A bibliai próféciák jelképrendszerének helyes értelmezése adja a kulcsot a Biblia „legnehezebb” részeinek megértéséhez. Ezek közül a látszólag „nehéz” részek közül is kiemelkedik a Jelenések könyvének 13. fejezetében olvasható 18. vers:
„Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.” (Katolikus fordítás)
A GONDOLKODÁS „veszélyessége” tetten érhető abban is, ha a bibliai próféciákat erősen kerüli valaki, mert az addig általa elgondolt „magyarázat”-hoz képest eltér. Az eltérést már kielemezni és az összefüggéseket megkeresni az eredeti protestáns elv szerint: Igét-igével, már erőfeszítés és GONDOLKODÁS lenne. Ezt kerülik sokan, mintha fertőzne. Igaza lenne Lucifernek?
„De trágyaféregül tán jobb neked
Tenyészni kis körödnek lágy ölében,
S tudás nélkül elfogyni életeddel. –
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben;
Nemes, de terhes, önlábunkon állni. -”
A tudás nélküli „élet” a trágyaféreg kategóriába tartozik? Nem kell elfogadni ezt a státuszt! Tanulni-tanulni és közben gondolkodni! Ez méltó emberi mivoltunkhoz. (Dénes Ottó)
Dr Márton István tanulmánya a 666 jelentéséről.
„Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.” (Katolikus fordítás)
Az a döntés, ami gondolkodásra késztet, személyesen a létében érinti meg az embert, amire az ógörög nyelv a metanoia szót használja, ami a metano igéből ered és jelentése nem a megtérés, hanem a gondolkodás, az elme megfordulása, megváltozása. Ez az emberi lét alapja – ahogy Pascal is írta: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike, de gondolkodó nádszál… Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik… Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve.”
Gondolkodás nélkül nem is létezhet valódi hit. A Biblia szintén ezen az alapon áll, amikor Pál apostol kijelenti: „Mindent megvizsgáljatok; ami jó, azt megtartsátok!” Ha ez így van, akkor vizsgáljunk meg röviden az aktuálissá tett kérdést: a sok ellenségnek kikiáltott bűnbak közül ki az igazi ellenség? És ha van ilyen, akkor ki az, aki az ő oldalán áll?
A politológiai, szociológiai elemzéseknek se szeri, se száma. De ha vannak, akik hatalmukat deklaráltan is a történelem urától eredeztetik, akkor a tárgyilagosság megköveteli, hogy abból a forrásból is merítsünk, amely egyedülállóan állítja magáról, hogy a történelem urától ered és „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”(Timóteushoz írt második levél).
Ez a forrás a Biblia, ahol az ellenség szó egy valóságos személyt is jelöl. Az „Ellenség” ugyanis az ószövetségi „Sátán” héber szó magyar jelentése. Ennek megfelelője az Újszövetségben a Diabolosz, vagyis Vádoló. Ő az, aki a Jelenések Könyve szerint nem elég, hogy „mind az egész föld kerekségét elhiteti”, de ráadásul „vádolta őket éjjel és nappal”. Ezért „jaj a föld és a tenger lakosainak”: az elhitetés alól nincs kivétel. Csak szabadulás.
A valódi ellenség tehát személyében lefoglalt státusz. Ez az ellenség azonban nem személyesen lép fel. Elhitetésének az a célja, hogy másokat bírjon tettekre, mégpedig úgy, hogy valamilyen erkölcsi rosszat jónak állítson be. Ezért van, hogy ha a Sátán nyíltan, „mint ordító oroszlán, szertejár, keresvén, kit nyeljen el” (Péter első levele) nem jut eredményre, akkor stratégiát vált és (Pál második korinthusi levele szerint) „átváltoztatja magát világosság angyalává”.
Az erőszakkal ugyanis nem lehet eszmeileg azonosulni, annak csak behódolni lehet. Elhitetéssel azonban „az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá”, és olyan hatalomra tesznek szert, amely (Pál apostol második thesszalonikai levele szerint) „a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával.” Ez a szellemi hatalom a Biblia szerint nemcsak elhitetés alatt áll, de ő maga is elhitet másokat. Nem is akárhogy: „helyébe áll és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteleti dolognak mondatik, olyannyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Istenként kijelentve magát” (fordítás a görög nyelvű Újszövetségből).
