Peter de Rosa jezsuita szerző könyve a pápaságról (részlet)
A
rómaiak a keresztényeket zsidó szektának tartották, és ezért a társadalom ellenfeleinek számítottak. Azzal gyanúsították őket, hogy saját királyuk van. Péter azonban tudta, hogy Krisztus soha nem akart a császár vetélytársa lenni, és hogy a keresztények nem hazaárulók, csak azért, mert Jézust imádják. A hit más, mint az állampolgárság, ám elősegíti, hogy a keresztények jobb állampolgárok legyenek.
Néró császár ezt másként látta. Élvezte, hogy üldözhette ezeket a lázadókat. Arra kényszerítette a keresztényeket, hogy szerepet játsszanak a cirkuszban. Vadállatbőrbe varratta őket, és ízekre szaggattatta a szerencsétleneket.
64. július 19-én Róma lángba borult. A körülmény gyanús volt. Néró az egykori Antiumban – ma Anzio – élvezte a tengeri levegőt. A korabeli tűzoltóság, a triumviri nocturni szabadnapot kapott. A tűz egy héten át pusztított, és Róma városának tizennégy kerületéből tíz teljesen leégett. Amikor Néró visszatért Rómába, Poppaea császárné és Aliturus, a színész azt sugdosta a fülébe, természetesen a keresztények a felelősek.
A Quintillianus kies mezőjén álló cirkuszban a keresztényeket ehhez képest sújtotta a büntetés. A cirkuszt, amelynek középpontjában állott a heliopoliszi obeliszk, minden éjjel élő fáklyákkal világították meg; a keresztények, férfiak, nők és gyermekek keresztre feszítve égtek. Valóban nagyon látványosan haltak meg. Majd az elsőket sokan mások követték. A tűzvész után nem sokkal Péter apostolt is letartóztatták. A saját halálát is félelem nélkül várta. Úgy vágyakozott Istenéhez, miként Jézus
.A kívánsága hamarosan teljesült. Egy napon kivezették a börtönből a vakító napfényre, a friss levegőre, amitől majdnem elállt a lélegzete, keresztet helyeztek a vállára, és ráparancsoltak, hogy induljon el. A hír gyorsan elterjedt, és hamarosan Linus püspök is ott termett. A nagy halász elindult Jézusához. Távolról is nagyon soványnak és gyengének tetszett, a hosszú fogság megtörte. Mégis, boldogság sugárzott az arcáról.
Amikor a cirkusz északi részét elérték, Péter a Mestere iránti tiszteletből azt kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék meg. A katonák nem sokáig kérették magukat. Az elítélt utolsó kívánságát a lehetőség szerint mindig tiszteletben tartották. Az idős embert gyorsan elérte a halál, mivel a vér a fejébe tódult. Az eszméletét veszítve ment át a dicsőségbe.
Pétert még azon az éjszakán levették a hívei a keresztről, és a városfalhoz közel temették el, oda, ahol a cirkusz áldozatait rendszerint elhantolták. A sírja a Via Cornelia első mérföldkövénél volt. 30 évvel később Anakletos pápa egy kicsi oratóriumot építtetett afölé, ahová három-négy személy imádkozni betérhetett
.A római író Tertullianus ezt írja. „Orientem fidem primus Nero cruentavit… (Néró volt az első, aki a növekvő hitet vérrel szennyezte be.) …Pétert – miként Krisztus megjövendölte – más valaki övezte fel, amikor a keresztfára kötözték; Pál viszont élt a római polgárok szabadságával… milyen boldog az az egyház, amelynek a tanítását a mártírok vérével írták.”
Ám nem volt távoli az az idő, amikor Péter utódai többé már nem szolgák, hanem a világ urai lettek. Bíborba, bársonyba öltöztek, mint Néró, és pontifex maximusnak hívatták magukat. A „halászt” az első pápának nevezték el, de nem a szeretet erejére hivatkoztak, hanem arra a hatalomra, amelyet megszereztek; és úgy is cselekedtek, mint Néró
.A keresztények elfordulnak Jézustól, és azt teszik másokkal, amit korábban velük cselekedtek, sőt, még rosszabbat. A vallás, amely büszke volt arra, hogy szenvedéssel győzte le az üldözést, a legüldözőbb vallássá lesz, amelyet valaha is látott a világ. Azt a fajt is üldözi később, amelyből Péter és Jézus is származott. Majd Krisztus nevében megparancsolják a kínzást… és keresztre feszítik a másként gondolkodókat. Megkötik a szövetséget a trón és az oltár között, és azt akarják, hogy a trón az oltár oltalmazója és a hit védelmezője legyen. Az lesz a meggyőződésük, hogy a trónnak (az államnak) minden alattvalóját kényszeríteni kell a keresztény vallás felvételére. Nem veszik észre, hogy Péter tiltakozott az ilyen kötődés ellen, s ezért halt vértanúhalált.
