Bevezető gondolatok: Egyház, mozgalom, gyülekezet…nem létezhet úgy, hogy ne gondolja át, és újból, meg újból ne vizsgálja felül hitéletének alapjait. Ha akár valóságosan, akár csak árnyalatokban észlelni lehet olyan eltéréseket, újításokat, vagy becsempészett eszméket, amikben az alapok fellazítása, vagy leépítése történik, meg kell(ene) szólalni a vészcsengőnek.
Csupán remélni merem, hogy akadnak hitü(n)ket féltő hívek is az egyre inkább modernizálódó adventizmus berkein belül, akiket az alábbi önkritikus gondolatok fel fognak rázni és el fognak gondolkodtatni. A többi már az Isteni Lélek dolga. (Dénes Ottó)
Mindig szükséges gondolkodásunk gyökereinek feltárása
Fernando Canale
(Fernando Canale PhD, az Adventista Teológiai Szeminárium/Andrews Egyetem (Berrien Springs, Michigan, USA) filozófia és teológia professzora. Ez a cikke a Perspective Digest 2012. október 7-ei számában jelent meg.)
Mély, egymással harciasan szemben álló tanbeli megoszlással néz szembe az adventizmus a 21. század legelején. Fokozatosan arra a meggyőződésre jutottak a tudományos körök, a teológusok, a vallási vezetők és a hívők tömegei is, hogy az adventizmus nem a teológia területén hozott újat, hanem inkább kulturális és vallási jelenségnek tekinthető.
Az egyház vezetői – szinte észrevehetetlenül – hozzáigazították az adventista életet és missziót az evangelikál kultúra kialakult teológiai, liturgiai és lelkészi paradigmáihoz (mintáihoz). Ennek következményeként, az evangelikál teológia és gyakorlat mindinkább átformálja az adventista gondolkodást.
Tényleges valóság lenne az adventizmus látható „protestantizálódása”? Ha így van, akkor hogy jött ez létre?
Aggódniuk kellene-e emiatt az adventistáknak? Felismerik-e az egyházvezetők ennek az irányzatnak a létezését? Megerősítenünk és előmozdítanunk kellene-e a hosszú idő alatt fenntartott adventista tradíciót, vagy pedig lebontanunk és legyőznünk kellene? Mi a szerepük azoknak a teológusoknak, lelkészeknek és professzoroknak, akik a vezetők új generációját készítik fel az adventista szemináriumokban és egyetemeken szerte a világon?
Az adventista vezetők az önértelmezés válságát élik át jelenleg. Hivatalosan, elvi álláspontjuk szerint továbbra is megerősítik az adventista vezetők a bibliai tanításokat, miközben az evangelikál teológiai eszmék és gyakorlatok egyre inkább átformálják gondolkodásukat és cselekedeteiket. Ez a növekvő kétértelműség erős elfordulást jelent a korai adventista úttörők tapasztalatától, akik elégedetlenek lévén a hagyományos protestáns teológiával, elhatározták, hogy az Írás igazsága tekintetében a saját megértésüket követik, és elhagyták eredeti evangelikál felekezeteiket, hogy egy maradék egyházat alkossanak.
A protestantizmus és az evangelikalizmus meghatározása
A protestantizmus szó ebben a cikkben annak a teológiai rendszernek és annak a kereszténység egy szegmensét képező küldetéstudatnak a leírására szolgál, amely a 16. században elszakadt a Római Katolikus Egyháztól a hit általi megigazulás tanítása kapcsán, amit a sola Scriptura, sola gratia, sola fide/ egyedül az Írás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit elveire alapoztak. A protestantizmus a hit általi megigazulás tanítására összpontosít, amelyet olyan tantételnek értelmeznek, amelyen az egyház áll vagy bukik.
