Címkekereszténység V.rész: A klérus, az istentisztelet és a Biblia

A Biblia az istentiszteletről (Reisinger János)

Bevezetés

Az emberek a legkülönfélébb dolgokat értik „istentisztelet”-en: méltóságteljes szertartásokat, a hét­köznapok forgatagából kiragadó ünnepi alkalmakat, vagy éppen fesztelen összejöveteleket, ahol „jól érezzük magunkat”. Bár jócskán van különbség e felfogások és a belőlük fakadó gyakorlatok között, gyökerükben azonosak: egyik sem a Bibliából származik. A rövid bibliai tanítás ugyanis így hangzik:

„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorú­ságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világ­tól.” (Jak 1:27)

Erről beszélünk a következőkben.

Az „istentisztelet” fogalma

A Jakab apostol levelében használt eredeti kifejezés, a thrészkeia görög szó magyarra fordítva „Istennek szolgálás”-t jelent. Luther fordítása nyomán a németek máig is „Gottesdienst”-nek, azaz ugyan­csak istenszolgálatnak nevezik. A fogalom ismerete azért fontos ebben az esetben, mert már önmagában is a helyes gondolkodásra nevel, arra, hogy az isten­tiszteletet ne valamiféle fogyasztó jellegű cselekmény­nek vegyük, hanem a hétköznapi szolgálatra való erőgyűjtésnek. Más szóval, istentiszteletre ne azért járjon az ember, hogy ott valami elkápráztassa, elvará­zsolja, egy-egy órára fennkölt magasságba vagy éppen klubszerű jóérzésbe emelje-ringassa, hanem azért, hogy élete kérdéseire válaszokat kapva, azokat mások­nak is továbbadhassa, akik talán nála is nagyobb szükséget szenvednek.

Hogy mit kell éreznie az idegennek, aki egy bib­liai alapon megtartott istentiszteletre elmegy, vagy akár csak betéved, Pál apostol egyértelműen kijelenti: „Ha az egész gyülekezet egybegyűl… és bemegy egy hitetlen vagy avatatlan, az mindenektől megfeddetik, mindenektől megítéltetik, és ilyen módon az ő szívé­nek titkai nyilvánvalókká lesznek, s így arcra borulva imádja az Istent, hirdetvén, hogy bizonnyal az Isten lakik tibennetek. Hogy van hát, atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek vagy zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek.” (lKor 14:23-26)

Tehát már maga az istentisztelet helye is a szolgálat helye, és távolról sem csupán annak, aki igét hirdet, hanem minden egyes hívő embernek, aki Isten Igéjét be akarja fogadni azért, hogy akár ott helyben is továbbadja, segítsen vele. „Meglátogatni az özvegye­ket és árvákat” — ez sem csak a szó szerinti özvegyekre és árvákra vonatkozik, hanem mindazokra, akiknek egykor volt életkedvük, életcéljuk, de jelenleg nincsen, és azokra is, akik jó ideje „szomjúhoznak és sóvárog­nak a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize” (Zsolt 63:2).

Sokszor a „meglátogatás” lehetőségei karnyújtásnyira vannak. Hogy figyelmünk, együtt­érzésünk kézzelfogható ajándék legyen, amit Istentől kapva másoknak továbbíthatunk: erre szolgál az igazi istentisztelet.

„Szent gyülekezés…”

Ezért már az Ószövetség is „szent gyülekezésnek (3Móz 23,2) nevezi az istentisztelet heti alkalmait és az évi ünnepnapokat. Nyilvánvaló, hogy e kifejezés­ben nem annyira a „gyülekezés -en, mint a „szent”-en van a hangsúly. Azon, hogy az oda igyekvők mennyire szánják, szentelik oda magukat Isten szolgálatára, ami az igazi istentisztelet.

