KÉRÉS – KÖNYÖRGÉS – KIÁLTVÁNY MINDEN ADVENTISTÁHOZ!
Kérem a türelmet és a megértést! Ez a bejegyzés nem csupán egy könyv ajánlása lesz, hanem az ADVENTISTA küldetésről hangzó vészkiáltás, amit Isteni feladatként kaptam – kaptad – kaptunk és George R. Knight könyvének segítségével továbbadom kezeitekhez!
„S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Úgy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
… (Petőfi: Az apostol; részlet)
Tisztázzuk le, hogy kik vagyunk, és merre tartunk? Mennyiben vagyunk többek? Kivételesebbek? Mi az a különlegesség, amit hozzá tudtunk tenni a világon jelenleg működő több tízezer – magát kereszténynek nevező – egyház, közösség… üdvösséget ígérő tanrendszeréhez? Néhányféle különbséget felhozok támogatásul (vagy a mentségünkre?).
A SZOMBAT, mint az elfeledett igazság „felfedezése”.
Az EGÉSZSÉGÜGYI REFORM a „tiszta étkezés”.
A SZENTÉLY tana (Jézus közbenjárói szolgálata).
A hármas angyali üzenet.
Dániel próféta és A jelenések könyve prófétikus összefüggése.
A nagy küzdelem.
A MARADÉKELV.
Lásd a 28 hitelvi pont: http://huc.adventista.hu/index.php?option=com_content&task=blogsection&id=5&Itemid=47
Ha visszatekintek immár 67 éves adventista múltamra, kiderül, miszerint ez a néhányféle különbség akkora szakadékot termelt ki az idő folyamán, hogy ezzel a „hézaggal” csak, úgymond, sikeresen el tudtuk távolítani magunkat attól a – főleg protestáns – többségtől, amely hasonlóan értelmezte a Bibliát és a történelem eseményeit, mivelhogy valamennyien a 12.-14. századi előreformátorok és a 16. századi nagy reformáció köpenyéből bújtunk ki.
Tegyük ehhez még azt, hogy a különlegességünk erőteljes kihangsúlyozása egyáltalán nem könnyítette meg az üdvösségre törekvő embertömegnek, hogy Jézushoz közel kerüljön. Hogy jobban, könnyebben megértsék az emberek a Bibliát… Sőt!
Ha egy buzgó adventista elkezdte a bizonyságtételét egy „tudatlan” érdeklődő kioktatásával, biztosak lehettünk abban, hogy futólépéssel távozót láthattunk, de nem lett több a Menny egy megmentett lénnyel.
Ezt ismerte föl George R. Knight testvérünk, a kiváló történész és teológus. Erről írta az APOKALIPTIKA című könyvet. Olvassunk bele, és ha megértettük, miszerint a testvér – mintegy az utolsó kegyelmi üzenettel – fel akarja rázni szeretett egyházának tagjait, rájövünk, hogy végtére is mentőkötelet dobott nekünk.
De sajnos, nem áll rendelkezésemre – továbbadás céljából – az a „forradalmi” hevülettöbblet, amit minden Krisztus-várónak éreznie kellene, ha tudja, látja AZ IDŐ JELEIT és az ezt igazoló eseményeket, hogy átadjak abból. Ahelyett arra kérem minden GONDOLKODÓ testvéremet, hogy amint elolvasta az APOKALIPTIKA című könyv első fejezetét, rendelje meg a kiadótól, és a második fejezettel folytatódóan megkapja az adventizmus mai világméretű problémájának MEGOLDÁSÁT. (Dénes Ottó)
Advent kiadó. Telefon: +36-1-256-5205
E-mail cím: info@adventkiado.hu
————————————————————————————
George R. Knight: APOKALIPTIKA
Első fejezet
ELÉG A FENEVADKÖZPONTÚ PRÉDIKÁLÁSBÓL!
A TERMÉKETLENNÉ VÁLÁS FOLYAMATÁNAK BEMUTATÁSA
Miért is érdemes adventistának lennünk?
Ez bizony jó kérdés. Olyannyira, hogy magam is küzdöttem vele az elmúlt öt évtizeden keresztül. Néhányatok számára a válasz magától értetődő: nem tehettek róla, adventista családba születtetek.
Másoknál ez a hitbeli meggyőződés egyfajta függőség eredményeként jött létre. Vannak, akik találtak okot arra, hogy „jól érzik magukat” adventistaként. El sem tudják elképzelni, mit kezdjenek az élettel e nélkül.
Ez a kérdés azonban nekem személy szerint egy súlyos problémát, vet fel. Ugyanis nem születtem „adventistának”, és még mindig nem alakult ki bennem az egyház iránti függőségi viszony, annak ellenére, hogy 47 éve tartozom az egyházhoz.
Jó néhány indoknak mégiscsak kell lennie arra, hogy adventista vagyok, illetve az is maradok.
Gondolatok az adventizmus jelentőségét illetően
Saját konkrét esetem megértéséhez visszatérnék a gyökerekhez, vagyis a gyerekkoromhoz. Nemcsak hogy nem születtem adventista családba, hanem életem első 19 évében még kereszténynek sem tartottam magam.
A valláshoz való hozzáállásban édesapámat követtem, aki úgy tartotta, hogy „minden keresztény képmutató”. Osztotta Freud nézetét, amely szerint csak a gyenge embereknek van szükségük arra, hogy támaszkodhassanak az apaszerepet betöltő Istenre. Felnőtt éveim elején közölte velem, élete nagy baklövésének tartja, hogy mind a négy gyermeke kereszténnyé lett.
Amikor idősödni kezdett, ellenállása egy kissé enyhült ugyan, de korábbi nézetei már kialakították bennem saját meggyőződésemet a vallást illetően.
Hitetlenségemnek hirtelen szakadt vége egy evangelizációs sorozat alkalmával, melyet a Kalifornia állambeli Eurekában tartottak 1961-ben. Nem sokkal huszadik születésnapom előtt megkeresztelkedtem, és így a Hetednapi Adventista Egyház tagja lettem. Sok-sok új megtérthez hasonlóan én is alaposan megfigyeltelek titeket, adventistákat és a prédikátoraitokat. Hamarosan határozott következtetéseket vontam le, és azt gondoltam: Micsoda fejetlenség! Egyikőtök sem bizonyult tökéletesnek, és tudtam is, hogy miért. Nyilvánvalóan nem voltatok elég kitartóak a munkában!
Még mindig élénken emlékszem: megígértem az Úrnak, hogy Jézus után én leszek az első tökéletes keresztény. „Mi sem egyszerűbb” – gondoltam -, „hiszen az energiám végtelen és az elszántságomban sincs hiány”. Aztán valahogy mégsem volt igazán nehéz helytelen döntéseket hoznom. Az igaz élet tényleg nem megy olyan könnyen, mint az ellentéte?
Nos, valóban nem ment. 1969-ben már három egyetemi diplomával rendelkeztem az adventista teológia területén, és az egyház lelkészeként szolgáltam az Urat. De valahogy mégsem mentek rendben a dolgok. Az igazat megvallva csaknem nyolc éves küzdelemmel a hátam mögött annyira össze voltam zavarodva, mint még soha azelőtt. A gyülekezetekben, ahol szolgáltam, szintén kusza állapotok uralkodtak.
Egy márciusi reggelen aztán borítékba tettem a lelkészi megbízóleveleimet, amelyek mellé egy üzenetet is tűztem. Ez az egyházterületi elnöknek szólt, s benne lényegében lemondtam lelkészi hivatásomról.
Na mármost, egyházterületem elnöke – lévén igen jószívű ember szeretett volna „megmenteni engem a munka számára”. Éppen ezért visszaküldte megbízóleveleimet egy bátorító üzenet kíséretében. Úgy vélte, csak rossz napom lehetett, s azért jutottam erre a hirtelen elhatározásra. De nekem az életem volt „rossz”! Ki akartam szállni ebből az egészből – nemhogy adventista, de még keresztény sem akartam lenni többé. Csak arra vágytam, hogy visszatérjen az a boldog hedonista időszak, amit olyan nagyon élveztem életem korábbi éveiben. Ezért ismét beborítékoltam, majd másodszor is elküldtem a leveleket.
A jó atyafi ekkor már meghívott magához, imádkozott velem és értem, majd újfent visszaadta a leveleket. Kár volt a fáradságért! Mikor hazatértem, megfogalmaztam egy igencsak éles hangvételű levelet, hogy mit is kezdjen a megbízóleveleimmel, és az egész paksamétát postára adtam immár harmadszorra is.
így született meg az első sikeres irodalmi alkotásom: sohasem láttam viszont a megbízóleveleimet. Az azt követő hat évben egyáltalán nem olvastam a Bibliát, hat évig nem is imádkoztam, s hat kerek esztendeig lelki értelemben véve „messzi vidéken” (Lukács 15:13) jártam.
Az eltelt hosszú évek alatt doktori képzésben filozófiát tanultam. Am mire megkaptam a diplomámat, arra a következtetésre jutottam, hogy a filozófia képtelen megfelelő válasszal szolgálni az élet legalapvetőbb kérdéseit illetően. Ennek a felismerésnek számomra rendkívüli jelentősége volt, hiszen éppen azért fogtam bele ebbéli tanulmányaimba, hogy megtaláljam az élet „igazi értelmét”, amelyet adventistaként sem fedeztem fel.
Akkortájt a tanszékem professzora, egy zsidó származású agnosztikus1 egzisztencialista, egy nap azt mondta nekem, hogy ha nem lenne zsidó, tulajdonképpen egy senki lenne.
