. És ha tetszik, ha nem, az igazságot mondta. Készítsünk csak egy gyors valóságelemzést. Az Észak-Ame­rikai Divízió területén háromszáz millió ember él, és csaknem 4800 gyülekezet van. Az adventisták nagy ébredést várnak még Jézus eljövetele előtt. Ha ez az ébredés megtörténne most, akkor 63 000 emberre jutna egy adventista gyülekezet. (Magyarorszá­gon ez az arány: 10 millió lakosra 112 gyülekezet = 89 000 em­ber egy gyülekezetre – a fordító megj.) Hmmm. Lehetséges, hogy több gyülekezetre lenne szükségünk?

Az Észak-Amerikai Divízióban évente általában körülbelül 36 000 embert hozunk be az egyházba. A halálozásokat és a hitehagyásokat leszámítva, a nettó növekedés kevesebb, mint ennek a fele: 16 000. Az észak-amerikai adventisták csaknem 900 millió dollárt adnak helyi gyülekezeteiknek minden évben (nem számítva azt a pénzösszeget, amit a tengerentúli misszióra adományoznak). A 900 millió dollárt osszuk el 16 000-rel, ami a tagság nettó növekedése, és látni fogjuk, hogy 56 000 dollárra jut egy fő növekedés. Ebbe az összegbe persze beletartozik mindaz a jó dolog, amit teszünk: az iskolák, az ifjúsági táborok, a területi irodák, az internetes programok működtetése és az uniók lapjainak a nyomtatása is. Ha Jézus nem jön el 2025-re, az Egyesült Államokban a jelenleginél 75 millióval több ember fog élni. A denveri metró területén például 2 milliós a népesség. El tudod képzelni, hogy szerte Amerikában legalább 35 Denver nőne ki a földből a következő két és fél évtizedben? 35 Denver, amit az adventista egyháznak el kellene érnie! Van egy nagy problémánk és kihívásunk. Ebben az időben, amikor Észak-Amerika népessége évente 2,5 millióval növek­szik, taglétszámunk alig emelkedik. Nagyon nehézkesen telje­sítjük a Jézustól kapott parancsot. Nem érjük el hatékonyan a körülöttünk élő embermilliókat, akiknek hallaniuk kell a meg­váltás üzenetét, Isten mérhetetlen szeretetének és kegyelmének jó hírét. Hogyan magyarázhatjuk ezt? Miért növekszünk olyan las­san? Három fő oka van ennek. Ebben a fejezetben kettőt fejtünk ki, a harmadikat pedig a következőben. A könyv további részében pedig azt mutatjuk be, hogyan találhatunk vissza a helyes ösvényre azáltal, hogy a megfelelő helyeken megfelelő gyülekezetet alapítunk, a meg­felelő módszerrel.

Míg 1990-ben a/ amerikaiak 50%-a ment templomba vagy gyülekezetbe egy átlagos hétvégén. Ez az arány mostanra 38%-ra csökkent,

Első probléma: Az egyházban saját magunk élvezzük az el­sőbbséget, és nem az elveszettek. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor olyasvalaki vett részt a bizottsági ülésen, aki nem tagja a gyülekezetnek? Amikor a bi­zottság a szolgálati módszerekről, az anyagi prioritásokról dönt, vagy meghatározza a szolgálat irányát, hányan vannak ott azok közül, akik nem sokat tudnak Istenről, hogy megfogalmazzák saját álláspontjukat?

Nincsenek ott. S mivel nincsenek ott, ezért hajlamosak vagyunk annak alapján döntéseket hozni, amit mi akarunk, s nem annak alapján, ami valóban elérné az elveszetteket. „Nemrégiben az egyik vasárnapi újság címlap sztorija egy he­lyi gyülekezetet mutatott be, amely épp akkor szavazott meg egy 600 000 dolláros összeget, hogy abból egy hatalmas sípok­kal rendelkező orgonát vásároljanak. A gyülekezet szóvivője az­zal dicsekedett, hogy az új orgona lesz a legnagyobb abban a tér­ségben. (Hogy a Sziklás hegységben, vagy a Mississippi folyó­nál, esetleg a Vatikánban? Már nem emlékszem.)

Bár lehet, hogy nem helytelen ilyen sokat költeni egy orgo­nára, emlékszem hogy azon tűnődtem: vajon hány „elveszett” (úgy értem, világi) személy lehetett ott azon a bizottsági ülésen, ahol eldöntötték, hogy több mint félmillió dollárt költenek egy orgonára?

És mit mondott volna egy barátkozó, ha részt vett volna azon az összejövetelen? Hát persze, csak rajta! Költsétek csak mind magatokra! Ti már megtaláltátok Krisztust, ez az, ami számít. A barátaim és én nagyrészt elég jól elvagyunk Isten nélkül is. Nem hiszem, hogy így lenne! íme egy szabály a gyülekezeti bizottság vagy a területi bi­zottság számára: Mindig a következő száz emberre alapozva hozzatok döntéseket, akiket el akartok érni, és ne arra a százra, akik már benn vannak a gyülekezetben!

A bizottsági ülésre min­dig állítsatok be egy üres széket. Ültessetek a székre egy képze­letbeli személyt, aki az elveszetteket képviseli; azokat, akik le­mondtak az egyházról, de talán Istenről nem; azokat, akik – ha­csak nem változik valami Jézus eljöveteléig – nem lesznek ott a Mennyben. Mielőtt bármilyen döntést meghoznátok, megállapí­tanátok a szolgálati ágak prioritásait vagy bizonyos összeget elköltenétek, mindig tegyétek fel a kérdést: Mit szólna ehhez az az elveszett személy?

Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, aki elveszett. Bizonyára fontosak a szükségleteink, de a lehetőségek százai állnak rendelkezésünkre. Ha valami történik, és életünk ma véget ér, akkor Isten kegyelméből a Mennybe megyünk, amikor Jézus eljön. De ha az elveszettek meghalnak ma, akkor örökre elvesztek! Ez bizony így nincs rendben! Jézus szerető szíve megtört azokért, akik kívül voltak Atyja szeretetén. Ezért tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket: Ami Jézus szívét megtöri, az megtöri az én szívemet is? Együttérzés tölt-e be, amikor a szom­szédban lakó családra gondolok, akik nem ismerik Jézust? Hajlandó vagyok-e oly módon megszervezni a gyülekezetet, ami jobb képet fest számukra az örökkévalóságról? Amíg elsősorban saját magunknak szervezünk istentiszteletet, addig olyanok .,. vagyunk, mint az árnyékban rejtőzködő napóra.

Második probléma: Leragadtunk a múltban. Olyan módon kom­munikálunk, ami megzavarja a szekuláris embert. Családommal egy középnyugati adventista gyülekezetet látogat­tunk meg. A szombatiskolai istentiszteleten a közösség egyik régi éneket énekelte a másik után. Az egyik az volt, hogy „Kik könnyek közt vetnek…”. Emlékeztek a refrénre? „Kévéiket hordják, kévéiket hordják, örömben aratnak, kévéiket hordják”. Amikor az ének véget ért, egy férfi – akiről később megtudtam, hogy először volt a gyülekezetben – a magasba emelte a kezét és így kiáltott: – Lenne szíves valaki megmondani nekem, mi az a kéve? Mit kell behordani?

Az éneklést vezető hölgy annyira meglepődött a kérdésen, hogy csak hebegett-habogott, és nem tudta, mit mondjon. Végül egy idősebb úriember felállt, és megpróbálta megmentem a hely­zetet, de biztos vagyok benne, hogy a látogató zavartan távozott. A Biblia világosan szól arról, hogy ha nyelveken akarunk énekelni, akkor kell, hogy legyen egy magyarázó. Nyugodtan énekelhetjük, hogy „Kévéiket hordják…”; „Galilea, Galilea, drága idők nagy tanúja…”; vagy „Ha megszólal a harsona, S az Úr minket egybegyűjt, a kristálytengernél, óh, hogy örven­dünk…”, hiszen ezek jó énekek! De ha olyan a szövegük, ami nem világos a tájékozatlanok számára, akkor el kell magyaráz­nunk, hogy tudják, mit énekelünk. Pál a kulturális alkalmazkodás bajnoka volt.

Az lKor 9:19-23 versei azt mondják, hogy Pál zsidó lett a zsidóknak, pogány a pogányoknak, törvény nélküli a törvény nélkül valók­nak (vajon ez mit jelenthetett?!). Kész volt lelki kaméleonként viselkedni, ha ezzel lelkeket menthetett meg. Lehetséges-e kultúrához alkalmazkodó módszerekkel bemu­tatni az evangéliumot anélkül, hogy leengednénk a mércét vagy megváltoztatnánk az üzenetet? Igen, minden kétséget kizáróan! Pál sosem kötött kompromisszumot az evangéliumot illetően. Sőt, azt írja, hogy ha valaki megváltoztatja az evangéliumot, legyen átkozott (Gal 1:8)! De hajlandó volt túllépni természetes szokásain – vagy komfortzónáján ha ennek eredményeként több elveszett csatlakozhatott Isten országához. Mielőtt Pál ilyen nagy eredményt ért volna el a kultúrához való alkalmazkodása területén, Jézus példát adott ebben is. Lé­nyegében ezt mondta: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5:14). Miért rejtenéd el ezt a fényt – amelyre oly nagy szüksége van ennek a sötét világnak – a zavarba ejtő nyelvezet és régies formák mögé? Ennek semmi értelme nincs.

Ezután elmondta a történelem legnagyszerűbb prédikációját – a hegyi beszédet -, amelyben az emberek nyelvének és kultúrájának megfelelő példázatokkal és történetekkel tárta fel előttük az igazság fényét. Haddon Robinson, aki prédikátor és tanító azt mondja: „Amerika egy poszt-keresztény korszakba lépett, és mostantól kezdve azt tervezzük, hogy a lelkészek következő nemzedékét olyan misszionáriusoknak képezzük ki, akik idegen kultúra elé­résére hivatottak. Felejtsük el a generációk közötti szakadékot! Az adventisták és a világ között kulturális szakadék van! Jézus emberhalászoknak hívott el bennünket. A mi kultúránk a leve­gő, az övék a víz. Az adventista egyház kétféle veszéllyel néz szembe. Az első az, hogy megváltoztatjuk az üzenetünket. Ezt nem kell megten­nünk. Nem szabad megtennünk! Az, ha felhígítjuk mindazt, amit vallunk, nem fogja egyházunkhoz vonzani az elveszetteket; különben is helytelen megoldás.

A második veszély viszont az, ha elmulasztjuk megváltoztatni módszereinket, s így időszerűtlenné válunk, befolyás nélküli csodabogarak leszünk, mint az „Amish adventisták”, akik – jelképesen – lovas kocsin utaznak, és pislogó gyertyával próbálják megvilágítani az utat maguk előtt. Jól mondja a költemény: „A módszerek sokan vannak, az alapelv mégis kevés, a módszerek változhatnak, de az elvek nem épp!” Túl sok az olyan gyülekezet, ahol az emberek XVII. század­beli székeken ülnek, XVIII. századbeli énekeket énekelnek, XIX. századbeli hangszerek kíséretével. Egyesek úgy gondol­ják, akkor vagyunk kulturális értelemben időszerűek, ha az or­gona már árammal működik!

Keressük meg az egyensúlyi helyzetet! Semmi rossz nincs abban, ahogyan tartjuk az istentiszteleteinket. Egyháztagjaink közül sokan szeretik ezt, és áldást találnak benne, mivel ők ilyen stílusú istentiszteleten tértek meg. Ezt a felfogást tisztelnünk kell. A régi állapot fenntartásán túl azonban azt is meg kell tenni, amit Pál megtett, ha el akarjuk érni „a törvény nélkül valókat” a mai világban. Miért? Pál szavaival élve azért, hogy „minden módon megtartsunk némelyeket” (lKor 9:22)

Elmélkedésre: A lélekmentés Észak-Amerikában (és Magyarországon is: a szerk.) bizony megrekedt. Eszedbe jutnak-e olyan helyzetek, amikor saját vágyainkat részesítettük előnyben a gyülekezeti életben az elveszettek rovására?

Ha igen, melyek voltak ezek?

Tegyük fel, hogy Jézus megjelenik a következő bizottsági ülésen, és beszédet mond az elveszettekről.

Mit gondolsz, mit mondana?

Miközben átgondolod, hogy Pál kész volt „bármi áron” megnyerni az elveszetteket, hajlandó vagy-e te is megtenni ugyanezt?

Végül, de nem utolsó sorban: Istenem, érzem, hogy arra indítasz engem, hogy..

A színes üvegablakos mennyezet

(Ha a határ a csillagos ég, akkor mi áll az utunkban? A forgóajtón át tömegek áramlottak ki az emberek közé. Csúcs­forgalom volt. Néztem az arcokat, és hangosan gondolkodtam: „Mit csinálok én egy ekkora metropoliszban?” Egyik nap még családommal együtt a Missouri-vadonban éltem, míg másnap már Amerika egyik legnagyobb városában találtuk magunkat. 1982-őt írtunk. A Cincinnati Első Gyülekezet frissen kine­vezett lelkésze voltam. Fiatal, energikus és nagyon naiv. Két lelkész dolgozott még velem, és olthatatlan vágyat éreztem a lélekmentés iránt. Kész voltam a keresztények-kontra-oroszlánok típusú visszavágóra. Nincs többé status quo!: ez volt a jelsza­vam. A feje tetejére állítjuk ezt a várost! Ezt vallottam egészen addig, míg valaki meg nem mutatta nekem a számokat. Az elmúlt években a gyülekezet taglétszáma fel-alá hullám­zott, de az odaérkezésemet megelőző 25 évben nagyjából azo­nos maradt. Mindegy milyen lelkész vezette a gyülekezetet, mindegy milyen evangélizációs stratégiát alkalmaztak, a gyüle­kezet alapvetően ugyanakkora maradt egy negyed századon keresztül.