Az apostolnak a vatikáni dombon bekövetkezett halála után három évszázaddal az egyház nagy lett, és hatalmas befolyással bírt. Engedett a kísértésnek, és a császár oldalára állt.
A nagy kísértés
Eljön a virradat. A Nap aranysugarai pásztáznak a halmokon. A Nap-korong még nem bújt elő, és nagy csönd honol.
A csöndet csupán a pacsirták lüktető zenéje és egy kutya ugatása töri meg a campagnai síkságon. A Nap felbukkan a láthatáron, és új hang hallatszik; egy hadsereg vonulásának moraja. Porfelhő emelkedik az északi út felől. A porból és a ködből fegyelmezetten lépkedő fegyveres férfiak sorai bontakoznak ki. A pajzsokon és a zászlókon a sereg jelképe átlósan olvasható, Krisztosz (Krisztus). Legelöl lovagol a főparancsnok. Egy pompás telivéren vonul Konstantin, egyeduralomra vágyakozva. Az esélyét nem túlozhatja el. A vetélytársának, Maxentiusnak jobb a kilátása, az ő seregei erősebbek, s pihentebbek. Neki csak Róma falai mögött kell maradnia, és akkor legyőzhetetlen. Konstantin azonban vonul tovább, neki nincs más választása. Ő ízig-vérig katona, aki a végsőkig akar harcolni.
Az előző napon nagy és szokatlan élményben volt része. Nála senki sem imádta hűségesebben Sol Nap-istent; Apollót is tisztelte. Az arcával a Nap felé fordulva, térdelve imádkozott a kiáradó istenséghez, és akkor hirtelen látomást látott. Szédület fogta el, vagy káprázat? Álom volt? A Napból fekete sugarak lövelltek alá, és egy név visszhangzott fejében, Krisztosz. Az anyja, Heléna már korábban kereszténnyé lett. Ő állandóan Krisztusról áradozott, Konstantin azonban nem hallgatott rá, egészen eddig a pillanatig. Egy túlvilági hangot hallott, amely ezt mondotta neki.
„E jelben győzni fogsz.”
Bár tudja, szalmaszálba kapaszkodik, mégis, megparancsolja a tisztjeinek, hogy a zászlókra a birodalmi sas helyébe Krisztus jelképét tegyék. Erről a Krisztusról azt hallotta, hogy állítólag feltámadt a halálból. Most, amikor meg kell majd ütköznie Maxentiussal, kipróbálhatja ezt a fogást.
Menet közben a hívei arról tájékoztatják, hogy Maxentius elhagyta a várost, és a Rómától 9 mérföldnyire északra fekvő Saxa Rubra felé tart. Ekkor döbben rá, hogy van még esélye a győzelemre. Az út ott két hegy között egy keskeny szoroson át vezet. Gyorsan tervet készít, hogy Maxentius visszavonulási lehetőségét elzárja. Az éjszaka buzgón imádkozott a Nap-istenhez, és mellékesen az új Isten nevét is áhítattal emlegette.
Másnap reggel, 312. október 27-én türelmetlenül várja a Nap-felkeltét, mert meg akar bizonyosodni afelől, hogy Jézus vele van. Majd kiadja a parancsot a támadásra. A milviói hídnál bekeríti az ellenséget, amely pánikszerűen próbál menekülni. Maxentius a Tiberis folyóba ugrik, így próbál egérutat nyerni. A fegyverzete azonban lehúzza, és vízbe fullad sok katonájával együtt.
Konstantin diadalmasan bevonul Rómába, új császárként és az új isten kegyeltjeként.
Rövid idő múltán tárgyalást kezd az új pápával, Szilveszterrel, aki római püspökként az óvatos Miltiades utódja. Szilveszter, miként később is sok más egyházfejedelem, nem tartja szokatlannak, hogy egy marcona katona az ellenfélen aratott győzelem nyomán hinni kezdjen a megfeszített Krisztusban.