Az a mód, ahogyan Luther Márton, Kálvin János és Jacobus Arminius ezeket az alapelveket és ezek teológiai lényegét értelmezték, olyan világszemléletet eredményezett, amely bizonyos mértékig különbözött a római katolicizmusétól. Mégis, a protestáns teológiai rendszer, – amint azt a katolikus
vezetők előre megjósolták – a sok ágra oszlás, az egymással összeegyeztethetetlen teológiai felfogások (felekezetekre szakadozás) irányába sodródott. Ezen az általános kontextuson belül az evangelikalizmus fogalmát úgy használom, mint ami az amerikai felekezetek koalíciójára utal, akik tanbeli különbségeik ellenére egyetértenek a magisztrátusi reformáció 3 alapelveit és lényegét, valamint a Római Katolicizmus teológiai hermeneutikai alapelvét, annak ontológiai és metafizikai feltételeit illetően.
Az adventizmus protestantizálódása és ennek teológiai módszere
Az adventizmus protestantizálódása olyan jelenség, mely az adventista vezetők által követett teológiai módszer következménye. A teológia Isten megértésére törekszik. A teológiai módszer az az eljárás, ami által Istent megérteni törekszik. A módszer feltételez egy forrásanyagot, amivel a módszert alkalmazó
dolgozik, egy mintát, amihez képest formálja ezt az anyagot, és egy végeredményt, egy célt, amit ezzel az iránnyal elérni kíván. A teológiai nyelvezet, amit a teológia az anyagával való foglalkozásban követ,
tükrözi azt, ahogyan a kinyilatkoztatás/inspiráció felől gondolkodik. A módszer formális feltétele a hermeneutikának való megfelelés. A módszer tartalmi feltétele pedig a teológia tárgyának való megfelelés.
A teológia anyagát illető feltétel a teológia kinyilatkoztatott forrásaira vonatkozik. Ami a teológia forrásanyagával kapcsolatos feltételt illeti, az amerikai protestáns evangelikál metodológia (klasszikus,
modernista és posztmodern) nem a sola, tota, prima Scriptura / egyedül, teljes egészében, mindenekfölött az Írás / alapelvet követik, hanem a több forrás alapelvet, amelyet kritikátlanul átvettek a római katolikus teológiai rendszertől.
A Hetednapi Adventista Egyház úttörői – akik a hagyományos protestáns felekezetek egymással szemben álló tantételeivel mélyen elégedetlenek voltak – a sola, tota és prima Scriptura elvet fogadták el, mint kiindulópontot a forrásanyag tekintetében. Ez határozta meg teológiai módszerüket. Következésképpen, az igei alapokhoz való ragaszkodás folytán kritikusan viszonyultak a tanítás-és gondolkodásbeli hagyományhoz, visszabontottak mindent az alapokig. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt az alapelvet (lásd hetednapi adventisták hitelvei, 1. pont) nem a Magisztrátusi Reformációtól, hanem az English Connection -től örökölték. A teológiai módszertant illetően a formális feltétel a forrásról, a teológia anyagáról vallott felfogáson múlik. Más szóval, a formális feltétel, a makro-hermeneutikai alapelven múlik, amely szükséges az Írás magyarázatához és a keresztény teológia (ontológia, kozmológia és metafizika) rendszerének a felépítéséhez. Az evangelikálok sohasem alkalmazták az Írást úgy, mint ami meghatározza az ő makro-hermeneutikai alapelveiket. Ehelyett – ki nem mondottan – magukévá tették
Platón és Arisztotelész filozófiai elveit, amelyekhez Augustinus és Aquinói Tamás is visszanyúlt. A legtöbb protestáns és evangelikál hívőnek nincs tudomása erről az ontológiai alapelvi feltételről és arról, hogy ez átjárja a protestáns-evangelikál teológiai rendszert. Ezek határozzák meg a megigazulásról, a kegyelemről és a hitről vallott evangelikál felfogást.
A korai adventista úttörők radikálisan eltávolodtak ettől az evangelikál gondolkodástól és magából az Írásból vették a makro-hermeneutikai alapelvet, amely szükséges az Írás megértéséhez és a keresztény teológia rendszerének felépítéséhez. Ellen White a következőképpen azonosította az adventista tanítás fundamentumait: a szentély, Isten törvénye, a szombat, a lélek nem halhatatlan és a hármas angyali üzenet.
