Szombattól – vasárnapig

Szombattól vasárnapig

A vasárnap-ünneplés kialakulásának történeti vizsgálata a korai kereszténységben

A mű eredeti címe: Samuele Bacchiocchi From Sabbath to Sunday

Köszönetnyilvánítás

Igazán nehéz feladat előtt állok, amikor köszönetemet szeretném ki­fejezni mindazok iránt, akik akár közvetlenül, akár közvetve közre­működtek e könyv megvalósításában; különösen azért, mert az évek során sokan ösztönöztek, buzdítottak és támogattak a kutatásban. Ki­választottam néhány nevet, hogy jelképesen megszemélyesítsem mind­azokat a tanárokat és hallgatókat, egyháztagokat és barátokat (kiknek neveit aligha lehetne felsorolni), hogy nélkülözhetetlen támogatásu­kért hálámat kifejezzem.

Elsőként szüleimnek köszönöm meg, hogy gyermekkoromtól kezd­ve szóval és tettel arra tanítottak, hogyan részesülhetek a szombatnap örömteli tapasztalatában. Megváltóm és szombatja iránt belém csepeg­tetett szeretet ébresztett vágyat bennem, hogy Isten szent napjának történelmi és teológiai kialakulását megvizsgáljam.

Szívbéli hálámat kívánom kifejezésre juttatni Hetedik Napot Ün­neplő Adventista Egyházam iránt, nemcsak a szombattal kapcsolatos mindennemű tanításért, hanem a doktori stúdiumaim alatt nyújtott tá­mogatásukért is.

Főként a Gregorián Főpapi Egyetemnek vagyok lekötelezve, nem­csak azért, hogy történetének 400 éve után, mint első „különválasz­tott” testvért befogadtak, hanem főként azért, mert igazi testvérként bántak velem. Halálomig meg fogom őrizni a meleg fogadtatás emlé­két, melyben részem volt, kiváltképpen pedig a becsületes, erkölcsös életre és a tudományos kutatásra odaszenteltség példájának az emlé­két, melyet professzorok és hallgatók életében egyaránt jól megfigyel­hettem.

Különleges köszönetemmel fordulok Tisztelendő professzor ,P. V. Monachinohoz, először is felejthetetlen tanításáért, valamint e tanul­mányhoz nyújtott közreműködéséért. O tette lehetővé számomra azt, hogy újra átgondoljam a vasárnap-ünneplés eredetének egész témakörét, főleg azok után, hogy C. S. Mosna disszertációját is ő irányítot­ta ugyanebben a témában, ebben a nagy problémakörben, ami önma­gában is intellektusának bizonyítéka, igazi tudóshoz méltó, hogy báto­rította azt a kutatást, ami az „igazságra” irányul, hogysem a tradicio­nális szempontot oltalmazná. Új hipotézisek iránti elfogulatlansága éppúgy, mint értékes kritikája és ösztönzései akadémikus szabadságot biztosítottak részemre a kutatásban. Ugyanakkor jó néhány baklövés­től is megkímélt.

Elkötelezettnek érzem magam néhány szerző iránt is, mint például C. S. Mosna, W. Rordorf, J. Danielou, F. A. Regan, és P. K. Jewett, akik­nek a vasárnap keletkezésére vonatkozó új keletű monográfiái gazda­gították ismereteimet és kihívást is jelentettek számomra. Az a nyilván­való tény, hogy az említett szerzőkkel nem értek egyet a különböző források értelmezésében, semmit sem von le tudományos munkájuk iránt tanúsított legmesszebbmenő tiszteletemből. Remélem, hogy ez a tanulmány nem hadviselő polémiára, hanem inkább pozitív dialógusra ösztönöz majd a szombatnap igazi értelmének és jelentőségének a fi­gyelembevételére a mai keresztények vallásos élete szempontjából. An­nak igazolására, hogy a lehető legkomolyabban törekedtem a tárgyila­gosságra, szabad legyen megemlítenem, hogy néhány helyen – bizo­nyos bibliai textusokra vonatkozó magyarázataimban (úgymint: Jel. 1:10; Kol. 2:14-17) és bizonyos történelmi időpontok tekintetében – radikálisan eltérek egyházam tradicionális álláspontjától.

Dr. E. K. Vande Vere és Mrs. V. H. Champbell, Andrews Egyetemi kollégáimmal olvastattam el a teljes kéziratot, akik a nem kívánatos italicizmusok eltávolításával járultak hozzá a stílus kicsiszolásához.

Különleges köszönettel fordulok Dr. Leona Glidden Rurininghoz – aki a bibliai nyelvek professzora az Andrews Egyetemen, – hogy a kéz­irat kiigazítását, a kefelevonat átnézését tekintve eljött velem a „máso­dik mérföldön túlra”, valamint hasznos javaslataiért is köszönet illeti.

Köszönetet kívánok mondani saját hallgatóimnak is, hogy elnézték nekem, hogy az utóbbi három év alatt próbára tettem őket e könyvi­ben szereplő elgondolások sokaságával. Válaszaikkal sokat segítettek az anyag végső formájának kialakításában. Utoljára, de nem utolsósor­ban szeretném lafejezni hálámat feleségem és három gyermekem, Lo­retta, Dany és Gianluca iránt, türelmükért, megértésükért, támogatá­sukért. Ezt a könyvet sohasem tudtam volna befejezni, ha nem lettek volna hajlandók arra, hogy jelenlétemet és társaságomat nélkülözzék. Nekik, akik a legtöbbet tűrtek, ajánlom ezt a könyvet.

Tekintettel arra a tényre, hogy a tanulmányok és írások többségét az éjszaka rövid óráiban végeztem, miközben a tanítás terhének a tel­jességét hordoztam (az 1976-77-es akadémiai év folyamán), a hiá­nyosságok jelenlétének teljes tudatában vagyok. Ha szükség lesz egy új kiadásra, az a szándékom, hogy néhány új, lényeges fejezettel egészí­tem ki, különösen a szombat judaista és őskeresztény teológiájáról és gyakorlatáról.

Remélem, hogy olvasóim ösztönzést éreznek majd arra, hogy újra és újra átgondolják, hogy melyik az Úr szent napja és szeretnék tapasz­talni, átélni, mit jelent Megváltójukkal közösségre jutni a szent szom­bat jelentőségének jobb megértése által.

A szerző

 

A vasárnap eredetének és megünneplésének témája, ami az utóbbi két vagy három évtizedben nagy vonzerőt gyakorolt azokra, akik az ősegyházat tanulmányozták, még egyáltalán nem kimerített. Hisszük, hogy ez két alapvető dolognak tulajdonítható. Egyrészt, egyre növek­szik azok száma, akik nem ünnepelik meg az Úr napját a hetenkénti ciklus radikális átalakulása miatt. Ezt az átalakulást pedig a modern élet bonyolult volta és a tudományos, ipari és technológiai haladás vál­totta ki. Mindez megköveteli, hogy újravizsgáljuk a vasárnap jelentő­ségét a mai kereszténység szempontjából. Ahhoz, hogy a vasárnap egészséges teológiai újraértékelését el lehessen végezni, először bibliai alapját és történelmi eredetét kell vizsgálat alá vonni. Másrészt – bár sok kitűnő tanulmány foglalkozott ezzel a témával – nem adnak kielé­gítő választ annak a néhány szempontnak a hiánya miatt, ami az első századokban az istentiszteleti nap zsidó szombattól eltérő konkrét ere­detéhez és kialakulásához hozzájárult.

Ezért Dr. Samuele Bacchiocchi új munkája szíves fogadtatásra talált. A szerző azáltal, hogy kritikai elemzés útján fogta vallatóra ezt a szug­gesztív témakört, különféle teológiai, szociális, politikai, pogány-vallásos szempontot vetett fel újra, melyek valamilyen módon hatottak, hogy a vasárnapot a keresztény istentisztelet napjául elfogadták, ugyan­akkor erőfeszítést tesz arra is, hogy a vasárnap eredetének és fokozódó kibontakozásának teljes képét egészen a negyedik századig bemutassa. Ez a munka ajánlja önmagát gazdag tartalma és megtervezésének, vala­mint megformálásának végtelen látóhatára miatt. Ez is jelzi a szerző ki­vételes tehetségét, hogy képes volt átfogni és befogadni a különböző te­rületeket és témájához illeszteni a vizsgálódás során a sokféle aspektust és elemet.

Örömmel emlékezünk a tézisre, melyet Bacchiocchi megvédett a vasárnap-ünneplés születési helyére vonatkozóan. Szerinte szinte biztos, hogy a vasárnap-ünneplés nem a jeruzsálemi ősgyülekezetben szü­letett, mivel jól ismert azok szívós ragaszkodása a zsidó vallásos ha­gyományokhoz, hanem inkább a római gyülekezetben. Keresztény, zsidó és pogány vallásos elemek kölcsönhatásának eredményeként hagyták el a szombatot és fogadták el a vasárnapot, mint az Úr napját. Természetesen kiemelkedő fontossága volt a folyamatban Krisztus fel­támadásának is, mely azon a napon történt. A szerző – a megváltás történetének sorrendjét követve – vizsgálatát a szombat ótestamen­tumi, messiási tipológiájával kezdi, majd nekilát, hogy megvizsgálja, mindez hogyan teljesedett be Krisztus megváltói küldetésében.

A munka szabatos, tudományos orientációja nem gátolja meg a szerzőt abban, hogy kifejezze mély vallásos érdekeltségét. Tudatos az is, ahogyan a megváltás történetét folyamatosnak tekinti és a bibliai szombat vallásos értékeinek az újrafelfedezésében segítséget talál arra, hogy helyreállítsa az Úr napjának ősi, szent jellegét. Ez a valóságban figyelmeztetés, mellyel már a negyedik században a püspökök fordul­tak a hívőkhöz, nevezetesen, hogy a vasárnapot ne kirándulásokkal és hiábavalóságokkal töltsék, hanem inkább vegyenek részt az eucharisz­tikus szertartáson és gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit és így szenteljék meg azt. (Szt. Ambrósius: Exam, III. 1.1.)

Róma, 1977. június 29.

VINCENZO MONACHINO S. J.

A Gregorián Főpapi Egyetem Egyháztörténeti tanszékének elnöke

 

A vasárnap-ünneplés kialakulásának történeti vizsgálata a korai kereszténységben.

A mű eredeti címe: Samuele Bacchiocchi: From Sabbath to Sunday

 

Bevezetés

Az „Úr napjának” jelenkori válsága

A hat munkára és az egy istentiszteletre és pihenésre szentelt nap cik­lusa – bár zsidó történelmi örökség – szinte mindig érvényre jutott szerte a világon. A zsidó és keresztény istentisztelet egyaránt megtalál­ja konkrét kifejeződését egy hetenként ismétlődő nap megünneplésé­ben, amikor úgy teszik lehetővé Isten imádását, hogy szüneteltetik a világi foglalatosságokat.

Legújabb korunkban társadalmunk már átjutott egy igen radikális változáson annak technológiai, ipari, tudományos térhódításai miatt. „A modern ember” – amint Ábrahám Joshua Heschel állítja – „környe­zetének zsarnoksága alatt él”.’ A rövidebb munkaidő teremtette sza­badidő növekvő érvényesülése nem csupán a hat munka és az egy pi­henésre szánt nap ciklusának megváltoztatását eredményezi, hanem tradicionális vallási értékét is, mint amilyen az Úr napjának megünnep­lése. Ezért a keresztény ma arra kényszerül, hogy számoljon az idővel, ami az övé, amit saját élvezete szempontjából hasznosíthat. Az isten­tiszteleti kötelezettségeket, ha nem is mellőzték teljesen, az élet szeszé­lyeinek megfelelően gyakran a könnyen nélkülözhető dolgok szintjére redukálták. A „szent szombat” bibliai fogalma, ami azt jelentette, hogy azért szünetelnek a világi tevékenységek, hogy Isten imádása és az em­berekért való odaadó cselekvés folytán a teremtés-megváltás áldásait tapasztalhassák, kiveszőfélben van a keresztény szemléletből. Ha tehát az ember elgondolkodik azon a kényszerű helyzeten, amit gazdasági és ipari intézményeink teremtettek azáltal, hogy a munkaidőt úgy szer­vezték, hogy közben nem vették figyelembe az ünnepeket, hogy az ipa­ri termelést maximálisan kihasználják, akkor könnyű megérteni, ho­gyan mehetett át radikális változáson a hét napos hét benne a heten­kénti istentiszteleti és nyugalomnappal.

1

A probléma összetett, mivel az Isten „szent napja” jelentését ma­napság félreértik. Sok jóhiszemű keresztény a vasárnap megünneplé­sét az istentisztelet órájának tartja, s nem az Úr szent napjának. Miután istentiszteleti kötelezettségeiknek eleget tettek, sokan jó lelkiismeret­tel töltik el a vasárnap fennmaradó részét pénzszerzéssel vagy szóra­kozással.

Többen aggódnak az Úr napjának széleskörű profanizációja miatt és sürgetik a polgári törvényhozást, ami megtiltana minden, a vasár­nap szellemével össze nem egyeztethető’ cselekedetet.2

Néha a természeti források megőrzésének nyomasztó szükségessé­gére hivatkoznak, hogy az efféle törvényhozást nem-keresztények szá­mára is elfogadhatóvá tegyék. Az ember és gép teljes napi nyugalma talán segítene megoltalmazni erőforrásainkat és bizonytalan környeze­tünket egyaránt.-‘ A szociális vagy ökológiai szükségletek – mindamel­lett, hogy vasárnapi pihenésre ösztönözhetnek – Istent tisztelő maga­tartásra aligha tudnak rávenni.

Nem várhatnánk-e reményteljesebb eredményeket, ha keresztény közösségeinket arra nevelnénk, hogy megértsék Isten szent napjának bibliai értelmét és tapasztalják azt? Ennek megvalósulásához elsősor­ban arra van szükség, hogy a vasárnap-ünneplés teológiai alapját vi­lágosan megfogalmazzák. Melyek a vasárnap mellett szóló bibliai és teológiai indokok? Lehet-e ezt a napot a zsidó szombat legitim helyet­tesének tekinteni? Lehet-e a negyedik parancsolatra hivatkozva elren­delni annak megünneplését? Hogyan tekintjük a vasárnapot: az isten­tisztelet órájának vagy az Úrnak szentelt nyugalom napnak?4

Ezeket az életbevágóan fontos kérdéseket csak akkor tudjuk meg­válaszolni, ha elsősorban azt derítjük ki, „mikor, hol és miért” jött lét­re a vasárnap-ünneplés, mint a keresztény istentisztelet napja. Csak e rekonstruált történelmi kép és a vasárnap létrejöttében közreműködő döntő tényezők azonosítását követően válik lehetségessé, hogy a va­sárnap-ünneplés érvényességének és újraértékelésének feladatával előbbre jussunk.

A tanulmány feladata és céljai

A vasárnap-ünneplés őskereszténységbeli eredetének problémája kü­lönböző vallásos meggyőződésű tudósok érdeklődését keltette fel a legutóbbi időben. Nagy számú tudományos értekezés jelent meg az utóbbi két évtized folyamán több doktori, disszertációval együtt, mint a megújult érdeklődés tanúbizonyságai. Azon fáradoznak, hogy meg­nyugtatóbb, kielégítőbb választ találjanak a vasárnap megünneplésé­nek időre, helyre és indokaira vonatkozó, kíváncsiságot felkeltő örök kérdésére.5

A legújabb keletű tanulmányok tendenciája azonban az, hogy a vasárnap-ünneplés a jeruzsálemi apostoli közösség kizárólagos és erede­ti alkotásaként jött létre/ vagy pedig a „dies solis” – a Nap napja – na­gyon is pogány, napimádással Összekapcsolt adaptációjaként.7 Ám minden olyan vizsgálat vagy következtetés, ami csak néhány mellékes tényezőt vesz figyelembe, nyilvánvaló módon egyoldalú és gyengén ki­egyensúlyozott. Ha elfogadjuk – amint J. V. Goudoever teszi -, hogy a liturgia valamennyi része közül az ünnepek talán a legidőállóbbak, ak­kor gyakorlatilag szinte lehetetlen, hogy az ünnep napja és formája megváltozzék.8 Arra kell gondolnunk tehát, hogy csak komplex és mély indítékok idézhették elő, hogy a kereszténység többsége elhagy­ja a szombatünneplés ősrégi és kiemelkedő zsidó hagyományát, hogy új istentiszteleti napot részesítsen előnyben.

Ezért minden olyan kísérletben, ami a vasárnap keletkezésének tör­ténelmi folyamatát akarja rekonstruálni, figyelembe kellene venni a közreműködő – teológiai, szociális, politikai és pogány – tényezők le­hető legnagyobb számát, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben sze­repet játszhattak abban, högy a vasárnapot elfogadták istentiszteleti napként.

E tanulmány két, jól körülhatárolt céllal rendelkezik. Először sze­retné megvizsgálni azt a sokak által támogatott tézist, amely az aposto­loknak, sőt magának Krisztusnak tulajdonítja a kezdeményezést és a fe­lelősséget, hogy elhagyták a Sabbath megtartását és elrendelték a vasár­napi istentisztelet intézményét. Fontolóra vesszük Krisztus szombatra vonatkozó tanításait, feltámadását, megjelenéseit, az eucharisztikus szertartást és a jeruzsálemi keresztény közösséget azért, hogy meghatá­rozzuk, mindezek milyen szerepet játszottak – ha egyáltalán volt vala­milyen szerepük – a vasárnap-ünneplés létrejöttében. Szeretnénk ki­deríteni, vajon a vasárnap-ünneplés az apostolok életideje alatt jött lét­re. Jeruzsálemben, vagy pedig valamivel később keletkezett, valahol másutt. A vasárnap-ünneplés történelmi eredetének ez a felülvizsgála­ta azért jelentős, mivel nemcsak eredetének okait, hanem a keresztényekre való mai alkalmazhatóságát is megmagyarázza. Ha a vasárnap igazán az Úr napja, akkor minden kereszténynek meg kellene ismernie.

Másodszor szeretnénk ebben a könyvben kiértékelni, hogy bizo­nyos tényezők – mint anti-judaista érzelmek, a zsidók ellen alkalma­zott római elnyomó intézkedések, Nap-imádás és az ezzel kapcsolatos „Nap napja”, valamint bizonyos keresztény teológiai motivációk – mi­lyen mértékig hatottak a Sabbath elhagyására és a vasárnapnak az Úr napjaként történő befogadására a keresztények többségénél.

Ez a tanulmány arra is kísérletet tesz, hogy a kutatás segítségével felvázolja az idő és indítékok pontosabb képét, melyek közreműköd­tek abban, hogy a vasárnapot istentiszteleti és nyugalomnapként el­fogadták.

Ez összhangban van C. W. Dugmore javaslatával is, hogy „néha ér­demes fontolóra venni azt is, amit az emberek többsége döntő véle­ményként felvállalt, még akkor is, ha valószínűleg semmiféle megdöb­bentő következtetés sem származik belőle”.9 Az elfogadott megoldá­sok és hipotézisek ismételt vizsgálata – amikor új kritikai értékelésre terjesztik elő őket – nem egyszerű akadémikus feladat, hanem köteles­ség, melyet az igazság szolgálatában el kell végezni.

Tanulmányunk nem foglalkozik az őskereszténység vasárnap-ünneplésének liturgikus vagy pasztorális aspektusaival, mivel ilyen prob­lémákkal a legújabb keletű monográfiák már kimerítően foglalkoztak.10

Kizárólag azokat a textusokat fogjuk megvizsgálni, melyek a vasár­napi istentisztelet eredetének idejét, okait – formailag és tartalmilag, közvetlenül és közvetve – segíthetnek megállapítani. Vállalkozásunk a keletkezés problémájára korlátozódik.