Így kezdődött el a végzetes szövetség a császár és a pápa, a trón és az oltár között. Ez azután a katolikus ortodoxia szerves részévé vált
.Konstantin császár sohasem mondott le a pogány államvallás fejét megillető pontifex maximus címről. Amikor a diadalíve 315-ben elkészült, a győzelmét „az istenség ihletésének” tulajdonította, minden közelebbi megjelölés nélkül. A pénzérméire változatlanul a Nap-isten képét verette. Nem törölte el sem a Vesta-szüzek intézményét, sem a győzelem istennőjének oltárát a szenátusban. A kereszténységet egyetlen pillanatra sem nyilvánította államvallásnak.
Konstantin 274-ben született Constantinus és egy egyszerű ágyas, Heléna fiaként. Tulajdonképpen nem lett volna joga a császároknak kijáró tisztelethez. A koronáját a kardjával szerezte. Kétszer nősült; 326-ban a fiát, Crispust, aki az első feleségétől született, meggyilkoltatta. A második feleségét egy fürdőkádban fojtotta meg. Megölte a 11 éves unokaöccsét is, majd pedig a sógorát is, miután esküvel biztos elvonulást ígért neki. A keresztényeket nem üldözte, csak a rokonait és a barátait.
Távol állt attól, hogy példás keresztény fejedelemnek nevezhessük. Egész életében inkább hidegvérű politikusnak bizonyult, akit kíméletlen és szörnyű hataloméhség jellemzett, ahogy Jacob Burckhardt írja róla. Támogatta a kereszténységet, mert hasznosnak tartotta, mivel egy döntő csatában győzelemhez segítette. Az egyház alkalmazkodott hozzá, anélkül, hogy a házassági ügye zavarta volna, mert az egyház számára így volt előnyös.
Nem sokkal ezután Konstantin szövetséget kötött a keleti vetélytársával, Liciniusszal. Ez az egyezmény milánói ediktum néven ismeretes
.„Hosszú idő óta az a véleményünk, hogy a vallásszabadságot nem szabad korlátozni. Sokkal inkább mindenkinek őriznie kell a gondolatát és a kívánságát, hogy képes legyen a lelki dolgokat úgy tekinteni, ahogyan akarja. Ezért megparancsoltuk, mindenkinek engedjék meg azt a hitet vallani és gyakorolni, amelyet akar….”
Ez példás kifejezése volt a minden embert korlátozás nélkül megillető vallási jognak. Az általa képviselt türelem lehetővé tette a keresztények számára, hogy előjöjjenek a katakombákból, és teljes polgárjogot kapjanak. Tragédia, hogy ezt az elvet a katolikus egyház sohasem fogadta el. Ezért tagadta meg másoktól a vallásszabadságot, mindenütt, ahol a hatalmat birtokolta. Amikor a vesztfáliai béke 1648-ban kinyilvánította, hogy „azok a polgárok, akiknek a vallása a földesurukétól különbözik, ugyanolyan joggal bírnak, mint a többi polgár”.
X. Ince pápa ezt elítélte. A vallásszabadság hasonló dokumentumait a katolikus egyház évszázadokon át keresztényellenesnek, károsnak, veszélyesnek és ateistának minősítette, és átokkal sújtotta. Különös, sőt, fonák dolog, hogy az egyháztörténelem egyetlen dokumentuma sem tanúsít olyan mérvű türelmet és bölcsességet, mint az a milánói ediktum, amelyet két vérszomjas császár adott ki.
380-ban valami olyan történt a kereszténységgel, amely méltán lepte volna meg Jézust, és Pétert is. A római birodalom hivatalos vallásává lett. Lord Acton szavaival, „az abszolutizmus aranyozott mankója” szerepét kapta.
Kezdetben az állam beleavatkozott az egyházi ügyekbe, és megkísérelte a vallást a római jogrend sajátos igénye szerint formálni. Ettől kezdve az egyház, amely tömegmozgalomként és a lelki felszabadulás eszközeként indult, a konzervativizmus mintaképe lett, és az is maradt a mai napig. A főpapok nagyon gyakran szövetkeztek a gazdagokkal a szegények ellen. „Az esetek többségében jobbra, és nem balra húztak. Ösztönösen jobban féltek a kommunizmustól, mint a fasizmustól.”