Harmadik probléma: Nem jutottunk el addig a felismerésig, miszerint végül minden gyülekezet stagnálni kezd. (Az első és második problémát az előző fejezetben tárgyaltuk.) íme egy sokat mondó adat: egy öt éve fennálló, átlagos déli bap­tista gyülekezet létszáma 145 tag. Az átlagos száz éves gyüle­kezeté pedig 155. Egy kis matematika: 95 év kellett ahhoz, hogy öt taggal növekedjék a gyülekezet. Miért? Mert minden gyüle­kezet végül stagnálni kezd. Körülbelül tíz évvel ezelőtt elhatároztam, hogy egy kicsit fogyókúrázom. Felhívtam egy orvos barátomat, és azt mondtam neki: – Le kell adnom vagy hét kilót. Tudnál nekem segíteni? Többféle lehetőséged van – mondta. Szedhetsz étvágycsökkentő tablettákat, és le fogsz fogyni. De amint abbahagyod, visszaszeded a kilókat. Ihatsz gyorsfo­gyasztó tejitalt minden nap, és le fogsz fogyni. De ha visszatérsz a megszokott ételekhez, valószínűleg megint meghízol. Akkor mit javasolsz? Több ilyen tényezőt kell meg­változtatni.- Sosem hallottam ilyenekről.

Mik ezek?

– Van néhány belőlük. Az egyik az öröklés. Ezen nem tudsz változtatni. De az összes többin igen. Például, mit eszel, mennyit eszel, mikor eszel. Mikor mozogsz, mennyit mozogsz, milyen típusú ez a testmozgás. Ezek is adott tényezők. Ha tartós súlycsökkenést akarsz elérni, akkor tartósan kell megváltoztatnod valamit. Egy módszer, amit megtanulhatsz – folytatta – az, hogyha az utolsó étkezésed időpontja délután három óra előtt van, akkor le fogsz fogyni, és a kilók nem is jönnek vissza.

Nem gond, ezt meg tudom tenni – válaszoltam. Körülbelül hat héten át tartottam is magam ehhez. Nem ettem semmit három óra után, és fogytam. Jobban néztem ki, és remekül éreztem magam. De egy nap mégis eszembe jutott vala­mi: Nem akarok így élni életem végéig. Én szeretek vacsorázni, mert akkor szolgálják fel a legjobb ételeket. Ilyenkor van az egyedüli lehetőségem arra, hogy a családommal együtt étkez­zek. Nem fogok e nélkül élni a következő 60 vagy még több év során! Amint ezt eldöntöttem, máris adódott a következő választási lehetőség. Ha felhagyok korábbi étkezési szokásommal, akkor vissza fogom szedni a kilókat.

Talán megváltoztathatok egy má­sik adott tényezőt. A testmozgást választottam. A kelleténél töb­bet fizettem ki egy Nordic Track nevű síelő gépért, elkezdtem a rendszeres edzést, visszaszoktam a vacsorára, és tartottam a sú­lyomat. Az adott tényezők csodálatosak! (Köszönöm Dr. Agatha Thrash tanácsait, s hogy belement elmélete inkább libe­rálisnak mondható átiratának használatába.) A gyülekezeteknek is vannak ilyen adott tényezői. Kép­zeljünk el egy műanyag eldobható poharat! Amikor az üzemben elkészítették, eldöntötték, hogy mennyi folyadék férjen bele. Készíthettek volna egy decis vagy három decis poharat is.

De most tételezzük fel, hogy 2,4  deciliteres pohár készítése mellett döntöttek. Töltsük tele vízzel ezt a poharat! Amikor tele van, öntsük még tovább! Mi történik? Túlfolyik a peremén. De ra­gaszkodunk ahhoz, hogy még több víz legyen a pohárban, ezért még nagyobb lelkesedéssel öntjük bele. Nem számít hogy kifo­lyik, a legjobb és legmagasztosabb indítékaink vannak. De mit ér mindez? A pohár csak 2,4 deciliteres, és nem tud többet befo­gadni. Most fogjunk egy ceruzát, és itt-ott szúrjunk egy-egy lyukat a pohár oldalába. A vízszint a pohárban addig emelkedik, amíg el nem éri a legalacsonyabban lévő lyukat. A pohár mérete már lényegtelen. Kevesebb vizet tud magában tartani, mint amennyit kellene.

Most hadd jelképezze ez a pohár a gyülekezet tagságát! Ha tudat alatt is, de gyakran már akkor eldöntjük, mekkora legyen végül a gyülekezetünk (hány deciliteres, vagyis hány tagot számláljon), mielőtt még az alapítását elkezdtük volna. Például, a gyülekezeti bizottság megszavazza, hogy vásárol egy félhek­tárnyi földterületet a gyülekezeti épület számára. Vajon egy, kettő vagy három deciliteres poharat várnak? Ha megvan a kezdeti  méret, utána lyukakat szúrunk a poha­rainkba döntéseinkkel, terveinkkel, vagy éppen terveink hiányá­val, s azzal, hogy mennyire értékeljük az embereket.

Már említettük, hogy az egyik adott tényező a fizikai értelemben vett tervezés.

Ha például az emberek nem tudnak leparkolni az autóikkal, akkor nem is lesz erre szükség. Ha az imaterem tele van, akkor egy másik istentiszteletet kell beiktatni, bővíteni kell a helyet vagy újabb gyülekezetet kell alapítani. Ha a gyülekezet úgy néz ki, mint egy elhanyagolt közrak­tár, akkor semmi sem fogja megakadályozni az emberek távol­maradását.

Egy másik adott tényező a vezetőség. Ha a lelkész szemé­lyesen próbál meg pásztorolni minden tagot -, ahelyett hogy inkább úgy dolgozna, mint egy gazdaságvezető, (elnézést a kife­jezésért!) – a gyülekezetnek sosem lesz 150-nél több tagja. Ehhez elkerülhetetlenül hozzátartozik a kérdés: Biblikus módon dolgozik-e a lelkész? Kiképzi-e a szenteket a szolgálat mun­kájára (lásd: Ef 4:12)? kitart amellett, hogy ö a megfelelő ember mindenféle

munkára? Az is számít, hogy mennyi ideig marad

Azok a gyülekezetek, ahol pár évente új

lelkészt köszön­tenek, ritkán változtatnak egy adott tényezőn.

Egy másik adott tényező, hogy hogyan, vagy hogyan nem evangélizálunk. Ha az evangélizáció csupán abból áll, hogy hébe-hóba egy-egy képzett személy tart sorozatot, akkor a gyülekezet nem fog folyamatosan növekedni. Ha viszont abból áll, hogy barátságokat kötünk az elveszettekkel, ha ez a nap 24 órá­jában, a hét és az év minden napján történik, ha a lelkész példát mutat, s azt mindenki próbálja követni, akkor a poháron máris eltűnik egy lyuk. A következő adott tényező a gyülekezet nyilvános istentisztelet. Kérdezz meg egy adventista keresztényt, miért nem hívja meg barátait a gyűlekezetbe. és már előre tudod, mit fog mon­dani! A válasz sajnos megjósolható. Az egyhangú szombati istentiszteletek gátolják a növeke­dést, míg meg nem történik a következő:

1./ A hívők alig várják, hogy ott lehessenek.

2/ Büszkén hozzák el barátaikat.

3/ Minden résztvevő lelkesedik azért, hogy újra jöhessen.

A gyülekezet felépítése is hatással van növekedésére, vagy hanyatlására. Az üzleti guru Peter Drucker azt állítja: „a szerve­zés célja az, hogy jelentéktelenné tegye a gyengeségeket” (The Effective Executive, New York: Harper and Row, 1966, 71. ol­dal). Minél nagyobb egy gyülekezet, annál fontosabb, hogy a maxi­mális hatékonyság érdekében szervezett legyen. A gyülekeze­teket meg kell szervezni azért, hogy a tagok igényei teljesül­jenek, mindenki képes legyen arra, hogy a következő lépést megtegye az érett tanítványság felé (kiscsoportok, bibliakörök vezetése), és aki akar, szolgálhasson”hasznosan Istentől kapott ajándékai szerint. Szervezzünk helyesen, a nagy misszióparancs értelmében, és a pohár még tovább javul!

A hatodik adott tényező: a kapcsolatok. Az elmúlt nyáron voltam egy közösségben: az a gyülekezet olyan rideg volt, akár egy revizor mosolya. Az istentisztelet után ültem – egyedül – a parkolóban, és figyeltem, ahogy az utolsó autó is kikanyarodik. Nevettem, csak azért, hogy ne sírjak. Nem csoda, hogy egyes gyülekezetek nem növekednek. Ha megkérdeznénk a tagokat, hogy „ti tényleg szeretitek egymást?, valóban akarjátok, hogy itt legyenek az elveszettek?” Mit mondanának? „Hát persze!” Mégis olyan légkört teremtettek, ami hangosabb a szavaiknál. Ha az érdeklődők elég bátrak ahhoz, hogy betérjenek oda, vajon bizton­ságban vannak? Igen, Jézus akkor is szeretett bennünket, „mikor még bűnösök voltunk” (Róm 5:8), de vajon tagjaink képesek-e bizonyítani, hogy feltétel nélkül szeretik az elveszetteket?

Végül, de nem utolsó sorban: a látás. A lelkész mit szeretne, mekkorára növekedjék a gyülekezet? Mi a helyzet a tagokkal?

Kis csoportunk, amely szombatonként összejön a két utca talál­kozásánál lévő házban, vajon elég nagy? Nincs ideális méret minden gyülekezet számára, de amikor a templomtornyok ár­nyékában sok ezernyi ember él, és a környezetünkben is, akkor nem szükséges-e olyan látás, amely mindnyájukat magában fog­lalja? Hajlandóak vagyunk-e megfizetni értük az árat, hogy Jézushoz vonzzuk őket, még ha ez azt jelenti is, hogy a felduz­zadt közösségben nem ismerünk majd mindenkit? (Gondolkoz­zunk ésszerűen: az örökkévalóság áll majd a rendelkezésünkre, hogy megismerjük egymást, nemde?!)

Most már van elképzelésünk arról, miért torpannak meg a gyülekezetek a fejlődésben; miért ütközik bele végül minden gyülekezet a festett üvegű mennyezetbe; s miért apadt le a víz­szint a 2,4 deciliteres pohárban egészen a legalsó lyuk szintjéig. Mit tegyünk most? Önthetjük továbbra is a vizet, és figyeljük, mi történik. Tarthatunk evangélizációs sorozatokat, és tölthetjük gyorsabban, mint ahogy ki tudna folyni. De hat hónap, esetleg egy éve múlva körbenézünk, és kesergünk, hogy megint csak ugyanaz történt: a vízszint ismét csak a másfél deciliternél van. Más lehetőség? Olvass tovább!

Elmélkedésre Minden gyülekezet megtorpan a fejlődésben, általában még a huszadik születésnapja előtt. Hogyan alakult gyüleke­zeted taglétszáma az egy évtizeddel ezelőttihez viszonyítva?

Küszködött-e azzal a gyülekezeted, hogy megtartsa az új tagokat, akik egy-egy nyilvános előadássorozat folyamán ke­resztelkedtek meg? Ha igen, rájöttetek-e, hogy miért?

A felsorolt hét adott tényező közül melyiknél mutatkozik nálatok a legnagyobb hiányosság?

Végül, de nem utolsó sorban…

Istenem, érzem, arra késztetsz engem, hogy..

Jó hírünk van: a gyülekezetünk várandós!

(A rossz hír: a 99. hónapban van!)

Szombat volt, és egy érdekes városban voltam. Az istentisztelet végeztével lementem a lépcsőn, hogy élvezhessem a legendás, adventista közös ebédek egyikét. Az asztalomnál egy házaspár ült, akik megkérdezték tőlem: – Hogy hívnak? Honnan jöttél? Mi a foglalkozásod?

Nevem Ron, Vancouverben lakom, és én vagyok néhány unió gyülekezetalapításért felelős vezetője.

Hogy mi vagy?

Gyülekezetalapításokért felelős vezető.

Az meg mit jelent?

Tudjátok, új gyülekezeteket indítok.

Miért akarsz ilyesmivel foglalkozni?

Akár hiszi, akár nem a kedves olvasó, hallottam már ilyen kérdést.

A hosszú magyarázatot szeretnétek, a közepeset vagy a rövidet?

A választ tudtam előre.

Először a rövidet. Aztán ha többet szeretnénk tudni, kérdezünk.

Rendben van – vágtam a közepébe íme a rövid verzió. Hadd mondjak valamit csak úgy találomra erről a gyülekezetről! Ti mondjátok meg, hogy igazam van-e! Soha életemben nem jártam még ebben a városban. De lefogadom, hogy ez a gyüle­kezet ugyanolyan taglétszámú most, mint volt 20 évvel ezelőtt. Igazam van? – Hááát… – simította végig az állát az atyafi. Felesége a sarkot bámulta.