Néhány későbbi textusra és dokumentumra vonatkozó mellékelt utalás kivételével a hanyatlást vizsgáljuk meg korszakunk első négy évszázadában. Az egyházatyák bizonyságtételeit is vizsgálat alá vesszük e periódus legvégéig a motivációk történelmi igazolása érdeké­ben főként azokat, melyek a második század szűkszavú dokumentu­maiban tűnnek elő. Ez az a periódus, melyben a vasárnapi istentiszte­let a ködös kezdetből elindult a megszilárdult gyakorlat felé. Ez volt az az időszak, amelyben az egyházi rendelkezések még embrionális állapotban voltak, s az a kutató, aki a rendelkezésre álló néhány do­kumentumot későbbi egyházi kritériumokkal olvassa, könnyen el­tévelyedhet.A forrásokat kronológiai, történelmi és földrajzi tényezők egyidejű figyelembevételével elemeztük. Jelentős szakaszokat terjesztettünk elő gondos vizsgálatra, mivel azok szövegbeli vagy szövegösszefüggési problémáit gyakran mellőzték vagy egyoldalúan értelmezték. Ez kelti például azt a megalapozatlan benyomást, hogy létezik az,”Úr napja” kifejezésnek egy töretlen és meg nem kérdőjelezett egyházi használata a vasárnapra vonatkozó hivatkozással a legkorábbi apostoli időktől fogva, ahogy ezt N. J. White állítja.11

Kutatásunkban különböző jellegű dokumentumok állnak rendelke­zésünkre: levelek, prédikációk, tanulmányok. Eredetük, szerzőségük, ortodox mivoltuk nem mindig megbízható, de mivel csak ezek állnak rendelkezésünkre, ezért minden használható adatot ezekből kell ki­sajtolnunk. Egy olyan dokumentumot például, mint amilyen Pseudo- Barnabás, nem használhatnánk fel a tudományos szigor ellenvetése nélkül. Mindamellett, ha az ember kizárólag archív dokumentumok, archeológiai emlékek és más kétségbevonhatatlan tekintélyű adatok elemzésére szorítkozhat csupán, szinte lehetetlen volna egy parányit is előrehaladni, hiányos voltuk miatt. Ezért kell megvizsgálnunk a gazdag patrisztikus és apokrif irodalmat is, miközben lelkiismeretesen szem előtt tartjuk azok korlátait. Az Újtestamentum és a patrisztikai iroda­lom textusait jó hírű fordításokból idézem, hogy e tanulmány a laikus olvasó számára is elérhető legyen. A Revised Standard Version-t hasz­náltam, de amikor szükségesnek látszott, E. Nestle és IC Aland görög szövegeit tettem közzé. A különleges fontosságú patrisztikai szakaszok esetében különféle, rendelkezésre álló kritikai kiadásokat vettem figye­lembe. Ahol az angol fordítás nem volt elérhető, magam fordítottam le a kívánt szakaszt. A fontos görög vagy latin szavakat zárójelben kö­zöltem.

W. Rordorf, E A. Regan és C. S. Mosna legújabb monográfiáira tör­ténő gyakori hivatkozás azok fontosságát jelzi, valamint annak szüksé­gességét, hogy néhány következtetésüket megkérdőjelezzem. Kétség­telen tény, hogy ma is érvényben lévő hipotézisek keltették életre ezt a kutatást is. Miután átjutottak a kritika szűrőjén, talán szükséges lesz meghatározásaikon változtatni és némi szövegjavítást eszközölni.

Ez a tanulmány a római Gregorián Főpapi Egyetem Egyháztörté­neti Tanszékéhez benyújtott doktori disszertáció kivonata. Az anyagot alaposan leszűkítettük és átrendeztük. Ezt az átdolgozást az az elképzelés sarkallta, hogy a munkát laikus olvasók számára is érthetővé te­gyük. Ennek megvalósítása érdekében a szakirányú kérdések tárgyalá­sát a fejezetek végén található jegyzetekben tettük közzé.

Remélem, hogy munkám a teológusok részére nélkülözhetetlen történelmi adatokat nyújt, és a vasárnap jelentőségére nézve pedig ki­váltja a szükséges reflexiókat, s talán a történészek érdeklődését is fel­kelti és majd ismét fontolóra veszik: ne vizsgálják-e meg a vasárnap keletkezésének kérdését, hogy közelebb jussanak az igazsághoz. A ko­moly olvasókat szeretném az Isten szent napjának komolyabb megér­tésére ösztönözni, arra, hogy törekedjenek a „Sabbath Urá”-val való mélyebb ismeretközösségre (lásd: Mk. 2:28)

 

jegyzetek

1 Abraham Joshua Heschel: A szombat és je­lentése a modern ember számára, 1951. 10. o. Ugyanez a szerző hangsúlyozza azt az el­gondolást is, hogy a „judaizmus az idő vallá­sa s az idő megszentelésére törekszik”. (Ugyanott, 8. o.).

1 A vasárnap-törvény bevezetésének törté­nelmi alakulására nézve lásd: H. Huber: Geist und Bundstabe der Sonntagruhe, 1858. Huber ennek fejlődését a középkorig kíséri figyelemmel. Hasonló feldolgozásról gondoskodik J. Kelly: Tiltott vasárnapi és böjt-napi foglalatosságok, disszertáció, Amerikai Katolikus Egyetem, 1943. A puri­tán szemléletre nézve lásd: J. Bohmer: Der Chrisliche Sonntag nach Ursprung und Geschichte, 1951. Ronald Goetz: Eschato- lógikus nyilatkozat. A keresztény évszázad 76 (1960. nov. 2): 1275. o. – úgy érvel, hogy az egyháznak az államtól való elválasztásá­nak az elvét a vasárnap-törvények szószólói figyelmen kívül hagyják, [vö. John Gilmary Shea: A vasárnap megünneplése és annak ki­kényszerítése polgári törvények által, Ne­gyedévi Amerikai Katolikus Szemle, 8(1883):152. kk. o.]

3 Harold Lindsell: „A keresztény ma” 1976. máj. 7. számának „Az Úr napja és a termé­szeti erőforrások” című szerkesztőségi rova­tában a vasárnap megtartását nemzeti nyu­galom megtartása címén szorgalmazza. Úgy érvel, hogy a nép választott hivatalnokainak a felhasználásával, törvényes rendelet ki­kényszerítése útján lehetne megvalósítani a vasárnap-ünneplés és az energiakonzerválás kettős célját. A szombatosok részéről tanúsí­tott ellenállás, akik Lindsell javaslatát úgy fogadták, mint az amerikaiaknak az Alkot­mányban biztosított „Első Módosítás” cí­mén történő megsértését, rábírta a szerzőt, hogy ellenjavaslattal álljon elő ugyanannak a folyóiratnak az 1976. nov. 5. számában a szerkesztőségi rovatban. Lindsell „új javasla­ta” szerint „inkább a szombatot kellene ki­kényszeríteni, mint a vasárnapot a minden ember számára alkalmas nyugalomnap gya­nánt. A hetedik napot ünneplő adventisták! határozottan elvetették ezt az utóbbi javaslatot is azon az alapon, hogy a hét bármely napjának kierőszakolt megünneplése nehéz­séget idézne elő, és a lakosság jelentős részét megfosztaná a vallásszabadságtól.” [vö. Leo R. van Dolson: „A kék törvényeket fessük zöldre!” (Liberty, 72. 1977):30.] 4 W. Rordorf: A nyugalom és istentisztelet napjának története a keresztény egyház leg­korábbi évszázadaiban, 1968. (ezentúl Vasár­nap címszó alatt idézzük) 292. o. Azt állítja, hogy a nyugalom eszméje egészen a negye­dik századig nem játszott szerepet a keresztény vasárnap-fogalomban. Mivel Rordorf j véleményében a vasárnapi nyugalom a vasár- ! napi istentiszteletnek nem eredeti vagy nél­külözhetetlen alkotóeleme, hanem egy csá­szári parancs, (168) a szerző felvet egy kérdést: „Vajon ideális megoldás-e az, hogy az j istentisztelet és a nyugalom napja megegyezik egymással?” (299. o.). A vasárnapnak in- j kább exkluzív kultikus funkciót tulajdonít, ! ami a keresztény közösség összejövetelein a nap bármely pillanatában megvalósulhat az eucharisztikus szertartás szempontjából. s Az alábbiakban felsorolunk néhány jelen­tős, új keletű tanulmányt: W Rordorf: Sunday; ugyanattól a szerzőtől: „Le Dimanche, jour du culte et jour du repos dans l ‘Église primitive”, Le Dimanche, Lex Orandi 39, 1965. 91-111. kk. (Ezentúl Dimanche-aak nevezzük); Sabbat et di­manche dans l ‘Église ancienne (textusok összeállítása és kiadása) 1972. (Ezentúl mint Sabbat-ot idézzük); C. S. Mosna: Storia della domejzica della origini fino agli inizi; V. Seculo: Analecta Gregoriana 170. kötet, 1969. (Ezentúl mint Storia della domenica); J. Danielou: „Le dimanche comme-huitiéme jour”, Le Dimanche Lex Orandi 39. 1965 kk. 61-89; ugyanattól a szerzőtől: A Biblia és liturgia, 1964. 22-286; Pacificio Massi, La Dominica és Diex Solis, „Az Úr napjának kezdete a keresztény ókorban” — kiadatlan disszertáció, Amerikai Katolikus Egyetem, 1961. (Ezentúl mint Dies Dominica)-, H. Riesenfield: „Sabbat et jour du Seigneur”, j Újtestamentum! tanulmányok. Tanulmá- | nyok T. VK Manson emlékirataiban, 1959, !

16

210-218. kk. A cikk kisebb változtatásokkal jelenik meg, mint maga a fejezet: „A szom­bat és az TJr napja az evangéliumi hagyo­mányban”. H. Riesenfield esszéi, 1970, 111-137. kk. C. W Dugmore,„Az Űrnapja és a húsvét” Neotestamentica et patristica in honorem sexagenarii; O. Cullmann, 1962. 272-281. kk.; Y. B. Tremel: „Du Sabbat au Jour du Seigneur”, Lumiere et Vie 58(1962):29-49. kk.; J. M. R. TÍIlard: „Le Dimanche jour D’alliance, hallás-tanul­mányok”, 16(1964):225-250. kk.; Ugyan­attól a szerzőtől: „Le Dimanche”, La Maison-Dieu 83(1965); Le Dimanche, Lex Orandi 39, 1965; Ph. Ddhaye-J. L. Lecat: „Dimanche et Sabbat” Melanges des Science Religieuse (1966):72-93; ugyanattól a szer­zőtől: „Le Dimanche” Verbum Caro (1966); A. Verheul: „Du Sabbat au jour du Seigneur” Questions Liturgiques et parois- siales (1970):3-27; Pierre Grelot: „Du Sabbat Juif au dima7rch chretien, „La Maison-Dieu 123, 124. (1975): 79-107 és 14-54. más művek majd a tanulmány folya­mán kerülnek megemlítésre. ‘ Ez a kizárólagos megközelítés például. W. Rordorf módszertanában tükröződik vissza, amikor azt állítja: „Elvben két lehetséges megoldás létezik erre a problémára: Az egyik szerint arra következtethetünk, hogy a vasárnap megünneplése a kereszténységben keletkezett. Ebben az esetben fel kell ten­nünk a kérdést, milyen tényezők járultak hozzá kialakulásához, vagy pedig meg va­gyunk győződve arról, hogy a keresztény egyház máshonnan fogadta be a vasárnap­ünneplést. El kell fogadjuk vagy az egyik, vagy a másik következtetést a vasárnap ke­resztény eredetére irányuló kutatásunkban, mert nem lehetséges, hogy a keresztények egyszerre találták ki és fogadták el a vasár­nap-ünneplést (Vasárnap, 180. o). Rordorf szívósan védelmezi az első megoldást, de módszerét és következtetéseit még C. S. Mosna is megbírálta. (Lásd alább: jegyze­tek”). J. Danielou hasonlóképpen azt írja: „A vasárnap teljesen keresztény alkotás, az Úr feltámadásának történelmi tényével áll

összefüggésben (Biblia és liturgia, 222. és 242. o). Ezt a szemléletmódot a 3. 5. és 9. fejezetben vizsgáljuk meg részleteiben. T Lásd például H. Gunkel: Xum reli- giongeschichtlichen verstandnis des Neuen Testaments, 1910. 74-76. o.; A Loisy, Les Mysteres paiens, 1930. 223. k. o.; R. L. Odom: Vasárnap a római pogányságban, 1944.; P. Cotton: Szombattól vasárnapig, 1933. 130 k. o.

” J. V. Goudoever: Bibliai kalendáriumok, \ 1959. 151. o. C. S. Mosna bírálattal illeti | Rordorfot, hogy a vasárnap-ünneplésnek : nagyon is keresztény eredetet tulajdonít és j figyelmen kívül hagy más, fontos elemeket, • I valamint leválasztja azt annak zsidó kon­textusától. (Storia della domenica, 41. és 5. o.)

‘ C. W Dugmore: (lásd: jegyzetek’) 274. o.

10 A vasárnapünneplés pásztorális aspektu­saira nézve lásd: V. Monachino: La Cura pastorale a Milano, Cartagine e Roma nel secolo IV. Analecta Gregoriana 41, 1947; és S. Abrogio e la cura pastorale e Milano nel secolo W. 1973; C. S. Mosna: Storia della Domenica, TV része foglalkozik a vasárnap liturgikus és pásztorális aspektusaival, mind Keleten, mind Nyugaton. A vasárnapi nyu­galom kérdésére nézve lásd: H. Huber: Spirito e lettera del riposo domenicale, 1961; J. Duval: „La Doctrine de l’Englise sur le travail dominical et son évolution”, La Maison-Dieu: Lumiere et vie 58 (1962):72. kk.; L. Verecke: „Le Repos du dima?iche”, Lumiere et vie (1962):72. kk. ” Bibliai szótár, James Hastings kiadása, 1911. Az „Úr napja” címszó alatt N. J. „White-től

.Krisztus és az „Ur napja”

Az „Úr napja” – mint a vasárnapra alkalmazott vitat­hatatlan keresztény megjelölés, a második század vége felé jelent meg először, s egy olyan napra utal, ami kizárólag az „Úré” – KUpiotü.1

Mivel a hagyomány alapján sok keresztény szemében a vasárnap az a nap, amelynek Krisztus az ura, s ez a nap Néki szenteltetett, a vasár­nap megünneplésének eredetére vonatkozó történelmi vizsgálódásun­kat annak kiderítésével kezdenénk, hogy Krisztus vajon látta-e előre az új, Néki szentelt istentiszteleti alkalom intézményét.

Krisztusnak az evangéliumokban talált kijelentései nem tartalmaz­zák az „Úr napja” kifejezést. A szinoptikusok (Mt. 12:8; Mk.2:28; Lk. 6:5) azonban hordoznak egy hasonló, nevezetesen a „szombat Ura” – Kupxoíü tok EaPPccrou – szólást, melyet Krisztus a farizeusokkal folyta­tott, a szombat legitim gyakorlata feletti vita végén használt.

Néhány szerző azon fáradozik, hogy oksági összefüggést találjon a Krisztus önmagát a „szombat Urá”-nak proklamáló kijelentése és a va­sárnapnak, mint az „Úr napjá”-nak megalapítása között. C. S. Mosna például nyomatékosan azt állítja, hogy „Krisztus kifejezetten a szombat mesterének nevezte magát, hogy az embert olyan terhektől – ame­lyek szükségtelenné váltak -, mint a szombat is, megszabadítsa.1 Ebben a kijelentésben Krisztusnak azt a szándékát véli felfedezni, mint aki új istentiszteleti napját kívánja elrendelni. Wilfrid Stott a Krisztus-logiont ugyancsak magától értetődően a vasárnapra vonatkozó hivatkozás­ként értelmezi: „Ő a szombat Ura, és ebben a mindhárom szinoptikus­nál idézett kifejezésben található rejtett utalással az Úr napjára hivat­kozott. Ő, mint Úr választja ki saját napját”.3

E feltevések érvényességét meg kell vizsgálnunk. Ennek érdekében meg kell határoznunk Krisztus szombat iránt tanúsított alapmagatar­tását. Vessük fel nyíltan: Krisztus megtartotta-e szokása szerint vagy szándékosan megtörte a szombatot? Ha az utóbbiról van szó, akkor viszont azt kellene megállapítanunk, hogy vajon Krisztus szavai és tettei által szándékozott-e alapot teremteni az új istentiszteleti napnak, mely végül is a szombat helyébe lépne.

A kritikusok feleslegesnek tartják ezt a vizsgálatot, mivel az evan­géliumok Krisztus szombat-tanításaira és tetteire vonatkozó beszámo­lóit nem tekintik autentikus történelmi beszámolóknak, hanem csak az ősegyház későbbi reflexióinak. Kijelentik, hogy képtelenség kideríteni azt, amire maga Jézus gondolhatott.4 Semmi sem indokolja ezt a tör­ténelmi szkepticizmust, különösen azért, mert a történeti Krisztusra vonatkozó új kutatás megkezdődött és azzal kecsegtet, hogy Jézus ere­deti szavainak és tetteinek sokkal nagyobb számára lelnek az evangéli­umokban.5 Ha az evangéliumok szombat anyaga a keresztény közös­ség későbbi reflexióit ábrázolja is (ami számunkra elfogadhatatlan), ez a csekélység sem csökkentené azok történelmi értékét.

A későbbiekben ezek még értékes forrásul szolgálhatnak, amikor az ősegyház szombat iránti magatartását tanulmányozzuk.6 Az evangé­lium szerzői valóban tekintélyes időt és figyelmet szenteltek Krisztus szombati gyógyításaira (nem kevesebbről, mint hét epizódról számol­tak be7) és küzdelmeire, melyek jelzik, mennyire jelentős a szombat kérdése írásuk idején.

A szombat tipológiája és messiási beteljesedése

Krisztus szombat fogalmának vizsgálatához talán jó alapul szolgál Lukács. evangéliuma negyedik fejezete. Itt szemelvényeket találunk Krisz­tusnak a názáreti zsinagógában egy szombatnapi, nyilvános szolgálatá­nak felavatására megtartott prédikációjából. Figyelemreméltó, hogy Lukács evangéliumában nemcsak Krisztus szolgálata kezdődik szombat napon, melyet Jézus – Lukács szerint – szokásosan megünnepelt (4:16), hanem az előkészület napján ér véget is, „amint a szombat megkezdő­dött” (23:54). Jézus ismételt visszautasításokat kiváltó szombati szolgá­latát (Lk. 4:29; 13:14, 31; 14:1-6) Lukács úgy mutatta be, mint Krisz­tus saját, végső visszautasításának és áldozatának előzményét.

Megnyitó prédikációjában Krisztus Ésaiás 61:1—2—re hivatkozik (58:6), ami ezt mondja: „Az UrnakLelke van én rajtam, mivelhogy fel­kent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elkül­dött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szaba-don bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves eszten­dejét.” (Lk. 4:18-19)

Gyakorlatilag valamennyi kommentátor egyetért abban, hogy Krisztust Isten arra kente fel, hogy az „Úr jókedvének esztendejét” meghirdesse, ez pedig a szombat-évre utal (ti. a hetedik évre vagy a ju­biláris évre, a hét szombat év utáni ötvenedik évre).8 Ezekben az éven­te ismétlődő intézményekben a szombat a héber társadalom elnyomott rétegének felszabadítójává lett. A föld parlagon maradt, hogy ingyenes terményről gondoskodjon a szegény, birtokától megfosztott ember és az állatok számára.9 A rabszolgákat, ha ők is úgy akarták, felszabadí­tották, az eladósodott polgárok adósságait pedig elengedték.10 A jubi­leumi év azt is megkívánta, hogy a tulajdonok az eredetei tulajdonos birtokába kerüljenek vissza.11 A szövegösszefüggésből világos, hogy Ésaiásnak ez a Krisztus által felolvasott textusa a szombattal kapcsola­tos rendelkezésekre utal, mert kimondja az „elnyomott szegények, foglyok, vakok (vagy rabok) felszabadítását”.