Idővel azután az egyház fordított egyet a dolgokon, és az avatkozott bele a fejedelmek ügyébe. A pápák császárokat neveztek ki, sőt, császárokat buktattak meg. És azt kívánták tőlük, hogy az alattvalóikat kínzással és halállal fenyegetve, a keresztény hit felvételére kényszerítsék. A végeredmény a mai kereszténység. Sok tekintetben ez a legnagyobb kulturális erő, amit valaha is látott a világ. Az ár viszont, amelyet ezért az evangélium igazságának fizetnie kellett, félelmetesen nagy.
Ez még azonban a jövő dolga. A Konstantin után következett időben a tekintélyessé vált egyház örült, hogy a pax romana előnyét élvezhette; az egyetemesen elfogadott nyelvet, az egységes jogrendet és a jó úthálózatot, amely segítette Jézus evangéliumát az egész birodalomban elterjeszteni.
Az egyháznak nem kellett tovább félnie az üldözéstől. A veszély immár csak a zsidókat és a hitetleneket fenyegette. Ők lesznek majd azok, akiket a keresztre feszített zsidó, Jézus nevében kínozni, elégetni és megfeszíteni fognak.
Az ősegyház pápái
Gregorovius, a német egyháztörténész írja, hogy az V. században élt I. Leóig egyetlen, történelmileg jelentős püspök sem ült Péter székében. Jó oka volt ennek. Az első időszakban a keresztény közösség fő törekvése arra irányult, hogy az ellenséges környezetben az életfeltételt biztosítsa. A zsidók szemében ellenszenvesek voltak a keresztények, a rómaiak pedig gyanúsnak tartották őket, hiszen nem imádták a pogány isteneket. Sőt, mivel megtagadták a katonai szolgálatot, a polgári megbízhatóságuk iránt is kétely merült fel. Ennek ellenére terjedt a kereszténység, különösen a rabszolgák, a szegényebb népréteg körében. Ők a hegyi beszédet és Jézus üzenetét forró lelkesedéssel fogadták. Hiszen Jézust is rabszolgaként feszítették keresztre, és Isten, a test feltámadásának zsengéjeként, feltámasztotta Őt a halálból.
Amikor az egyház előjött a homályból, és amikorra a Néró és Diocletianus alatt elszenvedett üldözés már emlék volt csupán, akkor kezdtek a dolgok rosszra fordulni. Ennek az előjelei már Konstantin megtérése előtt feltűntek.
Marcellinus 304-ben bekövetkezett halála után négy évig nem volt Rómának püspöke, mert a keresztény gyülekezet megoszlott a tekintetben, hogy az egyházba visszatért hitehagyottak gyakoroljanak-e bűnbánatot, vagy nem. Jóllehet, nagyon nehéz időszak volt ez a hit szempontjából, sőt, az eretnekség is felütötte a fejét, a püspök (pápa) választása nem bírt rendkívüli jelentőséggel.
Konstantin császár után az egyház tekintélyének növekedésével megjelent az átkos civódás. Az egyház földbirtokhoz és előjoghoz jutott. A diakónusok és papok rendjébe alkalmatlan jelöltek is bekerültek. A mammon és Isten éles ütközetének területe lett az egyház
.Keserű ízű vetélkedés tört ki egy-egy pápa halála után. Például 366-ban Liberius elhunytával mindkét párt utódot választott. Ursinus lett az egyik pápa, Damasus a másik. Heves utcai harc után Ursinus hívei elsáncolták magukat az éppen elkészült Santa Maria Maggiore-bazilikában. Damasus hívei felmásztak a tetőre, azon rést vágva, gerendákat és köveket zúdítottak a bent levőkre. Időközben mások a főbejáratot ostromolták. Amikor ott sikerült behatolniuk, három napig tartó véres harc kezdődött. Végül 137 halottat kellett eltávolítani, valamennyien Ursinus hívei voltak.
Ursinust a császári helytartó száműzte, de a Santa Maria Maggiore véres harca szennyfoltot hagyott Damasus pápaságán. Ezt ellensúlyozandó, Damasus, mint „Péter utóda”, hangsúlyozta a lelki hatalmát, jóllehet, ezt az igényt, miként már említettük, az egyházatyák nem ismerték el.
„Csak 382-ben érvényesült Damasus pápasága alatt a péteri szöveg (Te vagy Péter) úgy, mint a primátusi igény teológiai és bibliai igazolása” – írja Henry Chadwick.
Időközben a római püspök hatalmas földesúr és világi vezető lett. Furcsa ellentmondás, miszerint a pápák attól lettek igazán pápák, hogy a vallási szerepük mellett világi hatáskört is kaptak. „Mindennek eredménye az a pápaság lett – írja Jeffrey Richard A pápák és a pápaság a korai középkorban című művében –, amelynek hatalma a legmerészebb álmon is túltett.”