Ez a kijelentés egy olyan ember szájából, aki rendszeresen kipellengérezte a vallást az osztályában, teljességgel váratlanul ért. „Ezt meg hogy érti?” – kérdeztem meglepetten. Josh válasza éppolyan lényegre törő volt, mint amennyire emlékezetes is. Még mindig látom szenvedélyes gesztusait, miközben azt fejti ki előttem, hogy éppen zsidó volta adott értelmet életének, mert így nem csupán egy a Földön élő sok millió ember között, hanem egy közösség tagja lehet. Maga a közösség pedig nem pusztán útmutatóként szolgált az életében, de küldetést is bízott rá, hogy az egész világon hirdesse a rá bízott üzenetet.
Döbbenten hallgattam, s közben azon járt az agyam, hogy ez a Josh nem is zsidó, ő adventista! (Persze, ha más háttérrel rendelkeztem volna, behelyettesíthettem volna a baptista, metodista vagy katolikus jelzőt is.)
Josh segített megértenem, amit Máté evangéliumának 13-ik fejezetéből már régen fel kellett volna fedeznem: mégpedig a növények és a halak sokféleségét, melyek minden vallásos közösségben megtalálhatóak lesznek egészen az aratás idejéig (lásd: a 30. valamint a 48-49. verset). Ráébresztett arra a rendkívül fontos tényre, hogy minden vallásos közösség kétféle emberből tevődik össze: hívőkből és a neveltetés, illetve műveltség révén odatartozókból. Josh esetében vallásos beállítottságát legnagyobb mértékben az határozta meg, hogy beleszületett egy bizonyos közösségbe, és annak normái szerint nevelték. Az, hogy vallási szempontból hova tartozik, magát az életet jelentette neki, jóllehet nem volt „hívő”. Történelmileg, kulturálisan és szociális értelemben is helye volt a világban, és mindhárom okból szerette és tisztelte is ezt a helyét.
Amikor jó néhány évvel később elgondolkoztam a Josh-sal folytatott beszélgetésünkön, rájöttem, hogy ha történetesen adventistának születek, és az édesapám lelkipásztorként szolgált volna, az édesanyám – mondjuk – egy egyházi iskolában tanít, nagypapám pedig valamelyik egyházterület elnöke, a legnehezebb lett volna számomra – és csak a legszélsőségesebb esetben történhetett volna meg hogy elhagyom az egyházamat, amely társadalmilag értelmet adott az életemnek. Könnyebb lett volna bent maradni, semmint kilépni, még abban az esetben is, ha nem él bennem a hit. Valójában ilyen körülmények között sokkal előnyösebb, ha az ember lelkész lesz, vagy az egyház berkein belül adminisztratív ügyintéző, esetleg bibliatanító, mint hogy kitépje kulturális öröksége gyökereit és megszakítsa a kapcsolatot akár a családjával is. Végül is nem muszáj hinni benne. Bizonyos mértékben kényelmet és biztonságot nyújt, ha „egyházasdit játszunk”. Végre megértettem, mi vezette Josht arra, amit vallott, bár saját történetem teljesen különbözik az övétől. Nekem abszolút mértékben szakítanom kellett addigi életkörülményeimmel: a munkahelyemmel, a barátaimmal és a családommal, amikor elfogadtam az adventizmust.
Végül is nem muszáj hinni benne. Bizonyos mértékben kényelmet és biztonságot nyújt, ha „egyházasdit játszunk”.
Éppen akkortájt, amikor Josh segítségével ráébredtem a kulturális téren odatartozók és a hívő egyháztagok közötti különbségre, egy igen kellemetlen dolog történt velem, olyasmi, amit minden áron el akartam volna kerülni. Az első bibliatanítóm „meghívást kapott” hozzám ebédre. Nem az én ötletem volt, de sehogy sem tudtam kibújni alóla.
Rendkívül hosszúnak tűnt az a nap, mert rájöttem, hogy tisztában van lelkem állapotával. Mégsem prédikált nekem, nem az „észt” osztogatta, és nem is ítélt el. Egyszerűen csak a hitében való meggyőződésének nyugodt légkörét árasztotta, s kedvesen és szeretettel viszonyult hozzám. Aznap Róbert W. Olson személyében találkoztam Jézussal! Mikor távozott, közöltem a feleségemmel, hogy ettől az embertől megkaptam azt, amire szükségem volt.
Aznap, tizennégy évvel az után, hogy adventista lettem, kereszténnyé váltam. Másképpen fogalmazva: saját adventizmusom is megkeresztelkedett. Attól fogva adventista hitemet megújult aktivitással éltem meg. Ez az esemény nem azért következett be, mintha arra emlékeztem volna vissza, hogy az adventista teológia tökéletes, hanem mert közelebb áll a Biblia kijelentéseihez, mint bármely más egyházé, amelyet ismertem. Egyszóval adventista voltam és vagyok is, mégpedig meggyőződésből, nem a véletlen folytán.
Hitéletem kanyargós útja talán segít az Olvasónak megértem, hogyan is voltam képes olyan prédikációt tartam, melynek ezt a címet adtam: „Miért nem kedvelem az adventistákat?” Jóllehet a helyzet azóta sem változott, felhagytam azzal, hogy a véleményemet ilyen formában képviseljem, mert egy kissé negatívan hangzott. Természetesen semmi problémám nem volt azokkal, akik egyúttal keresztényként is éltek, de azokat, akik csak adventisták voltak, messze elkerültem. Példának okáért egyszer találkoztam egy hetednapi adventistával, aki zsugoribb volt, mint az ördög. Sőt, összefutottam egy vegánnal is, akiben sátáni gonoszság lakozott. Egyszóval adventista hitünk csak akkor válik értékessé, ha áthatja azt a kereszténység lelkülete. E nélkül az adventizmus sem különb a többi, embereket félrevezető „izmustól”.
Nemrég láttam egy lökhárítóra felragasztott matricát, amely igen tömören ragadta meg a lényeget. Csupa nagybetűvel ez állt rajta: „JÉZUS, MENTS MEG”. Utána kisbetűvel így folytatódott: „a híveidtől”. Arra gondoltam, hogy a teljes szöveg egy értelmes könyvcímnek is megfelelne. Aztán ott van az ateista filozófus Friedrich Nietzsche, aki megfogalmazta az életem korai szakaszában általam is vallott igazságot: „A legjobb érv a kereszténység ellen maguk a keresztények”. Túlontúl sok esetben ugyanez a kijelentés szolgál a legjobb érvként az adventizmus ellen is. Nos, amint azt te is láthatod, kedves Olvasó, szerteszét ágaznak a gondolataim. Végül azonban elmélkedéseim mégis három olyan elkerülhetetlennek látszó kérdéshez vezettek, amely befolyásolta életemet mind egzisztenciális, mind pedig intellektuális téren.
Mi az élet értelme, személyes és egyetemes értelemben is? Miért érdemes kereszténynek lenni?
Miért legyünk adventisták?
Meg kell vallanom, a válaszok (adventistákét is ideértve) többsége, amelyeket ezekre a mindennél fontosabb kérdésekre kapok, korántsem töltenek el örömmel. Ám itt az ideje, hogy életrajz helyett immár fontosabb dolgokra összpontosítsunk.
Adventisták legyünk, vagy elégedjünk meg a protestantizmussal?
A 2007-es év elején hetednapi adventista oktatási vezetők és az egyházban dolgozó adminisztratív ügyintézők, bizottsági elnökök egy csoportja előtt előadtam egy tanulmányomat, amely „Az adventista felsőoktatás missziótudományi gyökerei, továbbá az adventista misszió és az akadémiai szemléletmód között fennálló folyamatos feszültség” címet viselte. Beszédem lényegében a szükséges és folytonos feszültségről és egyensúlyról szólt, amely aközött van, amit az egyetemi, főiskolai tanárok kívánnak látni a felsőoktatásban, illetve ami a felekezet missziótudományi céljait képezi. Tanulmányomban rávilágítottam az általános keresztény és a kifejezetten adventista problémák közötti párhuzamra is.
Ezt követően a hallgatóságnak lehetősége nyílt feltenni kérdéseit, amikre válaszként kifejtettem azt a meggyőződésemet, hogy ha az adventizmus elveszíti apokaliptikus szemléletmódját, akkor sem egyházként, sem pedig oktatási rendszerként nincs többé értelme létezésének.
Az egyik ügyintéző erre reflektálva meglehetős agresszivitást tanúsított, és kijelentette: arra van szükségünk, hogy elhagyjuk ezt az apokaliptikus jelleget, és inkább az evangéliumot kellene hirdetnünk. Megpróbáltam felhívni rá a figyelmét, hogy helyes értelmezés mellett az apokaliptikus prédikáció pontosan az evangélium hirdetését jelenti. Ám ő továbbra is ragaszkodott saját nézeteihez ezen a területen. Kissé izgatottan kifejtette, hogy az általa vezetett intézmény rohamosan fejlődik, mert ő az apokaliptikus jelleget nélkülöző evangéliumra helyezi a hangsúlyt. Egyértelmű volt, hogy kevés összefüggést lát a két terület között.
Ha a hetednapi adventista intézmények csupán olyan értelemben számítanak kereszténynek, hogy Jézust és a protestáns evangéliumot hirdetik, akkor igazából bármelyik jó hírű protestáns iskola ugyanúgy betöltheti a szerepüket. Ezzel azonban egy mozdulattal félresöpörtünk minden hathatós érvet, amely igazolná a hetednapi adventista iskolák létjogosultságát.