Azt hiszem, igazad van – vallották be.

Megragadtam az alkalmat.

Ha Jézus nem jön el az elkövetkező 20 évben, ez a gyüle­kezet ugyanekkora marad, mint ma. Ezért alapítok gyülekeze­teket.

Megfogtam őket.

Jól van, jól van. Készen állunk a hosszú változatra. Mondj erről többet!

Ezután 90 percig beszélgettünk a gyülekezetalapításról.

Hogy honnan tudtam a gyülekezetük történetét, holott sosem jártam ott? Mert ez igaz minden gyülekezetre: Észak-Amerikában minden városban ugyanannyi az adventisták száma, mint volt 20 évvel ezelőtt, kivételt csupán azok képeznek, ahol gyüle­kezeteket alapítottunk az elmúlt 20 esztendő során.

Mindenki arról álmodik, hogy a gyülekezet növekedni fog. Bensőnk nem elégszik meg azzal, hogy évről évre csupán egy maroknyi aktív tagunk van. A lelkészek fenn virrasztanak éjsza­kánként, inspirációért könyörögnek, majd elhanyagolják család­jukat, egészségüket – gyakran saját hitéletüket is azon jó szándékú erőfeszítésük miatt, hogy növeljék a gyülekezet lét­számát. A laikus vezetők bőkezűen adakoznak, és végigülnek minden bizottsági ülést. A területi vezetők agresszív lelkészeket választanak, és jolly-joker evangélizátorokat helyeznek ki. Amerika adventista gyülekezetei azonban csaknem teljesen visszatértek a kezdőponthoz a növekedési körben.

Elméletileg be lehet tömni a poháron lévő lyukakat. De nagyon kevés az olyan gyülekezeti vezető, aki tudja, hogy mit jelentenek ezek a lyukak. Ha már tudják, akkor őszintén fel kell tenniük a kérdést: Van-e bátorságunk ahhoz, hogy végigcsinál­juk a változtatásokat? Száz gyülekezetből 99-nek nincs ehhez bátorsága, mert túl bonyolult, túl fájdalmas, túl költséges. Ezért olyan ritka, amelyik megteszi.

Vegyük például az Oregon állambeli Portlandet. Ezt a várost három dologról ismerik: a rózsákról, az esőről, és az adventis­tákról. (Na jó, lehet, hogy két dologról…) Portland városának területén 65 adventista gyülekezet van, összesen 15 000 taggal. Kérdés: ha Portlandben csak egy gyülekezetünk lenne, akkor annak vajon 15 000 tagja lenne? Természetesen nem. Mi történt volna, ha az évek során csak arra tettünk volna erőfeszítést, hogy azt az eredeti, egyetlen gyülekezetet növeljük? A választól megremegek. Az évek során a Portland-beli adventistákat az a látás vezérelte, hogy az egyre folytatódó gyülekezetalapítások által növeljék Isten országát – és az eredmény fantasztikus.

Itt a lényeg. A gyülekezetek is olyanok, mint az emberek. Végül éretté válnak. Amikor elérik az érett felnőttkort, megáll­nak a növekedésben. Tapasztalhatnak némi kiugrást egy-egy evangélizációs sorozat után, de évtizedek telnek el anélkül, hogy taglétszámuk jelentősen, és folyamatosan növekedne. Azért van ez, mert nem egészségesek? Nem. Ugyanolyan egészségesek lehetnek, mint amilyenek akkor voltak, amikor az unió lapjában gyorsan növekvő gyülekezetként mutatták be őket. (Mikor is volt az? 1968-ban?) Viszont amikor már érettek, akkor szerepük megváltozik, s már nem csupán arra korlátozódik, hogy ők maguk növekedjenek, hanem arra is kiterjed, hogy új, misszió­centrikus gyülekezeteket szüljenek.

Az elmúlt tíz évben 9.5%-kal csökkent a protestáns gyülekezetek Az taglétszáma Amerikában, mi közben a lakosság 11%-kal nőtt.

Ismételjük át ezt újra, hogy világos legyen!Az érett gyülekezetek nem ­ feltétlenül egészségtele­nek, de másként kell hozzájárulniuk az evangélium folyamatos terjesztéséhez. Most az a kiváltságuk, hogy életet adhatnak egy új, energiával teli, újszülött gyülekezetnek. Az Andrews Egye­tem egyik kutatása a következő tényt szögezi le: „Az új adven­tista gyülekezetek tízszer nagyobb arányban fejlődnek, mint a már régebben alapítottak” (Roger Dudley tanulmánya. További nagyszerű fejtegetés a témában: Aubrey Malphurs: Planting Growing Churches; Grand Rapids, Ml: Baker, 1992, 42. oldal).

Hadd használjam ehhez a gyermekeim példáját! A feleségem­nek és nekem két lányunk van, mindketten huszonévesek. Volt olyan időszak (vagy 15 évvel ezelőtt), amikor Maria és lana tízszer olyan gyorsan fejlődtek, mint mi, és ez jó dolog. Hiszen ha életüknek abban a szakaszában nem fejlődtek volna, akkor ott valami bizony nem lett volna rendjén. S ha a feleségem és én ebben az életszakaszunkban is nőttünk volna, akkor ott sem lett volna valami rendben! Ha már elértük a felnőttkort, szerepünk megváltozott: nem önmagunkat kellett növelni, hanem életet kellett adni a következő generációnak. S nemsokára a lányaink is ugyanezt teszik.

A felekezetközi kutatások azt mutatják, hogy ha egy gyülekezet újonnan alakult, és nincs még három éves, akkor három tag tud megnyerni egy megtérőt évente. Ha a gyülekezet négy és tíz év között van, akkor hét tag tud megnyerni egy megtérőt évente. Ha már túl van a tíz éves koron, akkor 89 tag szükséges, egy megtérő megnyeréséhez évente. (A Church Multiplication Training Center /Colorado Springs, CO./ által folytatott kutatás alapján.)

A gyülekezet élő szervezet. Normális dolog, ha az első né­hány évtizedben növekszik. De az is normális, hogy a növe­kedés befejeződjék abban az időszakban, amikor a gyülekezet készen áll, és várja is, hogy életet adhasson a gyülekezetek újabb generációjának.

George Knight így fogalmazza meg egyik könyve címében a problémát: A kövér hölgy és a királyság (Tha Fat Lady and the Kingdom). Az író gondolatmenete a következő: az egyház túl­súlyos. De várjunk csak egy percet! Nem biztos, hogy ez a túl­súly kimondottan zsírrétegből adódik. A gömbölyödő pocak azt is jelentheti, hogy várandós. Lehet, hogy az adventista egyház annak határán áll, hogy gyülekezetek százainak adjon életet? Bármely szülész megmondhatja, hogy ha egy anya terhes, és nem szül meg, akkor saját élete is veszélyben van. Ti is úgy gondol­játok, hogy itt az ideje a szülés megindításának?

Íme a terhességi teszt: Hogy áll ma a gyülekezet taglétszáma?

Sokat változott-e az elmúlt egy-két évtizedben?

Vannak-e még el nem ért emberek a környéken?

A válaszok alapján azt mondhatom: A gyülekezet várandós!

Elmélkedésre

Okozott-e már frusztrációt az, hogy a sok erőfeszítés ellenére olyan csekély a növekedés a gyülekezetben? Ha igen, mondj egy-két frissen élő példát erre!

Mit gondolsz, az új gyülekezetek miért növekednek tízszer olyan gyorsan, mint a már régen megalapított gyülekezetek?

Milyen jelek mutatják, hogy gyülekezeted várandós?

Végül, de nem utolsó sorban…Istenem, érzem, hogy arra késztetsz engem….

A szülés fájdalommal jár

(De az eredmény kárpótol a fájdalomért)

„Könnyebb gyermeket szülni, mint halottat támasztani.”

Tapasztalataim mindkét területen korlátozottak, így hát in­kább elhiszem, amiről a szónok beszélt.

Az előadás helye a Fuller Szeminárium, Gyülekezetnöveke­dési Osztály, ahol nagyszerű volt Peter Wagner professzor hu­morérzéke. Többek között ezt mondta: „A világon a leghaté­konyabb evangélizációs módszer a gyülekezetalapítás”.

Ha ez igaz – tettem fel magamnak a kérdést akkor miért nem tesszük? Az utóbbi években én is megtapasztaltam: e kijelentés való­ban igaz. Tényleg könnyebb gyermeket szülni, műit halottat támasztani. (A feleségem nem olyan biztos ebben. „Ilyet csak férfiak mondhatnak” – erősködik.) És a világon határozottan a legjobb evangélizációs módszer az új gyülekezetek alapítása.

Megspórolhatjátok magatoknak a kutatást. Nem kell átbön­gészni az Egyházak Évkönyvét. Ha tudni akarjátok, mely fele­kezetek fejlődnek Észak-Amerikában, csak tegyétek fel a kérdést: „Van-e erőteljes gyülekezetalapító stratégiájuk?” Ha van, akkor növekednek. Ha nincs, akkor nem fejlődnek. Ilyen egyszerű ez. Ha az adventisták megragadják a lehetőséget, és legfőbb prioritássá teszik a gyülekezetalapítást, akkor Isten ál­dása kíséri őket. Tüneményes sikerekkel fog elkápráztatni ben­nünket.

Egy kérdés gyötör évek óta: Miért nem alapítunk gyüle­kezeteket? Amikor a bizonyítékok hegyként tornyosulnak előt­tünk, miért nem tesszük mégis? Miért próbálkozunk azzal, hogy a fejlődésben már megrekedt gyülekezeteket növeljük, s ezt tartjuk a munka előrehaladása egyetlen módjának? Már megtaláltam a választ: azért, mert a gyermekszülés fáj­dalommal jár. Igaz, királyi fájdalommal. Reggeli rosszulléttel kezdődik, ellenőrzésekkel és orvosi tiszteletdíjjal. A folytatás: őrült rohanás a kórházba, vajúdás és szülés. Aztán ott a rácsos kiságy, a ruhácskák, pelenkák milliói és az álmatlan éjszakák. Nem is említve a beszerzendő élelmiszereket, a tankönyvek árát, s végül a fizetendő biztosítások felháborító összegeit. Józan pil­lanataiban senki sem vállalna gyereket, igaz? Ha mindez egy IQ teszt formájában találna bennünket, legtöbben csúfos kudarcot vallanánk. Végezzük hát el a tesztet!

Amerikában minden évben közel 4000 gyülekezet zárja be a kapuit végleg.

Először a „Legyen-e gyerekünk, vagy sem?” című teszt: (Beszéld meg eredményeidet a pároddal!)

Nem kellene először még nőnünk egy kicsit?

Nincs már a világban épp elég kicsi, nehéz sorsú gyermek?

Nem túl nagyok egy gyermek születésének költségei? (Alig bírjuk már fizetni a meglévő számláinkat is.)

Egyes gyerekek nagyon problémásak. Merjük-e vállalni a kockázatot?

Nem sérül-e meg az anya a szülésben?

Nos, hogy sikerült?

Most az „Alapítsunk-e gyülekezetet, vagy sem?” című teszt következik:

(Beszéljétek meg az eredményt a következő bizottsági ülé­sen!)

Nem kellene először még nőnünk egy kicsit?

A kérdés jogos. Mivel oly sok gyülekezetünk van, amely még nem érte el befogadóképességének határát, miért kellene újakat alapítani, mielőtt még a régiek tele lennének? Lyle Schaller valóságra alapozott kijelentése: „Egyesek úgy gondol­ják, hogy először erőtől duzzadóvá kell tennünk a már meglévő közösségeinket, mielőtt új gyülekezeteket alapítanánk. Ezzel csak az a probléma, hogy senki sem tudja, hogyan tegyük…, és senki sem olyan fiatal, hogy elég sokáig éljen, míg ezt meg­valósítja”.

Évekig próbálkoztunk azzal, hogy megtöltsük a félig üres gyülekezeteket, eredménytelenül. Van egy maroknyi gyüleke­zet, amelynek sikerült megtörnie a stagnálást, de ez olyan ritka, mint a fehér holló. Próbálkozzunk tovább! Miközben buzgón imádkozunk, keményen dolgozunk, és megteszünk minden tő­lünk telhetőt, alapítsuk meg az élettől duzzadó, misszióközpon­tú gyülekezetek következő nemzedékét mindenhol, ahol csak lehetséges!

A feleségem és én elég fiatalon házasodtunk össze, de sosem mondtuk azt: „Várjunk a gyermekekkel addig, míg egy kicsit növünk!” Életünk akkori szakaszában különösen izgalmas volt segédkezni a következő generáció létrehozásában.

2. Nincs már így is épp elég kicsi, nehéz sorsú gyülekezet?

A válasz: de igen, egyes helyeken bizony van. De ennek oka van. Az adventista gyülekezetalapítás a „sötét területek evangélizácó” módszerét követte. Kiterítettük a térképet, kijelöltük a megyehatárokat, rangsoroltuk a még el nem ért területeket a né­pesség alapján, és megtettünk mindent azért, hogy gyülekezetet alapítsunk azon a helyen. Ennek eredménye az lett, hogy szerte az országban megalapítottunk néhány ezer kicsi, vidéki gyü­lekezetet.