Ha szolgálatról beszél, a Biblia két részre bont­va, a „kívülvalók” és a „belülvalók” iránti szolgálat elkötelezettségéről szól (lTim 3:7; lKor 5:12). Más szolgálatot igényelnek azok, akik már eljutottak a Jézus Krisztussal való szövetségkötésig — még akkor is, ha gyakran az a tapasztalatunk, hogy rosszabbak is tudnak lenni a hitetleneknél, tudatlanoknál, nagyobb csalódást okoznak, mint az ateisták.

Gyakran kesere­dünk meg, hogy „Ruben patakjainál nagyok voltak az elhatározások” (Bír 5,16), és mégsem lett belőlük semmi, vagy az istenfélő Dávid micsoda mélységekbe — a házasságtörés és gyilkosság borzalmaiba — hul­lott alá! Ezek az elkeserítő példák sem akadályozták meg azonban Debóra és Náthán próféták szolgálatát. Ugyanilyen belmisszióra, az istentisztelet belső szol­gálatára van szükség napjainkban is, amikor maga Jézus Krisztus szólít fel profetikusán a belső és külső szolgálat komolyan vételére a Jelenések könyve „meg­bízó levelében”, amelyet a végidő egyházának adott: „Ismét prófétálnod kell néked sok nép, nemzet, nyelv és király előtt.” (Jel 10:11)

Egészen más módszereket igényel a külső szolgálat, a világ evangelizálása: „Lemondunk a szégyenletes titokzatosságról, mint akik nem járunk ravaszság­ban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2Kor 4:2) Itt a lelkiismeretre kell hatni először, hogy aztán meg­mozduljon a gondolkodás, és végbemenjen a gondol­kodásmód megváltozása, a bibliai metanoia (megtérés). Ez sokszor kitartó, hosszadalmas küzdelemmel jár, akár egyénileg, akár közösségileg (amíg egy keresz­tény gyülekezet megszületik).

A külső szolgálat azonban a hitnek talán még lényegesebb része, mint a belső. Minden keresztényre vonatkozik, Jézus missziós parancsolatának értelmé­ben (Mt 28:19-20; Márk 16:15-16). A Biblia világo­san tanítja, hogy a világtól lelkileg függetlennek kell lennünk ugyan, közömbösek azonban sosem lehetünk iránta.

Az ószövetségi „szent gyülekezés” mint igazi isten­tisztelet, azaz istenszolgálat, két részre oszlott.

Minden héten tartottak olyan istentiszteletet, ahol a legfőbb cselekménynek a tanítás számított. A hetven­ éves babilóniai fogság után zsinagógában (így nevezték görögül; héberül béth ha-kenisztában) gyűltek össze hétről hétre Izrael városaiban és falvaiban, hogy Igét hallgassanak. így adták Jézus kezébe is Ésaiás próféta tekercsét a názáreti zsinagógában, hogy magyarázza a felolvasott igeszakaszt. Az őskereszténység missziója is a zsinagógákban bontakozott ki.

Tanításnak a Szentírás-magyarázat és az Istennel szerzett tapasztalatok átadása számított. Megrendítően tárja elénk az igazi tanításnak a korosztályonként cso­portosított emberekre gyakorolt hatását Nehémiás könyvének 8. fejezete.

Az istentisztelet másik része az ószövetségi hét ün­nep cselekményeiben mutatkozott meg. Ennek lénye­ge a bűnfelismerés utáni megbánás, bűnvallomás volt, áldozatbemutatás formájában. Ezt előbb a pusz­tai vándorlás során a szent sátor udvarában, majd a Silóban felállított sátorban, később, Salamon idejétől fogva a jeruzsálemi templomban kellett elvégezni. A templomot kétszer (i. e. 586-ban és i. sz. 70-ben) rombolták le, másodszor véglegesen, hiszen a mai napig iszlám szentély, a Szikladóm áll a helyén. Jézus Krisztus halálakor a kettéhasadó kárpit jelezte (Mt 27:51), hogy a Megváltó eljöveteléig előképül szolgáló áldozati rendszer érvényét veszítette, feltámadása után Jézus a mennybe ment, s imádságainkban személyesen fordulhatunk Hozzá bűneink elrendezéséért, amelyre a Golgotán kiontott vére a biztosíték: „Aki énhozzám jön, semmiképp ki nem vetem.” (Jn 6:37)

