AZ ADVENTISTA TEOLÓGIATÖRTÉNET KISKÖNYVTÁRA 4.

AZ ADVENTISTA TEOLÓGIATÖRTÉNET KISKÖNYVTÁRA 4.

C. Mervyn Maxwell, Raymond F. Cottrell, Szilvási József és Raoul Dederen

A SZENTÉLY TANA,

A SZOMBAT,

A PRÓFÉTASÁG LELKE,

A HÁRMAS ANGYALI ÜZENET

(Négy tanulmány az alapvető adventista tanításokról)

Kiadja: az Adventista Teológiai Főiskola Budapest, 1997.

 AZ ENGESZTELÉSRŐL ÉS A SZENTÉLYRŐL SZÓLÓ TANÍTÁS RÖVID TÖRTÉNETE

Ellen G. White írta 1906-ban a h. n. adventistáknak: ,,A szentély a mi  hitünk alapja” (1906. 20. kézirat). Korábban azt írta, hogy a szentély ta­na „ egy kerek, összefüggő és harmonikus igazságrendszerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy Isten irányította a nagy advent­mozgalmat. Egyértelmű lett, hogy Isten népének mi volt a szerepe, és az is, mi lesz a további feladata” (A nagy küzdelem, 378. o.).

Az adventizmusban a „szentély”, illetve a „szentély tana” egy sor összefüggő tanításra utal. Ezek a tanok magukba foglalják az alábbi­akat:

(1) 1844-ben, a Dániel 8:14-ben szereplő 2300 nap lejártakor, Jézus bement a szentek szentjébe, hogy engesztelő szolgálatában egy új sza­kaszt kezdjen el, a szentély megtisztítását.
(2) A szentély megtisztításába beletartozik a vizsgálati ítélet, ami világossá teszi, hogy Isten népe között kik azok, akiknek bűnét, és kik azok, akiknek a nevét kell kitörölni a mennyei könyvekből.
(3) Jézus a mennyei szentek szentjében a szövetség ládája előtt áll, ebben a ládában pedig ott van a Tízparancsolat.
(4) Rövid idő múlva, amikor Krisztus kijön a szentek szentjéből, a kegyelmi idő minden ember számára lejár, és akkor Jézus Krisztus visszatér a földre az ég felhőin.
A fenti vázlatból is kitűnik, hogy a szentély tana számos egyéb olyan tanítással is kapcsolatban áll, amit a hetednapi adventisták képviselnek. Ebben a rövid áttekintésben nem mutathatunk be minden részletet, de megpróbáljuk bemutatni e tanítás legfőbb összefüggéseit úgy, ahogy az az adventmozgalom képviselőinek gondolkodásában kifejlődött.

Mi a szenthely, és hol van az?

William Millerről úgy tudjuk, hogy a földet tartotta szenthelynek, és Krisztus második eljövetelét tekintette a szenthely megtisztításának. Ez azonban egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű Miller korai írásaiban. 1831. február 15-én például azt írta egy lelkésznek, hogy Krisztus máso­dik eljövetelének idejére nézve ez az első bizonyíték:

„kétezer három­száz nap, és megtisztíttatik a szenthely ” (Dán 8:14).

Napokon éveket kell értenünk, szentélyen az egyházat értjük, a megtisztításról pedig logikusan feltételezhetjük, hogy a test és a lélek tökéletes megváltását jelenti a bűntől, ami akkor következik be, amikor Krisztus megjelenik másodszor „bűn nélkül az üdvösségre” (Froom, L. R. E.: The Prophetic Faith of Our Fathers, 4. köt 479. o.). Az a tény, hogy Miller Bibliájának margóján a „megtisztíttatik” helyett „megigazíttatik” szerepel, alátá­masztja azt a feltevést, hogy kezdetben az egyházat tartotta szentélynek.

Bibliakutatásának egy bizonyos pontján Miller kiegészítette ezt a ké­pet, és azt mondta, hogy Dán 8:14-ben a szentély nemcsak az egyházat jelenti, hanem a földet is. Azt mondta, hogy a második advent idején, amikor az egyház lelkileg megtisztul, a föld is megtisztíttatik tűz által. A CRUDEN konkordanciában Miller a „szentély” szó hét különböző értelmezését találta, de ezek közül csak a fenti kettőt hozta kapcsolatba Dániel 8:14-gyel. A mennyet, mint lehetséges értelmezést azon az ala­pon rekesztette ki, hogy a mennynek nincs szüksége megtisztulásra (Ld.: Letter to Joshua V. Himes, on the Cleansing of the Sanctuary, Boston, 1842.).

Miller követői a kettős értelemből csupán azt vették át, hogy a szen­tély a föld, így a szó egyházra vonatkoztatott értelme hamar háttérbe szorult. A nagy csalódás után azonban O. R. L. Crosier, Hiram Edson és Franklin B. Hahn társa a Day Star Extra 1846. febr. 7-i kiadásában hangsúlyozta, hogy a szenthely, amiről Dán 8:14-ben szó van, nem a föld, hanem egy mennyei szentély, megtisztítása pedig nem tűz, hanem vér által történik.

Két hónappal később, a Day Star szerkesztőjéhez írt levelében, O. R. L. Crosier hangsúlyozta a kettős értelmezés szükségességét: „Sokan nem vették észre, hogy van szó szerinti és van lelki templom; a szó sze­rinti az Új Jeruzsálemben van, a lelki pedig az egyház; a szó szerintit elfoglalta Jézus Krisztus, a mi Királyunk és Papunk (Ján 14:2; Zsid 8:2; 9:11), a lelkit pedig a Szentlélek (IKor 3:17; 6:19; Ef2:20-22). E kettő között tökéletes cselekvési összhang van: amíg Krisztus a helyet. készíti, addig a Szentlélek elkészíti a népet. Amikor Krisztus bement temp­lomába, a szentélybe, hogy megtisztítsa azt, akkor a Szentlélek elkezdte a nép különleges értelmű megtisztítását (Mal 3:1-3)” (The Day Star, 1846. ápr. 18.).

Crosier mindkét javaslata: (1) Dán 8:14 alkalmazása a mennyei szen­tély megtisztítására, valamint (2) Isten népének megtisztulása a földön, ami egybeesik Jézus mennyei szentélyben végzett szolgálatában, alap­vető jelentőséget kapott a szombatünneplő adventisták körében. A H. N. Adventista Egyház egyik alapítója, Joseph Bates például már 1846 tava­szán beépítette ezt a tant „ Opening Heavens ” (Megnyílt egek) című kiadványába, és hasonlóan korán hangsúlyozták azt is a mozgalom úttörői, hogy Isten választott népének különleges felkészülésre van szüksége az utolsó napokban.

Ennek a felkészülésnek egyik eszközét látták a szombatban is. A választott nép felkészítését mégsem nevezték a szentély megtisztításá­nak. Ennek az volt az oka, hogy a Day Star szerkesztője, Enoch Jacobs érvelni kezdett, hogy Isten lélek, ezért a szentélynek is lelkinek kell lennie, sőt bizonyos értelemben Krisztus eljövetele is lelki esemény. Ennek a „spiritualizásnak” az lett a következménye, hogy a Miller- mozgalom számos tagja a shakerekhez kezdett járni. Ezt a veszélyt a szombatünneplő adventisták úgy próbálták ellensúlyozni, hogy Dán 8:14 kapcsán egyoldalúan hangsúlyozták a szentély fizikai jellegét, és mennyei voltát. James White írta 1852. február 17-én: „Semmi sem teszi olyan nyilvánvalóvá a spiritualizmus megtévesztőjellegét, mint a mennyei szentély világos, szó szerinti szemlélete. ” Ellen G. White csak évek­kel később tért vissza a Crosier által használt nyelvezethez, amikor a spiritualizmus veszélye már elmúlt. 1885-ben például ezt írta: „Krisztus nem fog velünk lakni mindaddig, míg lelki templomát meg nem üresítik és meg nem tisztítják” (Review and Héráid, 1885. nov. 24.). 1888-ban a Generál Konferencia Minneapolisban tartott ülésén, amikor arról be­szélt, hogy „meg kell tisztítanunk magunkat minden tisztátalanságtó hozzátette: „a munkát a mi lelkünk szentélyében kell elkezdenünk” (1888. 8. kézirat).

A mozgalom kezdetén a szentély szó szerinti értelmezése és mennyei voltának hangsúlyozása különböztette meg a szombatünneplő advent­istákat a spiritualizáló adventistáktól, akik shakerekké váltak, valamint a Miller-mozgalom többi irányzatától, akik változatlanul a földet tartot­ták a szentélynek. Ellen G. White amikor a lélek templomának a meg­tisztításáról beszélt, soha nem keverte azt össze a Dán 8:14-ben talál­ható szentéllyel, amit mindig a mennyei szentéllyel azonosított.

A minneapolisi generál konferencia után a mennyei szentély és a lelki templom megtisztításának paralellizmusa igen népszerű lett, mint a megigazulás tapasztalatának kifejezése. A Róma 6:4, Gal 2:20, Ef 2:6 eltúlozásával E. J. Waggoner és A. T. Jones a századfordulón azt prédi­kálták, hogy Krisztus halála, feltámadása és mennyei papsága nem lehet igazán hasznos az embernek, ha valamilyen módon nem ismétlődnek meg ezek az események az ember lelkében. Ebbe a tapasztalatorientált teológiába épült bele aztán Dr. John Harvey Kellogg hatására az „ imma­nens theizmus”, népszerű nevén a pantheizmus elmélete. Ennek követ­keztében az Istenség jelenléte a lélek templomában olyan hangsúlyt ka­pott, hogy nem maradt hely a mennyei templomról szóló tanítás számára.

A pantheizmus hatása a H, N. Adventista Egyházban ismert. Kevésbé tudott viszont az a tény, hogy ennek a mozgalomnak a hatására az advent­ista lelkészek egyre nehezebben tudtak szólni a test templomának a megtisztításáról. Sőt, annyira objektivizálták a mennyei szentély szolgá­latának értelmezését, és annyira száműztek belőle minden tapasztalati megközelítést, hogy az egész kérdés csupán a vizsgálati ítéletre szűkült le.

1963-ban az egyik szombatiskolai tanulmányban találkozunk újra a lélek templomának és a mennyei szentélynek a megtisztítása közötti párhuzammal. A tanulmány alcíme: „A lélek templomának megtisztí­tása”. Ez a tanulmány nem keltett különösebb visszhangot, de Róbert Brinsmead lépése, aki ebben az időben jelentette meg R. J, Wieland és D. K. Short 1950-ben írt művét 1888 újravizsgálásáról, nagy ellenállást váltott ki.

A Dán 8:14-ben szereplő szentély fogalmának meghatározásánál és helyének megállapításánál azt mondhatjuk tehát, hogy William Miller először a gyülekezettel, majd a gyülekezettel és a földdel azonosította azt. A szombatünneplő adventisták ezzel szemben a mennyei szentélyt értették alatta. Időnként beszéltek a lelki szentély vagy a lelki templom megtisztításáról is a fenti értelmezéssel párhuzamosan, de megkülön­böztették a lélek templomának megtisztítását és a mennyei szentély megtisztítását.

Az advent előtti ítélet és a bűnök eltörlése

William Miller eredetileg Krisztus eljövetelét értette az ítélet fogalma alatt, és mellőzte az advent előtti ítélet gondolatát. Az első adventhívő, aki felismerte, hogy a Biblia tanít egy advent előtti ítéletről Josiah Litch volt. Ő ezt a tanítást nem Dániel 8., hanem Dániel 7. fejezetére alapoz­ta. Tévedés volna azt hinni, hogy az adventizmus úttörői kizárólag Dán 8:14 alapján beszéltek a vizsgálati ítéletről.

Dán 8.14 adta meg nekik az időkeretet, és ez a vers irányította fi­gyelmüket a szentélyre, de Dán 7, 3Móz 16 és 23, valamint Jel 14:6-7 alapján tanították az adventizmus úttörői, hogy az ítélet 1798 – az 1260 nap lejárta – után kezdődik, és megelőzi a második adventét. Fel kell figyelnünk arra is, hogy az adventisták közül sokan hangsúlyozták a bűn eltörlését, de egyáltalán nem korlátozták Jézus Krisztus mennyei szent­élyben végzett szolgálatát a vizsgálati ítéletre. Crosier klasszikus tanul­mányában alig beszél az ítéletről, bizonyára azért, mert úgy érzi, hogy olvasói kielégítően ismerik Krisztus szolgálatának ezt az oldalát. Ezzel szemben igen nagy hangsúlyt tesz arra, hogy Krisztus engesztelési sze­rez a népnek, és eltörli a nép bűneit.