Különböző szinteken és utakon, a bibliai igazság felsorolt oszlopai szolgálnak az adventista teológiai módszertan hermeneutikai feltételeként. Ellen White például ilyen kijelentést közölt a szentély tanának hermeneutikai szerepéről:
„A szentély témája volt a kulcs, amely felfedte az 1844-es csalódás titkát,
kinyitotta a kaput az igazság teljes rendszerének a meglátásához, az igazság teljes, összefüggő és harmonikus rendszerének a meglátásához. Rámutatott arra, hogy Isten keze irányította a nagy adventmozgalmat, továbbá rámutatott a jelen kötelességeire, világossá tette népe helyzetét és feladatát.”
5 A 16. századi reformációnak az a fő vonala, amely szerint nem kell teljesen függetlenülnie egymástól az egyházi és a világi hatalomnak, a tartományi fejedelmek vagy városi magisztrátusok (tanácsok) és az egyház kölcsönös függésben vannak, a világi hatalom vegye figyelembe az egyház igényeit, és fordítva.
Még határozottabb kijelentés: „A mennyei szentélyben folyó szolgálat pontos megértése hitünk fundamentuma.”6
Ezek az evangelikál és az adventista teológiai metodológiára vonatkozó egyszerű
megfigyelések segíthetik az adventistákat abban, hogy mi a két sarkalatos pont az evangelikalizmushoz való viszonyulásukban. Luther forradalmi meglátása a megigazulásról, Kálvin szisztematikus teológiai felépítménye, Arminius részbeni módosítása Kálvin rendszeréhez képest (az isteni előreismerés és az
emberi szabad akarat kérdésében) és Wesley megszentelődés-értelmezése még mindig római katolikus teológiai metodológia talaján áll, ami a forrásra és a hermeneutikára vonatkozó felfogást illeti.
Másodszor, a protestáns teológusok soha nem alkalmazták a Sola Scriptura elvet hermeneutikai alapelvként, teológiai módszerükben. Következésképpen a protestantizmus soha nem hozott létre Sola Scriptura elven nyugvó rendszeres teológiát.
Az adventista teológia eltűnése: Questions on Doctrine/Kérdések tantételekről
(továbbiakban: QOD) 7
Az adventista gondolkodás protestantizációjának a nyomai fellelhetőek a QOD-ban található első kérdésre adott válaszban: „Mely tantételeket vallanak az adventisták más keresztényekkel azonosan?” A QOD szerzői9 azt válaszolták, hogy néhány tantétel kivételével (a mennyei szentély létezése, a vizsgálati ítélet, a prófétaság lelki ajándéka, a hármas angyali üzenet, továbbá Isten pecsétje és a fenevad bélyege) az adventisták az evangelikálokkal azonos módon hisznek Istenben, Krisztusban, a Szentlélekben és az üdvösségre vonatkozó tanításokban. 10 Később Froom úgy azonosította az előbb felsorolt tantételeket,
mint „örök igazságokat”, amelyek lényegesek az evangélium megértéséhez. Ez a válasz nyilvánvalóvá teszi, hogy az adventista vezetők itt már megtették az első lépést gondolkodásukban az adventista gondolkodás protestantizációja irányában. Ettől fogva, egészen a 21. század elejéig csak növekedett az adventizmus rejtett, de mind előrehaladottabb protestantizációja.
A fenti válasz felszínesen felsorolja a hasonlóságokat a tanítás egyes pontjait illetően, de nem világítja meg az eltérő teológiai pozíciót, rendszert és módszert, ami megkülönbözteti egymástól az adventista felekezetet és a protestáns felekezeteket. Ennek alapján a kortárs olvasók nem jutottak helyénvaló következtetésekhez. Úgy informálódhattak, hogy az adventisták és az evangelikálok szinte minden tanbeli kérdésben azonosan gondolkodnak, kivéve néhány kisebb jelentőségű eszkatológiai témát. Sőt, arra a következtetésre juthattak, hogy ezek a kisebb eltérések nem érintik az „örök igazságokat”, vagyis az evangelikál rendszeres teológiának a lényegi tartalmát. A komplex kérdésre adott egyszerű válasznak megfelelően a mai adventisták mind nagyobb számban magukévá teszik azt a nézetet, hogy hitelveik lényegében azonosak az evangelikálokéval, nevezetesen: a kereszténység központi tantételeit illetően ugyanazt vallják. Láthatjuk ebből, hogy miért érzik szabadnak magukat egyesek, hogy evangelikál könyvekből tanulják a teológiát és a keresztény szolgálat mibenlétét.