Jelentős dolog, hogy Krisztus nyitó-beszédében a szombat-év nyel­vén hirdeti meg messiási küldetését. A szakaszra vonatkozó rövid ma­gyarázata igen találó: „Ma teljesedett be ez az írás a ti hallásotokra” (4:21). Amint P. K. Jewett találóan megjegyzi: „A nagy jubileumi szombat realitássá vált mindazok számára, akiket a Messiás feloldo­zott bűneikből és Benne megtalálták örökségüket”.12

Feltehetnénk azt a kérdést, vajon miért a szabadítás szombati ígére­teinek a beteljesedéseként hirdette meg misszióját Krisztus? Szándéká­ban állt-e, hogy magyarázatot adjon arra a kérdésre – még ha leplezett formában is hogy a szombat intézménye jelkép volt, mely beteljesedését a Valóság eljövetelében találta meg és ezért annak kötelező érvé­nyét megszüntette? (Ebben az esetben a szombat helyettesítésének útját egy új istentiszteleti nap bevezetésével egyengette volna). Vagy talán azért azonosította küldetését a szombattal, hogy egy olyan napot vezes­sen be, mely megváltó, szabadító tetteinek alkalmas emlékeztetője?

E dilemma megválaszolása előtt először magunkban kellene fel­idézni a szombat messianisztikus, megváltásra vonatkozó utalásait. A szombat intézményére az isteni áldások bizonyossága a jellemző. „Is­ten megáldotta a hetedik napot.” (Gen. 2:3; vö. Ex. 20:11) Az ótesta­mentumi áldás-fogalom kézzelfogható, ami az élet teljességében és bő­ségében találja meg kifejeződését. A teremtés-történetben (Gen. 2:3) a szombat megáldása követi a teremtmények (Gen. 1:22) és az ember megáldását (Gen. 1:28). Ezért Isten legmesszebbmenő, totális áldását fejezi ki a teljes és befejezett teremtés felett (Gen. 1:31). A szombat megáldásával Isten megígérte, hogy a történelem egésze folyamán az ember jótevője lesz.13

A megváltás történetének kibontakozásában a szombat áldásai kü­lönleges módon összekapcsolódnak Isten szabadító cselekedeteivel. Például a Dekalógus exodusi változatában Yahweh irgalmas megváltó­ként mutatja be önmagát, „aki kiszabadította Izraelt Egyiptom föld­jéről, a szolgaság házából”. (Ex. 20:2) A szombat parancsa elrendeli, hogy – az állatokat is beleértve – mindenkinek biztosítsák a nyugalmát és így biztosítja a zsidó társadalom minden tagjának ezt az újonnan adományozott szabadságot (Ex. 20:10). A Tízparancsolat deuteronomista változatában a megváltás alapgondolata nemcsak a paran­csolatokhoz fűzött előszóban jelenik meg (Deut. 5:6), világosan testet ölt magában a szombat parancsában is (Ex. 20:11). A szombat paran­csolatának közvetlen jelentősége talán éppen az volt az izraeliták és az összes többi, ezután következő nemzedék számára, hogy a parancsola­toknak ebben az ismétlődésében a szombat nem Isten múltbeli terem­tő cselekedetén nyugszik (lásd: Ex. 20:11), amely nem mindig az em­ber közvetlen dolgaira, hanem inkább a megváltás isteni cselekvésére épül: „Megemlékezzél’, hogy szolga voltál Egyiptom földjén és kihozott onnan téged az Úr, a te Istened, erős kézzel és kinyújtott karral. Azért parancsolta meg néked a te Istened, hogy a szombat napját megtart­sad/’ (Deut. 5:15)14

Ez a szombat megünneplésének indoka – amint Hans Walter Wolff helyesen megjegyzi -, az a megerősítés, ami Izraelnek abszolút fontos volt, nevezetesen, hogy Yahweh megszabadította Izraelt Egyiptomból. Izrael minden szombaton megemlékezett arról, hogy Istene Szabadító”.15 Ez a felhívás, hogy szombatnapon emlékezzenek a szaba­dító kivonulásra, az izraeliták számára konkrét tapasztalat volt, amely kiterjesztette a szombati nyugalmat mindazokra, akik nem voltak sza­badok, hogy megünnepelhették volna. A szombati nyugalomnak azon­ban nem pusztán emlékeztető eszközi szerepe volt Izrael támogatásá­ban, ahogy történelmi szabadító kivonulásukat felidézte, hanem in­kább, amint Brevard S. Childs megfigyeli, – „a megváltás múlt- és je­lenbeli történetében a szabadulás tapasztalását jelentette”.16

A. M. Dubarle ezt a magyarázatot erősíti meg, amikor azt írja, hogy a szombat megünneplése által hatékonyan tudatosították és valóra vál­tották az ünneplés teljes időtartama alatt az először Abib hónapban véghezvitt szabadítást. Ez azonban nemcsak a megemlékezés kérdése volt, amiben egy egyszerű emléktárgy játszott szerepet, hanem a legel­ső áldás állandó megújulásából fakadó örvendezésé is.17

Azt mondhatnánk, hogy a szombatnak három dimenziós kihatása van: emlékeztet a múlt, jelen és jövőbeli szabadításra. Az élet nehézsé­geitől való hetenkénti mentesülés – amit az izraelita a jelenben tapasz­talt – a páska szabadítását éppúgy magában foglalta, mint a jövőbeli messiási szabadítást. Szoros kapcsolatuk folytán mind a páska, mind pedig a szombat alkalmas volt arra, hogy szimbolizálja a jövőbeli mes­siási szabadítást. (Figyelmet érdemel, hogy az izraeliták számára a szombat az évenkénti húsvét hetenkénti kiterjesztésévé lett, s így lett a vasárnap később sok keresztény számára az évenkénti húsvét-vasárnap hetenkénti megemlékezésévé).

A szombat szabadító funkcióját a Messiás küldetésének előképe­ként tartották számon. Úgy tekintették a munka fáradalmaitól, a szo­ciális egyenlőtlenségből való szabadítást, melyet mind a hetenkénti, mind pedig az évenkénti szombat biztosított a héber társadalom vala­mennyi tagjának, mint a teljesebb megváltásra, szabadításra mutató előképet, amit a Messiás egy napon majd elhoz nékik. Ésaiás úgy áb­rázolja minden nemzetek egyesülésének messiási korszakát, mint olyan időszakot, amikor „szombatról szombatra eljön minden test, hogy előtted imádkozzon”. (Ésa. 66:23) A Messiás küldetését is meg­fogalmazta Ésaiás (éppen abban a szakaszban, melyet Krisztus prog­rambeszédében önmagára alkalmazott (Lk. 4:18-19) a szombat-év nyelvén (61:13). P. K. Jewett találóan kommentálja, hogy Isten a meg­váltás, valamint a szombat- és jubileumi év megújító cselekedeteiben Megváltóként jelenik meg ismét, aki biztosítja az egyént szabadításá- ról és megőriz egy részt a szegényeknek népe örökségéből. Kétségte­len tény, hogy mindez nem egyetlen időponthoz kötött elgondolás, mert Isten, aki mint megváltó a legteljesebb módon Krisztusban, a közbenjáróban, a Fiúban mutatta be Önmagát, valóban szabadokká tett minket” (Jn. 8:36).18

A szombatnak egy másik jellegzetes messiási tipológiája szemlélhe­tő a szombati nyugalom – menunah – tapasztalatában, melyet A. ].

Heschel „boldogságnak és nyugalomnak, békének és harmóniának” nevez.15 Theodore Friedman egyik tudományos cikkében kimutatja, hogy a szombat békéje és harmóniája ismételten fellelhető mind a pró­féták írásaiban, mind pedig a messiási korral összefüggő talmudi iro­dalomban, az általánosan elismert napok végeként, vagy mint az eljö­vendő világ. Megjegyzi például, hogy Esaiás a „gyönyörűség” (oneg) és „tisztaság” (kaved) szavakat használja, mind a szombatra, mind pedig a napok végére (ti. messiási kor) vonatkozó leírásában (58:13 – „és szombatot gyönyörűségnek fogod nevezni… és tiszteled azt”; 66:11 – „és gyönyörködni fogtok tiszteletének ragyogásában”). Az összefüggés világos. A gyönyörűség és az öröm az, ami a szombat által itt és most hozzáférhető, a napok végét jelöli.20

Friedman a rabbinikus mondások informatív példáját is bemutatja, ahol a szombat ízelítő, előzetes, az élet paradigmája az eljövendő vi­lágban (ti. a messiási korszakban).21 A szombat némiképpen hasonló értelmezése a kései zsidó apokaliptikában is megtalálható, ahol a világ időtartamát, a hat egyenként ezeréves korszak „kozmikus hete” által számították, melyet az idő végének szombatja követ. A szakaszok túl­nyomó többségénél ez az eschatológikus szombat a messiás napjaira vonatkozik, ami vagy megelőzte vagy azonos volt a helyreállított paradicsommal.22

A szombati nyugalom témája, ami a Zsidókhoz írt levél 3. és 4. fe­jezetében tűnik fel, talán a messiási tipológia egy másik, ótestamentu­mi alkotóelemét mutatja be. G. von Rad megjegyzi, hogy az ótesta­mentumi nyugalom témája a nemzeti és politikai béke fogalmából (Deut. 12:9; 25:19) egy spirituális és „egészen személyes Isten nyugo­dalmába való belépéssé alakult át” (vö.: Zsolt.,95:11).23 Ahogy később látni fogjuk, ez a fogalom a Zsidókhoz írt levélben újra és újra felvető­dik, ahol Isten népe arra kap felhívást, hogy lépjen be a „szombati nyu­godalomba” (4:9) hit által (4:3), engedelmesen (4:6, 11) és az Isten evangéliumának hit által történő elfogadása által” (4:1-2). A szerző el­veti a Kánaán földjére való belépésként értelmezett szombati nyuga­lom időbeli elképzelését, mivel úgy érvel (Deut. 12:9; 25:19), hogy a föld, melyet Joshua az izraelitáknak adott (4:8) nem a „szombati nyu­galom” (4:9), amelyet a teremtés óta Isten felhasználhatóvá tett népe számára (4:3, 4, 10). Ez utóbbit ma is tapasztalhatja az, aki a megvál­tás áldásait elfogadja (4:7). A Krisztus-eseményre való hivatkozás fél­reérthetetlenül egyértelmű. Az ótestamentumi szombat-nyugalom Ben­ne találja meg beteljesedését, és Általa minden hívő tapasztalhatja azt.24 Ez a rövid áttekintés kielégítően megalapozta a messiásra vonatko­zó ószövetségi szombat-teológia létezését. Ennek a ténynek a világos­ságában az az állítás, hogy Krisztus beköszöntő beszédében betöltötte a szombat megváltói funkcióját, megnövekedett jelentőséget kap. Az­zal, hogy a szombattal azonosította önmagát, messiási voltát erősítet­te meg. Ez ad magyarázatot arra a tényre – amint később bemutatjuk, -, hogy messiási küldetését miért szombati szolgálata útján nyilatkoz­tatta ki.2″1 Ennek helyes értelmezését például az is bizonyítja, hogy a zsidó vezetők a kettőt összekapcsolva vádaskodtak Krisztus ellen: „Nemcsak a szombatot törte meg, hanem Istent saját atyjának nevez­te, egyenlővé tévén magát az Istennel.” (Jn. 5:18)

Amikor Krisztust perbe fogták, nem hozták fel ellene a szombat megtörésének vádját. Ellenfelei nyilvánvalóan fontosabbnak tartották – ahogy W. Rordorf helyesen megjegyzi -, hogy a messiási igényre koncentráljanak, ami még szombat-rontásaiban is magától értetődő volt”.26

Krisztus szombat iránti magatartása

Az a tény, hogy Krisztus a szombatban rejlő messiási reménységek be­teljesedésére hivatkozott, egy igen életbevágó kérdést vet fel, neveze­tesen, hogyan tekintett kora szombat-ünnepélésére? Megerősítette-e követői számára az intézmény érvényességét, mint Isten kétségbevon­hatatlan rendelkezését? Vagy pedig úgy tekintette-e a szombat megtar­tásának kötelezettségét, mint amit eljövetelével, az igazi szombattal beteljesített és érvénytelenített?

Néhány tudós szándékos, provokatív cselekedetekként értelmezi Krisztus szombat-vitáit és gyógyításait, melyekkel az volt a célja, hogy megmutassa, hogy a szombat parancsa többé nem kötelező érvényű./. Danielou például azt tartja, hogy a gyógyítási epizódokban Krisztus valójában az igazi szombat (ti. a vasárnap) felavatójaként tűnik fel, ami a jelképes Sabbath (szombat) helyébe lép.27 W. Rordorf ugyanazt a meg­győződést juttatja kifejezésre, csak még hangsúlyozottabban, amikor ezt írja: „A szombat parancsa nem csupán háttérbe szorult Jézus gyó­gyító tevékenysége folytán, hanem egyszerűen eltöröltetett.”18

Korai patrisztikai értelmezések

Ezek a következtetések sajnos gyakran nem annak az elemzésén alakul­nak, amit Jézus ténylegesen tett vagy mondott a szombat felől, hanem inkább az evangéliumok szombat anyagának korai patrisztikai értelme­zésére, mely tradicionális és kétségbevonhatatlan örökséggé vált, s nagy mértékben ma is az. A második századtól fogva az egyházatyák tényle­gesen nyilvánosságra hozták az evangéliumokban említett „szom­batrontások” listáját, s ezekhez állandóan újakat tettek hozzá azért, hogy erős vádakat építsenek ki a szombat ellen. Kiragadták az evangé­liumokból „Krisztus szombatrontásainak” a farizeusokkal folytatott vi­táiban említett állítólagos példáit, nevezetesen: Dávid, aki szombaton részesedett a tiltott kenyerekből (Mt. 12:3. vö.: I. Sám. 21:1-7); a pa­pok, akik ugyanezen a napon körülmetélést végeznek (Jn. 7:23), és ál­dozatot mutatnak be (Mt. 12:5), és maga Isten,25 aki nem szakítja félbe a munkálkodást szombatnapon (Jn. 5:17).,l) Ez a repertoár további „bi­zonyítékokkal” is gazdagodott, többek közt Joshua példájával, aki meg­rontotta a szombatot, amikor megparancsolta Izrael fiainak, hogy jár­ják körül Jerikó városának a falait”,31 a makkabeusoké, akik harcoltak szombaton,32 a pátriárkáké és a Mózes előtti igaz embereké, akik felte­hetően a szombat megtartása nélkül éltek.33

Tételezzük fel .(anélkül, hogy egyetértenénk ezzel), hogy ezeket az argumentumokat a bibliai hermeneutika igazi kritériumaira alapoz­zák, ezek a kivételes esetek nem inkább a szombat kötelező érvényét erősítenék meg? Továbbá, lenne olyan ember, aki elfogadja az evan­géliumok szombat-tanításának korai patrisztikai értelmezését, vala­mint alkalmazását, hogy Jézus Krisztus szombat iránti magatartását meghatározza, éppúgy, mint a magáét, elfogadja, hogy következetes legyen nemcsak a szombat-értelmezéseik negatív és ellentétes magya­rázataikhoz, hanem az egész zsidó társadalomhoz? Érdekes lenne megtudni, van-e egyáltalán olyan Biblia-tudós, aki például egyetérte­ne Barnabás kijelentésével, hogy a „szombat betű szerinti gyakorlata sohasem lehetett Isten parancsolatának a témája”,34 vagy hogy a zsi­dók rögtön azután, hogy Mózes megkapta a szövetséget, elveszítették (4:7), vagy Justinus szemléletmódjával, hogy Isten a szombatot az al­jasság megbélyegezéseként rótta ki a zsidókra, hogy büntetésre sze­melje ki őket a rómaiak szemeiben,35 vagy a szír Didascalia elkép­zelésével,36 hogy a szombatot a gyász idejeként vetették ki a .zsidókra,

vagy Aphrahat fogalmával, hogy a szombatot a bűnbeesés következ­ményeként vezették be.37

Ha az Ótestamentum elutasítja ezeket a szombat jelentésére és ter-‘ rnészetére vonatkozó értelmezéseket mint spirituális, és alaptalan bi­zonyítékokat, akkor annak sincs semmi alapja, hogy szombat-ellenes argumentumokban felhasználják őket, mivel ezek többnyire csalóka előfeltételezéseken alapszanak. Később tanulmányunkban megemlít­jük majd, hogy a feltételek sajátos egybeesése – ami fokozta a feszült­séget Róma és a zsidók, a gyülekezet és zsinagóga között a második század első felében – hozzájárult egy antijudaista elkülönülés kialaku­lásához. Ez a helyzet kifejezést talál mind a zsidó történelem, mind pe­dig az olyan szertartások negatív újraértelmezésében, mint a szombat­ünneplés. Ezért nem értékelhetjük ki az evangéliumok szombatra vo­natkozó utalásait a korai patrisztikai magyarázatok világosságában. Sokkal inkább Krisztus szombat iránti készséges magatartását kell ki­értékelnünk azáltal, hogy megvizsgáljuk azok érdemi részeit.