Utólag elgondolkoztam azon, hogy vajon korábban nem eshetett-e ő is áldozatul a fenevadközpontú apokaliptikus prédikálásnak – amiről ennek a fejezetnek egy későbbi szakaszában kívánok’ szólni részletesebben -, vagy esetleg túlságosan ki volt téve egyes adventisták orrvérzésig tartó veszekedésének, amelyet a végidei események aprólékos részletei kapcsán folytattak? Személyében ugyanis egy sikeres, gyakorlatias ügyintézővel akadt dolgom, akinek hagyománymentes intézménye, ahová többnyire nem adventista diákok jelentkeztek, rendkívüli fejlődést mutatott, annak ellenére, hogy eszmerendszere középpontjában nem adventista elv állt.
Másnap egy teljesen más témájú beszélgetésben valaki rámutatott arra, hogy egyre több jómódú, magas iskolai végzettséggel rendelkező adventista szülő küldi gyermekét nem adventista oktatási intézménybe. Minden általunk ismert tény alátámasztotta ezt az igazságot. Beszélgetésünk ettől fogva lényegében arról szólt, hogy miért lehet ez így, és mit lehetne tenni ez ügyben.
Nem hiszem, hogy a válasz egyértelműen elhangzott, de valami azért nyilvánvaló lett előttünk. Ha a hetednapi adventista intézmények csupán olyan értelemben számítanak kereszténynek, hogy Jézust és a protestáns evangéliumot hirdetik, akkor igazából bármelyik jó hírű protestáns iskola ugyanúgy betöltheti a szerepüket. Ezzel azonban egy mozdulattal félresöpörtünk minden hathatós érvet, amely igazolná a hetednapi adventista iskolák létjogosultságát. Még ha elfogadottan jó intézményekről lenne is szó, senki sem állíthatja, hogy feltétlenül szükség van rájuk. Nem mindegy ugyanis, hogy pusztán egy jó iskoláról beszélünk, vagy egy olyan intézménnyel állunk szemben, amelynek megkülönböztetett jelentősége van.
Miért van szükség a Hetednapi Adventista Egyházra?
Milyen szerepet tölt be, és mi a haszna tulajdonképpen a fennállásának? Fontos a létezése, illetve szükség van egyáltalán rá? Esetleg csak egy újabb felekezetről van szó, amely úgy tűnik, egy kissé furcsább, mint a többi általában, lévén, hogy „leragad” a hetedik napnál, és bizonyos táplálkozásbeli elvek mellett foglal állást?
Néhány nappal a konferencia után egy érdekes levelet kaptam az összejövetelek egyik résztvevőjétől, amelyben a következők álltak: „Nagyon is megértem [Dr. X.] álláspontját, mert tudom, honnan származik. Felnőtté válását végigkísérte egyfajta félelem, amelyet a »végidőről« szóló, és a törvény betűjéhez görcsösen ragaszkodó értelmezésekkel plántáltak belé azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy hogyan lehet eljutni arra az állapotra, amikor az ember már nem vétkezik többé. (Édesapám és sokan mások úgy hitték, el kell érnünk ezt a szintet ahhoz, hogy a nagy nyomorúság idején képesek legyünk »megállni Közbenjáró nélkül«.) S mindeközben fültanúja volt megannyi idősebb testvér kétségbeesésének: »lehetek-e valaha elég jó ahhoz, hogy szeressen az Isten« […], ami természetesen nem egyeztethető össze egy sokkal inkább Krisztus-központú filozófiával.
Az azonban az inga igencsak szélsőséges kilengését jelenti, amikor elkótyavetyéljük az eszkatológikus, illetve végidei eseményekkel kapcsolatos örökségünket és hitelveinket, nem is beszélve arról […], mennyi burkolt célzást kapunk a próféciákra vonatkozó történelmi állásfoglalásunkat érintően, de azzal a törekvéssel kapcsolatban is, amely figyelmünk középpontjába csupán a Krisztushoz hasonló jellemet helyezi. Akkor tehát milyen ürüggyel támaszthatjuk alá létezésünk értelmét, s mivel igazoljuk, hogy egy iskolarendszert is működtető egyedülálló felekezet vagyunk? Rendben, megtartjuk a szombatot, [és] a halottak állapotáról szóló tanítást […], ám ha ráakadunk egy másik vallási közösségre, ahol szintén megtartják a szombatot […], akár hozzájuk is csatlakozhatnánk (valaki kedvet kapott átmenni a hetedik napot ünneplő baptistákhoz, például?), és tökéletesen otthonosan mozognánk köreikben. […] Ha így tennénk, nyilvánvalóan el kellene bagatellizálnunk az Ellen White ihletettségére vonatkozó hivatkozásokat, hiszen olyan sok írásában foglalkozik az utolsó napok eseményeivel. Redukáljuk le őt a »vallásos irodalom egy alakjára«, és meg is oldottuk a problémát!”
„Miért gondolja [Dr. X.] mégis azt, hogy a krisztusi jellem és a hagyományos eszkatológikus elvekhez való ragaszkodás kölcsönösen kizárják egymást?”
„Ez az egész vita lényegében arról szól, hogy megpróbáljuk meghatározni, hogy kik vagyunk és merre tartunk? Igenis megéri teljesen egyértelműen a testvérek elé tárni ezt a témát oly módon, hogy az felkeltse érdeklődésüket, s az adventista […] misszióval kapcsolatos megbeszélésekhez vezessen.”
Ezek a gondolatok már többek között a következő kérdéseket is érintik: Miért van szükség a Hetednapi Adventista Egyházra? Milyen szerepet tölt be, és mi a haszna tulajdonképpen a fennállásának? Fontos a létezése, illetve szükség van egyáltalán rá? Esetleg csak egy újabb felekezetről van szó, amely úgy tűnik, egy kissé furcsább, mint a többi általában, lévén, hogy „leragad” a hetedik napnál, és bizonyos táplálkozásbeli elvek mellett foglal állást?
Ezek a kérdések igen összetett témákat vetnek fel az adventizmus természetét illetően. A hitrendszerünkkel kapcsolatban megfelelő egyensúllyal foglalkoznak azokkal a nézetekkel, amelyek kereszténnyé, illetve amelyek adventistává tesznek bennünket, valamint ezek összeegyeztethetőségét vizsgálják. Gondolkodó hívők aligha kerülhetik el az ilyenfajta témaköröket. Valójában erről kellene a legtöbbet beszélgetnünk.
Igyekeztem arra, hogy könyveimben is (lásd például: A Search for Identity /Kik is vagyunk valójában?/) bemutassam: az adventizmus kiegyensúlyozottságáért folyó küzdelem mindig is a hetednapi adventista teológia történelmi fejlődésének középpontjában állt. Az idők során végig vacilláltunk, hogy vajon hitrendszerünknek azokat az elveit hangsúlyozzuk-e a legerőteljesebben, amelyek kereszténnyé tesznek minket, vagy azokat emeljük ki inkább, amelyek egyedülállóan adventistaként különböztetnek meg minden más felekezettől. Egyházunkban manapság a hívők egy részét – ahogyan én hívom őket – a kisajátító adventizmus adventistáinak nevezhetnénk, akik szerint minden, amit az egyház tanít, kizárólag az adventisták sajátsága, s kissé neheztelve veszik tudomásul, amikor a protestáns egyházak közé soroljuk magunkat. A másik szélsőséges oldalt azok az adventisták képviselik, akiket úgy jellemezhetnénk, hogy ők a keresztényies keresztények. Mindazok, akik az egyháznak ehhez a feléhez tartoznak, kitörő örömmel vallják, hogy protestáns közösség részei, s visszarettennek többek között Ellen White kijelentéseitől, a szombat végidei vonatkozásaitól és a mennyei szentély témájától. Istennek hála, a középmezőnyben találunk azért olyan hívőket is, akiket talán az adventista keresztény névvel illethetnénk, s akiknek adventizmusa megkülönböztetett jelentést is hordoz a más keresztényekkel közösen vallott protestáns jelleg keretén belül.
Bár Ellen White más szavakat használt, szinte ugyanezt a helyzetet tárja elénk, amikor egy olyan időszakról ír, amelyben egyes adventisták annyit foglalkoztak a törvénnyel, hogy a végén Gilboa hegyeire jellemző sivárság uralta hitéletüket. Ma is hasonlóképpen nyilatkozhatna azokkal kapcsolatban, akik olyannyira csak a kegyelmet tartják szem előtt, hogy a törvényről teljes egészében el is feledkeztek. A cél a megfelelő egyensúly elérése, ám egyértelmű, hogy ezt nem könnyű megtalálni és szinte lehetetlen fenntartani ebben a kusza, és korántsem kiegyensúlyozott világban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy lelkészi szolgálatunk során ne kellene törekednünk ennek minél nagyobb mértékű megvalósítására.
A vita tárgyát képező Jézus
Mielőtt tovább haladnánk, fontosnak tartom, hogy felhívjam a figyelmet arra az egyértelmű igazságra, miszerint a Názáreti Jézus állításai korántsem tekinthetők politikailag korrekt kijelentéseknek. Nemcsak azt hirdette, hogy az igazság létezik, és Nála található meg, hanem azt is mondta, hogy Ő Maga az igazság, az út és az élet, és senki sem mehet az Atyához, hanem csak Ő általa (János 14:6).
Jézus itt kiállt valami mellett. Sőt, arról is meg volt győződve, hogy nincs minden rendben az emberek vallásos életét tekintve, vagyis egyesek egyszerűen tévednek. Némely álláspontról pedig egyértelműen tudta, hogy azok nem felelnek meg az igazságnak.
Jézus szégyenérzet nélkül, sőt ellentmondást nem tűrően kiállt bármilyen igazságért, ezért nem illene bele a mi huszonegyedik századi kultúránkba sem (s korunk számos egyházában sem lenne helye). Egyszerűen elfogadhatatlannak tartanák ma is, ha némelyeket, különösen a köztiszteletnek örvendő vallásos és értelmiségi vezető személyiségeket képmutatóknak és halottak csontjaival megtöltött, fehérre meszelt síroknak titulálna.