From, Movement of Destiny/Elhívott mozgalom c. művében 11, (továbbiakban: MOD) a QODfolyományaként úgy tájékoztatja Froom az adventista olvasóközönséget, hogy „elkülönült” tantételeink „megkülönböztető hátrányt” jelentettek a korai adventizmus idején. Ezek a tantételek eltértek az evangelikal tantételektől és eltávolították őket tőlük.
A szentély tana új szerepben
Froom, Movement of Destiny (MOD) c. művében, úgy emeli ki a szentély tanítását, mint a másokétól leginkább különböző adventista tanítást. Szerinte sem a korai egyház, sem a reformáció nem tanított erről.
Mindazonáltal nem sugallta azt, hogy az adventistáknak fel kellene adniuk a szentélyről vallott felfogásukat, de azt kereste, hogy miként lehetne enyhíteni ennek megosztó voltát, és figyelmen kívül hagyta e tanítás hermeneutikai jelentőségét.
Megerősítette ezt a tanítást, de újra definiálta a funkcióját. Megállapította, hogy „a szentély tanának mindennemű meggyengítése, tagadása vagy kisebbítése nem csak komoly, hanem döntő hiba. Mindenféle elhajlás ettől vagy ennek elhanyagolása az adventizmus szívébe üt, és megbontja annak szilárd integritását.” Így ő, bár hitt a szentély tanításában, nem tekintette azt többé makro-hermeneutikai alapelvnek, amely a bibliai igazság rendszerének a feltárulásához vezet. Ehelyett ő úgy érvelt, hogy a szentély tanítása volt „az a világosság, amely fényt árasztott a nagy csalódás utáni bizonytalan helyzetben és egyesítő lényegévé lett az adventizmusnak. Az a tanítás ez, amely átfogja az adventista hitelvek egész rendszerét és a nagy eszkatológiai beteljesedésnek a tágabb horizontú vázlatát adja.”13
Froom szerint, a szentély tanának – ebben az újra definiált szerepében – mindenkor „központi helye van megkülönböztető azonosságunkban, hangsúlya van a korunknak szóló üzenetben. Kijelöli egyedülvalóságunkat és igazolja keresztény felekezetként való létezésünket.” „Következésképpen, úgy kell hirdetnünk a vizsgálati ítéletet, mint jelenvaló igazságot.”
A QOD következményeképpen, Froom homályos újradefiniálása folytán, amely a szentély tana szerepét„hermeneutikai kulcs” helyett „megkülönböztető tantételként” határozta meg, messzemenő következménye lett a módszerre, rendszerre, tanításra és prédikátori gyakorlatra vonatkozóan. Az adventizmus előrehaladó protestantizációja erre épít, ebből táplálkozik.
A teológiai hagyomány mint új hermeneutikai kulcs
Froom meg volt győződve, hogy a szentély tana tökéletesen illeszkedik a keresztény tanbeli tradícióhoz.
A szentély tana – magyarázta – „nem eltávolodás a történelmi keresztény hittől. Ellenkezőleg, logikai kiteljesedése és elkerülhetetlen beteljesedése ennek a hitnek.” Úgy tűnik, hogy Froom meg volt győződve arról, hogy az adventista teológia rendszere, amely magában foglalja a szentély tanát, logikai és elkerülhetetlen beteljesedése a történelmi, evangelikál protestáns hitnek.