Az első szombati gyógyítások

Márk és Lukács evangéliuma feltételezik, hogy Krisztus szombati gyó­gyításait különleges esetekre korlátozza, mert kétségtelenül tudatában volt a kirobbanó visszahatásnak, ami abból fakad, ahogy meghirdeti a szombat jelentését és gyakorlati alkalmazását. Lukácsnál Krisztus mes­siás voltának első, a szombatév beteljesítéseként való bejelentését (Lk. 4:16-21) két gyógyítási epizód követte. Az első Kapernaum, egy gali­leai város zsinagógájában történt a szombati istentisztelet folyamán, és a démon-megszállta ember lelki gyógyulását eredményezi (Lk. 4:31-37). A másodikra közvetlenül a Simon házában végzett szolgálat után kerül sor, és Simon anyósának fizikai megújulásával párosul (Lk. 4:38-39). Krisztus mindkét esetben a szükséglet és szeretet szerint cse­lekszik. Az első példában arra van szükség, hogy megszabadítson vala­kit Sátán hatalmából és így helyreállítsa a rendet az istentiszteleten. Ez indítja cselekvésre Krisztust. A szombat szabadító, megváltói funkció­ja, ami már Krisztusnak ebben a tettében is szerepet kap, a későbbi gyógyításokból egyértelműbben kiviláglik. A második példában Krisz­tus egyik szeretett tanítványára és annak anyósára való tekintettel cse­lekszik. Ebben az esetben a fizikai gyógyítás az örvendezés napjává tet­te a szombatot az egész család számára. Érdemes azt is megfigyelni,

hogy a gyógyítás azonnali szolgálatot eredményez: „ő azonnal felkelt és szolgált nékik” (39. vers). A szombat értelme mint szabadítás, öröm és szolgálat, embrionális állapotban már Krisztus első gyógyítási csele­kedeteiben is jelen volt, és még világosabbá válik Krisztus ezután kö­vetkező szombati szolgálatában. E korai állomáson gyógyító tetteinek többségét szombat utánra halasztotta, valószínűleg azért, hogy elke­rülje az idő előtti konfrontációt és visszautasítást: „A nap lementével pedig mindenik, akiknek különféle betegeik voltak, Őhozzá vivék azo­kat: Ő pedig mindegyikükre reávetvén kezeit, meggyógyította őket.” (Lk. 4:40 vö.: Mk. 1:32)

A megszáradt kezű ember

A következő, a megszáradt kezű ember meggyógyításának története – amiről mind a három szinoptikus evangélium beszámol (Mt. 12:9-21; Mk. 6:6—11) – az a kísérleti esemény, mellyel Krisztus szombat-re­formjait megkezdi. Jézus a zsinagógában találja magát egy minden va­lószínűség szerint az írástudók és farizeusok által odahozott béna ke­zű ember előtt.38 Ezek nem azért jöttek a zsinagógába, hogy imádkoz­zanak, hanem hogy alaposan megvizsgálják Krisztust és „nézik meg fogja-e gyógyítani azt szombaton, hogy így megvádolhassák Ót”. (Mk. 3:2) Máté szerint próbára tevő kérdést intéztek Krisztushoz: „Szabad- e szombaton gyógyítani?” (Mt. 12:12). Kérdésüket nem a beteg em­ber iránti törődés motiválta, sem az, hogy kiderítsék, hogyan kapcso­lódik össze a szombat a gyógyító szolgálattal. Inkább szakértőkként voltak itt jelen, mint akik ismerik a rabbinikus kazuisztika összes, elő­relátott kiváltságait és akik szabályaik aprólékos részletei alapján el akarták ítélni Krisztust. Jézus Krisztus olvasott gondolataikban és „bánkódott szívük keménysége miatt”. (Mk. 3:5) A kihívást azonban elfogadta és annak becsülettel és egyértelműen eleget tett. Először odahívta azt az embert, hogy jöjjön előre, mondván: „Gyere ide.” (Mk. 3:4) Ezzel a lépéssel talán a beteg ember iránti rokonszenvüket igyekezett felkelteni és ugyanakkor mindenki tudomására akarta hoz­ni, hogy mit akar tenni. Akkor megkérdezte a törvény szakértőit: „Szabad-e szombatnapon jót cselekedni, vagy rosszat, életet menteni, vagy kioltani?” (Mk. 3:4) Jézus Krisztus Máté evangéliuma szerint azért, hogy ezt a kérdést élesebb megvilágításba helyezze, hozzátett egy másikat is példabeszéd formájában (Lukács evangéliumában mó­dosított formában kétszer is megjelenik: 14:5; 13:15) „Melyik ember az közületek, akinek van egy juha és az a verembe esik szombaton, nem ragadja-e meg és vonja-e ki azt? Mennyivel nagyobb érték az ember, mint a juh?” (Mt. 12:11-12)M

Ezek az állítások egy igen fontos gondolatot vetnek fel. Az elvi kér­dés szerint, amelyet Krisztus egy másik, konkrét példát tartalmazó kérdéssel illusztrált, arra törekedett az Üdvözítő, hogy törölje a szom­bat parancsát, vagy arra, hogy eredeti isteni értékét és funkcióját hely­reállítsa? A legtöbb tudós az előbbi alternatívával vállal közösségét. L. Goppelt hangsúlyozottan állítja, hogy „Jézus kettős kérdése a szom­bat parancsának végét jelzi: A szombat többé már nem törvényen ala­puló rendelkezés és nem abszolút érvényű, ha ez a magától értetődő, átfogó alternatíva érvényes, nevezetesen: életet menteni”.40

Vajon ez az „életet menteni” előfeltevésen alapuló értelmezés ellen­tétes a szombat szellemével és funkciójával? Igaz lehet ez? A szombat eluralkodott helytelen értelmezését, és a vele való visszaélést tükröz­heti, de nem a szombat eredeti szándékát. Ha ezt előfeltételül elfogad­juk, Istent tesszük vétkessé abban, hogy nem óvja az élet értékét, ami­kor elrendeli a szombatot.

Rordorf is e következtetés mellett foglal állást Krisztusnak az elvre és annak gyakorlati alkalmazására vonatkozó „végkövetkeztetésének állítólagos hibás módja” alapján. Úgy magyarázza, hogy a vajon helyes-e megölni vagy megmenteni kérdésből, és egy szükséghelyzetben lévő állat példájából „az ember nem tud olyan legitim következtetése­ket levonni, melyek egy olyan beteg élőlény esetére is érvényesek, aki­nek nem feltétlenül szükséges szombaton segítséget nyújtani”.41 A Misnah egyértelmű ebben a tekintetben: „Olyan esetben, amikor életveszély lehetősége áll fenn” – félre kell tenni a szombat-tör­vényt”.42 A megszáradt kezű ember esetében éppen úgy, mint az összes többi, szombati gyógyítási példában sohasem a beteg személynek szük­séghelyzetében adott segítség a probléma, hanem mindig a krónikusan beteg személynek adott segítség. Ezért Rordorf arra következtet, hogy az életet menteni elv nem jellemző értéke a szombat-ünneplésnek, ha­nem ez inkább a Messiás küldetésének jellegére vonatkozó utalás, me­lyet minden szükséghelyzetben lévőre ki kell terjeszteni. A „messiási öntudattal szemben” tehát-„a szombat parancsa lényegtelenné vált… egyszerűen meg lett semmisítve”.4-

5Ez a fajta elemzés az elbeszélés néhány pontjára nézve nem szolgál­tat igazságot. Először is a Krisztusnak feltett próbára tevő kérdés első­sorban az igazi szombat-ünneplés módjával foglalkozott, „törvénybe illő dolog-e szombaton gyógyítani?” (Mt. 12:10) Másodszor, Krisztus két kérdés formájában adott válasza (az egyik az elvet tartalmazza, a másik pedig illusztrálja azt) szintén kizárólagosan a „mit szabad elvé­gezni szombaton” kérdéssel foglalkozik. Harmadszor az, hogy nyil­vánvaló módon hibás az analógia Krisztus törvényességre vonatkozó kérdése „menteni az életet vagy kioltani szombaton” (Mk. 3:4), és a krónikusan beteg ember esete között, aki nem vesztette volna el az éle­tét, de meg sem mentette volna, ha a gyógyítás cselekményét szombat utánra halasztják, jól magyarázható Krisztus szombatra alkalmazott új értékelése által. A Máté szerinti beszámolóban található pozitív állítás világosan kifejezi ezt: „így szabad jót cselekedni szombaton.” (Mt. 12:12) Ha helyes jót cselekedni és menteni szombaton, akkor viszont visszautasítani az efféle cselekedetet annyit jelent, mint gonoszt „cse­lekedni” vagy „ölni”. Később látni fogjuk, hogy ezt a történetbeli el­vet a szombat-ünneplők két ellentétes típusával szemlélteti.

Sajnos, mivel Rordorf nem tudja gondolatmenetébe beleilleszteni Máté pozitív szombat-értelmezését, megkíséreli a problémát úgy meg­oldani, hogy azzal vádolja meg őt, hogy „kezdetben morálisan félreér­tette Jézus szombat iránt tanúsított magatartását.” Ez az állítólagos fél­reértés azon a feltételezésen alapul, hogy „a felebarát iránti szeretet kötelessége bizonyos körülmények között kiszorítja a nyugalom napja megünneplésének parancsolatát”.44 Az ember kíváncsi, vajon Máté igazán félreértette, vagy talán mégis helyesen értette Krisztus szombat­ra vonatkozó szándékát és üzenetét, amikor azt írta: „Szabad szomba­ton jót cselekedni.” (Mt. 12:12) Az igaz, hogy a fogság utáni judaizmusban körülményes kerítést hoztak létre, hogy hűséges megtartását biztosítsák. Aprólékos és kazuisztikus előírások sokaságát (Rabbi Jonathan szerint 1521 derivatív törvény volt)45 hozták létre, hogy megvédjék a szombatot. így aztán a szombatnap megünneplését törvényeskedő szertartássá változtatták, nem pedig szeretet-szolgálat­tá. Félreértés azonban a szombatot kizárólag e későbbi, legalisztikus fejlődés világosságánál szemlélni.

Az a kötelezettség volt a legkorábbi szombat-történet és az azzal összefüggő rendelkezések lényege hogy az ember szeresse felebarátját.

29

A szombat parancsolatának különböző változataiban olyan személyek ismétlődő listája található, akiknek biztosítani kellett a szombati meg­nyugvás szabadságát. Egyeseket különösképpen kiemelt: rendszerint szolgákat, szolgálólányokat, rabszolganő fiát, barmot, az ott tartózko­dót (vagy idegent). Ez azt jelzi, hogy a szombat rendeltetése főként az, hogy szánalmat mutasson a védtelenek és az elszegényedettek iránt. „Hat napon át végezd dolgaidat, a hetedik napon pedig nyugodjál, hogy nyugodjék a te ökröd és szamarad, és megpihenjen a te szolgád és a jö­vevény felfrissüljön.” (Ex. 23:12)46 Niels Erik Andreasen találóan ma­gyarázza, hogy a „házigazdának úgy kell törődnie alárendeltjeinek em­beri érdekeivel, ahogy Yahweh tette, amikor népének szabadságot biz­tosított”.47 Ez igazán azt feltételezi, hogy a szombat célja az, hogy a gondviselést jelentse még a baromnak is. De amint Hans Walter Wolff helyesen figyeli meg, „az még inkább szívet melengető, hogy valamen­nyi rászoruló munkás közül külön kiemelésre kerül a rabszolganő fia és az idegen. Amikor az ilyeneknek megparancsolják, hogy dolgozza­nak, semmiféle védelmük vagy menedékük nem volt.”.48

A szombatnak, mint az istentisztelet napjának ez az eredeti dimen­ziója a felebarát iránti törődés és szánalom kinyilvánításával Jézus ko­rára túlnyomórészt feledésbe ment. A szombatból olyan nap lett, ami­kor egy szertartás kifogástalan véghezvitele fontosabb volt, mint az emberek kiáltására adott önkéntes válasz. Tanulmányunk a szombat­ünneplők két ellentétes típusán keresztül utal az általános elferdülés találó példájára. Az egyik oldalon állt Krisztus, aki „az Ót vádoló em­ber szíve keménysége miatt bánkódik”, és lépéseket tesz a száradt ke­zű ember megmentésére (Mk. 3:4-5). A másik oldalon ott állnak a törvény szakértői, akik azzal töltötték szombatnapjukat még az isten­tisztelet helyén is, hogy a hibákra figyelnek, miközben annak módoza­tán töprengenek, hogyan öljék meg Krisztust (Mk. 3:2, 6). A két kü­lönböző viselkedés ellentétes volta jól előkészítheti a magyarázatot Krisztusnak a szombat napi mentés vagy ölés törvényessége felőli kér­désére (Mk. 3:4), nevezetesen: az a személy, aki nem aggódik mások fizikai és lelki szabadulásáért szombaton, automatikusan destruktív erőfeszítésekre vagy viselkedésre ragadtatja magát”.49

Krisztus szombat-reformra vonatkozó programját a törvény iránt tanúsított átfogó viselkedésének összefüggésében kell szemlélni. Krisztus kifejti a Hegyibeszédben, küldetése az, hogy a törvény kü­lönféle előírásait azok eredetének megfelelően helyreállítsa (Mt. 5:17. kk). A megtisztításnak ez a műve a parancsolatok mögött meg­húzódó szándékot tekintve égetően szükséges volt, mivel a hagyomá­nyok felhalmozódásával számos esetben azok eredeti funkciója ho­mályosodott el. Amint Krisztus is megfogalmazza: „ti az Isten paran­csolatainak kívánatos útját visszautasítjátok a ti hagyományaitok megtartásáért!” (Mk. 7:9) Az ötödik parancsolatot például, ami azt parancsolja, hogy „tiszteld atyádat és anyádat” – Krisztus szerint – a Korbán tradíciója által üressé tették (Mk. 7:12-13).

Valószínűleg a szülő iránti szolgálatot vagy kötelezettséget változ­tatta át a templomba viendő ajándékká. A szombat parancsa sem volt kivétel és hacsak nem szabadították meg a számos értelmetlen kazuisztikus korlátozástól, inkább az önmegigazítás rendszere maradt volna, mint a Teremtő/Megváltó és az ember felebarátja iránti szere­tetre fordított idő.

A megbénult asszony

További gyógyítási epizódokat fogunk röviden áttekinteni, hogy egyre jobban megérthessük Krisztus szombat-reformját. A csupán Lukács evangéliumában található (Lk. 13:10-17) béna asszony meggyógyítá­sa kétségtelenül Krisztus zsinagógában véghezvitt utolsó cselekedete. A tekintélyesekből kiváltott ellenállás lehetetlenné tette, hogy a zsina­gógában folytassa szombati szolgálatát. Ez az epizód – a megszáradt kezű ember korábbi gyógyításával összehasonlítva (Lk. 6:6-11) – lé­nyeges fejlődést mutat. Ez egyrészt Krisztus mind határozottabb ma­gatartásában jutott kifejezésre, aki önkéntelenül is tettre indult, hogy nyilvánvalóvá tegye: az asszony anélkül szabadult meg „erőtelenségéből”, hogy kérte volna (13:12), másrészt pedig abban, hogy a zsi­nagógafőt nyilvánosan rendreutasította (13:15). A tekintélyesek – eb­ben az esetben a zsinagóga elöljárója – most nem a zsinagógán kívül tiltakoztak, hanem azon belül, és nyilvánosan kárhoztatták a gyüleke­zetet, hogy szombaton törekszenek meggyógyulni (13:14). Végezetül, a szombat megváltói funkcióját még nyomatékosabban fejezi ki. A „felszabadítani” igét használja most, hogy a szombat jelentését meg­tisztítsa. Nehéz elhinni, hogy Jézus Krisztus véletlenül használta volna ezt az igét, mivel a rövid elbeszélésben háromszor fordul elő, bár az angol RSV fordításban különböző szinonimáikkal helyettesítik őket, nevezetesen – felszabadítani, szabadon ereszteni, feloldozni igékkel (13:12, 15-16).

Jézus ezt az igét az asszonyhoz intézve használja először „meg­szabadultál erőtelenségedből” (12. vers). Az asszony, aki már tizen­nyolc éve „görbe volt” (11. vers), Krisztus szavára „azonnal felegye­nesedett és dicsőítette az Istent” (13. vers). A zsinagógafő reakciója élesebb megvilágításba hozza az ellentétet, mely fennállt egyrészt a szombat uralkodó elferdülése, másrészt Krisztus szándéka között, aki ezt a napot a maga igazi értelmében helyre akarta állítani. „Van hat nap, melyen munkálkodni kellene, jelentette ki a zsinagógafő, jöjjetek azokon a napokon és gyógyíttassátok magatokat (14. vers). Az elöljá­ró szemében – aki a szombatot inkább teljesítésre váró szabálynak te­kintette, ahelyett hogy az embereket szerette volna – a szombat alkal­matlan volt a gyógyítás munkájára. Krisztus számára pedig, akinek az volt a szándéka, hogy az egész emberi lényt megújítsa, nem volt erre alkalmasabb nap a szombatnál, hogy ezt a szabadító szolgálatot el­végezze.

Krisztus kétszer is használja a „felszabadítani” igét, hogy a szombat szabadító jellegét tisztázza. Először, amikor a rabbinikus engedmé­nyekre hivatkozik: „Képmutató! Szombatnapon nem oldja-e el mindenitek az ő ökrét vagy szamarát a jászoltól és nem viszi-e itatni?” (13:15). Meg kellene jegyezni, hogy az állat szombati itatása nem so­rolható ugyanabba a veszélyhelyzet kategóriába, mint a juh veremből való kiszabadítása (Mt. 12:11). Minden állat életben marad víz nélkül egy napig, noha mutatkozhat némi súlycsökkenés, következésképpen kevesebbért értékesíthető. Az ember tudni szeretné, vajon Krisztus er­re az elferdült értékrendre hivatkozik-e, vagyis hogy egy állat szom­batnapi elhanyagolásából származó gazdasági veszteség fontosabb, mint az olyan emberi szükségletek kielégítése, ami nem eredményez­né semmiféle gazdasági veszteséget. Talán túl sok ennyit beleolvasni Krisztus szavaiba. Krisztus a lényeget azonban világossá teszi: az alap­vető szolgálat még az állatokról is rendelkezik szombaton.

Egy állat megmentésének gondolatára építve Krisztus egy retorikai kérdés formájában ismét ugyanazt az igét használja, amikor levonja a következtetést: „És nem kellene-e ezt az asszonyt, Ábrahám leányát, akit a Sátán tizennyolc éve megkötözött, feloldani e kötelékekből szombatnapon?” (13:16) A minori ad maius, azaz a kisebb eset felől a nagyobb felé haladva Krisztus bemutatja, hogyan forgatták ki értel­méből paradox módon a szombatot. Egy ökröt vagy egy szamarat fel lehetett szabadítani a járomtól szombaton, de egy szenvedő asszonyt fizikai és lelki erőtelenségéből nem lehet ugyanezen a napon kiszaba­dítani. Micsoda elferdítése ez a szombatnak! Krisztus azonban az elő­írt hagyomány ellenére cselekedett, hogy Isten határozott szándéka ér­telmében megújítsa a szombatot. Meg kellene jegyezni, hogy ebben és az összes többi példában Krisztus nem kérdőjelezi meg a szombat-parancs kötelező érvényességét, hanem inkább annak gyakorlati érté­keiért száll síkra, melyeket túlnyomórészt elfelejtettek.

Krisztusnak, egy a Sátán kötelékeivel megkötözött áldozat szombat napi feloldozására vonatkozó hasonlata (13:16) missziójának bejelen­tésére emlékeztet, „hogy a foglyoknak szabadulást hirdessen…” (Lk. 4:18 vö. Ésa. 61:1-3). Ábrahám leányának Sátán kötelékeiből való szombatnapi felszabadítása tehát a nap jelképes értelmének beteljesedését ábrázolja. P. K. Jewett erre figyelve néhány világos megjegyzést fűz hozzá: „Jézus szombati gyógyításaiban nemcsak a szeretet, szána­lom és könyörület cselekedeteit látjuk, hanem valódi szombati csele­kedeteket olyan tetteket, amelyek azt mutatják, hogy a messiási szombat, az ótestamentumi szombat-nyugalom beteljesedése már be­tört világunkba. Ezért a szombatnap – valamennyi nap között – a leg­alkalmasabb a gyógyításra.”51

Az ótestamentumi szombat szimbolikának ez a krisztusi beteljesítése (ahogy az ezzel összefüggő húsvét esetében) nem azt jelenti – amint ugyanez a szerző feltételezi -, hogy „a keresztények mentesültek a szombattól, hogy a hét első napján gyülekezzenek össze”,52 hanem in­kább azt, hogy Krisztus a szombat megváltói jelképrendszerének betöl­tése által ezt a napot a valóság, nevezetesen megváltói küldetésének ál­landó, alkalmas emlékeztetőjévé tette.53 Feltehetnénk a kérdést, hogy az asszony és azok az emberek, akik tanúsították Krisztus szabadító közbe­lépését, végül is hogyan tekintenek a szombatra? Lukács arról számol be, hogy amíg Jézus Krisztus „ellenfelei megszégyenültek” (13:17) az Úr szombati szabadító cselekvésének igazolásától, addig „az emberek örvendeztek” (13:17), az „asszony pedig dicsőítette az Istent” (13:13). Az asszony és a többi ember részére kétségtelenül áldás származott Krisztus szombati szolgálatából. Ez a nap testi, lelki gyógyulásuk, a Sá­tán kötelékeiből a Megváltó szabadságába való kivonulás emlékévé vált.

A béna és a vak

A szombat és megváltás műve közötti kapcsolat különleges hangsúlyt kap abban a két szombati csodatettben, amelyről János evangéliuma számol be (Jn. 5:1-18; 9:1-41). Alapvető hasonlóságuk miatt együtt tekintjük át őket. A hasonlóság ugyanis több ponton észrevehető. A- gyógyultak valamennyien krónikusan beteg emberek voltak: az egyik 38 éve gyengélkedett (5:5), a másik pedig születése óta vak (9:2). Krisztus mindkét példában azt mondja az embereknek, hogy cselekedjenek. A tehetetlen embernek azt mondta: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat, és járj!” (5:8); a vaknak pedig azt: „Menj, mosakodj meg a Siloám tavában” (9:7). A farizeusok mindkét esetben azzal vá­dolják Krisztust, hogy formailag megtörte a szombatot, és úgy tekin­tenek erre a tényre, mint annak bizonyságára, hogy nem Ő a Messiás: „Ez az ember nem Istentől jött, ezért nem Ő a Messiás” (9:6 vö.: 5:18). A Krisztus ellen felhozott vádat mindkét esetben nem a gyógyí­tási cselekmény váltotta ki elsősorban, hanem inkább a rabbinikus szombati előírások megsértése, amikor azt parancsolta a betegnek, hogy vigye el a nyoszolyáját (5:8, 10, 12) és amikor agyagot készített (9:6, 14).54 Krisztus mind a két példában visszautasítja a szombatron­tás vádját és úgy érvel, hogy szabadító tetteit nemhogy akadályozná, hanem inkább szemlélteti a szombat parancsolata (5:17; 6:23; 9:4).