Jézust azonban nem csupán vitatott kijelentései miatt nem tudták elfogadni. Egy másik jellemvonását „szent önteltségnek” is nevezhetnénk. Olyannyira hitt ugyanis Önmagában és politikailag elfogadhatatlan üzenetében, hogy tizenkét – viszonylag tanulatlan – tanítványát felszólította, hirdessék azt az egész világon. Ez a megbízás minden képzeletet felülmúl. Kinek gondolta Magát? Követői kiknek képzelték magukat? S mégis engedelmeskedtek Neki!
Ilyen dolgokat ugyebár nem szokás megtenni anélkül, hogy ne lennénk szilárdan meggyőződve az igazunkról? Nem szenteljük az életünket és minden földi vagyonunkat egy ügynek akkor, ha nem tudjuk biztosan, hogy az igazságot képviseljük. Ha Jézus politikailag megfelelt volna kora elvárásainak, és hiányzott volna belőle a megszentelt öntudatosság, akkor a kereszténység csak néhány évig állhatott volna fenn, mint valamiféle jelentéktelen zsidó szekta, s aztán ismét eltűnt volna a Közel-Kelet vallásos zűrzavarának süllyesztőjében.
A korai adventizmus nagyjából ugyanazoktól a „kulturális hiányosságoktól, szűklátókörűségtől szenvedett, mint amivel Jézus szembesült.
Az a közösség ugyanis hitte, hogy meggyőződése maga az igazság, illetve a jelenvaló igazság az akkori világ számára. Sőt, azt is elhitte, hogy csekély taglétszáma ellenére küldetése van, s üzenete az egész világnak szól.
A huszadik század elején a történelmi protestáns egyházak úgy ítélték meg, hogy misszióterületük túl nagy a számukra, s ezért egyszerűen felosztották a világ bizonyos tájait az anglikánok, a metodisták, a presbiteriánusok, és a többi kisebb felekezet között. Ám az adventisták nem kértek az efféle „ésszerű” megoldásból. Visszautasították ezt a logikus elgondolást, s az egész világot saját befolyásuk alá akarták vonni. Maroknyi kis népként mégis hatalmas elképzeléseik voltak. S vajon miért?
Mert egy, a Jelenések könyvének központi mondanivalóját képező apokaliptikus látomás arra sarkallta őket, hogy üzenetüket az egész világnak hallania kell. Az adventisták tudtára adták a többi felekezetnek, hogy – még ha fel is osztják azok egymás között a munkát -, ők továbbra is minden nemzetet a misszióterületüknek tartanak.
Ha Jézus politikailag megfelelt volna kora elvárásainak, és hiányzott volna belőle a megszentelt öntudatosság, a kereszténység csak néhány évig állhatott volna fenn, mint valamiféle jelentéktelen zsidó szekta, s aztán ismét eltűnt volna a Közel-Kelet vallásos zűrzavarának süllyesztőjében.
A megszentelt öntudatosságról beszélhetünk itt is, nemde? S mégis sikerült nekik! Erre tették fel az életüket, nem sajnálták javaikat sem, s így az adventizmus a kereszténység történetében a legkiterjedtebb egységes protestáns közösséggé vált. Ám sikerükhöz hozzájárult néhány hitbeli igazság politikailag elfogadhatatlannak bélyegzett értelmezése, valamint egyfajta szent öntudatosság is, amelyek egyértelműen rávilágítottak a kereszténység egyéb ágainak hiányosságaira és hibáira, valamint az Úr végidei üzenetének fontosságára. Ennek kapcsán eszembe jut mindaz, amit a feleségem családja áldozott ezért az ügyért. A Bond fivérek annak szentelték életüket, hogy lefektessék az adventizmus alapjait Spanyolországban. Egyikük ott is halt meg, megmérgezték. A nagypapával pedig többször is előfordult, hogy megkövezték és faluról falura üldözték. O is korán vesztette életét. S miért? Miért mentek mégis el? Miért áldozták fel mindenüket?
Ha általánosságban nézzük a dolgokat, mi értelme annak, hogy bármelyikünk is életét áldozza egy bizonyos ügyért? Miért szenteljük egész életünket egyetlen dolognak? Vajon miért ajánlották fel a korai adventisták vagyonukat és gyermekeiket is ennek a küldetésnek? Pusztán azért, mert mély meggyőződéssel hitték, hogy valóban a Jelenések könyvének szívéből származik üzenetük, amelyről az egész világnak értesülnie kell, még mielőtt Jézus visszatér az égnek felhőiben!
Vajon miért ajánlották fel a korai adventisták vagyonukat és gyermekeiket is ennek a küldetésnek? Pusztán azért, mert mély meggyőződéssel hitték, hogy valóban a Jelenések könyvének szívéből származik üzenetük, amelyről az egész világnak értesülnie kell, még mielőtt Jézus visszatér az égnek felhőiben!
A kasztrálás folyamatának bemutatása
A „jó hír” mindezekkel ellentétben az, hogy így a huszonegyedik század legelején, különösen a fejlettebb országokban, az adventizmus már javarészt túllépett az effajta „primitív” és naiv, egyszerű gondolkodásmódon. Végre „felülkerekedtünk, és győzelmet arattunk” azon a megrögzött álláspontunkon, amely szerint rendíthetetlenül ki kell állnunk a felekezetünk által mindeddig képviselt elvekért. Immár gazdagok vagyunk, s politikai szempontból is megfelelő nézeteket vallunk. Igaz, ezáltal elveszítettük azt a megszentelt öntudatosságunkat, amelynek révén egyértelműen tudtuk, hogy üzenetünket az egész világnak meg kell hallania.
S mi lett mindennek a következménye? Az Észak-Amerikai Divíziónak (valamint az egyház más, ide tartozó, fejlett országokban működő körzeteinek) mind a négy – fehérek, feketék, ázsiaiak és latin-amerikaiak – embercsoportjának a tekintetében megcsappant a létszáma. Jóllehet összességében a tagok száma növekszik, ez azonban csupán a bevándorlásnak köszönhető. A tényállás például New York-i vonatkozásban azt mutatja, hogy a fehérek által lakott részen a többséget majdnem teljes egészében a karibi térségből származó tagok képezik, és ez vonatkozik a külsőbb kerületekben megszervezett gyülekezetekre is. Sajnos alig-alig vagyunk képesek már elérni az Egyesült Államokban született fehér, illetve fekete lakosságot ebben a nagyvárosban, s többnyire ugyanez a helyzet a fejlett országok más térségeiben is. Az egyház tagsága szempontjából Nagy Britanniában és Európa döntő részén ugyanezzel a jelenséggel találkozunk.
A probléma részben abban gyökerezik, hogy az adventizmus javarészt elveszítette üzenetének apokaliptikus alapjait. Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy teológusfórumon, amelyen a hetednapi adventista vallást kutatók arra a kérdésre igyekeztek kimerítő választ találni, hogy tulajdonképpen mi végre is lettek ők személy szerint hetednapi adventisták. A különböző előadók a teológia minden területéről képviseltették magukat, s mindannyian nagyon őszintén nyilatkoztak meggyőződésükről. Ám az én meglátásom szerint bizonyságtételük korántsem nevezhető hitelesnek. Okfejtéseikben ugyanis leginkább kulturális szempontokra és emberi kapcsolatokra támaszkodtak, valamint arra a tényre, hogy kora gyermekkoruktól fogva „belenevelkedtek” ebbe a közösségbe – szóval rengeteg érzelgős, vallásos ömlengésnek lehettem a fültanúja.
Úgy véltem, ez eddig rendben is volna a „bennfentesek” számára, de mivel én nem születtem bele ebbe az egyházba, és ezért kívülállónak éreztem magam ezekkel az emberekkel szemben, abból, amit hallottam, voltaképpen semmi sem győzött meg arról, hogy nekem is hetednapi adventistává kellene válnom. Az általuk felsorolt összes dologra máshol is rátalálhatok – sőt, gyakran hitelesebb és olcsóbb kivitelben!
Végül is ilyen háttéren a jövedelmem egy tizede és időm egy hetede meglehetősen eltúlzott járandóságnak tűnik.
Amikor egy egyház minden elvét tekintve a mai viszonyoknak megfelelően túlságosan elfogadóvá, engedékennyé válik, és egyúttal elveszíti az üzenetéhez és küldetéséhez méltó és szükséges megszentelt öntudatosság „megfelelő” mértékét, akkor tulajdonképpen sikerült is kasztrálnia önmagát, még ha továbbra is kérkedik létszámbeli növekedési képességeivel.
Személy szerint semmi nagyszerű értéket nem fedeztem fel ott, ami – ha történetesen már nem lettem volna amúgy is az – arra indított volna, hogy adventista legyek. Természetesen az általuk képviselt hitet sem tartottam volna érdemesnek arra, hogy akár meg is haljak érte, vagy életemet az ebben az egyházban végzendő szolgálatnak áldozzam. De minthogy nem szerettem volna diszkriminatívnak tűnni, tartottam hát a számat, s meghagytam mindenkit a szentimentalista meggyőződésében, illetve abban az állapotban, amit valójában – az adventizmus lényegét tekintve – értelmetlen érzelgősségnek gondoltam.