Alapigénknek, Jak 1:27 kijelentésének mindkét ré­sze érvényre jutott tehát már az Ószövetségben. Hi­szen mi más a tanítás elfogadásának lényege, mint „meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomo­rúságukban”, s mi más az áldozati rendszer lényege és eredménye, mint „szeplő nélkül megtartani magát (magunkat) e világtól”?

Az újszövetség időszakában is változatlanul marad ez a lényeg. A keresztény gyülekezeteknek is hétről hétre a tiszta tanításra szomjasan kell hallgatniuk az Igét, s időről időre – az úrvacsorák alkalmával — meg kell újítaniuk a keresztségükkor Jézus Krisztussal kötött szövetséget.

A szent GYÜLEKEZÉS napja

Pál apostol fölveti a kérdést, hogy nem mindegy, „ki az, aki Istennek vagy istentiszteletre méltó­nak mondatik” (2Thess 2:4). Valóban nem mindegy, hiszen Jézus főpapi imájában megkülönböztetett jel­zővel, az „egyedül igaz Isten”-ről beszélt, Őt szólította meg (Jn 17:3).

Nem mindegy, hogy Istenként kit ismerünk, tisz­telünk és imádunk. A legveszélyesebb vélekedés: „Mindegy, csak Istent higgyen!” Erre válaszol az apostol: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr, mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őbenne, és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (lKor 8:5-6) Ugyanezt a kérdést nyolcszáz évvel előtte Ésaiás próféta is fölvetette: „Kihez hason­lítjátok az Istent, és minő képet készítetek Őróla? A bálványt a mester megönti, és az ötvös megara­nyozza azt, és olvaszt ezüstláncot rá. Aki szegény ily áldozatra, oly fát választ, amely meg nem rothad, okos mestert keres, hogy oly bálványt állítson, amely nem ingadoz. Hát nem tudjátok és nem hallottátok-é, hát nem hirdettetett néktek eleitől fogva, hát nem értettétek-é meg a föld fundamentumait… Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad és nem lankad el, végére mehetetlen a bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.” (Ésa 40:19-21, 28-29)

Az igazi Isten — a teremtő Isten. Nem az vagy azok, akiket az emberi kigondolás és a nyomában járó hagyomány hozott létre, hanem a semmiből hat nap alatt világunkat, a Földet megteremtő Isten az „egye­dül igaz Isten”.

Ez az egyetlen, Jézus Krisztust a világunkba küldő Isten sokféleképpen megnevezi magát a Tízparancsolat első négy parancsolatában, melyekben a Teremtő irán­ti szeretet, tisztelet és szolgálat alapjait foglalta írás­ba. Az I. parancsolatban „Úr”-nak mondja magát, de nem kényúrnak, hanem éppen ellenkezőleg: olyan Lénynek, aki mindenkivel „én-te” kapcsolatba kíván lépni („Én, az Úr, vagyok a te Istened…„), s ezt úgy segíti elő, hogy életünkben számtalan szabadulást szerez, és szabadságot biztosít akkor is, ha követőivé válunk („.. .aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” – 2Móz 20:2).

