Sejját Hamza XII. században élt török költő, az iszlám tanrendszerébe is beépült bibliai személyek tisztelője. Versében Salamon királyról beszél, akinek példáján keresztül az emberi élet értékeit, lefutását és a világot teremtő Isten szempontjából történő értékelését adja. A hívő költő filozófiájának lényegét a vers utolsó mondata adja tudtul.
Meddig futsz még a haláltól, éjt, napot ölő tivornyán?
Mégy magad, vagy elvonszolnak, bizony visszajutsz elébe.
Hidd el, nem bírsz a halállal, légy akár erős oroszlán.
Hány kapun akarsz kopogni, meddig készülsz kertelésre?
Te tudás tárháza, fortély atyja nézz magadba, mint vagy!
A halál torkon ragad és így szól: a szemed nyisd ki végre!
Te, ki szépekkel szemeztél, tiltott helyre néztél titkon,
Most fejeden állsz, nevetség, most szemed földdel tetézve!
Volt idő, hogy lóra szálltál, lágy selyemben feszítettél,
Mért rántott le paripádról a világ köz-cselvetése?
Hol hatalmad, hevülésed, őrjöngésed haragodban?
Hol dühöd, hol nyalkaságod, gazdagságod büszke fénye?
Az arany föveg fejedről, kezedből a serleg hol van?
Derekadról az ezüst öv, arany köntösöd letépve.
Hol a házad? Hol a kerted? Hol a szőlő, a gyümölcsös?
El tudott ragadni, aki az időt kimérte?
Hol a házad, hol a kerted, hol a szőlő, a gyümölcsös?
El tudott ragadni mégis, aki az időt kimérte?
Hol a szőlő? Hol a ménes? Hol a nyájak? Hol a kincsek?
Melled gőgös dagadása hol van mondd, mi lett a vége?
Mondtad: “Vagyok Salamon, a nagy király, a mindent bíró!”
Hozd, amid van. Az ki számlál ennyit szól csak: “Száztíz éve”!
“Ez a falu, ez a város, enyém ez a rózsakert is.”
És most ama “Légyen és lőn” erejétől hullsz enyészve.
Soha senkit nem szerettél. “Én vagyok csak a világon,”
Ezt mondtad és fittyet hánytál minden isteni igére.
Dicsőséged a világnak mindenségét betöltötte,
Lakomáid, vadulásid végeztén békét remélsz-e?
Sejját Hamza íme elmegy, immár bűnein tűnődve.
Isten útjára, ha nem lép, indul a csupasz sötétbe.