Hála Istennek ezért a látásért, mert e gyülekezetek közül még sok van, amely hatékonyan szórja az igazság fényét a városok­ban is. Néhány közösség azonban elsorvadt, és nem rendelkezik többé nagy missziós lehetőséggel. Egyes helyeken – valljuk be – bátorság érmet érdemelnek azok, akiknek van merszük kiemel­ni szánalmas helyzetükből ezeket a már nem életképes gyüle­kezeteket.

Az a tény azonban, hogy egyes gyülekezetek kicsik és sosem fognak növekedni, nem szabad, hogy meggátoljon bennünket abban, hogy olyan gyülekezeteket alapítsunk, amelyek növe­kedni fognak, és az elveszettek ezreit fogják elérni. Ma máshová kell helyezni a hangsúlyt. Ahelyett, hogy megcéloznánk a térképen a még sötét megyéket, ott kell gyülekezeteket alapíta­nunk, ahol az elveszettek nagy része él. Ésaiás kijelenti: „sötét­ség borítja a földet, és éjszaka a népeket” (Ésa 60:2). Ott a leg­nagyobb a sötétség, ahol a legtöbb ember él; ezek a városok.

Bizony, a világon nagyon sok alultáplált gyermek él. De a feleségemmel együtt úgy határoztunk, hogy mégis belevágunk, és „létrehozzuk” saját gyermekeinket, aztán minden tőlünk tel­hetőt megteszünk azért, hogy egészségesek legyenek.

3. Nem túl magasak egy új gyülekezet alapításának a költ­ségei? (A meglévő lelkészeket is alig tudjuk fizetni.) Az unió már kiszámolta ezt. Elkülönített egy alapot, és gyü­lekezetalapítókat alkalmazott. Jelenleg minden egyházterület megkapja a tizedet az újonnan alapított gyülekezetektől. Ahe­lyett, hogy ezt beolvasztanák más pénzalapokba, amelyekből milliónyi hasznos dolgot finanszíroznának, ezt a részt a terület által elkülönített gyülekezetalapítási alapba helyezik. Ez a pénz hónapról hónapra gyarapodik, és pénzalapot jelent az új gyüle­kezetek következő hullámának a finanszírozására. (Mindez Észak-Amerikára vonatkozik. A magyar eljárással kapcsolatos információért hívd a Globál Misszió irodáját: 28/547-285!)

Észak-Amerikában az adventisták évente mintegy 900 millió dollárt adakoznak. Minden szervezetre jellemző az, hogy min­dig jut pénz arra, amit prioritásként kezelnek (lásd a 9. fejezetet, amelyben elmondjuk, hogyan finanszírozták az adventisták a gyülekezetalapítást száz évvel ezelőtt).

Igen, a gyerekek költséges kis lények. De feleségemmel együtt le nem cserélnénk őket ezernyi közös pénzalapért sem.

Egyes újonnan alapított gyülekezetek nagyon problémá­sak. Vállaljuk-e a kockázatot?

Néha annyira félünk attól, hogy kompromisszumot kössünk az üzenet hirdetéséért, hogy inkább a missziót kompromittáljuk. A remény nélküli emberek, akik Krisztus nélkül rohannak a sír felé, az okai annak, hogy vállalnunk kell a kockázatot, amelyet egyébiránt minimálisra lehet csökkenteni. Hogyan? Azzal, ha a megfelelő embert választjuk ki a gyülekezet vezetésére. „Ha meg akarod mérni a gyülekezet hőmérsékletét – mondta egy bölcs ember -, akkor tedd a hőmérőt a lelkész szájába!” Vá­lasszunk olyan lelkészt, aki szereti Jézust, hűséges a misszióhoz és az egyház üzenetéhez, s a közösség valószínűleg követni fogja.

A feleségem és én is ismertünk kicsit félnótás gyerekeket, de ez nem gátolt abban, hogy úgy döntsünk, felneveljük a saját gyermekeinket.

Nem sérül-e meg az anyagyülekezet, ha gyermeket szül?

A gyermekszülés ritkán fájdalmatlan, de hosszú távon olyan előnyökkel jár, ami kárpótol a fájdalomért. Amikor egy gyüle­kezet úgy dönt, hogy vállalja a nehézségeket, és az elveszettek megmentése érdekében alapít egy gyülekezetet, maga az anyagyülekezet is áldást nyer és megerősödik. Az alapelv szinte kiabál a Szentírásból: „Adjatok, néktek is adatik” (Lk 6:38). Persze egyes tagok nem találják ezt áldásnak. Úgy értelme­zik a gyülekezetalapítást, mint ami veszélyezteti saját gyü­lekezetük stabilitását és sikerét. Ez arra a kiscserkészre emlé­keztet engem, akit megkérdezett a vezetője, vajon elvégezte-e már a napi jó cselekedetét.

Azt hiszem, még nem – válaszolta a fiú.

Ide figyelj, fiatalember! – mondta neki komolyan a vezető. Most menj, cselekedj jót, és vissza ne gyere, amíg nem végeztél! Nem telt el húsz perc, s a fiú vissza is jött. Kész csőd volt, csak rá kellett nézni. Ruhája cafatokban lógott, haja összekócolódva, arca sebes volt és vérzett. Jó ég, fiam, mit csináltál? Csak elvégeztem a napi jócselekedetet.

Mit tettél? Átsegítettem egy idős hölgyet az úton.

Akkor miért kócos a hajad, véres az arcod és tépett a ruhád?

Hát – vallotta be a fiú – , nem igazán akart átmenni a túloldalra.

Egyes gyülekezetek nem nagyon akarnak átmenni a túloldal­ra! De ha átgondolják, mennyire szereti Isten az elveszetteket, és megtudják, mennyire meg fog erősödni saját gyülekezetük is, akkor készek megfizetni az árat.

Mit szeretnél, mi jellemezze a gyülekezetedet? Arra vágysz, bár többet imádkoznának, és többet adakoznának? Az a vágyad, bár jobban szeretnék az elveszetteket? Azt kívánod, bár elsza­kadnának a televíziótól, és a szolgálatra is szentelnének időt? Ha az anyagyülekezetnek gyermeke lesz, akkor ezek automatikusan bekövetkeznek, mert szükségszerű, hogy bekövetkezzenek. A régiben, és az újban is. Olyan ez, mint egy azonnali ébredés.

Íme egy tapasztalati szabály: Gyülekezetalapítás után egy évvel a látogatottság 20%-kal magasabb (az újban, a régivel összevetve), öt évvel később 50%-kal magasabb, egy évtizeddel később pedig már a duplája egy-egy szombati istentiszteleten. Gyakran ez még hamarabb megtörténik. Ellen White következő szavai először sokkszerűen hatottak rám: „Isten általában nem tesz csodákat igazsága terjedése érdekében. … Azon nagyszerű alapelvek alapján munkálkodik, amelyeket már megismertetett velünk, s a mi részünk az, hogy bölcs terveket készítsünk, és munkába állítsuk azokat az eszközöket, amelyek által Isten bizonyos eredményeket érhet el” (Christian Service, Washington, D.C.: General Conference of Seventh-day Adventists, 1947; 228. oldal). Én mindennap csodákért imádkozom. S a legtöbben ezt tesszük. De Isten általában nem így munkálkodik. Ó, igen, néha ma is történnek csodák. A fejszék még mindig lebegnek a vízen. A szamarak ma is beszélnek, a nap ma is megáll. De Isten általában nem így dolgozik, hanem alapelvek szerint. Rajtunk áll, hogy felfedezzük ezeket az elveket, és ezek szerint dolgoz­zunk ki bölcs terveket. Akkor várhatjuk, hogy Isten megáld ben­nünket bizonyos eredményekkel. Igen, a gyermekszülés fájdalmas. De melyik anya vetné el a takarót, az üveget s a bebugyolált boldogságot a fájdalom miatt? Hát ez a teszt. Hogy áll az IQ-d?

Elmélkedésre

Nem kétséges: a gyermekszülés fájdalommal jár. Készíts listát arról, mi okoz fájdalmat és traumát, amikor egy csecsemő megszületik!.

Sorold fel az előnyöket és az örömöket, amelyek a gyer­mek megszületését követik!

Képzeld el, hogy a gyülekezeted elhatározza; szülni fog. Mit gondolsz, mi okozza majd a legtöbb fájdalmat? És a legtöbb örömet?

Végül, de. nem utolsó sorban…

A majdnem figyelmen kívül hagyott parancs

(Figyeled? Már megint ez a déja vu érzés…)

A korai egyház bizony zártkörű volt. Nagyon zártkörű. És majd­nem figyelmen kívül hagyták a nagy misszióparancsot. Elmon­dom, hogy történt.

Jézus kettesével küldte ki a tanítványokat. „Pogányok útjára ne menjetek, – szögezte le – és Samaritánusok városába ne men­jetek be; Hanem menjetek inkább Izrael házának eltévelyedett juhaihoz” (Mt 10:5-6). Saját küldetéséről kijelentette: „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz”.

Jézusnak nem voltak előítéletei. Nem szerette jobban a zsidókat, mint a pogányokat, és nem tartotta az egyik emberi fajt fontosabbnak a másiknál. Inkább azt tanította tanítványainak, hogy sokkal hatékonyabbak lehetnének, ha a hozzájuk hasonló emberekkel kezdenék munkájukat. Később a pogányokat is el lehet érni, de a tanítványoknak először a zsidók között kellett evangélizálniuk. Semmi gond!  gondolták magukban. A zsi­dókra összpontosítani kulturális értelemben igen kényelmes. Különben sem szeretjük annyira a pogányokat.

Lapozzunk Máté 28. fejezetéhez! Jézus meghalt, vasárnap reggel feltámadt, s most arra készül, hogy felmenjen a Mennybe. „Elmenvén azért – parancsolja -, tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28:19). Minden népeket? Mi történt az „A” jelű tervvel? Fogadni mernék, hogy azt mondta nekünk: „Ne menjetek a pogányokhoz!” Jézus újra próbálkozik. A hegyen áll, ahonnan később a Mennybe ragadtatik, és azt mondja: „lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a föld­nek mind végső határáig” (ApCsel 1:8).

Ennél egyértelműbben nem is lehetne fogalmazni. De a hal­lottak egyik fülükön be, a másikon ki. Az elkövetkező néhány évben azok a férfiak és nők, akikre Jézus az egyház jövőjét bíz­ta, kizárólag a zsidóknak prédikálták az evangéliumot. Sajnáljuk pogányok, rossz a származásotok. Rossz a családfátok. Krisztus követése csak Dávid leszármazottai számára lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy Isten szeret titeket, de… A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.

Borzasztó szituáció volt. Azoknak az embereknek az ener­giája és lelkesedése, akik megérintették a testté lett Istent, s akik első kézből tapasztalták meg a prófécia beteljesedését, csaknem eltűnt. Ha ezek a zsidó-keresztények nem térnek valahogy ma­gukhoz, akkor az eredeti Jézus-mozgalom elhal. Nem lesz egy­ház. Nem lesz szervezet, amely folytatja a Messiás munkáját, és felkészíti a világot második eljövetelére. S végül, nem lesz re­mény a tragédia és halál világában csapdába került ember szá­mára (hacsak nem zsidó, természetesen). Képzeld el egy pillanatra, hogy te vagy Isten! könnyű Ott ülsz a Mennyben, és figyeled a tanítványokat. Keményen dolgoznak, buzgón imádkoznak, és jót akarnak. De irányt tévesztettek. Mit tegyek – teszed fel a kérdést magadnak, – hogy rávegyem ezeket az embereket arra, hogy kilépjenek komfortzónájukból, és elér­jék a pogányokat? Valami drámait kell tennem. Valami olyas­mit, ami felrázza őket, és megragadja figyelmüket. Mi legyen ez?

A válasz egy álom. Péter egy ház tetején tartózkodik, várja az ebédet és imádkozik. A derült égből hirtelen egy sokkoló álom vakítja el. Először néhány állatot lát, tisztákat és tisztáta­lanokat vegyesen. Nem nagy dolog. De amikor meghallja a hangot – kétségtelenül Isten hangját amely arra szólítja fel, hogy egyen, akkor megrendül. Pánikba esve tiltakozik: „Sem­miképpen sem, Uram! Soha nem ettem semmi tisztátalant!” A helyzet drámai. Szíve mélyéig megrázza Pétert, és megra­gadja a figyelmét. Mi a lényege ennek? – teszi fel a kérdést magában. S miközben figyel, Isten máris megadja a választ.

Valaki kopog az ajtón. Péter lemászik a tetőről, és azonnal követi a hírnököket Cézáreába, bár gondolatai még mindig kavarognak. Sosem álmodott arról, hogy egy pogánynak nyitja majd meg az Szentírást. Most mégis ott van, és Kornélius száza­dos otthonában prédikál. A századost betölti a Szentlélek, és Péter megtér. Anélkül, hogy elvégezte volna a misszióiskola évfolyamát, most már érti, és teljes szívből hiszi is, hogy „Isten nem személyválogató”; hogy eddig túl szűk látókörű volt; s hogy Krisztus minden kö­vetőjének prédikálnia kell az evangéliumot „a földnek mind _végső határáig”.