Joseph Bates a Review and Herald 1850. decemberi számában 3Móz 16:16-ot idézve ezt írja: „ Olvassa el kedves olvasó ezt a tizennyolc szót újra, és lássuk, hogy nem tudja-e megmondani a szentély megtisztításá­nak értelmét. Óh igen! Azt mondják, hogy az a nép megtisztítása volt, mindnyájuk megtisztítása a bűntől. Nagyon helyes; ne feledjék el, ami­kor majd a beteljesedésről lesz szó. ”

Bates a jelképet elemezve szól a népről, akik várták, hogy főpapjuk megjelenjék a szentek szentjéből; hallgatták, hogy mikor szólalnak meg a csengettyűk ruhája szegélyén: „Az első csengettyű hangja arról bizto­sította őket, hogy minden bűnük eltöröltetett”.

James White „ Life Incidents ” című, 1868-ban kiadott könyvében ezt  írta: „A szentély megtisztítása a 2300 nap végén, olyan téma, ami szük­ségszerűen érdekel minden adventistát (utalás a többi adventista cso­portra), mert magába foglalja bűneink megvallását, bocsánatát es el­távolítását. A helyes és értelmes hit meglátja Megváltónkat, az igazi szentély legszentebb helyén, amint felkínálja vérét a kegyelem királyi székénél azok bűneiért, akik megtörték a ládában lévő törvényt. Az igazi hit behatol a második kárpit mögé, ahol, megláthatjuk Jézust és a szövet­ség ládáját. Ott a törvény által megismerjük a bűnt, és Jézus vére által bocsánatot nyerünk, és részesülünk az örök váltságban. Ezért ennek a szentélynek a megtisztítása, legfontosabb érdekünk. ”

Hasonló módon fogalmazott J. N. Andrews is 1890-ben kiadott trak­tátusában; „Amikor az Úr bevégzi munkáját, mint papunk, népe kész lesz arra, hogy megálljon Isten előtt engesztelő áldozat nélkül (Mik 7:18—19; Jer 31:34; 50:20; Ésa 43:25; Isid 8:12). Amikor ezek a prófétai kinyi­latkoztatások teljesülnek, többé nem lesz szükségünk Védőre, Közbenjá­róra és Főpapra. Bűneink többé nem léteznek még a mennyei könyvek­ben sem. Elveszett ártatlanságunk helyreáll, és olyanok leszünk, mint Isten angyalai, akik eredeti tisztaságukban járnak” (The Judgment, Its Events and Their Orders, 24. o.).

A. T. Jones 1905-ben kiadott „The Consecrated Way to Christian Perfection ” című könyvében két fogalomkört különböztet meg a szent­hely megtisztításánál: „a Jézusban hívők tökéletessé tételét” és „a gonoszok megsemmisítését, azaz a világmindenség megtisztítását a bún minden morzsájától, ami valaha oda került (117. o.).

Későbbi adventista szerzőket is lehetne idézni arról, hogy Krisztus szolgálata 1844 után magába foglalja a vizsgálati ítélet mellett a bűn eltörlésének szolgálatát is. Ennek ellenére sok mai adventista prédikátor leszűkíti Krisztus mennyei szentélyben végzett szolgálatát a vizsgálati ítéletre. Történetileg azonban a h. n. adventisták úgy látták, hogy az advent előtti ítélet leírása Dán 7-ben, előképe 3Móz 16 és 23-ban, ideje pedig Dán 8:14-ben található. A különböző szakaszok alapján – ha nem is mindig egyformán következetesen tették – a hangsúlyt a bűn eltör­lésére tették a könyvekből csakúgy, mint Isten népe életéből.

Krisztus átvitele az ítélet színhelyére 

Az előző szakaszból láthattuk, hogy az adventisták szó szerint vették  Jézusnak az ítélet színhelyére vitelét Dán 7:9-14, 22 alapján. Ezt az  eseményt Ezékiel 1. és 10., valamint 3Móz 16. és 23. fejezetei alapján  úgy értelmezték, mint a főpap fizikai értelemben vett bemenetelét a szentek szentjébe a nagy engesztelés napján. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy William Miller követői Krisztus második eljövetelének fizikai valóságát látták a szakaszban. A szombatünneplő adventisták ezt  a szó szerinti értelmezést vitték át a mennyei szentéllyel kapcsolatos magyarázatra is.

Az első kísérlet a két helység-koncepciótól való eltérésre, az 1957- ben kiadott „ Questions on Doctrine ” című könyvben található. A szer­zők úgy védekeztek azokkal a kihívásokkal szemben, amelyek Walter Martin-tól, az egyház evangéliumi protestáns elemzőjétől érkeztek,  hogy a két helységgel szemben Krisztus főpapi szolgálatának „két típusáról”, illetve „két szakaszáról” beszéltek (389. o.). Bár a két helységről szóló elmélet ma is megtalálható számos adventista kiadványban, az a  tendencia, hogy a két helység-elméletet a két fázis-elmélet váltsa fel. Ez a szemlélet tükröződik egyházunk 1980-ban elfogadott 27 hitelvében is: ; „ Van szentély a mennyben, az igazi templom, melyet Isten állított fel, nem ember. Itt Krisztus közbenjár értünk, hogy a kereszten feláldozott életének kincseit — a megváltást — minden hívőnek hozzáférhetővé tegye. Mennybemenetelekor nagy Főpapunkká lett, és megkezdte közbenjárói szolgálatát. Engesztelő szolgálatának második – utolsó – szakaszát a 2300 éves prófétai idő lejártakor, 1844-ben kezdte el… ”

A két helység-koncepció elhanyagolása azzal magyarázható, hogy számos adventista prédikátor (és festőművész) figyelmen kívül hagyja a ) Dán 7:13 és a Mt 24:30 közötti párhuzamot. E két igeszakaszban az Emberfia egyformán „az ég felhőin” jelenik meg. E kép jelentőségét kiemelik a második adventtel kapcsolatban, de sokkal tartózkodóbban nyilatkoznak akkor, amikor a vizsgálati ítélettel összefüggésben szem­besülnek vele. Mindezek fényében talán helyesebb lenne a Generál Konferencia által kiadott alapvető hittételekben is visszatérni a történel­mi két helység koncepcióhoz.

A szentély és az engesztelés helye

William Miller 1822 szeptember 5-én írt egy személyes hitvallást. A nyolcadik és kilencedik pontban ezt írta: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus volt a bűnért hozott áldozat, amit az igazság megkövetelt, s mindazok, akik ennek az áldozatnak a fejére teszik kezüket és megvallják bűneiket,( az engesztelés vére által bocsánatot remélhetnek, ami Jézus Krisztus­ban, a szentek szentjének nagy Főpapjában van. Hiszem, hogy az en­gesztelés Jézus Krisztus közbenjárása által, azaz az Ő vérének a szentek szentjében lévő kegyelmi királyi székbe székbe, és a népre való hintésével történik, miáltal megbékül  a sértő és a Megsértett, és Isten akaratával összhangba jut a bűnös. Ennek következménye: bűnbocsánat, valamint közösség az Isten házanépével. ”

Miller bizonyára úgy gondolta, Krisztus a kereszten mutatta be az ál­dozatot, de a mennyben végezte az engesztelést, amikor mint Pap a szent­élybe hintette vérét. O. R .L. Crosier már világosan kifejtette ezt a nézetet és számos érvet hozott fel mellette. Miller, mint mások is, akik egyáltalán foglalkoztak a kérdéssel, úgy gondolták, hogy Krisztus egye­nesen a szentek szentjébe ment. Crosier viszont azt vallotta, hogy Krisz­tus csak 1844-ben lépett be a szentek szentjébe. Ő két részre osztotta Krisztus engesztelő szolgálatát: részleges engesztelésre, amit az egyé­nekért végzett a szentélyben, valamint „nemzeti”, teljes engesztelésre, amit az egész népért végzett a szentek szentjében.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy Miller korában a King James bib­liafordítást használták, és ez a fordítás nem vonatkoztatja az engesztelés szót sem az áldozat halálára, sem Jézus Krisztus halálára. Ebben a fordí­tásban az áll, hogy a bűnös ölte meg az áldozatot, de a pap végzett en­gesztelést a vérével. A nagy engesztelésnapi szolgálatban is arra kerül a hangsúly, hogy a főpap bement a vérrel a szentélybe.

Azt a vitát, hogy az íge Jézus kereszthalálakor történt-e, vagy csak Jézus mennybemenetele után, csak az angol nyelvterületen ismerik, mivel ott évszázados vita folyik az engesztelés (atonement) szó értelme­zéséről. Az angol „ atonement ” szót csak a tizenkilencedik század vé­gétől kezdték általánosan alkalmazni Krisztus halálára. Így beszéltek Az adventisták a King James Biblia szóhaszná­latának megfelelően mindenekfelett való halálnak tekintették Jézus ha­lálát, de az engesztelés szót csupán közbenjárói szolgálatára alkalmazták. A hitelvek 1872. évi kiadása, melyet Uriah Smith írt és James Whi te adott ki, igen hangsúlyosan képviselte azt a nézetet, hogy Jézus a kereszten csak a bűnért való áldozatot mutatta be, az engesztelési szol­gálatának utolsó szakaszában végezte, mint pap.

Uriah Smith szóhasználata, ami megegyezett William Miller és Owen R. L. Crosier szóhasználatával, sokáig fennmaradt az adventisták kö­zött, bár bizonyára nem mindenki értett egyet vele. Az 1940-es és 1950-es években számos vezető adventista szerző felhagyott ezzel a szóhasználattal, és kiszélesítette az engesztelés szó jelentéskörét, mind Krisztus áldozatára, mind közbenjáró szolgálatára. Nem világos, hogy mindez csupán nyelvi kérdés volt, vagy teológiai értelmezés is állt mögötte.

M. L. Andreasen „ The Book of Hebrews ” című könyvében Krisztus engesztelő szolgálatának három szakaszáról olvasunk. Jézus először legyőzte a bűnt saját testében a Gecsemáné előtt, majd legyőzte a bűn büntetését a Gecsemánéban és a kereszten, végül legyőzi a bűnt a mi éle­tünkben mennybemenetele után. M. L. Andreasen elismerte, hogy Krisztus „befejezte szolgálatát a kereszten, amennyire be lehetett fe­jezni” és ezért „a kereszt életfontosságú, a kereszt központi jelentő­ségű , de azt mondta, hogy Krisztus „felment a mennybe, hogy a szen­télyben folytassa megváltói szolgálatát… Ezért, aki a keresztre korlátoz­za Krisztus munkáját, az korlátozza az engesztelési” (52-60. és 436-437. o.).

Francis D. Nichol 1952-ben írt „Answer to Objections” című könyvé­ben hangoztatta, hogy Krisztus „engesztelő munkája a Kálvárián in­kább elkezdődött, mintsem befejeződött” (407-409. o.). Azon a bibliai konferencián, amit William H. Branson, generál konferenciai elnök vezetése mellett tartottak 1952-ben, Taylor G. Bunch szintén három sza­kaszról beszélt az engesztelés munkájában, de az ő felsorolása eltért M. L. Andreasen felsorolásától: ő a kereszten, a szentélyben és végül a szen­tek szentjében végzett szolgálatról szólt (Our Firm Foundation I. 373. o.). Mindhárom rész befejezett volt önmagában – állította -, de mind­háromra szükség volt ahhoz, hogy az engesztelés teljes legyen.

Még ebben az évtizedben jelent meg a „ Questions on Doctrine”. En­nek a könyvnek a szerzői egy teljesen újszerű kísérletet tettek. Meg­próbálták összhangba hozni a hagyományos adventista szentély tanát a, keresztre korlátozott engesztelés tanával. M. L. Andreasenhez, Francis D. Nicholhoz és Taylor G. Bunchoz hasonlóan belevették a keresztet és a szentélyszolgálatot is az engesztelés fogalmába, de utóbbiról azt állították, hogy „Krisztus ma alkalmazza annak az engesztelő áldozatnak a gyümölcseit, amit a kereszten bemutatott” (354-355. o.). A könyv szer­zői számos idézetet gyűjtöttek össze Ellen G. White írásaiból, amelyek közül egyesek a kereszten szerzett teljes engesztelésről szólnak, mások tt mennyei szentélyben végzett engesztelő szolgálatról beszélnek.