Azután a szabadság és a szabadítás Istene mint „féltőn szerető” — azaz a szeretetet és az igazságot önnön személyében töké­letesen párosító – Istenként is bemutatkozik (20:5), akinek „neve” – azaz lénye — nem mindegy, hogy miként áll teremtményei előtt (20:7) – hirdeti a II. és a III. parancsolatban. Mindhárom parancsolat második része ezért tartalmaz tiltást „az idegen istenek” (20:3), a „faragott képek” (20:4-5) és bármely más alkotás imádata ellen (20:7/b), hiszen aki nem az önmagát kinyilatkoztató Istent tiszteli Istenként, az szükségsze­rűen rossz útra sodródik, melyre nézve Jézus Krisztus több ízben is, nyomatékosan tanította: „És erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által. Képmutatók, igazán prófétált felőletek Ésaiás, mond­ván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.” (Mt 15:6-9) „Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az íráso­kat, sem Isten hatalmát.” (Mt 22:29)

Így jutunk el a IV. parancsolatig, amelyben már azért nem szerepel a bálványistenségekre vonatkozó tiltás, mert Isten ebben a parancsolatban az előbbiek után egyértelműen mint a teremtés Istenét nevezi meg magát – aki tudott volna egyetlen szempillantás alatt is, vagy évmilliárdok alatt is világot létrehozni. De azért tette éppen hat nap alatt és pihent meg a hetediken, mert szeretetből osztotta meg az életet az emberrel, s az adni kívánó szeretet rögtön példát is nyújt az adás „miként”-jére is: a helyes időbeosztásra, a tevékenység és megpihenés ritmusára, a munka és felüdülés harmóniájára: „Megemlékezzél a szombat­napról, hogy megszenteld azt. Hat napon át munkál­kodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te istenednek szombatja, semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azok­ban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” (II. Móz. 20:8-11)

Az istentisztelet napja a szombatnap, mert ennek neve (sabbath=nyugalom) és tartalma (amelyet később részletezünk) viseli magán a mindenható Isten lényének pecsétjét. „És adtam nékik szombatjaimat is, hogy legyenek jegyül köztem és őközöttük, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük… És az én szombatjaimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül énköztem és tiköztetek, hogy meg­tudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Ezék 20:12, 20) Ezt a pecsétet kapják meg mindazok, akik Istenhez mint Teremtőnkhöz és Megváltónkhoz enge­delmes hittel ragaszkodnak (Jel 7:1 és sk., vö. még a 13., 14., 19. fejezetek), ellentétben azokkal, akik a bib­liai tanítások teljes feltárulkozása, a nagy evangélium­hirdetés (Mt 24:14; Jel 14:6-13) után is a Sátán által sugallt és az emberi hagyományok által erősített isten­hez, istenekhez kapcsolódnak, azok „bélyegét veszik vagy jobb kezükre, vagy homlokukra” (Jel 13:16; vö. 14:9-11; 15:2; 19:20; 20:4).

Az ősi, igazi, hiteles krisztusi kereszténység kétezer éve követi „Isten parancsolatait és a Jézus Krisztus hitét” (Jel 14:12). A mintegy ezerhétszáz éve kialakult hatalmi kereszténység cégére a Nagy Constantinus császár által i. sz. 321-ben birodalmi rendelettel élet­be léptetett vasárnapünneplés, amelynek azóta sem sikerült bibliai alátámasztást alkotni a teológiában, sem a vasárnapi feltámadás, sem az új korszak ünne­pének eszméje által. Mindezekkel a bölcselkedésekkel ellentétben hangzik Jézus szava: „A szombat lett az emberért” (vagyis nem a „zsidókért”, hanem min­denkiért, Márk 2:28), és felhívása tanítványaihoz: „Imádkozzatok, hogy futásotok ne télen legyen, se szombatnapon.” (Mt 24:20) Az apostolok szombaton tartották az istentiszteleteket (Csel 13:14), János apos­tol pedig „az Úr napján” (Jel 1:8) kapta a Jelenések könyve tanításait Jézus Krisztustól. (Az „Úr napja” kifejezés bibliai értelmét a már idézett Ezék 20:12, 20-ban láthattuk.)