Mielőtt megvizsgálnánk Krisztus szombaton végzett szabadító tet­teinek igazolását, figyelmünket a János által használt, Krisztus védeke­zését bevezető „felelte” igére kellene fordítanunk. Mario Veloso e szakaszt tárgyaló, találó elemzésében megjegyzi, hogy ez az igealak Jánosnál csak kétszer fordul elő.55 Először akkor, amikor Krisztus a zsidók vádaskodására válaszol (5:17), és másodszor, amikor az adott választ tisztázza (5:19). A János részéről több mint ötvenszer használt mindennapos forma az, melyet az angol ugyan­csak a „válaszolt” igealakkal ad vissza. Az „cotepivato” ige középső hangjának speciális használata, – amint Veloso fejtegeti – egyrészt egy nyilvános és formális vádat képviselt,56 másrészt pedig – ahogy J. H. Moulton okoskodik — „a- cselekvő személyt rendkívüli módon össze­kapcsolja a cselekvéssel”.57 Ez nemcsak azt jelenti, hogy Krisztus for­málisan védekezett, hanem azt is, hogy válaszának tartalmával igazolta is magát. Ezért érdemes gondosan megfigyelni Krisztus néhány vé­dekező szavát.

Amikor a szombat-rontás ellen a formaságoknak eleget téve védte magát és azt mondta: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, én is munkálkodom,” vajon mire gondolt (Jn. 5:17)? Széleskörű vizsgálat­nak vetették alá ezt az állítást és ez máris elősegítette néhány messze­menő következtetés levonását: J. Danielou azt állítja, hogy „Krisztus szavai hivatalosan elítélik a szombati nyugalom semmittevésként való értelmezését és annak ilyen értelmű alkalmazását Istenre… Krisztus munkálkodása, ama eljövendő valóságnak látszik, ami majd a szombat jelképes tétlenségének helyébe lép”/8 W. Rordorf úgy érvel, hogy Jn. 5:17 célja az, hogy Gen. 2:2-t abban az értelmezésben állítsa elénk, hogy Isten a teremtés kezdete óta még sohasem nyugodott meg, még nem pihent meg/9 Jn. 9:4 párhuzamos szakaszának világosságában ar­ra következtet, „hogy Isten megígért szombat-nyugalma… Krisztus sírban való megnyugvásában talált beteljesedésre”.60 Úgy következtet azonban, hogy Gen. 2:2 eschatológikus értelmezéséből önmagára ve­zette vissza a hetenkénti szombati nyugalom parancsolatának eltör­lését”.61 Paul K. Jewett, Oscar Cullmann magyarázatát eleveníti fel, mi­szerint „az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom” kifejezést úgy értelmezi, mint ami Önmagában hordozza a megváltás történetének folyamatos előrehaladását az „ígérettől a beteljesedésig”, azaz az ótes­tamentumi szombat nyugalom ígéretétől a feltámadás napján célba ért beteljesülésig.61 Ez az érvelés azon a szemléleten múlik, hogy „Isten nyugodalma nem valósult meg az első teremtés végén, hanem csak – ahogy Cullmann rámutat – Krisztus feltámadásában teljesedett be először”.63 A vasárnap tehát, mint a feltámadás napja az ótestamen­tumi szombat által megígért isteni nyugalom beteljesedését és betető­zését képviseli.

Először ki kell derítenünk az „én Atyám munkálkodik mostanáig” kifejezés értelmét és ebből eredően a szombat-vasárnap problémával való kapcsolatát, hogy ezeknek az értelmezéseknek a tarthatatlanságára fény derüljön. Az Atya „még munkálkodik” (5:17) nézetnek, mint a teremtés Gen. 2:2-ben említett művére vonatkozó utalásnak széles tábora van.64 Ennek az álláspontnak az indoka az, hogy teremtési tevékenységében Isten még „mostanáig munkálkodik”, vagyis még nem rendelkezik a szombati nyugalom tapasztalatával, de ez az idő majd minden dolog eschatológikus megújításakor eljön, és akkor ez valósággá válik. A vasárnap azonban a feltámadás hatóereje által létezik, – amint P. K. Jewett mondja: „ama végső szombat előze­tesét és várakozását ünneplik meg a keresztények szombat helyett”.”

Az értelmezési kategóriákat, melyek segítségével erre a következte­tésre eljutottak, a hellenista zsidó filozófustól, Philotól vették kölcsön, aki a folyamatos teremtés eszméjét támogatta, hogy Isten nyugodal­mának antropomorphikus szemléletét kikerülje: „Isten sohasem szü­netelteti cselekvését – írja Philo -, „hanem ahogy a tűz tulajdonsága az, hogy melegít, Istené az, hogy teremt.”66 Philo valószínűleg különb­séget tesz a halandó dolgok teremtése – melyek az isteni nyugalommal beteljesedtek – és az isteni dolgok teremtése között, melyek még fo­lyamatban vannak.67 Később II. Rabbi Gamáliel, Joshua ben Cbananiah, Éliézer ben Azariah és Aquiba Rómában világosan ki­mondták, hogy Isten folytatja teremtői tevékenységét.68

A folyamatos isteni teremtésnek ez az elképzelése a hellenista judaizmusban is megtalálható, de János evangéliumának tanítása szempontjából idegen. A Biblia valamennyi könyvével összhangban Já­nos azt tanítja, hogy Isten teremtői munkái befejeződtek a „kezdet”- ként ismert múlt időben (1:1). „Kezdetben, az Ige által, mely Istennél volt (1:1) minden dolog elkészült… és nélküle semmi sem készült, ami készen volt” (1:3). Mind a „kezdetben” kifejezés, mind pedig az „eteveto – készült vagy létrejött” ige aopiaxoi alakja elég világo­san jelzi, hogy a teremtés munkáit úgy kezelték, mint amelyek egy meghatározott múltban befejeződtek. Azonfelül tény, hogy Jn. 5:17- ben az Atya munkái a földön Jézus Krisztus által véghezvitt munkák­kal azonosak, és ez azt bizonyítja, hogy nem lehet a teremtő munkák­ra vonatkoztatni, mivel abban a pillanatban Krisztus nem a teremtés munkáival foglalatoskodott.65 Ha különbséget teszünk az Atya és a Fiú munkái között, ez azt jelentené, hogy megsemmisítjük a kettőjük kö­zötti abszolút egységet, ami János evangéliumában különleges hang­súlyt kap.

Melyek tehát az „Atya mostanáig való munkái”? Összegezett ki­jelentések utalnak arra, hogy a kifejezés nem a teremtésre, hanem Is­ten megváltói tevékenységére vonatkozik. Az Ótestamentum gondos­kodik magyarázó előzményről. Ott – amint G. Bertram rámutat – „Is­ten cselekvése Izrael és a népek történetének folyamatában lényegi , mivoltában szemlélhető”.70 M. Veloso helyesen figyeli meg, hogy „ez nem az emberi tettek egyszerű sorozataként kezelt történelem kérdé­se, hanem az Isten szabadító tettei által megformált történelemé, me­lyen keresztül a megváltás történetévé válik”.71 János evangéliumában Istennek ezek a munkái újra ás újra Krisztus szabadító tetteivel, szol­gálatával azonosíthatók. Jézus például azt mondja: „A munkákat, me­lyeket rám bízott az Atya, hogy elvégezzem azokat, ezek az igazi tettek, melyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam, hogy az Atya kül­dött engem” {5:36). Világosan kifejezi azt is, hogy az Atya szándéka az, hogy munkáit Krisztus szolgálatán keresztül érvényesíti: „Az az Is­ten munkája, hogy higgyetek bennem, akit Ő küldött.” (6:29) És is­mét: „Ha én nem az én Atyám dolgait cselekszem, ne higgyetek nekem, de ha azokat cselekszem, még ha nem is hisztek, higgyetek a cselekede­teknek, hogy megtudjátok és megértsétek, hogy az Atya én bennem van, és én az Atyában vagyok.” (10:37-38. vö.: 14:11, 15:24)72

A hivatkozásoknak ez a válogatása nyilvánvalóvá teszi, hogy Jn. 5:17-ben említett „Isten mostanáig való munkája” szándéka szerint megváltói jellegű. Ha összehasonlítjuk Jn. 9:14-gyel, el kell távozzon minden tétovázó kételkedés. Jézus azt mondja: „Nékem annak mun­káját kell cselekednünk, Aki elküldött engem, míg nappal van; eljön az éjszaka, amikor már senki sem munkálkodhat” (9:4). A két textus kö­zötti feltűnő hasonlóság nemcsak tartalmukban, hanem összefüggé­sükben is látható. Krisztus mind a két példában – ellenségeitől megtá­madva – tetteit a szombat-rontás vádja ellen védelmezi. Jn. 9:3-4-ben azonban Isten munkáinak megváltói mibenléte abszolút világos. Nem csupán az Atyát, az Egyetlent említi, aki elküldi a Fiút, hogy végezze munkáit – ilyenformán Krisztus tevékenységének missziói jellegére utal -, hanem a vak ember igazi gyógyulását is „Isten munkái”-nak megnyilatkozásaként írja le (9:3). Ezek a bizonyítékok azt a következ­tetést erősítik meg, hogy az Atya Jn. 5:17-ben említett „mostanáig va­ló munkája” nem Isten félbeszakított teremtői cselekvésére utal – ami mindennemű szombat-ünneplést érvénytelenítene -, hanem az Atya Fiún keresztül véghezvitt szabadító tetteire. „A lényegről szólva” – hogy Donátién Mollat jól választott szavait használjuk „van Isten­nek munkája: azaz a Fiú küldetése a világban”.73

Ha helyes az „Atya mostanáig való munkáját” Krisztus szabadító munkájával azonosítanunk, elkerülhetetlenül felmerül a következte­tés, hogy akkor azok a korábban említett értelmezések, melyek úgy te­kintik Krisztus szavait, mint amelyek a teremtés szombati nyugalmára vonatkoznak, – melyet Isten állítólag még sohasem tartott meg – tel­jes egészében jogtalanok, mivel a teremtés fogalma nincs is jelen Jn. 5:17-ben. Egy kérdés azonban még maradt, nevezetesen mivel Krisz­tus szombati gyógyításait nem az Atyának Általa megjelenített, meg nem szakított megváltói tevékenységével védelmezi, nem arra utal-e – amint Jewett állította -, hogy megváltói művével Jézus eltörölte a szombatot”?74 Ha elfogadjuk, hogy szombaton véghezvitt tetteivel (noha leplezett módon) Krisztus a szombat megünneplésének végét je­lentette be, akkor a zsidók álláspontját vállaljuk fel, akik szombat-ron­tással vádolták (Jn. 5:16; 18; 9:16). A súlyos vád elfogadását Krisztus következetesen visszautasította. A gyógyítási epizódokban – korábban említettük már – még a rabbinikus szombat-törvényeikben (legalábbis részben) előrelátott humanitárius szempontok alapján is hogyan vé­delmezte Krisztus szombati szabadító tetteit. Ugyanígy Jánosnál is Krisztus ellenfelei részéről elismert teológiai érvelés útján betű szerint is megcáfolja a szombat-rontás vádját. Mielőtt szemügyre vennénk Krisztus érvelését, ki kell hangsúlyoznunk, hogy ebben és az összes többi példában Jézus nem engedi meg a szombat áthágását, hanem inkább cselekvésének törvényes voltát védelmezi. Amint M. Veloso ta­lálóan állítja, „a védelem sohasem szokta elismerni a vádat, hanem ép­pen ellenkezőleg, cáfolja azt… Jézus nem fogadja el a zsidók Reá há­rított vádját, hogy a szombatot megrontotta. A megváltás művét vég­zi szombaton, amit szabad szombaton cselekedni”.75

Ne felejtsük el – ahogy részben már kifejtettük -, hogy a szomba­tot a teremtés útján összekapcsolták a világegyetemmel (Gen. 2:2-3; Ex. 20:8-11) és a kivonulás révén pedig a szabadítással (Deut. 5:15). így értjük meg Krisztus védekezésre irányuló erőfeszítéseit Jánosnál. Míg az izraelita a Teremtő Istenre emlékezett azzal, hogy minden vilá­gi foglalatosságát szüneteltette, addig a felebarát iránt tanúsított irgalomteljes cselekedeteivel a megváltó Istent utánozta. Ez nem csupán a nép életében volt igaz, akik – amint megjegyeztük – szombaton könyö­rületet gyakoroltak a társadalom alacsonyabb rendű tagjai iránt, ha­nem főleg a templom szolgálatában. A papok szombaton sok olyan közönséges munkát végeztek, amit az izraelitáknak megtiltottak. Például míg semmit sem süthettek otthon szombaton (Ex. 16:23), a templomban mégis sütöttek kenyeret ezen a napon (I. Sám. 21:3-6), hogy a meglévő egyhetes kenyeret pótolják (Lev. 24:8; I. Krón. 9:32).

Az is igaz, hogy ezek a munkák a templom mindennapi szolgálatára és áldozati rendszerére vonatkoztak. Sok, önmagában hétköznapi tevé­kenység szent cselekedetté vált szombaton, mivel hozzájárult a nép szabadításához, megváltásához. Ezeket a szabadító tetteket szombaton is végezhették, mivel maga Isten – ahogy a zsoltáríró mondja – „a sza­badítást eleitől fogva műveli e föld közepette” (Zsolt. 74:12).

Krisztus a zsidók részéről elismert szombat-teológia alapján védel­mezi szombati, szabadító tetteinek igazságát, mondván: „az én Atyám még munkálkodik, én is munkálkodom” (Jn. 5:17). Azaz szombaton­ként ugyanazzal a szabadító tevékenységgel vagyok elfoglalva, mint az Atya, és ezt igenis szabad végezni. A félreértés elkerülése érdekében Krisztus megmagyarázza milyen jellegűek az Atya munkái, melyeket „a Fiú hasonlóképpen cselekszik” (5:19). Ezek közé tartozik a halálból való feltámasztás, életadás (5:21) és a felmentő ítélet kihirdetése (5:22-23). A zsidók szemében, akik nem voltak hajlandók Krisztus messiási igényét elfogadni, az Atya megváltói műveinek szombati vég­hezvitele két ponton is bűnössé tette Őt: Nemcsak a szombatot ron­totta meg, de az Istennel is egyenlővé tette magát (5:18).

Ez a rosszindulatú reakció szükségessé tette, hogy Krisztus tovább igazolja tetteinek törvényes voltát. Jn. 7:21-23-ban (ez egy olyan ige­szakasz, melynek az ötödik fejezettel való kapcsolatát a legtöbb kom­mentátor elismeri),76 rátalálunk ennek a vitának a visszhangjára. A körülmetélkedés példáját bölcsen alkalmazva Jézus Krisztus itt gondosan kialakította és továbbfűzte szombati cselekedeteinek korábbi teológiai indoklását.

„Körülmetélitek az embert szombatnapon. Ha az ember körülme­télhető szombatnapon, hogy így Mózes törvénye meg ne romoljon: és rám haragusztok-e, hogy egy embert egészen meggyógyítottam szom­baton? Ne ítéljetek látszat szerint, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (7:22-24)

Miért volt szabad a gyermeket körülmetélni szombaton, ha a szü­letése utáni nyolcadik nap (Lev. 12:3) éppen szombatra esett? Nem magyarázza meg, mert azt jól értették. A körülmetélést szabadító cse­lekedetnek tekintették, melyet összekapcsoltak a szövetség szabadításával.77 Ezért szabad volt az emberi test 248 részének egyikét (zsidó számolás szerint) az egész ember megmentése érdekében meg­csonkítani.78 Ennek a feltevésnek az alapján érvel úgy Jézus, hogy nincs semmi ok a „haragra” Vele szemben az ember „egész testének” helyreállítása miatt (7:23).79

Ez a példa világossá teszi és indokolja Krisztusnak az Atya munkál­kodására vonatkozó korábbi állítását, mivel feltételezi, hogy a megvál­tás, szabadítás munkáit nemcsak az Atya végezte szombaton, hanem szolgái, a papok is itt a földön. A szombat Krisztus számára tehát az a nap, amikor az egész ember megváltásáért munkálkodik. Mindkét gyógyítási epizódban ugyanazon a napon később Krisztus valóban ke­resi a meggyógyított embereket, és amikor megtalálta őket, lelki szük­ségleteiknek szolgál (Jn. 5:14; 9:35-38). Ellenfelei nem képesek fel­fogni Krisztus szombati szolgálatának megváltói, szabadító jellegét, mert a „látszat alapján ítéltek” (7=24). A nyoszolyát – amit a béna szombaton cipelt – fontosabbnak tartották a fizikai megújításnál és a szociális újraegyesítésnél, amit a tárgy szimbolizált (5:10-11). Fon­tosabbnak tartották az anyag szombaton való összekeverését, az el­vakult értelem látóképességének helyreállításánál (9:14-16).80

Amikor Krisztus provokatív módon megszeg olyan rabbinikus szo­kást, (amelyek egy ágy szombatnapi cipelésével, az agyag keverésével foglalkoznak), nem a szombat-parancs legyengülését, hanem inkább megújítását és pozitív funkcióit jelöli. M. J. Lagrange találóan megjegy­zi, hogy „Krisztus gondosan különbséget tett aközött, ami ellentétben állt a törvény szellemével és aközött, ami harmóniában volt azzal. Jé­zus is munkálkodott az Atyához hasonlóan, és ha az Atya cselekedetei nincsenek ellentmondásban az írások által előírt nyugalommal, akkor azok a cselekedetek, sincsenek ellentétben ennek az intézmény szelle­mével amelyeket a Fiú szombaton vitt véghez.81

így aztán arra következtethetünk, hogy az Atya munkái, amelyek­re Krisztus hivatkozik, amikor azt mondja, „az én Atyám munkálko­dik még és én is munkálkodom” (Jn. 5:17), nem a teremtés művei – melyeket János befejezettnek tekintett -, hanem az újjáteremtés mű­vei. Isten a teremtés befejezésekor megnyugodott, de a bűn miatt „még munkálkodik”, hogy helyreállítását bevégezze. A szabadításnak ezeket a műveit, melyekben az Atya állandóan foglalatoskodik, a szombat pa­rancsolata szemlélteti és teszi lehetővé. Krisztus azért tagadja, hogy szombat-ellenes cselekedeteket követett volna el, amikor beteg embe­reket újított meg, mivel ugyanazt a megváltói missziót teljesítette, mint az Atya. Azonkívül Jn. 9:4-ben Jézus követőire is kétségtelenül kiterjeszti ezt a felhívást, hogy végezzék az Atya munkáit „míg nappal van, éjszaka jön, amikor senki sem munkálkodhat” (9:4). Néhányan arra gondolnak, hogy az „éjszaka” Krisztus halálára vonatkozó uta­lás,82 ami a feltámadás hatóerejére emlékeztető vasárnap-ünneplés ré­vén Isten igazi nyugodalmát avatta fel. Az igaz, hogy a „halál éjszaká­ja” igen közel volt Krisztus számára, ám az aligha mondható, hogy ez a kifejezés kizárólag Krisztus halálára utal, mivel az „éjszakáról” úgy esik szó, amikor „senki sem munkálkodhat” (9:4). Krisztus halála tehát aligha tekinthető mindennemű isteni és/vagy emberi sza­badító tevékenység félbeszakításának. Ez a kifejezés nem utalhatna akár a megváltás művének a végére, amikor Isten meghívása, hogy fo­gadjuk el az üdvösséget, nem hangzik többé? Másrészt az „Atya még munkálkodik” (5:17) és nekünk is munkálkodni kell„razg nappal van” (9:4) olyan kifejezések, melyeket Krisztus azért mondott ki, hogy szombatnapon végzett szolgálatát védelmezze, jól összefoglalják az Üdvözítő szombat-értelmezését. A szombat tehát egy olyan alkalom, amikor azáltal tapasztaljuk Isten folyamatos szabadító munkáját, ha másokkal megosztjuk.83