Ennek a könyvnek rendkívüli hatása volt az egyházban, amit az 1980- ban elfogadott, fentebb már idézett hitelv is igazol, miszerint Krisztus közbenjárása során hozzáférhetővé teszi minden hívőnek „ kereszten fel­áldozott életének kincseit”.

Kevés adventista vitatja, hogy Krisztus szentélyszolgálata a kereszten feláldozott élet gyümölcseit kamatoztatja, ez az értelmezés mégis szé­leskörű vitát eredményezett a közösségben. Egyesek úgy értelmezték, hogy a „ Questions on Doctrine ” szerzői egyoldalúan értelmezték Ellen G. White kijelentéseit.

Az a mondat, hogy Krisztus „ma alkalmazza annak az engesztelő áldozatnak a gyümölcseit, amit a kereszten bemutatott”, látszólag Ellen G. White egyik 1858-ban tett kijelentésén alapszik (Early Writings, 260. 0.). Nem szó szerinti idézet ez, és E. G. White állítása is ellentmondá­sosnak tűnik ezen a helyen: nem mondja azt, hogy Krisztus a kereszten szerzett engeszteléssel szolgál a mennyben, és áldozatnak, nem pedig engesztelésnek nevezi a keresztet. Amikor E. G. White ezt a mondatot leírta 1858-ban, a szentélyben végzett szolgálatra is gondolhatott.

Természetesen fennáll az a lehetőség is, hogy a „ Questions on Doct­rine ” szerzői jól értették E. G. White kijelentését. J. N. Andrews, J. M. Stephenson, sőt Uriah Smith is írt az 1850-es években a keresztről, mint engesztelésről. Valamint E. G. White is megtette ezt, hasonlóan homá­lyos formában 1864-ben (Spiritual Gifts, 4. köt. 46. o.). James White vi­szont „gyümölcsökről” beszélt, és a szentek szentjére utalt: „Meg kell jegyeznünk itt, hogy a nagy engesztelés napján a szentély megtisztítása érdekében a főpap mellvértjén bevitte a szentek szentjébe mindazoknak az izraelitáknak a nevét, akik az engesztelés tizedik napján részesülhet­tek a gyümölcsökből” (Review and Héráid, 1851. jún. 9.). Ellen G. White „A nagy küzdelem ” című könyvében szintén megemlíti az áldozat áldá­saiban való részesedést: „Nagy Főpapunk., belép a szentek szentjébe, hogy elkezdje… vizsgálati ítéletét és az engesztelési mindazokért, akikről bebizonyosodik, hogy részesülhetnek áldásaiban ” (428. o.).

Az az érvelés, hogy E. G. White 1858-ban tett kijelentése azt bizonyitja, hogy Krisztus csupán azt alkalmazza a mennyben, amit engesztelő áldozatával megszerzett a kereszten, megkerüli a kérdést. Ez az  érvelés mond valamit az adventista egyház mai gondolkodásáról, ami figyelmet érdemel, de kérdéses, hogy világos magyarázatot ad-e arra, hogy E. G. White hogy értelmezte az engesztelési a maga korában. Nyilvánvalóan megváltozott az adventista teológiai gondolkodás William Miller, Owen R. L. Crosier és Uriah Smith napjai óta, akik Krisz­tus engesztelő szolgálatát kizárólag a mennyei szentélyre korlátozták. Kérdés, hogy ez a változás csupán a megfogalmazást érinti, vagy a tar­talmat is.

A szentély, a szombat és hetednapi adventista önértelmezés

Joseph Bates világosan látta, milyen kapcsolat van a szombat és Krisz­tus mennyei szentélyben végzett szolgálata között. Ez a felismerés, a Jel 14:6-12-ben található hármas angyali üzenettel együtt jelentősen befo­lyásolta a szombatünneplő adventisták önértelmezését.

Jól ismert tény, hogy a millerista adventisták magukat az első angyali üzenet beteljesedésének tekintették, mivel hirdették az ítélet órájának eljöttét. Az is tény, hogy 1843-tól a nagy csalódásig többen vallották, hogy küldetésük a második angyal üzenetének hirdetése is, valamint az, hogy kihívják a keresztényeket a Babilonból, azaz a névleges keresz­tény egyházakból való kifutásra (Jel 18:1—4). Bár ez az önértelmezés megingott 1844 októbere után, Joseph Bates és mások belátták, hogy Krisztus belépett a mennyei szentek szentjébe, s ez összefügg az első angyali üzenetben meghirdetett ítélet órájával. Megértették azt is, hogy „Krisztus szolgálata a szövetség ládájánál kapcsolatban áll a harmadik angyal üzenetének azzal a szakaszával, amelyben egy olyan népről ol­vasunk, akik megtartják Isten parancsolatait.”

Uriah Smith 1854-ben például ezt írta: „Nem állt meg az első és a má­sodik angyal munkájánál, mivel még egy harmadik is kijön, hogy hir­desse Isten utolsó kegyelmi üzenetét a világnak. Isten igazi népe szá­mára fenn volt még tartva a világosság Isten mennyei szentélyéről, vala­mint Isten törvényéről, ami a szövetség ládájában található (Jel 11:19). Itt vannak azok, mondja a harmadik angyal, „akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. A világosság ezen a ponton is eljutott hozzánk, és boldogok azok, akik elfogadják, de félelmetes lesz azok sor­sa, akik elvetik” (Review and Héráid, 1854. márc. 28.).

A szombatünneplő adventisták arra a meggyőződésre jutottak, hogy bennük teljesedik a harmadik angyal üzenete, ezért az általuk hirdetett üzenet időszerű lett. Isten elhívta őket, hogy hirdessék a szombatot, mint „jelenvaló igazságot”. „Hagy szóljon az üzenet – mondták mivel az idő rövid” (White James: The Present Truth, 1849. szept.).

A hetednapi baptisták továbbadták az adventistáknak a szombatot (így, ahogy ők értették: Isten a teremtéskor alapította, a pusztában meg­parancsolta, Jézus és az apostolok megtartották, a római katolikusok támadták.) Álláspontjuk kitűnő volt addig, ameddig eljutottak, de hiány­zott belőle az eszkatologikus dinamizmus. A hetednapi baptisták körül­belül annyian vannak ma is, mint amennyien akkor voltak, amikor Rachel Oakes beszélt az adventistáknak a szombatról.

E. G.White 1862-ben beszélt egy munkásról, aki a szombatot illetően azon az álláspontot volt, mint a hetednapi baptisták. Azt írta, ha elvá­lasztjuk a szombatot a harmadik angyal üzenetétől, akkor a szombat elveszti erejét. Majd így folytatta: „ha összekapcsoljuk azt a harmadik angyal üzenetével, akkor erővel telik meg, ami meggyőzi a hitetleneket, és képessé teszi őket arra, hogy megálljának, éljenek, növekedjenek, gyü­mölcsözzenek az Úrban” (Testimonies 1. köt. 337. o.).

Egyes kritikusok azt mondták, hogy a szentély tana az úttörőknél a missziói szemlélet korlátja lett. Ezt az állítást a „csukott ajtó” elmé­letével hozzák kapcsolatba. Itt nem foglalkozhatunk a „csukott ajtó” koncepciójával. Tény, hogy ez a nézet kezdetben korlátozta az advent­ista missziót, de a szentély tana már 1852-ben úgy vált ismertté, mint „nyitott ajtó” (White, James Review and Herald, 1852. febr. 17.). így a szent­ély tana az évek múltával hozzájárult ahhoz, hogy kialakult a hetednapi adventista világmissziói koncepció. Ma is sokan hiszik, hogy a szombat igazságát minden embernek meg kell hallania, még mielőtt Krisztus kilépne a szentek szentjéből, hogy visszatérjen a földre.

Befejezésül szóljunk arról, hogy milyen változást hoz a szentély tana az adventisták gondolkodásában. Sok keresztény hisz a keresztben, a hit általi megigazulásban és Krisztus második eljövetelében is. Vannak, akik elfogadják a szombat igazságát és a feltételes halhatatlanság tanát is, és van missziói látásuk.

A szentély tana azonban sajátos értelmet ad ezeknek az igazságoknak. Sajátos egységbe fogja amazokat a tanokat, és így alátámasztja a h. n. adventisták egyedülálló küldetését. A szent­ély tana azonban senkit sem üdvözít. Mint ahogy a kereszt sem üdvö­zít senkit: Krisztus üdvösségünk forrása. A szentély tana azért fontos igazság, mert hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megismerjük és érté­keljük azt, amit Krisztus tett értünk. így ez a tan nemcsak történetileg lett hitünk alapja, hanem azért is, mert a hit alapjára, Jézus Krisztusra irányítja figyelmünket.

(C.Mervyn Maxwell)

C. Mervyn Maxwell az Andrews Egyetem egyháztörténeti tanszékének vezetője volt, amikor ezt a tanulmányt írta. Számos könyve közül kiemelkedik: „ Teli it to the World, The Story of Seventh-day Adventists” (Mondd el a világnak, A hetednapi adventisták története), valamint „God Care”, „The Message of Dániel”, és „The Message of the Revelation” (Isten gondot visel, Dániel Könyvének üzenete, illetve A Jelenések könyvének üzenete) című kétkötetes gyakorlati bibliamagyarázata. Itt közölt tanulmánya 1981-ben jelent meg a „The Sanctuary and the Atonement, Biblical, Historical and Theological Studies” (A szentély és az engesztelés, Bibliai, történeti és teológiai tanul­mányok), Washington, 1981: 730 o. című kötetben.

SZOMBATÜNNEPLÉS AZ ÚJVILÁGBAN

A szombatünneplés szokása az amerikai keresztények között akkor kezdődött, amikor Stephen Mumford megérkezett a Rhode Island-i Newportba, a londoni Bell Lane-i hetednapi baptista gyülekezetből. Ez 1664 telén volt. Mivel Mumford nem talált saját hitéből való társakat, csatlakozott a helyi baptista gyülekezethez.

Bizonyságtevései nyomán hamarosan más baptista hívők is szombatot kezdtek ünnepelni, ezért a gyülekezet vezetői prédikálni kezdtek a szombatünneplés „eretnek” szo­kása ellen. A támadások hatására két család felhagyott a szombat ün­nepléssel, a többieket nyilvános vizsgálatban marasztalták el. Miután világossá vált, hogy a baptista gyülekezetben nem teszik lehetővé a szombat megünneplését, Mumford hét társával együtt 1671. december 23-án kilépett az egyházból, és megalapította Newport-i hetednapi baptista gyülekezetet. William Hiscox, Mumford első missziós gyümölcse lett a gyülekezet prédikátora.

1684-ben egy másik angol emigráns, Abel Nobel telepedett le Pennsylvániában. Kapcsolatba került a Connectucut-i hetednapi bap­tistákkal, és megtérített falujából huszonnégy személyt. 1702-ben Edmund Dunham Piscataway-i (New Jersey) baptista prédikátor felis­merve a szombat igazságát, hét személyt vezetett el a szombathoz. 1705-ben már hetven tagja volt ennek a hetednapi baptista gyülekezetnek. Ez a három központ: Rhode Island, Pennsilvánia és Connecticut lett az amerikai hetednapi baptista misszió megindítója.

A hetednapi baptistákat, csakúgy, mint Angliában, az Újvilágban is üldözték a szombatünneplés miatt, és többen börtönben végezték hitük miatt. Ez még Rhode Islandon is így volt, ahol a lelkiismereti szabad­ságot a leginkább tiszteletben tartották. A gyülekezet ennek ellenére las­sú növekedésnek indult, és 1801. szeptember 11-én már hét gyüleke­zetről, egy tucat szórványról és 1031 gyülekezeti tagról adtak jelentést az évi konferencián. A Hetednapi baptista nevet 1818-ban vették fel.,.

Megszervezték a Generál Konferenciát, mert meggyőződtek arról, miszerint „elérkezett az idő, amikor minden hetednapi baptistának egyesülnie kell az agresszív és tevékeny misszió munkában ”, Ez alatt elsősorban a szombatról szóló üzenet hirdetését értették. 1817-ben és 1818-ban határozott missziós terveket készítettek, és létrehoztak egy missziós társaságot. Ekkor tizennégy gyülekezetük és 2173 tagjuk volt. 1821 -ben megalapították a hetednapi baptista missziói magazint, 1830- ban pedig a Protestáns Őrállót, hogy a szombatról szóló üzenetet írás­ban is terjeszthessék. 1824-ben megindítottak egy traktátsorozatot, 1828-ban pedig megalapították az Amerikai Hetednapi Baptista Missziós Társaságot. A megnövekedett erőfeszítések következtében az évtized végére 3400-ra növekedett a hívek száma.