Tegyük fel a kérdést: van-e a történelemben olyan emberi hatalom, amely Istent helyettesítve kívánt uralkodni? És az, aki Istent helyettesíteni kívánja, az kinek az érdekében cselekszik?
Az ellenség helytartója (Vikáriusa)
Ha az ellenségnek van neve, akkor annak is van, aki az ő oldalán áll. A Biblia őt is néven nevezi. Krisztus mondja ki ezt a nevet, amelynek gazdáját az Ószövetség és az Újszövetség két nagy prófétikus könyve is egymással egyezően mutat be. Dániel Könyvében és Jelenések Könyvében találkozunk ugyanis azzal a fenevaddal, aki a közgondolkodással ellentétben nem a Sátán maga, hanem egy olyan emberek alkotta szellemi hatalom, ami egy adott korban lép a történelem színpadára és megjelenésében semmihez és senkihez nem hasonlítható. Azonban tulajdonságaiban felismerhető.
Ez a fenevad vízből jön fel, ami azt jelenti, hogy népek, nemzetek és nyelvek fölött álló hatalom, amely a leírások szerint mindent és mindenkit a maga szellemi irányítása alá akar vonni. Nem tűr ellentmondást. Ez a fenevadként leírt szellemi hatalom tényleges politikai hatalmat is kap, konkrétan 1260 évre. Ezt az időtartamot a Biblia hét helyen (!) is említi, amely idő alatt fizikailag üldözi és öldökli azokat, akik nem azonosulnak elveivel.
Ennek a fenevadnak tudatja a nevét Krisztus: de nem betűkkel, hanem számmal. Ezt mondja a Jelenések Könyvében: „Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, az adja össze a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.”
Ebben a jézusi kijelentésben semmi rejtjel vagy okkultizmus nincs – ahogy más kijelentésében sem. Olyannyira világos a közlés, hogy ennél világosabb nem is lehet. Ő maga hívja fel a figyelmet, hogy egyszerű értelemmel közelítsük meg ezt a kijelentést. Érthető, hogy Jézus nem kimondja, hanem inkább az ókorban gyakorta használt gemátria szabályait alkalmazva inkább beazonosítja ezt a nevet, hiszen a konkrét név az elhangzás idejéhez képest csak hosszú évszázadokkal később jelenik meg. Az általa adott három szempont alapján azonban nyilvánvaló, hogy kié ez a név.
Az első szempont, hogy nem lehet gúnynév vagy ragadványnév, mert emberi: vagyis pont olyan, mint bármely más név, amit az emberek a saját anyanyelvükön önmagukra használnak. A másik szempont, hogy a névben szereplő betűk egyben számokat is kell jelentsenek, hiszen e nélkül nem is lehetne számmal kifejezni: ilyen nyelv a héber, a görög és a latin. A harmadik szempont pedig, hogy a számokat össze kell adni és ennek eredménye a hatszázhatvanhat.
Azt, hogy a történelemben csupán egyetlen olyan név létezik, amely ennek a hármas szempontnak maradéktalanul megfelel, Andreas Helwig, a berlini lutheranus főiskola rektora az 1612-ben kiadott és azóta méltatlanul elfeledett Antichristus Romanus címet viselő művében már minden kétséget kizáróan bizonyította. A történelemben ugyanis csak egyetlen olyan szellemi hatalom létezik, amely születésétől kezdve a történelem végéig uralni akarja a világot. Vagy, ahogy ő maga mondja, a mai is használatos ezeréves esküje szerint: „Tudd meg, hogy fejedelmek és királyok atyja vagy, a világ ura, a mi megváltó Jézus Krisztusunk földi helytartója.” Az ő hivatalos neve egymást váltva „Krisztus helytartója” vagy „Isten fia helytartója”, ahogy ezt a pápa világi hatalmát megalapozó, a nyolcadik században hamisított Konstantini adománylevél is használja. Ez utóbbi pedig a saját nyelvén eredeti római írásjelekkel:
VICARIVS FILII DEI. Büszkén használja ezt a nevet. Akinek pedig értelme van, annak nincs más dolga, mint kiválasztani ebben a szó összetételben a számértékkel bíró betűket és össze kell adnia azokat. Íme az eredmény: 666.