Közben viszont azon tépelődtem, hogy én személyesen miért is vagyok hetednapi adventista. Emlékszem, azt gondoltam, ha csak ennyiből áll az egész, akkor nincs is igazán megfelelő érv arra, hogy adventisták legyünk, hacsak nem születtünk bele a közösségbe, vagy esetleg társadalmilag és kulturálisan annyira szűk keretek között mozgunk, amelyek semmilyen más kielégítő választási lehetőséget nem biztosítanak.
Magyarán, amikor egy egyház minden elvét tekintve a mai viszonyoknak megfelelően túlságosan elfogadóvá, engedékennyé válik, és egyúttal elveszíti az üzenetéhez és küldetéséhez méltó és szükséges megszentelt öntudatosság megfelelő mértékét, akkor tulajdonképpen sikerült is kasztrálnia önmagát, még ha továbbra is kérkedik létszámbeli növekedési képességeivel.
Vajon valóban értjük, mit jelent a „kasztrálás” kifejezés? Be kell vallanom, jómagam sem vagyok teljességgel tisztában a dolog részleteit illetően. Sem a tárgya, sem az alanya nem vagyok ennek a folyamatnak, de azt hiszem, alapvetően értem a lényegét.
A kasztrálás, sőt még egy adott szervezet saját magán elvégzett kasztrálása a Szentírással foglalkozók körében is nagy múltra tekint vissza, s jó, ha tudod, kedves Olvasó, még az adventizmus keretein belül is jellemzővé vált. Dániel például minden bizonnyal szenvedő alanya volt ennek a műveletnek. Lehetséges, hogy Potifár, aki a fáraó udvarában volt tisztségviselő, szintén ebbe a kategóriába tartozott, s ez némi magyarázattal szolgálhat felesége cselekedeteire.
Jézus megjegyezte, hogy „vannak heréltek, akik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, akiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, akik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért” (Mt 19:12). Origenész, a neves harmadik századi teológus, amint elolvasta a fenti igeszakaszt, előkapta a kést, és kasztrálta magát az Isten országáért. A mások által kiheréltek csoportjába a középkori kórusokban éneklő fiúkat sorolhatjuk, ezzel az eljárással ugyanis kétségkívül biztosítani tudták, hogy hangjuk a velük egykorúakétól magasabb maradjon az évek során. Minden alkalommal, amikor erről szóló beszámolókkal találkozom, hálát adok az Úrnak, hogy a huszonegyedik században élhetek, és egy hangot sem tudok tisztán kiénekelni.
A jó hír azonban az, hogy közülünk, hetednapi adventisták közül is indult valaki a híres kasztrált emberek csoportjának tagja címért. Walter Harper könyvevangélista műtéti úton szabadult meg a kísértéseknek ettől a bizonyos fajtájától, ennek ellenére ezek után kétszer is megházasodott oly módon, hogy mindkét felesége már az esküvő előtt tudott a dologról. Erre a helyzetre Ellen White néhány érdekes tanáccsal reagált. Jó pár évvel ezelőtt pedig találkoztam valakivel, aki azt állította, hogy ő Walter Harper unokája. Teljességgel megrökönyödött, amikor azt mondtam, hogy tudom, kiről van szó. Ahogy azt Te is gondolhatod, kedves Olvasó, én magam még az illetőnél is jobban meglepődtem. A beszélgetés során aztán kiderült, hogy ő tulajdonképpen csak egy mostoha unoka. így már jobban tudtam aludni az éjjel.
Nos, amint azt már korábban is megjegyeztem, nem vagyok teljességgel tisztában a kasztrálás minden következményével, de azt mondják, ez tűnik az egyik leghatékonyabb módszernek arra, hogy a szaporodás folyamatát megállítsuk.
Modern világunkban a vallásos kasztrálás legjobb példája a protestáns liberalizmus, amely az 1920-as évekre,már szakított az olyan „primitív” elképzelésekkel, mint a szűztől való születés, Krisztus feltámadása, a helyettes áldozat, a csodák, Jézus második eljövetele, a teremtéselmélet, és természetesen a Biblia isteni ihletettsége abban az értelemben, hogy olyan mondanivalóval rendelkezik, ami felülmúlja az emberi értelmet, s amelyhez semmilyen más forrásból nem juthatnánk hozzá, csakis az isteni kinyilatkoztatás útján.
Előtérbe került tehát az emberi értelem, mint mindenfajta tudás forrása, a hittételek elvesztették jelentőségüket, sőt, esetenként kifejezetten nemkívánatossá váltak. Jézus pedig, aki meghalt helyettünk, hogy Megváltónk legyen, egy huszárvágással a legnemesebb jellemű emberré silányult, akit méltónak találtak arra, hogy kövessék példáját. Ennek során a kereszténység a vallás szintjéről majdhogynem teljesen lecsúszott a puszta erkölcsiség mezejére.
Az emberi elme eme mesterfogásaival a protestáns liberalizmus tulajdonképpen elveszítette üzenetének megkülönböztető keresztény jellegét. Röviden szólva egyszerűen kasztrálta saját magát.
A végeredmény Amerika jelentősebb felekezeteit tekintve az összesített taglétszám drasztikus, többmilliós nagyságrendű csökkenésében figyelhető meg. Ha példának okáért az 1965-tól az 1990-es évek elejéig tartó időszakot nézzük, akkor láthatjuk, hogy a presbiteriánus egyház taglétszáma 4,2 millióról 2,8 millióra csökkent, vagyis 34%-kal. Ugyanebben az intervallumban a metodistáknál 11 millióról 8,7 millióra, 21%-kal; az episzkopális egyházban 3,6 millióról 2,4 millióra, 34%-kal; és a Krisztus Tanítványai Egyházban is 2 millióról 1 millióra, azaz pontosan a felére apadt a hívek létszáma.
Mindamellett a tagok átlagéletkora is nagyrészt megemelkedett, míg a lelkesedés és a tettvágy természetesen alábbhagyott. A Newsweek nevű újság szárazon, ugyanakkor tényszerűen közölte, hogy „a történelmi egyházak talán éppen azért vannak kihalófélben, mert nem ragaszkodtak teológiai tanításuk sértetlenségéhez”. Stanley Hauerwas, a Duke Divinity School munkatársa még kifejezőbben érvelt, amikor így fogalmazott: „Az Úr eltörli a jelentősebb protestáns felekezeteket Amerika színéről, és mi [pont, pont, pont] meg is érdemeljük.”
Ez a rendkívüli veszedelem számos olyan könyv írójának adott ötletet a témára vonatkozóan, amely igencsak formálta a közvéleményt. The Empty Church: The Suicide of Liberal Christianity (Az üres templom: A liberális kereszténység öngyilkossága) című könyvében Thomas C. Reeves felveti, hogy ezeknek az egyházaknak az egyedüli reménységet az jelentheti, ha visszatérnek az ortodox tanításhoz, s újra felélesztik a mindenható Istenben való hitet, aki ahogy a múltban is, most is képes csodákat tenni.
Az emberek olyan egyházat keresnek, amely magát a kultúra fölé helyezi, s amely rendelkezik megfelelő öntudattal ahhoz, hogy meggyőződéssel higgye, valóban van igazság, és bár léteznek tévtanítások, ő azonban e kettő közül az igazságot képviseli.
Aztán ott van Wade Clark Roof és William McKinney könyve, az American Mainline Religion (Amerika főbb vallási irányvonalai), amelyben a szerzők további taglétszám csökkenést jósolnak a liberális kereszténység körében, még akkor is, ha teológiai tanításuk ismét valamiféle értelmet nyer. Roger Finke és Rodney Stark művükben, a The Churching of America, 1776-1990, Winners and Losers in Our Religious Economy (Amerika vallásossága az 1776-tól 1990-ig terjedő időszakban; avagy vallási gazdaságunk piacának vesztesei és győztesei) című könyvben érveket sorakoztatnak fel, hogy feltárják azt a gyalázatos tényt miszerint „ vallásos szervezetek olyan mértékben erősödnek, amilyen mértékben áldozat címén, sőt a megbélyegzés lehetőségének kilátásba helyezésével jelentős költségeket rónak ki tagjaikra. […], Az emberek egyszerűen hajlamosak az alapján megítélni vallásosságuk értékét, hogy mennyibe kerül az egyháztagságuk – minél többet kell áldozni egy megalapozott pozícióért, annál értékesebbnek tartják magát a vallást is.”
S persze nem feledkezhetünk el a liberalizmus lassú halálát hirdető tanulmány elődjéről, Dean Kelley Why Conservative Churches Are Growing (A konzervatív egyházak növekedésének titka) című művéről. Kelley, aki az Egyesült Metodista Egyház tagja, meglehetősen szókimondó a válaszokat illetően:
A konzervatív egyházak azért növekednek, mert kiállnak az általuk képviselt tanítás mellett. Meglátása szerint, ha valaki manapság még egyáltalán csatlakozik egy egyházhoz, az azért van, mert az a közösség egy egyedülálló igazságot képvisel, és ezzel teljességgel tisztában is van. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek olyan egyházat keresnek, amely magát a kultúra fölé helyezi, s amely rendelkezik megfelelő öntudattal ahhoz, hogy meggyőződéssel higgye, valóban van igazság, és bár léteznek tévtanítások, ő azonban e kettő közül az igazságot képviseli.
Ha mégsem létezik ez az egyedülálló igazság, akkor mi értelme van ahhoz az egyházhoz csatlakozni? Kelley továbbfűzi ezt a gondolatot: így akár a liberális protestantizmust, amely az 1970-es évekre egy átlagos amerikai közösség töredékévé vált, miért ne hagyná ott az ember? S minthogy nem is találtak elegendő okot a maradásra, sok-sok ember keresett új értelmet az életének, és lépett ki a fent említett egyházak valamelyikéből. És ugyanez mondható el ma sok adventistáról is.