Minthogy az adventisták különböző utakon és történelmi folyamatként megértették az evangélium örök igazságait, Froom úgy fogalmazott, hogy elfogadták az evangelikál hagyományt és tanítást Istenről, Krisztusról és az evangéliumról. Saját szavai szerint: „Először nem voltunk egyek bizonyos – Isten üdvözítő
gondoskodásáról szóló – tanításokban az isteni személyeket és az örökkévaló evangéliumot illetően és ezeknek a hármas angyali üzenettel való kapcsolatát illetően az üdvtörténet végső fázisában, az ezekről való tanúskodás. Különböző nézetek voltak köztünk az Istenségről, Krisztus istenségéről és a Szentlélekről, és úgyszintén az engesztelés aspektusairól. A hűség ezekhez az üdvözítő igazságokhoz – az örök igazságokhoz -–, az igaz keresztény hit szíve volt, a hit szempontjából legtisztább történelmi periódusokban. Így volt ez a korai egyházban, a reformáció idején és a Wesley-ébredés időszakában.
Ezeknek a keresztény hit szívét kell alkotniuk ma is.” 17 Froom tehát különböző úton-módon, az evangéliumot jelölte meg úgy, mint az adventizmus hermeneutikai alapelvét. Mint előzőleg láthattuk, a szentély tanát továbbra is fontos, megkülönböztető, a végidőben hangsúlyos tanításként határozta meg, de a vezetők többé nem tekintették úgy, mint amit hermeneutikai kulcsként kell használni a teljes keresztény tanítás megértéséhez, beleértve magát az evangéliumot is. Végül, a QOD nyomán az evangélium, – ahogy az evangelikál teológiai tradíció érti – lett hermeneutikai kulccsá az összes tanítás értelmezéséhez, beleértve az eszkatológiát és a szentélyről szóló tanítást is.
Ez a változás a teológiai módszer hermeneutikai feltételeit illetően, változást kívánt a forrásokról való gondolkodást illetően is. Minthogy az evangelikál teológia nem egyedül a Szentírásra épül, fokozatosan az adventisták is eltávolodtak attól, hogy kizárólagosan az Írásra építsék teológiai nézeteiket. Mindinkább elfogadtak olyan teológiai forrásokat, amelyeket az evangelikál és római katolikus teológusok használtak.
Az evangelikál teológiával való találkozás
Miután a 60-as évek folyamán több adventista vállalkozott arra, hogy világi egyetemeken és evangelikál szemináriumokban folytasson tanulmányokat, adventista tapasztalatukat és önértelmezésüket erősen befolyásolta az adventizmus alakuló protestantizációja, amit a QOD táplált. Amint találkoztak ezernyi, számukra szokatlan teológiai gondolattal, sok fiatal adventistát legyőzött egyfajta zavarodottság-érzés.
Többen meggyőzőnek találták a történet-kritikai módszert és alkalmazták is, hogy megtalálják a bibliai textusok igaz jelentését. Erre az irányzatra válaszul az adventizmus hivatalosan deklarálta, hogy a Biblia tanítói nem használhatják a történetkritikai módszert annak naturalisztikus előfeltevései miatt.
Mindazonáltal, mivel az adventista teológusok nem tudtak mást tenni a naturalisztikus feltevések helyébe, amelyet elkerülni szándékoztak, változatlanul folyik tovább a vita a bibliai exegézis tudományos
módszeréről. Számos adventista Biblia-tanító továbbra is használja ezt a módszert a saját választása alapján.
Az egyház néhány szektorában a QOD/MOD kombináció, – amely hozzákapcsolja a szentély tanát az evangelikál evangéliumhoz, a történetkritikai módszer mindinkább bevett metodológiájával együtt – az adventista gondolkodás és életstílus protestantizációjának az intenzívvé válásához vezetett.
Desmond Ford kimondta ennek a metodológiai kombinációnak a végkövetkeztetéseit. Szerinte a hit általi megigazulás és a történetkritikai módszer nyilvánvalóvá teszi a szentély tana alaptalanságát.
A szentély tanának hagyományos adventista értelmezése azonban ellene mond annak, hogy az engesztelés műve teljes lett volna Krisztus földi életével és áldozatával. Ezen az alapon Ford – és sokan a nyomában – úgy hiszik, hogy az adventistáknak el kellene ismerniük tévedésüket, elvetni a szentély tanát, valamint Dániel és Jelenések könyve apokaliptikus próféciáinak a történeti értelmezését.