Az első szombatünneplő adventisták

A Hetednapi Baptista Generál Konferencia úgy határozott, hogy 1843. november 1-én ima és böjtnapot tartanak a szombat igazságának hirde­téséért. Egy évvel később a generál konferenciai ülésen megállapították, hogy addig ismeretlen méretű érdeklődés volt tapasztalható a szombat iránt, és ez a helyzet számos lelkészre is igaz volt. Ezek között a megtért lelkészek között volt Frederick Wheeler methodista, adventista prédiká­tor, akinek a New Hampshire-i Washingtonban volt a gyülekezete. Az adventista The Midnight Cry két számban is (1844. szept. 5. és 14.) megjegyezte, hogy sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy a szombatot meg kell tartanunk, és megemlékezett arról is, hogy a hetednapi baptisták agitálnak a szombat megtartása mellett. „Szeretjük a hetednapi testvéreket és testvérnőket – írta a szerkesztő de úgy gondoljuk, hogy helyre akarják állítani a régi zsidó igát, és nyakukra akarják tenni azt.” A lap figyelmeztette olvasóit, hogy semmi ne terelje el figyelmüket Krisztus eljöveteléről, amire már csak néhány hetet kell várni

1844 elején Frederick Wheeler egy úrvacsorái prédikációban az Isten parancsolatai iránti engedelmességről beszélt. Az istentiszteleten jelen volt egy középkorú hetednapi baptista asszony, Rachel Oakes (későbbi férje nevén Rachel Preston). Az asszony a prédikáció után bizonyságot tett a szombatról a lelkésznek, aki márciusban elhatározta, hogy szom­batot fog ünnepelni, és ettől kezdve prédikációiban is beszélt a szombat igazságáról. E találkozás következtében Rachel Preston adventista lett, míg a Washington-i gyülekezet tagjai közül többen (így a Farnsworth család) szombatünneplők lettek.

1844-ben sok hetednapi baptista hallgatta az adventről szóló üzenetet, és sokan keresték a lehetőséget, hogy a szombat szentségébe vetett hitüket megosszák a Miller-mozgalom tagjaival. Meg kell említeni kö­zülük Roswell F. Cottrell nevét, aki New York állam nyugati részén élt, és 1851-ben csatlakozott az adventistákhoz. A hetednapi adventisták egyik alapítójához, James White-hoz írt levelében azt írta, hogy mindig hitt Krisztus személyes visszatérésében és annak közelségében, de mi­vel meg volt győződve a szombat szentségéről, úgy látta, hogy az ad­ventisták sötétségben vannak Isten parancsolatait illetően, és térdet haj­tanak a pápaság előtt. Amikor kezébe került a szombatünneplő advent­ista folyóirat, a „ The Second Advent Review and Sabbath Herald”, akkor döntött úgy, hogy csatlakozik az adventista egyházhoz. Később sok hetednapi baptista követte Roswell F. Cottrell példáját, így a „Korunk és a világ sorsa” szerzője, William A, Spicer is.

A hetednapi adventizmus születése

A szombat elfogadása Washington (New Hampshire) adventistái által csupán helyi jelenség volt. 1844—45-ben a szombatünneplés mégnem terjedt át más adventista csoportokra. Az adventisták öt évig csak szór­ványosan ünnepeltek szombatot, és csak 1849-ben találunk határozot­tabb jeleket, melyek a hetednapi adventizmus születésére utalnak. James White írta 1853-ban: „A szombat ügye csak lassan haladt előre közöttünk 1849-ig. Ekkor növekedésnek indult, és azóta folyamatosan és szilárdan növekedett egészen a jelenig” (Review and Herald, 1853. aug.)

A második millerita prédikátor, aki elfogadta a szombatot, Thomas M. Preble volt 1844. nyarán. 1845. márciusában kiadott traktátja, „A Tract Showing that the Seventh Day Should Be Observed as the Sab- bath” (Traktát arról, hogy a hetedik napot kell megtartani, mint nyuga­lomnapot) fontos szerepet játszott abban, hogy a szombat az adventisták érdeklődésének homlokterébe került. Joseph Bates olvasta a traktátot és Preble cikkét, amit a „ The Hope of Israel” (Izrael Reménysége) című lapban jelentetett meg, és elutazott Frederick Wheelerhez, hogy jobban megismerje a szombat kérdését. Joseph Bates odaadó missziójának köszönhető, hogy az adventisták több csoportja is elfogadta a szomba­tot. Joseph Bates élete hátralevő részét e fontos igazság hirdetésének szentelte. 1846-ban maga is traktátot írt a szombatról „ The Seventh-day Sabbath a Perpetual Sign ” (A hetedik nap örök jel) címmel. Még ebben az évben beszélt a szombatról Hiram Edson-nak és James White-nak, valamint leendő feleségének, Ellen Harmonnak.

Ellen Harmon első találkozása a szombattal 1846 nyarán volt, amikor meglátogatta a New Bredford-i gyülekezetei Massachusetts államban azért, hogy bátorítsa a hívőket. Joseph Bates ekkor beszélt vele a szom­batról, de Ellen Harmon nem látott különösebb világosságot a kérdés­ben. Úgy érezte, Joseph Bates téved, amikor a negyedik parancsolatot a többi fölé emeli. Néhány hét múlva Ellen és James White összeháza­sodott, és együtt kezdték tanulmányozni Joseph Bates traktátját, majd 1846 őszén elhatározták, hogy szombatot fognak ünnepelni.

1846 telén Ellen G. White látomást kapott: látta Jézust, amint felemeli a szövetség ládájának fedelét, és megmutatja, hogy a ládában van a Tízparancsolat két kőtáblája. Látta, hogy „fényes gyűrű vette körül” a szombat parancsolatát (Early Writings, 8-10. o.). Ez a látomás megerősítette Isten törvényét és a szombat örökkévalóságát James és Ellen G. White számára.

A szombatkonferenciák

James és Ellen G. White 1848. április és november között különböző meghívásokra ment el hat (egyes számítások szerint hét) fontos konfe­renciára Connecticut, New York, Maine és Massachusetts államokba. Ezeket „generál meeting”-eknek, nyilvános összejöveteleknek nevez­ték, mivel minden adventistát meghívtak, hogy barátaikkal együtt ve­gyenek részt rajtuk. Később konferenciáknak is nevezték őket, bár a szó szoros értelmében nem voltak ezek konferenciák. Az volt a céljuk, hogy megtanítsák azokat az igazságokat, amelyeket már megfoglmaztak, nem az, hogy tanácskozzanak a tanok megállapítása végett. A konferenciák résztvevői „nem mindannyian voltak teljesen egyek az igazságban”, „alig ketten értettek egyet”, „néhányan súlyos tévedésben voltak, és mindnyájan saját nézeteik helyességét bizonygatták. ” Egyesek „szeret­ték az igazságot, de meghallgatták és elfogadták a tévedést” is.

James és Ellen White, valamint Joseph Bates voltak a fő előadók, a fő téma pedig a szombat és a harmadik angyal üzenete (Jel 14:9-12) volt, valamint a szombat és a végidőkről szóló próféciák. Ez volt a „je­lenvaló igazság”, amiben ezek az összejövetelek megerősítették az adventistákat. „Az igazság győzött — írta E. G. White. Testvéreink elvetették tévedéseiket és egyesültek a harmadik angyal üzenetében. Isten gazdagon megáldotta őket és sokan csatlakoztak hozzájuk” (Life Sketches of Ellen G. White, 111. o.). A szombat a harmadik angyali üzenet összefüggésében vált érvényessé sok adventista szemében, így össze­kötő kapoccsá lett a csoporton belül.

Az Összejöveteleken a nézetkülönbséget és az egyenetlenséget összhang váltotta fel, és a szétszórt hívők érezni kezdték, hogy közös­ségük van egymással. A szombatünneplő adventisták – ahogy James White írta – különböző egyházakból jöttek, „számos kérdésben külön­böző véleményük volt, de hála az égnek, a szombat olyan dicső alapnak bizonyult, melyen mindnyájan egyek vagyunk. És miközben itt állunk… minden pártoskodás megszűnik” (Review and Herald 1853 aug. 11). Arthur Spalding szerint mintegy száz szombatünneplő adventista volt ekkor. Ők alkották azt a magot, amiből a hetednapi adventista egyház kie­melkedett.

„The Present Truth” és „The Advent Review”

Ellen White 1848. novemberében azt mondta férjének, hogy ki kellene adni egy kis újságot a jelenvaló igazság hirdetésére. James White 1849. júliusában megjelentette a „Jelenvaló Igazság” (The Present Truth) első számát. Később azt írta, hogy eredetileg két-három számot akart kiadni a lapból, de végül tizenegy szám jelent meg 1850-ig.

A szombatról szóló cikkek a tizenegy szám tartalmának a kétharmadát töltötték ki, és rámutattak arra, hogy a szombat a teremtéskor ke­letkezett és változatlanul érvényben van. Nem változott meg, nem változhat meg, ezért ma is összeköti Isten gyermekeit. Az első két szám csak a szombattal foglalkozott, a későbbi kiadásokban voltak cikkek a szent­ély tanáról, a harmadik angyali üzenetről és a „csukott ajtóról” is. A mennyei szentélyről szóló cikkek a szombatot a szentély összefüg­gésében mutatták be. A harmadik angyali üzenetről szóló írások pedig azt taglalták, hogy a szombat az Isten iránti hűség jele lesz Jézus Krisztus eljövetelekor, ami már nagyon közel van. Ez a cikk elsősorban a hét első napját ünneplő adventistáknak szólt. Két évvel később ázt írta James White, hogy „a Jel 14:6-12-ben található jövendölés szerint Isten parancsolatai olyan helyet töltenek be a második advent moz­galmában, mint az utolsó nagy megkülönböztető igazságok, pontosan azelőtt, mielőtt az Emberfia helyet foglalna a fehér felhőn, hogy learas­sa a föld arainivalóit” (Review and Herald 1853. aug. 11.).

A „Jelenvaló Igazság” szerkesztői előszavában James White azt írta, hogy több hónapon át foglalkoztatta a gondolat, hogy írnia kell „ a jelenvaló igazságról az adventhívők szétszórt nyájának ” A negyedik parancsolat megtartásáról azt mondta, hogy az „teljes fontosságú jelenvaló igazság”, de még ebben a mondatban azt is leírta, hogy ez az igazság egyedül senkit sem tarthat meg. A lap címe és az a tény, hogy az első két szám kizárólag a szombattal foglalkozott, azt igazolja, hogy James és Ellen White szemében a szombat rendkívül időszerű és jelenvaló igazság volt.

A szombatkonferenciák és a „ Jelenvaló Igazság” egységteremtő befolyása lemérhető az olvasói leveleken is. Ezeket a leveleket részben azok írták, akik a „ szétszóródott kicsiny nyáj ” pásztorolásával foglal­koztak, részben azok, akik elfogadták a jelenvaló igazságot: a szomba­tot és a harmadik angyal üzenetét. A levelekben újabb konferenciákat hirdettek meg 1849-ben és 1850-ben New England és New York állam különböző területein.

John N. Andrews, az 1849. október 16-án kelt, és a lap decemberi számában közölt levelében beszámol egy Maine állambeli konferen­ciáról: a North Parisban tartott konferencia jó hatással volt az advent­hívőkre. Téves tanítások, sajnálatos nézetek osztották meg a testvéreket a környéken, de a konferencia egyesítette őket „Isten nagy és fontos igazságaiban „Milyen fontos dolog az, testvéreim – írta -, hogy a sár­kány elleni utolsó küzdelmünkben egységre jussunk Isten parancsolataiban és Jézus Krisztus bizonyságtételében. ”

A szombatról szóló tanítás olyan eszköznek bizonyult, ami össze­kötötte és egységes csoporttá formálta a szétszóródott adventhívőket. 1848 előtt a szombatünneplés még egy néhány hivő egyéni ügye volt, de 1849-től már általános hitgyakorlattá vált azok között, akik később felvet­ték a hetednapi adventista nevet. E. G. White írta 1851-ben: „Isten népe , hit dolgában teljes egységre jutott. Azok, akik a Biblia szombatját meg­szentelik, teljesen egységesek a bibliai igazság tekintetében. Azok ellen­ben, akik ellenzik a szombatot az adventváró nép között, pártokra sza­kadnak és egyenetlenkednek” (Early Writings, 68. o.). A „Jelenvaló Igaz­ság” utolsó számában „az összegyűjtés idejéről” írt, amikor Isten „helyre­állítja maradék népét”. Ezért a népnek „ egynek és buzgónak kell lennie a munkában ” és az igazság hirdetésében. Ezért „szükség volt arra, hogy az igazságot kinyomtassák ebben a folyóiratban úgy, ahogy prédikál­ták. ” Ez az összegyűjtés és egyesülés 1848 és 1850 között a szombat­konferenciák és a „Jelenvaló Igazság” kiadásai által nagyrészt befe­jeződött.