Damasus jó példa erre. Ő vérontás révén került a hivatalába. Erőszakkal vált nagyon hatalmas és gazdag emberré. Amikor a római prefektust, aki számos pogány papi címet is viselt, felszólította, hogy térjen át a keresztény hitre, az így válaszolt. „Szívesen megteszem, ha római püspököt csinálsz belőlem.” A korabeli író, Ammianus Marcellinus azt javasolta, hirdessenek versenyt e komoly anyagiakkal járó pozíció betöltésére. „Mert ha ezt a tisztet valaki elnyeri, békeidőben olyan vagyonra tesz szert, hogy az adakozók nagylelkűsége révén állandóan kocsikázhat, szebbnél szebb ruhába öltözhet, és olyan fogadást adhat, amelynek fényűzése még a császári vendéglátást is felülmúlja.”
A Damasus megbízásából Rómában tartózkodó neves aszkéta és egyházatya, szent Jeromos leírásából tudjuk, milyenek voltak Damasus környezetének papjai. „Inkább vőlegénynek néztek ki” – írja. A pápának pedig, mivel erőszakkal jutott hatalomra, Ursinus hívei miatt állandó rendőri védelemre volt szüksége.
Ez a visszataszító epizód nem számított ritkaságnak. A későbbi választás alkalmával két-három vetélytárs is küzdött a püspöki tisztért. Sokszor maradt az állás hónapokon és éveken át betöltetlen, mert a rómaiak nem tudtak megegyezni. Egy alkalommal két, egymással vetélkedő pápát egy harmadik buktatott meg, aki a ravennai exarchának, a császár helytartójának 1OO font aranyat adott a segítségéért cserébe.
Az a hagyomány, hogy a római püspököt a római nép választja, az apostoli időszakra nyúlik vissza. Ez sokszor zavaros helyzetet teremtett. A 11. században e téren úgy tettek rendet, hogy a bíborosokat – mint a helyi papság képviselőit – tekintették választói joggal felruházottaknak. A világiak a püspökválasztás kérdésében a jogukat soha nem tudták visszaszerezni. Még a bíborosok konklávéja sem volt képes maradéktalanul megoldani a problémát, így aztán a középkor egyes szakaszaiban több pápa is vetélkedett a trónért.
Gregorovius utal arra, hogy legtöbb pápa a 6. és 7. században csupán két-három évig ült a trónon. Vajon azért választották meg őket, mert már közel álltak a halálhoz, vagy a halálukat a versengő pártok elősegítették? Gregorovius erről nem tesz említést. Richards szerint a legtöbb pápát az érdeméért választották meg, noha már öreg és beteg volt. Sissinius pápát például 708. január 15-én szentelték fel. Az arthritis (ízületi gyulladás) akkorra már annyira megtámadta, hogy ételt sem tudott magához venni. 20 nappal később meg is halt. Richards ezt írja. „A betegség és tehetetlenség végtelen sorozata láttán csoda, hogy a pápaság egyáltalán tudott tenni valamit”. A korrupció, a megvesztegetés és vérontás közepette lezajlott választás eredménye legtöbbször az lett, hogy elfáradt aggastyánokat választottak meg. Richards így tudósít. „Ennek a kornak a drasztikus valósága megmutatkozik a fennmaradt dokumentumokban… A pápaság történetének ez a hús és vér valósága, s nem azok a leszáradt és jól csomagolt adagok, amelyeket gyakran a pápaság hivatalos története tálal fel.”
Mindenféle cselszövés és korrupció ellenére sem volt messze már az az időszak, amikor ezeket az éveket a pápaság ártatlan, majdhogynem aranykoraként emlegették.
A meglepő dokumentum
III. Istvánt 752-ben választották pápává, miután az elődje, II. István négy napon át töltötte be ezt a hivatalt; eddig ez volt a legrövidebb idő. Az új főpásztor gyakorlatilag a pápai udvarban nőtt fel. Jól tudta, hogy a pápa nemcsak vallási vezető, hanem a császár hűséges vazallusaként világi hatalmasság is, terjedelmes földbirtokkal.