Akik a maguk álláspontjának erkölcsi igazolására a Bibliára hivatkoznak, azok számára az is világos kell legyen, hogy a Biblia szerint ki az ellenség és ki az, aki őt segíti. Ezért kell óvakodnunk azoktól, akik a maguk hatalmát azon az erkölcsi alapon legitimálják, hogy ők tévedhetetlenül képviselik az igazságot. Aki ettől nem óvakodik, azt Coleridge így figyelmezteti:
„Aki nem Isten igazságát keresi, az egy vallást talál meg. Aki jobban szereti vallását Istennél, az egy egyházat talál meg. Aki jobban szereti egyházát vallásánál, az önmagát találja meg.”
Vagyis a szeretet helyett végül az önzés útjára lép. Világos különbség van tehát a vallásra hivatkozó ember és Istennek a Bibliában bemutatott jelleme között: az ember úgy akar igaznak látszani, hogy másokat bűnösnek nevez és elítél, míg Isten (a Római levél szerint) „a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt.”
Annak megítélése felől, hogy ki a valódi ellenség és ki az ő szövetségese, a Biblia nem hagy kétséget. Hiába akar feltűnni valaki a világosság angyalának, hiába hivatkozik az úgynevezett keresztény gyökerekre. Aki az igazság képviseletét akarja kisajátítani, az önmagát leplezi le, amit Pascal csöndes szavai is igazolnak: „Kétfajta ember létezik: az igaz ember, aki bűnösnek tartja magát; és a bűnös, aki magát igaznak tartja.” Ezért mindenki, aki jóhiszeműen élvezi a felkínált nyáj-meleget a gondosan elkészített akolban, a népvezérekért való felvonulások békés egyetértését, a körmenetek tömjén-édes hangulatát, a trón és az oltár szövetsége által sugallt biztonságot, azoknak álljon itt Ésaiás próféta korunkra vonatkozó figyelmeztetése: „e nép vezérei hitetőkké lettek, és akiket vezettek, elvesztek.”
Igen, a prófétikus múlt használata befejezettnek mutatja ezt az elveszést, ami azt jelenti, hogy menthetetlenek. De miért is? Talán az igazság angyalának mutatkozó politikai messiások vagy a politizáló vallási vezetők miatt? Nem, nem ezért. A tömör választ Jeremiásnak, a történelem végére vonatkozó pillanatképe tárja elénk: „Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti!”
Ez az igazán fájdalmas. Mert nem az a baj, hogy a valódi ellenség a hitalapú politika és a politizáló egyház útján „mind az egész föld lakosait elhiteti.” A baj az, hogy a tömegbe kerülve az ember így szereti! Kiválhatna a tömegből, amit az egyház eredeti jelentése is hordoz: Ecclesia, vagyis Kihívottak.
Krisztus utolsó felszólítása a Biblia végén ezért hangzik olyan kétségbeesetten: „Fussatok ki belőle én népem”. De nem. Ő maradni akar. És bár szívében Krisztushoz kiáltana, de Karinthy Frigyes novellájából is tudhatjuk, hogy hiába kiáltja külön-külön mindenki Krisztus nevét Pilátus felé, de a tömeg hangja együttesen csak Barabás nevét harsogja. Ezért a valódi kérdés az, hogy lesz-e még ember a történelem végén, aki Ábrahám hitével kivonul az akol látszólagos biztonságából az ismeretlenbe, pusztán Isten ígéretében bízva. A valódi kérdés az, hogy „az embernek Fia mikor eljön, vajon talál-e hitet e földön?” (Lukács evangélium)
Bármilyen vonzónak is tűnjön tehát a tömeggel való menetelés, bármennyire legyen kényelmes a magunk hibáival való ellenkezés helyett mások elítélése, a tömeg nem rejt el az egyéni felelősségtől. A tetteinkkel való szembesülés nem megúszható. Aki zászlajára tűzi a maga igazságát és azt egyetemes igazságként hirdeti, az nem azért esik maga is ítélet alá, mert lelkiismeretesen hitt egy hazugságot, hanem azért, mert elmulasztotta az alkalmat, hogy megismerje az igazságot. Ők azok, „akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre.” (Pál apostol második thesszalonikai levele).
A jó hír, az evangélium az, hogy van szabadulás az akol-lét állapotából. Erre a döntésre azonban csak gondolkodás útján juthat az ember. Ám ha eljutott erre, akkor a sorsa nem a számkivetettség, a bizonytalanság, hanem egy olyan ígéret valóra válása, amit előtte már sokan megtapasztaltak. Mert „az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.” (Dániel Könyve)
Márton István: 666 2012. május 11