Cézárea a munka könnyű részét jelentette: Péter retteg Jeru­zsálemtől. Hogyan fogja átadni a híreket testvéreinek az egyház központjában? Nem fogják megérteni, nem tudnak az álmáról, nem voltak ott, amikor a Szentlélek kiáradt a pogányokra. Egész úton hazafelé munkatársai képzelt feddése jár az eszében. Azt várja, hogy megbélyegzik majd. Tudja, hogy megalkuvással fogják őt vádolni. Nagy hangon szónokolnak majd arról, hogy leengedte a mércét, és beszennyezte önmagát azzal, hogy „ku­tyákkal” volt közösségben.

Rémálma valóra válik. A Szentírás így tudósít erről: „Mikor azért felment Péter Jeruzsálembe, vetekedének ő vele a zsidóságból valók, mondván: Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.” A feszültség rendkívüli. Péter elutasítást tapasztal testvérei részéről. Azonban a megfelelő pillanatban vesz egy mély leve­gőt, és pontról pontra elmagyarázza nekik a történteket. „Fi­gyeljetek rám, testvéreim! Adjátok fel megrögzött vélemé­nyeteket! Figyeljetek, mit tett Isten a pogányok között, amikor engedelmeskedtem hívásának! Isten azt mondja nekünk: most van itt az ideje, hogy minden népnek prédikáljuk az evangéliu­mot az ég alatt!”

ApCsel 11:18 verse jegyzi fel az izgalmas következménye­ket: „Ezeknek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!” Igen, Istenünk! A majdnem elfeledett misszióparancs ismét a helyén van! Az apostolok egy rohamcsapat buzgalmával hirde­tik az igét, hogy az egyház feladata Jézust prédikálni, nem csak a vér szerinti zsidóknak, hanem minden embernek minden nem­zetben, tekintet nélkül a faji vagy vallási háttérre.

Általában itt megállunk, és a következőképpen szoktuk le­vonni a tanulságot az ApCsel 10-11. fejezetből: „Valóban nem helyes kígyót és disznót fogyasztani. Az álom egyáltalán nem állatokról szól, hanem emberekről. Isten azt tanította nekik, hogy el kell vinniük az evangéliumot a pogányoknak”. Igaz. De tartsuk csak nyitva a Bibliát! Ami ezután következik, az rend­kívül jelentőségteljes a misszióparancs sikere szempontjából, és az eredménye az volt, hogy sok millióan jöttek Krisztushoz.

ApCsel 11:19 verse feljegyzi: „Azok tehát, a kik eloszlottak az üldözés miatt, mely Istvánért támadott, eljutának Fenicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, senkinek nem prédikálván az Igét, hanem csak a zsidóknak”. Ez az álom előtt volt. Elutaztak min­den elképzelhető országba, de ahogy az Ige mondja, csak a zsidóknak prédikáltak. Elég szűk látókőrűen, szokásuk szerint közölték az üzenetet, feltételezve, hogy hallgatóik zsidók. Kö­vetkezésképpen, csak zsidók tértek meg.

Ezután a 20. vers ezt mondja: „Voltak azonban közöttük né­mely cziprusi és czirénei férfiak, kik mikor Antiókhiába bemen­tek, szólának a görögöknek, hirdetve az Úr Jézust”. Ugyanaz a terület, ugyanaz az üzenet. De az evangélizátorok más céllal hirdették azt. Ez alkalommal nem a zsidóknak, hanem a po­gányoknak. Más közönség más istenképpel, más feltételezések, más szükségletek. A következő ige feljegyzi az eredményt: „És az Úrnak keze vala velők; és nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén” (ApCsel 11:21).

Az adventisták olyanok, mint az apostolok a Péter álmát megelőző időszakban. Az Apostolok Cselekedetei 11. fejezete az evangélizáció robbanásszerű elindulásának mintájául szolgál. Mi is évtizedeken keresztül alapvetően egyféle módon hirdettük az üzenetet mindenütt. Szerte Amerikában Boise-tól Baltimore- ig mindenhol egyformák az adventista gyülekezetek. Ugyan­abban az időpontban találkozunk, ugyanazokat az énekeket éne­keljük, és az istentiszteleti rend is egyforma.

Ez elfogadható – egyfajta megközelítésként. De ha egyetlen módon mutatjuk be üzenetünket, akkor minden közösségnek ugyanazt a rétegét érjük el vele, az elveszettek többségét pedig nem. A népesség egészen más rétegeit is megnyerhetjük Krisz­tusnak, ha azt tesszük, amit az álom utáni időszakban tettek az apostolok: ugyanazt az üzenetet hirdették ugyanazokon a helye­ken, mint korábban, de most teljesen más céllal, más közön­ségnek; akiknek más elképzelésük volt Istenről, más feltételezé­seik és más szükségleteik voltak. A korai egyház majdnem elrontotta a nagy misszióparancs teljesítését. Hála az álomnak, visszatértek a helyes kerékvágás­ba. Mi vajon visszatérünk-e? Nekünk is erre az álomra van szükségünk! A négylábú állatokról, vadállatokról, csúszó-mászókról és a levegő madarairól szóló álomra. Erre az álomra, hogy túllépjünk azon, ami kulturális szempontból kényelmes, és hirdessük az Isten országát a mai pogányoknak is. Hol történhet ez meg legkönnyebben? Az új gyülekezetekben. Ez biblikus, logikus, és éppen itt az ideje!

Elmélkedésre

Hol lenne ma a keresztény egyház, ha a tanítványok to­vábbra is ragaszkodtak volna ahhoz, hogy csak a zsidóknak hirdessék az evangéliumot?

Mennyire volt fontos az álom, amit Isten adott Péternek?

Isten milyen álmot próbál neked adni ma?

Végül, de nem utolsó sorban… Istenem, érzem, hogy arra késztetsz engem, hogy…

Az új borhoz új tömlő való

A Biblia legnagyszerűbb tanítása a gyülekezetalapítással kap­csolatban az evangéliumokban található. „És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; különben az új bor a tömlőket szétszakítja, a bor is kiömlik, a tömlők is elpusztulnak; hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni” (Mk 2:22).

Más megfogalmazásban így hangzik: „Egy embernek volt egy szőlőskertje. A szőlő nagyon ízletes volt. De sosem hinnéd el, mit tett a szőlőlével. Gondatlansága után csak egy csúnya lila folt maradt a földön, és az egykor olyan erős tömlők is tönkrementek”. Jézus egyszerűen józan észt kér tőlünk. De amit nem mond, az is éppen olyan fontos, mint amit mond. Nem mondja, hogy az új bor rossz. Mert nem rossz. Azt sem bizonygatja, hogy a régi tömlők rosszak. Mert nem rosszak. Az új bor jó – a maga helyén. A régi tömlők is jók – a maguk helyén. De a kettő nem tartozik össze. Egy Dél-Kaliforniába tartó repülőn utaztam. Egy beszédes hölgy ült mellettem, akiről úgy saccoltam, a negyvenes éveinek közepén járhat. Túláradó lelkesedéssel beszélt a munkájáról, egy bizonyos drága kutyafajta tenyésztéséről és neveléséről. Elképedve hallgattam, hogy vannak emberek, akik 4-5000 dol­lárt (közel 1 millió forint: a szerk.) fizetnek egy kölyökkutyáért. Nemsokára feltette az elkerülhetetlen kérdést: – És ön, mivel foglalkozik? Azt válaszoltam, hogy az én szenvedélyem az új gyüleke­zetek alapítása. Hát az meg mire jó?

Beszélnem kellett, gondolkodási idő nélkül .Hadd magyarázzam meg a következő módon! Valamit megpróbálok önről kitalálni, erősítsen meg, ha igazam van! Úgy gondolom, Ön hisz Istenben. Igen, hiszek. De valószínűleg nem jár templomba. Igaz. Jártam valamikor, de már évek óta nem mentem el. Lássuk, ki tudjuk-e találni, hogy miért? Élvezte-e valaha, ha elmehetett egy múzeumba? Igen, hébe-hóba. El tud-e képzelni egy olyan múzeumot, ahová egész hátralévő életében, minden hétvégén el szeretne menni? Nevetése elárulta, mit gondol. Nos, ezért nem jár templomba sem.

Fején találta a szöget!

Szélesen gesztikulált, hangjától a tíz sorral arrébb ülők is összerezzentek. Sosem gondoltam így át, de igaza van! Az utalás egyértelmű volt. Ami a múzeumokban van, az igaz, de nem időszerű – mondtam. Csupán a történelemnek egy szelete – egy lenyűgöző korszakból -, de nem sok köze van ahhoz, ahogy ma élünk. Sen­ki sem jön úgy ki a múzeumból, öklét a levegőbe emelve és kiabálva: „Más ember lettem! Most már van jövőképem! Egész hátralévő életemben, minden héten el akarok ide jönni!” így van – mondta a hölgy.

Gondold csak át! Ami az egyházban van, az igaz lehet, de az avatatlanok számára nem időszerű, s nem érthető. Amikor a szekuláris amerikaiak reszt vesznek egy hagyományos istentisz­teleten az olyan, mintha visszalépnének egy olyan korba, ami nosztalgikus ugyan, de nem időszerű. Lehet, hogy egyszer-kétszer még visszajönnek, de ritkán érzik azt, hogy inspirációt kap­tak, hívást jelentett számukra, illetve megváltoztak.

Még egy kérdést tettem fel a hölgynek: – Mondjuk, ön hal­lott egy olyan gyülekezetről, ahol az istentisztelet inspiráló, jó dolgokat lehet tanulni Istenről, s arról, hogyan kezelje az élet kihívásait. Találkozni lehet ott néhány kedves emberrel, és ké­szülni arra, hogy az örökkévalóságot Istennel töltse. Elmenne oda?

Tudja, azt hiszem, elmennék!

Nos, ezért alapítok én gyülekezeteket!

Most engedje meg a kedves olvasó, hogy közbe vessem a következő cáfolatot: számomra a hagyományos istentiszteleti rend nem olyan, mint a múzeum. Én bárhol tudom szolgálni Is­tent, és bármelyik gyülekezetben áldást nyerek. (Néha könnyeb­ben, mint mások!) Tehát, a hagyományos istentiszteleti forma nem rossz. Sok ember igényeit kielégíti. De ha vendégek lépnek be egy adventista gyülekezetbe, ahol komor a hangulat, ahol küszködniük kell azzal, hogy megfejtsék a nyelvezetet, amit csak a bennfentesek értenek, ahol a prédikáció hűvös, és a Biblia porosnak tűnik, akkor nem valószínű, hogy visszatérnek.

Az Észak-Amerikai Divízió elnöke, A. C. McClure nagyszerűen fogalmazta ezt meg: „Észak-Amerikában sok millióan j élnek olyanok, akiket nem vonz a tipikus adventista gyülekezet. Ha ez igaz, akkor van egy kérdésem. Kötelességünk-e olyan for­mában felajánlani nekik a megalkuvás nélküli adventizmust, ami vonzóbb számukra? Ha erre az a válaszod, hogy nem, akkor egyikünk nem érti a nagy misszióparancsot. Ha a válaszod igen, akkor küldetésünk egyértelmű és világos”. (Ez volt az 1996-os Seeds Konferencia vezérgondolata.)

Több ezer nagyszerű gyülekezetünk van Észak-Amerikában, de ezek többsége ún. régi tömlő gyülekezet. (Ennek az a jele, ha istentiszteleteink még mindig azt a formát tükrözik, ahogy me­todista testvéreink szolgáltak száz évvel ezelőtt!) Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy ezeket a gyülekezeteket élővé és szeretetteljessé tegyük! Továbbra is próbáljuk elősegíteni növekedésüket azzal, hogy olyan embereket nyerünk meg, akik megértik a hagyományos keresztény szokásokat és formákat, illetve gyorsan képesek alkalmazkodni ezekhez!

De miközben tanuljuk, hogy hogyan kell ezt tenni, és imád­kozunk azokért, akik ezzel próbálkoznak, alapítanunk kell olyan gyülekezeteket, amelyek elérik minden közösségben az „új bor”-hoz hasonló embereket, azokat, akiknek szívük vágyik ugyan Isten iránt, de összezavarja és taszítja őket az a mód, ahogyan az evangéliumot bemutatjuk.

Nagyszerű hasonlat, Jézusunk! Olyan könnyű megragadni az evangélium bemutatásának régi, kényelmes módszereinél! Te ihlettél bennünket. Mi pedig megpróbálunk minden tőlünk tel­hetőt, hogy létrehozzunk néhány új tömlőt, bízva abban, hogy így több elveszett menekül majd meg.

Új borostömlők! Kér valaki?

Elmélkedésre

Te hogyan jellemeznéd helyi gyülekezetedet?

Új, vagy ré­gi tömlőként? Miért?

Gondolj valakire a baráti körödben, aki múzeumnak véli a gyülekezetet! Mi vonzaná őt Jézushoz?

Ha Isten arra hív téged, hogy új tömlőket hozz létre a környéken élő elveszettek érdekében, kész vagy-e megtenni ezt? Ha valaki mást hív erre, kész vagy-e imádkozni érte?

Végül, de nem utolsó sorban… Uram, érzem, arra indítasz engem, hogy…

Vissza a jövőbe

(Mit tanulhatunk a múltból?)

Mint egy öreg szürke kanca, az egyház már nem az, ami régen volt. Milyen volt régen?