Az egyháznak Konstantin császárral megindult világiasodása ekkorra már nagyon előrehaladt. A császár felismerte a hierarchiának mint uralkodó osztálynak a nagy lehetőségét. A pápaság éppolyan jól szervezett intézmény volt, mint a saját hivatalnoki kara, amit azután lassan az udvarban és a diplomáciában is papokkal cserélt fel. Amikor a császári udvart egy ősi görög város (Bizánc) helyett 330-ban Konstantinápolyba áttétette, a püspökök egyre inkább bekapcsolódtak a világi ügyek intézésébe. Különösen két pápát lehet a rendkívüli személyiségek közé sorolni. Nagy Leó volt az egyik (440–461), aki egyetlen merész lépésével megmentette Rómát Attila hunjaitól. Nagy Gergely volt a másik (590–604); ő éppannyira világi uralkodó is volt, mint amennyire a Nyugat pátriárkája. A pápák e kettős szerepe következtében az egyházi bürokrácia felduzzadása elkerülhetetlen volt. A papok kiválóan dolgoztak ugyan, de a keresztény egyszerűségnek már nyoma sem maradt Rómában.
Attól fogva, hogy egy balti-tengeri barbár törzs, a longobárdok törzse 568 után Itáliában letelepedett, Rómának nem volt nyugta. A jövevények Észak-Itália nagy részét megkaparintották. Bár idővel keresztény hitre tértek, a Szentszék sohasem bízott igazán a longobárdokban. A pápák és hűbéruraik, a császárok közötti viszony megromlásával a pápáknak új katonai szövetségest kellett keresniük, hogy Rómát és a tartományaikat megtartsák az uralmuk alatt. Talán hasznosabb lett volna, ha feladják az igényüket, de ez a hatalmasok számára mindig elképzelhetetlen volt.
Egy évvel a trónra lépése után III. István pápa útra kelt észak felé, hogy Pippint, a frankok királyát felkeresse. Előtte egyetlen pápa sem kért segítséget nyugati uralkodótól, ez volt az első eset, amelyet aztán sok hasonló követett. Fekete öltözetben, a fejére hamut szórva térdelt le a pápa a király lábaihoz, és könyörögve kérte, vesse be a hadait Péter és Pál apostol ügyének és Róma városának megmentése érdekében. A Szent Denis melletti apátságban kente fel a pápa Pippint és a fiát, Nagy Károlyt „Róma patríciusává”
.Valószínűleg e találkozás alkalmával mutatott meg István egy nagyon régi iratot a vendéglátójának. Poros volt az irat, és gyűrött; évszázadokon át a pápai levéltárban őrizték. A dátum azon 315. március 30., a címe „Konstantinus ajándéka”. Az első „keresztény” császár Szilveszter pápa részére kiállított ajándékozási levele volt ez.
Az okirat elbeszéli Konstantin megható történetét, akinek az egész testét lepra borította. A pogány papok a Capitoliumon egy medencét építtettek, s rá akarták beszélni a császárt, hogy kisgyermekek vérével töltesse meg. A még meleg vérben kellett volna Konstantinnak megfürödnie, hogy meggyógyuljon. Sok gyermeket tereltek össze a zokogó édesanyjukkal együtt. A császárt meghatotta az anyák könnye, és ajándékkal megrakodva küldte őket haza. Azon az éjszakán álmot látott. Péter és Pál apostol azt mondta neki álmában, hogy lépjen érintkezésbe Szilveszter pápával, aki abban az időpontban a Soractes-hegyen rejtőzködött. A pápa majd megmutatja neki „az igazi kegyesség forrását”.
De ha majd meggyógyul, építtessen az egész világon keresztény templomokat, a bálványimádást pedig törölje el, és egyedül az egy igaz Istent tisztelje. Konstantin a fogadalma szerint cselekedett. „Amikor a forráshoz érkeztem – mondotta később –, éreztem egy égi kéz érintését.” E különös keresztség meggyógyította. Szilveszter a szentháromságról prédikált neki, és megismételte Jézusnak Péterhez intézeti szavait.„Te vagy Péter… és én neked adom a Mennyország kulcsait.” Abban a meggyőződésben, hogy az apostol ereje gyógyította meg, Konstantin a szenátus és az egész római nép nevében megajándékozta Isten fiának helytartóját és valamennyi utódát.