Az 1960-as években a liberális protestantizmus jelszavaként már az „aktualitást” nevezhetjük meg, mert mindenképp az adott kultúrához igyekeztek igazodni. Ezzel azonban csak azt bizonyították be, hogy a legrövidebb út, amely a jelentéktelenné válás felé vezet, éppen az aktualitáson, vagyis az azonosuláson keresztül vezet. Ha mélyebben belegondolunk, ugyan kinek van szüksége esetleg nagyobb mértékben arra, ami már amúgy is megtalálható a kultúra egyéb területem?
Az adventizmus éppen azáltal nyert erőt, hogy hirdette, prófétai üzenete van a ma embere számára. És pontosan ez az üzenet az, amelyet ha a 21. századi viszonyoknak megfelelően átalakítunk, megerősíti majd az adventizmus szolgálatát a jelenben, és a jövőben egyaránt.
Azzal persze nincs semmi probléma, ha úgy igyekszünk környezetünkhöz igazodni, hogy a bibliai szempontokat figyelembe vesszük, de ha csupán az igazodáson, a hasonuláson van a hangsúly, akkor jó úton haladunk afelé, hogy az abszolút társadalmi mintát vegyük fel, vagy a társadalom egésze teljességgel elnyelje közösségünket. Egy egészséges keresztény felekezet számára elengedhetetlen, hogy az adott területen érvényes kultúra által képviselt értékek fölé, helyezze a mércéjét, és olyan igazságokhoz ragaszkodjon, amelyekkel szemben az őt körülvevő társadalom akár ellenérzéssel is viseltetik. A történelemben talán a legismertebb kultúraellenes dokumentum a Hegyibeszéd: teljességgel ellene mond ugyanis a szélesebb világ értékrendjének, sőt, a legtöbb egyházénak is!
Mindezek mellett azonban meg kell jegyeznünk azt is, hogy az adott kultúrától való teljes elhatárolódás sem jelent megoldást. Nekünk, keresztényeknek olyan elvek mellett kell kiállnunk, amelyek nemcsak hogy igazak, hanem rendkívül lényegesek is abban a korban, amelyben élünk. Éppen ez a pont az, ahol az adventizmus újat tud mondani, hiszen azáltal is nyert erőt, hogy hirdette, prófétai üzenete van a ma embere számára. És pontosan ez az üzenet az, amelyet ha a 21. századi viszonyoknak megfelelően átalakítunk, megerősíti majd az adventizmus szolgálatát a jelenben, és a jövőben egyaránt.
Másrészről, ha azon kapjuk magunkat, hogy az adventizmus nem tud semmi egyedit és értékeset felajánlani, akkor legyünk őszinték magunkhoz, szedjük a sátorfánkat, és tegyük más módon hasznossá az életünket. Az adventizmus nem térhet ki a döntés elől: vagy értelmet nyer, és jelentőségteljes munkát végez, vagy következik a kasztrálás. A kettő együtt semmiképpen sem működik.
Az adventizmus kasztrálása
Ezek az érvek vezettek el az adventizmus kasztrálásának a gondolatához. Tetszik vagy sem, a modern adventizmus szilárdan gyökerezik a Dániel és a Jelenések könyve apokaliptikus látomásainak üzenetében. Ha a Bibliának ezeket a részeit olvasom, legalább háromféle módot fedezek fel, amiképpen a mozgalom kasztrálhatja magát. S akár hisszük, akár nem, mi adventisták mindegyik módszert elsajátítottuk már.
Az elsőnek a kulcsa a „fenevadközpontú prédikálás”. Rendkívül sokat tűrtünk már az apokaliptikus üzenet efféle elferdítése miatt. Most, ahogy visszaemlékezem az egyházhoz való csatlakozásomra, döbbenek rá, hogy tulajdonképpen mindent tudtam a fenevadakról, de viszonylag keveset a fenevadak Uráról. Jó, ha a maguk helyén tudjuk kezelni a fenevadakat és az idői próféciákat, de még egy jó dologgal való túlzott foglalkozás is járhat rettenetes következményekkel. Mi, akik az adventistáknak ebből a „fajtájából” vagyunk, túlságosan könnyen belelkesedünk, ha az apokaliptikus üzenet részleteiről van szó, s közben elfeledkezünk arról, Aki az egésznek igazából értelmet ad.
Ellen White a következőképpen tapint rá ennek a kérdésnek a lényegére: „Krisztus bűnbocsánatért hozott áldozata a legnagyobb igazság, amelyhez a többi igazság fűződik. Az igazság helyes megértéséért és méltatásáért kutassunk Isten Szavában, Mózes első könyvétől, egészen a Jelenésekig, és a golgotai keresztről áradó fényben tanulmányozzuk azt. […] A kereszten fölemeltetett Isten Fia […] legyen prédikátoraink beszédének alapja.”
Az evangéliumot éppen akkor képviseljük hitelesen, ha az az emberekben meghasonlást támaszt a kultúrával szemben, amelyet maga a kereszt ítél meg, s egyúttal rámutat hiányosságaira.
Be kell vallanom, jómagam is kivettem a részemet a fenevad központú prédikálásból, de idejekorán rájöttem, hogy ha üzenetem ténylegesen nem Isten szeretetében és Krisztus kereszthalálában gyökerezik, akkor egyáltalán nem nevezhető keresztényinek. Ha nem illeszkedik bele ebbe – a mindennél fontosabb keretbe akkor csak egy fenevadakkal rémisztgető igehirdetést tartok, függetlenül attól, mennyire időszerű témát vettem elő.
Ara arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy mind Krisztus keresztje, mind pedig Isten szeretete ellentétes a mai világ én központúságával és harácsolási kényszerével. Mégis úgy hallottam, hogy a világ egyik részén némely adventista vezető úgy állítja be az evangelizálás szerepét, mintha annak az lenne a feladata, hogy az embereket a kultúrába való beilleszkedésben segítse.
Erre egyértelmű nemmel válaszoltam! Az evangéliumot éppen akkor képviseljük hitelesen, ha az az emberekben meghasonlást támaszt a kultúrával szemben, amelyet maga a kereszt ítél meg, s egyúttal rámutat hiányosságaira; ha ellenségeskedést ébreszt bennük a társadalmi normával szemben, amely az erőszakot és a tiltott szexualitást egyszerűen a szórakozás kategóriájába sorolja; s ha elidegenít egy olyan rendszertől, amely több tízmilliót fizet a különböző labdajátékok legjobbjainak, ugyanakkor az általános iskolai tanárokat éhbérért foglalkoztatja.
Amint arra már korábban is utaltam, még az olyan alapvető keresztény elvek is, mint az ellenség szeretete vagy a szelídség értékelése, ellent mondanak a mai társadalmi normáknak. Az ilyen viselkedés egészen egyszerűen nem normális a világ szemében. Valljuk meg őszintén, a kereszténység egy abnormális vallás. Az Úr azt kívánja tőlünk, hogy a világ mércéje szerint abnormálisak legyünk.
Miközben Krisztus életének, halálának és feltámadásának központi jelentőségén gondolkodunk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk az apokaliptikus üzenetet sem. Krisztus éppen az apokalipszis központi üzenetét képezi mind Dánielnél, mind a Jelenések könyvében. Nézzünk néhány erre vonatkozó példát az utóbbiban: Ő az Alfa és az Omega, az Első és az Utolsó, az egyedüli, aki legyőzte a halált, s akinél ott vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai (Jel 1:17-18).
Az első három fejezetben arról olvashatunk, hogy Ő a Feje az egyháznak, aki jár a gyertyatartók között.
A negyedik és az ötödik fejezet arról számol be, hogy Ő a Bárány, aki méltónak találtatott, mert vérét ontotta váltságdíjul az emberekért, s Ő a Júda nemzetségéből való oroszlán is egyben.
A hatodik fejezetben Ő maga a Bárány, aki felnyitja a hét pecsétet.
A tizenkettedik fejezetben szereplő fiúmagzat is Ő, aki felnövekedvén azzá a Báránnyá lett, aki vére által legyőzi a sárkányt.
A tizennegyedik fejezet ábrázolásában Krisztus az égnek felhőiben jön el, hogy learassa a termést.
A tizenkilencedik fejezet pedig a királyok Királyaként és uraknak Uraként mutatja be, aki fehér lovon érkezik, hogy híveinek megváltást hozzon.
Az apokalipszissel kapcsolatban az adventizmus számára az első lépcsőfokot a kasztrálás felé a fenevadakkal rémisztgető prédikálás jelenti – vagyis az olyan igehirdetés, amely nem Krisztust és az Isten szeretetét helyezi minden üzenete középpontjába.
Összefoglalásképpen hadd hívjam fel ismét a figyelmet arra, hogy az apokalipszissel kapcsolatban az adventizmus számára az első lépcsőfokot a kasztrálás felé a fenevadközpontú prédikálás jelenti – vagyis az olyan igehirdetés, amelynek középpontjában nem Krisztus és Isten szeretete áll minden egyes alkalommal. Miközben kezdjük ezeket megérteni, s a végidővel kapcsolatos üzenetünkben egyre inkább eltávolodunk a fenevadközpontú prédikálástól, sohasem szabad elfeledkeznünk arról az igazságról, hogy nem akkor tartunk biblikus igehirdetést, amikor az evangéliumot szembeállítjuk az apokaliptikus tanítással, hanem mikor az evangéliumot és az apokaliptikus üzenetet képviseljük. A helyesen értelmezett apokaliptikus üzenet: evangélium. Ám még az evangélium esetében is fontos, hogy ügyeljünk a megfelelő egyensúlyra. Ha nem így teszünk, a fenevadközpontú prédikálás hibájába esünk.