A „Jelenvaló Igazság” tizedik és tizenegyedik számával együtt meg­jelent egy másik lap is „Advent Szemle” (The Advent Review) címmel. E lapnak az volt a célja, hogy világossá tegye: a szombatünneplő hívők „ továbbviszik a próféciáknak azt a fáklyáját, amit a nagy csalódás előtt és után hordozott az adventisták egész testületé. ” így az „Advent Szem­le ” volt az első kiadvány, ami összekapcsolta a szombatot és Krisztus második eljövetelének reménységét. Ez a kiadvány közvetlen előzmé­nye volt a „Second Advent Review and Sabbath Herald” című lapnak, amit 1850. november 1-től máig megjelentetnek a hetednapi advent­isták. A szombat és az advent összekapcsolásának utolsó, a folyamatot lezáró láncszeme volt az egyház néwálsztása 1861-ben. Ellen G. White így írt erről: „A hetednapi adventista név magán viseli hitünk jelleg­zetességeit és alkalmas a kutató lelkek meggyőzésére” (Testimonies, 1. köt. 224. o.).

A szombatról szóló megszámlálhatatlanul sok adventista kiadvány között kiemelkedő helyet tölt be John N, Andrews „ The History of the Sabbath” (A szombat története) című klasszikus műve. Ez a könyv 1861-ben jelent meg először, és mintegy fél évszázadon át nyomtatták újra egyre bővülő terjedelemben. A negyedik kiadásnál John N. And­rews mellett Louis R. Conradi is közreműködött.

A szombatkezdés meghatározása

A szombatünneplő adventisták egyek voltak a szombat összetartó ere­jében, és a szombatünneplés módjában is. Az írásokat kutatva felis­merték, hogy a hetednapi baptistáknak igazuk volt ebben a kérdésben, és egy dolgot kivéve mindenben követték a baptistákat. Eltért viszont a véleményük a szombatkezdés idejére nézve. A hetednapi baptisták naplementétől naplementéig ünnepelték a szombatot, az adventisták, Joseph Bates hatására, péntek este hat órától szombat este hat óráig tar­tották a szombatot. De voltak olyan adventisták is, akik naplementétől naplementéig, és voltak olyanok is, akik péntek éjféltől szombat éjfélig ünnepeltek. Sőt volt, aki szombaton napkeltekor kezdte a nyugalom napját.

Nyilvánvaló volt, hogy a szokások között nem maradhat fenn ekkora különbség annak veszélye nélkül, hogy megoszlik az egyház. Ez annál veszélyesebb volt, hogy a szombat összekötő kapocs volt az advent­hívők között. Ezért James White 1855 augusztusában felkérte John N. Andrewst, hogy tanulmányozza a kérdést és írjon egy cikket a Review számára. Andrews ekkor már elismert bibliai tudós hírében állt az ad­ventisták között.

John N. Andrews cikke decemberben jelent meg. Ebben a szerző felülvizsgálta korábbi álláspontját (RH 1851. jún. 2.), és azt mondta, nincs semmi bizonyíték arra, hogy a szombatot este hat órakor kellene kezdeni. Érvelése sajátos volt: az órát 1658-ban fedezték fel, ha Isten­nek az lett volna a célja, hogy 6000 éven át a szombatot este hatkor kezdjék, akkor előbb gondoskodott volna olyan eszközről, amivel meg tudták volna mondani az emberek, hogy mikor van hat óra. Ezért And­rews kijelentette, hogy „ a kutatás eredménye az a szilárd meggyőződés, hogy minden napnak (így a szombatnak is) kezdetét és végét a naple­mente jelzi. A hetednapi baptisták mindig ragaszkodtak ehhez a tan­tételhez, de soha nem volt alkalmam megismerni felfogásukat. Ha lett volna erre módom, akkor nem maradtam volna tévedésben ebben a kér­désben.. . Ezen felül úgy tudom, hogy testvéreink közül sokan hosszú ideje meg vannak győződve arról, hogy a szombat naplementekor kez­dődik. ”

A hetednapi baptisták hatása az adventizmusra

Teljesen nyilvánvaló, hogy a szombatról szóló tanítás kialakulásában jelentős szerepet játszottak a hetednapi baptista kiadványok később is. Ezt igazolja az a tény is, hogy az adventisták számos hetednapi baptista traktátot és cikket átvettek és újra közöltek. James White 1853-ban ezt írta: ..A hetednapi baptisták írásai nagy vigasztalást és megerősítést jelentettek nekünk. ” A Review and Herald első számában megjelent egy szerkesztői jegyzet: „Felhívjuk testvéreink figyelmét azokra a cikkekre, melyek a hetednavi baptisták tollából jelentek meg ebben a számban. Világosak, átfogóak és megdönthetetlenek. Arra törekszünk, hogy gazdagítsuk a Review and Herald lapjait azokkal a kiválló írásokkal, melyeket ők írtak a szombatról. Tervezzük azt is, hogy egy nagyobb füzetet adunk ki írásaikból ebben a lapban. Ez a munka, helyes ter­jesztés mellett, sok jót hozhat. ”

A Review and Herald első számának háromnegyed része a hetednapi baptisták írásait tartalmazza. A második számban, ami 1850 decemberé­ben jelent meg, szintén van egy hetednapi baptista cikk a szombatról, valamint Joseph Bates és John N. Andrews egy egy írása. A lap első tizenkét számának közel negyven százaléka olyan cikkeket tartalmaz, amit hetednapi baptisták írtak a szombatról. Ez a tény világosan bizo­nyítja, hogy az adventhívők milyen mértékben függtek a hetednapi bap­tistáktól a szombatra vonatkozó tanításban.

A hetednapi baptista Roswell F. Cottrell küldött egy nyolc oldal terje­delmű traktátot James White-nak „Levél az Úr tanítványaihoz” címmel. Ez a traktát két hét múlva megjelent a lapban, hat hónappal azelőtt, hogy a szerző hetednapi adventistává lett volna. Cottrell negyven évig szolgált az adventista egyházban, 1692 cikket írt, s a Review and Herald szerkesztősé­gének tagja volt. Sorozatosan foglalkozott a szombattal és felhívta hetedna­pi baptista testvéreit, hogy fogadják el az adventüzenetet, mint ahogy ő tette.

A szombat az adventista teológiában

Ha meg akarjuk érteni, hogy milyen jelentősége volt a szombat és az advent összekapcsolásának a hetednapi adventisták történetében, akkor meg kell vizsgálnunk azoknak az adventistáknak a történetét, akik nem fogadták el a szombatot, és azoknak a hetednapi baptistáknak a történe­tét, akik nem fogadták el az advent üzenetet.

A hetednapi adventisták 1849-ben úgy indultak, mint egy jelentékte­len vallási csoport. Ha ezt az évet vesszük alapul a három vallási közös­ség fejlődésénél, akkor megítélhetjük mindegyik felekezet életképessé­gét. 1980-ban az Advent Keresztény Egyháznak 30000 tagja volt, az Is­ten Egyházának (Ábrahámi Hit) 6500 tagja volt, az Advent Keresztény ősgyülekezetnek pedig ötszáz tagja. E három adventista egyház tagsága együttvéve is alig volt több, mint a hetednapi adventista gyülekezeti tagság egy százaléka. Ebből arra következtethetünk, hogy az advent üzenet a szombattal együtt százszor olyan hatékonynak bizonyult, mint anélkül.

A leglényegesebb különbség a hetednapi baptisták és a hetednapi adventisták között a második advent közelségéhez fűződő viszony. 1849-ben 5994 hetednapi baptista volt és 100 hetednapi adventista. 1978-ban a hetednapi baptisták száma 5139-re csökkent, a hetednapi adventistáké 3 millió fölé emelkedett. Bár ennek a különbségnek más okai is voltak (a prófétaság kegyelmi ajándéka’és a világmissziói szem­lélet), mégis azt mondhatjuk, hogy a szombat az adventi üzenettel együtt v sokkal hatékonyabb volt, mint anélkül .így a tapasztalat azt igazolta, hogy a szombat és az adventüzenet kölcsönösen erősítette egymást.

Kezdetben a hetednapi adventisták megvizsgálták a hetednapi bap­tisták szombatról vallott felfogását a Biblia alapján, és elfogadták azt. A történeti hetednapi baptista hit szerint a szombat a Teremtő-teremtmény kap­csolat emlékműve, ami alapvetően fontos létünket illetően. Első látásra a szombat önkényes rendelkezésnek tűnik, ami annak tekintélyét támaszt­ja alá, aki alkotta, és nem olyan nyilvánvaló erkölcsi érték a teremtmény szempontjából, mint a gyilkossággal, paráznasággal és lopással szem­beni tilalmak. A szombat elfogadása ezért Istennek, mint Teremtőnek az elfogadását jelenti, sokkal inkább, mint ahogy az a másik kilenc paran­csolatnál kifejeződik. A szombat a bizonysága, hogy a teremtmény elfo­gadja Teremtője tekintélyét. A hetednapi baptisták azt is vallották, hogy a szombat fontos szerepet játszik a végidőben, amikor az igazság kérdé­se mérlegre kerül. Végül a szent szombat nyugalma annak a nyugalom­nak az előképe, ami Isten népére vár a mennyben.

Amint fentebb láttuk, elfogadták a szombatot, mint a hetednapi bap­tistáktól származó örökséget, de az a tény, hogy összekapcsolták azt az advent közelségébe vetett hittel, szükségszerű változást eredményezett a szombatról szóló tanításban is. Az az adventista hit, hogy 1844-ben- a csalódás ellenére – Isten terve valósult meg, egységes teológiát ered­ményezett a szombat és az advent értelmezésében. Az első felismerés, ami már a nagy csalódás utáni napon megszületett az volt, hogy a szent­ély megtisztítása nem a föld megtisztítását, hanem a mennyei szentély megtisztítását jelenti, ahol Jézus mennybemenetele óta tevékenykedett. A többi adventista csoport azt mondta, hogy az esemény, amit 1844-re vártak, helyes volt, de rosszul számolták ki az időt. Ezért szüntelenül új időpontok után kutattak. Crosier és azok, akik elfogadták érveit, ezzel szemben azt vallották, hogy jó volt a számítás, de tévedtek a várt jelen­ség meghatározásában.

A szentély tanának elfogadása megóvta ezt az adventista csoportot az újabb időpontok keresésétől, de ami ennél is fontosabb volt: figyelmü­ket Isten törvényére irányította. így amint azt Ellen G. White idézett lá­tomása igazolja, hamarosan megtalálták a szentély és a szombat közöt­ti összhangot. Uriah Smith írta 1854-ben: „A szentély és a szombat elválaszthatatlanul összefügg. Aki elismeri az első igazságát, annak el kell ismernie a másodikat is: a szentélyben van a láda, a ládában van a kőtábla és a kőtáblán van a negyedik parancsolat, anélkül, hogy eltö­rölték vagy megváltoztatták volna. Nincs még egy igazság, amit olyan világosan kellene bemutatni, mint az Úr szombatja, amit a teremtéskor alapított és adott Isten az embernek, és ami ma is összeköti az egész emberiséget… Különös figyelmet kell szentelni ennek a pontnak most, az utolsó napokban” (Review and Héráid 1854. júl. 25.).

Az advent közelsége tette a szombat igazságát sürgető, jelenvaló igazsággá az adventisták számára. Ellen G. White írta: „Láttam, hogy Jézus a mennyei szentek szentjében csakhamar befejezi szolgálatát… Az elpecsételés ideje rövid, és csakhamar befejeződik,” „Az idő majdnem bevégződött… Az angyal így szólt: Legyetek készen! Legyetek készen! Legyetek készen! ” (Early Writings, 58. és 64. o.). A második advent közel­sége volt az, ami különös sürgősséget adott a szombat igazságának, és ami később a szombat és a harmadik angyali üzenet összefüggésének a megértéséhez vezetett (Jel 14:9-12).