„Mivel a császári hatalmunk földi természetű, elrendeltük, hogy a legszentebb római egyházat tiszteljék és becsüljék, és hogy az áldott Péter szent székét a mi birodalmunk és földi trónunk fölé emeljék. Uralkodjon a négy főváros, Antiókhia, Alexandria, Konstantinápoly és Jeruzsálem felett, hasonlóképpen Istennek az egész világon élő egyházán… Végezetül, íme, átadjuk Szilveszternek, a világ császárának a palotánkat éppúgy, mint minden tartományunkat és Róma városának, Itáliának és Nyugat minden tartományának palotáit és birtokait…”
Konstantin egy különös, korábban senki által nem ismert nyilatkozatot tett arról, hogy miért költözött Keletre. Az a vágy vezette, hogy Rómának és az égi császár (Krisztus) által alapított keresztény vallásnak ne legyen a Földön vetélytársa. A pogány Róma így lemondott a keresztény Róma javára.
Pippin királyra mindez igen nagy hatással volt. Az ajándékozó okirat bizonyította, hogy a pápa Péter apostol és Konstantin császár utóda. Sőt, a császárt mint a pápa szolgáját említi, és ezzel sok császárt és királyt indított arra a későbbi évszázadokban, hogy a hódolatát a pápák koronázásakor bemutassa.
Amikor Pippin hadjáratot indított, és győzött a longobárdok felett, visszaadott a pápának minden, az ajándékozó okirat által említett földbirtokot.
Ez az evangéliumi leírások megdöbbentő átértelmezését jelentette. Jézusnak nem volt semmije a rajta levő szegényes ruházaton kívül. A későbbi tanítványai nemcsak hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, amelyekhez makacsul ragaszkodtak, hanem katonai szövetséget is létrehoztak a vagyonuk védelme érdekében.
Az ajándékozási okiratnak később is nagy jelentősége maradt. Az egyetlen angol pápa, IV. Hadrián is erre hivatkozott, amikor Írországot II. Henrik angol királynak adományozta. Hadrián különben Nicolaus Breackspeare névre hallgatott, és egy papnak volt a fia.
Amikor 1171-ben Henrik királlyal elkezdődött Írország hosszú és tragikus leigázása, a Cashelban összegyülekezett ír püspökök elismerték őt és az utódját, mint Írország törvényes királyát. Ezt az új pápa, III. Sándor is jóváhagyta, de azt külön kikötötte, hogy a pápai udvarnak évi járadékot fizessen.
Ez volt a pápaság által szabott ára annak, hogy a katolikus kelta országokat átadták a normann angoloknak. Ami pedig mindezt még nehezebben elviselhetővé tette, nem más, mint az, hogy „az ajándékozási okirat hamisítvány volt”.
A dokumentum csalásnak bizonyult, amit valószínűleg egy lateráni pap követett el, röviddel István pápának Pippin királynál tett látogatása előtt. Senki sem fedezte fel a hamisítást, jóllehet, ma már ez gyerekjáték lenne.
Csak amikor Lorenzo Valla pápai tanácsos 1440-ben sorról sorra elemezte az iratot, derült ki a csalás.
Valla bebizonyította, hogy az állítólagos ajándékozás időpontjában nem Szilveszter volt a pápa, hanem Miltiades. A szöveg Konstantinápolyt említi, bár a keleti fővárosnak akkor még Bizánc volt a neve. Az ajándékozási iratot nem klasszikus latinsággal írták, hanem a későbbi eltorzult stílusban. A hamisítvány kijelentést tartalmaz Konstantin kegyúri jogára vonatkozóan is, amiről a 4. században még nem lehetett szó, viszont a 8. században már igen. Valla ezt a dokumentumot megcáfolhatatlan érvelés százaival tépte darabokra. Nagy keserűséggel tette ezt, mert jól tudta, hogy sok római egyházfejedelem a fejét fogja követelni.
„Mivel én nem halottaknak ártottam, hanem az élőknek, és nem is akármilyen uralkodónak, hanem a legfőbbnek, nevezetesen a főpásztornak, akinek a kiátkozása ellen egyetlen fejedelem kardja sem nyújt védelmet… De a pápának még sincs joga, hogy engem azért, mert én az igazságot kiderítettem, megkötöztessen… Ugyanis, ha vannak sokan olyanok, akik a földi haza védelmében a halált is vállalják, nem kell-e nekem a mennyei hazámért vállalni a veszélyt?”
Valla könyvét csak 1517-ben adták ki. Ez volt az a kritikus esztendő, amikor Luther a bűnbocsátói cédulákkal való visszaélést megtámadta. A könyvnek egy példánya Luther kezébe került, aki első ízben döbbent arra, hogy sok minden, amit ő a pápaságról hitt, olyan csalásra épült, mint „az ajándékozási okirat”.