Mind a második, mind a harmadik módja annak, hogy az adventisták semlegesítsék üzenetüket, szorosan kapcsolódik ahhoz a Krisztushoz, aki János apokaliptikus üzenetének központi szereplője. A Jelenések könyvének ötödik fejezete, amikor is az apostol két megjelenési formával találkozik, mindkét módszert éles megvilágításba helyezi:
Az ötödik vers elmondja, hogy az apostol hall a Júda nemzetségéből való oroszlánról, aki képes felnyitni a világ történelmét tartalmazó könyv tekercsét.
Ám amikor kinyitja a szemét – a hatodik vers szerint -, egy megölt Bárányt lát.
Itt egy különös egységgel találkozunk. Ki hallott már olyan bárányról, amely egyúttal oroszlán is?
Erre a kérdésre még vissza fogunk térni, de előbb vizsgáljuk meg a második módját annak, amiképpen az adventisták semlegesíthetik üzenetüket – vagyis amikor a Bárányt megfosztják mindattól, ami Őt Báránnyá teszi: a „bárányságától”.
Figyeljük meg Jelenések könyvének ötödik fejezetében a Bárányra vonatkozó jellemvonásokat:
A hatodik vers azt írja Róla, hogy megöletett.
A kilencedik vers úgy mutatja be, mint akit azért öltek meg, hogy vérével kifizesse az emberekért a váltságdíjat.
A tizenkettedik vers pedig hirdeti Róla, hogy méltó a tiszteletünkre és dicsőítésünkre éppen azért, mert megöletett.
Ugyanezt hangsúlyozza ki Jelenések könyve 12:11. verse, amelyben a szentek a Bárány vére által győzedelmeskednek, valamint az első fejezet ötödik verse is, amely azt mondja el, hogy Krisztus „ megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által”. Nos, nem kell töviről hegyire ismernünk és értenünk a Bibliát ahhoz, hogy Ian Boxall-hez hasonlóan leszögezzük: „bár János nem fejti ki részletesen, minek a révén történhet meg mindez, a vér említése áldozatra utal.”
Az áldozat mindkét szövetségnek központi témáját képezi. Az Ótestamentumban a húsvéti és a mindennapi áldozatként bemutatott bárányról, valamint az egyéni bűnökért leölt bárányokról és más állatokról olvashatunk. Mindegyik a bűnösök helyett halt meg.
Az Újtestamentum ugyanezt a szimbolikus képet helyezi figyelmünk homlokterébe, amikor is Keresztelő János így kiált fel: „Imé, az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (János 1:29)! Pál a galáciai gyülekezetnek szintén a következőket hirdeti: „ Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, aki fán függ” (Gal 3:13). A korinthusiaknak pedig kifejti, hogy Krisztus „a mi húsvéti bárányunk”, aki „megáldoztatott érettünk” (l.Kor 5:7). Pál tolmácsolásában az evangélium központi mondanivalója, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért” (l.Kor 15:3, lásd még: Ésa 53:5).
Másrészről azonban Pál azt is kihangsúlyozta, hogy a megölt Bárányról szóló tanítást a kereszténység legvisszataszítóbb oldalának tartották, a zsidók számára botránykőnek, a pogányok szemében pedig bolondságnak számított (lásd l.Kor 1:23, 18).
Akár szembe is nézhetünk azzal a ténnyel, hogy a Krisztus áldozati kereszthaláláról szóló üzenetben nincsen semmi logika.
Még a legkevésbé kritikus szempontból is teljes bolondságnak hangzik, ha valaki a világon élt legjobb emberről azt hirdeti, hogy a bűnözők és lázadók csürhéje érdekében halt meg, mert azok így megkaphatják azt, amit pedig meg sem érdemelnek(vagyis a kegyelmet). Az előző gondolatok továbbfejlesztésével akár ki is figurázhatjuk a Szentírásnak a megölt Bárányról szóló egyértelmű tanítását, de ez, az emberi elmétől eredő eszmefuttatás soha nem emelhető egy szintre a bibliai kinyilatkoztatással, amely Istentől származik ezzel a témával kapcsolatban.
Most, hogy gondolatmenetünkben elérkeztünk ide, rendkívül fontos odafigyelnünk a Jelenések könyvének arra az ismételten előforduló kijelentésére, hogy csakis azáltal arathatott Jézus győzelmet, hogy a kereszten vérét ontotta helyettünk. George Eldon Ladd ezt a következőképpen fejezi ki: „[Krisztus] méltósága nem kifejezetten istenségén, az Atyával való kapcsolatán, megtestesülésén vagy tökéletes emberi életén alapszik, hanem áldozati halálában nyilvánul meg.” Egyszóval a Bárány éppen azzal vívta ki a győzelmet, hogy megölték.
Pontosan az értünk és helyettünk megölt Bárányban rejlik a) kereszténység egyedülálló volta. Ellen White rámutat arra, hogy „minden más út az Atyához pusztán emberi erőfeszítést takar.”
A kereszténység középpontját és alapját viszont egyedül a Bárány képezi, aki azért halt meg helyettünk, hogy a maga teljességében biztosítsa számunkra Isten kegyelmi ajándékát.
A kereszténység egyedül Isten Bárányában nyer értelmet, aki megöletett, s akinek vére festi meg az üdvösségre vezető utat oly módon, amely eltér minden emberi törekvéstől. Ha a kereszténységből kirekesztjük a helyettünk meghalt Bárányt, emberi erkölcsösségnél többünk nem marad.
Úgy hiszem, hogy a kereszténység egyedül Isten Bárányában nyer értelmet, aki megöletett, s akinek vére festi meg az üdvösségre vezető utat oly módon, amely eltér minden emberi törekvéstől. Ha a kereszténységből kirekesztjük a helyettünk meghalt Bárányt, emberi erkölcsösségnél többünk nem marad.
Természetesen semmi kifogásom az erkölcsös és jó élet ellen, ám a megölt Bárány nélkül semmiben sem reménykedhetünk. Még világosabban így fogalmazhatnánk: Krisztus értünk végzett megmentő munkája nélkül az erkölcs nem adhat életet, s jósága ellenére is csak halálhoz vezet. Éppen ez az a pont, ahol az 1920-as évek szabadelvű hívei letértek a helyes útról. A Bárányt megfosztották a lényegétől, ám egyúttal önmagukon végre is hajtották a „ kasztrálás ” műveletét. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy János apokalipszisének abszolút középpontjában a megöletett Bárány áll.
Mindez elvezet bennünket a Júda nemzetségéből való Oroszlánhoz és Vele együtt a harmadik módszerhez is, amelynek „segítségével” mi adventisták semlegessé, vagyis értéktelenné tehetjük üzenetünket. Mielőtt azonban továbbgondolnánk ezeket, fontos, hogy megvizsgáljuk az összefüggést a Jelenések könyvében szereplő jelképek, a Bárány és az Oroszlán között. Azon kívül, hogy mindkettő Krisztusra utal, a fő szempont, amely összeköti őket: az erőszak. A Jelenések könyvében mind a kettőhöz az erőszak fogalma társul: a Bárányt leölik, az Oroszlánt pedig tettei alapján jellemezhetjük vele. A Bárány és az Oroszlán szimbólumaihoz köthető, kétféle értelemben vett erőszak egy szokatlan kifejezésben: a „Bárány haragja” (Jel 6:16) birtokos szerkezetben egyesül. Ugyan ki hallott már haragvó bárányról?
Harag! Ez a mindenképpen kellemetlen fogalom, amelyhez ráadásul még erőszak is társul, politikailag inkorrektnek, elfogadhatatlannak számít, és minden jó adventistát kissé kellemetlenül érint. Nekem személy szerint két évtizeden keresztül sikerült figyelmen kívül hagynom ezt a kifejezést. Szomorú igazság azonban, hogy – még ha meg is szabadulnánk a fenevadközpontú igehirdetés fertőjéből -, egyéb nehezen érthető bibliai témák is felmerülhetnek.
A harag pedig éppen ilyen téma, amelyet egyszerűen nem kerülhetünk ki. Könnyen lehet, hogy egyes teológusok nem igazán kedvelik, az Úr számára azonban igencsak népszerű ez a fogalom. A Szentírásban több mint 580 utalást találunk Isten haragjával kapcsolatban, s a Jelenések könyvében János sem fukarkodik vele. Temérdek írás született azzal a szándékkal, hogy valamiképpen kimagyarázzák Isten haragját, de végső soron a Júda nemzetségéből való Oroszlán fog közbelépni, és véget vetni a bűn problémájának.
Ne értsük félre a dolgokat! Az Úr haragja nem az emberéhez hasonló érzelmi kitörés. Épp ellenkezőleg, az Ő haragja pontosan szeretetének következménye. Isten ugyanis gyűlöli a bűnt, amely tönkreteszi és teljesen elpusztítja teremtményei életét és boldogságát. „Elfáradt” abban, hogy nap, mint nap szembesülnie kell kisbabák halálával, rákkal és vaksággal; erőszakkal, gyilkossággal és tolvajlással; holokausztokkal, Ruandákkal és Irakokkal.
Ha tehát a kereszténység létjogosultságát egyedül a megölt Bárány adja, akkor az adventizmus számára ugyanezt a Júda nemzetségéből való Oroszlán biztosítja csupán. Az Oroszlán nélküli adventizmus nemtelen, lényegét vesztett vallásossághoz vezet, éppen úgy, mint ahogy a megölt Bárányt üzenetéből kirekesztő kereszténység is csak egyfajta nemtelen, jelentéktelen formalitássá válik.