Kalásztépés

A szombat megváltói funkciója még egyértelműbb a tanítványok szombatnapi kalásztépéséről szóló epizódban (Mk. 2:23-28; Mt. .12:1-8; Lk. 6:1-5). Szóváltás jött létre Krisztus és a farizeusok között, akik felelősségre vonták Jézust a tanítványok tettéért. Néhány tudós Márk szavait – „a tanítványok kezdtek utat csinálni, a gabonakalászokat tépkedve” (Mk. 2:23) úgy értelmezi, mintha a búza­mezőn keresztül vezető gyalogösvényt tisztították volna meg Jézus előtt. Ha így történt volna, a farizeusok haragját a nagy mennyiségű gabona learatása idézte volna elő, mert azt el kell ismerni, hogy az „utat készíteni” kifejezés szó szerinti használata alátá­masztaná az efféle következtetést, azonban a szövegösszefüggés vilá­gosságában egy ilyen eset aligha lehetséges! Ha a tanítványoknak az volt a szándéka, hogy a búzamezőkön keresztül vezető ösvényt Mes­terük részére megtisztítsák,84 letaposhatták volna, vagy levághatták volna sarlóval és nem puszta kézzel szaggatták volna a kalászokat. Azonkívül, ha a tanítványok tényleg merték volna megtisztítani a bú­zamezőn keresztül haladó ösvényt, akkor nemcsak szombat-rontással lehetett volna megvádolni őket, hanem rombolással, törvényszegéssel és a magántulajdon ellopásával is. Nem azért szaggatták a kalászokat, hogy utat készítsenek Mesterüknek,, hanem – ahogy az RSV fordítja, – „amint útjukat folytatták” (Mk. 2:23) az ösvény mentén, ami a búza­mezőkön vezetett keresztül.85

A rabbik véleménye szerint a tanítványok ama cselekedetük miatt jó néhány vádpontban bűnösnek találtattak: letörték a gabonát, tehát elkövették a kalásztépés vétkét; szétmorzsolták kezeikben, tehát csé­peltek; szétválasztották a szemet a polyvától, így aztán elkövették a rostálás bűnét, és eljárásukkal kimerítették a szombaton való ételké­szítés vádját is.86 Éppen azért, mert a farizeusok e cselekedetben a szombat nyilvánvaló megszentségtelenítését látták és így panaszkodtak Jézus Krisztusnak: „Nézd, miért teszik ezt, amit nem szabad szomba­ton?” (Mk. 2:24)

Az ember először arra kíváncsi, hogy a tanítványok miért letépett, nyers gabonaszemek fogyasztásával csillapították éhségüket a mező sövénye mentén. És hová akartak menni szombaton? Az a tény, hogy a farizeusok nem emeltek kifogást az általuk megtett távolságra, felté­telezi, hogy nem volt több egy szombatnapi járóföldnél, azaz egy mér­föld kétharmadánál.87 Az igeszakaszok semmiféle utalást nem tartal­maznak célállomásukra vonatkozóan, de a farizeusok közöttük való jelenléte szombatnapon, felveti annak lehetőségét, hogy Krisztus és tanítványai zsinagógai szolgálaton vettek részt és mivel senki nem hív­ta meg őket ebédre, útjukat a búzamezőn vették keresztül, hogy pihe­nésre alkalmas helyet találjanak. Ha így áll a dolog, akkor Krisztus fa­rizeusokhoz intézett válasza, főként ez az a részlet: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatokat” (Mt. 12:7) igencsak tükrözhetett egy lep­lezett dorgálást nemtörődömségükre a vendégszeretet gyakorlása te­rén. A szombati étkezésre való előkészület fontos szempontja volt, hogy csak bizonyos számú vendégre szorítkozott. Krisztus tehát – ahogy R. G. Hirsch helyesen állítja – „vádaskodásukra egy másik vád­dal felelt”. A tanítványok cselekedetére volt némi mentség, a farizeu­sok hanyagságára, hogy nem gondoskodtak szombati étkezésről, pe­dig nem”.88

A tanítványok tettének motivációját (ami Márknál cselekedetük Krisztus általi védelmére is kiterjed) kifejezetten Máté fogalmazza meg, amikor azt mondja: „az O tanítványai éhesek voltak” (Mt. 12:1).

W. Rordorf úgy érvel, hogy a tanítványok Máté által említett éhsége nem jelent mentséget szombat-rontásukra, mivel náluk is nemtörődömségre utal, hogy az „előkészületi napon nem készítették el ételüket, mint mindenki más” „böjtölhettek volna egész nap”, ha missziós elfoglaltságuk miatt képtelenek voltak ételüket idejében elkészíteni ugyanakkor nem voltak életveszélyben kimerültségük követ­keztében.8′

Szerzőnk úgy okoskodik, mint egy szakképzett rabbi, de nem isme­ri fel, hogy Máténak a tanítványok viselkedésére felhozott mentsége nem a szombat rabbinikus szemléletén alapul, hanem Krisztusén. Krisztus kijelentései és példái, amelyekről Máté számol be, nem úgy mutatják be a szombatot, mint ami fontosabb az emberi szükségletek­nél, hanem úgy, mint az „irgalmasság” (12:12) és az emberért végzett szolgálat alkalmát (12:7). E megközelítés szerint a tanítványok éhsé­gét legitim módon ki lehetett elégíteni szombaton.90

Ha közelebbről megvizsgáljuk a különböző ellenvetéseket, amelye­ket Jézus terjesztett elő, – hogy ellenfelei kritikájával összehasonlítsuk – újabb lehetőséget nyújt, hogy Krisztus szombatról alkotott elgondo­lásába betekinthessünk. Krisztus a farizeusokat mindenekelőtt Dávid­ra és embereire emlékeztette, akik egyszer a bemutatásra szánt kenye­rek elfogyasztásával csillapították éhségüket, melyek a papok kivételé­vel tiltottak voltak (I. Sám. 21:1-7). Az összefüggés világos. Ha Dávid esetében helyes volt, hogy a szent használatra szánt kenyér elfogyasz­tásával éhségét csillapítsa, akkor a tanítványok részéről is jogos volt, hogy szükségleteikről kalásztépéssel gondoskodjanak a szombat szent időtartama alatt.51 Mindkét példában szentelt kenyérről és odaszentelt időről van szó, hogy kivételes esetben emberi szükségleteket elégítse­nek ki. Használatukat az a tény igazolta, hogy minden isteni törvény mögött ez a szándék áll: Nem megfosztani az élettől, hanem biztosíta­ni azt. Éppen ezért az isteni törvénynek ez a célja nem hatálytalanítja, hanem megerősíti a parancsolat érvényességét.92

A Dávid és Krisztus esete közötti ellentét az érvelésnek erőt kölcsö­nöz. Dávid kísérői katonák voltak (I. Sám. 22:2), míg Krisztusé békés emberek. Dávid éhségét csillapítani akarva, a tiltott, bemutatásra szánt kenyeret ette meg, melyet sokkal kevésbé volt szabad megérinteni, mint a búza kalászait. Dávid éhsége valójában egy speciális isteni elő­írást hagyott figyelmen kívül (Lev. 24:5; Josephus: Antiquitates, 3,10, 7), míg a tanítványok éhsége egy pusztán rabbinikus elképzelést tett félre. Egy számtalan nemzedék által jóváhagyott kivételre való hivatkozással.” „Soha nem olvastátok…” (Mk. 2:25), indokol Krisz­tus a majori ad minus, hogy a tanítványok ártatlanságát igazolja (Mt. 12:7), mivel Dávidhoz hasonlóan a szükségesség magasabb rendű tör­vényének engedelmeskedtek.94 A csattanó azonban – ha megfigyeljük az, hogy Krisztus nem kisebbíti a parancsolatot egy szabadabb kazuisztika bevezetésével.95 Éppen ellenkezőleg, Krisztus világosan és meg­lepően azt állítja, hogy Dávid cselekedete „nem volt törvény szerinti” (Mk. 2:26). A tanítványok is megtörték cselekedetükkel a szombatot. Mindemellett mindkét példa résztvevői ártatlanok voltak, mert a na­gyobb kötelesség hatályon kívül helyezte az alábbvalót, azaz az irgal­masság fontosabb az áldozatnál.

Ez a gondolat Máténál jobban kidolgozott, Krisztusnak a papokra vonatkozó kijelentésével, akik „megszentségtelenítik a szombatot” (12:5) azáltal, hogy egy seregnyi, laikus személyeknél is törvénytelen cselekedetet visznek végbe, és mégis ártatlanok (12:5). A templomban a munka igazán az ajándékok kettős mennyisége miatt növekedett meg szombaton (Num. 28:9-10).96 Miért voltak ártatlanok a papok, hiszen a munka szombaton sokkal intenzívebb volt? (12:5).

A válasz, ahogy korábban említettük már – szombati tevékenységük megváltói mivoltában rejlik, melynek az a célja, hogy szabadításról és megbocsá­tásról gondoskodjon a szűkölködő bűnösök számára. A papok, bár cselekedeteiket – amiket a törvény önmagában helyesen kárhoztatott szombaton vitték végbe, mégis ártatlanok voltak, mert a szombat célját és rendeltetését töltötték be, ami arra hivatott, hogy az emberek lelki szükségleteit kielégítse. De hogyan védelmezhette Krisztus ezzel, a papok szombaton végzett szolgálatának a példájával a saját és tanít­ványainak a tetteit, amikor sem Ő, sem tanítványai nem töltötték be azon a napon a szolgálat isteni törvényét? A felelet Krisztus ezt köve­tő kijelentésében található: „Mondom néktek, hogy nagyobb van itt a templomnál” (Mt.l2:6).97 A templom és a templomi szolgálat szim­bolikus funkciója most talált beteljesedésre és az Igazi Főpap szolgála­ta kiszorította. Ezért szombaton, mégpedig különösen szombaton Krisztusnak is fokoznia kellett „szent áldozatát”, azaz megmentő szol­gálatát a rászoruló bűnösök érdekében, és amit Ő cselekszik, követői­nek, az új papságnak is ugyanúgy kell cselekednie.

Megállapítottuk, hogy Jn. 7:22-23-ban Krisztus ugyanezt azt elgondolást fejezte ki. Ahogy a pap a körülmetélés megváltói cselekedetével kiterjesztette az újszülöttre a szövetség áldását, úgy Krisztusnak is az egész emberi lény megváltásáért kell munkálkodnia szombaton. Krisztus a templomban és szolgálatában érvényes hivatkozási alapot talál arra, hogy szombat­-teológiáját megmagyarázza, mivel az előkép megváltói funkciója szem­léltette legjobban messiási küldetését és a szombatra vonatkozó isteni elgondolást. Azzal, hogy megváltói küldetését a szombattal azonosí­totta, Krisztus valóban a parancsolat legvégső isteni szándékát fedi fel, nevezetesen az embernek Istennel való közösségét. A szombat Krisztus által nem csupán Isten múltbeli teremtésének emlékünnepe lesz, ha­nem mások szükségleteinek szolgálva a megváltás áldásainak tapasz­talatává is.

A szombat humanitárius dimenzióját Krisztus napjaiban sajnos igen elfelejtették már. A szertartások követelményei foglalták el az emberi szükségletekre irányuló szolgálat követelményeinek a helyét. Amikor Krisztus azt állítja – Máté számol be róla – „Ha pedig nem tudtátok volna, mi ennek az értelme: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat” (Mt. 12:7), nyilvánvalóan a szombatnak ezt az elhajlását támadja. Jézus Krisztus és a tanítvá­nyok, noha áthágták a teljes nyugalom szombat-törvényét, azért ártat­lanok mégis, mert a parancsolat igazi értelme irgalmasság és nem ál­dozat. Mit jelentenek ezek a fogalmak? Hóseás próféta, akinek köny­véből ezeket a szavakat idézi, népét dorgálja, mert az „Urat nyájjal és gulyával keresik” (5:6), mintha Istent ki lehetne engesztelni sok, drá­ga áldozattal (vö.: I. Sám. 15:22).

A próféta emlékezteti őket arra, hogy mi Isten óhaja: „irgalmasság és nem áldozat” {6:6). Ezt az Isten részéről óhajtott irgalmasságot mind az Ó- ,mind az Újtestamentum-ban – amint O. Bultmann megjegyzi – nem bizonytalan intézkedés, ha­nem konkrét magatartás jellemzi, ami „segítséget nyújtó cselekedetek­ben” talál kifejeződést.98 Különösen Máté evangéliumában az „irgal­masság”, a segítségnyújtás és enyhítés tetteit jelenti, amellyel a szövet­ség gyülekezetének tagjai egymásnak tartoznak (Mt. 5:7; 9:3; 12:7; 23:3). Amint R. Achtemeier helyesen fogalmazza meg: „Nem számít, hogy kik a gyülekezet tagjai: írástudók, farizeusok, vámszedők, bűnö­sök, – szeretetet, segítséget és vigasztalást kell nyújtsanak egymás­nak”.” Ez a nyomorban lévők iránti szimpátia és szánalom volt az, ami a farizeusokból hiányzott. Ezért nem gerjedt szívükben gyengédség és segíteni akarás a Jézust és tanítványait kínozó éhség láttán. Ehelyett kárhoztatták őket.

A szeretet szívesség általi megmutatása jelenti Krisztus számára a szombat igazi megünneplését, mivel elismeri Isten valódi megváltói te­vékenységét, amire a nap emlékeztet. A szombat, mint az egyiptomi rabszolgaságból (Deut. 5:15) és a bűn megkötözöttségéből (Lk. 5:18-19; 13:16; Jn. 5:17) való isteni szabadításnak az az alkalma, amikor a hívők Isten irgalomteljes megváltását a mások iránt kifejezett szívesség és irgalmasság által tapasztalják. Az igazi szombati szolgálat rendje, amit Krisztus felállított, a szív élő szeretet-szolgálatát igényli először és csak ezután a kultikus előírások teljesítését. Kijózanító gon­dolat, hogy az evangéliumokban kevesebb szó esik Krisztus szombati zsinagógai prédikációs szolgálatáról és jóval több a bűnösök ínsége iránti irgalmasságból és szánalomból fakadó szolgálatáról.

A szombatnak ez a fundamentális értéke, amit Krisztus is hang­súlyozott egy másik mondásban, amiről csak Márk számol be, ugyan­azzal az epizóddal kezdődik: „A szombat van az emberért és nem az ember a szombatért” (2:27).100 Néhány szerző úgy értelmezte Krisztus­nak ezt a híres kijelentését, mint ami azt jelenti, „hogy az ember jóléte fontosabb a szombati nyugalomnál”,101 és mivel a szombat már nem ál­dásokkal, hanem fáradtsággal jár, hiányzott az isteni tervből, tehát az ellene való lázadás vagy semmibevevése nem bűn”.102 A legkevesebb, amit erről az értelmezésről mondani lehet, hogy emberi meggondolat­lanságot tulajdonít Istennek, mivel ebből a látószögből olyan törvényt adott volna, amit nem lehetett teljesíteni, következésképpen később ar­ra kényszerült, hogy megszüntesse. Ha így okoskodunk, akkor minden egyes isteni törvény érvényességét nem az annak szánt isteni elgondo­lás határozza meg, hanem az, ahogy a teremtmények használják vagy visszaélnek vele. Egy ilyen következtetést Isten helyett az embert ten­né döntőbírává, aki egy parancsolat érvényességét meghatározhatja.

Jézus mit akart valójában ezzel az állítással mondani, hogy a „szom­bat van az emberért és nem az ember a szombatért” (Mk. 2:27)? Ha úgy értelmezzük ezt a mondást, mint ami azt jelenti, hogy az „ember jóléte fontosabb a szombati nyugalomnál”, ez azt is magába foglalná, hogy a szombati nyugalmat Isten önkényesen vetette ki az emberre, hogy jólétét korlátozza.

Ám ez a magyarázat Krisztus szavainak éppen az ellenkezőjét állítja. A „szombat” – mondta – „az ember miatt lett és nem az ember a szombat miatt” (2:27). Ez azt jelenti, hogy a szombat az ember teremtése után jött létre, de nem azért, hogy szabályok és előírások rabszolgájává tegye, hanem hogy fizikai és lelki jólétét biztosítsa. Megünneplése nemhogy korlátozza, hanem biz­tosítja az ember jólétét. Charles R. Erdman találóan fogalmaz: „Ebben rejlik a farizeusok tévedése. Úgy értelmezték a szombatnapot és úgy megterhelték apró részletekkel, abszurd és zavaros követelményekkel és megszorításokkal, hogy megünneplése nem gyönyörűséget, hanem terhet jelent. A törvényt ahelyett, hogy szolga lenne, kegyetlen mester­ré formálták és az emberek zsarnoksága alatt sóhajtoztak”.103

Ezzel az emlékezetes megerősítéssel, hogy a „szombat az ember mi­att jött létre” Krisztus nem az eredeti szombat-parancsot szüntette meg, mivel már előre látta egy új nap intézményét, hanem a fogság utáni judaizmus szombat teológiája által kivetett bilincseket törte le, ami a szombatot az emberi szükségletek fölé emelte. Azt követelni te­hát a tanítványoktól, hogy a szombat megtartása érdekében tagadják meg szükségleteiket, eltérés lenne annak elgondolt funkciójától, hogy az áldás és ne a teher napja legyen.

Néhányan úgy okoskodnak, hogy Krisztus az uralkodó zsidó kizá­rólagossági eszmét kárhoztatja, hogy a szombat nem a pogányokért, .hanem Izraelért adatott, amikor azt mondja, hogy a szombat az embe­rért van és ezzel hirdette meg egyetemes kiterjedését.104

Noha a szombatnak ezt a tágabb szemléletét kétségtelenül Krisztus hozta-létre, ez a jelentéstartalom teljesen idegen a szövegösszefüggés szempontjából, ahol nem a szombati nyugalom kiterjesztését vitatták, hanem egyetemes funkcióját.105

Krisztus, hogy szombat-értelmezését messiási tekintélyével szente­sítse, hozzátesz egy, az összes szinoptikusnál megtalálható kijelentést: „így az Embernek Fia a szombatnak is Ura” (Mk. 2:28). Ezt a követ­keztetést logikai alapon néhányan elválasztják Márk előbbi állításától, ahol a szombat (2:27) általában az emberre és nem Krisztusra vonatko­zik. Mivel a tanítványokat és nem az Emberfiát vádolták, így vitatott, hogy Krisztus szombat feletti hatalmának ez a kihirdetése nem a tanít­ványok szombatrontását igazolná-e. Ezért feltételezik, hogy az „Ember­fia” formula talán az arám barnasha helytelen fordítása lehet, ami épp-

47

úgy jelenthet embert, mint „Emberfiát”. Ebben az esetben Krisztus ere­detileg ezt mondta: „A szombat az emberért van és nem az ember a szombatért. így az ember (nem az Emberfia) még a szombatnak is ura” (Mk. 2:27-28).106 Ezt a cserét – Emberfiáról emberre – állítólag az ős­egyház végezte el, mert félt attól, hogy személyes felelősséget vállaljon a szombat áthágásáért, ezért bátortalanul kizárólag Krisztusban kereste a lehetőségét annak, hogy kötelező érvényétől megszabaduljon.107

Az az elgondolás önkényes, hogy az „Emberfia” formula az arám kifejezés téves fordítása. Ha tévesen fordították az arámot a 28. vers­ben – amint D. E. Nineham találóan megjegyzi, – a 27. versben miért nem?10 A kifejezés korábban is előfordul ebben a fejezetben (2:10), amikor Krisztus a farizeusokkal folytatott hasonló vitában „Emberfiá”-nak nevezi magát, hogy nyomatékot adjon annak, van hatalma a bűnöket megbocsátani. A valóságban ez Krisztus kedvelt önmegjelölése (az evangéliumokban kb. 80-szor fordul elő), mert láthatóan mes­siási mivoltát jelzi. Az az értelmezés tehát, hogy az Emberfia az ember­rel egyenlő, „nemcsak Márk betű szerinti kijelentésével ellentétes, ahol az Emberfia szó csak mint titulus található, mellyel Jézus önma­gát jelölte, de azzal a ténnyel is, hogy Jézus maga is elismerte, hogy a szombat intézményét Isten alapította” – ahogy Joseph Sebmid helyesen állítja.105

Igazán nehéz lenne Krisztus állítását, hogy a szombatot Isten az emberért hozta létre (27. vers), azzal a következtetéssel összebékí­teni, hogy az ember általában a szombat ura és ez azt jelenti, hogy sza­bad annak kötelező voltától.110 Ebben az esetben a 28. vers nem tenné érthetővé a 27.verset, hanem éppen ellenkezőleg, ennek az elvnek a tagadását fejezné ki.