Száz évvel ezelőtt Ellen White gyülekezetalapításra biztatta a fiatal, energikus egyházat. Látomása igen nagy távlatú volt. Azt bizonygatta, még mindig túl sok ember él az adventisták hatáskörén kívül. „Határozott erőfeszítéseket kell tenni azért – írta hogy új munkaterületeket nyissunk északra, délre, keletre és nyugatra!” (Evangelism, Washington, D.C.: Review and He­rald, 1946; 19-20. oldal). „Újabb és újabb helyeket kell meglá­togatni, újabb és újabb gyülekezeteket kell alapítani!” (Testimonies, 7. kötet, Mountain View, CA: Pacific Press, 1948; 20. oldal).

Az álom ragályosnak bizonyult. Vezetőink már majdhogy­nem kellemetlen lelkesedéssel ragadták meg az alkalmat, és komoly kezdeményezéseket tettek, hogy elvigyék az igazság fényét Amerika minden kisvárosába és falujába.

Ennek elsődleges oka az volt, ahogyan a tizedet kezeltük. Előbb vagy utóbb minden keresztény mozgalom elfogadott egy tizedfizetési tervet. Ugyanolyan erővel és meggyőződéssel idézték: „áldásomat árasztom rátok”, mint az adventisták. An­nak módja azonban, ahogyan a pénz helyét kijelölték, szétosz­tották, illetve félretették, teljesen egyedi volt. Ennek oka volt, ami abból a rendíthetetlen szenvedélyből fakadt, hogy elvigyék az evangéliumot széles e világra, amilyen gyorsan és hatékonyan csak lehetséges. Figyeld meg az alábbi táblázatban felsorolt ellentéteket!

Keresztény tizedfizetés a XIX. században

Más keresztények

1. A tized szó összefoglal­va jelöli az összes egyházi adományt.

A tizedből fedez­tek minden egyházi kiadást. A helyi gyülekezetek osztják szét a tizedet, a saját belátásuk szerint.

Ez vagy magába foglalja a misszió­területek támogatását, vagy nem.

A lelkészeket a tizedből fizetik, hogy pásztorolják a már megalapított gyülekeze­teket.

–—————————————————————-

Adventisták:

A helyi gyülekezet a ti­zed teljes összegét elküldi az egyházterületnek, amely szé­tosztja a misszióparancs tel­jesítésére a helyi és a misszió­területi igények szerint. A tized és a hálaado­mány két külön pénzalapot jelent. A tizedet a szolgálat támogatására fordítják, a há­laadományokat pedig egyéb, egyházi célokra.

A lelkészeket a tizedből fizetik, hogy evangélizáljanak és gyülekezeteket alapít­sanak (a tizedből fizették azt a kevés adminisztratív mun­katársat is, akik az egyház élvonalában dolgozó evangélizátorokat koordinálták és  támogatták A jelenlegihez képest igen radikálisnak tűnik a XIX. századi rendszer; valójában szinte halálra rémít egyeseket. Termé­szetesen, idegennek tűnik ahhoz képest, ahogy ma működik az egyház. De vizsgáljuk meg közelebbről!

A jelentősebb protestáns egyházak abból a célból alkalmaz­tak lelkészeket, hogy a már megalapított gyülekezeteket pásztorolják. Az adventisták nem. A korai adventista vezetők úgy látták, hogy akkor tölthetjük be leginkább küldetésünket, ha a tizedet teljes munkaidőben dolgozó munkatársak fizetésére költjük, akik lelkeket nyer­nek az igazságnak  (evangélizátorok), és új gyülekezeteket alapítanak (gyülekezetalapítók). Ez a  következőképpen működött.

Egy tehetséges és oda­szánt életű lelkész elment egy olyan területre, ahol szükség volt az adventista üzenetre. Szerzett egy termet vagy felállított egy sátrat. A medence vizétől még nedves ruhás új megtérőkből gyülekezetet szervezett. Ugyanez, az evangélizátorból lett gyülekezetalapító elkezdte a tagok kiképzését arra, hogy hogyan vezessék az új gyülekezetet, és hogyan vigyék tovább a szol­gálatot. Meddig maradt? Addig, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az általa elkezdett jó munka folytatódni fog. Mint a régi korban Pál apostol, ő is odaszentelte az Úrnak az új meg- térőket, búcsút intett nekik, és továbbment, hogy másik gyüle­kezetet alapítson.

Ez megmagyaráz egy másik jelenséget. Az adventisták be­vezettek egy addig még soha nem hallott gyakorlatot: ahelyett, hogy közvetlenül fizették volna a lelkészt, elküldték tizedüket az egyházterületnek. Honnan eredt ez a gyakorlat? Könnyű a válasz. A gyülekezet megalapítása után nem sokkal a lelkész elment, hogy valahol máshol alapítson gyülekezetet. A tizedet ezért elküldték az egyházterületnek, amely biztosította azt, hogy a pénz eljusson a munkatárshoz.

Üljünk be az időgépbe! XIX. század, és lelkész szeretnél lenni. Elfogadsz néhány tanácsot? Az egyházterületet nem érdeklik a szakmai önéletrajzok. Jelentkezési lapok sem szük­ségesek. Az elbeszélgetések rövidek és célratörők. A referen­ciák csak akkor érnek valamit, ha utalnak gyülekezetalapítással kapcsolatos tapasztalatokra és képességekre. Aki prédikátori állásra pályázik az Adventista Egyházban, annak először egy gyülekezet megalapításával kell bizonyítania a szolgálatra való elhívását. „Egy prédikátor semmivel sem tudja jobban bizonyítani rátermettségét – írta James White mint azzal, ha új területekre megy… Ha sikeresen alapít gyülekezeteket, és megszervezi őket, hogy aztán jó gyümölcsöt teremjenek. Ezzel adja legéke­sebb bizonyítékát a testvéreknek, hogy az Úrtól küldetett” (Review and Herald, 1862. április 15.). „Ha nem tud gyüle­kezeteket létrehozni, .. .akkor az igazság ügyének biztosan nincs szüksége rájuk — folytatta -, és ez nyomós ok arra, hogy levon­ják a szomorú következtetést: hibát követtek el, amikor azt gon­dolták, Isten hívta el őket a hármas angyali üzenet hirdetésére” (uo.). Minden adventista szívében az a meggyőződés lángolt, hogy az egyház az új gyülekezetek alapítása által terjesztheti az evan­géliumot. Ez volt Isten terve az elveszettek megnyerése érde­kében. Ez volt az egyház működésének módja,

és az egyház jö­vője is egyben. A pénz sosem volt kérdés. Nem volt belőle sok, de amijük volt odaadták erre a fontos munkára, és bíztak abban, hogy Isten meg fogja áldani őket. És így is történt. Még egy kis betekintés a történelembe, és a kérdés eldől. A hetednapi baptisták figyelemmel kísérték az adventista egyház növekedését, és irigyek voltak. A századforduló környékén a Sabbath Recorder című lapjukban e szavak jelentek meg: „Min­den Hetednapi Adventista lelkész egyben misszionárius is, nem gyülekezetbe kihelyezett pásztor; buzgón prédikálnak, taní­tanak, és gyülekezeteket szerveznek a világ minden részén” (1908. december 28-i szám, és megjelent a Review and Herald 1909. január 14-i számában is. Idézi Russell Burrill: Forradalom az egyházban című könyvében a 40-41. oldalon). Az Indiana állambeli Wabash-ban megjelenő Plain Dealer című lap egy interjút közölt G. B. Starr-ral egy evangélizációs sorozat alkalmával. „Riporter: Milyen módszerekkel vitték előbbre munkájukat ilyen viharos gyorsasággal? Starr: Nos, először is, nincsenek gyülekezetekbe kihelyezett lelkészeink. Nagyrészt arra tanítjuk gyülekezeteinket, hogy gon­doskodjanak önmagukról, miközben lelkészeink szinte mind­nyájan új területeken dolgoznak” (1886. október 1-i szám. Idéz­ve: Forradalom az egyházban című könyv 40. oldal). Szinte mindenki számára újszerűen hat, hogy legnagyobb gyülekezetünknek, Battle Creeknek sem volt lelkésze sok éven keresztül, hanem odaszentelt életű laikusok vezették.

Talán Ellen White tanácsára történt ez így: „Ne hívjanak lelkészeket gyülekezeteink élére, hanem engedjék, hogy az igazság életadó ereje indítsa a tagokat cselekvésre, vezesse őket arra, hogy ön­zetlenül munkálkodjanak a hatékony missziómunka előre vitelén minden helyen!”

(Atlantic Union Gleaner, 1902. január 8.). A gyülekezetalapítás munkája valójában olyan központi, szerepet kapott az adventisták életében, hogy a Generál Kon­ferencia elnöke, A. G. Daniells arra biztatta az egyházterületi vezetőket, hogy időnként hagyják ott irodájukat, és töltsenek egy évet új gyülekezetek alapításával. (A. G. Daniells és Ellen White beszámolói alapján. A témával kapcsolatos részletekért olvasd el a Forradalom az egyházban című könyv 3. fejezetét!) (Sajnos, arról nincs feljegyzés, hány elnök fogadta meg ezt a tanácsot!) Az eredmény spontán létszámrobbanás lett, ami lenyűgöző hatással volt az egyházra. Az adventizmus olyan gyorsan terjedt Észak-Amerikában, hogy az egész keresztény világ bennünket irigyelt. A fej voltunk, és nem a farok. A lényeg: Minden

felekezet azt mondta, el akarják érni az el­veszetteket. Az adventisták nem csak beszéltek, hanem valóban olyan szervezetet hoztak létre, ami lehetővé tette ezt. Azon gondolkodom, mi történne, ha újra ezt tennénk? Meg­érné kipróbálni?

Elmélkedésre

Az adventisták egykor élen jártak az evangélizálás sikerében.

Ennek az volt az oka, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy legjobb forrásaikat használják fel az új gyülekezetek alapítására.

Hiszed-e azt, hogy az egyháznak újra ezt kellene a közép­pontba állítania?

A XIX. századi adventista modell kétségkívül hatékony volt. Szükséges-e újra magunkévá tenni ezt a modellt, vagy van más módja is annak, hogy biztosítsuk a gyülekezetalapítás pri­oritását?

Te mit tehetnél azért, hogy ez megtörténjen?

Végül, de nem utolsó sorban…

Istenem, érzem, arra indítasz engem, hogy..

Mindazokra, akik hisznek

(Csodálatos! Tényleg hatással lehetünk a Menny népességére!)

A keresztények több mint száz generációja jött és ment el, mióta Jézus kiadta a parancsot: „Elmenvén azért, tegyetek tanítvá­nyokká minden népeket”. Mint a stafétabotot a váltófutásban, úgy adták tovább a lángoló missziós küldetést az apostolok a korai egyház vezetőinek, majd az adventista pioníroknak, ők pedig nekünk. A feladat azonban még mindig befejezetlen. Nemzetünkben népek sokasága előtt ismeretlen Jézus szeretete és megváltási terve. Tehetünk valamit, hogy ne így legyen?

Minden igaz ügy esetében a vezető mutat példát, és lelkesít az áldozatra. Akik hívéül szegődnek, nem csak hajlandók az áldozatra, de megtiszteltetésnek is tartják, hogy meghozhatják azt. Ellen White is vezető volt, és így emlékeztet bennünket: „Munkánk alapja az áldozat volt, és áldozatok árán kell tovább­vinnünk azt” (Words of Encouragement to Workers in the Home Missionary Field, 32. oldal).

Figyeljük meg e mozgalom úttörőit! Eladták ingóságaikat, hogy kinyomtathassák a Present Truth magazin példányait. Az északi síkságokon utaztak fűtetlen lovas kocsikon a zord hideg­ben, hogy vigyék az evangéliumot. Egy alkalommal egy szekér alatt aludtak egy észak-pennsylvaniai faluban, mert nem volt pénzük szobát bérelni. Számunkra érthetetlennek tűnnek ezek az áldozatok.

Én sosem utaztam fűtetlen kocsin az északi síkságokon, hanem felszállok egy repülőre. Sosem fordul elő, hogy meg­érkezem egy városba, és egy szekér alatt alszom; hanem előhú­zom a hitelkártyámat, és kiveszek egy motelszobát. A fele­ségemmel sosem adtunk el háztartási eszközöket azért, hogy hirdessük az üzenetet. Mégis ugyanerre az áldozatkészségre van szükség ma is. Vannak különleges módszerek, ahogyan az adventista keresz­tények ma is áldozatot hozhatnak, amivel előrelendülhet a munka. Amikor gyermek voltam, az adventistáknak „terheik”, „köte­lességeik” voltak. „Kötelességem elérni az ifjúságot” – mond­tuk. „Kötelességemnek érzem támogatni az önkénteseket. Kötelességem elvinni »Az idők jelei«-t minden otthonba a gyülekezet környékén.” Azonban szóhasználatunk megválto­zott. Ma ritkán vannak terheink vagy kötelességeink, inkább passzióink vannak. „Passzióm, hogy tápláljam a hajléktalano­kat. Passzióm, hogy dráma-szolgálatot vállaljak. Passzióm, hogy elérjem a még el nem érteket.”

Mit jelent a passzió szó? Jelent szenvedélyt is, ugyanakkor ha Jézus passiójára gondolunk, akkor a keresztre feszítés heté­nek eseményei jutnak eszünkbe, és szörnyű szenvedése. A pas­sió szó azt jelenti: „szenvedni”. Tehát, ha azt mondod, hogy valami a passziód, vagyis szenvedélyed, mégsem vagy hajlandó szenvedni érte, akkor az nem is szenvedélyed.