Minthogy sok adventista arról győződött meg, hogy az evangélium és a történetkritikai módszer egyházuk tanbeli különbözőségeinek a téves voltára világít rá, ők nem tudják többé elfogadni az adventizmust úgy, mint igaz, maradék egyházat. Úgy tekintik ezt az igényt, mint alaptalant, mint egyfajta intézményi arroganciának a megnyilatkozását. Az adventizmust úgy tekintik, mint a sok evangelikál felekezet egyikét, amelyek együtt alkotják Krisztus látható egyházát, „az egyházat”.
A modernitás és a posztmodern kulturális relativizmus befogadásával az adventizmus teljes protestantizációja valósul meg „a haladó (progresszív) adventista körökben”, ahogy magukat definiálják többen az egyházban. Úgy élik meg az adventizmus teljes protestantizációját, mint az Írástól való visszalépést az evangelikál és tudományos tradíciókhoz. Erről a pontról a Rómához való visszatérés is csupán idő kérdése már.
A keresztény szolgálat evangelikál felfogásával való találkozás
A szóban forgó metodológiai változások, melyek eltávolítottak többeket a szentélytől, illetve a Szentírástól, az adventizmus keresztény szolgálatról való felfogását is megváltoztatták szerte a világon. A változások a teológiai metodológiában szükségszerűen változáshoz vezettek a gondolkodást, az életstílust, az egyházszervezetet és az egyház misszióját illetően is. Más szavakkal, ha az adventizmus csaknem minden evangelikál tanítással egyetért, amint a QOD és a MOD állítja, akkor érthető, hogy egyes szervezeti vezetők, tanítók és lelkészek szabadnak érzik magukat arra, hogy evangelikál teológiai művekből, tanításokból és gyakorlati módszerekből kölcsönözzenek bizonyos elemeket.
5. oldal
A 21. század elején a fő helyre került a keresztény szolgálatban a természetfeletti erő és a karizmatikus dicséret az evangelikalizmus gyakorlatában, és az adventizmusban is ez foglalta el azt a helyet, amelyet a korai adventisták életében a bibliatanulmányozás és a teológiai megértés töltött be. Ennek – a legnagyobbrészt fel nem ismert – jelenségnek az eredményeként az adventizmus protestantizációja betelepszik a gyülekezetekbe szerte a világon. Protestáns felfogás szerint Isten a maga természetfeletti döntése és hatalma által ajándékozza az üdvösséget, következésképpen, a lelkészi szolgálat abban merül ki, hogy úgy szóljon a keresztről, mint amely által teljes engesztelés, megigazítás történt és biztosított az üdvösség. Ennek eredményeként azok az adventista prédikátorok, akik a protestáns paradigmát követik, nem látják szükségesnek többé a bibliatanulmányozást a keresztség feltételeként és egyáltalán úgy, mint ami szükséges a lelkiséghez és az üdvösséghez.
Mivel az evangélium evangelikál felfogásának továbbra is makro-hermeneutikai szerepe van, az adventisták szabadnak érzik magukat, hogy evangelikál teológiai forrásokat használjanak és gyakorlatokat kövessenek. Ennélfogva az várható, hogy az evangelikál teológia és gyakorlatok fogják formálni az adventista gondolkodást és életstílust a következő esztendőkben.
Ez a korlátozott és részbeni fenomenológiai elemzés, csak kezdeti fázisban levő
konklúziók levonásához vezet, további kutatást és hitelesítést kíván. Az adventizmus protestantizációja gondolkodásban és életstílusban azonban reális valóság, amely előrehaladó, kiszélesedő, egyre intenzívebbé váló tendenciát mutat. Az egyház tanbeli nyilatkozataitól függetlenül, ténylegesen zajlik a protestantizáció személyes szinten, a gondolkodás, az érzelmek és a cselekvés szintjén.