Ezenkívül még azt is elismerné, ahogy Richárd. S. McConnel disz- szertációjában világosan kimutatja: „hogy Jézus szavainak eredeti ér­telme, hogy az ember a szombat ura, kétséges, ha ez azt jelenti, hogy a szombattörvény többé már nem kötelező, ahogy Rordorf állítja. Jé­zus szavainak az értelme az lehet, hogy Jézus a tanítványoknak jogot adott arra, hogy eldöntsék, hogyan tiszteljék.és hogyan ünnepeljenek szombaton. A tanítványok nem voltak a törvény rabszolgái, hanem ha­talmat kaptak arra, hogy Mesterük példája alapján eldöntsék, hogy töltsék be a szombattörvény mögött meghúzódó célt.1″

Ha valaki Krisztus mondását úgy értelmezi, mint az ősegyház arra irányuló erőfeszítését, hogy a szombat új istentiszteleti nappal való helyettesítését igazolja, olyan végeredményt olvas a szakaszba, ami nincs benne. A vita nem a szombat kontra vasárnap kérdése körül forog, ha­nem inkább a tanítványok viselkedése kapcsán alakult ki nézeteltérés, akik a farizeusok vádja szerint olyat cselekedtek, amit szombaton tör­vényellenes cselekedni (Mk: 2:24). Megemlítettük, hogy Krisztus az előbbiekben bemutatott érvekkel cáfolja ezt a kritikát, kifejezésre jut­tatva, hogy ha valaki búzakalászokat tép le, hogy éhségét kielégítse, összhangban van a szombat előre elgondolt funkciójával. Miután a szombat alapvető szándékát megfogalmazta – nevezetesen, Isten azért alapította ezt a napot, hogy az ember jólétét biztosítsa – Krisztus a nap feletti hatalmának megerősítésével összegez.

Néhányan azt állítják, hogy a két mellékmondat – „a szombat az emberért van” és „így az Emberfia még a szombatnak is ura” – nem il­lik össze, mivel az utóbbi az előbbi gyengülését és korlátozását jelenti ki.”2 Ez a következtetés kizárólag az embernek az „Emberfiá”-val va­ló összehasonlításán nyugszik, de nem veszi figyelembe azt, amit mindkettő felől kimond. A gondolatmenet azonban világossá válik, ha az ember arra összpontosít, amit mindkettőről kimond a szöveg. Az emberről azt mondja, hogy a szombat érte lett (eveto), az „Ember­fiáról pedig azt, hogy Ő a szombat Ura. A következtetés „így – cocrce” azon a tényen áll, hogy az „Emberfia” a szombatnak is Ura (28. vers), mert Ő alkotta ezt a napot az ember jóléte érdekében (27. vers).

A görög szerkezetben a hangsúly valóban nem az „Ember­fia” kifejezésen van, hanem az „Ura” (névszói) állítmányon, ami jogo­san kerül előre. Az angol betű szerinti fordításban így olvassuk: „Azért Úr az Emberfia, a szombaté is” Krisztus szombat feletti hatalma az előző állításra épül tehát, hogy a szombat az ember javára jött létre.

Felteheti valaki a kérdést: Hogyan lehet az ember jóléte érdekében elrendelt szombat Krisztusnak a nap felett gyakorolt uralmának az alapja? A válasz abban a tényben rejlik, hogy az Isten Fia jogosan állít­hatja mind azt, hogy Ő teremtette az embert, mind pedig azt, hogy azért alapította a szombatot, hogy jólétét biztosítsa. Végtére Krisztus szombat feletti uralma az ember feletti uralmat is kifejezi.

Ebben a perspektívában két, logikailag összekapcsolt mellékmon­dat látható, s az utóbbi nem az előző állítás gyengülését, hanem meg­erősítését képviseli. Néhány exegéta elismeri a két mellékmondat lo­gikus összefüggését. Henry Barclay Swete például ezt írja: „Márknál világos a gondolatmenet. Az ember javára létrehozott szombatot alá­rendelik az emberi nem képviselőjének, az eszményi embernek, akihez tartozik”.114 Joseph Huby hasonlóképpen magyarázza a két mellék­mondat kapcsolatát, mondván: „Az ember boldogulása érdekében ala­pított szombat az Emberfia hatalmától függ, akit Isten arra rendelt, hogy eldöntse, mi alkalmas az ember lelki jóléte és megváltása szem­pontjából”.115 Azáltal, hogy Krisztus a szombat Urának nevezte magát, nem engedett abszolút szabadságot a szombatünneplés terén,116 hanem inkább megerősítette, – ahogy Richárd S. McConnel állítja: „Neki van hatalma, hogy eldöntse, milyen módon tartsák meg a szombatot, hogy Istent tiszteljék az emberrel pedig jót tegyenek”.

Említettük már, hogy Krisztus fejlődési fokozatok útján építi fel be­szédét, érveket érvekhez kapcsol, hogy megvédje tanítványainak szombati kalásztépését. A szinoptikusok öt alapgondolatról számolnak be, hogy ne csupán a tanítványok ártatlanságát bizonyítsák, hanem fő­ként a negyedik parancsolat igazi értelmét (Ex. 20:8-11). Krisztus Dá­vid esetére hivatkozik először, hogy tisztázza az alapelvet, hogy a szük­ség nem ismer törvényt. Kivételes esetekben szent kenyeret és szent időt egyaránt fel lehet használni az élet fenntartására. Másodszor, az általános elvről a szombat papok általi felhasználásának kivételes, spe­ciális példájára tér, hogy bebizonyítsa: a parancsolat nem gátolja, ha­nem szolgálni szándékozik az emberek lelki szükségleteit.

Mivel Ő maga a templom és a templomi papság felsőbbrendű Előképe, Krisz­tus csakúgy, mint követői, a papokhoz hasonlóan fel kellett fokozzák a szűkölködő bűnösökért végzett mentő szolgálatukat szombaton. Harmadszor, Hóseás „irgalmasságot akarok és nem áldozatot” állítá­sát idézve Jézus megmagyarázza, hogy a szombat megünneplésének fontossági sorrendjében első a szűkölködő emberek iránti szívélyes szeretet-szolgálat, és csak azután következik az előírások beteljesítése. Negyedszer, Krisztus ismét megerősíti a fundamentális elvet, hogy a szombatot Isten azért hozta létre, hogy biztosítsa az emberek jólétét, és ezért ha valamiképpen megtagadna valaki a szombat parancsa mi­att valamilyen emberi szükségletet, az a szombat eredeti szándékának eltorzulása lenne.

Végezetül Krisztus szombat feletti messiási hatalmának kinyilvání­tásával a tanítványok viselkedésének és a szombat parancsára vonatko­zó döntő és végső szentesítésére utal. A tanítványok tehát, akik Krisz­tus hatalmát elfogadták, és azt tették, ami Ő megengedett, ártatlanok. Viszont elítélte azokat, akik azt gondolták, hogy tisztelik a szombatot, miközben esztelen rabbinikus hagyományokhoz ragaszkodnak, de ugyanakkor isteni célját és urát gyalázzák.

Szombat feletti úr voltának e messiási meghirdetésének világossá­gánál helyes úgy szemlélni Krisztus Máté evangéliumában feljegyzett összegző megállapításainak értelmét, mint az ezt követő szombatviták nyitányát. A Megváltó azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű.” (Mt. 11:28-30)

Ebben a meghívásban Krisztus kétszer ígér nyugalmat azoknak, akik Hozzá jönnek és Tőle tanulnak. Ez a kijelentés – ahogy több kommen­tátor megjegyezte – valószínűleg szombaton hangzott el és össze kell kapcsolni az utána következő szombat anyaggal, mivel a következő vers így kezdődik: „Abban az időben” (12:1).117 Fennáll tehát a lehetőség, hogy a nyugalom, amit Krisztus megígért – ahogy]. Danielou állította – az igazi szombat anapausisa (nyugalma).118 Ebben az esetben úgy szemléli Krisztus szombati nyugalmát, mint „könnyű jármot” és „könnyű terhet talán éppen a rabbinikus köve­telmények terhes jármával ellentétben, amelyek súlyosan nehezedtek az emberekre.115 Ez a formula ismerős volt Krisztus hallgatói előtt, mi­vel a rabbik úgy hivatkoztak a törvényre, mint valami járomra, a tanít­ványokra pedig úgy, mint akik „járom alá tették” a nyakukat.120

Milyen az a szombati nyugalom, amit Krisztus azoknak ígért, akik hiába fáradoznak azon, hogy nyugalmat találjanak a terhes, törvényes kötelességek teljesítése révén? Az evangéliumok szombat anyagával összefüggő, korábbi elemzésünkben megjegyeztük, hogy Krisztus a szombatot megváltói küldetésének alkalmas szimbólumává tette. Jézus nemcsak küldetését hirdette meg a megváltási mű szombat-évének be- teljesedéseként (Lk. 4:18-19), hanem a szűkölködő bűnösökért végzett szabadító tetteit is fokozta szombaton, hogy azok a lelkek is tapasztal­hassák ezt, akiket „Sátán megkötözött” és úgy emlékezhetnek a szom­batra, mint szabadulásuk napjára. Azonkívül péntek délután volt, ami­kor Krisztus megváltói művét befejezte a földön és azt mondta: „El­végeztetett!” (Jn.l9:30), és azzal, hogy szombaton a sírban nyugodott, megszentelte azt (Mt. 23:53-54; Mt. 27:57-60; Mk. 15:42-46). Ahogy a szombati nyugalom a teremtés végén az Istenség (Szenthárom­ság) örömét és megelégedettségét fejezte ki a teljes és befejezett terem­tés felett, úgy a szombati nyugalom most, Krisztus földi szolgálata vé­gén az Istenségnek a teljes és befejezett, az ember számára visszaszer­zett helyreállítás feletti örömét és megelégedettségét fejezi ki. Krisztus tanításának és szolgálatának világosságánál a szombati nyugalom annak a szabadításnak az áldásait foglalja össze, melyről az Üdvözítő a meg­kötözött lelkek számára gondoskodott.

A szombat a Zsidókhoz írt levélben

A szombatnak e szabadításra, megváltásra utaló értelmének a vissz­hangja a Zsidókhoz írt levélben is megtalálható, ahol Isten népét a „szombati nyugalom ” (4:9) áldásaival bátorítják és ar­ra kap bíztatást, hogy fogadja el ezeket (4:ll).12′ A Zsidókhoz írt levél szerzője olyan zsidó közösségért fáradozik, amelynek tagjai osztoztak abban a meggyőződésben, hogy a szombat megtartásának áldásai összefonódtak a zsidó nemzeti szövetséggel. A szombat-ünneplés való­ban kapcsolódik az anyagi jóléttel, melyet a szövetséges gyülekezet tagjai élvezhettek a politikai béke állapotában.122 A szerző két ótesta­mentumi textusra hivatkozik, nevezetesen Gen. 2:2 és Zsolt. 95:11- re, hogy ezeket a zsidó keresztényeket a szombat ilyen kizárólagos szemléletétől elválassza és a szombat univerzális megváltói és lelki ter­mészetét megalapozza.

Az előbbivel visszahivatkozik a szombati nyu­galom eredetére, a teremtés idejére, amikor „Isten a hetedik napon minden munkájától megnyugodott” (Zsid. 4:4; vö. Gen. 2:2-3; Ex. 20:11; 31:17). Tény, hogy a szombati nyugalom Istentől ered, aki uni­verzális és örök érvényt szerzett annak. „Istennek ez a szombatja – ahogy Adolph Saphir helyesen állítja – minden béke és nyugalom lé­nyege és alapja, egy végső és megnyugtató elgondolás záloga a teremtésben”.123 Az utóbbival (Zsolt. 95:11) ennek a szombati nyuga­lomnak a hatáskörét magyarázza, ami a megváltás áldásait foglalja ma­gában. Ez pedig az Isten nyugodalmába való személyes bemenetel út­ján található meg (5:10, 3:5).

A Zsidókhoz írt levél szerzője több figyelemre méltó következtetést von le a 95. zsoltárból, hogy a szombati nyugalom evangéliumának (4:2) ezt az egyetemes hatáskörét érzékeltesse, „ami hozzánk éppúgy eljutott, mint hozzájuk (ti. az izraelitákhoz) és ami hit által személyesen, egyénileg is hasznosítható” (4:2). Először azt fejtegeti, hogy Isten eskü- vése Zsolt. 95:11-ben – hogy az izraeliták nem mehetnek be az Ő nyu­godalmába – azt jelzi, hogy Isten megígérte a szombati nyugodalmat, amibe az elvetemedett nemzedék azonban nem lépett be (azaz a nyuga­lom megígért földjére) „engedetlenség miatt” (4:6, vö. 3:16-19).124

„így aztán – érvel – néhánynak megmarad az abba való bemenetel” (4:6). Másodszor pedig neki fog, hogy megmutassa, hogy az isteni szombat nyugalom, lehetőségeit a következő nemzedékek sem használ­ták ki, amikor az izraeliták beléptek a nyugalom földjére. „Attól szá­mítva – mondja – Dávid oly sokkal később” (4:7) így szólít fel: „Ma ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!” (Zsid. 4:7; vö. Zsolt. 95:7). Tény, hogy a szombati nyugalom örömüzenetének eredeti meghirdetése után sokkal – még Dávid idejében – Isten meg­újítja ígéretét, mondván: „Ma” – jelzi, hogy az Ő szombati nyugodal­mába való bemenetel ígérete  még megmarad (érvényes) az Isten népe számára (4:9).125 Végül az író arra utal – amint G. von Rad helyesen állítja -, hogy az a ma, amikor a zsoltár ismételten fel­kínálja Isten nyugodalmát, Krisztus eljövetelével virradt fel.126 E gon­dolatmenet segítségével bemutatható, hogy a szombatnak háromdi­menziós jelentéstartalma van. Elsőként a teremtés befejezettségére emlékeztet.

Később a nyugalom földjére való bemenetel ígéretének szimbóluma lett, valamint annak időbeli megvalósulásáé. Végül „ez a két jelentése”, mely – mint J. Danielou megfigyelte – egy másik sabbatismos, a hetedik nap próféciája és előképe volt, ami még nem jött el – Krisztus által beteljesedett és valósággá vált Isten népe számár a.127.Azzal, hogy a két textust egymás mellé helyezi (Gen. 2:2; Zsolt. 95:11) a Zsidókhoz írt levél szerzője, arra a rendíthetetlen bi­zonyosságra utal, hogy végül Isten népe Jézus Krisztus által a teremtés és megváltás teljes célkitűzésében részesedik, amit alkalmas módon a szombati nyugalom foglal össze.

Lehetne úgy is okoskodni, hogy mivel a levél írója nem a szombat gyakorlati megünneplésével foglalkozik, hanem inkább ígéreteinek ál­landóságáról és beteljesedéséről beszél, ebből a szakaszból nem lehet semmiféle következtetést levonni a szombat szó szerinti megünneplé­sére vonatkozóan. Egy efféle észrevételt nehéz igazolni, mivel a leve­let zsidó-keresztény gyülekezetnek címezték, és a legmesszebbmenő­kig figyelembe vesz olyan zsidó ünnepeket, mint amilyen a szombat megünneplése is.128

Az a tény teszi érdekessé bizonyságtételét, hogy nem foglalkozik a szombat érvényességének polemikus védelmével, hanem inkább arra figyelmeztet, hogy tapasztalják meg áldásait, „me­lyek .megmaradnak Isten népe számára” (4:9), hiszen megünneplését természetesnek tekinti. Ami pedig a levél átvevőit illeti biztos, hogy nemcsak a szombat parancs kötelező érvényét, hanem Krisztus eljöve­telének világosságának annak valódi jelentését is jól ismerték.

A kommentátorok többsége bizonyságát adja, nem értette meg iga­zán, hogy ez a felhívás a szombat jelenbeli megünneplésére is kiterjed, mivel a „szombati nyugodalmat (vagy a szombat megtartását), ami megmarad Isten népe számára” csupán jövőbeli valóságnak tekinti. Sámuel T. Lowrie megemlít egy elképzelhető magyarázatot a levél szombattal kapcsolatos tanításának elterjedt félreértésével összefüg­gésben. „A levél csak sokkal a megtért zsidó gyülekezetek fennállása után nyert kanonikus elismerést (Nyugaton kb. a 4. században). Ennek az volt a következménye, hogy a nem zsidó magyarázók, akik nem is­merték a levél eredeti olvasóinak a körülményeit, nem értették meg azokat a szempontokat, amelyeket a régi, megtért zsidók megértettek volna”.125

Talán érdemes megemlíteni, hogy a szombati nyugalomra való bá­torítás, „ami megmarad… az Isten népe számára” (4:9) és az intés, hogy „lépjenek be abba a nyugodalomba” (4:11), arra utalhatott, hogy áldásai a jövőben válnak valóra, de az egész szakasz tartalmazza a je­lenlegi szombat-ünneplés tapasztalatának néhány jelentős ismertetőjel­ét. A 3. versben az író például nyomatékosan azt állítja: „azért mi, akik hittünk, belépünk a nyugodalomba”. Az itt található je­len idő – ahogy R. C. H. Lenski megfigyelte – nem absztrakt általáno­sítást fejez ki, mivel akkor ezt kellene olvasnunk: „belépnek”.130 A sze­mélyes forma „mi belépünk”, az íróra és az olvasóra utal, akik hiszik, hogy még a jelenben belépnek ebbe a nyugodalomba, amit a követke­ző vers úgy minősít, mint a világ teremtése óta fennálló isteni szombat­nyugalom (4:3-4).

A „megmarad” ige, ami azt jelenti: „hátrahagyni, hátramaradni” ugyancsak szenvedő jelen idejű alakban van és így szükségszerűen nem is utalhat jövőbeli kilátásra. A 9. verset tehát így lehetne szó szerint fordítani: „a szombati nyugalom hátrama­rad az Isten népe számára”, mivel Józsué óta még nem lettek kimerít­ve annak ígéretei (8.vers). A jelen idő a szombati nyugalom jelenbeli állandó voltát hangsúlyozza, mintsem annak jövőbeli lehetőségét.

A két „ma”  a 7. versben ugyancsak jelentőséggel bír. A zsoltár „má”-ja, amelyben Isten „nyugalmának evangéliumát újítja meg” (4:6) jelzi az író számára, hogy mivel Isten a szombati nyugalom örömüzenetét ismét felajánlotta Dávid napjaiban,131 így az a keresztény időkig terjed. A befogadó számára ugyanaz a feltétel: „meg ne kemé­nyítsétek szíveteket”, amikor „az Ő szavát halljátok” (4:7). Ez nem a jövő, hanem a jelen „má”-jának válasza az evangéliumra. Ez a felelet megfelelő módon összefoglalja a keresztény szombat-ünneplés értel­mét. Ez a 10. versben szereplő fogalom messzemenően tisztázásra ké­jül az Isten nyugodalma és annak az embernek a nyugodalma közötti hasonlóság segítségével, aki szó szerint „belépett Isten nyugodalmába és meg is nyugodott minden munkájától, ahogy Isten is megnyugodott az Övéitől”.