Mi a mi passziónk? Mi, adventisták ismerjük a megváltási tervet. Tudjuk, hogy Jézus hamarosan eljön. Amikor arra gon­dolunk, hogy mekkora az aratnivaló és az el nem ért emberek tömegére szerte Észak-Amerikában, és ráébredünk arra, hogy – ha nem történik valami mostantól kezdve Jézus eljöveteléig – és ők nem lesznek ott a Mennyben, akkor mi a passziónk? Minek az érdekében vagyunk hajlandók szenvedni?

Képzeljünk el két földművest! Szinte vállig érő arany gabo­natáblában, a nap perzseli az arcukat, ahogy markolják a gabo­nát, s vágják fanyelű ezüstsarlóikkal. Átizzadt ruhájuk, és a kis gabonaasztag jelzi, hogy a hosszúra nyúlt napot kitartó munká­val töltötték.

Egyik nap Cyrusnak elege lett. Ledobta szerszámát a földre, káromkodott egyet a tenyerén éktelenkedő hólyagok láttán, aztán odafordult az édesapjához: „Hát ez ostobaság!” – mondta, és köpött egyet egyrészt haragjában, másrészt csalódottságában. Arca is kifejezte, amit gondol. „Miért vagyunk itt kinn, és lengetjük ezeket a szerszámokat, mint az ősemberek? Okosab­bak vagyunk mi ennél. Találjunk ki valamit, ami elvégzi helyet­tünk ezt a munkát!”

Ekkor kísérletezni kezdtek. Néhány kereket erősítettek egy rúdhoz, hozzácsatoltak egy pengeéles lapot, megpróbálták tolni a földön, azután húzták. Majd be engedték, élesítették, más szögbe állították be, míg végül sikerült! Feltalál­tak valamit, ami tényleg működött. És jól működött.

1834-ben Cyrus McCormick megkapta az első mechanikus aratógép szabadalmát. Az eredmény szenzációs volt! Most már egyetlen ember el tudta végezni egy délelőtt azt a munkát, amit korábban egy mezőnyi ember néhány hét alatt fejezett be. Képzeljük csak el! Egyetlen találmány, egyetlen új szerszám, és minden megváltozott. Minden, kivéve az aratást. Az aratás nem változott, csak a szerszám, így az aratás igen felgyorsult.

A körülöttünk lévő mezők már érettek az aratásra. Az elveszettekért való fáradhatatlan munkánkban látjuk magunkat, amint meglengetünk minden sarlót, amire csak rávethetjük kezünket. A búza asztagok pedig – egyszerre egy kéve, majd a következő – egyre emelkednek.

Munkába kell azonban állítanunk a lehető legjobb eszközö­ket, hogy betakarítsuk a termést. Azt a módszert, amit az aposto­lok alkalmaztak. Azt a megközelítést, amit Isten a korai adven­tistáknak adott. Azt az eszközt, ami gyümölcsöt terem – bárhol alkalmazzák is. Vissza kell térnünk a gyülekezetalapítás „mechanikus aratási eszközéhez”, és újra fel kell fedeznünk azt!

Vegyük figyelembe a tényt, hogy minden gyülekezet alapí­tott gyülekezet! Az adventizmusban egy gyülekezet sincs, amit ne alapított volna valamikor valaki. (Köszönet Charles Sandefur barátomnak ezért a jó megfogalmazásért! Ezt tőle vettem.) Azért vehetsz részt az istentiszteleten szombatról szombatra, mert valakinek – akár mostanában, akár valamikor a múltban – volt látása arról, hogy azt a gyülekezetet meg kell alapítani. És az a személy megfizette érte az árat. Gyakran komoly árat, nagy áldozatot hozott. Így vállalhatunk mi is áldozatot ma! Egyénileg és közösségi­leg is félretehetjük félelmeinket. Alárendelhetjük szükségletein­ket az elveszettek szükségleteinek. Együttesen felírhatjuk fon­tossági sorrendünk élére azt, hogy olyan közösségeket terem­tünk, amelyek elveszettek százezreit fogják megnyerni Krisz­tusnak és az üzenetnek. Ez az egyetlen engedelmes tett hihe­tetlenül bőséges aratást fog hozni. Ellen White erre buzdít bennünket: „Isten mindazokra he­lyezte a gyülekezetek alapításának terhét (szenvedélyét?), akik hisznek”(Medical Ministry, Mountain View, CA: Pacific Press, 1932, 1963; 315. oldal). Mindazokra, akik hisznek? Egy komoly kérdés: Hogyan alapíthat gyülekezetet minden hívő adventista?

Egyértelmű, hogy nem hagyhatja el mindenki saját gyü­lekezetét, hogy újat alapítson, hiszen akkor megszűnne a létező gyülekezet. S mi a helyzet azokkal, akik nem kimondottan olyan helyen élnek, ahol gyülekezetet lehet alapítani? Ők biztosan ki­vételek a gyülekezetalapítás szempontjából, igaz?

Először is, a gyülekezetednek lehet gyermeke. Az antiókhiai gyülekezethez hasonlóan, helyi gyülekezeted is tarthat olyan szertartást, amikor elkülditek „Pált és Barnabást”, hogy alapít­sanak testvérgyülekezeteket (lásd ApCsel 13:1-3). Miközben személyesen ott maradsz tagként ahol vagy, imáiddal bátorítha­tod és támogathatod azokat, akik elmennek. Hogyan kezeljük a fájdalmat, amit e miatt esetleg több gyü­lekezeti tag távozása okoz? Mi lesz, ha elveszítjük legerősebb vezetőinket és ifjaink nagy részét?

Gondolj erre úgy, mint a tizedre! Mint lelkész, százakat ké­szítettem már keresztségre. Minden esetben elmondom ezt a „felháborító” mondatot: „Ha hűségesen visszaadod a tizedet az Úrnak, akkor ő segít neked, hogy a 90%-kal többre menj, mint amennyire korábban a 100% futotta”. Egyesek azonnal hisznek nekem. Mások viszont üveges tekintettel merednek rám, amiből azt olvasom ki: „Komolyan beszél ez a fickó? És tényleg azt akarja, hogy ezt kipróbáljam?” Mások hangosan reagálnak: „Te biztosan csak viccelsz. Nem láttad még a számláimat!”

Egy alkalommal mindent egy lapra tettem fel, és azt mond­tam egy házaspárnak: „Három hónapon keresztül hűségesen fi­zessetek tizedet Istennek. Ha Isten nem áld meg benneteket annyira, hogy ki tudjátok fizetni a számláitokat, akkor én fogom kifizetni”. (Aznap este vacsora közben elhűlve kérdezte tőlem a feleségem: „Mit mondtál nekik?”) De sosem kellett fizetnem. Isten hűséges, és képes segíteni! A hűséges tizedfizetők tudják, hogy – amit egy matematikus sem tud megmagyarázni, hogyan – Isten pontosan teljesíti, amit ígér. Íme a lényeg: Ha Isten segít, hogy a pénzünk 90%-a többre legyen elég, amikor tizedet fizetünk, mint amennyit a 100% ér áldása nélkül; mit fog tenni, ha egy gyülekezet elengedi tagjai­nak 10%-át azzal az imádsággal, hogy általuk még több ember legyen ott Isten országában? Ugyanazt fogja tenni.

Másodszor: tegyük fel, gyülekezetünk csak egy kicsiny folt a semmi közepén! A lakosság kis létszámú. Ha összeszámolsz mindenkit a környéken, az eredmény nem túl nagy. Ilyen kicsi településen nem praktikus dolog második gyülekezetet indítani. Egy ilyen gyülekezet hogyan alapíthat gyülekezeteket?

Adoptálással! A gyülekezet a soron következő bizottsági ülésen döntse el, hogy be akar kapcsolódni a munkába! Válasszatok egy új gyülekezetet valahol az egyházterületen, vagy az unióban, amelyet szponzorálhattok! Imádkozzatok értük ren­dületlenül! Küldjetek bátorító leveleket, és mondjátok el a kö­zösségnek, hogyan áldja meg Isten az új gyülekezetet! Láto­gassátok meg őket, amikor erre lehetőség nyílik! S a költség­vetés bizonyos százalékát különítsétek el, vagy gyűjtsetek nekik negyedévente egy szeretet-adományt, hogy segítsetek nekik „növekedési fájdalmaik” közepette!

Ha az újszülött már felnőtt, akkor kívánjatok neki szerencsés utat, és fogadjatok örökbe egy újabb gyermeket! A „jobb adni, mint kapni” elve így lesz életformává a gyülekezetben. Bár a körülmények nem engedik, hogy ti magatok gyülekezetet alapít­satok, mégis hatalmas örömet tapasztaltok meg azáltal, hogy egyértelműen hozzájárultok az evangélium terjedéséhez Észak- Amerikában (vagy Magyarországon: a szerk.).

Harmadszor, Isten talán arra hív téged, hogy alapíts gyüle­kezetet egy magcsoport vezetőjeként vagy tagjaként. Nincs nagyobb megtiszteltetés annál, ha elhív az Úr, hogy lépj ki a komfortzónádból, és alapíts egy gyülekezetet. A legtöbb adven­tista megteheti ezt a város másik részében, míg mások úgy érzik, hogy teljesen új környékre vezeti őket az Úr, hogy segítsenek egy alapításban (lásd Christian Service, 180. oldal).

Egyet elkönyvelhetsz magadnak: többet fogsz imádkozni, mint életedben valaha. Bőkezűbben fogsz adakozni, mint amennyire szükség volt a régi gyülekezetedben. Azt fogod észreven­ni, hogy keményebben dolgozol, mint valaha. Amikor örömeid és csalódásaid összeütköznek, érzelmeid szeszélyesebben fog­nak váltakozni, mint egy San Francisco-i földrengésjelző. De kétségtelenül életed legnagyobb kalandját fogod átélni, és a leg­nagyobb boldogságot.

„Mindazokra, akik hisznek.”

Ellen White más szavakkal is megfogalmazza a fent már idé­zett gondolatot: „Isten azt várja el választottaitól, hogy sokszo­rozzák meg a gyülekezetek számát mindenhol, ahol sikeresen segítik a lelkeket az igazság megismerésére” (Testimonies to Ministers and Gospel Workers, Mountain View, CA: Pacific Press, 1923, 1944; 199. oldal). Mindegy, milyenek a körülményeink, kiváltságunk és elhívatásunk az, hogy áldozzunk a frontvonalban végzendő evangélizációs munkákra, a gyülekezetalapításokra.

Pál Agrippa király előtt állt, és felidézte megtérésének történetét (ApCsel 26. fejezet). Egykor ő volt Saul, az üldöző, aki halálos küldetéssel vágta­tott Damaszkusz felé, de hirtelen szó szerint leütötte valaki ma­gas lova hátáról.

Képzeljük el a történetet, amit Agrippa királynak elmesélt! „Dél volt – magyarázta -, amikor vakító fénysugár – a napnál is ragyogóbb – tűzött rám és társaimra az égből. Mindnyájan le­estünk a földre. Nagyobb félelem lett úrrá rajtam, mint amilyet valaha is okoztam másoknak. Minden érzékem eltompult, ami­kor hallottam, hogy egy hang ezt kérdezi tőlem: »Saul, mit ker­getsz engem?«

Ki vagy te? – kérdeztem.

Én vagyok Jézus – jelentette ki a hang.

Agrippa, hinnem kellett neki.

Királyom, fogadom, ha te hal­lottad volna, biztosan te is hittél volna neki!”

Most ugorjunk egyet! Az ApCsel 26:16-ban Jézus elmagya­rázza Pál elhívását: „azért jelentem meg néked, hogy téged szol­gává és bizonysággá rendeljelek…”.

De Jézus félbeszakítja saját mondandóját, az elhívás többi része várhat. Pál szolgálatra való elhívásának kellős közepén ott egy ígéret. Egy visszavonhatatlan ígéret. Kötelező érvényű szer­ződés, amely mögött maga Isten áll. Saul, mielőtt még mérle­gelnéd az előtted álló feladat súlyát, figyeld meg, amit mondok! Az ígéret két részből áll:

Először, „megszabadítalak téged e néptől” (ApCsel 26:17).

Amikor előrelépünk, hogy szeretnénk gyülekezetet alapítani, szükségünk van erre az ígéretre. Amikor adventisták egy merész csoportja érzi Isten vezetését, hogy egy új közösséget alapítson, mi történik? Sosem a katolikusoktól szenvedünk el támadást. Nem tiltakoznak sem a baptisták, sem a pünkösdisták. (Néha bérbe adják nekünk épületeiket, és imádkoznak, hogy sikeresek legyünk!) Úgy tűnik, az ateisták sem törődnek velünk. De bár­mikor kimerészkedünk a pokol kapuihoz azzal, hogy gyüleke­zetet alapítunk, csaknem mindig ellenállásba ütközünk más ad­ventisták részéről. Gyakran jót akarnak ők, csak egyszerűen nem értik az egészet. Más alkalommal viszont úgy látszik, indí­tékaik. .. hogy is mondjam csak… gyanakvóak!

Eljön a nap, amikor ez csak kivétel lesz. De addig, Isten ne­künk is szánja Saulnak tett legelső ígéretét: „Megszabadítalak téged saját népedtől. Kövess engem, és megszabadítalak téged”. Másodszor, Jézus azt ígéri Pálnak – és persze nekünk is – hogy megszabadítja őket a pogányoktól. Aztán folytatja az elhí­vást.

„Hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek…” (18. vers).

Itt mondja el Pál a csattanót: „Azért, Agrippa király, nem levék engedetlen a mennyei látás iránt” (19. vers).

Egy napon – nem is sokára – mindannyian meg fogunk állni Isten előtt. Amikor elérkezik az a nap, megtudhatjuk, micsoda megtiszteltetés ott állni a nagy, fehér trón előtt, és elmondani Pállal együtt: Nem voltam engedetlen a mennyei látás iránt. Amikor álmot adtál nekem, megpróbáltam engedelmeskedni. Amikor áldozatot kértél tőlem, megtettem tőlem telhetően. Nem mindig tettem jól a dolgom, sőt, sokszor zűrzavart okoztam, de tovább próbálkoztam, Te pedig megáldottál. Istenem, itt vannak a lelkek, örökre megmentve. Nem voltam engedetlen a mennyei látás iránt.

Látjuk majd a mosolyt Jézus arcán. Fogjuk érezni karjának melegét, ahogy kijelenti: Jól vagyon jó és hű szolgám. Köszö­nöm, hogy vállaltad a kockázatot. Köszönöm, hogy kitetted ma­gad a támadásoknak. Köszönöm, hogy akkor is engedelmesked­tél, amikor az emberek félreértettek, s amikor nehéz volt. Kö­szönöm, hogy megtetted a tőled telhetőt, hogy megmentsd ne­kem az elveszetteket. Jól van!

Te is azok között leszel, akik ezt hallják majd Jézustól?

Elmélkedésre

Nagyon régen Jézus azt mondta: „Elmenvén, tegyetek tanít­ványokká minden népeket”.

Szakíts időt arra, hogy imádkozz, és elmélkedj azon, mi lehet ebben a te részed!

A gyülekezetalapítás 95 tétele

(Elnézést kérünk Luther Mártontól, az ötlet kölcsönvételéért)

1. A kereszténység mindig a gyülekezetek sokszorozódásával terjeszkedett.

2.Az apostolok hittek abban, hogy a gyülekezetek sok­szorozódása a legfőbb csatorna, amelyen keresztül Isten hatalma eljut az egész világra.

3.Ha kivennénk az Újtestamentumból a gyülekezetalapítást, ezzel gyakorlatilag kitörölnénk minden Igét, amely Jézus Máté 28. fejezetében szereplő nagy misszióparancsa után keletkezett.

4.Az evangéliumi parancs energikus, folyamatos és spontán gyülekezetalapítást feltételez.

5.A gyülekezetalapítás nem hóbort, hanem megbízatás.

6.Az elveszettek iránti igazi szeretet arra vezet el bennünket, hogy új gyülekezeteket alapítsunk.

7.A gyülekezetalapítás a látásunkat a jövőre összpontosítja, nem pedig a múltra.

8.A jövő megjóslásának egyetlen módja, ha mi alakítjuk azt új gyülekezetek alapításával.

9.Csak úgy reménykedhetünk a növekvő népesség elérésében, ha energikus gyülekezetalapításba kezdünk.

10.Az almafa igazi gyümölcse nem az alma, hanem egy újabb almafa.

11.Bárki megszámlálhatja egy alma magvait, de csak Isten képes megszámolni az almát egy magban.

12.Az almának kettős funkciója van: hogy táplálékul szol­gáljon egy személy számára ma, és hogy táplálékot biztosítson ezreknek az elkövetkezendő nemzedékekben.

13.Gyülekezetalapításra jelentkezni annyit jelent, mint jelentkezni az áldozatra.

14.A gyülekezetalapítók szakemberei lesznek annak, hogy hogyan kell a nehézségeket kezelni.

15.A „szenvedély” szó eredeti értelmében szenvedést jelent. Ha gyülekezetet akarsz alapítani, de nem vagy hajlandó szen­vedni, akkor ez nem a te szenvedélyed.

16.A gyülekezetalapítók úgy jönnek rá, hogy milyen nehéz gyülekezetet alapítani, mint ahogy a szarvas felismeri a vadász­idényt – tüzelnek rá.

17.A gyülekezetalapító soha nem azt kérdezi, hogy „könnyű-e?”, hanem ezt: „Isten akarata-e?”

18.A gyülekezetalapítás többlethitet igényel Isten szuvereni­tásában.

19.A gyülekezetalapító szükségszerűen szüntelenül imád­kozik.

20.A gyülekezetalapítás azokat az embereket vonzza, akiknek a szíve az elveszettek megmentéséért ég.

21.A gyülekezetalapítás a rendellenesen működő (díszfunkcionális) keresztényeket is vonzza.

22.Sok elveszett ember vágyik arra, hogy megtalálja Istent; az új gyülekezet megkönnyíti ezt számukra.

23.Az elveszett emberek meg tudják mondani, hogy mikor szeretik őket igazán. Egy számukra alapított gyülekezet tagad­hatatlan bizonyíték.

24.Isten minden hívőre ráhelyezte a gyülekezetalapítás ter­hét.

25.Az adventista keresztények számára a gyülekezetalapítás nem egy szabadon választható tevékenység, ez a mi hivatásunk.

26.Nem mindenki hivatott arra, hogy gyülekezetet alapítson, de mindenki elhívatott arra, hogy imádkozzon, és bátorítsa azokat, akik ezt végzik.

27.Amikor a hívők egy csoportja érzékeli Isten hívását, hogy egy új gyülekezetet alapítsanak, az egészséges gyülekeze­tek és vezetők megtalálják annak a módját, hogy ebben bátorít­sák őket.

28.A gyülekezetalapítás bátor kihívás Sátán tekintélye ellen.

29.A gyülekezetalapítás frontális támadás a sötétség biro­dalma ellen.

30.Minden adventista gyülekezet alapítással indult.

31.Az adventizmusban nincs egyetlen olyan gyülekezet sem, amelyet ne alapítottak volna.

32.Minden adventista tagja egy megalapított gyülekezetnek.

33.Ha a szolgálat más ágazataiban is olyan érdektelenek lennénk, mint a gyülekezetalapításban, akkor válságban lévő egyház lennénk.

34.Amikor a gyülekezetalapítás az elveszettek evangélizálásának elfogadott módja lesz, a lélekmentés számottevően növekedni fog.

35.A gyülekezetalapítás jutalma soha nem pénzbeli.

36.A gyülekezetalapítók tudják, hogy jelentős szerepük van ma.

37.A gyülekezetalapítók tudják, hogy jelentős szerepük van az örökkévalóság szempontjából.

38.A gyülekezetalapítás örömteli vállalkozás.

39.Az új gyülekezetek ritkán lesznek olyanok, amilyet elvártál.

40.A gyülekezetalapításnak nemcsak egy helyes útja van.

41.Vannak rossz útjai is a gyülekezetalapításnak.

42.Az a felekezet, amelynek energikus gyülekezetalapító stratégiája van, növekszik.

43.Az a felekezet, amelynek nincs gyülekezetalapító stratégiája, nem növekszik.

44.A korai adventizmusban a gyülekezetalapítás volt az elveszettek elérésének fő módszere.

45.Száz éve minden adventista lelkész gyülekezetalapító volt.

46.Az új adventista gyülekezetek tízszerte jobban növek­szenek, mint a régebben megalapítottak.

47.Magyarország minden városában ugyanolyan létszámban élnek adventisták, mint 20 évvel korábban, kivéve azokat a vá­rosokat, amelyekben gyülekezeteket alapítottunk az elmúlt húsz év alatt.

48.Ha minden adventista gyülekezet a városodban tízszere­sen lenne telítve minden szombaton, akkor is ezrek lennének, akik nem tudnának részt venni az alkalmakon.

49.Magyarországon minden 89 000 emberre jut egy adven­tista gyülekezet.

50.Az érett gyülekezetek új gyülekezeteket szülnek.

51.Könnyebb gyermeket szülni, mint egy halottat feltá­masztani.

52.Sokkal több élvezetet nyújt egy csecsemő megszülése, mint a halottak feltámasztása.

53.A legtöbb gyülekezet vénkisasszony; még soha nem szül­tek.

54.A gyülekezetalapítás boldog édesanyává változtatja a „vén­kisasszonyt”.

55.Ha a gyülekezet kövér, ez azért van, mert terhes.

56.A jó hír az, hogy a legtöbb gyülekezet terhes. A rossz hír pedig az, hogy egyesek már a 99. hónapban vannak.

57.Ha egy kismama terhes, meg kell szülnie, egyébként a saját élete is veszélybe kerül.

58.Isten sok adventista szívébe elültette az új gyülekezet alapítása iránti vágyat.

59.Ne vegyük el a gyülekezet kedvét egy csecsemő gyülekezet megszülésétől, inkább imádkozzunk értük, hogy egészségesek legyenek!

60.A sikeres gyülekezet ezt mondja: „Bármit megteszünk, hogy lelkeket nyerjünk”.

61.A fejlődési határt elért gyülekezetek úgy járulhatnak hozzá a legjobban az evangélium terjedéséhez, ha új gyülekeze­teket szülnek.

62.Azok a gyülekezetek, amelyek a sajátjukból a legjobbat odaadják annak érdekében, hogy új gyülekezetet alapítsanak, maguk is erőteljesebben gyarapodnak.

63.Az egészséges új gyülekezet gyümölcse nem csupán az, hogy több elveszettet nyersz, és hogy a gyülekezetalapító lelki áldásban részesül, hanem közvetlen hatása van ennek a környé­ken már meglévő gyülekezetekre is.

64.Azok a gyülekezetek, amelyek nem szülnek, rémültek, betegek vagy önzők.

65.A begyepesedett csatározások piszkosak, csúnyák és rosszak. Nem szabad az adventisták között előfordulniuk.

66.A baptisták, katolikusok, sőt még az ateisták sem akadá­lyozzák soha egy új adventista gyülekezet megalapítását, az ellenállás néha belülről támad.

67.A gyülekezetalapítás közvetlenül előmozdítja Isten or­szágának növekedését.

68.A pénz a világ eléréséhez annak a halnak a szájában van, amelyet akkor fogunk, amikor új gyülekezeteket alapítunk.

69.Az új gyülekezetek nem az alapító miatt alapíttatnak, hanem az alapítottak miatt (akiket megnyerünk Krisztusnak).

70.Egy már létező gyülekezetben be lehet kapcsolni a lelki robotpilótát, és a gyülekezet túléli, egy új gyülekezetben azon­ban folyamatos, erőteljes imára és tettekre van szükség.

71.A gyülekezetalapítás annyira lényeges a gyülekezet nö­vekedéséhez, mint a lélegzetvétel a testi egészséghez.

72.A helyesen megalapított gyülekezetek elérik a népesség­nek azt a rétegét, amelyet jelenleg érintetlenül hagy az üzenet.

73.Az új gyülekezetekre jellemző az az életerő, amely Krisztushoz vonzza a nem vallásos embereket.

74.A volt adventisták nagyobb valószínűséggel jönnek vissza egy új gyülekezetbe.

75.A gyülekezetalapítás lehetőség arra, hogy hűséges ad­ventista legyél, ugyanakkor kulturálisan időszerű is.

76.Az új bor jó, de nincs jó helyen a régi tömlőben (értsd: régi gyülekezet!).

77.A szolgálati módszerek megváltoztatása az elveszettek megnyerése érdekében bölcs dolog, és egyáltalán nem helyte­len.

78.A szolgálati módszerek megváltoztatása az elveszettek megnyerése érdekében biblikus, és egyáltalán nem helytelen.

79.A sikertelen gyülekezetalapítások megnehezítik mások­nak, hogy a jövőben gyülekezeteket alapítsanak.

80.A gyülekezetalapítás új vezetőket nevel mind az anyagyülekezetben, mind az új gyülekezetben.

81.Az új gyülekezetek együttműködésre serkentik Krisztus követőit.

82.Ne aggódj, hogy vezetőket veszítünk el egy új gyülekezet megalapítása miatt, az egészséges gyülekezetek dicsőíteni fogják Istent a fejlődés lehetőségéért, és az új szolgálattevőkért!

83.A mag elvetése előtte jár az aratásnak.

84.Lehet vetés aratás nélkül, de nem lehet aratás vetés nél­kül.

85.Aki könnyhullatással vet, örömmel arat majd.

86.Egy magvető, aki csak beszél, de nem plántál, az nem magvető.

87.Egy magvető, aki imádkozik, de nem plántál, az nem magvető.

88.Amikor egy gyülekezet úgy dönt, hogy megtizedeli tag­ságát egy új gyülekezet megalapítása, és az elveszettek megnye­rése érdekében, akkor Isten a megmaradt 90%-kal tovább viszi a gyülekezetet ugyanúgy, mint a 100%-kal.

89.Amikor a gyülekezet a legjobb tagjait adja oda tizedben egy új gyülekezet alapítására, kincset helyez el a Mennyben.

90.Nagyobb öröm van a Mennyben egy újonnan alakult gyülekezet fölött, mint 99 felett, amelynek nincs szüksége plántálásra.

91.A gyülekezetalapítás a legnagyszerűbb missziómunka a világon.

92.A gyülekezetalapítás a misszióparancs legnagyszerűbb betöltése.

93.A gyülekezetalapítás Magyarország reménysége.

94.A gyülekezetalapítás sietteti Jézus eljövetelét.

95.Ha Luther Márton itt lenne, akkor alapítana egy gyülekezetet.