Az adventisták Krisztus eljövetelének üzenetét, ahogy azt a Miller mozgalomban hirdették, az első angyal üzenetével azonosították, míg az „ éjféli kiáltásban ” a második angyali üzenet teljesedését látták. Később azt mondták, hogy az első angyal felhívja az embereket a Teremtő imádatára, erről tesz bizonyságot a szombat, a második angyal pedig azokat figyelmezteti, akik elvetik ezt az üzenetet. De még egy harmadik angyalnak kell követnie őket, aki figyelmezteti az embereket, hogy ne vegyék fel a fenevad bélyegét, Isten pecsétjének ellentétét. Mivel a szombatot tekintették Isten pecsétjének, a fenevad bélyegét a hamis szombattal azonosították. Mivel az első angyal az ítélet órájáról szólt, és mivel a három angyal üzenetét közvetlenül követi Krisztus eljövetele, az adventisták hitték, hogy a szombat lesz az a nagy végső próbakő, ami Krisztus közeli eljövetele előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy kik hűek Istenhez. Azokról, akik elfogadják ezt az üzenetet, azt olvassuk, hogy megvan náluk Jézus hite és megtartják Isten parancsolatait. Így az első adventisták úgy látták, hogy a szombat mind az első, mind a harmadik angyal üzenetében jelen van.

Ellen G.White néhány évvel később ezt írta: „ Szakítsátok el a szom­batot a hármas angyali üzenettől, és elveszti erejét, de ha összekapcso­lódik a harmadik angyal üzenetével, olyan erőt kap, ami meggyőzi a hitetleneket, és erőt ad nekik arra, hogy megálljának, éljenek, növeked­jenek és gyümölcsözzenek az Úrban” (Testimonies, 1. köt. 337. o.). Azt írta továbbá, hogy Isten törvényének az emberi törvényekkel való he­lyettesítése a jó és a rossz közötti küzdelem utolsó drámai eseménye, így mindazok, akik Istent szeretik, elnyerik pecsétjét, de akik az emberi követelményeknek engedelmeskedve szembeszegülnek Isten törvényé­vel, felveszik a fenavad bélyegét (Jel 13 és 14). Úgy tűnik, hogy a küzdelem végső szakaszában halálbüntetéssel fenyegetnek meg min­denkit, aki a bibliai szombat helyett nem ünnepli meg a hét első napját.

Mint jeleztük, a szombat és a második advent egységes, egymástól elválaszthatatlan üzenetté olvadt össze a hetednapi adventista teoló­giában. Az advent és a szombat kapcsolata az örökkévaló evangélium (Jel 14:6) és az ítélet órája (Jel 14:7) összefüggésében a hetednapi adventista teológia dinamizmusának az alapja. Az adventisták gyakran mondják azokról, akik egyházukhoz csatlakoznak, hogy „ elfogadták a hármas angyali üzenetet ”, vagy „ elfogadták a szombat igazságát Ez a két kifejezés lényegében ugyanazt jelenti. Ez az írásértelmezés adott a szombatnak olyan sürgető jelleget, amilyennel soha nem rendelkezett a hetednapi baptisták között.

Hagyományosan úgy írtak a szombat megtartásáról, mint az ember kötelességéről: a szombat Isten parancsolata, ezért az ember köteles megtartani. Az utóbbi időben egyre több adventista szerző ismeri fel a szombat pozitív oldalát. A szombat „Isten szombatja, mert ő teremtet­te… és az ember szombatja, mert az embernek szüksége van rá” (Ahva J. C. Bond: The Sabbath: God’s and Man’s, The Sabbath Recorder, 1947 jún. 6.). Sakae Kubo „God Meets Man: A Theology of the Sabbath and Second Advent” című könyvében részletesen szól a szombat és a megváltás, a szombat és az örök nyugalom, a szombat és a hit általi megigazulás kapcsolatáról. „A megigazulás elsőbbsége alapvető, ezért állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy az ember egyedül a maga ere­jéből semmit sem tehet üdvösségéért. Nincs annyi jócselekedet, ami üdvösséget eredményezne. De azt sem gondolhatjuk, hogy a keresztény élettelen személy, akiért és aki helyett Isten cselekszik mindent. Isten kezdeményezése elsőrendűen fontos, de ha az ember nem válaszol hittel, akkor nincs üdvössége. És ezt a választ a szerétéiből fakadó engedel­mességnek kell követnie” (i. m. 55-56. o.).

Raymond F. Cottrell

Raymond F. Cottrell tizennyolc évig tanított teológiát Kínában és az amerikai Pacific Union College-ban, majd könyv- és lapszerkesztőként dolgozott a Review and Héráid Publishing Association-nál, ahol részt vett a „The Seventh-day Adventist Bibié Commentary” szerkesztésében. Itt közölt tanulmánya 1982-ben jelent meg a „The Sabbath in Scripture and History” című tanulmánykötetben. Szerk.: Kenneth A. Starnd, Review and Héráid, Washington D. C., 1982, 244-263. o.j.

ELLEN G. WHITE SZEREPE AZ ADVENTISTA TANÍTÁSOK FEJLŐDÉSÉBEN

Ezért szeretnénk megvizsgálni négy epizódot az adventizmus tör­ténetéből, melyekből megfelelő következtetéseket vonhatunk le Ellen G. White tanbeli tekintélyével kapcsolatban. Nem az a célom, hogy rész­letesen ismertessem az adventizmusnak ezeket a történelmi eseményeit, sem pedig azt, hogy mi volt e viták tartalma. Annak megértésére össz­pontosítunk, hogy Ellen G. White milyen szerepet játszott ezeknek a vi­táknak az eldöntésében.

Hálás vagyok az Urnak azért, hogy egy ilyen fontos témát tanulmá­nyozhatunk, mint Ellen G. White szerepe szolgálatunkban. Azért fontos ez a téma, mert egyszerre szembesülünk azzal a nézettel, hogy egyesek számára Ellen G. White tekintélye csupán pásztori, lelkigondozói tekin­tély amit teológiai kérdésekben nem szabad döntő fontosságúnak tarta­nunk, masok számára pedig olyan tekintély, amit a Biblia fölé emelnek.

Nem az a célom, hogy megoldjam ezt a problémát. Csupán arra tö­rekszem hogy néhány történelmi példa felsorakoztatásával jelezzem, hogy Ellen G. White hogyan kezelte ezt a kérdést, és ezáltal elindítsak egy párbeszédet és együttgondolkodást, amelyben kikristályosodnak a övetendő magatartásformák. E tanulmány elkészítésében sokat kö­szönhetek Bert Holoviak testvérnek, az adventista világközösség köz­ponti levéltára igazgatójának, aki rendelkezésemre bocsátott néhány kéziratos előadást a témáról, s ezek között is kiemelkedő jelentősége volt Ron Graybill: „ Ellen G. White szerepe a hitelvi viták megoldásában az adventista történelemben ” című dolgozatának. Noha nem értek egyet e dolgozat minden következtetésével, igen sokat segített nekem a forrá­sok összegyűjtésében és kiértékelésében.

Tim Crosby: a „Tökéletesség, a lehetetlen lehetőség” című könyv ismertetésekor érdekes dologra lett figyelmes: azt tapasztalta, hogy azok a szerzők, akik a tökéletesség lehetetlenségében hittek, 285 helyen idézték a Bibliát és 12 helyen idézték Ellen G. White-ot; míg azok, akik a tökéletesség lehetséges voltát akarták bizonyítani, 249 alkalommal idézték Ellen G. White-ot, és 107 helyen idézték a Bibliát. Ez a példa — más hasonló példákkal együtt — azt igazolja, hogy az adventista gondolko­dásban igen fontos az a kérdés, hogy mennyi és milyen tekintélyt kölcsönzünk Ellen G. White szolgálatának.

Az adventista hit pilléreinek kialakulása

Le Roy Edwin Froom adventista történész-apologéta szerint: „egyetlen alapvető jelentőségű hittétel vagy próféciaértelmezés sincs az advent hitben, amit eredetileg Ellen G. White szolgálatán keresztül vezetett volna be közöttünk a prófétaság lelke” (Movement of Destiny, 107. o). Froom ezt az állítást James White kijelentésére alapozza, aki 1855-ben ezt írta: minden olyan tantételt, amit a szombatünneplő adventisták kép­viselnek, „ a Szentírásból merítettünk, még mielőtt E. G. White bármi­lyen látomást kapott volna velük kapcsolatban. Ezek a nézetek a Szent­íráson, mint egyedüli fundamentumon alapszanak ” (Review and Herald, 1855. okt. 16.).

Maga Ellen G. White is megerősíti ezt az értelmezést, amikor kije­lenti, hogy értelme be volt zárva, és nem értette a tanulmányozott sza­kasz értelmét mindaddig, „ amíg – Isten Szavával összhangban – hitünk minden pontja világossá nem vált az elmékben ” (Selected Messages, 1. köt. 207. o.). De a kérdés nem ilyen egyszerű. 1848-ban harmincöt szom­batünneplő gyűlt össze Volney-ben, akikről így emlékezik Ellen G. White: „Alig volt kettő, aki egyetértett. Mindenki görcsösen ragasz­kodott álláspontjához, s kijelentette, hogy az összhangban van a Bibliá­val. Mindenki azon volt, hogy kifejthesse nézeteit, és prédikálhasson nekünk… Ezek a visszatetsző nézetkülönbségek hatalmas súlyként ne­hezedtek rám, különösen akkor, amikor „A ” testvér azt fejtegette, hogy a millennium a múltban volt. Tudtam, hogy téved, ezért nagy szomorúság töltötte el a lelkem: úgy éreztem, hogy Istent megszégyenítjük. Szinte összeroskadtam a teher alatt úgy, hogy Bates, Chamberlain, Gurney, Edson testvér és a férjem imádkozni kezdtek értem. Egyesek féltek, hogy meg fogok halni, de az Úr meghallgatta ezeknek a testvéreknek az imáját, és én jobban lettem. A menny világossága szállt rám, s hama­rosan elvesztettem szemem elől a földi dolgokat. Kísérő angyalom be­mutatta nekem azok egyik-másik tévedését, akik velem voltak, valamint az igazságot is tevedésükkel szemben. Láttám, hogy azok a nézetek, me­lyekről állították, hogy összhangban vannak a Bibliával, valójában csupán saját Bibliával kapcsolatos véleményükkel van összhangban; ezért el kell vetniük tévelygésüket, és egyesülniük kell a harmadik an­gyal üzenetében. Összejövetelünk győzelmesen fejeződött be, mert az igazság győzött” (Spiritual Gifts, 2. köt. 98-99. o.).

Ezt a vitahelyzetet nem egyedül a Szentírás tekintélye alapján oldot­ták meg tehát, hanem annak a látomásnak a hermeneutikai tekintélye alapján is, amit Ellen G. White kapott. Az a kérdés, hogy ezt az esetet általánosítanunk kell-e, és ki kell-e jelenteni, hogy Ellen G. White min­den kijelentése, amely a Szentírás egyik-másik helyét magyarázza, te­kintélyként kezelendő-e írásértelmezésünkben. A kérdést így is fel lehet tenni: Ellen G. White írásai hermeneutikai kontrollt gyakorolnak-e bib­liamagyarázatunk felett?

Mielőtt könnyelműen válaszolnánk erre a kérdésre, fel kell tennünk egy másik kérdést is, amit Harold Weiss is feltett: „Protestánsok-e az adventisták? Válaszában kijelentette, hogy Ellen G. White természete­sen protestáns volt, és azok is protestánsok, akik hűen követik szemlé­letét, de meg kell állapítani, hogy végeredményben nem minden advent­ista tekinthető protestánsnak.

Miért? A protestánsok alapelve a „sola srciptura”. Eszerint a pro­testánsok egyedül a Szentírást tekintik hitük forrásának. Weiss kifejti, hogy mit jelentett a reformátorok számára a „sola scriptura ” alapelve:

„A reformátorok tagadták, hogy a hagyománynak hermeneutikai befo­lyása lehet a Szentírás fölött. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a Szentírás önma­ga magyarázója lehessen. Ha a Szentírás a kinyilatkoztatás egyedüli for­rása, akkor ez a kinyilatkoztatás értelmezésének egyedüli forrása is. Amikor Luther arra hivatkozott, hogy tévedését bizonyítsák be a Szentírásból, ellen­felei azt mondták, hogy az atyák, kiket idéznek, helyesen magyarázták a Szentírást. Luther éppen itt emelte magasra a zászlót, amikor megtagadta a hagyománynak azt a jogát, hogy a Szentírás értelmezőjeként lépjen fel.