Összegezés
Az nyitott kaput az adventizmus protestantizációjának, hogy a biblikus teológia rendszere, amelyből az adventizmus származott, egyre inkább feledésbe merült. Miképpen a reformátorok örökösei, az adventisták is belebonyolódtak az egyház, mint olyan ügyeinek intézésébe, és elhanyagolták azt a teológiai eszmét, amelyből az kialakult. Idővel elfeledkeztek a szentély tanításának hermeneutikai szerepéről, az annak megfelelő teológiai metodológiáról, és az evangelikál értelmezés szerinti hit általi megigazulás szerepét tették a helyébe. Sőt, mi több, a reformátorok örököseihez hasonlóan, félretéve a sola, tota, prima Scriptura / egyedül, teljes egészében, elsődlegesen az Írás alapelvét, befogadták a teológiai források pluralitásának az elvét, ami a római katolikus teológia alapzata. A QOD felszínes állítása szerint, miszerint az adventizmus legtöbb protestáns tantétellel egyetért, kaput nyitott ahhoz, hogy az adventizmus protestantizációjának a magvetése, majd pedig mind intenzívebb előrehaladása szerte a világon megvalósuljon.
Az adventistáknak aggódniuk kellene emiatt, mert ez a folyamat a Hetednapi Adventista Egyházazonosságának és missziójának a legmélyebb lényegét változtatja meg. Azáltal tudnák visszafordítani ezt a folyamatot, ha az egyház megújítására irányuló, de oly hamar véget ért protestáns reformáció folytatóivá lennének. Más szavakkal, az lenne a kiút az egyház protestantizációjából, ha befejeznék és teljességre vinnék azt a teológiai forradalmat, amit a protestáns reformáció indított el a sola Scriptura elvvel, és amit továbbfejlesztett az adventista reformáció, amikor a korai adventista úttörők ezt az elvet követve a szentély tanításában felfedezték a Biblia-értelmezés hermeneutikai alapelvét, a teológiai metodológia alapjaként.
Az adventistáknak meg kell érteniük, hogy a szentély tanítása nem Ellen White találmánya, nem felületes exegetikai vagy teológiai gondolat szüleménye. Éppen ellenkezőleg, a szentély tanításának hermeneutikai szerepe központi jelentőségű a keresztény teológiában, amint Roberto Ouro, az Ótestamentum tudósa megfogalmazta: „Krisztus a szentély jelképeiben mind az Ó-, mind az Újtestamentum középpontja”.
Az adventista úttörők továbblépése, további felfedezése a XVI. századi reformációhoz képest még nem teljes. Az adventizmus protestantizációjának a legyőzéséhez a mai adventistáknak teljessé kell tenniük az igazság helyreállítását, amit a protestáns reformátorok és az adventista úttörők befejezetlenül hagytak ránk. Ki kell fejleszteniük a Sola Scriptura elven nyugvó rendszeres teológiát – tudományos színvonalon. Ez megkívánja a teológiai metodológia és a tudományos kutatás iránti elkötelezettség feltételeinek az egyidejű, együttes megértését. Ez hívhatja ki párbeszédre a keresztény teológia erős tömbjét, hogy ismét örök alapra helyezze a kereszténységet. Ennek a programnak magába kell foglalnia az adventista teológia kiművelését olyan elhanyagolt tudományágakban, mint a fundamentális biblikus rendszeres teológia és a gyakorlati teológia.
Miközben a protestáns vezetők visszafelé, Róma felé menetelnek, az adventista vezetőknek, intézményvezetőknek, lelkészeknek és teológia professzoroknak vissza kell menniük az Íráshoz, a szentélyről szóló tanítást hermeneutikai kulcsként kell használniuk, hogy megértsék, teljessé és harmonikussá tegyék a bibliai igazság rendszerét.
Ha Isten Igéjének a belső logikája a szívünkbe hatol a Szentlélek tanító szolgálata által, és mi felhalmozzuk, beépítjük ezt a kincset lelkünk belső rekeszeibe, akkor a továbbiakban nem az lesz a tapasztalatunk, hogy a tanítás csak észbeli ismeret, hanem Isten átformáló és megmentő hatalmaként fog az megnyilatkozni a Szentlélek által. Akkor egy értelem fogja egyesíteni az egyházat és az adventizmus be fogja teljesíteni Istentől kapott misszióját a vég idején.