Tartalmi megkötöttségek és kötetlenségek

Isten nem bízta az emberi vélekedésekre önma­ga tiszteletének módját, napját, tartalmát. Jézus mondta a samáriai asszonynak: „Hidd el nékem, hogy eljön az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemen imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyene­ket keres az Ő imádóiul. Az Isten lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imád­ják.” (Ján 4,21-24)

Az istentisztelet középpontjában az Igének kell állnia. Sem ének, sem szavalat, sem imádságok vagy tapasztalatok nem vehetik el tőle az időt. Isten igéje – kenyér. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.” (Mt 4:4) Az ószövetségi templomszolgálatban szom­batról szombatra friss kenyereket kellett kitenni a papoknak. Az istentisztelet középpontja Jézus, az „élet kenyere”, „a mennyből alászállott kenyér” (Jn 6:33, 35, 41).

Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv részletes bepillantást nyújt az őskereszténység missziójába, gyülekezetszervezésébe és építésébe.

Ugyanígy az apostoli levelek is. Egyikben sem találunk merev megkötöttségeket, a külsődleges ceremóniák végzésé­re utaló előírásokat. A keleti egyház szertartásossága Khrüszosztomosz, a nyugatié pedig Ambrosius IV. századi fellépésével formálódott ki, és mindenestől a constantinusi fordulat következményének a gyü­mölcse. A középkor szinkretizmusában egybeolvadt varázslás (mágia), babona és bálványimádás.

Nagy tömeg előtt és számára ma ez jelenti a kereszténységet. A hagyománykereszténység szertar­tásosságával, az élménykereszténység fölajzottságával szemben a nagy ismeretlen: a bibliai kereszténység istentisztelete. Lehet, hogy ennek ismertsége és elis­mertsége ma a semminél is kevesebb. Ám Isten Igéje ezt támogatja: „Tiszta és szeplő nélkül való istentiszte­let az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvá­kat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (Jak 1:27)

Az istentisztelet helye

A hatalmi kereszténység fent vázolt jellegzetessé­geivel egybehangzóan az istentisztelet helye is a kelleténél nagyobb szerepet kapott a IV. századtól fogva, s ezen a területen a leglátványosabb és legfélel­metesebb eltorzulás tanúi lehetünk.

Jézus Krisztus egyszerű zsinagógákban, a jeruzsá­lemi templom oszlopcsarnokaiban, külső udvarában végezte tanítói szolgálatát. Leggyakrabban azonban a természetben és családi hajlékokban hirdette az igét. Az őskeresztények a zsinagógákon kívül magánházak­nál, pl. Lídia bíborárus asszony otthonában, Akvilla és Priszcilla házában gyűltek össze (1 Kor 16:19). Közismertek a római katakombák fold alatti isten­tiszteletei a II-IV. század között.

A hatalmi kereszténység vásárcsarnokokból kibon­takozott dómkultusza, a gótikától kezdve triumfáló templomépítészete a bibliai — só és kovász – keresz­ténység arculcsapása lett.

Hogy a középkorban mit jelentett az óriási, és sokszor szakértelem híján az összeomlásnak emelt katedrálisok építészete: pusztán világi szempontból is elborzasztó. A lelki kár azon­ban még fölmérhetetlenebb. A közösség közönséggé alakult át. Az istentiszteletek a kiszolgálást, a hitetést szolgálták, középpontjukban a magyar nép által „hókuszpókuszának (Hoc est enim corpus meum) nevezett mágikus átváltoztatással (transsubstantiatio), melynek révén az ostya a pap konszekráló szavainak hatására — máig ezt tanítják — Krisztus „valóságos testévé” alakult át.