Bár Valla érve meggyőzött minden komoly tudóst, Róma mégsem engedett. Továbbra is ragaszkodott a dokumentum valódiságához, évszázadokon át.
Ez annál is inkább károsnak bizonyult, mert az igazság a dokumentumot illetően sokkal hihetetlenebb, mint a hazugságszövevény, ami körülveszi.
A történet Konstantin leprájáról és a keresztség általi gyógyulásáról az 5. században elkövetett kegyes csalás volt. A mesét megörökítették a római lateráni bazilika keresztelőkápolnájában is. Egy felirat elbeszéli, hogyan keresztelte meg ott Szilveszter pápa a császárt.
Ezzel szemben a tények a következők. Konstantin katona volt abban az időben, amikor az egyház a vérontást még elutasította. Talán ezért halasztotta a keresztség felvételét olyan sokára, egészen a haláloságyáig, amikor már nem volt többé ereje bűntettet elkövetni, vagy valakit megölni. Nem sokkal ezt megelőzően az anyja 80 éves korában meghalt. Csak ezután vették fel a császárt a hitoktatásban részesülők közé, de ez sem az egyház központjában történt, hanem a kis-ázsiai Helenoplisban. Elvitették a Nikodémia melletti Villa Achyroniába.
Ott keresztelte meg, de nem a pápa, még csak nem is egy „katolikus” püspök vagy pap, hanem az ariánus eretnek püspök, Euszébiosz. Konstantin pünkösd hetének utolsó napján halt meg 337-ben.
Mindez kétes fényt vet az ősegyház történetének sok fontos eseményére.
Amikor Konstantin a püspököket „szeretett testvéreinek”, magát pedig a „püspökök püspökének” nevezte (amely címet a pápák később szintén felvették), még nem volt keresztény, sőt, még katekumen, azaz keresztényjelölt sem. Ám senki sem érte el az ő tekintélyét és a személyiségének nagy formátumát. Még a római püspök is – akit csak évszázadokkal később neveztek pápának – jelentéktelen volt hozzá képest. Hiszen a római püspök jogilag a császár vazallusa maradt, a lelki hatalma is – összehasonlítva Konstantinnal – egy másodrendű püspöké csupán, bár a többi püspök mellett tiszteletbeli címet is visel. Ezt az apostoli székhelyen 300 püspök viselte, kivéve kettőt, akit Konstantin haladéktalanul megfosztott a tisztségétől, és hazaküldött. Azután levelet írt Alexandriába, ahol az ariánusoknak még voltak támogatóik. „Ami 300 püspöknek tetszik, az nem lehet más, mint Isten akarata.”
Ám az eredmény mégsem az lett, amit ő remélt. Az ariánus tévtan még évszázadokon át tartotta magát. Ugyanez érvényes az egyházi ügyekbe való állami beavatkozás esetében is. Az egyházpolitika lépett az evangéliumi parancs helyébe. Nem a vallás, hanem az egyház lett a fontos. Az eredmény, mint Burckhardt írja, „olyan egyház, amelyet a győzelem hamarosan elkezdett bomlasztani”.
Az ár, amit Konstantinnak a kereszténységhez való csatlakozása követelt, az egyház ártatlanságának elvesztése volt. A Krisztussal való cinikus bánásmódja, amit mindenki – a római püspököt is beleértve – tudomásul vett, az újszövetségi üzenet gyökeres meghamisítását jelentette, és az egyháztól idegen érdek beáramlása előtt tárta ki a kaput. Ettől kezdve a katolicizmus a kereszténység és Jézus kárára terjedt, aki a hatalom és politika világától távol tudott maradni, és aki inkább vállalta a kereszthalált, semhogy bárkire is rákényszerítse a véleményét.
Amikor III. István pápa lett, az egyház már alapjában véve a római birodalom szerves részévé vált. Szemmel láthatóan a római püspök az úgynevezett „ajándékozás” óta mindenben alkalmazkodott Konstantinhoz; úgy élt, mint ő, úgy ruházkodott, mint ő, az ő palotáiban lakott, uralkodott a birtokain, és ugyanazt a császári világképet képviselte. A pápa is uralkodni akart az egyház és a világ felett.
Mindössze hét évszázaddal Péter halála után a pápák a hatalom és a vagyon megszállottai lettek. A pápa olyan volt, mint egy világi és túlvilági személy egyszerre. Szó szerint mindkét világ javát akarták, bár egyes császároknak sikerült a pápák becsvágyát korlátok közé szorítani.