Fernando Canale, Ph.D., is Professor of Theology and Philosophy at the Seventhday
Adventist Theological Seminary, Berrien Springs, Michigan.
Dr. Fernando Canale a michigeni Berrien Springs-ben lévő
Hetednapi Adventista Teológiai Társaság teológia-és filozófiaprofesszora
http://www.perspectivedigest.org/article/82/archives/17-4/a-close-look-at-the-adventist-mind
Jegyzetek:
2 Az evangelikalizmus elsősorban az angolszász (brit és amerikai) protestantizmus körében keletkezett a 19. század folyamán, válaszul a felvilágosodás korszellemének engedő liberális keresztény felfogásra, mely sok szempontból feladta a keresztény tanítás és hitélet kétezer éves örökségét. Az evangéliumi keresztényekre a kezdetektől fogva, a felekezeti, konfesszionális határokon átívelő ökumenizmus volt jellemző.
A modern 20. századi evangelikalizmus nem egyszerűen a 18-19. századi evangéliumi kereszténység továbbélése, vagy túlélése. Az evangéliumi keresztények a negyvenes években terhesnek találták a fundamentalizmus örökségét… A fundamentalizmustól így látványosan elkülönülő evangéliumi kereszténység egyre erőteljesebb társadalmi erővé vált. Billy Graham (1918-) vált ennek az irányzatnak a világszerte ismert legnagyobb hatású
képviselőjévé. Az 1976-ban amerikai elnökké választott Jimmy Carter is evangelikál beállítottságú volt. Az evangéliumi keresztények az egyértelműen liberális beállítottságú Christian Century-vel szemben 1956-ban elindították az evangéliumi beállítottságot tükröző Christianity Today című folyóiratot. Az evangéliumi keresztényekre is jellemző az Augustinusnak, Luthernek, Richard Baxternek, Charles Wesley-nek is tulajdonított mondás: „a lényeges dolgokban egység, a nem lényegesekben szabadság és mindenek felett szeretet!”
Az evangéliumi keresztények a 20. század közepéig… lenézett kisebbség volt… mára alapvetően megváltozott a helyzet: ma már aligha tekintik a nagy protestáns egyházak az evangelikalizmust szektás jelenségnek… Az észak-amerikai protestantizmuson belül a korábbi, a római katolicizmustól tudatosan tartózkodó magatartást egyre inkább a katolicizmus felé való nyitás kezdi felváltani.
(Részletek Dr. Fabiny Tibor
cikkéből, Mi is az evangéliumi kereszténység vagy evangelikalizmus? http://archiv.evangelikus.hu/teologia/fabiny-tibor-mi-is-az evangeliumi-keresztenyseg-vagy-evangelikalizmus/files/evangeliumi-keresztenyek.doc) 1. oldal
4 A 19. századi amerikai protestáns felekezetek egyike
5 A nagy küzdelem, 423. oldal, eredeti lapszám 2. oldal
6 Tanácsok a gyülekezet számára, 347. o., eredeti lapszám
7 A Review and Herald, Washington D.C. adventista kiadó 1957-ben jelentette meg.
8 QOD 21. o.
9 Adventista vezetők, bibliatanárok és szerkesztők reprezentatív csoportja adott választ a kérdésekre.
10 A hivatkozott felsorolás a QOD 2003-as kiadásának a 23-24. oldalán található.
11 Review and Herald, Washington D.C. 1971. 3. oldal
12 Movement of Destiny, 35. o.
13 Uo., 542.o.
14 Uo.
15 Uo.
16 Uo., 542-543.o.
17 Uo., 35. o. 4. oldal
18 Roberto Ouro, Old Testament Theology: The Canonical Key, Vol.1 Pentateuch/Torah ( Zaragosa, Spain: Lusar ReprográficasS.L., 2008) 18. o. 6. oldal
.