A maga idejében az Úr válaszolni fog az oltáránál ekképp kiáltó lelkeknek: „Uram, te szent és igaz, meddig [kell várni] még” (Jel 10:6), – hogy lezárd ezt a borzalmat, amit mi a világ történelmének hívunk? W. L. Walker találóan fejezi ki magát, amikor azt mondja, hogy Isten „haragja csak azért öntetik ki a Földre, mert Ő maga a szeretet, és mert a bűn az, ami megsebesíti gyermekeit, s ezáltal ellentétben áll az Ő szeretetteljes szándékával.” Alan Richardson pedig arra a tényre mutat rá, hogy „a protestáns teológiának csak egy elkorcsosult válfaja kísérelte meg, hogy szembeállítsa egymással Isten haragját és Krisztus kegyelmét.”
Amint arról a Szentírás is bizonyságot tesz, az Úr nem nézheti és nem is fogja a végtelenségig tétlenül nézni, ahogy teremtményei szenvednek, hanem megítéli a bűnt, amely pusztítja népét, s nekünk meg kell értenünk, hogy a Bibliában szereplő haragnak pontosan az ítélet az igazi értelme. Az Úr megítéli a bűnt, és végül teljességgel eltörli azt.
Itt jön a képbe a Bárány haragja, és itt lép színre a Júda nemzetségéből való Oroszlán, aki a Jelenések könyve 19. fejezetének eseményeiben érkezik meg fehér lovon a mennyből, hogy véget vessen a bűn problémájának, és az ezzel együtt járó állandó nyomorúságnak.
Az igazság egészen egyszerű: ha csak Isten Bárányával vagyunk hajlandóak foglalkozni, az evangéliumnak csak a felét fogadtuk be a szívünkbe. A Bárányt már leölték, Isten gyermekeinek szenvedése azonban még mindig nem ért véget. A Bárány művének csúcspontja akkor érkezik el, amikor Júda nemzetségéből való Oroszlánként lép fel az időknek végén. Vagyis ekkor nyilvánul majd meg a Bárány haragja.
Az apokalipszis üzenetének lényege a bűn végéről, valamint egy új égről és új földről szóló beszéd. Tulajdonképpen az adventizmus teljes egészében az apokalipszist hirdeti. Ha tehát a kereszténység létjogosultságát egyedül a megölt Bárány adja, akkor az adventizmus számára ugyanezt a Júda nemzetségéből való Oroszlán biztosítja csupán. Az Oroszlán nélküli adventizmus nemtelen, lényegét vesztett vallásossághoz vezet, éppen úgy, mint ahogy a megölt Bárányt üzenetéből kirekesztő kereszténység is csak egyfajta nemtelen, jelentéktelen formalitássá válik.
Az Úr minket, hetednapi adventistákat nem nagytekintélyű prófétáknak hív el, hanem azt bízza ránk, hogy hirdessük az Oroszlán és a Bárány üzenetét.
Ez bizony egy jelentőségteljes üzenet! Itt lép a színre a következő népszerűtlen fogalom: a félelem. Amint azt Jelenések könyve 14:7. versében is olvashatjuk: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája.”
Milyen utálatos kifejezés ez Istennel kapcsolatban! Hiszen ha belegondolunk, arra szólítjuk fel az embereket, hogy „féljék az Istent”, s ezzel máris politikailag inkorrektnek, elfogadhatatlannak számítunk, – így a 21. század elején. Néhányan a követezőképpen érvelnek: „Ebben a szövegkörnyezetben az Istent félni azt jelenti, hogy kifejezzük az iránta való tiszteletünket és hódolatunkat.”
Ha lényegtelenné tesszük és elkendőzzük a bűn igazi jelentését, akkor egy, a valódiságát tekintve „kasztrált”, jelentéktelen Bárány és egy nemtelen, lényegtelen Oroszlán képezi majd vallásosságunk alapját. Mindent összevetve: az ilyen gondolkodásmód nemtelen igehirdetéshez vezet, és a vallás értelmét veszíti.
És ez valóban így van. Itt azonban a másik jelentésében is értendő: a felszólítás arra is vonatkozik, hogy tényleges féljünk attól, Aki nem fogja a végtelenségig eltűrni a bűnös viselkedést, életmódot, és cselekedeteket, amelyek egyre inkább tönkreteszik gyermekei életét. Ez a kifejezés ugyanis a félelemnek azt a vonatkozását is magában hordozza, amelyet azok éreznek majd, akik egykor így kiáltanak „a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától: Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?” (Jel 6:16-17). Nem így van tehát, hogy rendkívüli mértékben elvakítja hitbeli látásunkat, ha az itt említett félelmet csupán tiszteletnek és hódolatnak véljük?
Talán a valódi istenfélelem megértésének nehézségét valójában az okozza, hogy túl sok keresztény tette már nemtelenné, lényegtelenné a bűn bibliai fogalmát. Elfeledkeztünk Pál mennydörgő szavairól: „Mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róm 3:23), s „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6:23). Ha lényegtelenné tesszük és elkendőzzük a bűn igazi jelentését, akkor egy, a valódiságát tekintve „ kasztrált” Jelentéktelen Bárány és egy nemtelen, lényegtelen Oroszlán képezi majd vallásosságunk alapját. Mindent összevetve: az ilyen gondolkodásmód nemtelen igehirdetéshez vezet, és a vallás értelmét veszíti.
A Jelenések könyvének ébresztő felhívása
János apokalipszise általánosságban is egy ébresztő felhívás a világ, de különös hangsúllyal az adventisták számára.
Ez a könyv arra szólít fel minket, hogy immár ne viszonyuljunk közömbös, nemtörődöm módon az Úrhoz és a nagy küzdelem ügyéhez, hanem foglalkozzunk végre azokkal az égető problémákkal, amelyek korunkat és környezetünket sújtják.
Túl régóta azon igyekszünk, hogy az Urat amolyan kedves, huszonegyedik századi úriembernek állítsuk be, mint valamiféle adventista értelmiségit vagy egy jóindulatú orvost, aki a Loma Linda Egyetemen dolgozik.
Túl régóta úgy képzeljük el Istent, mint valami fogatlan, öreg nagypapát, vagy mint egy olyan mesebeli figurát, aki Artúr bácsi esti történeteiben szerepel, amikor is mindenki, aki kedves és jó, soha el nem fogyó édességet kap. C. S. Lewis rátapintott a lényegre, amikor úgy fogalmazott, hogy amit a legtöbb ember akar, az „nem igazán egy mennyei Atya, hanem inkább egy mennyei nagypapa” – aki csupa „szenilis jóindulat”.13
János apokalipszise minden ehhez hasonló véleményt elítél. Ez a könyv ugyanis ítéletet mond posztmodern gondolkodásmódunk felett, amely igyekszik elkerülni a hitbéli igazságok bármilyen konkrétumát, s ehelyett inkább a ködösített, homályos lelkiséget részesíti előnyben.
A felhívás arra vonatkozik, hogy lépjünk túl a fenevadakkal rémisztgető igehirdetésen, s az apokaliptikus üzenet minden más formában történő ellehetetlenítésén, s vizsgáljuk meg újra a végidei látomást abból a szempontból, hogy vajon mi mondanivalója lehet mind az adventizmus, mind pedig a huszonegyedik századi világ számára.
János apokalipszise egy új égről és egy új földről szól. János apokalipszise a Bárányt és az Oroszlánt hirdeti. Könyve tehát felhívás a hetednapi adventisták számára, hogy a Biblia utolsó könyvének ne csupán a szépségeit vegyék észre, hanem
(1) a benne rejlő erőt és erélyességet, valamint
(2) a mai korunknak szóló üzenetét is.
Segítsen minket az Úr, hogy megfelelőképpen reagáljunk annak a könyvnek az üzenetére, amely erős, élettel teli néppé tett bennünket. Üzenetünk van az Oroszlánról és a Bárányról, s félő, hogy ezt az üzenetet meghamisítjuk, vagy el is veszítjük.
A felhívás arra vonatkozik, hogy lépjünk túl a fenevadközpontú igehirdetésen és az apokaliptikus üzenet minden más formában történő ellehetetlenítésén. Vizsgáljuk meg újra a végidei látomást abból a szempontból, hogy vajon mi mondanivalója lehet mind az adventizmus, mind pedig a huszonegyedik századi világ számára.
Második fejezet
AZ APOKALIPTIKUS PRÓFÉCIA ÉS AZ ADVENTISTA TÖRTÉNELEM – EGY MÁSIK SZEMSZÖGBŐL
Ezt már csak akkor tudjátok meg, hogy mit akar elmondani, ha megrendelitek a kiadótól és alaposan- inkább többször, mint egyszer – elolvassátok, megbeszélitek. (D.O.)
Egy kis kedvcsináló.
„….Ebben a fejezetben az apokaliptikus látomást és az adventista történelmet vizsgáljuk meg. Rendkívül fontos ez a téma, mert a hetednapi adventisták mindjárt a kezdetektől fogva úgy tekintettek magukra, mint akiket Isten szolgálatra hívott el, és prófétikus küldetéssel bízott meg. Az adventista egyház sohasem vélekedett úgy magáról, mintha csak egy újabb felekezet lenne a többi között. Éppen ez a gondolkodásmód adott erőt az advent mozgalom kiteljesedéséhez. Igaz ugyan, hogy egy protestáns felekezetről van szó, mégsem lehetett soha csupán „protestánsnak” nevezni. Inkább azt mondhatnánk, hogy egy olyan protestáns egyházról van szó, amely az egész világnak szóló prófétikus üzenetet kapott, ennek az üzenetnek a központjában pedig Isten Báránya és az apokaliptikus látomásban szereplő, Júda nemzetségéből való Oroszlán áll….”