Az istentisztelet bámulni való látványosság lett. Igazi római hagyomány: a pogány Róma „panem et circenses”-e — kenyeret és cirkuszt a népnek jelszava — éledt föl újra. Az Ige a háromévenként ismételt perikópa rendszerbe szorult be, és a pogányság rítusai vették át a főszerepet. A Jelenések könyvében Jézus Krisztus Bálám és Jézabel hitehagyásához és a bálványimádó varázsláshoz hasonlította az így kialakult szokásokat: „De az a panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egye­nek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak… De az a panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mond­ja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.” (Jel 2:14, 20)

Pál apostol hasonló egyértelműséggel adott szá­mot a IV. századtól elkezdődő „hitehagyás”-ról (az eredetiben aposztázia, mely nem „szakadás”, hanem pontosabban hitehagyás): „Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére és a mi Őhozzá leendő egybegyűlésünkre nézve, hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy isten­tiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thessz 2:1-4)

A XVI. századi reformáció, különösen annak hel­vét (kálvini) ága az eredeti keresztény istentiszteleti hely egyszerűségének visszaállítására törekedett. Ilyen irányban haladtak tovább a puritánok, baptisták, metodisták, adventisták. A mára kialakult kép azon­ban még korántsem megnyugtató.

Lehet, hogy az igazi kereszténység újra a házi istentiszteletek, a home churchök világába tér vissza, mint Jézus Krisztus ide­jében (Márk 3:31—35).

Olvasni is jó, hogy a bűntől megtisztított örök életben nem lesz többé templom (Jel 21:22) — főleg azok után, hogy történelme folya­mán az ember így visszaélt az istentisztelet helyével.

Jeremiás próféta szavai sajnos az idők végéig érvé­nyesek: „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez! Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti útjaito­kat és cselekedeteiteket, ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között… Akkor lakozom veletek ezen a helyen…” (Jer 7:4-5, 7)

,Akik hozzám közel vannak, azokban kell…”

Amikor Áron, Izrael első főpapja elveszítette két fiát, Nádábot és Abihut, mert megszegték az Isten által adott istentisztelet formáját, és idegen tüzet hoztak, „melyet az Úr nem parancsolt nekik”, hang­zott el a máig érvényes törvényszerűség: „És mondta Mózes Áronnak: Ez az, amit szólt az Úr, mondván: Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszen­teltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” (3Móz 10:3)

A kereszténység történelmében a legnagyobb csa­pások egyike a méltatlan papok végeláthatatlan soka­sága. Itt is igaz a zsidó népre nézve elhangzott komoly feddés: „Mert az Istennek neve miattatok káromol­tatik a pogányok között, amint meg van írva.” (Rm 2:24; vö. Ésa 52:5)

Amikor a középkor kezdetével kiiktatták „az egye­temes papság” bibliai elvét és gyakorlatát (lPt 2:9), s a földi, politikai rendszerek hierarchiájának mására szab­ták át az egyházat – megint csak Jézus többszörösen hangoztatott tanításainak ellenére, vö. Mt 20:25-28 és párh., Lk 22:24-27 és párh. -, a hierarchia felső fokaira egyre alkalmatlanabb személyek kerültek, s így (a zsidó egyház Jézus korabeli hasonmásaként) „a bolond és vak vezérek gyülekezete” állt elő, „vak vezetett világtalant” (Mt 23:16-17, 19. 24). A helyzet a reformáció óta sem sokat változott, a XIX-XX. szá­zadhoz érve legalábbis nem, ahogyan egy református lelkész kesergése tanúsítja: „A papnak hatalma van rá, hogy feloldozással vagy úrvacsoraosztással Isten kegyelmét közvetítse. Ilyen, csak a papoknak adott hatalomról ugyan a Biblia semmit sem tud, de ki az, aki ennek a Bibliában utána tud és mer nézni?!… A hazugságnak is van vallása, vannak papjai. Ezek a papok kezükbe veszik a féligazságot, és megmagya­rázzák, hogy ez az egyetlen üdvözítő igazság.”1