Luther volt az első, aki világossá tette, hogy a Szentírás tekintélye más tekintélyekkel egybevetve azon múlik, hogy kinek milyen joga van ér­telmezni a Szentírást… A „sola scriptura nem a kinyilatkoztatás és az inspiráció védelmének jegyében hangzott el: Luther azt állította ezzel, hogy semmilyen külső tekintélynek nincs joga meghatározni, hogy mi a Szentírás helyes értelmezése. Luther azért támadta a hagyományokat, mert azok elvonták az emberek figyelmét a Szentírástól, és a Szentírás hivatalos értelmezésére irányították, s ez azt eredményezte, hogy elha­nyagolták a Szentírást. Ha ez így folytatódik – vélte Luther nem kell hozzá sok idő, hogy a Szentírás elveszítse azt a képességét, hogy saját hangján szóljon hozzánk” (Spectrum, 1972. jún. 73. o).

Weiss adventistáknak szóló üzenete nyilvánvaló: nem fenyeget-e a veszély, hogy Ellen G. White írásait úgy használjuk, hogy hasonló szerepet kezdenek játszani, mint amilyet a hagyományok játszottak Luther korában? Később visszatérünk erre a kérdésre, de most vizsgál­juk meg azt, hogy miként viselkedett Ellen G. White két olyan vitában, ahol döntőbíróként akarták felhasználni.

A törvény értelme a Galata levélben

Először arról a vitáról szeretnék szólni, ami 1888-ban a minneapolisi generál konferenciai ülés előterébe került. A konferencia történetének kutatói közül egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a vita központjában nem a hit általi megigazulás kérdése, még kevésbé a Krisztus természetének kérdése állt. A vita központjában az a kérdés állt, hogy miként értelmezzük a szövetséget és a törvényt a Galata le­vélben. Még egyszerűbben, az volt a kérdés, hogy Gal 3:24 szerint az erkölcsi törvény vagy a ceremóniális törvény lett-e Krisztusra vezérlő mesterünkké? Az volt a kérdés, hogy a törvény, mely a bűn miatt ada­tott (Gál 3:19), a ceremoniális törvény vagy a Tízparancsolat volt?

Az adventisták – a protestánsokkal folytatott vitában – azt hangoz­tatták, hogy mind a Krisztusra vezérlő mester, mind a bűn miatt adatott törvény a ceremóniális törvény, és nem a Tízparancsolat. Mind Uriah Smith, mind George I. Butler meg volt győződve arról, hogy ha másként értelmeznénk a fenti mondatokat, azzal aláásnánk a negyedik parancsolat érvényét.

Uriah Smith soha nem változtatta meg ezt az álláspontját. 1901-ben ezt írta: „Nem tarthatjuk fenn az erkölcsi törvény örökérvényűségének hitét, ha elfogadjuk, hogy e törvény később adatott. Ezzel visszalépnénk és teret engednénk ellenfeleink állításainak. Nem ismerek és soha nem ismertem olyan álláspontot, ami teljesebben ellenállna a „nincs tör­vény ” nézetének, mint az az álláspont, hogy Pál a Galata levélben a cere­móniális törvényről beszél” (Idézi: Schwartz, R. W.: Light Bearers to the Remnant, 394. o.).

Smith és Butler 1896-ig abban a hitben lehetett, hogy Ellen G. White támogatja álláspontját. Smith emlékeztetett arra, hogy J. H. Waggoner az 1850-es években írt egy könyvet, melyben azt az álláspontot képvi­selte, hogy a törvény az erkölcsi törvényre utal a Galata levélben. Stephen Pierce szembeszállt vele, és azt állította, hogy a „törvény” szó egy olyan törvényrendszert jelöl, mely magába foglalja a ceremóniális törvényt is. „Én még akkor fiatal voltam a hitben — írja Smith — de meg voltam győződve arról, hogy Pierce testvérnek van igaza, J. H. Wag­goner testvér pedig téved. ” Ellen G. White hamarosan látomást kapott a kérdésről, és megírta J. H. Waggoner-nek, hogy S. Pierce képviseli a helyes álláspontot, ő pedig téved. Ezután James White leállította J. H. Waggoner könyvének forgalmazását.

Pierce közvetítő álláspontja nem volt hosszú életű, s a közösség hamarosan arra az álláspontra jutott, hogy a törvény a Galata levélben csupán a ceremóniális törvényre vonatkozik. Ellen G. White támogatta ezt az álláspontot. 1887-ben ezt írta J. H. Waggoner álláspontjáról: „ Megmutatták nekem, hogy az ő álláspontja a törvény tekintetében nem volt helyes” (28. levél, 1887.). G. I. Butler egyik cikkére utalva, ahol a szerző megcáfolja E, J. Waggoner álláspontját, Ellen G. White kijelen­ti: „azok az alapelvek, melyekre utaltál, helyesek” (13. levél, 1887.).

Ellen G. White 1875-ben azt írta, hogy Isten azért adta a ceremóniális törvényt, mert az ember áthágta az erkölcsi törvényt (Seventh-day Adventist Biblia Commentary, 6. köt. 1094. old). E kijelentés alapja a Gal 3:19 volt: „Micsoda hát a törvény? A bűnök okáért adatott…” 1883-ban Pál apostol életéről írt könyvében (Sketches from the Life of Paul) szintén azt állította, hogy Pál korában a galáciai gyülekezetben a ceremóniális törvény érvényessége volt a kérdés. A judaizálók arra ösz­tönözték a tagokat, hogy „ térjenek vissza a ceremóniális törvények meg­tartásához, mivel azok nélkülözhetetlenek az üdvösséghez. A Krisztus hitét és a Tízparancsolat iránti engedelmességet kevésbé tartották fon­tosnak” (i. m. 188-190. o.). így Ellen G. White a ceremóniális törvényt és nem az erkölcsi törvényt tartotta vitatott kérdésnek a Galata levélben. Ez volt Smith és Butler álláspontja.

1911-ben viszont, amikor megírta „Az apostolok története” című könyvet, kihagyta belőle ezt a mondatot. Miért tette ezt? Azért, mert 1896 táján megváltozott Ellen G. White álláspontja. Ekkor már azt írta, hagy Gal 3:24-ben az erkölcsi törvényt kell Krisztusra vezérlő mester­nek tekinteni (Selected Messages, 1. köt. 234-235.0.).

Nagyon érdekes, hogy e vita kapcsán írta Ellen G. White híres bi­zonyságtételét arról, hogy a Bibliát előítéletek nélkül kell tanulmányoz­ni. „Sok lecke van, amit meg kell tanulnunk, és nagyon sok, amit nem. Egyedül a menny Istene tévedhetetlen, ezért azok, akik azt hiszik, hogy soha nem kell feladniuk kedvelt nézeteket, és soha nem kell megváltoz­tatniuk álláspontjukat, csalódni fognak. Addig, amíg eltökélt következe­tességgel ragaszkodunk saját nézeteinkhez és elgondolásainkhoz, addig nem nyerhetjük el azt az egységet, melyért Krisztus imádkozott” (Testimonies to Ministers, 30-31. o.).

„Hogyan kell kutatnunk az írást, hogy megértsük tanításait? Isten szavát bűnbánó szívvel, nyitott és imádkozó lélekkel kell kutatnunk. Nem gondolkodhatunk úgy, ahogy a zsidók tették, mintha nézeteink és elgon­dolásaink tévedhetetlenek lennének; sem úgy, mint a pápisták, akik szerint bizonyos emberek az ismeret és az igazság egyedüli garanciái, s ezért az embernek nincs joga önmaga számára kutatni az írást, hanem azt a magyarázatot kell elfogadnia, amit az egyházatyáktól kap. Nem azért kell tanulmányoznunk az írást, hogy alátámasszuk vele előíté­leteinket, és előregyártott nézeteinket, hanem azzal az egyetlen céllal, hogy megtudjuk: mit szól Isten ” (Testimonies to Ministers, 105. o.).

Ellen G. White a vitát úgy akarta megoldani, hogy a vitatkozókat a Biblia előítéletektől mentes tanulmányozására ösztönözte. Maga is pél­dát mutatott arra, hogy az ember megváltoztathatja az írás magyaráza­tával kapcsolatos korábbi álláspontját, ha a Biblia további tanulmányo­zása ezt indokolttá teszi.

A „mindennapi” körüli viták

Hasonlóan tartózkodott attól, hogy saját tekintélyének latbavetésével oldja meg a „mindennapi” (Dán 8:13) körüli vitát a század első évtize­dében. A „ mindennapi ” szó hagyományos értelmezése, amit még a Miller-mozgalomtól örököltek az adventisták, az volt, hogy itt a római po­gányságról van szó. S. N. Haskell volt e nézet egyik legfőbb képviselő­je. Azt a nézetet, amit „új veszélyes eretnekségnek” tartottak sokan, A. G. Daniels és W. W. Prescott képviselte. Ezek az emberek azt mondták, hogy a mindennapi a Krisztus főpapi szolgálatával kapcsolatos ismere­tek eltorzítását, és egy hamis közbenjárói szolgálat beiktatását jelentette.

Ennek az új álláspontnak a képviselői a bibliaszövegek magyaráza­tára és a történelmi tények ismeretére alapozták állításaikat. A tradicionalisták azért ragaszkodtak állásponjukhoz, mert úgy gondolták, hogy Ellen G. White ezt a nézetet képviseli. S. N. Haskell úgy érvelt, hogy ha a történészek annyi művet hordanak össze, ami innen Calcuttáig ér, neki akkor is többet nyom a latba, amit Ellen G. White mond. Azt mondta, hogy Ellen G. White kijelentette: „Láttam, hogy az Úr efelől csak azok­nak adott helyes nézetet, akik az ítélet óráját hirdetik. 1844 előtt, amikor még egyetértés uralkodott, mindenkinek helyes fogalma volt a minden­napi felől, azonban az 1844. évi zűrzavar óta egyéb nézetek is elfoga­dásra kerültek, s ennek sötétség és zűrzavar lett a következménye” (Early Writings, 74-75. o.).

Haskell úgy gondolta, hogy a prófétaság lelkének tanácsait védelme­zi, amikor az 1844 előtti állásponthoz ragaszkodik az újabb nézetekkel szemben: „A ‘Korai írások’-at védelmezem, mivel azt a látást képvise­lik, amit én is tanítok, s rajtam kívül még sokan. És ha White testvérnő nem nyilatkozik, hogy mások érdekében megvédje a Bizonyságtételeket Prescott elképzeléseivel szemben, akkor, megteszem ezt én (Sic). ”

Haskell azt gondolta, hogy Ellen G. White lezárta ezt a kérdést, ezért ha az egész Amerika, Európa, Ausztrália és Afrika felkel, és azt mond­ja, hogy az általa képviselt nézet téves, az sem változtatja meg álláspont­ját, ha Ellen G. White nem nyilatkozik a kérdésről. Hasonlóan gondolko­dott a kérdésről a régi elmélet egy másik képviselője is, névszerint J. S. Washburn. Kijelentette, hogy ezen új elmélet bevezetése „a legnagyobb megrázkódtatást jelenti, amit népünk valaha átélt”, mivel véleménye szerint ezek az új nézetek megkérdőjelezik a prófétaság lelke szavahi­hetőségét, és megingatják azt „a prófétikus keretet”, melyen üzenetünk nyugszik.

J. S. Washburn „egyszerűen kétségbeesett”, amikor A. G. Daniels kijelentette előtte, hogy Ellen G. White írása a mindennapival kapcso­latban „tökéletlen kijelentés” volt. E kijelentés hallatán J. S. Washburn arra a következtetésre jutott, hogy az „ új nézet” védelme a mindennapi­val kapcsolatban „egyszerűen meg fogja semmisíteni a prófétaság lelke tekintélyét” (Lásd.: Bert Holoviak: In the Shadow of the Daily, Background and Aftermath of the 1919 Bibié and History Teacher’s Conference, Kézirat a H. N. Adventista Egyház központi irattárában, 1979-ből).