Mindkét ige: a „belépett”  és a „megnyugo­dott”  nem jövő, hanem aoristos idejű, ezért nem a jövő tapasztalatát jelzik, hanem azt, ami noha megtörtént a múltban, de a jelenben még folyamatban van. Az RSV mindkét igét jelenben adja vissza (belép, megszűnik) kétségtelenül azért, mert a kontextus az Is­ten nyugodalmának jelenbeli és időtlen jellegét erősíti meg (4:1, 3, 6, 9, 11). Mivel nem vették észre ezt, néhány értelmezőt megtévesztett és ezt a nyugodalmat a halál nyugvásának értelmezték,132 vagy a hívők jövőbeli, mennyei örökségének. Ez aligha lehetett a Zsidókhoz írt le­vél szerzőjének elgondolása, hiszen ő azon fáradozott, hogy megmu­tassa: a szombati nyugalom még megmarad a jelenben az Isten népe számára (4:9).

Az analógia lényege nem a 10. versben szereplő munkák, – mivel Isten művei jók, míg az emberekéi gonoszak (vö.: Zsid. 6:2 ) – „holt cselekedetek”, hanem a hasonlóság inkább az Isten munkától való megnyugvásának emberi utánzását  jelölő kifejezésekben van. Ez a szombat egyszerű bemutatása, mivel a munkától való megnyug­vás annak elemi része, azért az van megírva, hogy „Isten megnyugo­dott a hetedik napon minden munkájától” (Zsid. 4:4). Ezért fejtegeti a szerző a szombati nyugalom –  mibenlétét, ami megma­rad az Isten népe számára (4:9) azzal, hogy alapvető jellemvonásaira hivatkozik – nevezetesen a munka szüneteltetésére (4:10). De mi en­nek az értelme? A Zsidókhoz írt levél szerzője csak arra ösztönzi olva­sóit, hogy szakítsák félbe mindennapi tevékenységüket? Zsidó keresz­tények lévén aligha volt szükségük efféle figyelmeztetésre.

Azonfelül ez csak a nyugalom negatív eszméjét hozza felszínre, a szombati nyu­galom áldásai pedig aligha állhatnak puszta tiltásból. A szerző valószí­nűleg mélyebb jelentést tulajdonít a szombati megnyugvásnak. Ez az antitézisben figyelhető meg – azok között, akik nem lépnek be abba a nyugodalomba – „hitetlenség”  miatt (4:6, 11), azaz a hitet­lenség engedetlenséget von maga után, és azok között, akik hit által belépnek abba, mivel a hittel való teljesség engedelmességet eredményez.

A szombati megnyugvás aktusa tehát az emberi cselekvés megszűnését, szüneteltetését jelenti, hogy a megszabadított teremt­mény hit által tapasztalhassa is a szabadulást (3:2-3, 11). A hívők – amint Kálvin kijelenti – szüneteltették munkájukat, hogy (f)elismerjék: Isten munkálkodik bennük.133 A szombati nyugalom által – Isten pél­daadása nyomán (4:10) a hívő – amint Kari Barth rámutat – „tudato­san részesül a Isten részéről készen tartott szabadításban.134

A szombati nyugalom, ami megmarad az Isten népének (4:9), a le­vél szerzője szerint nem a semmittevés napja, sőt minden egyes meg­újított hét kedvező alkalom arra, hogy az Isten nyugodalmába lépjen, ami azt jelenti, hogy szabaddá teszi magát á munka gondjaitól, hogy a teremtés-megváltás áldásait szabadon hit által befogadhassa. Azt azonban hozzá lehetne tenni, hogy a szabadítás áldásainak ez a szom­batnapi tapasztalata nem merül ki a jelenben, mivel a szakasz a továb­biakban azt mondja, hogy igyekezzünk belépni abba nyugodalomba (4:11). Ez a jövő irányú orientáció megfelel a végső megváltásra, sza­badulásra irányuló vágyakozásnak, sőt létre is hozhatja azt, amit a szombat alkalmas módon foglal össze önmagában.

Mind az Ótestamentumban, mind pedig a rabbinikus irodalomban a szombatot az el­jövendő világ szimbólumának is tekintik.135 Míg a Zsidókhoz írt levél a maga sajátos módján fejezi ki a szombat megtartásának a lényegét (ami a keresztény életnek is magva), nevezetesen a megváltás áldásai­nak jelenbeli tapasztalása és a mennyei Kánaánban való eschatológikus beteljesülés közötti feszültséget.136

A szombat megtartásának a kiterjesztett értelmezésével az volt az író szándéka, hogy a zsidó keresztényeket eltérítse az annak megün­neplésével együtt járó külsőséges és anyagias elképzelésektől. Nem tudjuk, hogy szerzőnk mennyire ismerte az evangéliumok szombat anyagát, de értelmezéseiben felfedezhetjük Krisztus korábban fejtege­tett szombatra vonatkozó szabadító elgondolását. A Zsidókhoz írt le­vél 4. fejezetének Isten szombat nyugalmának állandóságára vonatko­zó kitétele (vö. 3, 4, 5, 10) például az Úr Jn. 5:17-ben található sza­vaira utal: „Az én Atyám munkálkodik még, és én is munkálkodom”. Isten nyugalma valójában félbe nem szakított szabadító cselekvését je­lenti, hogy az elbukott embert saját képmására visszaállítsa. Krisztust, az Egyetlent küldte el az Atya, hogy megszabadítsa és helyreállítsa az embert – ez az Isten nyugalmának legmagasabb rendű megnyilatkozá­sa. így azután Krisztus legfőbb ígérete, hogy nyugalmat  ad mindenkinek, aki hozzá jön (Mt. 11:28). A szombati nyugalom magva  Isten népének rendelkezésére áll (Zsid. 4:1, 3, 6, 9, 11).

A megváltásnak ezeket az áldásait, melyeket hit által még most is élvezünk szombatonként, földi zarándokutunk végén fogjuk a maga teljességében tapasztalni. Az a tény, hogy Zsid. 4. fejezetben megtaláltuk Krisztus szombat-szemléletének visszatükröző­dését, amikor majd a megváltás áldásait tapasztaljuk, azt bizonyítja, hogy az őskeresztények (legalábbis néhányan) úgy értelmezték Krisz­tus tanítását; mint ami nem a szombat szó szerinti eltörlésére utal, ha­nem a parancsolat lelki felértékelésére.

Krisztus szombatra vonatkozó figyelmeztetése

Az evangéliumok szombat-tanításának áttekintését Jézus tanítványainak adott egyedülálló figyelmeztetésének átgondolásával foglaljuk össze, amikor Jeruzsálem elestéről prédikált: „Imádkozzatok, hogy a ti futáso­tok ne télen legyen, se szombatnapon” –  (Mt. 24:20).

Különböző értelmezések láttak napvilágot, hogy megfejtsék Krisz­tus különleges figyelmeztetésének indítékát. A szombati futást akadá­lyozhatta a becsukott városkapu, a menekülésre lélektanilag alkalmat­lan pillanat, a szigorú ünneplők szembeszegülése, hogy segítsenek a szükséghelyzetben lévőkön, a rabbinikus regulák megtörése, megsze­gése miatti félelem, ami csak egy rövid, kétharmad mérföldnyi szom­batnapi utazást engedélyezett, vagy a fanatikus zsidók dühöngése, akik a szombat feltételezett megrontásakor őrjöngővé válnának.138

Néhányan úgy érvelnek, hogy a „sem szombaton” szavakat kihagyták Mk. 13:18-ból, mert azok későbbi, zsidó-keresz­tény betoldást mutatnak.139 Mivel ilyen lehetőség elképzelhető, a tény megmarad, hogy a betoldást végző írása idején a szombatot kötelező­nek tartotta. Máté beszámolójába azonban a zsidó-keresztény összeté­telű olvasótábor miatt került bele,140 de a kifejezés szerzőségének ki­derítésekor nem derült ki semminemű szándék. Ha Márk kihagyta volna (13:18), ez azzal a ténnyel magyarázható, hogy zsidó korlátozá­soktól nem akadályozott, különféle összetételű hallgatóságnak írt és ezért nem kellett megőriznie Krisztus szombati utazásra vonatkozó fi­gyelmeztetését.

Mások úgy vélik, hogy a szakasz némi bizonytalanságot tükröz, te­kintettel a zsidó-keresztény közösség szombati előírásaira, ami a szom­bat problémáját szerette volna megoldani, de nem hagyta el annak megünneplését.14 A textus valóban nem utal a szombatünneplésre, mi­vel egy jövőbeli futással foglalkozik, a tél és a szombat csak mint le­hetséges akadályok kerülnek bele.

Nem a szombat megünneplése körül van bizonytalanság, hanem inkább a „nagy nyomorúság” értel­mezésére nézve (Mt. 24:15-21). Az a tény, hogy a szombatot nem po­lemikusán, hanem mellékesen, a futás szempontjából kedvezőtlen elemként említi, arra utal, hogy Krisztus nem jövendölte meg a szom­batnak egy másik ünnepnappal történő helyettesítését, sőt természe­tesnek vette, hogy távozása után is mozdíthatatlanul megmarad.

Talán lehetne vitatni, hogy a kiragadott állítás önmagában aligha tükrözi vissza Krisztus szombat-szemléletét, mivel nem illik bele a Megváltónak a szombat életet mentő felhasználására vonatkozó el­gondolásába. De Krisztus az, aki a menekülést akadályozza szombat­napon ebben a példában? Figyelmeztetése a futásra vonatkozó kedve­ző feltételekért való imádságra vonatkozik.

A tél és a szombat a sietős futást megakadályozó külső körülményként kerül megemlítésre. Krisztus egyáltalán nem céloz arra, hogy a menekülés télen vagy szom­batnapon törvényellenes volna. Csupán követői iránti együtt érző tö­rődését fejezi ki, akiket futásukban ezek a gátló tényezők megakadá­lyozhatnak. A terhes vagy szoptatós asszonyok helyzete (Mt. 24:19) éppúgy, mint az utazási nehézségeket támasztó tél és szombat figye­lembevétele nem elmarasztaló szempont, hanem Krisztus emberi gyengeség iránti gyengéd aggodalmának ismertetőjelei. Tanítványai­nak helyzetéből kiindulva Krisztus a szombatot menekülésre alkalmat­lan időpontnak tartja – mivel ez a nyugalom napja -, és a keresztények felkészületlenek lennének a futásra és talán a fanatikus zsidók is aka­dályoznák őket futásukban.142

Krisztus tehát ebben a figyelmeztetésben nem a szombati viselkedésmódot határozza meg, hanem csak tanítvá­nyait készteti, hogy imádkozzanak kedvező körülményekért. Az tény azonban, hogy a szombat megtartását természetesnek veszi. Ez egy­részt feltételezi, hogy Krisztus előre látta, hogy a szombatünneplés nem fog megváltozni, másrészt – amint A. W. Aryle állítja – „a szomba­tot a zsidó keresztények még megünnepelték, amikor Máté írt”.143

Következtetések

Az evangéliumok szombat-tanításának fenti elemzéséből különféle kö­vetkeztetések vonhatók le. Az evangéliumok írói terjedelmesen beszá­molnak a Krisztus és a farizeusok közötti, a szombat megünneplésének módjára vonatkozó vitákról, melyek elsősorban azt jelentik, hogy a szombatot zsidó körben és az őskereszténység sorai között egyaránt megtartották. A Krisztus szombatra vonatkozó kijelentéseiről és gyó­gyító cselekedeteiről szóló részletes leírások valóban azt feltételezik, hogy az őskeresztények a szombat megünneplésének a módjára irá­nyuló vitákba bonyolódtak. Megállapítottuk azonban azt is, hogy Jézus szombat iránti magatartását nem az ünneplés új napjára vonat­kozó homályos jövendölésnek tekintették, hanem a szombat megün­neplésének új távlatait látták benne. Ez megnyilatkozott a szombat-ün­neplés új értelmezésében és módjában egyaránt.

Ami az utóbbit illeti, a szombatot nem a passzív semmittevés, ha­nem a rászoruló lelkek iránti szeretet-szolgálat cselekvő alkalmának tartották. (Mk. 3:4; Mt. 12:7; Jn. 9:4). Ezt az értelmezést egy igen ko­rai (130 és 200 között datált) dokumentum, a Diognetushoz írt levél is igazolja. A zsidókat itt Isten beszédének meghamisításával vádolják, amikor azt állították, hogy Isten megtiltotta a jó cselekvését szombat­napokon: „Hogyne volna istentelen dolog meghazudtolni Istent azzal, hogy a szombatnap tiltja a jócselekedetet?144

Megállapítottuk, hogy a szombat megünneplésének ezt a pozitív és fundamentális értékét Krisztus reformprogramjával erőteljesen meg­alapozta. Megfigyeltük, hogy az Úr szombaton szándékosan a fennál­ló szokásoktól eltérően cselekedett, hogy a rabbinikus korlátozások sokaságától megtisztítsa ezt a napot és ezzel isteni szándékának meg­felelően megújítsa, nevezetesen, hogy a fizikai és lelki jólét napja le­gyen az emberiség számára. Azt is megjegyeztük ugyanakkor, hogy Krisztus a szeretet bemutatását a jóság cselekedeteivel fejezte ki szom­baton, hogy a szombat ne csak a parancsolat humanitárius kötelezett­ségének a teljesítése legyen, hanem elsősorban a megváltás isteni áldá­sainak a hivő általi befogadása és tapasztalatának kifejezése is. (Jn. 9:4; Mt. 11:28)

Ez a szombat és a megváltás közötti kapcsolat az evangéliumokban különböző módon kerül kihangsúlyozásra. Isten szombatnapi meg­nyugvását Krisztus például nem a tétlenség alkalmaként mutatja, be, hanem „mostanáig való munkálkodásként” (Jn. 5:17) az ember meg­váltására. Krisztus a szombat szabadító mivoltának ismertetőjeleként mutatja be a papok törvényes szombati tevékenységét is, hogy a szű­kölködő bűnösöknek szolgáljanak (Mt. 12:5; Jn. 7:23). A szombat szabadító jellegének legmagasabb rendű megnyilatkozását Krisztus szombati szolgálatában és messiási igényeiben fedeztük fel. A Megvál­tó nemcsak szombatnapon avatta fel és végezte be szolgálatát (Lk. 4:16; Lk. 23:53-54), de messiási küldetését is a szombatév szabadítás- ra és szabadulásra vonatkozó ígéreteinek a beteljesüléseként hirdette meg. (Lk. 4:18-21). Azonkívül Krisztus szombaton szabadító szolgá­latát fel is fokozta (Jn. 5:17; 9:4; Mk. 3:4), úgy, hogy a bűnösöknek, akiket „Sátán megkötözött” (Lk. 13:16) a szombat megváltásuk, sza­badulásuk napjává lett és így is emlékezhettek rá.

A szombat Krisztus tanításában és szolgálatában „nem szorult hát­térbe” és „nem semmisült meg”, hogy az új istentiszteleti napnak he­lyet készítsen, hanem az Üdvözítő munkálkodása folytán az O szaba­dító nyugodalmának alkalmas eszközévé vált mindazok számára, akik hitben járulnak hozzá. (Mt. 11:28).14S

A szombat megváltói értelmének szemléltetését a Zsidókhoz írt le­vél 4. fejezetében találtuk meg. Itt a szombati nyugalmat, „ami meg­marad az Isten népe számára” (4:9) nem kizárólag a zsidó nemzet szá­mára (4:2, 8) fenntartott ceremoniális tapasztalatként értelmezi, ha­nem olyan permanens lelki természetű áldásnak tekinti, ami mindazok rendelkezésére áll, akik hit által belépnek Isten nyugodalmába (4:2, 11).

Szombaton az Isten példaadását követő (4:10) munkától való megnyugvás révén a hívő alkalmassá tétetik, hogy ama végső szabadu­lás áldásainak az előízét kegyelem és nem cselekedetek által befogad­ja, melyek Krisztus által valósággá váltak (4:7). Ez a pozitív szombat­értelmezés jelzi, hogy az ősegyház Jézus messiási kijelentéseit (Mk. 2:28; Mt. 12:6; Jn. 5:17) és gyógyító tetteit nem úgy értelmezte, mint amelyek a szombatnak egy új, istentiszteleti nappal történő pótlását je­lentik, hanem a szombat igazi megünneplésére vonatkozó kijelenté­seknek: Isten szabadításra szánt alkalmának Jézus Krisztus által

.

JEGYZETEK

1 Az „Úr ” terminusok használatára nézve lásd: W Foerster: TDNT ül. 1086-1096. o. Az első vitathatatlan előfordulás az apokrif Péter evangéliumában (35:50) található, ahol a „ti Kupicicri- az Úr napja” kifejezést Mk. 16:2 fordításánál „a hét első napja” megjelöléssel adják vissza. Az evangélium a II. század má­sodik felére datált, mivel Antiochiai Serapion iu. 200 körül már cáfolta annak doketista tanításait (Vo. Edgár Hennecke: Újtestamentumi apokrifa, I. 180. o.); Sárdisi Melito (f kb. iu. 190) Eusebius szerint írt egy tanulmányt az „Úr napjáról – TCpi ícuptaicri Xoyoq” (HE 4,26,2), de sajnos csak a felirata maradt fenn. További hivatkozá­sok érdekében lásd Korinthusi Dionysiust, akit Eusebius szintén idéz (HE 4,23,11); Alexandriai Kelemen: Stromateis, 7,12, 76,4; Irenaeus 7 töredéke ANF 1, 569. o.; Origenes: In exodum homiliae, 7,5. Contra Celsum, 8:22; Eusebius: Commentaria in Psalmos 91; HE 3,25,5; De Solemnitate paschali 7; Tertulliánus latin equivalens ki­fejezést használ, a „dominicus dies”-t a „De oratione 23 „-ban és a „De conona 3”-ban. A latin nyelvekben ez lett a vasárnap hivatalos megjelölése (Vö. domenica, dimanche).

C. S. Mosna: Storia della domenica, 174. o. 3 „Wilfrid Stott; „Egy megjegyzés a Jel. 1:10- ben szereplő icupiai szóra” NTS 12 (1965):75; P. K. Jewett középutas álláspon­tot foglal el, és úgy értelmezi Jézus – szom­bat urára vonatkozó – kijelentését, mint ami „a szombat jelentéstartalmát tekintve, a sza­badságra utal, de nem szükségszerűen isten­tiszteleti kötelezettségre a hét első napján. Kitart azonban amellett, hogy a keresztények soha nem is tartottak volna egy másik napon istentiszteletet, ha eltekintünk a szombat fi­gyelembevételére vonatkozó, magától az Úr­tól rájuk hagyományozott szabadságtól”. (Az Úr napja, Teológiai útmutató a keresztény is­tentiszteleti naphoz, 1972. 43. o. – Ezentúl, mint az „Úr napjá”-t idézzük.)

Rudolf Bultmann számára az evangéliu­mokban található szombat konfliktusok mindegyike az ősegyház által, szóbeli hagyo­mány útján rekonstruált képzeletbeli szintér. Klasszikus feldolgozása „A szinoptikus ha­gyomány történeté”-ben található ET 1963. Bultmann munkáját megelőzően tűnt fel K. L. Schmidt: De Rahmen der Geschichte Jesu, 1919. és M. Dibelius: „A hagyománytól az evangéliumig”, ET 1934.

Az evangéliumok szombat-anyagának leg­újabb kiértékelése E. Lohse nevéhez fűző­dik, aki Bultmannal ellentétben megmutat­ja, hogy a „logia” között találhatók Krisztus autentikus szavai (csappaxov, TDNT VII. 21-30. o.), valamint „Jesu Worte über den Sabbat” Judentum-Urchristentum-Kirche;^ FestschriftfürJ.Jeremiás (BZNW20) 196$ 79-89. o.; W Rordorf azzal viszi tovább’