Egy másik, XIX-XX. századi magyar Biblia-fordí­tó és református lelkész, Kecskeméthy István is a kö­vetkezőket panaszolta: „Akiket ma papoknak nevez­nek, azokat régen presbitereknek (véneknek) hívták… az a gyülekezeti lelki munka, ami ma a papok köte­lessége, régen a presbiterek kötelessége volt… Ami minden munkásnál nagyon veszedelmes, de legvesze­delmesebb az egyházi munkásnál…: a kelletlenség, a nyereségvágy és az uralomvágy… Lám, Péter még csak presbiter volt, az utóda pedig már Krisztus hely­tartója…2 Nem is az a mi bajunk, hogy nem elég erős, vagy nem elég szép a hordónk… hanem az, hogy fogytán a borunk. Sőt, hogy még olyanok is vannak, akik az evangéliumnak tiszta borát megelegyítik.”3

A számtalan lehangoló visszaélés, eltorzítás egye­düli orvossága a bibliai alapokhoz való visszatérés, amely Isten látható egyházában is mindmáig kivi­telezésre vár: „Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” (Mt 23:8—9)

Nem béresekre, még kevésbé tolvajokra és rablókra vár Krisztus nyája (Jn 10. fej.), hanem igazi szolgákra, akik hiteles szolgatár­sakkal sietnek a lelkileg éhező világhoz: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, Krisztus szenvedésének tanúja és megjelenendő dicsőségének részese: legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyá­ját, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest, sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóin­dulattal. Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyüleke­zeteken, hanem mint példaképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatat­lan koronáját.” (lPt 5:1-4)

Ez a várva várt megújulás és reformáció a végső nagy evangéliumhirdetés közeledtével mind idősze­rűbbé válik. Egyelőre azonban szívünkre kell vennünk a mi időnket érintő jeremiási próféciát: „Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön. A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?!” (Jer 5:30-31)

Ez a prófétai beszéd egymagában is kellő figyel­meztetés, hogy mindnyájunknak keresnünk kell Isten Igéjében az istentisztelet megfelelő módját és gyakor­latát, egyéni és közösségi életünkben egyaránt.

Összegzés 

Külső megjelenésükben a legkülönfélébb vallások tarkítják világunkat. A magunk részéről egysze­rű tipizálást ajánlunk.

Vannak szertartásokra épülő, azaz a külső látványosságot előtérbe helyező felekeze­tek és istentiszteletek.

Egy másik csoportban a misz­tikum ködébe vezető egyéni és csoportos technikákat láthatunk.

A bibliai kereszténység az Ige vallása, az istentisztelet középpontjában az Igének kell állnia.

Az ilyen istentisztelet legyen egyszerű, mint Illés próféta Kármel-hegyi imája,

ne épület, berendezés, ruha, cse­lekmény tegye emlékezetessé, hanem a megértett iste­ni szándék, akarat, mely által az uralkodás helyett a szolgálat útjára kap bátorítást az ember

Az ünnep így lesz kovásza a hétköznapoknak, s megfordítva: az így átalakult hétköznapok a tapasztalatok gazdag aratását nyújtják a hetenkénti nyugalomnapnak. A fogyasztó közönségből másokért élő közösség formálódik.

Jegyzetek

Csia Lajos: Bálvány, babona és varázslás. Bp., 2004, 28., 38. 1.
Vö. Reisinger János: „Ezen a kősziklán…” Bp., 1992.
Kecskeméthy István: A presbiterek kötelességei. In: Kis Tükör, 1931. VI. 20., 99- 1. Komoly Szó. In: Kis Tükör, 1901. IV. 20., 125. 1.

Beszéljünk nyíltan! Koinonia, Kolozsvár, 2003, 126-127., 137.1

Tartalom

Bevezetés 1

Az „istentisztelet” fogalma 1

„Szent gyülekezés…” 3

A szent gyülekezés napja 6

Tartalmi megkötöttségek és kötetlenségek…… 11

Az istentisztelet helye 13

„Akik hozzám közel vannak, azokban kell…” … 16

Összegzés 19

Kiadja a Bibliaiskolák Közössége 1121 Budapest, Remete út 16/A