W. W. Prescott (a h. n. adventista teológiai gondolkodás egyik meghatározó személyisége) viszont úgy gondolkodott, hogy a Biblia le­gyen önmaga magyarázója, és ne vessük alá a Bibliát más látható tekin­télyek értelmezésének. Ha ezt tesszük – érvelt -, akkor végül oda ju­tunk, hogy más tekintélyek kerülnek a Biblia tekintélye helyébe. Ezért – bár többen tanácsolták ezt neki – nem volt hajlandó kikérni Ellen G. White véleményét a mindennapi értelmezésével kapcsolatban. Kijelen­tette, hogy nem látja indokoltnak, hogy Ellen G. White végső tekintély legyen „egyszerű történeti és bibliaértelmezési” kérdésekben.

W. W. Prescott nem volt tiszteletlen Ellen G. White szolgálatával szemben. Sőt, inkább védeni igyekezett a prófétaság lelkének tekinté­lyét azzal, hogy nem fordult Ellen G. White-hoz történelmi kérdések­ben. Arra gondolt, hogy ha a történelmi tények jobb ismerete módosítja a prófétaság lelke által adott kijelentések egyikét-másikát, az nemcsak a történelmi kérdésekben, hanem a lelki értékek ügyében is megingathat­ja e kijelentések tekintélyét a gyülekezeti tagok előtt. W. W. Prescott meg volt győződve arról is, hogy Ellen G. White írásainak értelmezésénél tekintettel kell lenni az összefüggésekre is.

William C. White (Ellen G. White fia) nem ment el ilyen messzire, de ő is meg volt győződve arról, hogy az összefüggések igen fontosak eb­ben a kérdésben. Szerinte a „Korai írások”-ban nem a mindennapi konk­rét értelméről, hanem a vele összefüggő prófétai időről van szó. Maga Ellen G. White nem folyt bele a vitába, és kijelentette, hogy írásait ne használják fel döntő érvként ebben a vitában. Azt mondta, hogy nem ka­pott az Úrtól világosságot a szóbanforgó kérdésről. Egyben kijelentette, hogy azokat a könyveket, amelyek évek óta kiadásban vannak, és annyi embernek nyújtottak segítséget, ne vonják ki a forgalomból, csupán azért, mert jelentéktelen kérdésekben más álláspontot képviselnek, mint az általánosan elfogadott nézet (Selected Messages, 1. köt. 164-165. o.). E kijelentés Uriah Smith Dániel könyvéhez írt magyarázatára vonatkozott, amit nem kedveltek azok, akik W. W. Prescott nézeteit képviselték.

Mind a törvény értelmezésének, mind a mindennapi értelmezésének kérdésében azt látjuk, hogy Ellen G. White nem engedett annak a kísér­tésnek, hogy írásait végső tekintélyforrásként használják fel a vitázók. Mindkét esetben olyan pontokról van szó, amit egyesek megkíséreltek úgy kezelni, mintha azok az adventizmus mérföldkövei lennének, de mind­kettőről az volt Ellen G. White véleménye, hogy ezek a kérdések nem tartoznak a létfontosságú dolgok közé.

A Ballenger nézetei körüli vita 1905-1906-ban

Másként nyilatkozott Ellen G. White akkor, amikor olyan nézetekkel találta szembe magát, amelyek az adventizmus alapjait veszélyeztették. Ilyen nézeteket képviselt A. F. Ballenger a szentély tanával kapcsolat­ban. Ellen G. White több fronton is támadta e nézeteket.

Először is arra hívta fel a figyelmet, hogy A. F. Ballenger „ bibliai szö­vegek sokaságát gyűjti össze”, de az a mód, ahogy alkalmazza ezeket a szövegeket „félrevezető”, és egyáltalán nem támasztja alá a témával kap­csolatos állításait úgy, ahogy ő gondolja. A szövegeket kiszakítja össze­függésükből, így „ a szavak igazak, de hamisan alkalmazzák őket a téve­dések igazolására” (59. kézirat, 1905.).

Másfelől rámutat azokra a jelentőségteljes tapasztalatokra, amit az út­törők szereztek akkor, amikor eljutottak ennek a tanításnak a megértésére, kiemeli a tantétel történelmi szilárdságát, s végül azt, hogy látomásai meg­erősítették e tantétel igazságát.

Nézzük meg először azt, amit az adventista hagyományokról mond! „Senki ne lépjen be a műbe, aki lerombolja az igazságnak azokat az alap­jait, melyek azzá tettek bennünket, akik vagyunk. Isten lépésről lépésre vezette népét annak ellenére, hogy minden oldalon körülvettek bennün­ket a tévelygés csapdái. A csodálatos ‘így szól az Úr!’ vezetése mellett meg­alapoztak egy igazságot, mely kiállta az igazság próbáját, újra és újra hangsúlyozza, hogy a szentély tana immár ötven éve mozdíthatatlan, és kiállta egy fél évszázad próbatételét ” (62. kézirat, 1905.).

„Néhányan még élnek azok közül, akik átélték azokat a tapasztalato­kat, melyeket ennek az igazságnak a megalapozása közben szereztünk. Isten kegyelmesen megtartotta őket, hogy életük végéig ismételgethessék azokat a tapasztalatokat, melyeket szereztek… Azoknak a zászlóvivőknek pedig, akik sírba szálltak, lehetőséget kell adni, hogy írásaik újranyomtatása által szóljanak. Utasítást kaptam, hogy lehetővé kell tenni, hogy hangjuk így hallatszom Hallatniuk kell hangjukat abban, hogy mi a mi időnkre szóló igazság…, s miközben az írás Isten szava, és tiszteletben kell azt tartanunk, de nagy hibát követünk el, ha úgy alkalmazzuk, hogy akár egyetlen mérföldkövet is elmozdítunk vele, melyet Isten ötven éve meg­őrzött. Aki így alkalmazza a Szentírást, az nem ismeri a Szentlélek cso­dálatos megnyilatkozásait, s azt az erőt és hatalmat, amit ő adott annak az üzenetnek, amit a múltban kapott Isten népe.

Ballenger testvér bizonyítékai nem helytállóak.. Nem bizonyítják, hogy Isten népének múltbeli tapasztalatai hamisak voltak. Rendelkeztünk az igazsággal, és Isten angyalai vezettek bennünket. A Szentlélek vezetése alatt került előterjesztésre a szentély kérdése… Egyik a másik után jön, és feltételezett új világosságokat hoz…, de mi kitartunk a régi mérföldkö­vek mellett” (329. kézirat, 1905.).

Ellen G. White kijelentései itt azt sugallják, hogy a mozgalom úttörői a Szentlélek különleges vezetése alatt álltak, ezért tapasztalatuk norma­tíva a későbbi nemzedékek számára.

Végül szólnunk kell arról is, hogy milyen szerepet tulajdonít Ellen G. White a prófétaság kegyelmi ajándékának a kérdés kezelésében. Ezt a leg­markánsabban egy kedvelt evangélizátorhoz, W. W. Simpson-hoz írt le­velében fogalmazta meg 1906-ban: „Azok az igazságok, melyeket 1844- ben kaptunk az idő elmúlása után, ugyanolyan bizonyosak és változhatatlanok, mint akkor voltak, amikor az Úr adta őket válaszul buzgó imánkra. Azok a látomások, melyeket az Úr adott nekem, olyan figyelemre méltóak, hogy tudatában lehetünk annak, miszerint amit elfogadtimk, az az igazság. Ennek bizonyságát adta a Szentlélek. Világosság, Istentől jött világosság erősítette meg hitünk főbb pontjait úgy, ahogy ma hisszük azokat…

Sok-sok imával tanulmányoztuk a Szentírást, hogy a Szentlélek igaz­ságot adjon értelmünkbe. Időnként egész éjszakákat szenteltünk a Szent­írás tanulmányozásának, és buzgón kértük Isten segítségét. Buzgó férfiak és nők gyűltek össze ezzel a céllal. Isten ereje szállt rám, és képessé tett arra, hogy világosan megkülönböztessem az igazságot a tévedéstől.

Amint hitünk pontjai így megalapozódtak, lábunk szilárd alapra helyez­tetett. Pontról pontra elfogadtuk az igazságot a Szentlélek bizonyságai mellett. Elragadtattam, és látomásban magyarázatot kaptam. Képeket lát­tam a mennyei dolgokról és a szentélyről, hogy olyan helyzetbe kerül­jünk, ahol a világosság tiszta, felismerhető sugarai hullanak ránk.

Ezek az igazságok halhatatlanná váltak írásaim által. Isten soha nem tagadja meg szavát. Az emberek mesterkedhetnek, s az ellenség mindent elfog követni, hogy eltérítse a lelkeket az igazságtól, de mindazok, akik hiszik, hogy az Úr szólt White testvérnő által, s üzenetet adott neki, biz­tonságban lesznek az utolsó napok számos tévelygésével szemben… Világos és határozott bizonyságtételünk van, amit már fél évszázada hir­detünk. Az az álláspont, amire könyveimben jutottam, az igazság. Az igaz­ságot nyilatkoztatta ki nekünk a Szentlélek… Hálás vagyok azért, mert azok a tanácsok melyek könyveimben vannak, megalapozzák a jelenvaló igazsá­got. E könyvek a Szentlélek befolyása alatt születtek” (50. levél, 1906.).

A W. W. Simpsonnak írt levél kijelentései igen komolyak, és össze­függnek azokkal a kérdésekkel, melyeket Harold Weiss tett fel cik­kében. Meg kell azonban állapítani, hogy Weis cikke igen szélsőségesen viszonyul a „sola scriptura” elvéhez: Ha a „Sola scriptura” elv és a pro­testantizmus azt jelenti, amit Harold Weiss értett alatta, akkor a potestantizmus történetileg nem is létezik. Weiss figyelmen kívül hagy egy nagyon fontos szempontot: a reformáció forradalmi pillanataiban Lu­ther valóban megkérdőjelezte a hagyomány szerepét az írás értelmezé­sében, de egyszersmind létre is hozta a maga hagyományát, amit már ő maga, majd munkatársai írásban rögzítettek a különböző hitvallási ira­tokban. E hitvallásoknak normatív szerepe van a protestáns egyházak­ban a Szentírás értelmezésében. Hasonló szerepe van az első generáció felismeréseinek és Ellen G. White írásainak a H. H. Adventista Egy­házban. Ebben a kérdésben tehát nem térünk el az egyetemes protestáns elvektől.

Vissza kell azonban térnünk a kiinduló kérdéshez: El lehet-e kerülni a liberalizmus és a tradicionalizmus szélsőségeit, és milyen szerepe van ebben Ellen G. White szolgálatának? Személyes meggyőződésem, hogy e szélsőségek elkerülhetőek, és a prófétaság lelke által adott tanácsok nem akadályoznak, sőt segítenek nekünk ebben.

Ellen G. White erősen hitt abban, hogy az alapoknál a Szentlélek ve­zette őket az igazság megismerésében. De soha nem állította azt, hogy az igazság megismerésének útja lezárult az első generáció életével. Szün­telenül arra bátorított bennünket, hogy lépjünk tovább, és a megadott úton haladjunk előre az igazság mind alaposabb megértése felé. Kiegyen­súlyozottan és egyforma hangsúllyal szól, hogy tévedünk, ha lelépünk az alapról és más alapokat keresünk, és arról, hogy helytelenül járunk el, ha szolgálatunk nem lesz több, mint bizonyos hagyományok őrzése és állandó ismételgetése. Jézus Krisztus egyik példázatára emlékeztetett bennünket: „Annakokáért minden írástudó, aki a mennyek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából” (Máté 13:52).

„Az igazság minden korban újabb szakaszába lép: Isten üzenetét viszi a kor népének. A régi igazságok mind fontosak. Az új igazság nem füg­getlen a régitől, hanem annak újabb megnyilatkozása. Az új igazságot csak akkor foghatjuk fel, ha a régit megértettük… Az új igazság feltárulásából sugárzó fény szebbé teszi a régit. Aki elveti és mellőzi az újat, va­lójában nem ismeri a régit sem. Számára elvész éltető ereje, és csupán élettelen formasággá válik” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 82. o.).

Így az igazság kutatásában tett erőfeszítéseink, ha azok Isten Lelké­nek vezetése alatt történnek, elvezetnek bennünket a régi igazságokon át újabb és újabb igazságok megismeréséig, majd ezek az újabb igazsá­gok megerősítenek bennünket abban, hogy a H. N. Adventista Egyház Is­ten Lelkének vezetése alatt az igazságot ismerte meg, s úttörőink az igaz­ság hirdetésének alapjait rakták le.

Szilvási József

Szilvási József itt közölt tanulmánya eredetileg előadás formájában hangzott el a H. N. Adventista Egyház 1996-os országos lelkészértekezletén.